Főoldal

 

Karjaidban

szerelmes_par_1.jpg

Mikor átölelsz, elmúlik a bánat.

A kínzó sebek sem fájnak.

Eshet eső, döröghet az ég, ha

velem vagy, minden oly szép.

Megállítanám az időt, hogy

örökké érezzem,azt a boldogságot,

amit, karjaidban megtalálok.

De, az idő pörög szüntelen.

Hol jó, hol kevésbé jó,

amit ad nekem.

Nem harcolok a sorssal,

mert, mi értelme volna.

Elfogadom, amit ad.

Egyetlen vágyam csupán, hogy

életem utolsó perceiben is,

Te, ölelj át.

Mit ér az egész?

sziv_9.jpg

Mit ér az egész, ha látszat minden?

Mit ér az érdeklődés, ha nem őszinte?

Összevissza firkált szavak.

Udvariasságnak tűnnek csupán,

mert, nincs benne érzelem.

Szívecskés képek, és csókos hangulatjelek.

Mondani akarják, hogy itt vagyok ám,

gondolok rád.

Ó, micsoda szöveg!

Aki szeret, az keres.

Annak, kevés egy napközben odavetett szó.

Aki szeret, az látni akar, és ölelni,

a világot veled bejárni.

Aki szeret, az hallani akarja hangod, mert

lelkének ajándék a szó, amit mondasz, és

az ő világa, attól boldog, hogy te vagy.

Ámítás az egész, hogy szeret.

Közben, bearanyozza mással az életét.

Mikor kérdezed, mikor látlak?

Egyből jön a válasz:

Mennék, tudod, de ezer még a dolgom.

Ilyenkor, ha búnak ereszted fejed, azért

megsimogatja lelked, mert, azt mondja:

Tudod, hogy szeretlek.

Érted, megtennék mindent.

Fáj a mondat, mert magadban a fentiek fényében,

lefordítod a valóság nyelvére.

Valamikor, jó leszel még, akarta mondani, de

ezt, így, kemény lett volna kimondani.

Zsófi naplója / részlet /

Olyan pompás illat van az egész lakásban. Olyan, mintha valamilyen virágos réten lennék. Nagyon szép ez a csokor. Most, ha szerelmes lennék Bobba, akkor a szívem úgy dobogna a virág látványától, hogy le sem tudnám írni. Mivel nincsenek ilyen érzéseim, így csak csodálattal nézem és szívom magamba az illatot.

 Ma egész nap Dani születésnapjára készültünk. Nagy ám a készülődés és az izgalom. Sok vendég lesz a hétvégén, felnőtt, gyerek egyaránt.  Nem igazán vágyom erre a nagy bulira, de nem maradhatok távol. Édes, pici Dávidom! Ma legalább tízszer megkérdezte, hogy „Mondd, Zsófi! Szerinted mit kapok szülinapomra?” Szóval készülünk, nagyon. Este van. Nem nagyon kéne kávéznom már, de vágyom az ízére. Koffeinmentes változatot választva, az aromát élvezve, forró kávéval a kezemben telepedek le a gép elé. Nézzük a kis postaládikát.

Csá, csumi, Galambom!

Édes, drága Zsófikám!

Tudom, hogy ezeket a sorokat csak este fogod olvasni. Így kívánom, hogy legyen szép estéd! Gondolj kicsit rám. Én állandóan Rád gondolok. Hiányzol, Tündérem! Tudod, ebéd közben is eszembe jutottál. Finom tortaszelet volt a desszert. A fantáziám játékában ketten fogyasztottuk el.  Azt láttam lelki szemeimmel, hogy beleharapsz a sütibe és élvezve az ízét, a csokoládé finom lágyságát, fogyasztod el. A szád csokis marad, amin mindketten elmosolyodunk és megengeded, hogy én töröljem le a csoki maradékot, majd nagy puszi és édes csók. Látod, Kedves? Ilyen az én álmodozásom. Álmodom Rólad és a csókról, ami még nem volt és tudom, nem is lesz. Ugye, álmodozni azért még lehet? Várom azt az estét, amikor beszélhetünk arról, ami fontos számomra. kár, hogy hétvégén nem vagy szabad. Tudom, a szülinap. Nem tartalak fel sokáig, Drága. Legyen szép estéd és tündéri álmod. Távolból vigyázok Rád. mert tudod, a galambok azt mondták, vigyázz  Zsófikára még akkor is, ha nem repül Veled. Emlékszel még a galambokra? Én már mosolygok, Édes, de gondolom, Te is. Köszönöm a mosolyt, jó éjt, Kedves!

J Csók: Bob.

Csá, csumi, csók.

 

Szia!

Hiányzol, nagyon! Sokat gondolok Rád. Szeretnék találkozni Veled! Mikor érsz rá? Tudunk találkozni? Szeretnél még találkozni velem?

Zene: Karjaimba zárlak.

 

Kérdések és kérdések. Találkozni? Van értelme? Ennek az egésznek van értelme? Írnom kéne néhány válasz sort, de most igazából azt sem tudom, mit írjak. Halasztom a dolgot, úgy érzem.

 

Zsófi!

A teremburáját neki! Megint jól kibabráltam magammal. Tudod, milyen megalázó volt, hogy a pincérek vezettek ki az étteremből? Ennek is Te vagy az oka! Tudod, mikor a pályaudvaron megláttalak azzal a vén krapekkal, teljesen megőrültem. Gyorsan visszamentem, összetakarítottam a lekvárt és futottam utánad. Hála az égnek, még utolértelek benneteket. Így láttam, hova mentél az ürgével.  Onnantól kezdve tudom, hogy hol laksz. A történtek után hazajöttem és gondoltam, majd egy nap meglátogatlak, és ezzel megleplek. Így is történt. A gondolatot tett követte. Elindultam Hozzád. Mikor odaértem a kapuhoz, mit látok? Na, mit látok? Az én Zsófim óriási virágcsokrot szorongatva egy számomra ismeretlen ürge oldalán vonul. Na, ez már sok volt nekem. Mondd, Anyukám! Te egybe gyűjtöd az összes férfit magadnak? Nem számít, hogy öreg, vagy nem, szép, vagy csúnya? Milyen üzlet ez? Mondd, nem egy nyugodt életre lenne inkább szükséged? Mondjuk az én oldalamon. Gondolj bele, milyen szép lenne egy hétvége. Főznénk, beszélgetnénk. Míg főne az illatos húsleves, szépen kitakarítanánk. Te kivasalnád azt a pár inget, nadrágot, ami van. Délután főznénk egy finom teát és leheverednénk egy kicsit. Talán még szeretkezhetnénk is, ha lenne hozzá kedvünk, ha nem, akkor nem. Én annyira nem erőltetném. Bár, ha elkap a hév, akkor fehérnép nem menekülhet előlem. szóval, szép lenne, hidd el, Anyukám! Csúnyán kibabrálsz velem mindig, de Jenő nem felejt. Tudod, én tudom, hogy Te csodálatosan tudnád Klárikámat pótolni, csak kicsit be kéne Téged törni. Úgy, mint a filmben a makrancos hölgyet. Jó kis feleség lennél, abban biztos vagyok. Honnan szedted össze ezt a macsó fazont különben? Hallod, ennek biztos sok pénze van. Az a virágerdő szerintem a fél nyugdíjamat elvitte volna. Na, látod, ez már pocsékolás. Minek ennyi gaz? Elég abból egy szál is, úgyis elszárad. Bolondok a férfiak, hallod. Szórják a pénzt a nőkre, meg az ilyen badarságokra. Na, mára elég volt Belőled, úgy érzem. A vérnyomásomat úgyis megemelted rendesen.

 

Ma úgy látom, mindenki a gasztronómia által gondolt rám. Volt húsleves és süti. Arany élet, boldog világ. Bár most, Jenő levelét olvasva pár hidegcsepp végigfutott a hátamon.

Na! Még egy kis csemege mára, úgy látom. Nézzük!

Kedves Zsófi!

Bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésem miatt. Kicsit elvetettem a sulykot, úgy érzem. Nem érdemelted meg azt, amit kaptál tőlem. Tudod, én már évek óta szerelmes vagyok Bobba. Ő –igaz- tudomást sem vesz rólam, de én még mindig reménykedem. Kedves, aranyos és nagyon gazdag. Tudod, számomra fontos ez is. Szegénységben nőttem fel és gazdagon szeretnék meghalni. Egész életemben az volt a célom, hogy egy gazdag férfi oldalán éljek. Megvehessem azt, amit szeretnék, és ne kelljen számolni a forintokat minden nap. Azért mesélem el ezt Neked nyugodtan, mert tudom, nem élsz vissza vele, ha én nem adok rá okot. Lassan viszont bele kell törődnöm, hogy más férfit kell keresnem, mert Bobnál az összes esélyemet eljátszottam. Nehéz, hidd el. Szeretném megköszönni, amit értem tettél. Bob csupán azért vett vissza dolgozni, mert Te kérted erre. Mondta, hogy munkámmal maximálisan meg van elégedve, de a viselkedésem az felháborító számára.  Megértem és megfogadtam, hogy soha többé ilyen. Köszönöm, hogy visszakaptam a munkámat! Nem Bob kért meg arra, hogy írjak, hidd el.  Én érzem úgy, hogy hálával tartozom Neked. Próbálom tovább élni az életemet, ami nem egyszerű, mert minden nap látom Őt, de megoldom. Tudod, nagyon nehéz az, amikor látod a tortát, amiről tudod, hogy finom és boldog lennél, ha megkóstólhatnád, de tudod, hogy abból a tortából Te soha nem kapsz egyetlen szeletet sem, nem hogy az egészet.

Köszönök mindent Neked, kívánom, találd meg azt, amit az életben szépnek vélsz és szeretnéd magadnak. Neked még sikerülhet.

 

Folyt köv.

A bor

uveg2_1.jpg

Nézte, forgatta a kezében lévő fél szelet kenyeret, amin vastag penészréteg pihent. Lehetne ez áfonya lekvár is, merengett magában. Ó, de mikor láttam én olyat? Még, lekvárt sem. Régen, sok barackból főztünk lekvárt. Akkor még szép volt minden. Volt egy kis telkünk. Milyen jó is volt ott tölteni a hétvégéket. Jó, kis lecsót főzött az asszony. Belecsipegettem, egy kis erős paprikát. Büszke voltam arra a zöld csodára, mert én termeltem. Mindig ezek az emlékek! Korral jár. Még, nézte egy ideig a kenyeret, majd a szatyrából egy üveg bort vett elő. Azt, is forgatni kezdte. Életében, még soha nem is fogott kezében ilyen drága italt, nemhogy kóstolt volna. Na, majd most! Sírva vigadok. Húzódott mosolyra arca. Nagy meglepetés volt, mikor az üveget megtalálta, de talán még ettől is nagyobb meglepetés volt az, hogy nem vitte el senki. Szilveszter volt. A nagy ünneplésnek már vége volt. Már, csak néhány ember járt az utcán, mikor ő is álomra hajtotta fejét. Jó mélyen aludt. Arra emlékszik, hogy nagyon szép álma volt. Meg is dörzsölte a szemét, mikor felébredt, mert nem értette hogyan került ebbe a szürke világba, és miért fekszik itt a lépcsőn. Talán rosszullétem? Elég volt egy néhány pillanat, hogy helyére tegye a dolgokat, és megértse az a szépség, amiben volt az csak álom volt csupán. Nézegette az idegenbetűs címkét. Közben zsebében végre megtalálta a dugóhúzót. Parafa dugó! Ez, már döfi!

- Részeg disznó. Erre van pénzed. Ezért tartunk itt. Inkább ennél.

Nem lepődött meg a hangon, mert megszokta már. Nem látta a férfi arcát, mert a dugóval bíbelődött, de nem is volt kíváncsi rá. Ítélkeznek. Olyan könnyű kimondani a sértő, bántó szót. Miért okoz sokaknak örömet, hogy még rúgnak abba, aki már úgy is a földön van? Senki nem tudhatja, hogy ki és miért van, ott ahol van. Itt, sértő szavakkal illet, miközben otthon lehet, hogy két üveg bort iszik meg este, vagy éppen az asszonyt nevelgeti két óriás tenyerével. De, ez rendben van, mert nem látja senki. Arra, külön kíváncsi lennék, hogy ezek az emberek, hogyan viselkednének, ha utcára kerülnének. Ja, hogy soha, hallom ám, de soha ne mondd, hogy soha, mert nem tudhatod.

„ Normális emberként „is, ha valakit bánat vagy nehézség ér, gyakran kis alkohollal oldja a fájdalmat, mert kevésbe fáj egy kupica utána az élet, és talán még sírni is tud az ember, ami megkönnyebbülés a léleknek. Tudni kell persze, hol a határ. Én, még életemben soha nem voltam részeg. Még a legfagyosabb napokon is tudtam, hol a határ. Furcsák az emberek, az már biztos. Inkább egymásnak ugranak, segítő szándék helyett. Mesélhetnék én is életemről, de csak legyintenének, és ugyan kit is érdekelne? Így, már csak esténként, magamnak idézem fel a szebb napokat. Na, sikerült! A dugó megadta magát. Lássuk milyen az íze, de előtte, emelem poharam, vagyis az üvegem, hogy megköszönjem annak, aki itt hagyta nekem. Egészségedre, ismeretlen! Köszönöm! Óvatosan a szájához emelte az üveget, majd egy aprócska korttyal kényeztette magát. Ez, igen! Nagyon finom! Még, néhány kortyot elfogyasztott, majd visszazárta a palackot. Elővette a kenyeret. Lekaparta a penészréteget és elfogyasztotta. Megigazította a kis fekhelyét. Dunyhája alá rejtette minden kincsét. A nadrágja derekán is csavart egyet, mert lötyögött rajta, majd elindult.

Megyek, behúzom a kukákat és lesöpröm a lépcsőházat, de ez nem fontos, mert ezt az emberek nem látják, csak az üveget a kezemben.

Vágy és lélek

no2.jpg

 

Állt a lány a parkban. Hűvös volt, így kardigánját jó szorosan összehúzta testén. Gyomra korgott, lába is fáradt volt már kissé, de a padra nem akart leülni, mert hűvös őszi hajnalon nem szeretett volna megfázni a vizes padon. Haja szürke volt és sampont kívánt, gyomra pedig egy-két finom falatra várt. Két napja már annak, hogy megette az utolsó zsíros kenyeret. Az az egészben a legrosszabb, hogy éjszakák is vannak, melyek kínosan hosszúak és félelmetesek. Hiába gondol arra a világra, amiben élt, az íróasztalra, a meleg szobára, amiből most jól jönne egy kevéske. Véget ért minden. Egy döntés, egy tollvonás és már ott sem vagy, ahol addig minden nap vártak. Az tudja ezt átérezni csak, kinek volt már benne része és elég sokan megtapasztalhatták már sajnos. Mondta így magának, sorolva sorban a történéseket, mert kinek mondja, nem tudja.

Nincs családja, árva Ő már. A szülők két éve haltak meg egy balesetben, amit Ők akartak és okoztak, mert fejükön oly sok volt az adósság, hogy azt hitték, ez a megoldás, de nem oldottak meg semmit, csak összetörték a lány lelkét, s eldobták maguktól a lehetőséget arra, hogy egyszer jobb is lehet, de a lány sorsa mikor és hogyan fordul jóra? Munkája elvesztésével az a piciny világa is összeomlott, ami addig volt. Olyan nagyot szólt annak az aprócska világnak is a szétesése, mert a remények is tovaszálltak. Egyetlen dolog volt, ami előnyére írható és a reményre okot adó, az pedig a kora. Fiatal, még 24 éves és előtte az élet, de milyen? Hol a kiút és hogyan? Most azon gondolkodik, merre tovább, hisz fedél nincs a feje felett, mert fizetni nem tudott, s mondták, akkor máshol keresse útját.

