Életmesék

Rongyos szerelem

szovet.jpg

Zsóka kerülte a beszélgetéseket. A munkahelyén is igyekezett úgy tenni, hogy szorgosan dolgozik, mert nem volt kedve kérdésekre válaszolni. A barátnőivel való találkozásokat is lemondta, ilyen, olyan indokokkal. Egyedül akart maradni a fájdalmával, mert tudta a lelkében dúló fájdalmat begyógyítani, csak ő tudja. Esténként főzött egy forró teát, majd bekuckózott. Fogta kezében a csészét és nézett maga elé, addig, míg könnyei szabad utat nem nyertek. Néha, belekortyolt az egyre hidegebb italba, minek mennyisége nem csökkent, mert könnyei gondoskodtak arról, hogy tele legyen az a csésze. Milyen boldog voltam, ezt mondogatta magának, és újra és újra, minden este lejátszódott előtte életének az a szakasza, amitől most szabadulni próbált. Hol is kezdődött? Három évvel ezelőtt, egyik este éppen egy kis közértben vásárolt. Pont a pékáruk előtt tétovázott, hogy mit is vegyen vacsorára.

  • Vegye a diós csodát. Az, nagyon finom.

Hirtelen, nem is tudta honnan jön a hang. Oldalra nézett, de nem látott senkit. A férfi a háta mögött állt.

  • Itt vagyok ám, ha engem keres.

Mókás fazon lehet. Ez, volt az első gondolata, miközben megfordult. Sokat nem látott a férfiból, mert sapkája jó mélyen a fejébe volt húzva.  A nyakát körbeölelő sál is egész arca közepéig fel volt húzva. A szemét látta csupán, ami olyan kedvesen mosolygott. Így, kezdődött az ő ismeretségük Pistával. A férfival összefutott esténként a közértnél, majd egy kávé mellett beszélgettek, egyre gyakrabban. Pista, elmesélte, hogy nem rég vesztette el a munkáját, és most keresi az új lehetőségeket. Kevés sikerrel. A házassága is néhány hónapja ért véget. Zsóka, hallgatta történeteit, és egyre jobban a szívébe zárta a férfit, aki a házasságból is úgy lépett ki, hogy nem kapott semmit. A férfi szemében minden találkozáskor különös csillogást látott. Pista, kedvesen udvarolt is neki. Figyelmes volt és szinte minden kívánságát leste a választott nőnek. Szerelem szövődött köztük, és két hónap után Zsóka felajánlotta, hogy Pista költözzön hozzá. Boldog napok következtek. Minden tökéletesnek tűnt, de Pistának még közel két év után sem sikerült munkát találnia. Voltak próbanapok, de vagy nem hívták vissza, vagy éppen neki nem felelt meg a munka. Zsóka, nyugtatta. Sőt, mindig azt mondta neki, hogy olyan munkát vállaljon, amit szívesen csinálna. Arról, nem mesélt a férfinak, hogy milyen nehezen tudnak egy keresetből megélni, még annak ellenére is, hogy plusz munkát vállalt. Nem szólt, mert ezt Pistának éreznie kellett. Keveset voltak együtt, mert Zsóka korán reggel elment és csak késő este ért haza. A hétvégék viszont csodálatosak voltak. Kirándultak, vagy csak lazítottak. Egy napon Pista talált munkát. Zsóka felsóhajtott, hogy most már könnyebb lesz az életük, de reményei gyorsan tovaszálltak. Kapott ugyan pénzt a férfitól, de csak töredéke volt ez csak a fizetésének. Egy alkalommal ezt szóvá is tette, hogy ez így nem igazán jó. Erre, Pista csak azt válaszolta, hogy adósságai vannak, és azt rendeznie kell. Zsóka, lenyelte a békát és többet nem hozta fel a témát. De, nem csak ez kezdte nyomni a lelkét, hanem az is, hogy kapcsolatuk kezdett megváltozni. Kevesebb volt a törődés, és a férfinak egyre több programja akadt, ahová párját nem vitte magával. Napról, napra egyre több lett a súrlódás. Egyik este, csúnyán összevesztek és Pista el is költözött, de mielőtt elment, elmondta, hogy élni szeretne még kicsit és nem kívánja magát elkötelezni. Zsóka úgy állt az előszobában, mint akit leforráztak. Ott, döbbent rá, hogy őt ez a férfi soha nem szerette, csak azért volt vele, hogy az életében keletkezett vihart átvészelje. Mikor rendszeres jövedelemhez jutott, már élni akart, de nem azzal a nővel, akinek szerelmet hazudott, és aki őt eltartotta és őszintén szerette.

Zsóka, kortyolt még a jéghideg teából, majd próbált aludni, ami az utóbbi időben egyre kevésbé sikerült, mert fájdalmát senkivel nem tudta megosztani, mert szégyellte, hogy ilyen csúnyán kihasználták és tudta, csak röhögnének rajta, hogy milyen bolond volt.

Két nő karjaiban

par6.jpg

 

  • Jó reggelt Misikém. Látom, nagyon gondterhelt vagy. Mi lesz veled így egész héten, ha már hétfőn reggel ilyen sok gondod van?
  • Jó reggelt Pista. Látszik rajtam, hogy emésztem magam?
  • Mi az, hogy látszik? Olyan vagy, mint aki a világ terheit vette magára.
  • Nagy a gondom. Nem tudom, hogyan csináljam a dolgokat és most fel van adva a lecke. Döntenem kell hamarosan, de én nem akarok. Jó, ugyan a logisztikám, de kezd borulni a bili, ahogyan szokták mondani.
  • Mesélj már! Felcsigáztad az érdeklődésemet. A másik dolog pedig az, hogy tudod, szívesen segítek, ha tudok. Na, mesélj.
  • Zsuzsa és Gréta.
  • Kik ők?
  • A két nő az életemben.
  • Jaj, barátom! Nekem csak egy nő van az életemben huszonöt éve. Valahol irigyellek, de mi van velük?
  • Vannak nekem. Szükségem van mind a két nőre. Igaz, szeretek még flörtölgetni is közben, de ez a két nő az, akit szeretek.
  • Két nőt szeretsz? Ez, ám a szerelem!
  • Nem, szerelmes csak az egyikbe vagyok.
  • Akkor, minek a másik?
  • Nehezen érthető, tudom, de próbálom elmesélni.
  • Zsuzsa a szerelmem. Imádok vele lenni és olyan csodálatos vele minden perc. Remegek testéért és remeg a testem is a fájdalomtól, ha nem vagyok vele, mert hiánya úgy fáj. Őt, nem olyan régen ismertem meg és szerelem volt első látásra. Szeretném vele leélni az életem hátralévő éveit.
  • Na, mi itt a gond? Boldog ember lehetsz.
  • Nem vagyok az, mert ott van Gréta is, akit már úgy mondanám ezer éve ismerek. Nagyon szeret és őrülten szerelmes belém. Sokat köszönhetek neki, mert mindig mellettem volt, ha gondom volt. Az a gond, hogy tudod őt soha nem tudtam szerelemmel szeretni, csak szeretettel. Volt egy időszak mikor azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé, de nem az volt. Csupán, azért éreztem így iránta, mert magányos voltam és nem volt más nő az életemben. Ámítottam magam, hogy szerelmes vagyok belé, de gyakran éreztem azt, hogy nem kerek a dolog. Az ágyban sem találtuk meg a közös hangot. Bár, ő mindig azt mondta, hogy imádja, mikor egybefonódunk, de számomra csak fájdalmas pillanatok voltak. Nem kívántam őt soha. Mindent kitaláltam, hogy ne kelljen együtt lennünk. Ideges voltam, és ma is az vagyok, ha megyek hozzá, mert tudom, magamhoz kell ölelni, hisz ellenkező esetben elveszítem őt. Szegénykém, még mindig azt hiszi, hogy szeretem, bár már hónapok óta nem igazán mondom neki, hogy szeretlek. Vannak pillanatok, mikor megkérdezi, hogy mondd, miért játszol velem? Te, már nem is szeretsz engem. Nehéz ilyenkor megszólalnom.
  • Nem értelek. Engedd el ezt a nőt, hisz van, akiért a szíved dobog. Nem láncolhatod magadhoz, mert ez bizony az, még ha te nem is veszed észre. Engedd, had legyen boldog ő is. Ennyivel tartozol neki, ha szeretted és sokat köszönhetsz neki. Tudod, az őszinteség nehéz, de célravezetőbb, mint az, amit csinálsz. Úgy, érzem, már nem is szeretet az, amit érzel iránta, hanem szánalom és egy kellemes érzés, amit kapsz tőle, mikor ott vagy nála.
  • Nem akarom elengedni, mert amúgy egy fantasztikus nő. Jókat tudunk beszélgetni és tudom, bármikor számíthatok rá. Egyetlen nő az életemben, akiben bízhatok és tudom, soha nem hagyna magamra a bajban, de nem tudok vele élni. Egyszer volt egy kis vitánk, mert gyanakodott, hogy más nő is van az életembe. Na, nem tévedett sokat, de én tagadtam. igaz, nehéz volt megmagyarázni neki, hogy a hétvégéim mindig foglaltak és hét közben sem nagyon érek rá. Sírdogált, néha dühös volt, de szeretett, imádott tovább. Ekkor, én idegességemben azt mondtam, legyünk csak barátok. Érted, barátok, testi kapcsolat nélkül. Ó, de örültem volna, ha erre rábólintott volna, de nem. Azt mondta, ez lehetetlen. vagy velem, vagy nélkülem. Most, viszont az a gond, hogy egyre gyakrabban mondja, hogy költözzünk össze, és éljük együtt az életünket. Na, ezt nem akarom. Nehéz minden nap valamit kitalálni, hogy miért várjunk még ezzel. Remeg a léc, mert látom, ő már, ezt az állapotot nem fogja sokáig elfogadni. Ismerni is ismerem annyira, hogy egyszer úgy rám csapja az ajtót, hogy soha többé nem láthatom. Tisztában vagyok azzal is, hogy ez olyan fájdalmat okozna neki, amit talán soha nem dolgozna fel, de meg fogja tenni, még akkor is, ha belehal, mert örökké nem fog rám várni.
  • Nem igazán értelek. Szakíts vele, és ott van neked a nagy szerelem.
  • Ez, igaz, de Zsuzsa még nem szeretne velem élni és azt a nagy rajongást nem is érzem, mint amit Gréta részéről érzek, bár nagy a szerelem köztünk. Bizonytalan a kapcsolatunk kimenetele még és mit csinálok, ha egy napon azt mondja, nem akar többet? Grétához akkor, már nem mehetek, ha most azt mondom neki, hogy vége.
  • Eddig, ahogyan mondod elég jól működtek a dolgok, akkor most mitől félsz ennyire?
  • Attól, hogy Gréta elvárja, hogy lépjek.
  • Lépjél!
  • Nem tudok. Látom rajta, hogy emészti ez a helyzet és sokat sír mostanában, de tudod még a könnyeit sem töröltem le az utóbbi időkben, mert Zsuzsára koncentrálok. Már, háromszor kérte, hogy döntsek így vagy úgy, mert ő nem bírja így tovább, de én mindig időt kértem.
  • Jóságos ég! Mit érezhetett az a nő. Tudod, az én feleségem olyan, mint a Te Grétád. Mindig mellettem volt és nem csak a jóban. Sokat köszönhetek neki. Ezért, nem csaltam meg soha. Nem vitt volna rá a lelkiismeret. Voltak szép nők az életben, akivel szívesen eltöltöttem volna néhány órát, de akkor, mindig eszembe jutott, hogy vár engem valaki odahaza, akinek én jelentem a világot és viszont. csúnya játékot űzöl barátom. Félek, hogy ahogyan mondani szokták, két szék közül a földre esel, de ezt csak magadnak köszönheted majd. Most, min agyalsz?
  • A heti beosztást próbálom összehozni, úgy, hogy mindkét nő elégedett legyen.
  • Na, ebben ne várd a segítségemet, mert ismered a véleményem. Inkább tedd rendbe az életedet és tiszteld azt, aki szeret és bízik benned annyira, hogy őszintén elmondod neki, hogy itt a vége. Azon, pedig ne is lepődj meg, ha nem kíván a barátod maradni. Dönts, gyorsan, mert én, már hallom, hogy csapódik az-az ajtó. Na, megyek, felhívom a feleségemet és elmondom neki, hogy mennyire szeretem. Már, biztosan izgul, hogy mi történt velem, mert tudod, hogy minden reggel mikor beérek, egyből felhívom, de most rád figyeltem barátom.

Csomók

Zsebkendőjére csomót kötött. Úgy, ahogyan hosszú, hosszú éveken át tette, mikor valami fontos dologra akart emlékezni. Még apjától tanulta, hogy a zsebkendő, arra is jó, hogy fontos dolgokra emlékeztessen. Butaságnak gondolta mindig, hisz oly sokszor előfordult, hogy csak nézte, nézte a csomókat, de hogy mire kellett volna emlékeznie az nem jutott eszébe. Akkor, jókat nevetett ezen, de most idegessé vált, mert tudni akarta, miért vannak azok a csomók a zsebkendőjén. Minél jobban szerette volna tudni a miérteket, annál távolabb került a választól. Egy idő után feladta, mert a tehetetlenség könnyei mosták már arcát. Könnyes arcát a zsebkendőjébe törölte, majd gyorsan a zsebébe rejtette. Felnézett, és olyan idegennek tűnt minden. Az ajtó felé indult, hogy kijuthasson az idegen világból, de a zárral nem boldogult. Nem akart elfordulni a kulcs a zárban. Egy ideig próbálkozott. Kevés sikerrel. Megállt egy percre, majd erősen ütni kezdte az ajtót, közben kétségbeesetten kiabált:

  • Engedjenek ki! Segítsen valaki! Fogva tartanak! Elraboltak! Az életemet akarják!

Remegett az üveg, harsogott a fa. Ébredésre bírva a ház lakóit. A szomszéd Géza, gyorsan nadrágot húzott a pizsamára és elindult a zaj irányába. Szegény, csak ez jutott eszébe, mikor meglátta ki az, aki segítséget kér. Gyorsan visszaszaladt a lakásba, hogy szóljon a feleségének.

  • Zsóka! Hívd a mentőket és a Pistát. – majd futott vissza, hogy segítsen Piroska néninek.

Micsoda élet, micsoda sors, kavarogtak fejében a gondolatok. Piroska nénit mindenki nagyon szerette a házban, mert egy nagyon bölcs és okos asszonynak tartották. Mindenkihez, mindig volt egy jó szava és mindenkit megajándékozott egy mosollyal. Szeretettel figyeltek rá a lakók mindig, de a járvány ezt is megváltoztatta. Nőtt az emberek között a távolság és felé is kevesebb figyelem áradt. Azt észrevették, hogy valami nem stimmel Piroska nénivel, mert volt, hogy nem ismerte meg azt, akivel a lépcsőházban találkozott. Egyszer a harmadikon lakó Bélát, fiamnak szólította és magához akarta ölelni. Régen, sok időt töltött a gangon lévő virágok gondozásával, de két éve már csak kórók azok.  Nem virágok. Voltak jelek, hogy valami gond lehet, de mindenki a saját életére koncentrált azokban a hónapokban. Pista, a fia sem kereste. Csunyán összevesztek, úgy két éve. Először nem is akarta elhinni a ház, hogy onnan jönnek a hangok. A vita után, még sokan megálltak, hogy erőt adjanak az öreg hölgynek, de aztán szépen bezárták az ajtókat. Mi is váltotta ki a heves vitát két olyan ember között, akik olyan nagyon szerették egymást, hogy leírhatatlan? Mi tudta tönkretenni, azt a csodálatos anya –fia kapcsolatot? Gizi. Röviden, csak ezt lehetne válaszolni a kérdésre. Gizi, a Pista barátnője volt. Azóta, talán már a felesége. Elég határozott egyéniség volt és a Pistát úgy csavarta az ujjai köré, ahogyan már elképzelni sem lehet. A vita azért pattant ki, mert Gizi, szemet vetett a lakásra. Az volt a terve, hogy idősek otthonába küldi Piroska nénit és ők beköltöznek a lakásba. Ezt, az elképzelést vázolták azon a napon, mikor a heves vita kipattant. Piroska, határozott nemet mondott.

  • Nem vagyok magatehetetlen vén trotty, hogy valami lehetetlen helyre vigyetek. Halálom után, majd beköltöztök. Hála égnek, van hol laknotok.
  • Megbánja még ezt anyuka! Ígérem, soha nem nyitom magára az ajtót, ha most nemet mond.

Talán, ez volt az utolsó mondat, amit az anyja hallott, mert betartotta szavát és a szülői ház ajtaját azóta bizony nem nyitotta ki.

Mélységes fájdalmat érezhetett a szerető anya szíve, mert nem nagyon mutatkozott már a házban az eset után. Igaz, ezen nem nagyon lepődött meg senki, mert a járvány miatt másokis ezt tették. Beteggé tette a fájdalom. Belezavarodott a fia elvesztésébe. Úgy, teltek a hónapok, hogy azt sem tudta él vagy hal a fia. Ismerve őt, órákon keresztül imára kulcsolt kézzel kérte a jó Istent, hogy fiának ne legyen semmi baja. Csomókat kötött a zsebkendőjére, hogy eszébe jusson, mit kell mondania a fiának, ha meglátogatná őt. Gyűltek a csomók és megszámlálhatatlan zsebkendő pihent a karos fotelban. Most, találkozni fog anya és fia, de lesz e benne öröm vagy csak fájdalom, azt senki nem tudja. Megismeri e szeretett fiát még? Pista, mit fog érezni? Nehéz percek, nehéz pillanatok, de egy biztos, már semmi nem lesz olyan, mint rég.

 

A " minta" család

 

csalad2.jpgTudok e szerelem helyett szeretni? Lesz erőm feldolgozni mindazt, ami történt, és felépíteni mindent, újra mert körülöttem romokban minden. Egy év alatt több minden történt velem, mint az elmúlt 21 év alatt összesen. Tudom olyan szép évem sem lesz több mint ez volt, mert ekkora boldogság csak egyszer adatik meg az életben. Ó micsoda  öröm és bánat minden egyszerre.

Péterrel az egyetemen parkjában futottunk össze. Szerettem délutánonként kiülni egy padra és ott tanulni. Imádom a természetet és mindig úgy érzem, hogy sokkal jobban sajátítok el minden anyagot, ha friss levegőn vagyok. Nem volt semmi különös abban mikor megismertük egymást. Sok olyan helyzetről olvastam már, hogy véletlenül a másiknak tolják a bevásárló kocsit egy nagyáruházban és úgy ismerkednek meg, és még ezer váratlan pillanatról hallottam. Mindig azt hittem valahogyan én is így fogom megismerni a nagy szerelmemet. Én is álmodoztam arról a bizonyos fehér lóról, amiről még Édesanyám mesélt. Ki számomra többet jelentett egy anyánál, ő a barátnőm is volt. Furcsa úgy gondolni mindenre, hogy volt, de ez is összeomlott már. Minden titkomat vele osztottam meg. Esténként mindig leültünk az ágyam szélére és megbeszéltük az egész nap történteket. Nagyon meg tudott nyugtatni, ha szükségem volt rá. Talán ennek is köszönhető, hogy soha nem volt bennem félelem, pánik. Apámat is nagyon szerettem, de vele kevésbé tudtam a dolgaimat megbeszélni. Mindig volt egy pici távolság közöttünk. Nem nagy csak egy nagyon picike, de ez nem volt akadálya annak, hogy boldog család legyünk, és az is voltunk. Szerettük egymást nagyon. Az osztálytársaim szülei sorban váltak el.  Én olyan boldog voltam, hogy nekem nem kel átélnem azokat, mint nekik. Mi olyan minta család voltunk. Olyan sok szörnyű családi történetet hallottam és mindig mondtam is Anyunak, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy nekünk nincsenek ilyen gondjaink. Szóval a megismerkedésünk Péterrel nagyon egyszerű volt. Ő oda lépett hozzám, majd megkérdezte, hogy leülhet e? Én igent mondtam. Ezt követően minden délután együtt voltunk. Hihetetlenül jó volt vele. Nagyon gyorsan beleszerettem, mert valami csodálatos lelke volt. Bár, külsejére sem volt mondható az, hogy csúnya férfi. Annyira szerettem mikor ültünk egymás mellett. Ő simogatta a kezem és mesélt. Sok mindenről tudott mesélni, mert széles körű tudása volt. Ritkán mesélt viszont az életéről, de akkor mindig összeszorult a szívem, főleg hogy láttam a szeme sarkában azt az aprócska könnycseppet. Szép és boldog gyerekkora volt. Nem is ez váltotta ki belőle a könnyet, hanem az, hogy akiket anyának és apának szólított azok nem az igazi szülei voltak. Örökbe fogadták, még pár hónapos korában. Mikor kérdeztem, hogy kereste e a szüleit, mindig azt válaszolta: Ők csak a lelkemnek hiányoznak, de soha nem kerestem Őket. Számomra megmagyarázhatatlan az, ha valaki eldobja a gyerekét. Nem vagyok már kíváncsi rájuk és a lelkemben keletkezett sebet már begyógyítani úgy is lehetetlen.

Tudtam fájó neki erről beszélni. Így ritkán hoztam fel a témát. Már, rövid ismeretségünk után bemutattam Őt a szüleimnek. Kicsit féltem az első találkozástól, de meglepően jól sikerült. Pétert nem lehet nem szeretni. Őt csak szeretni lehet. Apám magához ölelt miután megismerte Pétert és azt mondta: Remélem, boldogok lesztek és tartós kapcsolat lesz belőle. Mit nem adtam volna érte, ha lett volna egy ilyen fiam.

Az, Ő szemében is ott volt egy kis könnycsepp. Anyám is szerette Pétert és boldogan fogadták hétvégeken is mikor Péter mállunk volt. Ó, milyen szép hétvégék voltak. Nagy, nagy, Óriási szerelem volt. A teste mikor hozzásimult testemhez úgy éreztem, hogy valami védőburokkal vagyok körül véve. Szőttük életünk terveit. Első a diploma volt. A többi majd szépen sorban. Féléve viszont Péter a születésnapomon eljegyzett engem. Szüleim sírtak velem együtt. Igaz, hogy az esküvő még csak a távoli tervek között szerepelt, de nagyon örültem a gyűrűnek és annak, amit Péter mondott.

-Szeretném, ha éreznéd a nap minden pillanatában, hogy összetartozunk, és ha nem is vagyok veled testben, de lélekben és a gyűrű által mindig veled vagyok.

Miután megkérte a kezem én a fejembe vettem, hogy megkeresem a szüleit. Nevelőszülei kik nagyon rendes és kedves emberek voltak, nem igazán örültek ennek. Meg is értettem őket, de én makacsul ragaszkodtam az elképzelésemhez. Péter is próbált lebeszélni, mert szerinte nem sok értelme volt és nevelőapja véleményét osztotta, aki azt vallotta, hogy: Ha valakiről lemondanak, annak oka van, és ha az ember elkezdi keresni az okokat, akkor mindig valami méhkasba nyúl és annak az a vége, hogy összecsipkedik a méhek és mély fájdalmas sebeket hagynak, mert a fullánkjuk oly mély hogy örök fájdalmat okoz. Abban biztos voltam, hogy sebeket, szakit fel Péterben, ha megtalálom a szüleit, de arra, ami következett nem számítottam. Anyám is nagyon ellenezte ezt az egészet, sőt Ő volt az, aki a legjobban. Féléves nyomozás kezdődött. Többször úgy éreztem, hogy nem fog sikerülni. Péter vigasztalt és Ő már jobban akarta, hogy megtaláljam a szüleit, mint én, már csak azért is hogy én boldog legyek. A kutatást eredmény koronázta és fény derült a nagy titokra, amelynek szálai oda vezettek ahová soha nem gondoltam. Íme, a nagy titok!