Azóta az utca az otthona, mi büdös és barátságtalan. Hiába süt ki a nap, nem szépíti meg a poros falakat. Legalábbis Neki nem. Elfogyott az utolsó fillér is, abból volt a zsír, meg a kenyér, de most mi lesz, mert kéregetni nem tud és nem is szeretne. Fejében az a gondolat nem hagy pihenést, hogy miért utasították el oly sok helyen? Miért nem látták benne azt, ki tudna és akarna dolgozni?. Fene sem érti, mondta gyakran. Talán, ha lenne tükröm, megadná a választ, de nincs, túr közben hajába, majd kezét szagolta, és brummmm…  mondta és még testét is megrázta a felismerés, hogy hajának már nincs illata, csak szaga.

Elképzelte az óriási fürdőkádat, amiben nyakig elmerül az illatos fürdőben. Testébe beissza magát az illat és ott is marad, haja parfümtől illatos és úgy lobognak a bársonyos tincsek, ahogyan a szél repíti őket. Úgy elmerült az álomban, hogy nem is vette észre, hogy már a vizes padon ülve szőtte álmát tovább. Szorosabbra próbálta húzni a kardigánt, de az már nem engedett tovább. Könnycseppek jelentek meg arcán, majd fejét tenyerébe hajtotta és zokogott fájdalmasan.

Egy férfi régóta figyelte már a lányt, miközben ősz haját néhányszor megsimította. Talán kedvet kapott a lánytól, hogy Ő is megsimítsa néhány szál haját, de nem ezért volt a mozdulat. Ez akkor látszott tisztán, mikor a lány mellé lépett, mert újra simította fejét, de nem a haja miatt, hanem az izzadtság miatt, ami itt-ott kopaszodó fejét borította. Tétován állt a lány mellet, majd köhintett, de a lány nem vett tudomást Róla, csak zokogott vigasztalhatatlanul. A férfi köhintett újra, de most kétszer, gondolván, csak észreveszi a lány. Nem tévedett, mert a lány felemelte a fejét, majd a kardigánja ujjába megtörölte arcát.

- Sajnálom, hogy sír és nem tudom nézni, hogy egy szép, fiatal lány zokog e hajnali órán.

A lány nem szólt, csak a férfiara nézett és mintha már nem is lenne ott, lehajtotta a fejét.

- Na, nehogy folytassa, mert meghasad a szívem ha könnyeit kell néznem. Tudja, már tegnap este is láttam itt, sőt, tegnap előtt is. Hoztam reggelit Magának. Kérem, fogadja el.

Közben a férfi a táskájába nyúlt és három szendvicset és két túrós batyut tett le a padra.

- Köszönöm, nagyon kedves! – és gyorsan beleharapott az egyik szendvicsbe. A férfi szíve összeszorult, mert éhes embert már látott, de éhezőt még soha és ez nagyon megérintette.

- Ne haragudjon! – Szólt két falat között a lány. – Még meg sem köszöntem.

- Megköszönte kedves.

- Akkor segíthetek valamiben? Már csak azért kérdezem, mert  itt áll és nem mozdul. Ó én kérek elnézést, az oly ostoba gondolataimért. Ugyan, miben tudnék én segíteni? Úgy jött a gondolat, hogy nem is gondoltam át ezt az egészet.

- Ne kérjen bocsánatot, mert nincs miért. Egyen kedves! Mondja, mit szólna egy jó fürdőhöz? Szívesen átadom a fürdőszobámat.

A lány gondolkodóba esett, mert nagyon vágyott arra, hogy illatos, tiszta legyen teste, de tudta, ha a férfi lakására felmegy, tiszta testét a férfinak kell adnia. Két ok miatt is. Azért, mert a férfi ezt várja, a másik ok pedig az, hogy Őt úgy tanították, hogy amit kap, azt köszönje meg és jelen pillanatban ez számára óriási adomány. Soha nem gondolta, hogy ilyen fiatalon élelem és habos fürdő lesz a legnagyobb vágya.

- Igen, köszönöm és elfogadom!

- Nem lakom túl messze, indulhatunk is, ha gondolja.

A lány kicsit félt, mert nem akarta idegen férfinak adni testét, de tudta, mással köszönetet mondani nem tud. Barátságos kis lakása volt a férfinak. Az előszobába lépve a lány letette hátizsákját és szégyenkezve lehúzta cipőjét. A férfi a szoba felé invitálta, de a lány csak a fejét rázta.

- Inkább a fürdőszobát választanám! – Szólt halkan, kipirult arccal. A férfi elmosolyodott, majd a gardróbszekrényhez lépett s törölközőt, meg valami fehér anyagot vett elő.

- Tessék, kedves, a törölköző és egy hálóing, még szegény anyámé volt. Tudom, hogy nem mai darab, de jobbal sajnos nem szolgálhatok.

A lány megköszönte és már záródott is a fürdőszoba ajtó. A férfi még mindig mosolyogva a szobába ment és konyakot öntött magának, majd a kanapéra telepedve kortyolgatta. Itt találta a lány, mikor közel egy óra múlva a szobába lépett. A férfi végig mérte, majd még nagyobb mosoly jelent meg arcán.

- Töltsön magának valamit és jöjjön, üljön le.

- Köszönöm, de nem szoktam inni. Majd magában mondta, jöjjön, aminek jönnie kell. Fodros hálóingét egyenesre húzta és úgy viselkedett, mint egy múzsa. Szeme csillogott, ki tudja miért, arca fénylőn piros volt a pírtől és teste maga volt a tökéletes kép, de a férfinak ettől a látványtól nem festeni, vagy írni támadt kedve, mert a látványtól megmozdult nemes szerve. Észreveszi ezt a lány és illegeti magát. Csípője ring, haja leng, alakul ez, mondja halkan, majd megsimogatja a férfi arcát, hogy ezzel fokozza mosolyát. Elég egy érintés és mesél az arc, miről leolvasható a gondolat. Jó, hogy nekem adod magad. Folytatás gyanánt a férfi magához húzta a lányt és testük szorosan simult egymáshoz. Forró női mell hevíti, a már izzó férfi testet és a lány fülébe súgja, kívánlak. Enyhe mosoly a női arcon, mert büszke arra, hogy a férfi Őt akarja, mert szép a teste, de a lelke más szót kíván és oly régóta nem hallotta már. Úgy simulni test, a testhez, hogy szerelem lángja ég a testben és a lélekben és szeretlek, szó cseng a fülekben. Erre várna Ő, de hiába, marad a test varázsa.

Gondolataiból visszatérve, szemével a férfi szemét kereste újra és ajkát kínálta csókra. Ekkor a férfi óvatosan eltolta magától, miközben teste izzott a vágytól.

- Nem könnyű most nekem, mert hevesen kívánlak, de bármennyire is tökéletes vagy, nem tehetem meg, hogy engedek a testi vágynak, mert az által a lelked törném össze és arra vigyázni kell, mert így is össze van már törve. Én segíteni szeretnék Neked, mert tudom, arra van szükséged és felajánlom szerény hajlékomat, hogy újra kezdhesd életedet.

A lány szemei könnybe lábadtak és ajka köszöntet rebegett.

- Mondd, akkor mivel köszönhetem meg azt, amit értem teszel?

- Azzal, kedves, hogy boldog vagy és gyönyörű tested annak adod, akit nem csak tested, de lelked is kíván.

- Te gondolatolvasó vagy? A ki nem mondott szavaimat is hallod? Hogy van ez?-  - - Nem tudom, de nem is ez a lényeg. Az a fontos, hogy légy boldog és hidd el, van aki önzetlenül segít, mert bármennyire is szeretné, nincs kedve egy virágot tönkretenni még azelőtt, mielőtt virágba borult volna.

Ünnep

otszazas2.jpg

Kezében gyűrött ötszázast szorongatva, arcán mosollyal mélyen alszik. A régi kopott szürkés, felismerhetetlen mintájú takarója fehérre cserelve, öleli körbe testét.

Valami szépről álmodik Ő. Ő, akinek az utca az otthona és aki tegnap még boldog, boldogtalannak, kellemes ünnepeket kívánt.

Furcsa volt hallani hangját mert soha nem szólított Ő meg senkit és nem is kéregetett soha, de tegnap beszédes volt. Talán a bornak köszönhető, amit reggel talált maga mellett mikor felébredt.

Csodálkozott is nagyon hogy ki tehette oda mert nem akármilyen bor volt az. Drága nemes nedűt rejtett a palack. Először csak forgatta és talán azon gondolkodott, hogy mit is kezdjen vele, miközben remegett a keze a hidegtől és az Ő lelke is ajándékra vágyott.

Egyszer van ünnep, győzhette meg magát mert felbontotta a palackot és élvezte a szájában a testes bor ízét.

Nem kellett sok hogy a fejébe száljon mert nem igazán fogyasztott alkoholt de ez a nap más volt.

Így történhetett meg, hogy boldog ünnepeket kívánt minden arra járó idegennek.

Arca furcsa érzelmek játékát tükrözte vissza mert volt rajta mosoly és látszott az alkohol vonásokat megváltoztató rajza is de tagadhatatlanul ott voltak arcán a könnycseppek is.

Míg mint valami mantrát mondva ismételgette a köszöntő szavakat, addig gondolatai valahol máshol voltak.

Talán a szebb, boldogabb napokra gondolt és azokra kiket szíve mélyén őriz és szeret örökre.

Sokan megálltak és kis aprót adtak neki de olyan is akadt ki papírba csomagolva élelmet hozott.

Volt mandarin és banán is. Öreg nénike is táskájában keresett valamit mikor arra jártam és biztosra veszem , hogy az Ő ajándéka volt az a fehér huzat ami még békebeli módon van keményítve.

Más volt ez a nap mint a többi hisz sokan észrevették Őt és nem siettek el előtte.

Ma még mélyen alszik Ő, kezében az ötszázast szorongatva, arcán mosollyal.

Most talán boldog álmában mert tele a pocakja és gazdag is mert van ötszáz forintja.

Nem zajonganak körülötte. Mindenki csendben halad el mellette, mert talán azt szeretnék had legyen még boldog kicsit, így őrzik álmát, mert lassan elmúlik az ünnep és szembe találja magát a szürke hétköznapok valóságával.

Azzal a valósággal mikor az emberek már csak elrohannak mellette és észre sem veszik és jó ha életmódját meg nem vetik.

Véget ér lassan az ünnep és halványul a szeretet fénye és talán egy évet kell várnia arra, hogy újra összegyűrt ötszázas legyen a kezében.

Idős néni szólít meg, miközben leteszem a szatyromat amiben van kis ez-az amit adni tudok.

- Tudja kedves, hogy tegnap ott volt az éjféli misén is. Ott állt a templom kapuban és halkan imádkozott.

Vajon mit kérhetett az Úrtól az kinek nincs már senkije és az utca az otthona?

Vajon mindenki ilyen szerencsés volt aki az utcán él?

Tudom sok magányos lélek várta azt, hogy valaki beköszönjön hozzá az ünnepek alatt. Mondhatnánk Ők szerencsésebbek mint azok kik az utcán élnek mert van fedél a fejük felett de az Ő lelkük is úgy vár egy szóra egy kis szeretetre mint kiszáradt sivatagi homok az esőre.

Talán még nem késő, hogy környezetünkben megtaláljuk azokat kiknek széppé varázsolhatjuk az ünnepét egy szívből jövő kedves szóval.

Én csak azt szeretném hogy ne halványuljon a szeretet fénye és szeressünk egész évben, mert a szeretet gyógyszer, ajándék és csak rajtunk múlik, hogy mennyit adunk belőle hisz végtelen forrása a szívünkben van.

Csikkszedők dala

csikk2_1.jpg

Vedd kezedbe öreg barát, azt a kopott vén trombitát,

és játszd el rajta a csikkszedők dalát.

Játszd, hogy hajlik a test, majd, érinti a csikket,

mit mások eldobtak rég, de a csikkszedőnek ajándék.

Játszd el, hogy lenéznek sokan, mert utcáról szedem a szemetet.

Én, aki nem is olyan rég, olyan voltam, mint Ők, Ember,

de ma már kutya se vagyok, mert apró csikkektől remélek boldogságot.

Játszd el a vén trombitán, hogy valaha nekünk is volt ünnep,

mikor csillogó díszek lógtak a fán, és együtt volt a család.

Ma már az-az, ünnep, ha egy magamfajta talál egy szelet kenyeret,

mit gondolatban zsírral ken meg.

Legalább illúziója legyen, ha már hagymát sem tehet rá.

Húzd el vén zenész, féltett hangszereden,

hogy neked is csak a trombitád van már.

Oly sok hónap óta éhezel és fázol,

de a hangszeredhez ragaszkodsz, mert ő a barátod,

Ő, a mindened, és az egyetlen, ki kitartott melletted.

Tudod, hogy hamarosan meg kell válni tőle,

mert kell az érte kapott pénz élelemre,

de azt is tudod, hogy a nagy lakoma után már nincs életed tovább,

mert kitépték lelked utolsó darabját.

Játszd el karácsonyi dalunk, had legyen a mi lelkünkben is ünnep,

mert ki tudja, lesz-e még alkalmunk ünnepi fényeket nézni.

Nem baj, ha sír a hangszer, mert vele sírunk mi is.

Játszd, játszd a csikkszedők dalát!

Játszd el azoknak, kik furcsán néznek ránk, hogy ne feledd ember,

ki magasról nézel le reszkető, remegő, eltöpörödött testemre,

hogy bármit hozhat az élet, és lehet,

hogy egyszer a Te kívánságod is az lesz,

hogy valaki játssza el a csikkszedők dalát, egy öreg, vén trombitán.

Karácsonyi füzér

fuzer2.jpg

 

Folyamatosan havazott már napok óta. Óriási hótömeg nehezedett az öreg fenyőre. Ágai fájdalmasan sírtak és a föld felé hajoltak, így sokkal kisebbnek látszott, mint valójában volt. Szeretett volna a legszebb fenyő lenni a környéken és büszkén kihúzni magát, de a nagy hó súlya alatt ez lehetetlen volt azon a téli napon. A kis határszéli házacskák kéményei füstcsíkokat festettek és olyanok voltak, mint akik egymással versenyeznek, hogy melyikük füstcsíkja tud szebb mintát festeni az égre. Az utcák még havasan pihentek, mert itt a tavasz tisztította a havas utakat. A járdák viszont már mindenütt tisztára voltak söpörve, mert dolgos kezek, ha kellett még éjszaka is söpörték, mert annak, tisztának és csúszásmentesnek kell lennie még akkor is, ha az ott élők egész nap ki sem mozdulnak. Az aprócska házacska ajtaja lassan nyílott, mintha a télapó kukucskálna ki, felmérve, hogy esik-e még, de Józsi bácsi nézett ki, kinek ősz haja és nagy ősz szakálla volt. A gyerekek mindig csodálkozva nézték Őt, de Józsi bácsi csak kedvesen mosolygott és mindenkihez volt egy jó szava, akár gyerekkel, akár felnőttel volt dolga. Lassan a fejére húzta a már eléggé elnyűtt fekete kötött sapkát, nyaka köré tekerte a hosszú fekete sálat, amit előtte megpuszilt. Arcáról letörölte az aprócska könnycseppet, nehogy ráfagyjon és elindult a fenyő felé.