Huszonöt évvel ezelőtt találkozott egy férfi és egy nő. Nagy szerelem született a találkozásból. Egy év boldogság után viszont a férfi egy éves külföldi munkalehetőséget kapott. Olyat, amit nem lehetett visszautasítani. Elvállalta a munkát, de biztosította a lányt szerelméről. Arról hogy egy év után együtt lesznek újra, de a lány nem hitt neki. Úgy érezte eldobták, nincs rá többé szükség. Meg is mondta a fiúnak, hogy nem akarja többé látni. A fiú elment a lány maradt és maradt még valaki más is. Egy kis lélek, mely meg akart születni. A lány el akarta vetetni, mert gyűlölte azt, aki megajándékozta vele és gyűlölte azt a kis emberkét is kit a méhében hordozott, de már késő volt. Nem lehetett már elvetetni. Így megszülte a gyermeket. Egy csodaszép kisfiút, akit meg sem nézve mondott le róla örökre. Ami történt az Ő titka maradt és abban a hitben élt, hogy a titok örökre titok marad. A férfi külföldről hazatérve felkereste a lányt. Azt, akit szeretett és feledni soha nem tudott. A szerelem újra éledt és egy szép napon összeházasodtak. Így meséltem el Péter történetét azon a téli estén szüleimnek, mikor mindenki arcára kiült a döbbenet, hisz olyan titokra derült fény, amit elképzelni sem lehetett. Anyám arca vörös volt a dühtől, miután felkapta a padlóvázát és földhöz vágta, és közben üvöltött.

-Te kis bestia! Mi a fenének nem tudtál Te nyugodtan maradni!

Apám Péter vállára borulva zokogott és csak azt mondogatta: fiam, fiam. Én úgy éreztem magam, mint aki már nem is él csak kívülről szemléli az eseményeket. Elveszítettem a szerelmemet, hisz Ő a testvérem volt. Gyűlöltem az anyámat, gyűlöltem mindent és ma is gyűlölöm az egész életet. Apám leköpte anyámat azon az estén és az óta sem szólt hozzá, pedig eltelt egy hónap. Péter próbált vigasztalni, miközben Ő is össze volt törve, de nem tudtam már érintését elfogadni, mert ha simogatni próbált mindig az zakatolt a fejemben hogy lefeküdtem a testvéremmel, aki a nagy szerelmem volt. Nem tudok Rá testvérként tekinteni. Úgy érzem soha, de soha nem tudom feldolgozni azt, ami történt. A minta család! Ó Istenem túl leszek én ezen valaha?

Szeretet nélkül

jaszol_nagy.jpg

Előtte jászol. Ami a nagy templom előtt állt. Háta mögött a nyüzsgő élet. Ő, állt némán és nézte azt a jászolt, amit szorgos kezek építettek. Születés, csak ez jutott eszébe és az, hogy miért is született ő? Kezei fáztak. Zsebre is dugta, de az kikukucskált a lukas kabátzseben át, mint aki mindent látni akar. Lábai remegni kezdtek, mikor elképzelte, hogy hogyan is született. Anyja arcára biztosan kiültek a szülés fájdalmai, de lelke minek örült akkor? Talán annak, hogy egy gyereknek ad életet, vagy inkább annak, hogy ennek az egésznek hamarosan vége lesz? Nem várt gyerek volt. Ebben biztos volt, mert ha várták volna, akkor biztosan másként alakult volna a sorsa. Soha nem látta azt a nőt, aki életet adott neki. Azt, hogy ki is az apja, azt szintén nem tudja. Volt idő, mikor kíváncsi lett volna rá, hogy hasonlít e rájuk, de mindig letett arról, hogy felkutassa azokat, akiknek köszönheti az életét. Ami, sok boldogságot, nem hozott neki. Állami gondozásba került születése után és mindig csak remélte, hogy szebb lesz az élete egy napon. A sors viszont nem volt kegyes hozzá, mert csak álmokat adott és kegyetlen utakat, ahol mindig magányosan ballagott. Felnőtt volt, mikor kilépett az intézet kapuján a nagybetűs életbe. Számára ez olyan volt, mint a holdra szállás, hisz fogalma nem volt, mit kezdjen magával. Olyan idegen, de egyszerre szerethető is volt minden, de, hogy ebben az ismeretlen világban hogyan is éljen, nem tudta. Új szabályok, új elvárások. Mit is kezdjen ezekkel, nem tudta. Azt, már tudta, hogy ha meg akar élni, akkor dolgoznia kell, és ehhez munkát kell keresnie. Talált is. Egy gyárban, szalag mellett dolgozott és munkásszállón lakott. Esténként gyakran mondogatta magának, hogy ettől azért jobbat vártam. Nem találta a helyét és igazából azt sem tudta mi tenné boldoggá. Barátok? Azok nem voltak. Ivócimborák, igen. Egy idő után minden nap betért a közeli ivóba és legurított néhány sört vagy felest. Ezeken a napokon, valahogy szebbnek látta az életet és még terveket is kezdett szőni. Minél többet ívott, annál szebb volt számára a világ, mert tele volt tervekkel és reményekkel. Itt, az ivóban ismerkedett meg Gizivel. Nem volt már fiatal. Jó tizenöt évvel volt idősebb nála, de olyan szépeket tudott mondani neki és úgy tudta simogatni az arcát, hogy kezdte azt érezni, hogy itt a boldogság. Gizinek volt egy szobakonyhás lakása a közelben. Először mikor felment hozzá, alig akarta elhinni, amit látott. Több volt ott a borosüveg, mint a bútor, de volt egy nagy ágy, ami végleg megpecsételte sorsát. Gizi, olyan csodás volt az ágyban, amit soha nem remélt. Ezzel magához is láncolta. Gond csak akkor akadt, mikor a Gizi többet ívott a kelleténél és az ágyban csak aludni lehetett vele. Ilyenkor mindig felbontott még egy üveg bort és addig itta, amíg el nem aludt. Két évig éltek így, míg egy napon a Gizi nagyon beteg lett. Kórházba is került, de onnan már nem ment haza. Szépen eltemette. Még fejfát is faragott neki, mert sírkőre nem tellett volna. Nehéz napok jöttek, mert magányosnak érezte magát. A számlák jöttek, de nem tudta, hogy mik azok, mert soha nem látott olyat. Így, nem is nagyon törődött vele. Inkább, minden számlánál ívott egy felest. Mondta is neki az orvos, mikor egyszer a létráról leesett és kórházba került, kéz és lábtöréssel, hogy ember, a maga testében több az alkohol, mint a vér. Egyszer, ha elvágná a kezét, vér helyett, alkohol öntené el a testét. A veszte is az alkohol lett, mert a munkahelyéről elbocsátották italozás miatt. A lakást, meg elvitte a végrehajtó, egy tavaszi napon. Így került az utcára, egy új világba, de ezt nehezen bírta. Fájdalmát, ócska borral gyógyította. Tíz éve már, hogy padokon tölti napjait és hol fázik, hol izzad, de boldogságot csak az italtól kap. Nem vár már az élettől semmit, mert tudja, normális életre képtelen lenne. Valahol mindig az utolsó napot várja, mikor elindulhat oda, ahol állítólag minden szép és nem fáj semmi. Talán, ott boldog lesz. A karácsonyt nagyon szereti, még akkor is, ha az utcán él. Elvarázsolja a csillogás a fények és egy pillanatra, arról szőhet álmokat, hogy milyen szép is lehet, az a valami, amit ugyan ő nem ismer, de létezik. Egyszer valaki mondta neki, hogy ez a varázslat, nem más, mint a szeretet. Így, már tudja, mi lenne az, ami boldoggá tenné, de ő ezt az érzést nem ismeri, mert soha nem szerette senki és ő sem tudott senkihez kötődni. Nézi a jászolt szótlanul, míg megkondul a harang. Ami mindig megrázza testét, mert oly fájdalmasan félelmetes számára ez a hang, de azt, hogy ez miért van, nem tudja. Gyomra is korogni kezd. Dél van. Szól a déli harangszó, de neki ki ad egy jó szót és egy falat kenyeret? Töpreng, majd szépen visszasétál a közeli padhoz és megissza a maradék borát ebédre.

 

Máriám utolsó karácsonya

 

Havas esővel köszöntött be a tél. Mindenki az igazi hópelyheket várta és fehér karácsonyban reménykedve indult munkába azon a reggelen. A város már ünnepi fényben pompázott. Fényfüzérek, árusok mindenhol. A parkok, amelyek nyáron sok városlakónak pihenést biztosítottak, most üresek voltak. Mindenki inkább futott a meleg szoba ölelésébe. A kis, külső kerületi parkocska gyöngyszeme az óriási fenyő volt. Sok boldog és szomorú arcot látott már, az biztos, mert ma már unokákat ringató nagymamák is emlékeznek arra, hogy gyerekként ott futkároztak körülötte.

Elegáns öregúr állt a fenyő előtt és havas ágait kezében tartva, óvatosan simította a tűlevelekből álló természeti csodát. Majd gyorsan körülnézett, látja-e valaki és miután meggyőződött róla, hogy egyedül van, óvatosan, lassan előhúzta zsebéből a zsebkendőjét, ami vászonból volt. Nem sietett, hogy letörölje könnyeit az arcáról. Olyan volt, mint aki nem szeretne megszabadulni tőle, de muszáj, mert nem oda való. Miután felitatta könnyeit, a zsebkendőt szépen összehajtotta úgy, mint aki gyémántot csomagol be és mindig magával viszi. Majd, miután körülnézett, a fa törzsét egyik kezével átölelve mesélni kezdett az öreg fenyőnek.

Ez, lesz az első karácsonyom-Máriám nélkül. Nehéz, tudod, nagyon nehéz. Tavaly karácsonykor még együtt sétáltunk el előtted. A drágám csodálta pompázó ágaidat és lenyűgözte élénk, szép örökzöld színed. Mondta, "nézd, Ferikém, olyan ez a fa, mint az örökélet. Valahogy az életet sugározza, nem úgy, mint én." Szegénykém, akkor már nagyon gyenge volt.  Erő már nem sok volt Benne, de sétálni akart, levegőre vágyott. Sokat szenvedett, mert tudta, a legyőzhetetlen kórt legyőzni nem lehet. Mindig csinos, fess kis asszonyka volt. Vigyázott arra, hogy mindig olyan szépnek lássam, mint mikor megismertem. Darázs dereka alig változott valamit az évek során. Szegénykém, mikor megtudta, hogy rákos, kezdett összeomlani. Nehezen fogadta el a tényt. Igazából soha nem is fogadta el. Mikor a kezelések után kihullott a haja, nem akarta, hogy bemenjek Hozzá a kórházba. A fiunkkal üzente, hogy már nem az, aki régen volt és nem szeretne csalódást okozni nekem, és, hogy nem szeretné, ha ez a kép maradna meg Róla nekem.  Nem akart a kórházból hazajönni. Ott akart az utolsó percig maradni. Sok energiámba került, hogy meggyőzzem arról, hogy én így is szeretem és erősnek kell lennie és meg fog gyógyulni.

Könnyes szemmel mondta: "Tudod, Ferikém, az áttéteket már nem lehet kisatírozni úgy, mintha nem is lettek volna." Szeretlek, mondta és zokogva puszilta meg az arcomat. A szívem akart megszakadni, mert nem tudtam segíteni Rajta, pedig, ha valaki, Ő megérdemelte volna az életet, a boldogságot. Csodálatos nő, anya és nagymama volt. Életem legnagyobb sikere volt az, hogy Őt megismertem. Tavaly karácsony előtt egy héttel hazajött a kórházból és minden erejét összeszedve , készült az ünnepre. Én bevásároltam, Ő sütött, főzött. Igaz, minden háromszor annyi ideig tartott, mint máskor, de nem adta fel. Mondta, szeretné, ha szép karácsonyunk lenne. Óriási fát állítottunk.

Régen mindig Ő díszítette, de akkor én raktam fel a cukrot és a díszeket, mert Neki már nehéz lett volna. Vacsorára meghívtuk a gyerekeket és az unokákat. Boldog volt, hogy mindenki ott lesz. Délután 4 óra volt mire minden kész lett. Az ajándékok a fa alatt. A gyerekek megérkeztek, az unokák boldogan meséltek a nagyina az elmúlt napokról. Marikám boldog volt. Egy fehér kis kerámia harang jelezte minden évben az ünnepet.

Az öregúr a zsebében kezdett kutatni, míg hosszú percek múlva előhúzta a kis fehér harangot. Ez az! Ezzel a kis haranggal hívtam mindiig a családot a fa köré. Akkor viszont csak fogtam a kezemben és forgattam úgy, mint most. Majd odaadtam Máriámnak és kértem, Ő hívja be a családot.

Könnyeivel küszködve megrázta. "Így ni!" És ott álltunk mindannyian a fa körül. Elénekeltük a karácsonyi éneket, majd mindenki halk imádkozásba kezdett. Az én drágám fejét vállamra hajtotta és úgy kezdte el az imát. "Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben” Még hallottam gyenge kis hangját, majd teste elkezdett csúszni lefelé. Pillanat volt az egész, mert már csak fiam éles hangját hallottam, ahogy kiáltja: "Mentőt! Hívja valaki a mentőket!" És ott tartotta édesanyját a karjaiban. Mikor ránéztem, már tudtam, hiába jönnek, tenni már semmit nem tudnak.

A mentő orvos már csak a halál időpontját tudta rögzíteni, segíteni már nem tudott. Az unokák zokogtak és "Mama, mama, mi történt?" Kiabálták. Csend. Mély csend és fájdalom nehezedett ránk azon az estén. Az ajándékok bontatlanul maradtak és enni azon az estén még a gyerekek sem tudtak, csak ültünk csendben és imádkoztunk.

Nagyon hiányzik nekem.  Az idén a gyerekeknél leszek karácsonykor. Én nem díszítem fel a lakást és fát sem veszek. A gyerekek akarták, de mondtam, nem, mert a lakásomban az volt az utolsó fa, amit még az én Máriám is látott.

Az öregúr lassan végigsimította a fenyő törzsét, majd a kis harangot a fenyőágra akasztotta és elindult. Mielőtt a teret végleg elhagyta volna, még visszanézett, miközben a zsebkendőjét szorította, amivel arcát mosó könnycseppeket akarta letörölni.

 

Kedves Jézuska!

Azért írok még gyorsan, mert tavaly elég rosszul alakultak a dolgok, ha jól emlékszem. Azt már pontosan nem tudom, hogy mi is volt a pontos oka annak, hogy nem jutottál el minden otthonba, mert ott fonalat vesztettem, mikor azt mondtad, hogy sok a dolgod, mert csomagolod a szeretetet. Ami, nem is egyszerű dolog. Na, nem is irigyeltelek érte akkor, mert úgy becsomagolni a legszebb érzést, ajándékot, hogy mindenki értse, hogy ennek van a legnagyobb értéke, bizony nehéz, de visszatérve. Pont ezért arra kértél mindenkit, hogy vegye át a helyed és ajándékozza meg azt, akit szeret. Komolyan is vették az emberek, mert egyből terveket szőttek, listát írtak. Plázába rohantak, ahol taposták egymást, hogy nekik is maradjon abból, amit mindenki vesz. Őrület! Izzadt homlokok, anyákat emlegető mondatok. Két kézben alig elférő csomagok. Na, volt harc rendesen, de küzdött mindenki, mert neked meg akart felelni. Legalábbis, ami az ajándék részét illeti. Aztán az áldatlan nagy rohanásnak vége lett, mert elérkezett az ünnep. Össze is jött a családok zöme. Finom falatok kerültek az asztalra. Tudod, a szokásos ünnepi vacsora. Volt süti is bőven. A fenyőfa is állt, nagy nehézségek árán, mert ha te tudnád, hogy mennyi vita előzte ezt meg, akkor én mondom, bele is pirulnál. Nem is egy asszonyka kapkodta a nyugtató pirulákat ám, hogy oldja a feszültséget és időben kész legyen. Na, és a kedves anyóshoz is kedves legyen. Mert, szeretet ide, szeretet oda. Nehogy azt gondold, hogy itt a családokban mindenki szeret mindenkit. Ó, dehogy! Sok a gond, de mindenen túl, végül minden a helyére került. Szépen mosolyogott is a család minden tagja egymásra. Bár, ha a belső, ki nem mondott gondolatokat is hallhattuk volna, akkor egyből halványult volna a fény a fenyőfán. Asztalokhoz is ültek szépen, mert első és fontos feladat, hogy tele legyen a pocak, mert akkor minden szebb és nyugodtabb. Volt, aki dicsérte az ételt, de volt azért kellemetlen pillanat is, mikor valaki szálkásnak találta a halat / aki csinálta az, azt gondolta, hogy ó, csak akadna a torkodon a falat /Vagy éppen, mikor valaki kevesellte a töltött káposztában a húst. De, végül is mondhatjuk, hogy mindenhol elég békésen ért véget a vacsora. Jöhet az ajándék! Ó, te Jézuska! Dobozok halmaza, színes papírba csomagolva. ilyen, olyan színes masni. Ekkor még mosolygott mindenki, mert azt hitte, hogy azt kapja, ami a lelke vágya, de nem ilyen egyszerű ez, az élet, mert jöttek még meglepetések. Volt sok olyan család, ahol géppuskát kapott a legkisebb fiú.  Ő, még örült is, mert jól tudja majd kergetni vele a galambokat. Bár, valami komolyabb darabra vágyott, mert ez olyan gyerekes, de hát mit is tehet? Ez van. A nagyobbacska fiúcska, ilyen, olyan flancos videó játékot kapott, ahol az volt a lényeg, hogy lőjél szét mindenkit, mert a legnagyobb harcos te vagy. A papa, önvédelmi fegyvert kapott. Bár lelke másra vágyott. Az ajándékba rejtett célzást is értette. Nem véletlen ez, de meddig fognak még arra emlékezni, hogy a tyúktolvajt nem sikerült elfognia. Na, majd, most! Az anyukák parfümökben úszkálhattak, illatos kádban fürödhettek a fürdőbombák által. Kisebb ajándékkal is beérték volna, már ami a csomagolást illeti, hisz minél kisebb az a doboz, annál értékesebb, de aranyat csak a fán láttak és az is dió volt. A kislányok baba összeszerelő csomagokat kaptak. Mégis csak fejleszti a kézügyességet. Izgalmas feladat, mondhatom, összerakni a darabokban lévő babát és nem összecserélni a kezét, lábát. Nagyra is kerekedett a papa szeme, mikor az aprócska lányka azt kérdezte, papa, engem is így raktatik össze? A papa zavarában, gondolkodás nélkül azt válaszolta: Mi ügyesek voltunk, és a kicsomagolástól számítva, öt perc alatt össze is raktunk. Na, tessék! Ezen a válaszon gyötrődhet a gyerek, de ebben a rohanó világban, öt perc és kész a gyerek. Van még szerelemgyerek? Mindent rohanva csinálunk, ebben a világban. A nagymama, okos telefont kapott, mert ilyen nagygombos valami készüléket venni ciki lenne. Most az okos teló a nyerő. Nézte is a nagyi. Úgy tetszett is neki, de a neve szíven ütötte, és a vejétől azt kérdezte:

-          Fiam! Milyen telefon is ez?

-          Okos, okos telefon anyuka.

-          Figyelj fiam! Én megértem, hogy öregszem és felejtek is már, de ennyire vészes a helyzet, hogy már egy okos telefon kell, hogy élni tudjak? Nekem elég lett volna az is, ha együtt vagyunk és beszélgetünk.

-          Jaj! Anyuka, maga semmit nem tud értékelni és mindenben a rosszat látja. Tudja, hogy milyen sokan boldogok lennének, ha kaphatnának egy ilyen készüléket. Maga, meg csak morog.

-          Elég nekem az, ha szerettek.

Itt, már egyből két ember volt morcos, mert a férj a feleségének támadt, hogy látod, mondtam, hogy az anyádnak semmi nem jó. Kidobtunk egy csomó pénzt és még nem is tetszik neki.

-          Tiszteld anyámat, kicsit.

-          Ó, hagyjál már!

 

Egyre jobban kezdett tombolni a szeretet, mert mindenki kicsit ferde szemmel nézett a másikra. Na, nem is nagyon ölelték már egymást. Inkább bedobtak egy kupica pálinkát, hogy oldják a feszültség fokát. A nagypapának ez sem volt elég erős. Meg is jegyezte. A pálinka foka, erősebb is lehetne! Igazából a horgászbot miatt volt ideges, amit kapott. Azzal adták át neki, hogy amíg horgászik, addig majd lefoglalja magát és csendben marad, amire mindenkinek nagy szüksége van. Szép volt az este, szebb már nem is lehetne. Mindenki szépen elrakta, amit kapott, majd leült csendesen és azon gondolkodott, hogy mi a fenének költöttem ennyit, ha senki nem értékelt semmit? Majd jövőre másként lesz, fogadta öreg, fiatal. De, attól félek ismétlődni fog minden. Igaz kicsit más ez az év, mint az előzőek voltak, de már megint tele minden pláza. Ég az emberekben a vásárlás láza, pedig az idén azt üzented, hogy vigyázzatok egymásra és szeressétek egymást. Úgy érzem, hogy olyan hangos az ünnepi zene, hogy nem akarja meghallani senki sem. Ezért mondom Jézuska, hogy kell az a sok szeretettel teli csomag, amit nekünk szántál, mert ha így haladunk, soha nem lesz szép ünnepünk. Nagy a valószínűsége, hogy idén virtuálisan találkozunk majd családunk több tagjával és már előre tudom, hogy milyen fájdalmas lesz, de talán megértjük végre, hogy milyen nagy érték is a szeretet. Kemény lecke lesz.

 

Karácsonyi füzér

 

Folyamatosan havazott már napok óta. Óriási hótömeg nehezedett az öreg fenyőre. Ágai fájdalmasan sírtak és a föld felé hajoltak, így sokkal kisebbnek látszott, mint valójában volt. Szeretett volna a legszebb fenyő lenni a környéken és büszkén kihúzni magát, de a nagy hó súlya alatt ez lehetetlen volt azon a téli napon. A kis határszéli házacskák kéményei füstcsíkokat festettek és olyanok voltak, mint akik egymással versenyeznek, hogy melyikük füstcsíkja tud szebb mintát festeni az égre. Az utcák még havasan pihentek, mert itt a tavasz tisztította a havas utakat. A járdák viszont már mindenütt tisztára voltak söpörve, mert dolgos kezek, ha kellett még éjszaka is söpörték, mert annak, tisztának és csúszásmentesnek kell lennie még akkor is, ha az ott élők egész nap ki sem mozdulnak. Az aprócska házacska ajtaja lassan nyílott, mintha a télapó kukucskálna ki, felmérve, hogy esik-e még, de Józsi bácsi nézett ki, kinek ősz haja és nagy ősz szakálla volt. A gyerekek mindig csodálkozva nézték Őt, de Józsi bácsi csak kedvesen mosolygott és mindenkihez volt egy jó szava, akár gyerekkel, akár felnőttel volt dolga. Lassan a fejére húzta a már eléggé elnyűtt fekete kötött sapkát, nyaka köré tekerte a hosszú fekete sálat, amit előtte megpuszilt. Arcáról letörölte az aprócska könnycseppet, nehogy ráfagyjon és elindult a fenyő felé.