Megállt a fa előtt, hosszasan nézte, tekintetével simogatta az ágakat, majd így szólt hozzá.

- Segítened kell nekem, mert egyedül nem fog menni. - Majd elhallgatott és várt a válaszra, de nagy volt a csend, majd folytatta.

- Tudod, már csak Veled beszélgethetek, mert ki hallgatná már meg, hisz Júliám nincs már velem. Neki mindig elmondtam minden gondolatom és Ő válaszolt nekem. Nagyon szerettem és szeretem még ma is, mert akit szeret az ember, azt szereti a síron innen és túl is. Utolsó karácsonyom ez nekem és érzem, mert mióta elment az én drágám, már fáj mindenem. Lelkem fájdalma szétmarja testem és ma már az is fáj, ami eddig soha, de ez a sorsom és nem is tiltakozom ellene, mert tudom, ha menni kell, Ő vár rám és számomra az lesz a boldogság. Itt a földi életemben már kevés a boldogság. Elvisz a tél engem is, majd meglátod! Tavasszal már nem hozom ki a kis sámlit, hogy arra ülve beszélgessek Veled. Most viszont nagy feladat vár rám, mert ágaidat meg kell szabadítanom a hótól, aminek súlyától roskadozol. Óvatosan, na és már kicsit komótosan is csinálom majd, mert nem szeretném, ha ágaid megsérülnének. Miután ezzel megvagyok, majd fel is díszítelek, had örüljön az én Júliám, ha lenéz. Jó sokat vacakoltam azokkal az apró piros termésbogyókkal, mire felfűztem őket. Én nem is tudom, hogy volt az én kedvesemnek ily sok türelme. Minden évben legalább három méteresre fűzte őket. Én legszívesebben a sarokba dobtam volna az egész kosarat, csak azért nem tettem, mert Neki fűztem. Jaj, a cérna is alig találta meg a tű fokát. Nem láttam én azt, még szemüveggel sem és mikor végre úgy éreztem, sikerült, kezem megremegett és kezdhettem elölről. Ráment az egész éjszakám, de nem bánom. Olyan sokat tett Ő értem és soha nem tudtam viszonozni. Na, de lássunk munkához, mert soha nem leszünk készen.

Megsimogatta Józsi bácsi az alsó ágakat, majd elindult a kert felé a kis szerszámos házikóba. Keresett egy közepes vastagságú botot, ami talán seprűnyél volt régen, majd visszaindult a nagy fenyőhöz. Óvatosan leütögette a teherként ágakra nehezedő havat. Miután végzett, visszavitte a botot a szerszámosba, hisz rend a lelke mindennek. Majd a házba ballagott és onnan egy nagy piros tállal tért vissza a fenyőhöz. Letette a tálat, s kiemelte a fűzért.

- Na, most kéne segítened, mert nem tudom, hogy hogyan tekerjem ágaidra úgy, hogy szép legyen. Te jobban érzed, hogy jó, vagy rossz helyre teszem, így arra kérlek, rázd meg ágaidat, ha úgy gondolod, máshová tegyem. - És elkezdte felrakni a tiszta fára, beszélve folyamatosan a zöld növénynek. Volt, hogy az ág megmozdult, mikor rátette a díszt, akkor megállt kicsit és keresett másik ágat. Mikor elkészült, nézte a fát szótlanul, majd halkan, suttogva mondta: azt hiszem, sikerült. Óvatosan lehajolt és felvette a tálat. Elindult, de egyszer csak megállt, visszafordult a fenyő felé és a tálat simogatva így szólt.

- Tudod, minden évben ebben kelt a tészta, amiből a bejglit csinálta. Olyan finomat, mint Ő, nem tudott sütni senki.

 Nyelt egy nagyot és arcán végigfolyó könnyekkel visszatért a házba.

Az öreg fenyő meséje

fenyofa2.jpg

Volt egyszer egy fiatalember, úgy hívták, hogy Jancsi. Ne csóváld a fejed, mert ez nem az a mese, amire Te gondolsz. Ez nem Jancsi és Juliska. Az, hogy Jancsi a  neve annak, akiről mesélek Neked, az csak puszta véletlen, és ebben a történetben nincs Juliska, mert Jancsi párját Annának hívták, édes Annának.

 A történet valahol a húszas, harmincas, negyvenes években kezdődött. A dátumra már nem emlékszem, mert már kicsit én is megöregedtem, de nem is ez a fontos, hanem a történet, amit elmesélek. Derék kiállású legény volt a Jancsi, mondták faluhelyen. Sok női szív dobogott érte.

Történet egy napon, hogy meglátott egy lányt és szerelem volt első látásra. Úgy egymásba szerettek, hogy hamarosan egybe is keltek. Nagyon értett a földhöz, a növényekhez Jancsi, mert kertész vér csörgedezett ereiben. Minden olyan szép óriásira nőtt a keze alatt, hogy csodálva nézte mindenki és el nem tudták képzelni, mitől ilyen pompásak. A szeretettől voltak olyan szépek, mert Jancsi beszélgetett velük nap, mint nap.

Mikor a búzaföldre lépett, megsimogatta tekintetével a vetést és azt mondta: "köszönöm, hogy vagytok nekem és nőjetek nagyra".  Hálaként oly sok termést adtak, hogy mindig került kenyér az asztalra. Egy napon, nagy fenyőerdő felé vitte Jancsinkat az útja. Ámultan nézte a zöld fenyőket. Elképzelte udvarán a kis kerti pad mögött, hogy gyönyörű fenyő köszönti nap, mint nap. Átültetett fa nem nő nagyra, vallotta, így fenyőmagot rakott a zsebébe és boldogan hazasietett vele. Piciny kis edénybe ültette és várta, hogy életre kel.

Én voltam az a mag és nem sokat vártam, mert hamarosan zöldellni kezdtem és Jancsi arcára akkora mosolyt varázsoltam, amit látva még gyorsabban nőni akartam. Hamarosan a kis pad mögé kerültem, a legszebb helyre az udvarban. Egy nap Anna, könnyes szemmel nézett Jancsira és kezét szorítva mondta: "Jancsikám, oly szép ez a kis növény", na, ki is húztam magam rendesen. "Köszönöm Neked! Ez örökké zölden fog pompázni. Olyan ez, mint a mi szerelmünk, örök és én pompáztam, mert oly szép életem volt. Kaptam simogatást és szeretetet. Cserébe oly szép zöld voltam, hogy a környékbeliek nem láttak még olyat. Nem volt okom panaszra. Minden napom szép volt, de a legszebbek a karácsonyok voltak. A házban soha nem volt fa, mindig engem álltak körbe szenteste. Soha nem lett volna szívük kivágni egy fát azért, hogy néhány napig a meleg szobában pompázzon. Oly sok karácsonyt megértem és oly sok szeretetet láttam, amit emberi szem ritkán lát.

Az első évben olyan picinyke voltam és csak Jancsi és Anna állt meg előtettem szenteste. Halkan a mennyből az angyalt énekelték, majd imával köszönték meg az Úrnak mindazt a szépet és jót, amit kaptak. Ez minden évben így történt. Változás csak az volt, hogy egyre többen álltak körbe. A pici Pista, a szerelemgyerek volt az, aki először rácsodálkozott a szépségemre. Aztán sok-sok év után már a felesége és az unokák is mind ott voltak. Aztán a kis családból nagycsalád lett.

Anna, minden évben szorgoskodott valamit karácsony előtt. Hol piros almát, hol diót, vagy őszi levelekből hajtogatott díszeket rakott rám. Egyik évben Luca, a kis unoka papírfüzért készített és ágaimra akasztotta és azt mondta, vigyázz rá, nagyon. Én vigyáztam is rá. Olyan hálás voltam a szeretetért, hogy minden évben, mikor elmondták az imát és a vacsora asztalhoz indultak, letörtem egyik ágamat és az Anna lába elé raktam. Ő mindig felvette és a rajta lévő hópelyhekkel arcát végigtörölte és magával vitte a meleg szobába. Az ünnepi asztal közepére tette az ágat és csillogó szemmel nézte. Jó pár év után egyik este öregedő kezével Jancsija kezét simítva mondta, Jancsikám, olyan érdekes ez a fenyő. Egész évben egyetlen ág sem törik le róla, de így, karácsonykor mindig ad nekem pompázó szépségéből. Megérdemled, Anna, mert ő is szeret Téged úgy, ahogyan én, szeretlek. Szép, boldog évek voltak, miket töltöttünk így, együtt.

Egyik évben városi rokonok vendégeskedtek nálunk.  Tamás rácsodálkozott szépségemre, többször is.

- Jancsi! Nagyon szép ez a fa. Honnan szerezted? Nagyon szép lenne ez nálunk a nappaliban. Nekünk adod? Lejövök érte ünnepek előtt.

- Ezt a szép fácskát magról neveltem és sok-sok szeretettel ápoljuk évek óta. Drága Annám kedvence. Nem tudom Neked adni, mert abba belehalnánk.

- Na, jó. Te tudod. Annyira azért nem fontos, hogy harcoljak érte, csak gondoltam, megkérdezem.

A beszélgetés után még többször megállt előttem Tamás és azt mondta, "egyszer úgyis az enyém leszel. Az öregeknek úgysem sok van már hátra". Nem sok szeretet van ebben az emberben, gondoltam. Még azon az őszön Jancsi betegeskedni kezdett. Anna sírva ült az ágya mellett és simogatta arcát aggódva. Három hét alatt vitte el a tüdővész. Árnyat adó lombjaim alá akarták temetni, mert tudták, ott szeretne nyugodni, de faluhelyen nem volt az ilyesmi divat, így a terv nem volt más, mint egy gondolat.

Mély sírhelyet ástak a piciny temetőben és a Jancsit ott temették el, a temetőkapu közelében. Anna magába roskadt és könnyeit törölgetve simogatta ágaimat nap, mint nap. Azon a karácsonyon zokogva állt családja körében, mikor imát mondtak, körbe fogva engem. Nagyon sajnáltam Őt és szokás szerint a kis ágat akkor is a lába elé tettem, de azon az estén nem rakta vázába és nem tette az asztal közepére, hanem az ölébe fektette és könnyes szemmel  simogatta.

Tavasszal Anna hirtelen fogyni kezdett, mert alig evett. Március huszadikán végleg lecsukta szemét és Jancsi után ment. Mikor a falubeliek a fiát kérdezték, hogy mi történt a mamával, rövid volt a válasz. Belehalt a fájdalomba. Azon a tavaszon gyorsan kis ágat növesztettem és a Pista a kis csemetémet Jancsi és Anna sírjához ültette. Ott ad árnyat és örök zöldet Nekik. Temetés után tábla került a házra, amire az volt írva, eladó.

A temetésen megígérte  Pista a városi rokonnak, hogy a fát karácsonyra elviheti. Én már nem fogok többet előtte állni, fűzte hozzá. A házat nyár végén megvették. Két idős ember lett a lakója. Csodáltak Ők is engem és mindig szerettek. Nem lehettem sokáig Velük, mert karácsony előtt jött a városi rokon, hogy elvigyen engem. Az öreg házaspár próbálta lebeszélni Tamást arról, hogy magával vigyen engem, de Tamás ragaszkodott hozzám és azt mondta, ha már ennyit utazott, akkor Ő már fenyő nélkül nem megy haza. Minden ágam tele volt hóval, sőt, törzsemet is tíz centiméteres magasságig hó borította, de ez sem szegte kedvét, mikor a baltát kezébe fogta. Ágaimról nagy bottal ütötte a havat, amibe belesajdultam, majd erősen csapkodta törzsem az óriás baltájával, míg én sírva földet értem. 

Megmakacsoltam magam, mert nem akartam Vele menni, így alig tudott a kocsi tetejére felrakni. Sírva búcsúztam otthonomtól. Tudtam, nekem is hamarosan véget ér életem, mert gyökereim nélkül létezni nem tudok. Útban a nagyváros felé még intettem az én kis csemetémnek és ejtettem egy utolsó könnyet.

Több száz kilométert rázkódtam a kocsi tetején lekötözve és remegve, mert hideg havas eső hullott tűleveleimre és süvített a szél. Mikor megérkeztünk, hideg pincébe dobtak és két napig rám se néztek. A sötétben a fényre vágytam, majd értem jöttek és a nappaliba cipeltek. Nem igazán illettem a képbe, mert jó pár ágamat levágták, de nem tették vázába, mint Anna tette. Minden ágnak a kazán lett a végzete.

Nagyon nem éreztem jól magam, de szólni nem tudtam, így sorsomat elfogadtam. A törzsem túl vastag volt a tartóba és ezért Tamás csúnya szavakat ismételgetve nagy nehézségek árán befaragta. Raktak rám olyan sok díszt, hogy roskadozni kezdtem. Én még ilyen sok díszt és csecsebecsét nem láttam. Semmi természetes dolog nem volt rajtam. Biztos, ami biztos, azért a falhoz kötöttek, nehogy eldőljek.  Szenteste nem álltak körbe, csak rám néztek, sietve. Egyedül a gyerekek kapkodtak le egy-egy cukrot rólam.  Nagyon szenvedtem és szeretetre vágytam. Oly bánatos voltam, hogy kezdtem belehalni. Még zölden tündököltem, de ágaimat bánatosan lógattam.

Mikor Tamás rám nézett, a fejét csóválta és azt mondta, "ezért a fáért küzdöttem én?". Indulatosan megfogott és kidobott. Most itt fekszek valami óriás vasdarabon, amit valami kukának, vagy minek hívnak és fázok, nagyon. Didergek és már levegőt sem kapok. Érzem, lassan véget ér életem. Ágaimon még ott vannak a díszek és a cukrok. Azt sem szedték le. Mondták,akkor kezdjek majd el félni, mikor sárga autó közelít felém és egy erős kéz óriásit lendít majd rajtam és ledarál az a nagy sárga kocsi. Eggyé válok a bádogdobozokkal.  Apró, szétzúzott tüskéim beborítják majd a megmaradt ünnepi kalácsot éss írva együtt megyünk a szeméttárolóba.

Ó, fékcsikorgást hallok és látom, befordul a sarkon egy nagy sárga autó. Utolsó perceim. Ágaimra akasztva van egy kis levél, amiben az én történetem van leírva. Nagyon boldog lennék, ha valaki megtalálná és elmesélné történetemet másoknak is.

Piciny, aprócska gyerek fut felém, anyja kezéből kiszabadulva és felkiált: "Anya! Nézd, milyen szép fa és ki van dobva!" Megrázom magam és elé ejtem a levelet. Egy cukrot is adok hozzá. A picinyke kéz felemeli a levelet és felkiált: "Anya! Viszik a fát, de nézd, itt hagyott valamit!"

Az, a picinyke kéz már megöregedve, remegő kézzel nyitotta szét a megsárgult levelet és szemében könnyekkel mesélte el a történetet.

Ünnep lesz újra

Ünnep lesz újra.

Kitárjuk lelkünk alvó szírmait,

szeretünk, ölelünk újra.

Ajándék minden óra.

Hazamegyünk,

oda ahol már rég nem jártunk,

ahol minden nap aggódva vártak,

de mi úgy rohantunk a napokon át,

hogy ritkán nyitottuk ki a szülői ház ajtaját.

Most belépünk, és lelkiismerefurdalást érzünk,

mert tudjuk, hogy gyakrabban kellett volna jönnünk.