Megállt a fa előtt, hosszasan nézte, tekintetével simogatta az ágakat, majd így szólt hozzá.

- Segítened kell nekem, mert egyedül nem fog menni. - Majd elhallgatott és várt a válaszra, de nagy volt a csend, majd folytatta.

- Tudod, már csak veled beszélgethetek, mert ki hallgatná már meg, hisz Júliám nincs már velem. Neki mindig elmondtam minden gondolatom és Ő válaszolt nekem. Nagyon szerettem és szeretem még ma is, mert akit szeret az ember, azt szereti a síron innen és túl is. Utolsó karácsonyom ez nekem és érzem, mert mióta elment az én drágám, már fáj mindenem. Lelkem fájdalma szétmarja testem és ma már az is fáj, ami eddig soha, de ez a sorsom és nem is tiltakozom ellene, mert tudom, ha menni kell, Ő vár rám és számomra az lesz a boldogság. Itt a földi életemben már kevés a boldogság. Elvisz a tél engem is, majd meglátod! Tavasszal már nem hozom ki a kis sámlit, hogy arra ülve beszélgessek Veled. Most viszont nagy feladat vár rám, mert ágaidat meg kell szabadítanom a hótól, aminek súlyától roskadozol. Óvatosan, na és már kicsit komótosan is csinálom majd, mert nem szeretném, ha ágaid megsérülnének. Miután ezzel megvagyok, majd fel is díszítelek, had örüljön az én Júliám, ha lenéz. Jó sokat vacakoltam azokkal az apró piros termésbogyókkal, mire felfűztem őket. Én nem is tudom, hogy volt az én kedvesemnek ily sok türelme. Minden évben legalább három méteresre fűzte őket. Én legszívesebben a sarokba dobtam volna az egész kosarat, csak azért nem tettem, mert Neki fűztem. Jaj, a cérna is alig találta meg a tű fokát. Nem láttam én azt, még szemüveggel sem és mikor végre úgy éreztem, sikerült, kezem megremegett és kezdhettem elölről. Ráment az egész éjszakám, de nem bánom. Olyan sokat tett Ő értem és soha nem tudtam viszonozni. Na, de lássunk munkához, mert soha nem leszünk készen.

Megsimogatta Józsi bácsi az alsó ágakat, majd elindult a kert felé a kis szerszámos házikóba. Keresett egy közepes vastagságú botot, ami talán seprűnyél volt régen, majd visszaindult a nagy fenyőhöz. Óvatosan leütögette a teherként ágakra nehezedő havat. Miután végzett, visszavitte a botot a szerszámosba, hisz rend a lelke mindennek. Majd a házba ballagott és onnan egy nagy piros tállal tért vissza a fenyőhöz. Letette a tálat, s kiemelte a fűzért.

- Na, most kéne segítened, mert nem tudom, hogy hogyan tekerjem ágaidra úgy, hogy szép legyen. Te jobban érzed, hogy jó, vagy rossz helyre teszem, így arra kérlek, rázd meg ágaidat, ha úgy gondolod, máshová tegyem. - És elkezdte felrakni a tiszta fára, beszélve folyamatosan a zöld növénynek. Volt, hogy az ág megmozdult, mikor rátette a díszt, akkor megállt kicsit és keresett másik ágat. Mikor elkészült, nézte a fát szótlanul, majd halkan, suttogva mondta: azt hiszem, sikerült. Óvatosan lehajolt és felvette a tálat. Elindult, de egyszer csak megállt, visszafordult a fenyő felé és a tálat simogatva így szólt.

- Tudod, minden évben ebben kelt a tészta, amiből a bejglit csinálta. Olyan finomat, mint Ő, nem tudott sütni senki.

Nyelt egy nagyot és arcán végigfolyó könnyekkel visszatért a házba.

 

 

Az öreg fenyő meséje

 

Volt egyszer egy fiatalember, úgy hívták, hogy Jancsi. Ne csóváld a fejed, mert ez nem az a mese, amire Te gondolsz. Ez nem Jancsi és Juliska. Az, hogy Jancsi neve annak, akiről mesélek Neked, az csak puszta véletlen és ebben a történetben nincs Juliska, mert Jancsi párját Annának hívták, édes Annának.

A történet valahol a húszas, harmincas, negyvenes években kezdődött. A dátumra már nem emlékszem, mert már kicsit én is megöregedtem, de nem is ez a fontos, hanem a történet, amit elmesélek. Derék kiállású legény volt a Jancsi, mondták faluhelyen. Sok női szív dobogott érte.

Történet egy napon, hogy meglátott egy lányt és szerelem volt első látásra. Úgy egymásba szerettek, hogy hamarosan egybe is keltek. Nagyon értett a földhöz, a növényekhez Jancsi, mert kertész vér csörgedezett ereiben. Minden olyan szép óriásira nőtt a keze alatt, hogy csodálva nézte mindenki és el nem tudták képzelni, mitől ilyen pompásak. A szeretettől voltak olyan szépek, mert Jancsi beszélgetett velük nap, mint nap.

Mikor a búzaföldre lépett, megsimogatta tekintetével a vetést és azt mondta: "köszönöm, hogy vagytok nekem és nőjetek nagyra".  Hálaként oly sok termést adtak, hogy mindig került kenyér az asztalra. Egy napon nagy fenyőerdő felé vitte Jancsinkat az útja. Ámultan nézte a zöld fenyőket. Elképzelte udvarán a kis kerti pad mögött, hogy gyönyörű fenyő köszönti nap, mint nap. Átültetett fa nem nő nagyra, vallotta, így fenyőmagot rakott a zsebébe és boldogan hazasietett vele. Piciny kis edénybe ültette és várta, hogy életre kel.

Én voltam az a mag és nem sokat vártam, mert hamarosan zöldellni kezdtem és Jancsi arcára akkora mosolyt varázsoltam, amit látva még gyorsabban nőni akartam. Hamarosan a kis pad mögé kerültem, a legszebb helyre az udvarban. Egy nap Anna könnyes szemmel nézett Jancsira és kezét szorítva mondta: "Jancsikám, oly szép ez a kis növény", na, ki is húztam magam rendesen. "Köszönöm Neked! Ez örökké zölden fog pompázni. Olyan ez, mint a mi szerelmünk, örök és én pompáztam, mert oly szép életem volt. Kaptam simogatást és szeretetet. Cserébe oly szép zöld voltam, hogy a környékbeliek nem láttak még olyat. Nem volt okom panaszra. Minden napom szép volt, de a legszebbek a karácsonyok voltak. A házban soha nem volt fa, mindig engem álltak körbe szenteste. Soha nem lett volna szívük kivágni egy fát azért, hogy néhány napig a meleg szobában pompázzon. oly sok karácsonyt megértem és oly sok szeretetet láttam, amit emberi szem ritkán lát.

Az első évben olyan picinyke voltam és csak Jancsi és Anna állt meg előtettem szenteste. Halkan a mennyből az angyalt énekelték, majd imával köszönték meg az Úrnak mindazt a szépet és jót, amit kaptak. Ez minden évben így történt. Változás csak az volt, hogy egyre többen álltak körbe. A pici Pista, a szerelemgyerek volt az, aki először rácsodálkozott a szépségemre. Aztán sok-sok év után már a felesége és az unokák is mind ott voltak. Aztán a kis családból nagycsalád lett.

Anna, minden évben szorgoskodott valamit karácsony előtt. Hol piros almát, hol diót, vagy őszi levelekből hajtogatott díszeket rakott rám. Egyik évben Luca, a kis unoka papírfüzért készített és ágaimra akasztotta és azt mondta, vigyázz rá, nagyon. Én vigyáztam is rá. Olyan hálásvoltam a szeretetért, hogy minden évben, mikor elmondták az imát és a vacsora asztalhoz indultak, letörtem egyik ágamat és az Anna lába elé raktam. Ő mindig felvette és a rajta lévő hópelyhekkel arcát végigtörölte és magával vitte a meleg szobába. Az ünnepi asztal közepére tette az ágat és csillogó szemmel nézte. Jó pár év után egyik este öregedő kezével Jancsija kezét simítva mondta, Jancsikám, olyan érdekes ez a fenyő. Egész évben egyetlen ág sem törik le róla, de így, karácsonykor mindig ad nekem pompázó szépségéből. Megérdemled, Anna, mert ő is szeret Téged úgy, ahogyan én, szeretlek. Szép, boldog évek voltak, miket töltöttünk így, együtt.

Egyik évben városi rokonok vendégeskedtek nálunk.  Tamás rácsodálkozott szépségemre, többször is.

- Jancsi! Nagyon szép ez a fa. Honnan szerezted? Nagyon szép lenne ez nálunk a nappaliban. Nekünk adod? Lejövök érte ünnepek előtt.

- Ezt a szép fácskát magról neveltem és sok-sok szeretettel ápoljuk évek óta. Drága Annám kedvence. Nem tudom Neked adni, mert abba belehalnánk.

- Na, jó. Te tudod. Annyira azért nem fontos, hogy harcoljak érte, csak gondoltam, megkérdezem.

A beszélgetés után még többször megállt előttem Tamás és azt mondta, "egyszer úgyis az enyém leszel. Az öregeknek úgysem sok van már hátra". Nem sok szeretet van ebben az emberben, gondoltam. Még azon az őszön Jancsi betegeskedni kezdett. Anna sírva ült az ágya mellett és simogatta arcát aggódva. Három hét alatt vitte el a tüdővész. Árnyat adó lombjaim alá akarták temetni, mert tudták, ott szeretne nyugodni, de faluhelyen nem volt az ilyesmi divat, így a terv nem volt más, mint egy gondolat.

Mély sírhelyet ástak a piciny temetőben és a Jancsit ott temették el, a temetőkapu közelében. Anna magába roskadt és könnyeit törölgetve simogatta ágaimat nap, mint nap. Azon a karácsonyon zokogva állt családja körében, mikor imát mondtak, körbe fogva engem. Nagyon sajnáltam Őt és szokás szerint a kis ágat akkor is a lába elé tettem, de azon az estén nem rakta vázába és nem tette az asztal közepére, hanem az ölébe fektette és könnyes szemmel egész simogatta.

Tavasszal Anna hirtelen fogyni kezdett, mert alig evett. Március huszadikán végleg lecsukta szemét és Jancsi után ment. Mikor a falubeliek a fiát kérdezték, hogy mi történt a mamával, rövid volt a válasz. Belehalt a fájdalomba. Azon a tavaszon gyorsan kis ágat növesztettem és a Pista a kis csemetémet Jancsi és Anna sírjához ültette. Ott ad árnyat és örök zöldet Nekik. Temetés után tábla került a házra, amire az volt írva, eladó.

A temetésen megígérte a Pista a városi rokonnak, hogy a fát karácsonyra elviheti. Én már nem fogok többet előtte állni, fűzte hozzá. A házat nyár végén megvették. Két idős ember lett a lakója. Csodáltak Ők is engem és mindig szerettek. Nem lehettem sokáig Velük, mert karácsony előtt jött a városi rokon, hogy elvigyen engem. Az öreg házaspár próbálta lebeszélni Tamást arról, hogy magával vigyen engem, de Tamás ragaszkodott hozzám és azt mondta, ha már ennyit utazott, akkor Ő már fenyő nélkül nem megy haza. Minden ágam tele volt hóval, sőt, törzsemet is tíz centiméteres magasságig hó borította, de ez sem szegte kedvét, mikor a baltát kezébe fogta. Ágaimról nagy bottal ütötte a havat, amibe belesajdultam, majd erősen csapkodta törzsem az óriás baltájával, míg én sírva földet értem.

Megmakacsoltam magam, mert nem akartam Vele menni, így alig tudott a kocsi tetejére felrakni. Sírva búcsúztam otthonomtól. Tudtam, nekem is hamarosan véget ér életem, mert gyökereim nélkül létezni nem tudok. Útban a nagyváros felé még intettem az én kis csemetémnek és ejtettem egy utolsó könnyet.

Több száz kilométert rázkódtam a kocsi tetején lekötözve és remegve, mert hideg havas eső hullott tűleveleimre és süvített a szél. Mikor megérkeztünk, hideg pincébe dobtak és két napig rám se néztek. A sötétben a fényre vágytam, majd értem jöttek és a nappaliba cipeltek. Nem igazán illettem a képbe, mert jó pár ágamat levágták, de nem tették vázába, mint Anna tette. Minden ágnak a kazán lett a végzete.

Nagyon nem éreztem jól magam, de szólni nem tudtam, így sorsomat elfogadtam. A törzsem túl vastag volt a tartóba és ezért Tamás csúnya szavakat ismételgetve nagy nehézségek árán befaragta. Raktak rám olyan sok díszt, hogy roskadozni kezdtem. Én még ilyen sok díszt és csecsebecsét nem láttam. Semmi természetes dolog nem volt rajtam. Biztos, ami biztos, azért a falhoz kötöttek, nehogy eldőljek.  Szenteste nem álltak körbe, csak rám néztek, sietve. Egyedül a gyerekek kapkodtak le egy-egy cukrot rólam.  Nagyon szenvedtem és szeretetre vágytam. Oly bánatos voltam, hogy kezdtem belehalni. Még zölden tündököltem, de ágaimat bánatosan lógattam.

Mikor Tamás rám nézett, a fejét csóválta és azt mondta, "ezért a fáért küzdöttem én?". Indulatosan megfogott és kidobott. Most itt fekszek valami óriás vasdarabon, amit valami kukának, vagy minek hívnak és fázok, nagyon. Didergek és már levegőt sem kapok. Érzem, lassan véget ér életem. Ágaimon még ott vannak a díszek és a cukrok. Azt sem szedték le. Mondták,akkor kezdjek majd el félni, mikor sárga autó közelít felém és egy erős kéz óriásit lendít majd rajtam és ledarál az a nagy sárga kocsi. Eggyé válok a bádogdobozokkal.  Apró, szétzúzott tüskéim beborítják majd a megmaradt ünnepi kalácsot és írva együtt megyünk a szemét tárolóba.

Ó, fékcsikorgást hallok és látom, befordul a sarkon egy nagy sárga autó. Utolsó perceim. Ágaimra akasztva van egy kis levél, amiben az én történetem van leírva. Nagyon boldog lennék, ha valaki megtalálná és elmesélné történetemet másoknak is.

Piciny, aprócska gyerek fut felém, anyja kezéből kiszabadulva és felkiált: "Anya! Nézd, milyen szép fa és ki van dobva!" Megrázom magam és elé ejtem a levelet. Egy cukrot is adok hozzá. A picinyke kéz felemeli a levelet és felkiált: "Anya! Viszik a fát, de nézd, itt hagyott valamit!"

Az, a picinyke kéz már megöregedve, remegő kézzel nyitotta szét a megsárgult levelet és szemében könnyekkel mesélte el a történetet.

 

Kedves Mikulás!

Én, még soha nem írtam neked levelet. Igaz, minden évben elhatároztam, hogy na, majd most, de aztán mégsem. Miért mondtam le mindig a levélírásról? Nem szerettelek volna levelemmel terhelni, mert tudom nagyon sok gyerek ír neked. Nem tartottam fontosnak, hogy cukrot, diót, mogyorót kérjek. / Amúgy sem nagyon szeretem az édességeket. Gyerekként meg nem is fogyasztottam ilyen cukros dolgokat. Most vénségemre, már egy-két falat édes csodát elfogyasztok, de ezt is hormonok játékának tartom és annak, hogy azért változunk néha. Azért egy jó csípős paprika, még most is többet ér nekem, / Tudom, kicsit meglepődsz, hogy egy ilyen vénasszony írogat neked. Látom arcodon a mosolyt, mikor levelemet olvasod, és magad előtt látod a levél íróját. Mosoly ül arcodra, mert az jut eszedbe, hogy vannak olyanok, akik még vénségükre is hisznek a mesékben. Itt jegyzem meg, te sem vagy már fiatal. Na, ezzel talán megbántottalak, pedig nem is akartam. Akartam mondani azt, hogy szép és fiatal vagy, na meg erővel teli, mert számodra nincs akadály. Te, mész mérföldeken át. Szeretlek Mikulás! Na, ezt nem bóknak szántam. Ezt, így is gondoltam, én a vén testben élő gyermeki lélek. Tudod, néha milyen gyerek vagyok? Nevetek, dúdolok és az utcán is énekelek, ha ahhoz van kedvem. Néznek is az emberek, de bolondnak. Nem lényeg. Az a fontos, amit én érzek. Lázba tud hozni egy plüss álatka is, mert gyerekkorom jut eszembe, mikor még nem volt ekkora választék. Voltam egy játékboltban is a minap és tudod, hogy rácsodálkoztam, hogy vannak már beszélő plüssök is. Na, egy ilyet én is elfogadnék. Ne, nevess!  Sokáig nézelődtem az üzletben. Minden kis plüsst, szépen sorban kézbevettem, megsimogattam. Jó volt. Majd hozzám lépett egy kedves eladó hölgy és imigyen szólt:

-          Segíthetek valamiben? Látom tanácstalan. / Na, a látásoddal gondok vannak, véltem / Vannak nagyon jó, kis ügyességi játékaink. Gondolom, nagyobbacska gyereknek keres. / Ó, hogy ezt miből gondoltad? Egy felnőtt nem lehet gyerek? Rohadt öregnek nézhetek ki, jutott egyből eszembe. Veszek is valami jó ranctalanítot, ha itt végzek, fogalmazódott meg bennem a gondolat. Ügyességi játék? Na, az minek. Elég sokat játszok én minden nap, hogy elég legyen a pénzem hó végéig. Elég ügyességi játék az. Szívesen megkérdeztem volna, hogy ismeri e ezt a játékot, de inkább letettem róla. /

-          Köszönöm csak nézelődni tértem be.

-          Nézelődjön, csak nyugodtan, és szóljon, ha segíthetek. Ezek a kis plüssök nagyon aranyosak, és elég sokat el is adunk belőlük, mert a pici babák nagyon szeretik. Beszél is. Tudta? / beszél, ja mint Te, és elég sokat, de fő a bevétel /

-          Köszönöm, majd szólok.

 

Kis dolgok kellenek a boldogsághoz, ezt te is nagyon jól tudod. Emlékszem, mikor még kicsi voltam és sötétedés után futottam haza, mert téged vártalak.  Gyorsan hazafutottam, és fél szemmel a tévét nézve, fél szemmel a bejárati ajtót nézve, vártam rád. Tele voltam izgalommal, mert mindig hoztál mogyorót. Volt az ajtó előtt egy nagy függöny, és oda rejtetted el az ajándékot. Sokáig vártam, míg egyszer csak valami neszezést hallottam. Rohantam ki, a szüleim utánam, majd a nagy függönyt óvatosan húztam szét, de üres volt a csizmám és egy szürke kis egérkét láttam, aki félelmében elfutott előlem. Sikítottam, de olyan élesen, hogy még a szomszédok is hallották. Csalódott voltam akkor, de reggelre mégis volt a kis csizmácskámban ajándék. Ja, ha esetleg eszedbe jutna, hogy megajándékozol egy szürke kis egérrel, akkor ne tedd! Az, az egyetlen, amire nem vágyom. Na, meg a patkányokat is mellőzheted, mert azok sem töltenének el boldogsággal. Elég volt a nyáron, az utcán látni őket. Kérdezheted, hogy akkor most mit is szeretnék? Na, ez nagy kérés és tudom nem is igazán tudod teljesíteni, de azért megpróbálom. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol szeretet van, ahol figyelnek egymásra az emberek. Ahol nincs gáncs, csak szeretet. Lehetetlen! Már hallom is, ahogyan mondod, de ha nem próbáljuk meg, akkor soha nem fogunk ilyen világban élni. Most nagyon kell a jó szó, a szeretet, az ölelés. Nehéz évünk volt. Próbáljuk meg a lehetetlent, mert ezek nélkül még a legédesebb csokoládé is keserű lesz. Biztosra megyek, mert nem csak neked, de a Jézuskának is írok. Hallom a kérdést! Igen. Neki már írtam egyszer, úgy negyven éves korom körül is képzeld teljesítette. Nem semmi, mi? Egyszer nekem is lehet szerencsém. Ne okozz, nekem kérlek csalódást. Próbáljuk meg! Nagyon várlak ám!

 

Az idei karácsony más lesz

- Szerinted a mogyorósat, vagy a diósat vegyem?

- Nem tudom. Biztosan finom mind a kettő.

- Veszek mogyorósat, olyan még úgy sem volt a fán. Te megvetted már a szaloncukrot?  Én vettem már zseléset és epreset is. Nagy fánk lesz az idén is. Kell rá a cukor, bár szerintem ezzel a mogyoróssal együtt már elég lesz. Na, nem gondoltad meg? Nem veszel?

- Nem.

- Mi a baj, Lina? Olyan furcsa vagy mostanában. Hova tűnt az az örök mosoly, mondd? Mi történt?

- Mosoly? Már nem nagyon tudok mosolyogni. Egy éve, meg főleg nem.

- Miért?

- Mert nincs min. Tudod, mióta a Laci munkanélküli, most már több mint egy éve, csak a gondok vannak. Egy fizetés, két gyerek, számlák és számlák. Tartozások és kilátástalan utak. Karácsony! Tudod, nagyon vegyes érzések vannak bennem.

- Szép az ünnep, varázslatos. A szeretet, a béke, a megnyugvás, a megpihenés. A rohanó világban lesz időnk egy kicsit a másikra. Beszélgetésekre, egy simogatásra, egy csókra.

- Na, látod? Ezért vannak bennem vegyes érzések. Közel húsz éve vagyunk házasok. Végig küzdöttük az éveket. A gyerekek lassan nőttek.  Évike nyolcadikos, Tibi most kezdte a gimnáziumot. Tudod, miről szólt az elmúlt húsz év? Arról, hogy lakásunk legyen és tisztességesen felneveljük a gyerekeket. Ünnepek? Karácsony? Beleestünk abba, amibe sokan mások. Nagy fenyőfa, plafonig érő. Mindenféle szines díszek, aminek mennyisége évről évre csak nőtt. Ajándékok? Természetesen a legdrágább, a legszebb. Ennivaló, legalább egy hétre való. Süteményből legalább nyolc féle, hogy mindenki kedvére válogathasson. Egész decemberem az ünnepről szólt, de nem a lélek ráhangolódásáról, hanem a rohanásról, a stresszről. A szentestei vacsoráról, mert szinte minden évben szüleink is velünk vacsoráztak. Nem emlékszem olyan karácsonyra, mikor nem fáradtan, veszekedésmentesen ültünk volna le az ünnepi asztalhoz. Takarítás, sütés, főzés, faállítás. Minden évben Laci morogva faragta a talpba a törzset és segített feldíszíteni a fát. Az üveggömbök törtek sorban és egymást hibáztattuk. Te nem raktad jól fel, Te nem kötötted meg rendesen és hasonló mondatok oda-vissza. Mire megjöttek a szülők, már elegem lett az egész ünnepből. Egyet szerettem volna mindig, azt, hogy minél előbb vége legyen. Szívünkben nehezteléssel álltunk a fa előtt mindig, mert a napközbeni sebek estére nem gyógyultak be. A vacsoránál csak fokozódott a fájdalom, mert anyósomnak vagy sós, vagy sótlan volt minden.  A pulykát tovább kellett volna sütni, a saláta nem elég ecetes. Simogató szavak. Apámnak a borral volt gondja, ha szárazat vettünk, akkor ő inkább édeset ivott volna. Szóval, nyugodt, békés karácsony. Minden évben a január másodikát vártam, hogy végre dolgozhassak. Az utóbbi egy évben meg szinte minden nap ilyen a hangulat. Tudod, egy fizetésből nehezen jövünk ki és a gyerekek sem akarják elfogadni, hogy nem tudunk mindent megvenni nekik, amit szeretnének, és a tökfőzelék sem igazán ízlik. Este már nem beszélgetünk, és miután becsukjuk magunk mögött a hálószobaajtót, a párom a blonder keretes velencei csendéletet nézi, én meg az öreg falióra mutatóját bámulom a másik falon. Nincsenek szavak, simogatások és még kezünk sem ér össze, nemhogy a testünk. Ez az idei karácsony és a december egészen más. Most nem kell görcsölnöm és nem jönnek a szülők sem, mert kétszáz kilométerre laknak és nem hogy benzinre nem telik, de azt sem tudom, mi lesz az ünnepi vacsora. A fa díszítésén sem fogunk összeveszni, mert nem tudunk venni. Ez, az ünnep vagy valóban arról fog szólni, amiről mindig is szólnia kellett volna, a szeretetről, vagy megerősödünk, vagy örökre véget ér kapcsolatunk. Most, minden kiderül. Tudod, a lelkem mélyén örülök, hogy így alakult, még akkor is, ha nagyon fáj, hogy közel sem kerül annyi minden az asztalra, mint rég. Most fény derül arra, hogy van-e még bennünk igazi szeretet. Időnk az most bőven lesz, így minden adott, hogy ápoljuk egymás lelkét. Talán sikerül. Mindig, minden évben azt hallottam, hogy a legfontosabb a szeretet, csak ez számít és semmi más. Számunkra és egymás számára ezen kívül, még ha akarnánk, sem tudnánk adni mást. Szeretném, tudod, ha összeérne testünk és nem csak a kezünk. Szeretném, ha lelkünk szeretet mámorban élne.  Talán, akkor sikerülne túlélni a nehéz napokat. Meglátjuk.

- Segíthetek valamiben?

- Kedves Tőled! Ezt, az ünnepet nekünk így kell végigélni. Tudod, nincsenek, véletlenek azt mondom, próbatétel elé állított az élet és meg kell mutatnunk, hogy győzünk, vagy elbukunk. Elárulom neked, még egy évben sem izgultam úgy, mint most.

- Én kívánom, hogy békésen szép ünneped legyen, és sok szeretetet kapj és tudj adni. Vágyad váljon valósággá!

- Köszönöm! És legyen áldott szép ünneped! Nem vettél cukrot?

- Nem. Felesleges szerintem. Nem az a fontos, hogy cukortól és dísztől roskadozzon a fa.

 

Mézeskalács szív

 

- Munka után sétálunk kicsit? Olyan szép már a város és nézelődhetnénk is egy kicsit a pavilonoknál.

- Remek ötlet! Legalább kikapcsolódunk kicsit.

Lassan peregtek a percek. Az öreg óra mutatója nehezen akarta mutatni a munkaidő végét. Négy órakor a két kolléganő, akik már régóta barátnők is, elindultak, hogy belevessék magukat a város ünnepi forgatagába.

- Csodás! Nagyon szeretem ezeket a fényeket. Boldog vagyok ilyenkor.

- Én is! Érzed ezeket a fűszeres illatokat? Gyere, kóstoljuk meg, hisz a karácsonyhoz a forralt bor is hozzátartozik.

A meleg, gőzölgő bögrét kezükben tartva beszélgettek és ízlelgették az aromás italt. Halk karácsonyi dalok töltötték be a teret. Vidámak és boldogok voltak. Átjárta Őket az ünnep hangulata, majd elindultak felfedezni a pavilonok kínálta ajándékokat. Vettek is egy-két apróságot.

- Nézd, milyen gyönyörű szív!

Panni a szívre tekintett és arcáról eltűnt a mosoly. Merengve tekintett maga elé és a tavalyi szívet látta maga előtt, amit Pétertől kapott. Óriási mézeskalács szív volt és szeretlek volt ráírva. Olyan szép karácsony volt. Ő, és a kedvese együtt töltötték az ünnepeket. Halvány kis mosoly jelent meg az arcán, ahogyan felidézte az egy évvel ezelőtti ünnepet. Majd, elöntötték annak a nyári napnak az emlékei, mikor Péter mélyen a szemébe nézett és röviden csak azt mondta, ennyi volt és vége, és ő könnyes szemmel nézett Péter után, követve távolodó alakját. Az emlékek könnycseppként mosták arcát. Elhaló hangon szólt barátnőjéhez: menjünk, kérlek! Nem törölte le arcáról a könnycseppeket, hagyta végig folyni, mert úgy érezte, Péter simítja arcát végig, újra.

 

Én, szóltam!

 

Géza, minden este 18.10.- kor lépett be a lakásba. Órát lehetett volna állítani hozzá. Kati a felesége, nem is nagyon értette, hogy hogyan sikerül ezt a mutatványt minden este ismételnie, hisz a közlekedés eléggé kiszámíthatatlan. Volt idő mikor sokat gondolkodott ezen, de egy idő után ezt is elengedte, mint oly sok mindent az évek során. Harminc közös év, sok mindenre megtanítja az embert. Egy idő után megszokunk dolgokat, még akkor is, ha fenébe kívánnánk, mondván, jobb a béke. Ilyen volt Géza, azon szokása is, hogy miután belépett esténként a lakásba, hangos, megjöttem édesemmel, üdvözölte feleségét. Majd, két puszit adott az arcára / A csókok szép lassan feledésbe merültek. Már három éve, volt csók, nincs csók./ miközben, mint aki ellenőrizni akarja, hogy a helyén vannak e még, Kati mindkét mellét harciasan elkapja. Két, aprócska cuppantással jelezve, hogy minden ok. Ezután, finoman a felesége fenekére csap, na, menj a dolgodra, mondattal kisérve. Házi, kis papucsába varázsolja lábait, miközben nézi, hogy neje a konyha felé tart. Őt, várja a dolgozószoba, ahol a számítógép elé ül és válaszol még néhány levélre. Közben a közösségi oldalra is bekukkant. Fontos számára, hogy hozzászólhasson dolgokhoz, mert meggyőződése, hogy ő, egy zseni. Szereti, ha dicsérik. Nem volt sok barátja, ha volt egyáltalán, de próbált jó fej benyomást kelteni, legalábbis virtuálisan. Személyes találkozásokat, beszélgetéseket, kerülte. Mikor, kikerülhetetlen volt, hogy valakivel váltania kellett néhány szót, azt is mindig rövidre fogta és gyors bocsánatkérés után, már rohant is. Ezzel, sok emberben, azt az érzést erősítette, hogy ő fontos ember, aki örökké rohan. A vacsora hétkor került az asztalra. Gyorsan megvacsoráztak. Közben, ha volt valami fontos, azt megbeszélték és ismét mindenki ment a dolgára. Géza, visszaült a gép elé, és pont a Tamásnak akart írni, mikor egy érdekes cikkre bukkant és elmélyült az olvasásában. El is felejtette, hogy a szomszéd Tamásnak akart írni. A közösségi oldal viszont okos, mert mintha tudta volna, Tamás bejegyzéseit dobta elé. Gyorsan a fejéhez kapott, majd legyintett, ó, már késő van! Már, nem írhatok rá. Ez van. Legyen az ő dolga, de azért megnyitotta a csetet. Zöld volt a kis pont. Ó, még itt van! Írok!

-          Helló szomszéd! / Ó, milyen jó fej, laza vagyok, nyugtázta elégedetten. /

-          Igazgató úr, jó estét! / Tamás, mindig így köszöntötte. Először humornak szánta, de Géza nem tiltakozott. Így, ez már örökké így is marad / Jó, hogy összefutottunk, mert szeretném kérdezni, hogy nincs e esetleg felvétel nálatok? Az unokahúgomnak keresek valami adminisztratív munkát.

-          Tamáskám! Mi, kvalifikált munkaerőt keresünk.

-          A Zsófi ügyes! Igaz, nincs felsőfokú végzetsége, de fiatal és gyorsan tanul.

-          Értem én, de mi kvalifikált munkaerőt keresünk.

-          Ok! / Ó, hogy kakifikálódj meg! /

-          Jó lábtörlőtök van. Bár, kicsit nagy. Szerintem balesetveszélyes. Talán, ha levágnál belőle.

-          Majd megnézem, vagy kicserélem. / Levágok én belőled egy darabot, hogy miért nem költözöl már el. A lábad bezzeg beletörölted, mikor elmentél előttem. így, már neked felesleges is ilyet vásárolnod, mert az enyémet használod. /

-          Így, rendben lesz. Tudod, csak akkor tudunk eredményeket elérni, ha megbeszéljük a dolgokat. A jó szomszédi viszony pedig mindennél fontosabb.

-          Így igaz! / Ó, ha én mindent elmondanék, amit gondolok rólad, akkor össze is csinálnád magad a meglepetéstől. Jó szomszédi viszony! Ja, én rohanok, ha segíteni kell. Te, pedig csak örökké cseszegetsz. Ó, ha csak egyszer elmondhatnám, de vigyázok a jó szomszédi viszonyra. /

-          Nyugodalmas jó éjszakát! Majd beszélünk.

-          Jó éjt! / Álmodj arról, amire én gondolok. /

-          Jaj, Tamás! Azért írtam rád, mert rajta hagytad a világítást a kocsin. / Kilépett. Már, nem olvasta el. Majd, holnap elolvassa. Én, szóltam! /

 

Utazás

 

Villamoson zötykölődök, végállomástól végállomásig. Hosszú az út, de nem zavar, mert olvasok. Így gyorsabb az utazásom. Velem szemben üres az ülés. Nem is bánom, de nem tart soká az érzés, mert lehuppansz velem szembe és kikerekedett szemmel nézel rám. Valahogy úgy, mint aki ufót lát. Könyvem címét próbálod böngészni, de nehezen megy az olvasás, pedig rövid a cím és velős. Fejedet csóválod, miközben én a könyvbe mélyedtem. Azt hiszed, tekinteted nem látom. Nézel rám, majd a könyvre, de közben rájöttem, nem is érdekel a címe, és azért hunyorogtál annyira, mert az apró kis számokat keresed, ami feltárja neked, hogy mennyibe került a könyvem. Nincs rajta ár. Nem írták rá.

Biztos drága lehetett. Nem kérdezed, de olvasok a gondolataidban. Majd elmerengsz és bakancsod orrával köröket rajzolsz a koszos padlóra, miközben arra gondolsz, hogy milyen fene jó dolga van ennek a nőnek, ha ilyen flancra is telik. Gyanítom, nem gyakran tartasz könyvet a kezedben, mondanám, de hallgatok inkább. Nézel, csóválod fejed, majd előveszed a csoda masinád és gyorsan csinálsz egy szelfit, mert ez a sikk. Akkora rajta az önelégült mosolyod, hogy alig fér arcod a képbe, de küldöd is gyorsan, had lássák már. Nem teszed el a telefont vagy, ahogy te mondanád a telót, mert várod a reakciókat. Közben megnyálazod ujjad, majd lesimítod a hajad. Csóválod a fejed tovább, de legalább a hajszálaid nem billegnek jobbra, balra, mert nyállal van fejedre tapasztva. Pont lapozok, mikor hangosan szól a telefonod. A keresztapa zenéje zengi be a villamost. Nem veszed fel, csak kihúzod magad, úgy mintha ezt neked írták volna. A tekintetek tűzébe kerülsz, mert már rád figyel mindenki, de élvezed és nevetve szólsz a telefonba.

- Na, milyen vagyok? Tudom, hogy jó csávó vagyok, de te meg szép vagy. Ja, megvetted azt a kis rucit? / közben sejtelmesen mosolyogsz/… hogy? Mire költötted a pénzt? / vörösödik a fejed/ na, ne várd, hogy találkozzunk, mert lesz mit megbeszélnünk. Na, pá bébi.

Felkapom a fejem, mert zavar a beszélgetés stílusa és bár nem akarom, de tekintetem arcán marad. Szúrósan néz rám. Kicsit megborzongok, mert érzem, ha szólok, akkor végem.

- Na, mit nézel nyanya? Nem láttál még fehér embert?

Nagyon szeretném a tekintetemet a könyvre terelni, de nem mozdul fejem. Lefagytam.

- Na, ne nézzél már! Mit akarsz? Jó vagyok nálad? Na, mit akarsz? Ne nézzél, kérdezzél! – majd kihúzza magát és úgy röhög, hogy teste szinte pattog. Kinéz az ablakon, de még mindig röhög. Én továbbra is nézek rá. Dühös vagyok magamra, mert képtelen vagyok arcizmaimat úgy kilazítani, hogy máshová tudjak nézni.

Nézem és kérdezném, de tudom jobb a békesség.

- Mondja, kedves! Valahol erre jár a kettes villamos? – Ez a kérdés zökkent ki gondolataimból és végre fordul a fejem a kérdező felé. Hálás vagyok neki. Válaszolok.

- Igen, még két megálló, de tessék leülni.

- Maradjon csak kedves. Olvasson tovább. Én, ezt a kis utat kibírom állva is. Bár, ha a fiatalember átadná, a helyét azt szépen megköszönném.

- Mit gondol! Majd magának fogom átadni a helyem. Én fizetek azért, hogy utazhassak, maga meg ingyen szórakozik itt. / Te kis hamis! Fogadom, hogy még jegyet sem láttál. /

- Nyugodjon meg, nem ülök le.

- Na, értünk a szóból, látom.

Közben alaposan felméred a nénit. Egy röntgengép hozzád képpest semmi. Tekinteted a néni kézére vetődik, majd mikor meglátod kezében az újságot, dühösen rázod a fejed. Fogadni mernék, hogy újságot is csak akkor láttál, mikor anyád ablakot pucolt. Átadnám a helyem, de a néni vállamra teszi a kezét és finoman visszatol, majd rám néz és megajándékoz egy mosollyal, miközben érzem, zokog lelke.

Nézlek, és egyre dühösebb vagyok. Fejemben ezer kérdés. Nézlek és kérdezném: Tudod, hogy ki volt Petőfi és Arany, vagy csak azt tudod, hogy értékes fém az arany? Beszélsz nyelveket, vagy csak egy nyelvet ismersz az anyanyelvedet, vagy még azt sem? Meséltek neked arról, hogy mi a haza, vagy erről egyszerűen az jut eszedbe, hogy sietni kell haza? Tudod, kik voltak a hősök és miket tettek? Vagy hős csak az lehet, aki jól pofán vág valakit és nevetve azt mondja, itt a vége? Mit jelent számodra az otthon? Meleg szerető fészket, vagy csupán egy lakást, amit nem ártana kitakarítani már? Szocializálódni. Mond ez neked valamit, vagy még soha nem hallottad és csupán az jut erről az eszedbe, hogy villamoson is lehet szotyizni, nevetve? A szerelem számodra mit jelent? A világ legszebb érzését, vagy csak egy nyálas valamit, amitől felfordul gyomrod, mert gyenge az, aki érzelgős és mindig az győz, aki erős? Kerület és négyzet. Hallottad már valaha, vagy erről is csak az jut eszedbe, hogy elég tré az a kerület ahol élek ma? Négyzet. Az meg kit érdekel! Hisz a szerelmi háromszög az, ami felkavar. Bartók. Ismerős a név? Vagy számodra csak egy utcanév csupán? Csontváry, Rippl-Rónai, Csók István. Ismerősek neked ezek a nevek? Vagy csak az jut eszedbe erről, ha ezeket a neveket hallod, hogy a Rippl- Rónai utcán lopott csókot a legjobb barátod a párodtól, de te nem hagytad ezt annyiba, mert csonttá törted az arcát, mert mégis Te vagy a győztes?

Kérdeznék, ezer kérdésem lenne, de csak gondolatban kérdezek, mert szinte biztosra veszem, hogy tudom a válaszod. Én inkább hallgatok.

Egy, örökkévalóságnak tűnik az utazás. Mire a végállomásra érek, úgy érzem magam, mint akin végig ment a villamos. Mikor végre leszállok, egy mély lélegzetet veszek, és még ha szmogos is, de olyan jó. Azzal nyugtatom magam, hogy ilyen ember nincs, mert ugye figyelünk egymásra és szeretettel fordulunk mindenki felé? Így, az én mai utazásom nem is volt más, mint egy rossz mese.

 

Szeressünk, míg lehet

 

fonal2.jpgMinden pénteken, kora délelőtt, a férfi, kezében virággal tartott a kis kápolna felé. Fél éve már annak, hogy ezzel kezdi minden pénteki napját. Minél közelebb ért a kápolnához, annál szomorúbb volt arca és egyre fátyolosabb volt szeme. Hiányzott, ki a mindene volt, aki értelmet adott életének. Nem tudott ilyenkor nem gondolni az elmúlt évekre. Huszonnyolc, boldog házasságban eltöltött év. Minden olyan szép volt és hirtelen ért véget. Néhány hónap alatt vitte el a gyilkos kór szerelmét. Az egyetlen nőt, akit szeretett és az évek múlása nem halványította ezt az érzést, csak erősítette.

Mindig, mikor belépett a kápolnába, felidéződött benne a temetés szörnyű emléke. Látni a szeretett nő urnáját és tudni, soha nem ölelheti már magához. Péntekenként mindig kiment az urnatemetőbe és beszélgetett kedvesével, miközben friss vizet vitt az aprócska vázába. Végig a virágfejet simogatta, úgy mesélt feleségének és búcsúzásként mindig azt mondta: Vigyázz magadra!

Nem volt egyedül a férfi ezeken a reggeleken a sírkertben, mert minden pénteken egy megtört nő is oda igyekezett, kinek fiatalos volt a teste és mozgása. Ápolt, igényes az öltözete, de a valamikor mosolygós arcán mély bánatbarázdák ültek. Ő nem lakott messze, úgy öt perc sétára. Az Ő kezében nem volt virág, mert mindig a kis virágos pavilonban vette meg a kápolna bejáratánál. Fél éve már, hogy Ő is megteszi minden pénteken ezt az utat és az eladó hölgy már tudja, hogy egy szál szegfűt vesz, rövidre vágott szárral. Nem azért döntött a szegfű mellett, mert ez volt a kedvenc virága, hanem azért választotta, mert azt szerette volna, ha férje nyughelyén mindig friss virág lenne és erre a szegfűt találta a legalkalmasabbnak.

Péter mindig csóválta a fejét, mikor virágot viszek neki és szinte hallom, ahogyan mondja, miért költöttél rám? Vegyél inkább magadnak valamit. Mondja el minden héten, pénteken a kolléganőjének, mikor bemegy dolgozni és az megkérdezi tőle: Mi újság Péterrel, mert tudja, olyan hét még nem volt a temetés óta, hogy a törékeny nő ne ment volna a sírkertbe és ne mondott volna a látogatás után egy imát az aprócska kápolnában.

Teljesen véletlenül ez a két ember mindig azonos időben látogatta meg szeretett kedvese sírhelyét. Már bólintottak egymás felé, mikor találkoztak, de soha nem beszélgettek még. Azon a hűvös, őszi napon is egyszerre érkeztek, szokásos módon bólintottak egymásnak, majd mindketten vízért mentek a kis virágvázával és rendezgetve a virágszálat, beszélgettek elhunyt szerettükkel. A férfi gyakran nézett a nőre és sajnálta, mert mindig nagyon sírt és, ha találkozott tekintetük, látta a nő arcán a mély fájdalmat. Hűvös volt azon a napon, nagyon hűvös. A szél kergette a faleveleket és hordta a porszemeket. A nő jó szorosan összehúzta magán a kabátot, de úgy vacogott teste, hogy a kabát sem tudta eltakarni.

Beszélt a férjéhez, majd hirtelen leült a közeli padra és tenyerébe hajtva fejét, zokogni kezdett. A férfi csóválta a fejét, mert félt, hogy megfázik a nő, de várt, nem akarta megzavarni. Miután még negyed óra múlva is a hideg padon ült kócosan, mert hajába kapott a szél és sírt, a férfi odalépett hozzá.

- Meg fog fázni! Kérem, álljon fel a padról! - A nő felnézett és, mintha régi ismerőst látna és hálás neki, mert figyel rá, aprócska mosolyt küldött a férfi felé, majd így szólt:

- Köszönöm! Igaza van. - Gyorsan felállt a padról, de arcán folytak a könnyek végig.

- Tudom, nehéz egyedül, mert én is ugyan azt élem át, mint Ön, de kérem, ne sírjon! Ennek, így kellett történnie és nem változtathatjuk meg az Úr akaratát. Önnek viszont vigyáznia kell magára, mert élnie kell! - A férfi is meglepődött mondatain, mert tudta, minden úgy van, ahogyan mondja, de Ő sem hitte soha, hogy túl tud a fájdalmon lépni és most ő nyugtat, vígasztal mást.

- Tudom, de ma van a születésnapja. Reggel megsütöttem a tortát, úgy, mint minden évben tettem, de, mikor ráraktam a gyertyát, akkor jöttem rá, már nincs, aki elfújja.

- Tudom, furcsa, hogy pont itt mondom, de, ha belegondolok, már fél éve ismerjük egymást és talán ennyi idő után megengedi, hogy megkérdezzem, lenne kedve meginni velem néha-néha egy kávét? Láttam és éreztem, mélyen, őszintén tud szeretni, úgy, mint én, és itt vagyunk mindketten magányosan, mert akit szerettünk, már nincs velünk. Talán megpróbálhatnánk egymásnak adni azokat az érzéseket, amelyek bennünk vannak, hisz nem élhetjük le egyedül, magányosan az életünket.

- Nem tehetem, hisz soha nem szerettem mást, csak Őt. Nem akarom megcsalni és nem hiszem, hogy tudnék újra szeretni.

- Biztos vagyok benne, hogy tudna. Én is azt gondoltam, soha nem dobban meg szívem más iránt és most itt állok Ön előtt. Szerethetjük a lelkünkben azt, aki számunkra minden volt, de el kell engednünk Őket, hogy békében tudjanak pihenni, míg találkozhatunk újra. Adjuk meg a lehetőséget a boldogságnak. Ők is örülnének ennek, mert nem lehet az véletlen, hogy mindig ugyanakkor érkezünk. Ők okosabban nálunk és tudják, mire van szükségünk és ahhoz, hogy megismerjük egymást, Ők egyengették az utat, abban biztos vagyok.