Ünnep lesz megint, és szeretünk mindenkit.

Adunk annak, aki kéri.

Boldog ünnepet kívánunk mindenkinek,

hisz ünnep lesz újra.

Ajándékokat rejtő, papírok nesze.

Eszünkbe jutnak ők, kik már messze mentek,

és soha nem lesznek velünk.

Mindenkiért, halkan egy imát mondunk.

Örülünk, mert körülvesz a varázs,

az ünnep szeretet varázsa.

Lelkünkben érezzük,

így lenne szép az élet.

Szemünkbe könnyek gyűlnek,

mert feltörnek az emlékek.

Félve, zsebkendőbe töröljük a múltat,

és feltör a fájdalmas sóhaj.

Ünnep lesz újra.

Játszhatunk gyerekként a hóban.

A fenyőfa fénye közelebb hoz szívünkhöz mindenkit,

és érezzük, nagyon jó így.

Néhány nap csupán,

és eltűnik a varázs,

mert vár egy rohanó világ,

ahol halványul a szeretet fénye,

ahol érezzük, hogy az ünnepnek vége, de

ma még izgatottan várjuk a csodát,

mert ünnep lesz újra.

 

Mézeskalács szív

mezeskalacs_sziv.jpg

- Munka után sétálunk kicsit? Olyan szép már a város és nézelődhetnénk is egy kicsit a pavilonoknál.

- Remek ötlet! Legalább kikapcsolódunk kicsit.

Lassan peregtek a percek. Az öreg óra mutatója nehezen akarta mutatni a munkaidő végét. Négy órakor a két kolléganő, akik már régóta barátnők is, elindultak, hogy belevessék magukat a város ünnepi forgatagába.

- Csodás! Nagyon szeretem ezeket a fényeket. Boldog vagyok ilyenkor.

- Én is! Érzed ezeket a fűszeres illatokat? Gyere, kóstoljuk meg, hisz a karácsonyhoz a forralt bor is hozzátartozik.

A meleg, gőzölgő bögrét kezükben tartva beszélgettek és ízlelgették az aromás italt. Halk karácsonyi dalok töltötték be a teret. Vidámak és boldogok voltak. Átjárta Őket az ünnep hangulata, majd elindultak felfedezni a pavilonok kínálta ajándékokat. Vettek is egy-két apróságot.

- Nézd, milyen gyönyörű szív!

Panni a szívre tekintett és arcáról eltűnt a mosoly. Merengve tekintett maga elé és a tavalyi szívet látta maga előtt, amit Pétertől kapott. Óriási mézeskalács szív volt és szeretlek volt ráírva. Olyan szép karácsony volt. Ő, és a kedvese együtt töltötték az ünnepeket. Halvány kis mosoly jelent meg az arcán, ahogyan felidézte az egy évvel ezelőtti ünnepet. Majd, elöntötték annak a nyári napnak az emlékei, mikor Péter mélyen a szemébe nézett és röviden csak azt mondta, ennyi volt és vége, és ő könnyes szemmel nézett Péter után, követve távolodó alakját. Az emlékek könnycseppként mosták arcát. Elhaló hangon szólt barátnőjéhez: menjünk, kérlek! Nem törölte le arcáról a könnycseppeket, hagyta végig folyni, mert úgy érezte, Péter simítja arcát végig, újra.

Erősnek maradni

korhaz2.jpg

 

Párnának támasztja hátát, hogy a hideg vas ne nyomja hátát. Szeme könnyes. Kezével keresné a könyvet, hogy olvasni tudjon, de nincs, mert valaki elvitte, mikor tegnap a padon felejtette. Nézi a valaha volt fehér falat, ahol jó magasan egy légy járja táncát. Magabiztos, mert tudja, ilyen magasan lecsapni senki nem tudja. Kerekek csikorgása, hangok kavalkádja, illatok vegyes egyvelege. Ez, most az élete. Tekintete a falon pihen, aminek színe olyan, mint az övé, sápadt. Ettől csak a főzelék volt vidámabb tegnap, mert azon volt valami szaft, ami életet adott a lisztes töknek. Étvágya nincs. Napok óta nem kell neki az ebéd. Nem várt csodákat, mert kórházban mit is várjon, de nyomasztó minden és lelke percről, percre törik darabokra, társulva a testi fájdalmakkal. Gyakran kiáltana, hogy nem bírom, de erőt vesz magán, mert vénségére tudja, van, aminek nem adhat hangot és jobb, ha mélyen hallgat. Inna egy pohár vizet, de magára önti, mert gyenge a keze. Könnyes a szeme. Mint egy magatehetetlen csecsemő, olyan vagyok. Erőre vajon mikor kapok? – kérdezi magától. Nehezen kidöcög a folyosóra, hogy sétáljon kicsit. Azon a folyosón, ahol a halál suhan át naponta többször. Ennyi az élet, sóhajt fel ilyenkor, de nincs ideje sokat gondolkodni, mert a nővér szavára összerezdül teste. Mint valami parancsnok, úgy vezényel. Érzékeny lelkének nagyon fáj a szó. Mit keres itt? Pihenjen! Menjen vissza a szobájába. – csattan hangja.  Csoszogva visszaviszi lába. Boldog, mert meggyőződött róla, hogy még tud járni. Szobába lépve forog a gyomra, mert szobatársánál tele a pelenka. A nővér is érkezik, ki az ebédet hozza éppen, de sietve távozik, mert sok a dolga. A pelenka csere várat magára. Vízben úszó zöldség. Ez, az ebéd. Nem is nézi tovább. Jöhet a déli gyógyszer, aminek keserű az íze, de talán segít valamit. Elmajszol még egy kekszet, amit a szekrényében őrizgetett, majd elnyomja az álom. Álmában szép és fiatal. Réten futkos és nevet arca. Álmától mosolyog arca. Csapódik a fém szemetes teteje és riadva ébred. Nem is tudja, hol van. Körülnéz és látja, a takarítónő a szemeteszsákot maga után húzza. Megremeg a teste a feketezsák láttán, mert milyen gondolata is lehetne, így gyengén, élete vége felé. Egy ilyen zsák lesz, amiben kiadják majd azt a néhány rongyot, amit magával hozott, mert rongy az már csupán annak, aki átveszi. Egyedül neki oly kedves a pulóver, amit még a lánya vett neki. Kincs csupán az szövet kis papucs, amit párja oly szeretettel a lábára húzott, mikor tavaly az udvaron elesett és bokája darabosra tört. Nézi a papucsot és könnyes szemmel, halkan suttogja, megyek papa hamarosan. Emlékek,.. Szabadulni nehezen tud már, mert csak ezek maradtak. Nem tervez már előre hosszú évekre, mert mi értelme is volna. Mint aki álomból riad, gyorsan az órájára nézett. Könnyeit gyorsan letörölte és minden fájdalmát félretéve készülődni kezdett, mert hamarosan látogatási idő és gyerekei nem láthatják fájdalmát, szomorúságát. Nekik a mosolyt kell látniuk amivel, megajándékozza majd őket. Nem aggódhatnak érte, hisz gondjuk van nekik is elég. Remegő kézzel elővette a rúzst a táskájából ás pirosítóként arcára kente, majd óvatosan szétoszlatta. Belenézett a tükörbe és elégedett volt, mert arca olyan pirospozsgásnak tűnt, mint aki egészséges. Már hallotta lánya lépteit, amit ezer közül is megismert volna. Mosoly ült arcán, mikor magához ölelte gyermekét, mert tudta talán ez az utolsó ölelése és azt akarta mosolya maradjon vele és adjon neki erőt, mikor sírni volna kedve.  Szeretlek, mondta és úgy ölelt, mint még soha.

 

A szeretett otthon

Nézem a hirdetéseket, gondolván, már mindent láttam, de mekkora tévedés, mert érnek még meglepetések bőven. Most, amiről szólok az egy, eladó ház hirdetés lenne, de szóhoz nehezen jutok. Már, nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, mert amit látok az ledöbbent. Az, hogy egekben az árak, nem lep meg és most nem is ez a lényeg, mert az, hogy mi mennyit ér, arról órákon át vitatkozhatnánk. De, ha van, aki egy ólért ad 20 millát, hát legyen. Vele, boldog legyen. Igaz, szalmát is kap hozzá. Így, már-már meg is van a hálószoba. Romantikázhat, ha akar. Mikor, úgy kezdődik egy hirdetés, hogy szeretett otthonunk eladó, akkor kíváncsian nyitja meg az ember, mert arra számit, hogy átjárja az otthon melegének az érzése, hisz szeretett otthonunk csak az lehet, ahová sok kedves emlék köt. Amiben benne van két kezünk munkája, ahol féltve ápoljuk értékeinket. Szeretett otthon az lehet, amiben benne van mindennapjain boldogsága, ahol minden egyes darabhoz lelki kötődésünk van. Csendes kis meleg zúg és sorolhatnám. Na, ezzel az érzéssel nyitottam meg a napokban egy hirdetést. Szóval, szeretett otthonunk (Ma, már feltételezem, azért kezdte ezzel, mert valahol gondolom hallotta, hogy erre harapnak a vevők. )

Szóval: Szeretett otthonunk eladó. Eddig jó. Falazata vályog, itt-ott tégla. A vályog jó, de hol a tégla? Valahová biztosan beépítette Béla, de a képen nem látható. Majd megkeresi, aki megnézi. Repedés mentes, nem vizes, a tető stabil. De, lássuk a képeket. Nem tudom, hogy a repedés hol kezdődik, de már az első képen látható, hogy hosszanti repedés osztja meg a két ablak közötti falat. Az utcafrontról is látható, hogy nem egy cérnaszál akadt fel a falon. Tovább haladva, a fal derékig felázva. Ez mi lehet? Talán a kacsaúsztatóból terelték erre a vizet a kacsák? Biztosan, mert ugye a ház nem vizes. A bejárati ajtó kicsit görbe, de lépjünk be rajta. Itt egy veranda fogad, vagy divatosabban előtér. Ablakai kicsi kockákból állnak össze. Néhány üveg hiányzik. Így, már a klíma is megoldott. Száradó ruhák uralják a teret. Szemben a konyha, de olyan zsírosa a kő, hogy csúszva érkezhet az ember a mosogatóhoz a tányérokkal. Nem is időzök a képnél sokat, mert van még két szoba és a fürdő. Mindkét szoba mennyezetén beázás foltok, bár lehet, hogy freskóknak mondja, mert beázás ugye nincs a tető stabil. Két heverő az egyik szobában. Egyik két méter magasan ruhákkal teledobálva. Olyan otthonos. A másik szobáról nincs is kép igazán csak egy földön heverő cipő, amiből látom, hogy nincs parketta vagy padló. Hepehupás beton az egész. Már csak a fürdő van hátra, de mikor meglátom, szívesebben mennék hátra. Csempék itt-ott hiányosak, de ahol van ott is hol fehér, hol sárga. Itt, már azt kérdezem, hogy mondd, mit szerettél rajta? Mitől volt ez számodra a szeretett otthon? A kád vastagon vízköves. A csap rozsdás. A kézmosó sarokba dobva, majd legyen rá az új tulajnak gondja. Keresném még a wc-ét, de nincs. Legalábbis képet nem találtam. Biztosan pottyantós van kint valahol. Elég is volt a benti séta. Még néhány külső kép a tetőt mutatja, amin van cserép, de elég rozoga alapokon pihen. Van melléképület, amiről azt mondja, hogy sok lehetőséget kínál. El is gondolkodom nyomban, hogy azonnal bontandó vagy várhat még egy- két hetet. A kert gondozott és ápolt. Ja, dzsungeltúra remek helyszíne lenne, az tuti. Aki megveszi nem fog unatkozni. Ez lenne egy szeretett otthon? Legalább őszinte lenne, és azt írná, hogy szabadulni akarok tőle, mert repedt, vizes, és felújítani nincs se kedvem, se pénzem. Ugye, ilyen esetben másként nézne rá az ember és más érzést keltenének benne a képek, mert talán látná benne a lehetőséget. Sok sikert, mondom, és bezárom a hirdetést. Többet nem is nézek, mert egy napra elég volt ez bőven. A végén az árát látván, ki is kerekedik a szemem, és el is fogyott minden szavam.

Levente

 

 

 

 

Van egy kutyám, Levente.

Leviszem sétálni reggelente.

Neki, van ehhez kedve.

Nekem, gyakran teher,

mert aludnék még ezerrel, de

nem hagy Levente,

mert az ágyamnál állva jelzi,

Jó lenne, ha valaki levinne pisilni.

Álmosam nyitom szemem.

Keresem leventét, de nem lelem.

Ágyam mellett áll a párom.

Én, a valóság és az álom határán lebegek,

miközben jó reggelt kívánok.

Ő, rám néz mosolyogva, és

oly kedvesen mondja,

„Véget ért az álom szívem.

Itt az ideje felkelni,mert vár a munka.”

Érzem, a gőzölgő kávé illatát.

Csodás ez a reggel, csak

Levente hiányzik.

Párom, gondoltomban olvas,

mert mosolyogva mondja:

Levente sétáltatása, az

éjszakai álomig letudva.

Tévedtél

Mikor, rózsafüzért morzsolva,

halk imában kérted az Istent, hogy

csak ennek legyen vége, és

jók leszünk Uram végre.

Hitted, jobbak leszünk, mert

a bajban hasonló imák szálltak az égbe.

Hitted, hogy összekovácsol minket a járvány,

és tanulunk belőle,

De! Tévedtél!

Lassan teltek a napok, és

csillapodott a járvány, és

reménykedve lépdeltél a járdán, mert

hitted, boldogok leszünk végre.

De! Tévedtél, mert nem változott semmi.

Még mindig jó gonosznak lenni,

a másiknak nekimenni.

Mosoly helyett, jól beszólni.

Nincs szeretet, győzött a közöny.

Reményeid is már veszve,

mert hiába imádkozol minden este,

semmi nem akar változni.

Kiröhögnek, ha szeretetről kezdesz el beszélni.

Bolondnak néznek, ha segítesz annak, aki kéri.

Olykor, már köszönésed is tolakodónak érzik,

és a szemedbe nem akar nézni senki.

Hitted, hogy jobb lesz.

De! Tévedtél!

Nem tanultunk semmit.

Imáinkba foglalt álmainkat, feledtük rég.

Ősz a szigeten

oszi_levelek2.jpgEmlékszem, mikor még kéz a kézben,

mentünk a szigetre.

A nyár édes ragyogása ölelt körbe.

Nagyot dobbant a szívem,

mert szerelmet éreztem.

Édes nevetések, boldog ölelések.

Padokon pihentünk, egymáshoz simulva.

Oly egyszerűnek tűnt akkor az élet,

mert velem voltál, és ennél nem is kellett több.

Ma, beköszöntött a szigetre az ősz.

Itt vagyok újra, de már nincs, ki kezemet fogja.

Sárguló falevelek búcsúztatják a nyarat.

A szívem megszakad.

Minden pad, emléket idéz,

de félek leülni már, mert lelkemet tépi szét az emlékezés.

Sétálok végtelen órák óta,

bízva abban, hogy leteszem a terhet,

és sikerül feledni téged.

Lakatok vasfalon.

Nézem, de ma már keserű a mosolyom.

A mi lakatunk, nincs ott a falon.

Mintha tudta volna a sors, hogy életünket,

mi soha nem kötjük össze.

Majd visszatérünk, mondtuk,

a sok szép lakatot nézve,

de soha nem térünk már vissza,és

ez könnyet csal szemembe.