- Gondolja?

- Tudom! Nézze a virágfejeket, egymás felé fordultak és mosolyognak. Ön szerint ez véletlen?

- Nem hiszem.

- Akkor szeressünk, míg lehet.

 

A csiga lelke

 

Itt megyek melletted. Te, lenézel rám, majd haladsz tovább. Apró kis csiga vagyok csupán, ki feltekint rád. Te, legalább tekinteteddel megajándékozol, mi oly jó nekem és köszönöm, hogy apró kis létem észrevetted.

Sokan elmennek mellettem és észre sem vesznek. Ismerek már száz és száz cipőtalpat, sérült hátamon viselem a lábak súlyát. Merengve nézek emberi testbe költözött lelkekre és eltöprengek, mit tesz a burok, mi a lelket takarja.

Cseréljünk teste néhány napra!

Sokszor azt kívánom, hogy ismerjétek meg egy csiga életét. A gyermeki lélek még őszinte, mert dalban kéri, a házamból a napfényre nézzek ki. Az idők során összetörik a gyermeki érzéseket, mert, ki tíz éve még énekelt, az ma darabokra tör.

A minap bekúsztam egy meleg szobába és megpihentem a szőnyeg sarkában. Nem volt sokáig maradásom, mert egy óriási kéz felemelt és az ablakon dobott ki. Jó nagyot estem és életemért könyörögve csúsztam a parkba, hol zöld pázsit simogatott, fájdalmamat enyhítve. Ezer rózsa szirma lágyan borult testemre, további sérülésektől óvott meg, a szirmát adva védelmemre.

Apró kis szívem szeretetre éhes, és egy karra, ki szeretetével ringat, ki megvéd a hóvihartól, a forgó széltől és a jégesőtől.

Furcsa – tudom – hallani álmom, mert én is azt kívánom, amit Te is szeretnél. Hidd el, hogy egy csiga is születhet érző lélekkel. Hidd el, mindennek lelke van. Embernek, virágnak, fáknak, csak ki ennek, ki annak öltözött. Én, már sokat hallottam beszélgetni a fákat és az összetaposott virágokat is, kik a földön heverve sírtak.

Szeretnünk kell egymást, azt mondom, mert a Te lelked, és az én lelkem is egyet szeretne, azt, hogy boldog földi életben legyen részünk. Én, meghallgatlak, ha kéred, ezzel segítek. Te adhatsz egy mosolyt, és simogatást és megfogadhatod, hogy cipőtalpad alá nem kerülök. Észreveszem, óriási testbe költözött lelketek apró kis rezdülését is.

Így találtunk egymásra, én és a lányka is. Az apró pici szőke lányka, lehetett vagy három éves is. Megtalált a parkban és könnyes szemmel bánatát nekem mondta el.

Nagyon szomorú volt, mert kit legjobban szeretett, az anyukája, örökre elment. Tudta, hogy fentről vigyáz rá, de, hogy már nem öleli át, az picinyke lelkének nagyon fájt.

Én, segíteni akartam neki és közelebb húzódtam hozzá. Ettől, kicsit megnyugodott és már nem zokogott. Apró kis tenyerében vitt haza és mosolygott arca.

Addig maradtam vele, míg új anyukája lett.

Egy csiga így szeret.

Szeretlek Téged, emberi lélek!

Felnézek Rád és halkan suttogom:

Szeress Te is, nagyon!

 

Az útkeresés meséje

Mindenki keresi a boldogságot. Sokszor, és sokféleképpen keresünk. Elindulunk egy úton és vagy végig megyünk rajta, vagy nem. Vagy szerencsés volt az utazás, vagy kevésbé. Ilyenkor, vagy új utat keresünk, vagy feladjuk. Legtöbbször inkább beletörődünk abba, ami van, mert félünk, hogy az esetlegesen kiválasztott új út megint zátonyra fut.  Én, nem adom fel a cél elérésére tett kutatásaimat. Mesevilágot szőttem vágyaim köré, s gyermekként ebből a világból építem az életem, míg célba nem érek.”

Íme, a mese:

Elhatároztam, hogy megtalálom a boldogságot, bárhová is kell elmennem érte. Erős akarattal keresem, kutatom. Kerestem már nyugaton, keleten, északon és délen. Most, úgy döntöttem, megpróbálom ott, hol senki nem keresi. Felfedezem a sivatagot. Sokan lebeszélnek, kissé bohókásnak is tartanak. Reménytelennek tartják utazásomat. Ez, engem nem térít el célomtól. Elindulok a sivatagba, felásom, ha kell az egészet, s tudom, megtalálom, amit keresek: a KINCSEMET, a BOLDOGSÁGOMAT. Oly, gyönyörűen fog ragyogni, mint egy gyémánt. Magam előtt látom, amint megtalálom, és gyermeki boldogsággal szorítom magamhoz. Lesöpröm róla a sivatagi homokot, s csillogása elvakít, oly gyönyörűen pompázik. Magamhoz ölelem, boldogságom könnyével simogatom meg. Még nem tudom, hogyan becézem majd, de tudom, hogy nagyon szeretni fogom. Görcsösen ölelem majd magamhoz, hiszen Ő az én KINCSEM, amiért küzdöttem, s nem hiába reméltem.

Szorítom magamhoz erősen, szinte izzadva, csak azért imádkozom, hogy a sivatagi homokvihar el ne sodorja tőlem.

 

Építs, Te is mesét vágyaid köré és meglátod, bevonzod életedbe a boldogságot. Találd meg Te is a saját kincsedet. Legyen csodálatos utazásod!

                                                                                  

A nagy ölelés

Ma, Judit történetét mesélem el, egy nem akármilyen randiról. Nevetni, mosolyogni lehet rajta, de arról is szól e történet, hogy mindenki vágyakozik egy ölelésre, egy kis szeretetre, mert valljuk be, nem jó egyedül, és szeretetünket is szeretnénk valakinek adni. Lelkünk mélyén felkiáltunk néha: ó, csak jönne már valaki. Egy bizonyos kor után, ez már csak néma suttogás, mert, hogy néz az már ki, ugye, hogy öreg szív is akar szeretni. Kortól függetlenül jár a boldogság, rajta hát! Aki, bátortalan vagy fél és szerencséje van, az segítséget is kap. Erről, szól e történet.

Az, én nagyanyám egy cukorfalat. Hetvennyolc éves már, de még olyan frissen jön-megy, ugrik, mint egy nyuszi. Gondol egyet és már a konyhában is van és keveri a sütit, veri a habot, zsírozza a tepsit, mint egy profi. Olyan boldog tud lenni, mikor a család pillanatok alatt felfalja, úgy, hogy még morzsa sem marad utána. Mit fogok én így mosogatni? Mondja ilyenkor. Most kénytelen leszek olvasni, vagy tévét nézni, ha nem hagytatok mosogatni valót és édesen nevet.  Hála az égnek boldog és feltalálja magát, még barátnői is vannak, csak társa nincs. Mindig azt mondja: jó ez így nekem.

Nagyon szerette a nagypapát az biztos, de szegény, már közel tíz éve nincs közöttünk. Na, nem lehet magányosan élni, ezen változtatni kell, határozta el a család. Megismertettük a nagyival a net világát és természetesen felraktuk egy társkereső oldalra. Tiltakozott ellene, de azért várta a fejleményeket. Gyorsan jöttek a válaszok. Rengetegen írtak, hogy szeretnék, az én nagyimat megismerni. A sok jelentkező közül Dezső volt a legszimpatikusabb a nagyinak. Vele kezdett el levelezni, a többieknek megköszönte, hogy írtak neki.

Hetekig tartó levelezés után, Dezső randira hívta a mi aranyos nagyinkat, ki ettől olyan izgatott lett, mert, ugye, mikor volt az már, hogy őt randira hívták. Többször kipakolta a szekrényt, ruhát keresve és közben történeteket mesélt arról, milyen is volt régen a szerelem.

- Jaj, engem is úgy szeretett volna a Lajos. Háromszor kérte meg a kezem, de én nem adtam.

- Miért nem, nagyi? - Érdeklődtünk.

- Miért, miért! Azért, mert nekem nem tetszett. Nekem a Gyula tetszett, kinek felesége lettem. Őrá viszont sokat vártam, mert négy év után kérte meg a kezem. Már azt hittem, soha nem húz gyűrűt az ujjamra.

Szerda délután ötre beszélték meg a találkozót. Na, akkor a nagyi még jobban pánikolt, ugyanis tél volt és télen ötkor már sötét van. Ő, viszont rosszul lát a sötétben, ezért nem is nagyon mozdul ki este. Megemlítettük neki, hogy, ha talán szemüveget viselne, akkor nagyobb lenne az esélye annak, hogy látna is valamit. Na, azt már nem, válaszolta. Abban nem vagyok olyan csinos. Akkor, talán délelőttre kellene tenni a randevút, mert akkor világos van, jött a következő ötlet. Azt, sem lehet, mert Dezsőnek ezer dolga van. Fogalmunk nem volt, mi dolga lehet nyolcvannégy évesen, hogy az időponton nem tud változtatni.

Így, mindent mérlegelve, maradt a délután öt óra. Nagyikám boldog volt, de izgult is rendesen. Az ajtóból még visszaszólt: jól nézek ki? Csodálatosan, válaszoltuk. Majd, miután elment, gyorsan magunkra kaptuk a kabátot és futottunk utána. Nem akartunk lemaradni az eseményekről, ugyanis Dezsőnek az volt a kérése, kívánsága, hogy, ha szimpatikusnak találja őt a mi nagyink, akkor, mint a fiatalok szokták, fusson már felé és ölelje át. Furcsa egy fickó, mondtuk erre, de nagyi belement a játékba, annak ellenére, hogy nem cseréltek fényképet. Egy kis budai étteremben beszélték meg a találkozót.

"Az étterem előtt, a nagy tölgyfánál várlak. " - volt Dezső utolsó üzenete.

Mikor megláttuk a helyet, nyugtáztuk, hogy nagyon nem fogják egymást elkerülni, mert alig jár arra valaki. Azt pedig, hogy melyik a tölgyfa, megint csak könnyű lesz felismerni, mert egyetlen fa állt az étterem közelében, úgyhogy valószínűsíthető volt, hogy az a tölgy még akkor is, ha nincs levél rajta.

Óvatosan követtük a nagyit, nehogy észrevegyen minket, mert nem nagyon volt, ami takarjon bennünket. Nem volt magányos a fa, mert állt ott valaki. A nagyikám néhányszor megdörzsölte a szemét, majd kis tétovázás után futni kezdett.

- Nagyi ne! - Kiáltottuk, de már késő volt. A mi nagyink, üdvözlöm, Dezső mondattal borult egy kb. harminc éves férfi nyakába. Annyira izgult, hogy jól sikerüljön a jelenet, hogy, miután a férfi karjaiba vetette magát, becsukta a szemét és várta, hogy Dezső mondjon valamit. Majd hosszú csend következett, míg a férfi felfogta, mi is történt. Kicsit nézte a nagyit, majd megszólalt.

- Engem, még nő így nem ölelt. Kár, hogy egy nagymama korú teszi, mert most valójában nem is tudom, mit csináljak vele.

Nagyi, nagyon meglepődött. Eltolta magától a férfit, de a szemét csak akkor nyitotta ki, miután elmondta a dühös mondatát.

- De, Dezső! Miről beszél maga?

Majd, ránézett a férfira és te jó ég kiáltással kapta szája elé a kezét. A féri olyan kedvesen nézett rá, hogy a nagyink egy pillanat alatt megnyugodott és nevetett. Nem is nevetett, inkább hahotázott, miközben mondta: Ne haragudjon, de rosszul látok. Egyszer, csak egy férfihang szólította nevén:

- Gizikém, itt vagyok! Egyből megismertem. Elhozta az unokáját is? Na, mi van? Meg sem ölel? - Mondta egy szuszra. Nagyi, megfordult és ott állt előtte az ő Dezsője.

- Tudja, Dezső, ölelje meg magát, aki akarja! Aki, késve érkezik a randira, az nem érdemel mást, csak kosarat. - Szólt és nevetett tovább.

Egyik kezed, mindig a vállamon van

Ó, Uram! Veled beszélgetek újra, mert Te vagy az, aki szavam mindig meghallja. Furcsa az élet, tudod, mert soha nem hittem abban, hogy létezel valahol, de mostanában egyre biztosabban érzem, mert láthatatlan erő vezérel engem. És mondd, ki lehetne más, aki segít, ha nem Te? Mikor szólok Hozzád, mindig válaszolsz. Kérdésem válasz nélkül nem marad soha. Oly nagy a türelmed, hogy köszönni elégszer nem tudom, de őszintén mondom, erre mindig rácsodálkozok. Akkor, kezdtem azt elhinni, hogy vagy, mikor először beszélgettem veled és elmondtam, hogy templomodba nem járok és imát sem nagyon mondok. Te, erre lágy szellőként súgtad, nincs ezzel semmi gond, így is rendben van minden. Újra, és újra hallom, ahogyan mondod és érzem, hogy itt vagy, mert simogatod a homlokom. Tudod, mit vettem észre? Azt, hogy egyik kezed mindig a vállamon van, csak azért, hogy segítsen nekem.

Ó, Uram! Oly, nagy a szíved!

Belefér mindenki. Mindegy, hogy hit nélkül él, vagy csak hit nélkül remél. Csodálatos vagy, azt tudnod kell, mert én csodálkozva nézek rád fel. Egyre jobban azt érzem, olyan akarok lenni, mint Te, hogy mindenkinek tudjak segíteni. Szeretettel akarom átitatni a szíveket, mert szeretet nélkül nincs élet. Tudom, hogy nagy feladat, de számomra az a fontos, hogy szeressek. Mindenkit, akit csak lehet. Egyre gyakrabban beszélgetek Veled, mert úgy érzem, így boldogabb vagyok és sokszor könnyebb a lelkem, miután elmondom Neked, miért sírtam az nap, mert sírtam már sokat életemben, hisz tudod, de mindig küldesz valakit, aki felszárítja a könnyeimet. A múltkor, is küldted azt a kis árvácskát a térre, aminek úgy pompázott a szirma, mintha gyémánt csillogna, pedig egyedül volt ő egy park közepén magányosan, árván, elhagyatva, mégis, mikor meglátott, pompázott. Lehajoltam hozzá és megsimogattam, mert könnyeimet felszárította ő.

Ó, Uram! Oly nagy szíved van, hisz szebbnél szebb ajándékokat adsz. Sokat gondoltam mostanában valakire, aki oly sokat jelentett nekem valaha, és sóhajtozva kérdeztem ó, vajon mi van vele? Te, meghallgattad sóhajom, mert másnap elküldted hozzám őt, véletlen találkozásnak álcázva. Mikor megláttam őt, nem tudtam, miért sírok. Azért, mert Őt látom, vagy azért, mert Te elhoztad őt? Boldogságot terelsz utamba minden nap, mert Te oly jó vagy. Érzem, nagyon vigyázol arra, hogy kezed stabilan a vállamon pihenjen, mert nem hagyod, hogy elmozduljon.

Ó, Uram! Köszönöm Neked!

Tegnap mondtam Neked, hogy nem akarlak gondommal állandóan zavarni, de Te erősebben fogtad meg a vállam és azt mondtad: Te, soha nem zavarsz és kérlek, minden nap mondd el nekem, amit érzel, mert hallgatni akarlak. A legnagyobb ajándékot adtad nekem Uram, az idődet, a figyelmedet és a szeretetedet.

Hálával a szívemben köszönöm és ígérem, minden nap elmondom, milyen a lelkem. Köszönetemként fogadd el szeretetem, kérlek, mert most már tudom, hogy létezel, és én nagyon szeretlek Téged!

 

Ámen!

 

Hétvége

Szombaton, boldogan ébredtem. Nem csörgött a vekker. Csendes volt a szomszéd is. Finom kávé illat ölelt körbe, ami keveredett a hagymástojás illatával. Ó, kell ennél boldogabb reggel? Az, asszony kis lenge pólóban, ami alól kivillan a csipkés bugyi. Tökéletes! Ennél, szebbet nem is kérhetek.

  • Jó reggelt, Kedves! Hogy aludtál? Álmodban, merre jártál? Idegenekkel vagy ismerősökkel találkoztál?

Rengeteg kérdés, de nem kel megijedni. Így, ébreszt minden reggel. Választ nem is vár, mert egyedül egy csókot kíván. Meg is kapja. Nem lehet oka panaszra.

  • Látod Kedves, milyen szép idő van? Kéne valamit csinálni!
  • Gondolatolvasó vagy. Én, is arra gondoltam, hogy visszabújhatnánk az ágyba. Kipróbálhatnánk, milyen az, mikor nem csak a kezem, de a nap is játszik testeden.
  • Jaj, de Géza! Most csináltuk, nincs egy napja. Nem kéne már vírgonckodni ötven felett, mert még a derekad rámegy. Aztán, ápolhatlak, miközben jajgatsz.
  • Ó, te kis aggódó. Már, azt hittem, azt mondod, hogy fáj a fejed.
  • Soha, nem mondtam ilyet. Na, ne nevess! Inkább szervezz valami programot. Ideje kimozdulni. Szabad a vásár!
  • Vásárba akarsz menni? Már, azt is lehet?

Én, elvoltam ezekkel a korlátozásokkal. Engem, nem zavart. Ez, nekem megfelelt. Többet tudtam lustálkodni. Nem, úgy az asszony. Ő, egyre depressziósabb lett. Már, látta a világvégét és örökké azt kérdezte, hogy mondd Géza, ezért éltünk? Nyugtattam, ahogyan tudtam, de volt, mikor már kevés voltam, mert nyugtató nélkül a halálfélelme nem szűnt meg. A korlátozások enyhítésének, ezért örültem, mert a hírre, felragyogott arca és kezdett belé is visszatérni az élet. Már, egyre többet mosolygott az édes.

  • Menjünk piknikezni. Jót fog tenni a friss levegő. Dobjál valamit a kosárba, aztán indulhatunk is.
  • Ne viccelj már! Nem gondolod, hogy most szendvicsekkel bíbelődök. Vigyél étterembe!
  • Étterembe? Hisz, mi soha nem járunk ilyen helyekre.
  • Itt az ideje. Éljünk a lehetőséggel, hogy nyitnak végre.
  • Van nekünk erre pénzünk?   Van.

Mertem volna, azt mondani, hogy nincs. Újra, depresszióba esett volna, és hallgathattam volna, hogy nem szeretem. Jobb a béke.

  • Készülődj édes, ott a helyünk!

 

A kávét gyorsan megittam. A tojást, már nem kívántam. Beraktam a hűtőbe. Jó lesz vacsorára. Próbáltam a hideg sörre gondolni, ami vár majd rám a vendéglő asztalán. Magamra kaptam a fekete farmeromat, és gondoltam felveszek hozzá egy fehér inget. Adjuk már meg a módját, hisz nem kis dolog, hogy étterembe megyünk. Jó sokáig kerestem az ingem, mire a szennyes tartóban megtaláltam. Kicsit, ideges lettem, de nem szóltam, mert néha jobb a csend. A szekrényben találtam egy fekete inget. Azt, gyorsan fel is vettem. Mikor a tükörbe néztem, kicsit megijedtem, mert olyan voltam, mint aki temetésre készül éppen. Nem csináltam soha gondot abból, hogy mennyire harmonizálnak egymással a rajtam lévő színek, de most ez a feketébe bújtatott test zavart. Akkor, még nem is gondoltam, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami várt rám. A feleségem is elkészült, de mikor megláttam a szavam is elállt. Olyan volt, mint egy virágos rét. Valamikor a hetvenes években hordtak ilyen mintás ruhákat. Ó, te jóságos ég, csak nem akkor vette? Szép, szép, csak egy kicsit sok. Na, és az ő korában, ilyenben.

  • Nem tetszik Géza? Idén a virágos a divat. Ezzel, fejezik ki az emberek, hogy örülnek az életnek.
  • Szép vagy, Kedves! – mondtam, kedvesen, csak ennek a napnak lenne, már vége! Szívesebben szedném a pipacsokat a ruhájáról, mint, hogy ebédelni menjek.
  • Indulhatunk, szívem. A Morzsi is kész!
  • Ne, már a kutyát is visszük?
  • Semmi pénzért, nem hagynám idehaza.
  • Jó. – bólintottam rá.

A közeli éttermet választottuk. Lengedezett a szél. Szép idő volt, de nem volt túl meleg.

  • Szívem, lehet, hogy várnunk kellett volna még ezzel, mert kicsit hűvös van még, ahhoz, hogy a teraszon ebédeljünk.
  • Kibírod Géza! Én, amúgy is bent eszek, mert mindenki ott legyen, ahol lennie kell.

Még, jó hogy május van, mert azt hittem volna, hogy ez egy áprilisi tréfa.

  • Tudod, hogy én még csak tegnap kaptam meg az oltást, és nem mehetek be. Nekem, marad a terasz és gondoltam velem maradsz.
  • - Nem, én bemegyek, mert megtehetem és végre hasznát is veszem a kártyámnak.

Lefagytam. Igaz, hogy egyszerre regisztrálunk az oltásra, de én később kerültem sorra. Így, nekem még nincs, ami neki már van. Elcseszett egy nap! Már, nem is a sört kívántam, hanem valami erőset, ami feledtet mindent.

  • Adjál pénzt, hogy fizetni tudjak majd
  • A kutyával mi lesz? Gondolom, az velem marad.
  • Mindenre készültem. A kutyus oltási könyvét is hoztam.

Én, nem tudom, hogy hogyan ültem le az asztalhoz, mert szédültem rendesen. Soha, nem hittem volna, hogy valaha is ez fog történni velem. Éhes, már nem voltam, csak szomjas, mert torkomon akadt a szó. Egyből, két felest kértem, pedig nem is kedvelem a rövidet, de most rövidre kellett zárnom a dolgot. Rendeltem, egy levest. Dideregve kanalaztam. Az, asszony valami csülköt evett. Arca ragyogott. A kutya meg röhögött. Kérdezte a pincér, hogy mit kérek még? Mit, mit, két szilvát.

  • Gombócra gondolt Uram?
  • Milyen gombócra? Inni szeretnék. Enni, otthon is tudok. Ott van a tojás a hűtőben.

A két szilva között észrevettem egy kis vöröskét az egyik asztalnál. Már, elég bátor voltam, hogy megszólítsam.

  • Ön is csak így magányosa? Megengedi? – nem vártam választ. Le is ültem.
  • De, uram!

Nem érdekelt, hogy mit mond. Már, csak az izgatott, hogy a feleségemet kicsit féltékennyé tegyem és végre kijöjjön hozzám.

  • Maga, sem védett? – kérdezte megmagyarázhatatlan arccal. Volt tekintetében kíváncsiság és felelem is.
  • Van bennem anyag, ha arra gondol, csak plasztik kártyám nincsen.
  • Megnyugodtam.

Kábult voltam rendesen, de nem a felestől, hanem az adott helyzettől, mert ki gondolta volna, hogy nem a nevemet kérdezik először, mert van ennél fontosabb. Bókoltam a vörösnek kicsit. Sandán, figyeltem közben a nejem, aki egyre dühösebb en bökdöste a csülökbe a villát. A vöröske hallgatott. Nem volt egy beszédes fajta.