Fáradt vagyok, mert magammal cipelem,

szerelmünk édes, keserű terhét.

Egy sárgult falevelet hoz felém a szél,

üzenet, érzem én.

Engedni kell, aki már nem szeret,

ezt mesélik a sárga falevelek.

Felnézek az égre, és kérek szerelmet,

az őszbe borult lelkemnek.

Mondd miért?

kerdojel2.jpg

 

Kimondod, majd feleded szavad.

Mondd miért?

Szavaiddal miért simogatsz lelkeket,

ha puszta szavak voltak részedről csupán?

Mi lenne, mondd, ha minden úgy lenne,

ahogyan ígérted, és

szavaid hitelesek lennének?

Játszani a másikkal, nem ér, mert a

sors téged is utolér, és

Te fogsz a legjobban csodálkozni, ha

azt kapod vissza, amit adtál és

könnyes szemmel kérdezed majd, hogy miért?

Szavaid legyenek őszinték, és

felelőtlenül soha ne ígérj!

A lélek nem felejt.

Igaz, megbocsát, de

szavaid számára semmit nem jelentenek már,

mert tudja, amit mondasz, azok csupán szavak,

és puszta ígéretek, amiből soha nem lesz semmi,

mert ígéreted az érdek vezérli.

A szónak súlya van, és ha csalódást okoztál, akkor

többé hinni neked már nem fog soha,

mert lelkén a fájdalom szava.

A jósnő / mosolytörténetek /

josgomb2.jpgKi ne lenne kíváncsi arra hogy sorsában mi van megírva? Én is kíváncsi lettem,és a tettek mezejére léptem és egy napon egy jósnőt felkerestem. Előtte időpontot egyeztettem, majd a megbeszélt időpontban, kicsit izgatottan hozzá becsengettem. Kitárult a nagy tölgyfa ajtó és beinvitált a nagy jövendőmondó. A lakást finom kávé illat lengte be, ami füstölő illatával keveredett. A jósnő intett hogy kerüljek beljebb, majd egy kanapéra heveredett és nagy mosollyal az arcán, kezével mint aki a friss levegőt terelgeti, ismét intett a nagy fotelra mutatva, hogy foglaljak helyet.

- Kártyából vagy zaccból szeretnéd tudni, hogy mit hoz az élet?

- A kártyát már ismerem, így inkább a zaccból kérem.

- Választásod remek, mert ez megmutat mindent ami számodra fontos lehet.

- Lássuk hát!

- Előbb idd meg a kávét, majd jöhet hogy mit hoz neked az élet. Óvatosan igyad és a zaccot ne nyeld le ha lehet, mert akkor az egész nap füstbe mehet.

A kávé elég furcsa. Nem vagyok ilyenhez szokva. Hiányzik belőle az erő, mert vizes és áttetsző. Nem nekem tetsző. Aromája, nulla. Minden korty után háborog a gyomrom és az eszem azt súgja:” Sokba kerül majd ez a lötty neked de ha akarod, hát lelked rajta. Igyál még, aztán sírsz vagy nevetsz ha elhagyod ezt a helyet.” Nagy nehezen lenyeltem az utolsó cseppet is majd a csésze aljára néztem és megrémültem, mert mint valami fekete koromréteg úgy pihent a zacc a csésze alján.

- Na, mit látsz? Alakul már a forma?- kérdezte kicsit türelmetlenül.

- A csésze alját fekete korom borítja de ez egybefüggő valami és nincs forma.

- Mutasd! Jaj, kis buta! Nem látod, hogy ott a forma csak az agyad nem akarja látni, de semmi para, mert én látom ám és a tényeket mindjárt eléd is tárom. Csukd be a szemed ha gondolod, mert akkor amit mondok azt jobban el tudod majd képzelni.

Szememet becsuktam, de lelki szemeim előtt csak gőzölgő kávét láttam, amit úgy szerettem és amit oly szívesen megittam volna.

- Mondjam amit látok, vagy még várjunk?

- Essünk túl rajta! Várni mi értelme volna? - Esküszöm ha ennek vége és innen kilépek végre az első amit teszek, hogy valahol egy jó erős kávét veszek és semmi cukor meg tej bele, csak jó erős fekete, hogy had térjek észhez tőle.

- Akkor mondanám, mint ahogyan nagyanyám mondta hajdanán, mert nálunk ez a tudás már generációról- generációra száll és így jósolt már az ük-ük nagyanyám is.

Te jó ég! Akkor még kávé sem volt, kiáltanám de csendben maradok, mert lelkem mélyén arra vágyom, hogy tudjam mit hoz a holnap.

- Szóval! Színes a zacc. Sok mindent mondó!

Ó, te jóságos szalamandra! Hogyan lett színes a fekete? Talán valami színezéket tettek bele? Mű az egész világ! - állapítom meg és legszívesebben kinyitnám a szemem de nem teszem, mert becsuktam rég és ha most rátekintenék akkor az bizalmatlanságot sugallna. Így várom a folytatást és valahol bánom már, hogy erre adtam a fejem de legyen!

- Lesz életedben boldogság és harag de ne emészd magad. Lombos fát is látok, ami azt jelenti, hogy tehetséged szerteágazó csak ne legyél kapkodó. Mosolyban is lesz részed ha a szépet észreveszed. Egy kígyó képe rajzolódik ki éppen. Ez veszteséget jelent. Kérlek szépen, légy óvatos és körültekintő, mert ha nem vigyázol rád tekeredik az illető, mint egy alattomos kígyó. Látok füzeket és szüzeket. Ez hoz új ötleteket. Mocsárt is látok. Ez arra utal, hogy lesz még pár küzdelmes éved de ne izgulj, túléled!

- Egészségem hogyan alakul?

- Nem lesz gáz ha csökkented a bevitt koffein tartalmát, mert nagy kávés vagy úgy látom. Most is a zaccból kicsíptél egy darabot. Te, kis ravasz, mert azt hitted attól erősebb leszel és én majd nem látok semmit, de no para! Egészséged rendben és ez így is marad ha karban tartod magad.

Gondolataim csaponganak és a karról jut eszembe, hogy egy szerető, ölelő kar boldoggá tenne. Így meg is születik a következő kérdés

- Lesz társam vagy egyedül élek?

- Ez tőled függ édes de lássuk mit mutat a képlet! Ez még kicsit bizonytalan de semmi nincs veszve, mert jön egy este, mikor érdeklődésedet felkelti egy férfi.

- Milyen lesz Ő?

- Olyan mint egy nagy maci és jól is alakulhat a helyzet ha hagyod kibontakozni a nagy mackódat.

- Lakásommal kapcsolatosan, mit látsz?

- Hát, nem lesz vár az biztos de a lehetőség adott, hogy olyan legyen mint egy vár, ahol valaki minden este hazavár.

- Anyagi helyzetem?

- Most egy közelgő nagyobb kiadást látok de helyre billen majd a mérleg és amit ma kiadsz azt egy-két hónap alatt pótolni tudod kedves. Egyéb kérdés?

- Nincs, köszönöm, végeztem.

A felől, hogy pénzem nem sok marad már nem volt kétségem és egyetlen vágyam volt csupán, hogy annyi pénzem maradjon, hogy még egy kávét vehessek ha elhagyom e helyet.

Pénzem nem maradt. Kávét nem ittam, de legalább tudom mire számíthatok, mert ezekre amit megtudtam még álmomban sem gondoltam.

Merengek

Repülnek az évek.

Gyorsan véget ér az élet.

Ami, ma a jelen, az holnap,

már csak a múlt.

Maradnak az emlékek, és

talán egy- két barát, akik,

úgy szeretnek, ahogyan vagy, és

nem akarnak megváltoztatni téged.

Hálás lehetsz a sorsnak, ha

megadja ezt neked.

Minden évvel bölcsebb leszel / remélem/ és

talán megérted, hogy a legszebb érték a szeretet,

ami lassan feledésbe merül,

mert sok a gáncs a gyűlölet.

Miért van ez így? – kérdezem napjában ezerszer.

Miért dobjuk el azt, ami a legszebb, és

miért okoz boldogságot az, ha bánthatunk valakit?

Olyan erőket hagyunk futni,

amitől szárnyra tudnánk kapni.

Erőt tudnánk adni, annak, aki beteg, és

reményekkel töltenénk fel minden magányos szívet.

Oly kevés kéne a boldogsághoz, én mondom, mert

egy csipetnyi szeretet is megváltoztatná a világot.

Sírnak a fák

Sírnak a fák, és zokogva kérik,

NE VÁGJ KI! Kérlek!

Tűzre, ne dobj engem!

Fájdalmas sóhajom, halld meg! Kérlek!

Egyszer dobsz tűzre, és

meleget is csak egyszer adok, de

ha maradhatok,

még sok-sok örömet adhatok, és

az élhetőbb bolygóért én is tehetek.

Nélkülem sivárabb lesz a világ, és

egy idő után, fűteni sem kell már,

de nem leszel boldog,

mert sivatagban bolyongsz majd.

Mondd, megéri elvenni életem,

mikor én hűen szolgállak téged?

Feltöltöm lelked nyugalommal.

Kényeztetem szemed szépségemmel.

Megpihenhetsz lombjaim alatt, ha elfáradnál.

Ugye, milyen sok kedves pillanatot adhatok?

Miért nem értékeled, mondd?

Még, mindig ki akarsz vágni?

Ha, nem érintettem meg szíved,

akkor hallgass az eszedre,

és mielőtt kivágsz,

gondolj a következőkre:

Ha, kivágod a fákat, elpusztulnak az erdei állatok, és

a madarak sem dalolnak többet már.

Ugye, nem akarod?

Azért, hogy friss oxigén kerüljön a légkörbe, a fák a felelősek.

Nem kell az oxigén?

Felelj már, mielőtt meglendíted kezedben a baltát!

Kietlen, sivár pusztaságot akarsz?

Unokáidnak milyen életet szánsz?

Kérlek, gondolkozz már!

Dobd tűzre a baltát, és ültess inkább fát, és

kérlek, ne vágj ki több fát!

Ugye hallod a fák zokogását és megérted, hogy

fák nélkül nincs élet?

Ezért, ültess inkább minél több fát!

Meglátod, hasznodra válnak.

Fájdalmas sóhajom, halld meg! Kérlek!

 

 

Ilyen az élet

ornamental-quince-4089909_1280.jpgVan aki nevet, van aki sír.

Van aki addig dolgozik amíg csak bír,

és van aki soha nem dolgozott

és nevet azon ki sírva egy életet ledolgozott.

Van aki kérdez, van aki felel.

Van aki hallgat, mert felelni sem mer.

Nem mer, mert retteg, hogy válasza megfelelő lesz e.

Van aki eszik, van akitől elveszik.

Van aki ad, de soha nem kap és van aki kérés nélkül is kap.

Van aki halad, de olyan is akad, ki mindenről lemarad.

Van aki szeret. Van aki szeretetet színlelve mindent megszerez.

Van aki őszinte, van aki hazug.

Van aki úgy tesz, mint aki mindent tud.

Van aki boldog és van aki boldogtalan.

Van aki remél, és van aki már remélni is fél.

Van aki szeret élni és van aki semminek nem tud örülni.

Van aki egész életében gonosz volt és olyan is akad

ki mindig mindenkinek csak jót akart,

de bárhogyan is élsz ne feledd,

az életed irányítása a Te kezedben van

és egyszer mindenkinek kivétel nélkül eljön a nap

mikor tetteiről számot kell adni,

mert az élet utolsó pillanata az, hogy lepereg előtted az egész életed.

Így, Te döntöd el, hogy jó leszel vagy rossz,

hogy szeretsz vagy gyűlölsz,

de én azt mondom szeress inkább,

mert boldogabb leszel Te is, és boldogabb lesz a világ is.

 

Egy férfi életfilozófiája

alvas.jpg

 

Ágról, ágra szállok, mint a szabad madár.

Mindenütt ott hagyok egy inget és gatyát,

mert tudom, hogy visszatérek.

Most, éljek, amíg lehet, mert

ha a fejemhez vágják  majd, az

otthagyott ruhadarabokat, akkor

már nem kellek senkinek, és inget,

gatyát moshatok magamnak.

Hol itt vagyok, hol ott.

Éppen amihez kedvem van.

Lényeg, hogy jól érezzem magam, és

öleljenek szerelemmel,

főzzenek nekem örömmel.

Elkötelezni magam?

Ugyan minek, amíg menni tudok és várnak,

addig igába nem hajtom fejem, mert

így vagyok boldog, szabad ember.

Miért vegyem más gondját magamra?

Miért vigasztaljam, ha sír?

Nekem nevetés kell és nem könnyek.

Szabad akarok lenni, amíg csak élek.

Kérdezik sokan, a jövőre nem gondolok?

Nem.

A jelenben élek, és minden percet megélek.

Nincs holnap, mert ki tudja, hogy élek e még.

Most kell élni, amíg lehet,

most kell menni, amíg tudok,

mert tudom, boldogok, ha látnak, és

minden nap várnak.

Én, pedig ruhát válthatok,

mielőtt másfelé indulok.

Én, így vagyok boldog.

Reggel

szivecske3.jpg

Nyüstöl a párom, hogy írjak verset.

De, minek?

Annyi már a vers, mint égen a csillag,

majd pont az enyémre vágynak.

Írjál szép, szerelmes gondolatokat,

kedves, szívhez szóló sorokat.

Szerelmes vers?

Ugyan, kinek kell?

Mindenki rohan,

az érzelmekben nem mélyül el.

Csalj boldogságkönnyeket annak a szemébe, aki olvassa,

majd homlokomat megcsókolja.

Olyan Ő, mint egy múzsa, mert egyből megértem,

hogy szerelmes gondolatokat vár tőlem.

Nem jut semmi az eszembe, mert Neki, csak a

legszebb gondolatokat írhatnám le,

de reggel van még nagyon.

Ezért, az írást inkább hagyom, de

hogy kedvét ne szegjem,

és tudja, hogy mit érzek,

ezért egy papírra szívet rajzolok, és alá azt írom,

Szeretlek örökre.

Tudom, ilyen rajz is van ezer,de

szerelmem őszinte, és ezt Ő is tudja.

Így, szerény kis rajzom boldogság számára.

Csókot kapok rajzomért cserébe,

és nem nyüstöl már, hogy írjak verset,

de én fogok, mert tudom, hogy sok a vers,

annyi, mint égen a csillag, de amit én írok,

azzal örömet okozok annak, akit szeretek, és

ezért érdemes törni a fejemet,

még akkor is, ha nincs ihlet,

mert korán van még és aludnék még,

de szerelmes szívem nem hagy már,

mert érzem, el kell mondanom amit, érzek.

Így, lassan születik majd egy vers, Neked Kedves.

 

Hiszek a mesékben

kislany_es_a_mese2.jpgKérdezed, hogyan születtem? Úgy, mint más. Szülőágyon vajúdott anyám. Szeme könnyel volt tele, mert kínozta a fájdalom és mindent megadott volna azért, hogy vajúdása ne fél napig tartson, de nem segített senki neki, hagyták természetesen szülni. Nagyot sóhajtott, mikor felsírt a gyermeke. Kislány, szólt az orvos és ő elszomorodott. Az, meg hogy lehet, hisz fiú volt programozva? Beletörődött a ténybe, hogy copfba kell majd fonni a hajam, ami elég elképzelhetetlennek tűnt abban a pillanatban, mert fejemen nem volt egy szál haj sem.

Apám a szülőszoba előtt toporgott, a hírre várva, mert úgy érezte, teljesül minden álma. Hosszú várakozás után végre kinyílt az ajtó és kilépett rajta a szülésznő, kinek arcát maszk borította. Olyan volt, mint valami ufó, állapította meg apám, de örült, mert legalább ott volt karján, akit várt.

- Na, apuka! Nézze, megérkezett. Mi legyen a neve? Ezt kérdezi a felesége.

Apám rám nézett és gondolkodva mondta.

- Ó, hát elég béna. A neve legyen Béla.

- Na de Jóska! Ez kislány. - Szólt a szülésznő, fejcsóválva, kicsit durván.

- Kislány? Akkor nevet maga adjon neki, mert számomra nem fontos a léte, hisz nincs, ki nevem öregbítse.

Ó, szegény gyerek, sóhajtott a bába, na, ennek aztán van fogadtatása. Sokat gondolkozott, milyen nevet adjon nekem, hisz azt, hogy családon belüli árva, mégsem adhatta. Így lett a nevem Sára, mert abban reménykedett a bába, mégsem tipornak majd sárba. Ő már akkor érezte, vagy talán tudta, hogy aki életét így kezdi, az talán soha nem lesz boldog, mert életében kevés lesz a boldogság hormon.

Sokat nem tévedett az biztos, mert kevés volt felénk a szeretet. Gyerekkorom néhány éve alatt nőtt azért a hajam. Iskolás koromra elérte azt a hosszt, hogy fonható volt, de akkor ért a sokk, mikor szüleim azt mondták, ez már sok, és fiúsra vágatták. Rajtam röhögött mindenki, mert, hogy hogyan néztem ki, nehéz elmondani. Sokan szó nélkül nem bírták, és hogy vagy tökös, kérdezték, majd jót röhögtek rajta, hogy sírva szaladtam haza.

Repültek az évek és én szépen nőttem, de nem éreztem magam nőnek. Nem billegettem a csípőmet, nem mosolyogtam és, hogy a férfival, ki közeledett felém, mit tegyek, nem tudtam. Egyet éreztem csupán mindig életem során, hogy kivétel nélkül szeretek mindenkit. Úgy, osztottam szeretetemet, mint más az észt, de nem sokat ért. Kevés volt az, ki nem élt vissza vele. Így, mindenki jött és csak addig maradt, míg tele volt a kosár. Nem bántam meg semmit, mert jó adni, csak csupán az fáj, hogy sorsom a magány, mert olyan szegény vagyok, mint a templom egere és kinek kell egy templomi egér? Mikor, mindenki csillogásra vágyik és oda húz, ahol több a fény. Érthető, nincs ebben hiba és eszembe jut egy mondat, amire, mikor hallottam, csóváltam a fejem és azt mondtam, azt nem lehet, mert a mondat imígyen szólt: "ne szeress annyira és akkor boldog leszel".  De én nem tudok félgőzzel szeretni és mérlegelve, mint valami patikus, ki grammra méri a porokat. Nem tudom grammra osztani a szeretetet.

Sokat sírtam életemben, nem tagadom, mert, aki elment azt nehezen engedtem el és gyűjtöttem a sebeket sorban, egymásra pakolva. Mikor önéletrajzot írok, úgy szeretném, ha azt írhatnám, hogy ott születtem, ahol a két folyó összeér, vagy oly gyönyörű a róna, mikor táncol a nap rajta, de még ezt sem írhatom, mert nem volt ott semmi ilyesmi, ahol felsírtam én, azon a reggelen. Mert mi volt arra? Sáros földút és zötyögős, macskaköves út, de nekem akkor is a legszebb.

Lassan véget ér életem és, ha megkérdezik, hogyan összegezném, azt válaszolnám, minden csalódás és fájdalom ellenére is jó volt szeretni. Boldoggá tett a tudat, hogy szeretetem által öröm ült emberek lelkére és boldogok voltak egy pillanatra, még akkor is, ha tudom, elfelejtettek rég. Nincs harag szívemben, a sebek meg elférnek. Könnyek között születtem és ez kísérte sorsom. Azért néha álmodok én, hisz gyerek maradt lelkem és meseszerű álmaimban az van, hogy templomban ül egy szürke kis egérke. Hol is ülhetne máshol? És arra jön egy tarka macska, kinek, mikor meglát, egyből felcsillan a szeme. Hoppá! Megvan az ebédem, dörzsöli mancsát, de előbb leül, hogy vadásztervet szőjön és, miközben gondolatait rendezgeti, a szürke kis egeret nézi, nehogy szem elől tévessze. Minél tovább nézi azt a kis egérkét, annál jobban érzi, hogy már nem akarja zsákmányává tenni, mert szemeiben valami mást fedez fel. Valami olyat, ami szívét melengeti és a szürke egérkét megszereti. Már nem vadászni akar rá, inkább minden percet vele akar élni, csak ezt érzi. Lassan fel is emeli testét és mosollyal arcán a kis egérkéhez lép.

- Megérintetted a lelkem. Tied a szívem, mert szemedben látom azt, amit nem láttam még soha. Az van a szemedbe írva, hogy nagyon tudsz szeretni és nekem semmi másra nincs szükségem, csak szeretetre. Nagyon tudnálak én is szeretni, kérlek, engedd meg nekem. Legyen közös az utunk.

Ekkor elmosolyodik a kis egérke, mi boldogságként ül ki arcára és hozzásimul a macskabundához boldogan, míg halkan suttogja:

Hiszek a mesékben.

Légüres térben

szerelmes_par8.jpg

Légüres tér minden.

Keresem benne a helyem.

Érzem még bőröd illatát, ami

selyemként fonódott rám.

Nem ölelsz már.

Messze vitt a hajnal.

Búcsúztál édes csókkal, könnyes szemmel,

múló szerelemmel.

Parázsból, nem lesz már soha láng.

Te, régi szerelemmel, nem ölelsz már át.

Szerelmes szívemnek, nem

volt erőd megmondani,hogy

szerelmünknek vége, de

benne volt az ölelésbe.

Lelkem érezte, fájdalmas napok jönnek, hol

légüres térben lebegve, keresem helyem.

Lelkem érted kiált, gyere vissza, de

csendre intem, mert tudom, hiába kérem.

Szívedben új szerelem ébredt, és én ezzel,

harcolni, már nem vagyok képes.

Nekem, belőled, ennyit adott az élet.

A fájdalom, testemet marja, mert

lelkem, már apró darabokban.

Számomra, marad a légüres tér, ahol

nincs mosoly és nevetés.

Kimondod végre

siro_no4.jpg

Nehéz, de kimondod végre, hogy vége, mert

tudod ez- az egyetlen, amit tehetsz, mert

lelked után, már a tested marja szét a fájdalom.

Menj, mondod halkan, és nem várod többé már,

hisz mi értelme volna, csak szavakat adna, és

tudod semmi nem változna.

Sírva idézed fel az elmúlt éveket, de te

nevetni szeretnél, és boldog akarsz lenni, de

tudod, hogy vele, már soha nem leszel boldog,

mert elmúlt a szerelme, amit irántad érzett.

Ezért, a hónapok gyötrő napjai után,

tudod, nincs más választás.

Nem kérheted, hogy szeressen,

nem kérheted, hogy legyen veled,

hisz, oly sokszor kérted már, és válaszként,

bizonytalan ígéreteket kaptál csupán, de, te vártál,

mert, ő volt az életed, de, ma már tudod, az

a holnap, soha nem jön el.

Így, engeded, had járja útját nélküled tovább.

Könnyes szemmel, de reményekkel tele,

álmokat szősz, hogy egyszer, majd jön valaki,

akinek, te leszel a mindene, és boldogan élsz vele.

Majd

felho.jpg

Majd beszélünk, majd hívlak, majd találkozunk,

majd ölellek még, majd veled leszek örökre.

Majd, majd, és majd, hallod és csak, ez a

kis szócska a vendéged, mert tudod,

soha nem jön el az a pillanat, mikor

valósággá válnak az ígért szavak.

Bánatod nem enyhül, dideregsz egyedül,

mert tudod,ha rá vársz, társad a magány lesz csupán,

és fejedben egyetlen szó zakatol szüntelen, hogy majd,

mert ezt adja ő neked.

Nem vagy olyan fontos számára, tudod,

hisz, ha szeretne, az a majd szócska nem is lenne.

Egy hűvös reggelen, mikor lelked már fájdalommal tele,

halkan te is üzensz neki.

Majd hívnál még, majd jönnél még, majd ölelnél még,

majd velem szeretnél még lenni örökre, de az idő kegyetlen,

mert rohan ám, és mikor felednéd a majd szócskát, és

Te szeretnéd, hogy valósággá váljanak a kimondott szavak,

akkor, majd észreveszed, hogy késő már, mert senki nem vár,

és lehet, hogy nem is élek már, mikor ajtómon kopogtatnál.

A romokon túl

romos_haz.jpg

 

  • Szerbusz, Palikám! Oly rég láttalak. MI van veled? Látod-látod, majdnem szomszédok vagyunk, és mégsem beszélgetünk soha.
  • Ó, Sanyikám, a mai világban megvan mindenkinek a saját gondja és nincs idő másokra. Én, is megvettem már a füzeteket a gyerekeknek, hisz lassan kezdődik az iskola. Tudod, a Lacika most megy negyedikbe, Pancsika meg most lesz hatodikos már.
  • Nem irigyellek! Biztosan nehéz velük egyedül. Na, és idős anyukád hogy van?
  • Imádom a gyerekeket, de hidd el, nekik nehezebb, mint nekem. Pancsika gyakran felriad éjszaka és annyira sír, hogy nem tudom megvigasztalni. Nagyon hiányzik neki az édesanyja és a testvére. Anyám, szegény, meg 88 éves már. Nehezen jár, és szinte mindent elfelejt. Nincs olyan nap, hogy ne keresnénk valamit. Mindent elpakol és fogalma sincs, hová tette. Engem nem zavar, mert az anyám és szeretem, de a gyerekeket ez is megzavarja.
  • Jó lenne, ha külön lakásban élnetek.
  • Esélyem sincs rá. Miből, Sanyikám? Mos,t mondd meg. Igaz, a telek ott van, de miből építsek rá? A romeltakarításra is ráment mindenem. Meg, aztán a gyerekeknek is szeretnék megadni mindent, amit csak lehet. Szeretném, ha boldog életük lenne, ha már gyerekkorukat beárnyékolta ez a tragédia. Én, soha nem fogom feldolgozni, az biztos.
  • Nem is lehet. Tudod, még az én hátamon is végig fut a hideg, mikor elmegyek a telek előtt. Látom magam előtt a tűzoltókat, a mentőket és hallom a feleségem sikolyát, mikor a robbanástól még nálunk is a földre zuhant a csillár. Jaj, és Palikám, látlak téged, ahogy ömlik arcodon a könny és összefüggéstelenül beszélsz, miközben a mentősök mindenféle tűket szúrnak beléd. Sokkot kaptál, amit nem is csodálok. Már, ne haragudj, hogy felhozom a témát, de felfoghatatlan az egész. Látom, a temetőben azért szépen gondozod a sírt. Hogy van erőd hozzá? Hogy tudsz annak a nőnek a sírjára virágot vinni, aki ezt tette veled, aki boldogtalanná tette a családját.
  • Nem haragszom én semmiért. Rád sem neheztelek, mert felhoztad és Panninak is viszek a sírjára virágot, bár megbocsájtani nem tudok neki soha, mert az, hogy rám nem gondolt, nem érdekel, de, hogy a gyerekekre sem gondolt, és elvitte a fiamat is magával, az pedig nagyon fáj.
  • Már, ne vedd tolakodásnak, de mi miatt volt ez az egész? Tudom, hogy csalt a feleséged, hisz ezt az egész falu tudta, de valaminek csak kellett történnie, hogy ide jutottatok.
  • Úgy fáj, mikor arra gondolok, hogy más ölelte az én feleségemet és tudtam, rajtam röhög az egész falu. Mindenki azt hitte, nem tudok róla, pedig tudtam, de mit tehettem volna? Nem akartam elválni, mert az a gyerekeknek sem lett volna jó. Próbáltam meggyőzni arról, hogy nem való, amit tesz, de csak legyintett. Az utolsó időkben sokat veszekedtünk már, az biztos. Mindig emlékeztettem arra, hogy milyen boldogok voltunk, mikor jegyben jártunk és mennyire örültünk, mikor hosszú próbálkozás után megszületett első gyerekünk.

„Nekem, csak egy gyerekem van, a Zsoltika, a másik kettő olyan, mint Te.”- mondta. Nem értettem, mi történt vele, mert mindig szerette a gyerekeket, de valami nagyon megváltozott benne, miután a Zsoltika apja elutasította őt, és azt mondta neki, többet nem akarja látni. Úgy hiszem, szerelmes volt és a csalódásra nem számított. Ezt, is véletlenül tudtam meg, mikor dühében egyszer elmondta, hozzátéve, minden férfi disznó.

  • Te figyelj már! A Zsoltika nem a te fiad volt?
  • Nem.
  • De, sajátodként nevelted.
  • Igen. A gyerek nem tehet semmiről és olyan ragaszkodó gyerek volt, hogy nem is lehetett nem szeretni. Olyan, melegség öntötte el lelkem, mikor azt mondta, apa szeretlek. Két és fél évet kapott csupán az anyjától.
  • Mikor tudtad meg, hogy nem a tied a gyerek?
  • Szinte a kezdetektől tudtam. Nem csinált titkot belőle a Panni. Közölte, hogy terhes, de ne örüljek, mert nem én vagyok az apa. Igaz, megkérdezte, hogy akarom-e őt úgy is szeretni, hogy mástól terhes. A válaszomat tudta kérdés nélkül is, hisz én őrülten szerelmes voltam balé mindig. Később, még a papírt is elém dobta, amin feketén, fehéren ott állt, hogy nem az enyém a gyerek. Most, így visszagondolva tudatosul bennem az, hogy az utolsó két hétben mennyire más volt. Nem törődött semmivel és csak veszekedtünk és veszekedtünk. A vita végén mindig azt mondta: „majd meglátod, elmegyek és a fiamat is magammal viszem”. Nem igazán gondolkodtam rajta, mit akar ezzel mondani. Mikor először hallottam ezt a mondatot, úgy véltem, szeretne válni, de majd meggondolja magát, zártam le magamban a dolgot. Hiba volt, nem odafigyelni szavára, mert, ha figyelek, akkor nem történik meg a baj.
  • Ne kínozd magad! Szerintem úgy sem tudtad volna megakadályozni. Csoda kellett volna ahhoz, hogy megváltozzon nálatok minden. Én pedig, tudod, nem hiszek a csodákban.
  • Nem tudom magamnak megbocsájtani soha. Azon a reggelen még jól összevesztünk, mert kértem, hogy ő kísérje el a gyerekeket az iskolába, hisz én késésben voltam. „A Te kölkeid, vidd te!”-  volt a válasza, és a falhoz vágta a teáskannát. Szegény Pancsikám úgy megijedt, hogy sírni kezdett. Vigasztaltam, míg testvérével az iskola felé tartottunk. Nem igazén nyugodott meg, mert az iskola kapuban, mikor elköszöntünk egymástól és puszit adott, azt mondta, ugye apa, Te szeretsz, mert anya nem szeret engem. Biztosan, rossz voltam és azért nem szeret. Anya nagyon szeret téged, csak most gondja van, és kicsit ideges, válaszoltam neki. Szokásos forgatókönyv szerint folytatódott a nap. Én, rohantam a munkahelyemre és elmerültem a munkában, miközben arra gondoltam, hogy feleségem biztosan a konyhát takarítja, miközben Zsoltika ott ugrál körülötte, és arra kéri, anya, játsszál velem. Szép is lett volna, ha az történt volna odahaza, amit elképzeltem, de ott más zajlott. Fél tizenkettőkor kaptam a telefont, hogy menjek haza, mert már nincs otthonom. Nem tudom, hogy vezettem haza, de, mikor megláttam a házunkat, úgy, ahogy te mondtad, sokkot kaptam. Három gázpalackot nyitott ki, az én Pannim, hogy a levegőbe repítse egy élet munkáját, egy család otthonát. Először, abban reménykedtem, hogy valami csoda folytán túlélte, de nem, elment és magával vitte legkisebb gyermekemet is. Mutass nekem olyan embert, aki ezt fel tudja dolgozni. Ez lehetetlen. Kapaszkodom a gyermekeimbe és ők belém, így talán halványul az emlék.
  • Ne szégyelld könnyeidet, és gyere át, ha van egy kis időd. Köszönöm, hogy elmondtad.
  • Én köszönöm, hogy meghallgattál. Nézd, kisütött a nap. Ott, mosolyog az én Zsoltikám fent! Látod? Szeretlek fiam és hiányzol nagyon!