  • Mondja, a párja magának is bent van? – Na, azt az arcot soha nem felejtem el. Döbbenet magas foka.
  • Maga, nem normális!
  • Tudom, nem mond újat.

Majd, úgy otthagyott, mintha ott sem lett volna. Fizettem, és intettem a feleségemnek, hogy megyek. Ő, dühösen felugrott és utánam sietett.

  • Géza! Most miért tetted ezt? Még, nem ettem meg a desszertet. Hova rohansz?
  • Dolgom van ott, ahová a király is gyalog jár, de nem tudtam, hogy bemehetek e, vagy keresnem kell egy másik helyet. Kérdezni, meg nem szerettem volna, mert már így is furcsán nézett rám a pincér.

Csendesen mentünk haza. Nem fogta a kezem, nem mondta a nevem. Kicsit másként sikerült a dolog, mint ahogyan szerettem volna. A reggeli boldog ébredés, tovaszállt. Tudtam, este is csak a pipacsokat nézhetem, de kezembe nem vehetem.

Az utolsó út

Hol vagyok? Mi történt velem? Körül nézek és gépeket látok, melyek pityegő, néha sípoló hangot adnak. Nehéz a testem. Már emlékszem! Kórházban vagyok. Arra, még emlékszem, mikor behozott a mentő, de itt a vége. Fogalmam nincs, mióta lehetek itt és mi történt velem. Nehéz minden levegővétel. Fehér ruhába öltözött emberek jönnek, mennek. Sírás és sóhaj hangja száll felém. Nem tudom, hogy hányan lehetünk a szobában, mert fordulni nem tudok. Gondolkodom, de csak futó képeket látok. Pereg a film. Most játsszák életem utolsó filmjét. Megérzi azt az ember, ha lassan mennie kell. Egy nővérke megáll egy pillanatra az ágyam előtt. Kérdezném, de már rohan is tovább. Pereg a film. Milyen kicsi is voltam. Boldogan rohantam. Öleltek, oktattak. Szépen cseperedtem, békében, szeretetben. Most, oly magányos vagyok, mint életem során még talán soha. Pedig volt gond és bánat bőven, és zokogtam reménytelenül, de mindig volt valaki, aki megölelt, de most senki nem ölel. Ó, de hiányoztok élők és holtak! Van, akivel hamarosan találkozok, de maradnak még itt sokan, akiket szeretek. Vörösre sírtam már a szemeimet a hónapok alatt. Gyenge vagyok? Talán, de a magány megöl mindent. Félek? Nem, én már nem félek. Leéltem az életemet és nyolcvan felett, nem sokat remélhetek. Az életem úgysem ér már sokat, mióta az én párom itt hagyott tíz éve. Soha nem tudtam a hiányával megbirkózni. Egyedüli vigaszom a gyerekeim és az unokák. Ők varázsoltak fényt a fénytelen világomba, de hónapok óta nem látom, már szemük csillogását.

– Hogy van?

– Gyenge nagyon.

– Sajnos, nem sokat tehetünk.

Messziről jön a hang, de itt vannak az ágyam végénél. Orvos és nővér beszélnek rólam, kimondva azt, amit érzek. Menni kell! Majd pereg a film tovább, mit nyikorgó hang kísér. A folyosó tolják azt, aki még remél és azokat is, akiknek már nincs remény, hisz az utolsó tangó ez már számukra. Arcomon könnyek. Letörölném, de nem nagyon enged kezem. Ó, ezek az utolsó percek. Szép, fasorral övezett úton sétálok. Végtelen hosszú az út. Kicsit ködös az idő. Megyek, szép lassan és képek, életem képei. Sacikám, aki fülig szerelmes volt márciusban. Azzal hívott fel akkor, hogy mami segíts, mert nem bírom. Megszakadt a szívem érte, mert egy szerelmi csalódást feldolgozni, tudom, nem egyszerű. Próbáltam nyugtatni és kértem találkozzunk. Biztosra vettem, hogy egy jó beszélgetés mindenre gyógyír. Meg is ígérte, hogy jön. Én, almás pitét sütöttem. Az a kedvence. Pont felszeltem a sütit, mikor csengetett. Repültem a vasajtóhoz, ami a folyosó végén van, hogy beengedjem, de ő gyorsan szólt, hogy nagyi ne! Majd elmagyarázta, hogy kerülni kell az érintkezéseket, mert komoly a helyzet. Zokogott és én is. Én, az erős nagyi. Kegyetlen! Telefonon beszélgettünk sokat, de az nem olyan. Féltenek, és ezért tartottuk a távolságot. Bevásároltak és az ajtó elé tették. Én vigyáztam magamra, de mégis sikerült valahogyan elkapnom ezt a kórt. Nagyon nem is csodálkozok ezen, hisz nyolcvan felett, már van ilyen, olyan baja az embernek. Végtelenül magányos vagyok. Az életben még ilyet nem éreztem. Még akkor is volt, aki reményt adott, mikor a háború alatt a pincében vártuk a sorsunkat. Anyám ölelése megnyugtatott, de mindenki, aki ott volt megölelte azt, aki gyengülni kezdett. Milyen ereje volt egy kézfogásnak is. Erősnek éreztük magunkat és hittel néztünk a jövőbe, de most. Szomjas vagyok. Szólnék, de csak halk suttogás minden. Valaki hozzám lép, mintha érezné, hogy mit szeretnék. Letörli arcom, valami nedves kendővel, majd vízcseppeket érzek a számban. Hálás vagyok neki, mert szerencsés lehetek, hogy az utolsó percekben valaki figyel rám. Biztosan egy nővérke. Köszönném, de csak kö, ennyit tudok mondani. Jobb, kicsit jobb. Már nagyon sokat gyalogoltam, és egyre rövidebb az út előttem, de nem igazán látom, hogy hova is megyek, mert köd borít előttem mindent. Zsuzsikám! Hol vagy? Bárcsak itt lennél és fognád kezem! Tudom ez lehetetlen és búcsú nélkül megyek el.

– Zsuzsu……

– Itt vagyok anyuka! Ne beszéljen, csak pihenjen.

Közben valaki megfogja kezem és végig simítja a kézfejemet? De, ez nem a lányom. Kegyes hazugság ez, tudom, mert a lányom hangját ezer közül is felismerem. Mégis olyan hálás vagyok neki, mert egy meleg kézfogással kísér át. Áldja meg a jó Isten a kedvességéért. Megyek tovább az úton, de lépteim egyre lassúbbak. Szorítom a kezét az idegennek, már amennyire erőm engedi. Szép lassan enged a kezem. Visszanézek. Fejemről a színes kendőt leveszem, majd felkapja a szél, és viszi messzire, míg én lépegetek tovább. Fejem lehajtva, terheim letéve, míg ősz fejem szép lassan eggyé válik a köddel és egybeolvad, valami csillogó fénnyel.

A mámor románca

Várlak, kedves, hogy megérkezzél. Lelkem ünneplőbe öltözött. Testemen a kedvenc parfümöd pihen csendesen. A gyertyák már égnek, hisz testem, lelkem vár Téged. A pezsgő behűtve vár, hogy egymásra koccintsunk ezen az éjszakán. Ahogyan két pohár összecsendül halkan, de sokat mondva, mi is úgy forrunk majd össze újra.  Boldogan karomba zárlak majd és utazunk újra az ismert, de mindig felfedezésre váró szerelem országba. Gyere kedves, várok Rád! Rózsasziromból vetettem ágyat, hogy fokozzam a vágyat.  Testem hív és vár. Szívem érted dobban már. Itt vagy végre. Oly szép ez, hogy szavakba önteni nem tudom. Boldog, boldog vagyok nagyon, nagyon! Testedhez ér testem és érzem, megremegek. Szeretlek, kedves! Ott van a fény a szemedben és az én szememben. A fény, a mindent elmondó ragyogás. A szótlan, de beszédes hívó vágy. Szívem tiszta ragyogás. Körbe vesz egy burok. Most csak te és én vagyok. Megszűnt a külvilág. Szemeidből olvasok némán, csendesen. Szavak nélkül beszélgetünk kedvesen, kedvesem! Kezed puhán, finoman ér hozzám, mintha egy virágot simogatnál. Érzem szereteted vigyázó, óvó fényét. Már érzem a gyönyör előszelét. Testem már forró vágy. Érzem, tested válaszként lángol érte. Szemem örömtől és vágytól fátyolos. ugye, Te is akarod? Nem kellenek szavak, mert érzem tested válaszát. Hozzám ér kezed és édes borzongás fut át testemen.  Finoman csókolom én is arcod, csókolom ajkad. Kezem felfedezi tested, cserébe Te is felfedezel engem. Elönt a vágy, az akarás. Akarlak Téged! Édes csókod megőrjít. Ez azért csodás, mert van két szív, ami egy dobbanás. Nekünk megadatott a csoda, az egymásra találás varázsa. Ritka kincs ez már a földön, amikor két ember himnusza az, hogy: én szeretlek és Te szeretsz engem. Csók és puszi, mindig csak hevít, izzik testünk, mint a láva. Ó, ez a boldogság világa. Végig csókolom tested és kényeztetem minden részed. Válaszként hozzám érsz lágyan, kényezteted a Te orchideádat. Csókot adsz a virág szirmára, amitől elveszek egy életre a vágyfokozódó tengerébe. Már érzem, fél pillanat és egybeforr testünk, érzem, együtt lélegzünk éppen. Tiéd vagyok, s Te az enyém. Ring testünk a mámorban, mint hajó az óceánban. Ringó testünk minden mozgása egy dallam, mely sok dallamból alkot majd egészet. Trallala-trallala, szól a dallam, a mámor románca. Magamba zártalak és nem akarom abba hagyni, foglyul akarlak tartani. Érzed? Kérdezed. Érzem! Suttogom és boldog vagyok, nagyon-nagyon. Add a szád, had legyen teljes a nász! Érzem a dübörgést. A vágyból születő boldogságot.  Te hangos vagy, én csendes, de most felkiáltok. Ne! Ne! Ne kínozz már! Tetőfokon a vágy és az édes, kínzó mámorból forró eső fakad. Végig mossa testem, kívül, belül, kényeztetve, kedvesen. Egyszerre éreztük a boldogságot, a földi menyországot.

Megpihen testünk. Csendesen simogatom meg arcod és szeretettel azt mondom: ÖRÖKKÉ EZT AKAROM! Te, azt a kis boldogság könnyet törlöd le óvatosan, lágyan, arcomról és azt mondod: SZERETLEK, NAGYON!

A rózsaszirmok boldogan mosolyognak. A pezsgős poharak koccintásra várnak. Igyunk a boldog estére és egymás egészségére. Igyunk a boldog percekre, az örök szerelemre. Igyunk a szép estére, mikor két test összefonódott egy édes testbe. Várom a pillanatot, amikor ismét a Tiéd lehetek és Te az enyém.

Ó, CSODÁS, SZERELMES SZERETKEZÉS A MIÉNK!

NEM MÁS EZ, MINT A MÁMOR ROMÁNCA.

 

Hiszek a mesékben

Kérdezed, hogyan születtem? Úgy, mint más. Szülőágyon vajúdott anyám. Szeme könnyel volt tele, mert kínozta a fájdalom és mindent megadott volna azért, hogy vajúdása ne fél napig tartson, de nem segített senki neki, hagyták természetesen szülni. Nagyot sóhajtott, mikor felsírt a gyermeke. Kislány, szólt az orvos és ő elszomorodott. Az, meg hogy lehet, hisz fiú volt programozva? Beletörődött a ténybe, hogy copfba kell majd fonni a hajam, ami elég elképzelhetetlennek tűnt abban a pillanatban, mert fejemen nem volt egy szál haj sem.

Apám a szülőszoba előtt toporgott, a hírre várva, mert úgy érezte, teljesül minden álma. Hosszú várakozás után végre kinyílt az ajtó és kilépett rajta a szülésznő, kinek arcát maszk borította. Olyan volt, mint valami ufó, állapította meg apám, de örült, mert legalább ott volt karján, akit várt.

- Na, apuka! Nézze, megérkezett. Mi legyen a neve? Ezt kérdezi a felesége.

Apám rám nézett és gondolkodva mondta.

- Ó, hát elég béna. A neve legyen Béla.

- Na de Jóska! Ez kislány. - Szólt a szülésznő, fejcsóválva, kicsit durván.

- Kislány? Akkor nevet maga adjon neki, mert számomra nem fontos a léte, hisz nincs, ki nevem öregbítse.

Ó, szegény gyerek, sóhajtott a bába, na, ennek aztán van fogadtatása. Sokat gondolkozott, milyen nevet adjon nekem, hisz azt, hogy családon belüli árva, mégsem adhatta. Így lett a nevem Sára, mert abban reménykedett a bába, mégsem tipornak majd sárba. Ő már akkor érezte, vagy talán tudta, hogy aki életét így kezdi, az talán soha nem lesz boldog, mert életében kevés lesz a boldogság hormon.

Sokat nem tévedett az biztos, mert kevés volt felénk a szeretet. Gyerekkorom néhány éve alatt nőtt azért a hajam. Iskolás koromra elérte azt a hosszt, hogy fonható volt, de akkor ért a sokk, mikor szüleim azt mondták, ez már sok, és fiúsra vágatták. Rajtam röhögött mindenki, mert, hogy hogyan néztem ki, nehéz elmondani. Sokan szó nélkül nem bírták, és hogy vagy tökös, kérdezték, majd jót röhögtek rajta, hogy sírva szaladtam haza.

Repültek az évek és én szépen nőttem, de nem éreztem magam nőnek. Nem billegettem a csípőmet, nem mosolyogtam és, hogy a férfival, ki közeledett felém, mit tegyek, nem tudtam. Egyet éreztem csupán mindig életem során, hogy kivétel nélkül szeretek mindenkit. Úgy, osztottam szeretetemet, mint más az észt, de nem sokat ért. Kevés volt az, ki nem élt vissza vele. Így, mindenki jött és csak addig maradt, míg tele volt a kosár. Nem bántam meg semmit, mert jó adni, csak csupán az fáj, hogy sorsom a magány, mert olyan szegény vagyok, mint a templom egere és kinek kell egy templomi egér? Mikor, mindenki csillogásra vágyik és oda húz, ahol több a fény. Érthető, nincs ebben hiba és eszembe jut egy mondat, amire, mikor hallottam, csóváltam a fejem és azt mondtam, azt nem lehet, mert a mondat imígyen szólt: "ne szeress annyira és akkor boldog leszel".  De én nem tudok félgőzzel szeretni és mérlegelve, mint valami patikus, ki grammra méri a porokat. Nem tudom grammra osztani a szeretetet.

Sokat sírtam életemben, nem tagadom, mert, aki elment azt nehezen engedtem el és gyűjtöttem a sebeket sorban, egymásra pakolva. Mikor önéletrajzot írok, úgy szeretném, ha azt írhatnám, hogy ott születtem, ahol a két folyó összeér, vagy oly gyönyörű a róna, mikor táncol a nap rajta, de még ezt sem írhatom, mert nem volt ott semmi ilyesmi, ahol felsírtam én, azon a reggelen. Mert mi volt arra? Sáros földút és zötyögős, macskaköves út, de nekem akkor is a legszebb.

Lassan véget ér életem és, ha megkérdezik, hogyan összegezném, azt válaszolnám, minden csalódás és fájdalom ellenére is jó volt szeretni. Boldoggá tett a tudat, hogy szeretetem által öröm ült emberek lelkére és boldogok voltak egy pillanatra, még akkor is, ha tudom, elfelejtettek rég. Nincs harag szívemben, a sebek meg elférnek. Könnyek között születtem és ez kísérte sorsom. Azért néha álmodok én, hisz gyerek maradt lelkem és meseszerű álmaimban az van, hogy templomban ül egy szürke kis egérke. Hol is ülhetne máshol? És arra jön egy tarka macska, kinek, mikor meglát, egyből felcsillan a szeme. Hoppá! Megvan az ebédem, dörzsöli mancsát, de előbb leül, hogy vadásztervet szőjön és, miközben gondolatait rendezgeti, a szürke kis egeret nézi, nehogy szem elől tévessze. Minél tovább nézi azt a kis egérkét, annál jobban érzi, hogy már nem akarja zsákmányává tenni, mert szemeiben valami mást fedez fel. Valami olyat, ami szívét melengeti és a szürke egérkét megszereti. Már nem vadászni akar rá, inkább minden percet vele akar élni, csak ezt érzi. Lassan fel is emeli testét és mosollyal arcán a kis egérkéhez lép.

- Megérintetted a lelkem. Tied a szívem, mert szemedben látom azt, amit nem láttam még soha. Az van a szemedbe írva, hogy nagyon tudsz szeretni és nekem semmi másra nincs szükségem, csak szeretetre. Nagyon tudnálak én is szeretni, kérlek, engedd meg nekem. Legyen közös az utunk.

Ekkor elmosolyodik a kis egérke, mi boldogságként ül ki arcára és hozzásimul a macskabundához boldogan, míg halkan suttogja:

Hiszek a mesékben.

Fess, boldog életet....

Gondolati képek kergetik a fejemben egymást. Gondolatok-képek, hát utánuk eredek. Álmodok egy szép világot. Olyan világot, amiben a szeretet, öröm és a boldogság az úr, ahol a szeretet éltet mindent. Ma már tudom, hogy a merész álmok életre kelnek. Életre kel a vágy, az elképzelt világ. Tihamér, festő barátom, néhány évvel ezelőtt magának társat álmodott. Fejében megalkotta azt a női alakot, kinek profilját és aktját vászonra is festette. Megalkotta önmaga számára a legtökéletesebbet. Minden este megállt a kép előtt és boldog volt. Nézte a gyönyörű nőt, és szolt is hozzá.

- Megálmodtalak magamnak édes, és tudom, egyszer eljön a nap és tested érinti kezem a vászon helyett. Karcsú derekadon végig sétálnak ujjaim és érzem majd tested melegét, selymes bőröd tapadását hozzám. Ó, mily csodás pillanat lesz az! Gyönyörű szemeddel rám nézel, mosolyogsz rám és érezni fogom, hogy szeretsz engem. Kéjes akarást olvasok majd szemeidből ki és akkor boldoggá teszlek, hogy életem boldogság utáni vágya általad beteljesedjen.

Így ábrándozott a festő minden este. Napról-napra egyre több képet festett és minden képen ott volt az eszményi nő. Sokan kicsit bolondnak nézték. Én tiszteltem kitartását, de nem hittem igazán abban, hogy a lefestett nő valósággá válhat egy nap. Jó egy évvel később, nem akartam hinni a szememnek. Egy tavaszi napon két ember piknikezett a nagy réten éppen. Istenem! Már láttam ezt a képet! Fogalmazódott meg bennem, mikor rájuk néztem.  Pont úgy simította a gyönyörű női kéz a férfi arcát, mint azon a festményen. Eszembe jutott a mondat, mit a festőtől sokszor hallottam.

- Figyeld meg, Bébi! Egyszer még ezzel a nővel piknikezek úgy, mint ezen a képen, amit festettem.

És tessék! Itt a beteljesült álom. Oly boldogok voltak ők ott, ketten, hogy látni is gyönyörűség volt a szemnek. Azóta tudom, nincs lehetetlen! Csak álom nélküli világ. Álmodjunk hát! Erőszakmentes, segítő, boldog, szeretet világot. Én megálmodtam az életre kelt sivatagot. Nem csak por és homok, meg hőség, hanem zöld rét. Pompázó fák és virágba borult sivatagi rózsák. Dalolnak a madarak, s aki ide téved, mind marad. Szeretetből van a láthatatlan fal, mely ölelő fénnyel öleli magához a magányos utazót, hogy magányát oldja és társát megtalálja. Kezét a másik ember kezébe tehesse és hevesen szeresse. Test és lélek óriási öröm tengerben úszik. Nincsenek hazug szavak, csak őszinte, tiszta gondolat. Szívből jövő, őszinte mondat. A barát, az igazi barát, aki boldogságod láttán veled örül és szívét elönti szeretet, ha neked a lehetetlen is sikerül.  A társ, igazi társ, aki veled tart egy életen át. Aki azt mondja, amit gondol és, ha szó elhagyja ajkát, mikor azt mondja: szeret, akkor abban biztos lehetsz. Mikor őszinte a szerelem, az az igazi gyönyör, a boldogság. Mikor már a szavak is szívből simogatnak, mikor nincsenek tabuk és leomlanak a falak. Mikor kérsz és kapsz. Mikor adsz, és mindent többszörösen visszakapsz. Csodálatos legyen a világ, olyan, mint a festő vásznán. Simítsa arcodat az imádott kéz, azt kívánom én. Tovább álmodni a festő álmát a szeretetben-szerelemben, átélni a testek egybe gabalyodását. Mikor dalol a test és a lélek, az a boldog élet. Mikor egyet akar a szív és a test, örömöt szerezni partnerednek, és önmagadnak. Mikor minden porcikádban érzed a bizsergést, ha megérint a vágyott kéz téged. Csókokkal elhalmozni, és közös társasjátékba kezdeni. Társasjáték az, mikor az egyik test kérdez, a másik válaszol. Mikor az egyik kér, a másik ad. Azután már nincs kérdés, és felelet, mert a két testből egy lett, az éj leple alatt. Fénylő csillagok nézik fentről a sok boldog szívet, és testet. A látványtól eláll a lélegzetük és még nagyobbra nyílt szemmel tekintenek le. Ezért, ha felnézel az égre, szebb és nagyobb minden csillag, mert a boldog földi élet látványától ők is nagyon-nagyon boldogok.

Végy Te is egy vásznat és ecsetet, s fesd meg a vágyaidat, az elképzelt életet. Mosolyt fess, és boldogságot, egy szebb, boldogabb világot.

                                              

Kincs

Láttam én már sok boldog embert, kik üres zsebbel táncoltak és énekeltek.

Hidd el, boldogabbak voltak ők, mint az aranyat pörgetők, kiknek kezei között pörögtek az arany tallérok, de valahogy mégsem voltak boldogok.

Körbe vette őket a rengeteg gyémánt, de a tárgyak között hiába keresték, nem találták meg a boldogságot.

Drága kocsikon gurultak tova, és bélszínből volt a vacsora. Nem volt határ, mert amit csak kigondoltak, ahhoz hozzá is jutottak, de valahogy mégsem érezték magukat boldognak.

Megvan mindenük, de olyan, mintha nem is lenne. Akkor mi a boldogság forrása?

A boldogságot nem lehet pénzzel megvenni. Annak a forrását máshol kell keresni.

Szívbe van rejtve a legdrágább kincs, és az nem a forint. Mértékegysége a szeretet, amiből, ha adsz, vissza még többet kapsz.

Egyedül ez által lehetsz boldog, mert a tárgyak elhagynak, de ami szívedben van, az örökre Veled marad.

Nyisd meg hát szíved, ha boldog emberek táncára vágysz és meglátod, Rád köszönt egy boldog, szép világ.