Szemüvegen keresztül minden más

szemuveges_kep2.jpgAz utóbbi időben, azt vettem észre, hogy egyre kisebbek a betűk és ezért gyorsan el is fárad a szemem. Mivel is szembesültem naponta? Alig-alig tudom a csomagoláson található információt elolvasni. Nem derített nagy örömre ez a tény, de gondoltam, ez sem véletlen. Hisz, manapság minden kevesebb, mint ahogyan megszoktuk. Ami rég egy kiló volt, az most nyolcvan deka, ami fél liter volt, az most négy deci és sorolhatnám még. Na, persze az ára az nem lett kevesebb, sőt. Így, nem volt meglepetés, hogy a betűk kisebbek lettek, hisz változó világunkban semmi sem lehetetlen. Az viszont, hogy a tű foka is kisebb lett, és nem tudom már a cérnát befűzni, na, az már dühített. Megáll az ember esze, hogy még ezen a vacakon is spórolnak. Ezek után, nem volt meglepő, hogy gyakran fájt a szemem és könnyezett is. Aki gyakran lát, még azt fogja hinni, hogy örökké sírok, gondoltam. Aztán rájöttem, hogy e miatt nem kell aggódnom, mert a járványnak köszönhetően az én szememre, nem igen kíváncsi senki. Volt azért olyan pillanat is, amikor mindent rendben találtam. Ilyen volt mikor a tükörbe néztem és elég karcsúnak találtam magam. Na, ugye, hogy nem is híztam, győzködtem magam. A nadrág anyagával lehet gond, éreztem én, mert mosás után, szépen összement. A lakást is szépen, rendben valónak találtam. Igaz, kicsit furcsa volt, mert régebben naponta törölgettem a port, de ez a csoda bútorfény. Na, ez jó! Veszek még!  Kevés elégedettség, sok bosszúság. Ez volt az életem. A helyzet akkor kezdett dühíteni, mikor a közértben láttam egy szép kis dobozt. Olyan gusztán volt csomagolva. Gondoltam, ez kell nekem, de mi lehet benne? Jó lenne azért tudni, hogy mit is veszek. Forgattam a dobozt és meg is találtam rajta az aprócska cetlit, aprócska betűkkel, de, hogy mi a bánat lehet benne, bizony elolvasni nem tudtam. Így fájó szívvel, de ott hagytam, mert azért nem mindegy, hogy teát veszek, vagy valami gyógyhatású készítményt, vagy ne adj ég valami rovarirtót. Szomorúan és csalódottan sétáltam, mikor a belsőhangom szólt hozzám.

  •  Te! Figyelj már! Esetleg egy szemüveg? Ki tudja. Talán. Lehet, hogy sokat segítene. //határozott volt ez a belsőhang./
  • Soha! Érted! Soha! Hogy gondolod? Én, meg a szemüveg! Ó, nem! Isten őrizz! Olyan lennék, mint egy kis okos tojás. Na, haladjunk tovább!

Jól elbeszélgettem magammal, míg azon kaptam magam, hogy már veszem is le a szemüveget az egyik üzlet polcáról. Na, ez is megvan! Hazaérve, gyorsan fel is próbáltam az új szerzeményt, és láss csodát! Lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet? Elém tárult egy új világ. Bizony, a polcon ott pihentek a porszemek, és jót röhögtek rajtam. A szőnyeg színe is elég fakult már. Ezt is észrevettem, és az ablak sem csillogó tiszta, de láss csodát befűztem a tűbe a cérnát. Csodás! Milyen nagy találmány! Minden rendben is volt addig, amíg a tükörbe nem néztem, mert amit ott láttam, azt nagyon nem akartam látni. Bizony, bizony láthatóvá váltak azok a kilók, amik észrevétlenül rakódtak ide, oda a tavaszi bezártság alatt. Szomorú is lettem, mert kitisztult látásom által, karcsú alakom is elvesztettem. Nagy csalódás ez nekem. De, mivel minden kristálytiszta lett így ezt a csalódást is csak túlélem, mert szemüveggel még a borsószem is nagyobb a tányéron. Így, nem lesz nehéz kevesebbet ennem, mert az adagokat is reálisabban mérhetem fel és egyszer talán a tükör is azt mutatja majd, amit a lelkem szeretne. Egy biztos. Szemüvegen keresztül minden más.

Útközben elveszett

Emlékszem a kis szőke fejű gyerekre, ki futott hozzám labdát pattogtatva. Szeretlek, mondta, majd ölelt karja. Tiszta és őszinte volt szava, mert ölelésének ereje és szeme elárulta. Piciny gyermeki lélek, még oly tiszta és igaz minden kimondott szava. Minden nap láttam Őt hisz szemem előtt nőtt, mert a szomszédban lakott és mindig mikor meglátott, mondott egy csókolomot és küldött egy nagy mosolyt. Édes kis szerethető pici lélek, én is szeretlek, mondtam ilyenkor. Egyre nagyobb lett a fiúcska, míg egy napon beült az iskolapadba. Nem volt egy nagy termet, így inkább két nagy szeme kukucskált a padból ki. Okos volt és vágott az esze, mint a borotva, mondta mindig a nagypapa. Nem is tévedett a fehér szakállú öreg, mert a szőke kisfiú polcain gyűltek az érmek, a kitüntetések és iskola első lett. Büszkén tapsoltam én is Neki, mikor átvette az oklevelet. Aztán egy napon nagy bőröndöt fogott a kezébe, hogy a nagyvárosba menjen, és ott tanuljon tovább. Anyja sírva borult a vállára, mikor kikísérte az állomásra. Én is el akartam köszönni Tőle, így csendben meghúzódva megálltam a tölgyfa tövében. Észrevette, hogy könnyeimet törlöm. Odalépett hozzám és fehér zsebkendőjével letörölte könnyem. Szeretlek, mondta és ölelt karja. Vigyázz magadra, ez volt utolsó mondata és felszállt a vonatra. Sok-sok évig nem is láttam Őt. Azt tudtam csupán, hogy tanul és egyetemre jár. Ó, de jó lenne már látni, sóhajtottam fel oly sokszor.

Gyorsan repültek az évek és én is öregedtem szépen. Sokat gondoltam a szőke kisfiúra magányos napjaimban. Nem volt nekem már más, csak a Cirmos, a fehér kis macska, ki együtt öregedett velem. Látásom nem csak nekem romlott, de neki is. Ennek ellenére ő azért szeretett kószálni. Egy napon nagyot fékezett egy autó a ház előtt, mire felkaptam fejem. Nem sokat tétováztam, mert öreg lábaimat gyors mozgásra késztetve mentem, hogy megnézzem, mi miatt fékezett ekkorát, ki erre jár.

A kapuba érve vettem észre, Cirmos volt a fékezés okozója. Valami kocsi csoda állt a ház előtt, miből dühösen ugrott ki a sofőr.

- Maga vén marha, miért nem vigyáz a macskájára? Még a végén kárt okoz a kocsimban!

Döbbenten álltam, mert erre nem számítottam. Ki lehet ez, aki olyan, mint egy pokróc, azon gondolkodtam, de gyors volt a felismerés, mert a nagyra nőtt szőke kisfiú volt az, nem más. Kicsit vak már a cica, suttogtam halkan, mire Ő azt válaszolta, akkor zárja lakatra az ajtót, hogy ne kószáljon.

- Lacika! Te vagy az? - Folytattam és a karomat ölelésre tártam. De Ő nem akart karjaiba zárni, csak furcsán fintorgott és azt mondta, én nem akarom Magát megölelni. Mondtam még valami viszontlátás félét és Cirmivel az ölemben sírva mentem be. Mi történt ezzel az emberrel, kérdeztem magamtól, mert oly érthetetlen volt számomra az, ami abból az édes kisfiúból lett, kinek minden mozdulatát átjárta a szeretet.

Később megtudtam, mert faluhelyen semmi nem marad titokban, hogy nagyon gazdag ember lett és van egy szép családja. Felesége olyan, mintha divatlapból lépett volna ki, mondták sokan, de finnyás a kicsike, mert vendégségben nem evett Ő semmit sem. Nem igazán tetszett Neki a szülői ház sem, ahol felnőtt férje, mert nem aludt Ő ott egy percet sem. Szállodában foglaltak szobát és napközben meglátogatták a mamát, aki kacsát és csirkét vágott, hogy adhasson valamit, ha majd indulnak haza, de oly nagy volt a bánata, mikor fia azt mondta, nem kérjük anyám, de milyen egy anya, adni akart, mert ez a boldogsága.

- Vigyed csak fiam, jó kis hazai ízek, majd megeszitek.

A fiú nem vitatkozott tovább, mert csomagtartóba dobta a kacsát és már ott sem volt a család. Könnyei záporoztak az anyának, de az igazi sokk akkor érte, mikor másnap csöngetett a Gyula, az erdőkerülő és kezében tartott egy csomagot, amit az út szélén talált. Szerintem ez a Magáé, nyújtotta át azt a csomagot, amit a fia a falu határában kidobott. Hetekig magára zárta az ajtót az Erzsi, mert nem akart senki látni. Fájdalmával egyedül akart maradni, amit nagyon megértettem, mert nekem is sajgott a szívem, hisz oly sok év után nem ölelhettem át azt, akit nagyon szerettem, de talán anyja is csak érintette azt, kit hazavárt nap, mint nap.

Lassan tavaszodni kezdett és Erzsi sem maradhatott bent. Ásni kellett a kertet és ültetni a virágokat, mert nem csinálja meg helyette azt más. Egy ilyen napsütéses reggelen átköszöntem Neki a kerítésen. Ő halkan visszaköszönt és lesütötte szemét, mint aki szégyelli létét. Tudom, nem jó az, ha valaki magában hordozza fájdalmát, mert megbetegíti a testet, így beszélgetést kezdeményeztem és belevágtam a közepébe, gondolván arra, legalább megszabadul a tehertől, ha fájdalmát valakinek elmondja.

- Megváltozott a fiad, Erzsi. - Mondtam Neki. Sokáig hallgatott az aprócska anya, majd zsebébe nyúlt és zavartan zsebkendőt vett elő. Hófehéret, vasaltat és arcáról felitatta a könnyet. Torkából a gombócot félretolta és alig hallhatóan mondta.

- Tudom, én is észrevettem és olyan nagy fájdalom ez lelkemnek, mert én nem erre neveltem. Mi tette ilyenné, nem tudom. Talán az élet keményítette meg ennyire? Nem, az nem lehet, mert oly sok szépet kapott és én mindig ott voltam mellette. A pénz tette talán, hogy átértékelte a dolgokat és feledte azt, amit otthon kapott. Tanácstalan vagyok, mert rossz úton halad, de szólni nem merek, mert talán többet meg sem látogatnak. Legutóbb is, mikor beszélni próbáltam Vele, azt mondta, anyám, Magának ehhez semmi köze. Megváltozott az én fiam, az tény és az unokám is hasonlít Rá nagyon, mi számomra aggasztó, mert milyen lesz itt az élet, ha az emberek úgy gondolkodnak, mint Ők és elfelejtik honnan jöttek és elfelejtik azt a nevelést, amit útravalóul kaptak. - Zsebében ismét keresett valamit, ami nem volt más, mint egy szépen összehajtogatott papírdarab. - Tudod, ezt az unokám írta. Ez volt az irodalom dolgozata, minek az volt a címe, az én példaképem. Büszkén adta át a dolgozatot a fiam nekem, mert úgy vélte, zseni a fia és már most tudja, hogyan kell dolgokhoz állnia az életben. Mikor elolvastam a döbbenettől először szólni sem tudtam csak suttogtam, hogy ó fiam, az unokám soha nem lesz boldog. Anyám, az én fiam már most tudja, kivel hogyan kell beszélni és sokkal talpraesettebb, mint én voltam ennyi idősen De, ha anyám ezt másképp látja, akkor nincs miről beszélni. Hosszú lenne az egészet végigolvasni, így kiragadok egy részletet. Na, ezt hallgasd meg!

"Számomra apám a példakép, mert határozott és magabiztos. Odafigyel mindenre, a munkájára, a házra, a személyzetre. Nem tűr feleselést, mert, ha valakinek nem tetszik valami, akkor mehet. Precíz és pontos és ezt mindenkitől el is várja. A múltkor is elküldte a kertészt, mert nem vágta olyan méretre a füvet, mint amilyen méretre kérte és akkor is igaza volt, mikor elküldte a szakácsnőt, mert annak fontosabb volt a beteg anyja, mint az elvállalt munka. Apám azt mondja, az életben csak az érvényesül, aki határozott és tudja, mit akar és a cél érdekében nem tűr el kompromisszumokat." - Eddig ért a dolgozat olvasása közben Erzsi, mikor megakadt szava és az olvasást folytatni nem tudta.

- Most mondd meg, miket ír ez a gyerek? Olyan szavakat használ, amit nem is nagyon értek, pedig csak tizenegy éves, és ami a szavak mögött van az fájdalmas, mert az nem tükröz mást csak egy kemény, érzelmek nélküli világot. Ez lenne az élet? Ez lenne a jövő? Mond meg nekem, mi történt ezzel a világgal, mi lett az én fiamból? Biztosan nagy rajta a teher azért ilyen, hisz kemény az élet és megkeményítette Őt is. Minden ezzel magyarázható. Olyan volt, mintha egy idegen látogatott volna meg, nem is a fiam. Mikor kérdeztem, mikor látlak, azt mondta, majd jövök anyám, ha tudok.

Tudod, mi fáj a legjobban? Azt sem tudom, hol lakik, mert soha nem voltam nála, hisz nem hívott meg soha. Mikor menni szerettem volna, akkor pedig azt mondta, anyám öreg már az utazáshoz. Így maradok otthonomban és örökké várom, hogy hazatérjen az, akit mindennél jobban szeretek. Csak tudnám mit rontottam el?

- Nem rontottál el semmit. - Mondtam Neki csendesen, miközben megfogtam remegő kezét. - Az történt csupán, hogy útközben elveszett a szeretet, de erről nem Te tehetsz

Szeretlek

szeri.jpg

Nem számít, hogy

szemed színe, kék vagy zöld.

A hajad, fekete vagy ősz, mert

úgy szeretlek, hogy nem fontos a külsőd.

Lelkemmel nézlek, és számomra

Te vagy a legszebb.

Te vagy a ragyogó nap az életemben.

Te adsz hitet és erőt, hogy

nem történhet semmi rossz velünk,

hisz szerelmünk legyőz minden akadályt.

Elvehetnek tőlünk mindent, de addig, amíg

őszinte szerelemmel tudjuk ölelni egymást,

addig miénk a világ összes kincse, mert az

életben a legszebb dolog, valakiben bízni, és

két embernek egymást őszintén szeretni.

Elengedtem

lufik.jpg

Elengedtem a múltat,

a lelkemet nyomasztó dolgokat.

Elmúlt, a mindenáron akarás.

Aki menni akar, engedem.

Aki jönni akar, fogadom.

Nem nézek vissza.

Nem kísér a múlt fájdalma már.

Amit tudtam, álmaimért megtettem.

Értük, elég sokat küzdöttem.

Oly görcsösen szerettem volna, azt, amit,

álmaimban megformáltam.

De, ma már tudom,

ezekhez görcsösen ragaszkodni,

buta dolog volna.

Akinek fontos vagyok, az majd keres.

Aki, igazán szeret, az majd ölel.

Aki engem keres, az majd rám talál.

Aki kerülni akar, hagyom, hogy fusson.

Kergessen álmokat, vagy madarakat.

Nincs már görcsös akarás,

mert  hiába akartam, ha

mást szánt nekem az élet, és

hiába szeretem azt, aki engem nem szeret.

Hiányom, ha mégis érezné, majd visszatér.

De, ha nem így lenne, akkor 

vigye útján a szerencse.

Nem kérem már senkitől, hogy

életem része legyen,mert, ha

az szeretne lenni, úgy is fog kopogtatni, és akkor, ott,

abban a pillanatban, majd eldöntöm, hogy

van e még értelme a dolognak,

vagy borítsunk fátylat a múltra, és

menjünk külön utakra.

Az elengedéssel, az izzó vágy is tovatűnt, és

ki tudja, újra éled a tűz.

Majd, a sors eldönti, hogy mi legyen.

Most, csupán hagyom, hogy a dolgok törtjének velem.

Könnyeim nem apadnak

siro_no_2.jpg

Könnyeim nem apadnak.

Fájdalmam nem múlik.

A rohanó világot,

csak kívülről szemlélem.

Napok követik egymást, de

semmi nem lesz könnyebb.

Nyújtottam kezem, de

nem szorította meg az, aki

az életemet boldogabbá tudta volna tenni,

vagy kis erőt tudott volna adni.

Lelkemre több seb nem fér már, de

nem kímél az élet,mert minden egyes percben,

egyre több könnyes fájdalommal ajándékoz meg.

Ó, Uram!

Mindig olyan erős voltam, de most oly gyenge.

Nézz le kérlek, zokogó gyermekedre.

Ott voltál velem

szerelmesek.jpg

Ott voltál velem, mikor

a legnagyobb szükségem volt rád.

Ott voltál, mikor az élet a legjobban fájt.

Nyugtattál.

Édes csókokkal halmoztál el.

Csókkal ébresztettél reggel.

Itt vagyok veled, ne félj, mondtad, míg

arcomat gyengéden simogattad.

„Számomra Te vagy a legfontosabb,

Jöhet zápor, zivatar, én ott leszek veled, és

ketten, még a mesebeli sárkányt is legyőzzük”

Egyből, mosolyt varázsoltál az arcomra.

Te, rám néztél és azt mondtad, de szép vagy.

„ Szeretlek Kedves, hagyd, hogy örökre veled legyek”

Nem is kérhettél volna tőlem ettől szebbet.

Majd, válaszként csókban forrtunk össze.

Itt, ért véget a csodálatos élet, mert

álmodtam az egészet.

 

Így van ez!

kerdojel.jpg

 

Eltűnik, majd felbukkan.

Megtalál, ha gondja van.

Úgy tesz, mintha el sem tűnt volna.

Egyből arról mesél, hogy mi a gondja,

segítséget, kérve, remélve.

Levegőt sem véve meséli, hogy

milyen nehéz az élete, és

segítségre lenne szüksége.

Mikor, beszélgetésünk közé ül a csend,

letörten mondja,

Jó neked, mert gondtalan az életed.

Honnan tudod, kérdezném, mikor

hogylétem felől nem is kérdeztél?

Választ vár és türelmetlen.

Tudni akarja, hogy hogyan döntöttem.

Igen válasz esetén, én

leszek a világon a legrendesebb, és

imába foglalja nevem, mert ez jár nekem.

De, ha válaszom nemleges.

Sértődötten elköszön és eltűnik újra.

Így van ez!

 

Mondd

no8.jpg

Mondd, igazán meg akartál ismerni?

Fontos volt számodra, hogy mit érzek,

mit gondolok?

Lelkem szirmait ki akartad bontani?

Mosolyom oka fontos volt számodra, vagy

csak egy görbületet láttál benne?

Ölelésem őszintén akartad, vagy

csak a játék része volt csupán?

Könnyeimet csak szemed érzékelte, vagy

lelkedet is megérintette?

Csókomat minek kérted?

Ölelésed miért adtad?

Mondd, meg akartál ismerni, vagy

csak a kíváncsiság vezetett, hogy tudd

mire lehetek jó neked?

Vigye bánatomat a szél

park.jpg

 

Kisétálok a térre, hogy

könnyeimet rábízzam a szélre,

mert kezem már letörölni gyenge.

Felhő szélére ültetem bánatom,

had vigye messze.

Lelkem tovább ne eméssze.

Itt nyugalom van és béke,

mert fák ölelnek körbe.

Fájó lelkemnek ez gyógyír,

mert itt elhiszem, hogy

boldog is lehetek még.

Összetört lelkemnek ajándék a tavasz,

mert a felhők mögül előbukkan a nap,

ami mosolyra fakaszt.

Ó, milyen régen nevettem már!

De, ma fordul a kocka,

mert könnyeimet szélnek eresztem, és

feledem, ki összetörte lelkemet, mert

nem érdemli meg könnyeimet az,

akiben a legjobban bíztam, és

 úgy hagyott magamra, mikor

a legnagyobb szükségem lett volna rá, hogy

még, azt sem mondta, szia, viszlát.

Ne bánd

szerelem.jpg

Ne bánd meg soha, hogy szerettél,

még akkor sem, ha a végén sírtál,és nem nevettél.

Ne vedd magadra a bántó szavakat, amit kaptál.

Feledd, hogy hiába vártál.

Ne szégyelld, hogy őszintén szerettél,

és szerelemmel öleltél.

Feledd, hogy nem volt ott veled,

mikor fájdalmasan hullt a könnyed.

Te sírtál, ő nevetett, de

fordul majd a kocka, és

az élet mosolyt varázsol arcodra.

Ne feledd, minden csak átmeneti, mert

aki ma sír, az holnap nevet, mert

aki szeretni tud, azt az élet is szereti,

még akkor is, ha olykor próbára teszi.

Hittel, lehet élni, de aki csak hiteget,

azzal nincs dolgod tovább.

Engedd, had járja útját.

Ne kívánj neki soha rosszat, még akkor sem, ha

a legfájdalmasabb perceket tőle kaptad, és

lelkedben örökké érezni fogod a sebet.

Fájnak a szavak, és a tettek, pedig Te nem tettél mást,

csak szeretted, és minden szavát elhitted.

Ez, lett a Te lelki sebed.

Ne bánj semmit, amit érte tettél, hisz szerettél.

Meglátod, boldog leszel újra, mert

az élet feléd sodor majd valakit, aki

úgy fog szeretni, ahogyan ma még el sem tudod képzelni.

Két nő karjaiban

par6.jpg

 

  • Jó reggelt Misikém. Látom, nagyon gondterhelt vagy. Mi lesz veled így egész héten, ha már hétfőn reggel ilyen sok gondod van?
  • Jó reggelt Pista. Látszik rajtam, hogy emésztem magam?
  • Mi az, hogy látszik? Olyan vagy, mint aki a világ terheit vette magára.
  • Nagy a gondom. Nem tudom, hogyan csináljam a dolgokat és most fel van adva a lecke. Döntenem kell hamarosan, de én nem akarok. Jó, ugyan a logisztikám, de kezd borulni a bili, ahogyan szokták mondani.
  • Mesélj már! Felcsigáztad az érdeklődésemet. A másik dolog pedig az, hogy tudod, szívesen segítek, ha tudok. Na, mesélj.
  • Zsuzsa és Gréta.
  • Kik ők?
  • A két nő az életemben.
  • Jaj, barátom! Nekem csak egy nő van az életemben huszonöt éve. Valahol irigyellek, de mi van velük?
  • Vannak nekem. Szükségem van mind a két nőre. Igaz, szeretek még flörtölgetni is közben, de ez a két nő az, akit szeretek.
  • Két nőt szeretsz? Ez, ám a szerelem!
  • Nem, szerelmes csak az egyikbe vagyok.
  • Akkor, minek a másik?
  • Nehezen érthető, tudom, de próbálom elmesélni.
  • Zsuzsa a szerelmem. Imádok vele lenni és olyan csodálatos vele minden perc. Remegek testéért és remeg a testem is a fájdalomtól, ha nem vagyok vele, mert hiánya úgy fáj. Őt, nem olyan régen ismertem meg és szerelem volt első látásra. Szeretném vele leélni az életem hátralévő éveit.
  • Na, mi itt a gond? Boldog ember lehetsz.
  • Nem vagyok az, mert ott van Gréta is, akit már úgy mondanám ezer éve ismerek. Nagyon szeret és őrülten szerelmes belém. Sokat köszönhetek neki, mert mindig mellettem volt, ha gondom volt. Az a gond, hogy tudod őt soha nem tudtam szerelemmel szeretni, csak szeretettel. Volt egy időszak mikor azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé, de nem az volt. Csupán, azért éreztem így iránta, mert magányos voltam és nem volt más nő az életemben. Ámítottam magam, hogy szerelmes vagyok belé, de gyakran éreztem azt, hogy nem kerek a dolog. Az ágyban sem találtuk meg a közös hangot. Bár, ő mindig azt mondta, hogy imádja, mikor egybefonódunk, de számomra csak fájdalmas pillanatok voltak. Nem kívántam őt soha. Mindent kitaláltam, hogy ne kelljen együtt lennünk. Ideges voltam, és ma is az vagyok, ha megyek hozzá, mert tudom, magamhoz kell ölelni, hisz ellenkező esetben elveszítem őt. Szegénykém, még mindig azt hiszi, hogy szeretem, bár már hónapok óta nem igazán mondom neki, hogy szeretlek. Vannak pillanatok, mikor megkérdezi, hogy mondd, miért játszol velem? Te, már nem is szeretsz engem. Nehéz ilyenkor megszólalnom.
  • Nem értelek. Engedd el ezt a nőt, hisz van, akiért a szíved dobog. Nem láncolhatod magadhoz, mert ez bizony az, még ha te nem is veszed észre. Engedd, had legyen boldog ő is. Ennyivel tartozol neki, ha szeretted és sokat köszönhetsz neki. Tudod, az őszinteség nehéz, de célravezetőbb, mint az, amit csinálsz. Úgy, érzem, már nem is szeretet az, amit érzel iránta, hanem szánalom és egy kellemes érzés, amit kapsz tőle, mikor ott vagy nála.
  • Nem akarom elengedni, mert amúgy egy fantasztikus nő. Jókat tudunk beszélgetni és tudom, bármikor számíthatok rá. Egyetlen nő az életemben, akiben bízhatok és tudom, soha nem hagyna magamra a bajban, de nem tudok vele élni. Egyszer volt egy kis vitánk, mert gyanakodott, hogy más nő is van az életembe. Na, nem tévedett sokat, de én tagadtam. igaz, nehéz volt megmagyarázni neki, hogy a hétvégéim mindig foglaltak és hét közben sem nagyon érek rá. Sírdogált, néha dühös volt, de szeretett, imádott tovább. Ekkor, én idegességemben azt mondtam, legyünk csak barátok. Érted, barátok, testi kapcsolat nélkül. Ó, de örültem volna, ha erre rábólintott volna, de nem. Azt mondta, ez lehetetlen. vagy velem, vagy nélkülem. Most, viszont az a gond, hogy egyre gyakrabban mondja, hogy költözzünk össze, és éljük együtt az életünket. Na, ezt nem akarom. Nehéz minden nap valamit kitalálni, hogy miért várjunk még ezzel. Remeg a léc, mert látom, ő már, ezt az állapotot nem fogja sokáig elfogadni. Ismerni is ismerem annyira, hogy egyszer úgy rám csapja az ajtót, hogy soha többé nem láthatom. Tisztában vagyok azzal is, hogy ez olyan fájdalmat okozna neki, amit talán soha nem dolgozna fel, de meg fogja tenni, még akkor is, ha belehal, mert örökké nem fog rám várni.
  • Nem igazán értelek. Szakíts vele, és ott van neked a nagy szerelem.
  • Ez, igaz, de Zsuzsa még nem szeretne velem élni és azt a nagy rajongást nem is érzem, mint amit Gréta részéről érzek, bár nagy a szerelem köztünk. Bizonytalan a kapcsolatunk kimenetele még és mit csinálok, ha egy napon azt mondja, nem akar többet? Grétához akkor, már nem mehetek, ha most azt mondom neki, hogy vége.
  • Eddig, ahogyan mondod elég jól működtek a dolgok, akkor most mitől félsz ennyire?
  • Attól, hogy Gréta elvárja, hogy lépjek.
  • Lépjél!
  • Nem tudok. Látom rajta, hogy emészti ez a helyzet és sokat sír mostanában, de tudod még a könnyeit sem töröltem le az utóbbi időkben, mert Zsuzsára koncentrálok. Már, háromszor kérte, hogy döntsek így vagy úgy, mert ő nem bírja így tovább, de én mindig időt kértem.
  • Jóságos ég! Mit érezhetett az a nő. Tudod, az én feleségem olyan, mint a Te Grétád. Mindig mellettem volt és nem csak a jóban. Sokat köszönhetek neki. Ezért, nem csaltam meg soha. Nem vitt volna rá a lelkiismeret. Voltak szép nők az életben, akivel szívesen eltöltöttem volna néhány órát, de akkor, mindig eszembe jutott, hogy vár engem valaki odahaza, akinek én jelentem a világot és viszont. csúnya játékot űzöl barátom. Félek, hogy ahogyan mondani szokták, két szék közül a földre esel, de ezt csak magadnak köszönheted majd. Most, min agyalsz?
  • A heti beosztást próbálom összehozni, úgy, hogy mindkét nő elégedett legyen.
  • Na, ebben ne várd a segítségemet, mert ismered a véleményem. Inkább tedd rendbe az életedet és tiszteld azt, aki szeret és bízik benned annyira, hogy őszintén elmondod neki, hogy itt a vége. Azon, pedig ne is lepődj meg, ha nem kíván a barátod maradni. Dönts, gyorsan, mert én, már hallom, hogy csapódik az-az ajtó. Na, megyek, felhívom a feleségemet és elmondom neki, hogy mennyire szeretem. Már, biztosan izgul, hogy mi történt velem, mert tudod, hogy minden reggel mikor beérek, egyből felhívom, de most rád figyeltem barátom.

 

 

 


 

Hozzászólás / vendégkönyv


Analóg óra
óra
perc
másodperc
óra hátlap
Névnap emlékeztető
Ma
Gerda, Marcella
névnap van!
Holnap
Ignác

névnap lesz!

© Minden jog fenntartva.