Mosolyból könnyek

Krisztának csupa mosoly volt az arca. Jó napja volt. Ünnepi hangulat a munkahelyén és az a kis jutalom, amit ma kapott, csodálatossá varázsolta a napját. Így könnyebb lett az ünnep és tud kis, apró ajándékokat is venni. A gondolatból tett született, és munka után elindult egy kicsit vásárolni. Talán talál majd Péternek valami szép ajándékot, aminek örül majd. Ideje van bőven, mert tegnap este említette Péter, hogy később jön, mert valami vállalati buli lesz. Így kilenc előtt biztosan nem ér haza. Vacsorával nem kell foglalkoznia, mert még tegnapról maradt rakott krumpli.

Vidáman nézelődött üzletről üzletre.  Rengeteg olyan dolgot talált, amivel örömet tud majd szerezni, de dönteni még nem tudott. Átgondolja, és majd valamelyik nap megveszi - született meg a döntés. Kezdett kicsit fáradni és órájára pillantott: te jó ég, mindjárt nyolc óra! Így elment az idő? Na, akkor futás haza. A buszmegálló felé igyekezett, mikor a virágbolt kirakatában felfedezte a csodálatos mikulásvirágot. Olyan szép volt, hogy kétszer is megállt megnézni. Nem akart virágot venni, de mivel jutalmat is kapott és ezt a csodát nem lehetett itt hagyni, így úgy döntött, gyorsan megveszi.

Ölelte magához a növényt, hisz úgy örült neki. A buszon szépen eltervezte, hogy a fehér kaspóba teszi majd és a nappaliban, a komód tetején lesz a legjobb helye. Kilenc előtt nem sokkal fordította el a zárban a kulcsot. Vagyis fordította volna, de nem volt rázárva. Ó, Péter már hazaért. Na, akkor gyorsan ledobom a cuccaimat és melegítem a vacsorát. Ezekkel a gondolatokkal lépett be az ajtón.

- Szia, szívem! Megjöttem! Hol vagy?

- Éppen ideje volt! - Hallotta Péter hangját a nappaliból, majd lépteit, ahogyan tart az előszoba felé.

- Bocs, siettem, drágám!

- Nem úgy néz ki! Órák óta várlak. Hol jártál?

Mire a mondat elhangzott, már Péter is ott állt előtte.

- Szóval megcsaltál, és van képed még a virágot is hazahozni, amit Tőle kaptál.

- Miről beszélsz? Hiszen én vettem.

- Egy nő nem vesz magának virágot. Ócska szöveg, hagyjuk! Holnap beadom a válópert és ne szólj semmit, mert nem vagyok rá kíváncsi.

Kriszta lerakta a kabátját. A virágot a konyhaasztalra tette. Szemét kezdték a könnyek elborítani. A fürdőszobába ment, hogy elmosódott sminkjét letörölje. Belépve látta, hogy a mosógép tetején hevernek Péter ruhái.  Ez, ki is ment a fejéből. Nem baj, gyorsan bedobom a gépbe, míg Péter nadrágja került a kezébe. Tudta, hogy párja mindig kiszed mindent a zsebéből, de most kezei a nadrág zsebébe tévedtek, ahol egy fényképen akadt meg az ujja. Kihúzta a képet és döbbenten nézte könnyein át, ahogyan Péter és egy ismeretlen nő ölelik egymást.

 

Mikor...

Mikor tested egyensúlyát veszti és forogni kezd körülötted minden. Mikor észleled, de nem hallod a körülötted lévő élet ritmusát. Mikor a fájdalomtól a szívedhez kapsz, közben egy ócska villanyoszlopba próbálsz kapaszkodni, de hiába mert tested egy pillanat alatt a szürke aszfalton pihen. Levegőért kapkodsz, mert úgy érzed, megfulladsz. Közben szívednél erős csavarást érzel és az életedért az Úrhoz imát intézel. Kéred, hogy maradhass. Mondod, dolgom van, még de mintha egyedül volnál, mert még Ő sem hallgat meg. Óráknak tűnő másodpercek. Vajon lesz, ki segít? - kérdezed. Kétségbe esett, reménytelen kiáltás, de nem hallja senki, mert hangod oly gyenge, mint Te magad és körülötted mindenki rohan. Néhányan feléd fordítják tekintetüket, de gyorsan már más felé tekintenek, csak segíteni ne kelljen. Olyan is akad, ki szó nélkül látványod nem hagyja, mert azt mondja, kevesebbet kellett volna innia és már rohan is tova úgy mintha ott sem lett volna. Közben előtted kezd leperegni életed és halkan mondod, maradnék még. Tested izzadságban fürdőzik, mert nem kapsz levegőt és a fájdalom erősödik. Valaki, valaki segítsen már! - ez az egyetlen vágyad, de senki nem akar mentőt hívni, vagy talán mégis akad egy jó lélek, mert sziréna hangja üti meg füled. Aprócska mosoly arcodon, de már az sem az igazi, mert a fájdalom hatalmába kerít és kezd körülötted az élet megszűnni. Szürke foltokat lát szemed és távoli homályos képeket, majd valami furcsa morajlás és egy határozott hang utasításokat ad: Kérem, menjenek távolabb! Adjanak szabad utat! Siessünk, mert feladja! Kezdesz megnyugodni, mert meghallgatott az Úr és küldött segítőket neked. Néhány perc után már némi levegőhöz is jutsz, bár még nem dőlt el semmi, mert kegyetlenül rosszul érzed magad, de talán lesz esélyed. Karodban tű és csepegő infúzió. Tested már hordágyon pihen és néhány perc múlva már szirénázva szeli át a várost egy mentő veled. Te reménykedsz. Kórházba érve, tolnak ide-oda, majd gépekre kapcsolnak. Szemed a fáradtságtól már nyitva tartani nem tudod és talán álomba is szenderülsz kicsit, mert magadat látod egy zöld rét közepén. Kezed imára kulcsolva intézed szavaidat az úr felé.

 

Jaj Úram, mi lett velünk?

Elrejtjük segítő kezünk.

Szívünk mintha nem is volna.

Szerető szavunk pedig olyan ritka, hogy

néha azt hisszük körülöttünk mindenki néma.

Nem figyelünk egymásra csak rohanunk, mert

egyre többet akarunk, pénzt és posztot de

közben nem vagyunk boldogok, de hogyan is lehetnénk

ha szeretni elfeledtünk már rég.

Nincs idő semmire, mondjuk rohanva és nem ölelünk

már magunkhoz senkit, mert futni kell tova, és még azt

sem mondjuk futva, rohanva, hogy szeretlek, vigyázz magadra,

pedig de jó is volna.

Majd holnap, majd holnap szakítunk rá időt, mondjuk,

hogy magunkat megnyugtassuk, de

Úram egyszer eljön a pillanat mikor nem lesz már holnap,

és hiába szólnánk, hiába ölelnénk, már nincs tovább,

mert vár egy másik világ.

Úram kérlek, taníts meg minket újra szeretni,

mert elmagányosodunk ha így haladunk,

 és az élet  szépségét soha nem ismerjük meg, pedig

létünknek a boldogság lenne a célja,

és ennek egyetlen titka a szeretetben van.

Másnap reggel mikor kinyitod szemed, fehér falak vesznek körbe és monitorok mutatják, hogyan dolgozik tested motorja. A szoba barátságtalan és rideg, de Te a takaróra teszed kezed, lelked mélyén azt várva, talán akad, valaki ki a nagy rohanásban mégis megsimogatja, és akinek viszonzásként azt mondhatod: Köszönöm, szeretlek, vigyázz magadra.

 Kávé tizenegykor

Furcsa az élet, mert olyan dolgokkal tud megajándékozni, amiről első pillanatban nem is gondoljuk, hogy számunkra milyen fontossá fog válni, mert mosolyt és könnyeket fog majd arcunkra varázsolni, sőt lesznek, olyan pillanatok mikor kapaszkodunk majd ebbe az élménybe, mert nyugalmat és csodát remélünk tőle. Mint egy film kockái úgy peregnek előttem az események, miközben az ég felé emelem fejem és Neked mesélek. Arcomon lassan legördül a könnycsepp, miközben rekedtesen, halkan suttogom: emlékszel?

Hideg novemberi nap volt mikor először találkoztunk. Jó szorosan összehúztam magamon a kabátot, mert az izgalomtól még jobban remegtem. Napsütésről álmodoztam azon a napon, mert ragyogni szerettem volna az első találkozásunk alkalmával, de másként alakult. Didergős, kis kócos nő állt előtted. Arcod mosolyra húzódott mikor megláttál és örülök neked mondtad és ez, mint valami varázs sugár, nyugtatólag hatott rám. Kedves kis kávéházba mentünk és én már alig vártam, hogy jéggé fagyott kezemmel a kávéscsészét átöleljem és kellemes illatával lelkemet kényeztessem. Mindig nagy kávés voltam. Egy ilyen itallal bármikor le lehetett venni a lábamról.

Elég sokat kellett várni arra, hogy végre asztalunkon gőzölögjön a rendelt kávé. Várakozás közben Te meséltél magadról, de gondolataim el-elkalandoztak közben. Az jutott az eszembe, hogy egy ilyen ital közös elfogyasztása alkalmával oly sok mindent megtudhatunk egymásról, és ha szeretnénk még újra találkozni, akkor már meg is van az első kis pont, amivel majd el tudjuk varázsolni a másikat. Nem kell hozzá más csak megfigyelni, hogy partnerünk hogyan fogyasztja az italt és mikor a legközelebbi találkozáskor úgy szolgáljuk fel, ahogyan Ő szereti, nagy örömet tudunk vele szerezni, hisz a másik érzi, hogy fontos számunkra és a mosoly sem marad el ilyenkor, ami mindig megalapozza a folytatást. Ezen gondolatok keringtek fejemben mikor, mesélj magadról kicsit, szóltál és én, mint valami álomból felébredtem. Ebben a pillanatban tette le a felszolgáló a kis tányérkán pihenő csészét és kellemesen lengett körbe minket az illat.

– Tejszínt kérsz? – kérdezted

– Nem kérek, köszönöm. Én nem kérek bele semmit, mert úgy szeretem, ha fekete és erős.

Nem is gondoltam volna, hogy közel fél órán keresztül fogjuk azt elemezni, hogy hogyan is igazi egy jó kávé. Csodás félóra volt, mert minden egyes percével oldottabbak lettünk és kezdtük azt érezni, hogy jó együtt. Te három cukrot és tejet öntöttél még a csészébe. A cukrok lassan szívták magukba a fekete nedűt majd megadva magukat olvadtak bele a zamatos italba.

– Te édesen szereted ám az életet! – szóltam

– Igen. Szeretem, ami édes és Te is az vagy, édes kis csillag.

Elpirultam, mert régen bókoltak már nekem és nem igazán tudtam hogyan is reagáljak.

Az első találkozást újabb találkozások követték és egyre jobban megismertük egymást. Te is legalább annyira szeretted a kávét, mint én csak neked volt egy érdekes szokásod. A reggeli kávé az természetes volt, de velem ellentétben, aki bármikor elcsábítható volt egy kávéra Te minden nap pontban tizenegykor kávéztál. Furcsa volt számomra ez az időpont. Az angolok ötórai teája jutott eszembe. Azt sem nagyon értettem, de ez a tizenegy órás időpont még furcsábbnak tűnt számomra.

Oly mélyen belevésődött ez az időpont az agyamba és a lelkembe, hogy minden nap ezt az időpontot vártam, mert oly varázsa volt, hogy éltetett és boldogsággal töltött el. Lassan ennek a kialakult szokásnak a miértjét is megtudtam. Azért alakult ez így nálad, mert a munkahelyeden ez volt az az időpont mikor volt kis időd arra, hogy néhány percre megpihenj és egy jó kávéval a kezedben erőt gyűjts a nap hátralévő részéhez. Ez még nem is lenne olyan nagy dolog, mondanánk, de miután kezdtük úgy érezni, hogy benne van a levegőben az, hogy együtt öregedhetünk meg Te minden nap 11.- kor felhívtál és néhány percet beszélgettünk, gőzölgő kávét kezünkben tartva. Szeretlek, így köszöntél el mindig. Hétvégeken és szabad napokon is bárhol voltunk 11.-kor kávéztunk, de ilyenkor mindig időt szenteltünk a beszélgetésre. Ezeken a napokon én dobtam a három cukrot a kávédba, háromszor is elmondva, hogy szeretlek, majd csókban forrtunk össze, amit az imádott ital elfogyasztása követett.

Ó, de szerettem ezeket a pillanatokat, mert úgy éreztem a boldogság szigetére tévedtem, de örömöm sajnos nem tarthatott örökké.

Meleg nyári nap volt és én nagyon vártam már hogy végre megcsörrenjen a telefonom, de az néma maradt. Vártam, hogy felcsendüljön kedvenc dallamom a kedvenc csengőhangom a csodálatos élet. Akkor valóban csodálatos volt számomra az élet, azért is cseréltem le erre a dalra a csengőhangomat. Mindig mikor felcsendült e dallam, arcom mosolyra derült és testemet is gyors tánclépésekre késztette, mielőtt felvettem a telefont. Azon a fülledt nyári napon viszont nem akart a dallam mosolyra fakasztani. Rég elmúlt már tizenegy óra és a kávém is kihűlt rég. Nyugtalanság fogott el, mert érezni kezdtem, hogy valami olyan dolognak kellett történnie, ami biztos, hogy nem fog mosolyt varázsolni az arcomra. Többször a telefonért nyúltam, hogy hívjalak, de mindig meg gondoltam magam, mert nem szerettelek volna zavarni, hisz tudtam, ha csak egy perced is van, rám csörögsz. Délután háromkor már nem bírtam tovább a várakozást és hívtalak, de hiába. Nem vetted fel. Ekkor már testem minden sejtjét át járta az aggódás és kezdtem kicsit remegni. Próbáltam a munkámra koncentrálni, kevés sikerrel, mert gondolataim nálad voltak. Fél ötkor végre az ismerős dallamot hallhattam és olyan gyorsan kaptam fel a telefont, mint még soha. Hangodat akartam hallani, de más hangja üdvözölt.

Testem remegett és forgott velem minden, miközben a kezemből a telefon kiesett és a kávét mi arra várt, hogy élvezzem zamatát is sikerült magamra önteni, de akkor már nem számított semmi.

Életem legszörnyűbb pillanata volt az, mert elhagyott az ki minden nap pontban tizenegykor azt mondta egy kávéscsészét kezében tartva, hogy szeretlek.

Ma már az angyalokkal kávézol és számomra ez oly nagy fájdalom, hogy sok-sok könnycseppet elmorzsolok.

Itt maradt az emlék és a kávés csészéd, amit minden nap pontban 11.-kor kezembe fogok és felnézve az égre Veled kávézok.

A madárka csókja

Égeti kezem a felforrósodott vas, de nem engedem, még jobban, erősebben szorítom. Úgy, mint aki erőt akar meríteni a kis belvárosi ház gangjának vasdarabjából. Kapaszkodom, ebbe a vasba mikor elgyengülök és bizonytalan vagyok. Csend van. Az ablakok zárva és a sötétítők is behúzva mindenütt. A hőmérő higanyszála közelit a negyven fokhoz. Felnézek az égre és csillagot keresnék, de fényes nappal ez lehetetlenség. Lelkem egy kismadarat vár ki egyszer talán újra az ablakom alá szál, de tudom dolgát bevégezte Ő és máshol rak már fészket és más ember lelkének nyújt már vigaszt, úgy ahogyan tette egy évvel ezelőtt egy forró nyári napon, nekem is. Felnézek az égre, és ha nem is látlak, de tudom, hogy ott vagy. Újra felidézem azt az egy évvel ezelőtti forró nyári napot, ami bennem mindent megváltoztatott. Figyelj a jelekre! - jut eszembe örök mondatod és elmosolyodok, miközben letörölném arcomról a könnycseppeket is, de nem akarom a vasat elengedni, mert erőt remélek tőle még akkor is, ha tudom, hogy balgaság az egész. Hirtelen kis gomolyfelhő kúszik át az égen, nem is értem, de érzem, valamit mondani akarsz és már hallom is szavad, mely szeretően dorgál „Hagyd már a múltat. Amit meg kellett értened azt már úgy is tudod. Indulj el arra hol boldogságod forrása! „ Értem kedves.- válaszolom, mert tudom hogy hallod de soha nem hittem volna hogy ilyen gyorsan eljön az az idő mikor már csak így tudunk majd beszélgetni.

„Na, jó! Meséld! „- adod meg az engedélyt és én mesélem a kis történetem, mi lelkemnek a legkedvesebb és tudom ha elmesélem akkor erőre kapok és lelkem mosolyog.

 

Március vége volt mikor álmosan, fáradtan nyitottam ki az ablakot azon a reggelen. A friss levegő bársonyosan simította végig testem és ez oly kellemes volt hogy a nyitott ablak előtt maradtam és a belső udvar fáiban gyönyörködtem, melyeknek ágai, itt-ott már az ablakomig értek. Egyszer csak egy aprócska fekete madárka, hátán szivárvány színű csíkkal a gang korlátjára szállt. Mikor megláttam felsóhajtottam. Ó, Te szegény eltévedt kis lélek, hát mi hozott ide téged? Barátságos volt és nem félt, mert megvárta, míg kimegyek és megsimogatom, majd hirtelen ablakom felé szállt. Akkor vettem észre, hogy fészket készül rakni az én ablakom fölé. Féltettem Őt, mert nem való egy ilyen madárnak a nagyvárosi zaj és éreztem ennek a fészekrakásnak nem lesz jó vége. Napokon keresztül hordta a kis csőrében a fűszálakat és beszélgettünk is minden reggel. Míg egy reggelen hiába vártam Őt, nem jött. Fészkét keresve, vettem észre hogy alapos munkát végzett a takarító, mert fészek az már csak volt. Lelkem fájdalommal telt meg és minden nap vártam, hogy visszatérjen. Bánatomat látva vigasztaltál és azt mondtad, meglátod, a madárkád egyszer visszatér. Kegyes hazugság – mondtam, de adott mondatod mindig egy kis hitet. Hetek teltek, de nem jött a madárka. Te magadhoz öleltél és azt mondtad: „Jönni fog, meglátod, csak figyeld a jeleket. Nem is értettem hogyan jött kedvenc mondatod ide, de jó érzés volt, hogy nyugtattál és könnyes arcomnak válladon helyet adtál.

Fájdalmasan szomorú nap következett és lelkembe olyan fájdalom költözött, amivel megbirkózni nem tudtam és nem is akartam. Az a szív kinek dobogását oly sokat hallgattam, mikor hozzád bújtam, egyszer csak elcsendesedett és utolsó dobbanásával köszönve el, végleg elment. Micsoda kínzó fájdalom! Ki tegnap még nyugtatott és mosolygott rám az ma már nincs. Itt maradt illatod, mosolyod, de soha többé nem láthatlak. Nem ölelhetlek magamhoz, nem foghatom meg a kezed.

Ó úgy éreztem ebbe belezavarodok és még a madárkám is elhagyott. Sírva vártam minden este, hogy megcsörrenjen a telefon és hangod halljam, de az csak némán, tespedten pihent és látszott rajta hogy mély álomban van. Ő tudott aludni, nem úgy, mint én. Éjszakákon át forgolódtam, csupán és ha el is bóbiskoltam kicsit, akkor arra ébredtem, hogy az izzadságtól vizes a testem és arcomon tengernyi könnycsepp pihen, mert minden kis álomban Te voltál, kit kerestem, de sehol nem találtam, majd kétségbeesve, könnyes szemmel felébredtem a rideg valóságba. Nappal az embereket fürkésztem és sehogyan nem tudtam megérteni azt, hogy Ők jönnek, mennek, nevetnek, ölelnek, de Te már nem teheted ezt. Igazságtalanság!- kiáltottam, majd mikor dühöm kicsit enyhült, halkan csak azt kérdeztem magamtól, hogy mi is az- az igazság? Igaz mindig az, ugyanis amit annak vél az ember. Testem a lelkem összes fájdalmát magán hordozta már, mert se enni se inni nem akartam és kezdtem úgy érezni, hogy ebbe belezavarodok. Hozzád akartam rohanni és nem akartam már tovább élni. Rohanni akartam hozzád, mikor megtörtént az a megmagyarázhatatlan csoda. Visszatért a madárka. Mikor megláttam szólni sem tudtam és úgy törtek fel belőlem a könnyek, hogy felszakították lelkemből azt a fájdalmat, ami addig nem tudott felszakadni. Mikor már képes voltam arra, hogy megszólaljak akkor felnéztem az égre és azt mondtam: Igazad volt kedves! Visszatért Ő.

Türelmesen várta a kis madárka hogy hozzálépjek és megsimogassam. Olyan boldogság járta át lelkem, amilyet ritkán éreztem életem során. Majd egyszer csak elrepült az én kis madárkám. Lelkemben örömmel és fájdalommal tértem vissza a lakásba. Elhúztam a függönyt és bámultam magam elé. Szomorú voltam, mert csak jött és ment, de boldogság is átjárt, mert élt az én madárkám és talált olyan helyet ahol boldogan élhetett, de engem nem feledett. Kezem már mozdult, hogy behúzza a függönyt, mikor szemem olyat látott, amit lelkem soha nem remélt. Gyorsan, erősen meg is dörzsöltem szemem hogy jól látok e.

A gang korlátján ült az én kis madaram és a fiókája. Egymással szemben ültek. Szegény aprócska kis fióka olyan gyenge volt. Beszélgettek Ők. Nem kellettek szavak hogy érezzem, miről beszélgetnek Ők. Búcsúzás, elengedés volt ez. Megérzésem nem is csalt, mert egy idő után felemelkedett a madárkám és ablakom párkányára szállt. Néhány percig ott maradt, míg megsimogattam, majd tett egy gyors kört az udvar felett és visszaszállt a fiókájához. Hosszasan nézték egymást majd fiókájához hajolt és összeért arcuk, mely egy csókot formázott. A fióka teste remegett, míg a mama magasba emelkedett és tovaszállt, de félúton még visszanézett, mint aki még mond valamit, majd eltűnt a magas házak között. Szemem könnyfátylasan figyelte, hogy mi fog történni. Reszketve, tele félelemmel ült ott az a piciny madár. Próbálta kis lábait felemelni, de akkor teste megbillent. Nem adta fel! Újra és újra próbálta. Hosszas próbálkozás után teste felemelkedett a korlátról. Nagyon bizonytalan volt. Vissza és vissza akart esni. Próbált a korlátra visszaülni, de nem sikerült. Egyszer csak vett egy nagy lendületet és felemelkedett. Teste remegő táncot járva csapódott a folyosó ablaknak. Kezem a számhoz emeltem, nehogy hangosan sikítsak fel. Ügyes vagy, ügyes vagy mondogattam. Nem adta fel! Olyan erő és elszántság volt benne hogy szégyelltem magam hogy én olyan gyenge vagyok, hogy képtelen vagyok elfogadni az élet rendjét, míg egy aprócska lélek akkor sem adja, fel mikor szinte esélye sincs arra, hogy tovább tud élni. Néhány sikertelen kör után már elég stabilan tartotta magát a levegőben, majd ablakom párkányára szállt. Óvatosan megsimogattam és éreztem vizes egész teste. Mit küzdött szegény! Rám nézett majd tovarepült. Vigyázz magadra és köszönöm dadogtam, de érezem, hogy körül ölel a nyugalom és elfogadtam azt, amit addig nem voltam képes elfogadni. Egy madárka kellet ahhoz, hogy túl tudjak lendülni életem legnehezebb pillanatán. Ő volt a jel és életemben először meg is fejtettem az üzenetet. Egyedül jövünk, és egyedül távozunk és hálásnak kell lennünk azoknak kik életünk részeivé, válnak és engednünk kell, ha menni akarnak vagy menniük kell. Ajándék számunkra az, ha utunk során kapunk egy olyan embert ki jelentősen befolyásolja életünket, és aki olyan nagy boldogsággal tud megajándékozni, hogy úgy érezzük, nélküle élni sem tudunk. Én azóta repülni tanulok úgy, mint a kis fióka, de örökre szívembe zárva Téged, mert már tudom, hogy van olyan, ami soha nem ér véget. Te fentről vigyázol, rám én itt lentről mesélek neked minden este és oly sokszor érzem, hogy magához húz a lágy szellő, erőt adva. A mi utolsó csókunk jut eszembe, minek más volt az íze és talán a legnagyobb szenvedély volt benne. Búcsúztál Te, is mint a madárka. Te már tudtad, hogy ez az utolsó csók, de én akkor még csak azt éreztem, hogy más, mint ami addig volt. Egy csókban annyi minden belefér. Szerelem, aggódás, szeretet, hit, remény, erő, fájdalom, öröm. Egy csók megváltoztathat mindent, még akkor is, ha az egy madárka csókja és csókjával lelkünket is megajándékozza.

 

A kenyérsütő

-  Szia Évikém! Rég láttalak. Jól nézel ki. Fiatalodtál vagy öt évet. Mi újság, mesélj!

-  Szerbusz Katikám! Nem sok minden történik mostanában. Beugrottam gyorsan egy-két dolgot venni, aztán rohanás. Tudod, az örök rohanás.

-  Így vagyok ezzel én is. Szép lett ez a közért, most, hogy felújították. Igaz, nem nagyon tudok vásárolni, mert nincs miből. Most is csak kenyeret vettem. Látom, nálad meg csak liszt van. Lapos a ti pénztárcátok is?

- Lehetne vastagabb az biztos. Nem bánnám, ha nehezebb lenne.

- Kenyeret nem kell venned? Már csak azért kérdezem, mert én mindig elfelejtem. Most azért nem felejtettem el, mert másra nincs pénzem. A múltkor is, mikor fizetéskor bejöttem, addig bóklásztam, míg mindent vettem, csak kenyeret nem.

- Mi sütjük a kenyeret.

- Na! Csak nem kemencéd van a panelban?

- Nem! Kenyérsütő gépünk van.

- Mázlista!

- Szerinted! Én nem vagyok így feldobva tőle.

- Miért? Nem jó?

- Jónak jó, csak tudod, a születésnapomra kaptam.

- Na és?

- Most őszintén, ki örül annak, ha a születésnapjára ilyesmit kap?

- Én nagyon tudnék örülni. Nekem soha nem vett még semmit születésnapomra a Pista. Mindig kapok egy szál rózsát és bontunk egy üveg pezsgőt és kész.  Ó, hallod, én a Pistám nevét a konyha falába vésném, ha ilyet venne nekem.

- Na nem csodálkozom, hogy olyanok a férfiak, amilyenek. Ilyen hibbant nők, mint Te is, megzavarják az elméjüket. Egy születésnapi ajándék legyen személyre szóló. Nálunk is azért  lett kenyérsütő, mert a Géza áradozott róla, hogy milyen jó, mert több kolléganőjének is van. Ecsetelte hónapokig, hogy milyen jó lenne nekünk is egy, mert gazdaságos és olyat sütünk vele, amilyet akarunk. Akár medvehagymásat is. Nem vitatkoztam vele, mert valahol igaza volt, de, hogy pont születésnapomra vette meg, az fájt. Valami személyes dolgot akartam és azóta nem is adtam neki puszit, mert úgy megharagudtam rá. Most viszont szinte örülök, hogy találkoztam veled, mert rájöttem, nem is az én párom tehet arról, hogy nem voltam boldog a születésnapomon.

- Mit fecsegsz itt össze?

- Most már tudom, hogy valószínűleg olyan kolléganőjét kérdezte meg, mint te, hogy mit vegyen nekem szülinapomra és azt válaszolta: vegyél kenyérsütőt.. Világos minden, mert ugye, a férfiak tanácstalanok ilyen ügyekben.

- Inkább örülnél, hogy vett valamit, mint itt agyalsz ilyeneken.

- Nekem ne valamit vegyen, hanem azt, amire vágyom. Most bocs, futok, mert adnom kell az én nagy mackómnak egy nagy csókot.

- De sürgős lett!

- Az, mert, most már tudom, a nők miatt van az egész!

- Te nem vagy frankó, az biztos!

- Tudod kedves, a férfiak olyanok, amilyenné mi tesszük őket, de nem részletezem, mert nekem most csókolnom kell a párom. Szia!

LÉLEKBOLT

Volt egyszer egy LÉLEKBOLT. A neve szokatlan és furcsa volt. Egy kis tér közelében hirdette a tábla, hogy itt valami szokatlan kapható. Egyáltalán, lehet itt venni valamit, vagy csak csacska a név? Tanakodtak az emberek, mikor kutyasétáltatás közben erre tévedtek, de még az is megállt itt, egy pillanatra, ki rohant és ideje kevés volt, mert ő bizony ilyet még nem látott. Két nyugdíjas bácsika a fejét csóválta, mikor kártyapartira indultak, és a boltocskára rábukkantak.

- Na, én már előre borítékolom, hogy egy hétig sem lesz nyitva, mert kit érdekelhet egy ilyen csacskaság.

- Nem is értem, mit akar a tulajdonos. Szerintem egy másik bolygóról érkezett, mert itt még tisztességes munkából is nehezen él meg az ember, nem pedig ilyen lelki micsodából.

Senki nem értette miért ez a vállalkozás, de nagyon várták már a nyitást, mert ugye a kíváncsiság az nagy úr. Aztán egy téli reggelen, kinyitott a boltocska, hol egy kedves kis asszonyka várta, hogy valaki átlépi a küszöböt. Kint vacogó hideg. Bent, valami megmagyarázhatatlan kellemes hőmérséklet.

Az első vevő, dél körül érkezett. A kilincset, elég bátortalanul nyomta le, majd miután belépett, valami köszönés félét motyogott. A törékeny kis asszonyka mosollyal köszöntötte, majd időt hagyott a betérőnek, hogy az üzletet feltérképezze. Nézett is nagyot a negyvenes éveiben járó férfi, mert nem, pult volt itt és felhalmozott árukészlet, hanem fotelok és kis asztalka. Rajta pogácsa, és egy kancsó, amiben limonádé lehetett, mert a citromkarika a tetején lebegett. Halk, nyugtató zene szólt, és a férfi izmai is engedni kezdtek, mert átjárta testét a különös érzés, ami olyan volt, mintha haza érkezett volna. A falon egyetlen tábla volt csupán, ami minden fontos részletet tartalmazott.

„ Isten hozott a Lélekboltban. Itt mindig van arra idő, hogy meghallgassalak. Lelkedre nehezedett terheidet, itt leteheted. Szeretném, ha mosollyal arcodon távoznál, és mosolyoddal másokat is megajándékoznál. Itt, ez a fizetőeszköz, és boldog leszek, ha újra eljössz. De a legnagyobb boldogság számomra az lenne, ha majd az utcán találkoznánk újra, és arcod a boldogságot sugározza, mert akkor tudni fogom, hogy életedben minden rendben van.

Érezd jól magad, és légy boldog!”

A férfi, hosszasan olvasta a sorokat, mert olyat ő még nem látott, hogy mosollyal fizessenek valamiért. Néhány perc múlva, halkan így szólt, maradnék. A hölgy a fotel felé intett, majd egymással szembe leültek.

- Mesélhetek?

- Amiről csak szeretne, hisz ettől megkönnyebbül lelke.

- De, mi van, ha nem tudok a végén mosolyogni, csak sírni. Akkor hogyan fizetek az eltöltött időért?

- Szerintem, menni fog az, már csak azért is, mert könnyebb lesz a lelke, de ha mégsem sikerülne, akkor sem tartozik semmivel, és eljön újra és újra, míg mosolyogni nem fog újra.

A férfi mély lélegzetet vett és mesélni kezdett. Életének titkos, lelkét nyomó részét osztotta meg az ismeretlen nővel. Közel egy órás beszélgetés után, nagyot sóhajtott és csak annyit mondott, köszönöm, nagyon jó volt. Majd megajándékozta a kedves hölgyet, egy mosollyal.

Kint, már többen várták, és faggatni kezdték. Na, mi volt bent? Milyen volt? Ő, egy mosollyal válaszolt, és csak annyit mondott, ez nagyon jó volt, majd köszönt és tovább ment, de mosolyával megajándékozott még néhány embert. Furcsán nézték a kíváncsi szemek, hogy mitől ilyen boldog ez- az ember.

Aztán napról, napra egyre többen léptek be a kis boltba. Aztán lassan kezdett minden megváltozni a téren, mert esténként, emberek beszélgettek a téren, barátságok születtek, és sokan, sokat nevettek. A tulajdonos, boldogan nézte az emberek boldogságát, mert számára ez volt a legnagyobb ajándék.

Egy év után, lekerült a boltról a felírat, és kis tábla hirdette, a boltocska hamarosan bezár. Voltak, akik örültek ennek, és kárörvendve mondták a tulajdonosnak, hogy, na, látja, tudtuk mi, hogy ebből nem lehet megélni.

- Téved, kedves. Sok ember boldogabb lett, és tudja mi a fontos? Végre, tudnak az emberek egymással beszélgetni, és minél többen lesznek, annál szebb lesz az élet, mert ha figyelünk egymásra, akkor csodák történnek.

Ez bolond, legyintettek néhányan, de néhány hét múlva, már ők is ott beszélgettek a téren, és látható volt, hogy sokkal boldogabbak.

Mese! Mondod itt a végén kedves olvasó. Igen, az, de ki az, aki nem szereti a meséket, és ki tudja, talán egyszer valósággá válik, hogy jobban fogjuk szeretni, tisztelni egymást.

Így legyen!

A barátság ereje

Már több mint egy éve annak, hogy egy rosszul tárcsázott szám után két idegen ember barátsága elkezdődött. Fülledt, nyári délelőtt volt, mikor Zsuzsa telefonja megcsörrent Ránézett a kijelzőre és látta, ismeretlen a szám, de kedvesen szólt a kagylóba. Kellemes férfihang kezdte azzal, hogy:

- Kezeit csókolom! - És folytatta - Elnézését kérem, de ma nem tudom a lakást megtekinteni, mert fontos, halaszthatatlan dolgom van. Sajnálom, hogy miattam vett ki szabadságot, de majd kiengesztelem valamivel. Mondja kedves, melyik nap lenne Önnek alkalmas? Ígérem, akkor ott leszek.

Zsuzsa arcán mosoly jelent meg. Próbált felelni, de a férfi nem tartott szünetet, csak mondta, mondta.

- Nagyon szépen kérem, ne adja el a lakást másnak, mert én érzem, hogy nekem meg fog felelni. Kérem! Kérem! Kérem! - És csend. Végre Zsuzsa is szóhoz tudott jutni.

- Nézze Uram! Itt totális félreértés történt. Nekem nincs eladó lakásom. Biztosra veszem, hogy nem engem keres.

- Ó! Bocsásson meg! Valamit nagyon elrontottam.

- Semmi gond. Viszont hallásra.

- Várjon! Tudja, én azt mondom, nincsenek véletlenek, így az sem lehet véletlen, hogy Önt tárcsáztam. Nagyon kellemes hangja van. Szívesen beszélgetnék még Önnel.

- Le kell tennem. Viszlát.

Másnap ismét csörgött Zsuzsa telefonja. Ránézett a kijelzőre és látta, hogy az ismeretlen férfi hívja, akire oly sokat gondolt a téves hívás után. Ő sem igazán értette, miért gondol folyton a férfira. Miután felvette a telefont, a férfi is hasonló érzésekről mesélt. És a hívások minden nap ismétlődtek, majd e-mail-ek váltották fel a beszélgetéseket. Két ember osztotta meg ily módon egymással bánatát, örömét. Soha nem látták egymás fotóját, valahogy nem érezték szükségét. Kicsit titokzatos volt ez az egész, de annál mélyebb lelki barátság.

A férfi három éve vált el a feleségétől. Van egy lánya és a negyvenkettedik évében jár. Zsuzsa harminc évesen egyedül élt. Kölcsönösen erősítették egymást és napi szinten osztották meg egymással a történteket. Zsuzsa mindig jót mosolygott magában, mikor a férfi azt írta Neki: "Tudod, mindenben számíthatsz rám! Egy telefon és rohanok." Nem is ismernélek meg, csóválta a fejét és azt sem tudom, hogy hol élsz. Lehet, az ország másik felében, de az is lehet, hogy a szomszédban. Soha nem tettek említést arról, ki, hol él. Ismeretlen barátom, csak így hívta a férfit, kinek keresztnevét is jó sokára tudta meg.

Boldog napok sora követte egymást, míg egy napon szomorú levél érkezett.

 

Kedves Zsuzsa!

Ne haragudj, hogy eddig nem jelentkeztem. Gondolhattad, milyen barát az, aki így magára hagy. De sajnos autóbalesetem volt és emiatt nem tudtam jelentkezni. Most viszont írok Neked. Utolsó levelem ez, mert többet már senkinek nem írok. Nem akarok tovább élni. Nincs értelme az életemnek. A balesetben úgy megsérültem, hogy a bal lábamat amputálni kellett. Mondd, miért éljek tovább? Eddig sem volt valami fényes életem. Ez után mit remélhetek még? Egyetlen örömöm volt az utóbbi hónapokban csupán, az, hogy volt egy igazi barátom. Tudod, az a furcsa, hogy nem is láttalak még soha, de igazi barátom voltál. Fényként toppantál életembe és én lubickoltam ebben. Kívánom, hogy váljon valóra minden álmod és légy nagyon boldog! Köszönöm a barátságodat, boldoggá tettél vele. Isten Veled!

 

Kedves ismeretlen Barátom!

Nem szép dolog, hogy könnyeket csalsz szemembe. Te, aki mindig megnevettettél. Szomorú vagyok, hogy olyan gondolatok fogalmazódtak meg Benned, mint amik megfogalmazódtak. Hogyan tudsz egy igazi barátot megbántani? Te olyan vagy nekem, mint szárazföldnek az eső. Mondd, sírba akarsz kergetni? Neked élned kell, mert szükségem van Rád! Igen, van még feladatod és most kicsit össze vagy zavarodva, de minden olyan lesz, mint rég, sőt, jobb. Biztosan tudta a sors, hogy miért tette ezt Veled. Talán azért, hogy pihenj kicsit és gondolkodj el azon, mi a fontos az életben. Barátom! Nem adhatod fel! Nem hagyhatsz itt egy barátot, kinek szüksége van szavaidra, arra a tudatra, hogy létezel. Mondd, hol vagy? Futok Hozzád, mert össze kell rakni egymás lelkét.

 

Kedves Barátom! Kedves Zsuzsa!

Nem hagyhatlak magadra. Egy ilyen barátság megéri, hogy maradjak. Köszönöm, Péter.

A vörös rózsa története

A nagy téren, egy nagy templom áll. Itt imádkozott minden este egy törékeny, picike nő. Egyedül jött, és egyedül ment. Szemét mindig elborították a könnyek. Ha megszólította véletlenül valaki, Ő visszamosolygott rá és válaszolt kérdésére, míg arcán végig folyt a könny. Soha, senki nem tudta, mit kér. Talán betegért imádkozik oly kitartóan minden este, ki arra járt, ezt gyanította, hisz mi más lehetne az oka. Oly nagy vággyal és hittel imádkozott, hogy így ember csak haldoklóért szokott. Mikor megszólalt a mély harang, piciny testét rázta a fájdalom és zokogott összetöpörödve, alázatosan az Úr előtt, szerelmét kérve. A fájdalom kiült arcára, csak az nem látta, ki nem akarta. Kitartóan hitte, hogy amit kér, az beteljesül, és szerelme karjaiba repül. Eltelt így a tél, tavasz, nyár, egy évszak maradt már csak, az ősz, a többit mind végig imádkozta. Évszakokon át térden állva kérte, szeresse Őt az, kit Ő nagyon szeret. Ritkán el-elkaptak imájából egy hangosabb szófoszlányt, mikor azt kérdezte, mondd Uram, miért, miért nem segítesz? Teltek, múltak a hetek, a tér nem látta a picinyke nőt rég. Sokan hiányolták Őt, mert úgy szívükbe zárták az imádkozó idegent, mintha családtag lenne. Az óta már sokan mesélik történetét, még a pap is szólt róla egyik este, mikor hallgatta Őt a gyülekezete. Megszólalt a harang is a nagytemplomban érte. Azon az estén érte szólt a mise, ki minden nap itt volt a templom előtt, de soha nem lépett be. Sokak szemében ma is úgy gyűlnek a könnyek, mint az Ő szemében gyűltek és nem szűntek. Ha tudná, hogy mennyien szerették, most biztos boldog lenne, mert szeretet volt az élete. Most ott fentről, ha lenéz a térre, talán mosolyog, és szemében nincsenek könnyek és örül a szeretetnek. Soha nem kapta meg, amire várt, amiért imája szólt minden este. Az Úr inkább magához vette. Ő vigyáz Rá ott fent és mindenki azt kívánja, legyen boldog égi élete, ha már a földi boldogság nem adatott meg Neki.

A picinyke nő történetét soha, senki nem írta át. Mindenki szó szerint idézi történetét. Ki kíváncsi arra, hogy miért van a tér közepén állandóan egy friss, gyönyörű vörös rózsa minden nap, mert ott van, biztos lehet benne, meg tudja a történetet. Hogy ki viszi minden este a vörös rózsát, azt senki nem tudja. Sokan próbálták már meglesni, de senkinek nem sikerült még meglátnia azt, akinek a keze a virágot a földre teszi. A virágot soha, senki nem veheti fel, arra vigyáznak a környékbeliek. Cserébe kapnak egy történetet. A picinyke, apró kis nő vén, öreg bérház falai között élte életét. Mindenki ismerte Őt, de nem ismerték életének minden fejezetét. Néha, ha a környékbeliekkel szót váltott, mindig csak a hétköznapi dolgokról beszélgettek. Egyedül élt. Reggel elment dolgozni, este pedig hazatért. Ez volt az élete. Esténként sokáig égett Nála a lámpa, emlékeznek rá a lakók. Nem tudták Ők akkor, hogy ezekben az órákban szerelem születik szívében. A hálón szőtte, szíve hálóját. Napról-napra, egyre vidámabb volt. Kezdett kinyílni, mint egy rózsa. Igaz a mondás, aminek valóságát benne látták sokan, hogy a szerelemben válik nővé igazán a nő és nyílik ki. A szerelem megszépíti azt, ki ezt az érzés hordozza. Nagyon boldog volt, szinte a föld felett szállt, minden reggelen. Soha, senki nem látta azt, ki után szíve dobogott, hogy átlépte-e valaha az ódon bérház küszöbét, senki nem tudja.  A nagy boldogságot könnyek váltották fel hamarosan. Esténként zokogását hallotta a ház, mert nem voltak olyan erősek a falak, hogy a fájdalom ne hatoljon rajta át. Sírt sok-sok napon át, míg egy napon férfit láttak oldalán. Találgatták, vajon Ő az, akiért zokogott a szív, vagy nem? Soha, senkinek nem volt bátorsága megkérdezni. Hónapok teltek el. Mindenki azt hitte, megtalálta a boldogságát, de egy kora délután azt látták a falak, és az, aki akarta, hogy csomagokkal távozik az idegen. Békében, szeretetben váltak el, egy puszi volt az utolsó mozdulatuk. Attól a naptól fogva minden este kisétált a térre a picinyke nő és imádkozott hónapokon keresztül, mikor már csak az ősz volt hátra. Egyik reggelen sikító szirénázással érkezett a mentő a ház elé. Mindenki azt hitte, hogy Kovács néni lett rosszul, mert szegény elég beteges volt. De nem. A nagy rohanás, a mentő orvos szemében az aggódás a picinyke nőnek szólt. Élettelenül feküdt a lakása ajtajában.

  • Meg kell mentenünk! Nem adhatja fel! - harsogta be a házat a mentő orvos hangja.

Aggódva figyelte a ház az eseményeket. "Valamit mondani akar. Nem tudja valaki, kit hív? Van valakije, vagy egyedül él? El tudjuk érni azt, akit hív?" És hasonló kérdések. Telefonjában a gyors gombokat nézve nyomtak meg egyet. Férfihang szólt a kagylóba a csörgés után.

  • Nem, én csak a barátja voltam, de tudom, kit hív, indulok!

Ő volt az, aki tudta, ki nevét próbálta mondani a halál kapujában az aprócska nő. Tudta, kit kell felhívnia, igaz, soha nem beszélt azzal az emberrel. Az elérhetőségét sem tudja, miért mentette el.  Talán érezte, hogy egyszer szüksége lesz rá. Hónapokig élt együtt azzal a nővel, akiről tudta, hogy szíve máshol van. Szerették egymást, de nem szerelemmel. Ő tudta azt, amit senki más nem tudott, hogy reménytelenül szeretett e nő, ki kicsinyke volt és szerethető. Játszott a férfi Vele kegyetlenül, mert szép szavakkal ámította és a nő szerelmét akarta, de nem adott mást, csak reményt és sok átsírt napot és éjszakát. A nő érzéseit soha nem tagadta, hogy mit érzett, Neki is elmondta. Őszintén szeretett, ehhez kétség sem férhetett. Nem tudta feledni a férfit soha, így nem élhettek Ők sokáig együtt, mert a nő szerelmét nem kapta meg. Tárcsázta a számot, és teste beleremegett a történtekbe. Felvették a telefont a vonal túlsó végén. Elmesélte, mi történt, kérem, jöjjön be a kórházba, hisz Önt hívja, fejezte be a mondani valóját, míg érkezett a válasz a vonal másik végéről. Nem tehetem, sajnálom. Hogyan tudta ezt az embert szeretni? Rázta meg a tény, de gondolkodni nem volt ideje, mert rohant a kórházba, hogy legalább Ő ott legyen Vele és talán sikerül elhitetnie, hogy az Ő keze azé, akit várt. Legalább egyszer legyen boldog az életben.  Csapódó kórházi ajtó. Ó, Istenem! Hol van egy orvos és hol van Ő?

         Doktor úr!

  • Igen?
  • Mondja, mi van Vele?
  • Ön a rokona?
  • Igen! - dadogó válasz.
  • Sajnálom, nem tudtuk megmenteni. Infarktusa volt, részvétem!

Nem indult nagy temetésnek, de még is sokan voltak, mert sokan akartak búcsúzni Tőle, "az imádkozó családtagtól". Még utolsó útján is csalódnia kellett, mondták sokan, mert ugyan nem ismerték, de tudták, az, akiért oly hevesen vert az a kis szív, az nincs itt. Utolsó útján is sírt a dobogó szív, mert eső mosta a búcsúzó embereket. Nehéz, fájdalmas esőcseppek nehezedtek a vállakra. A temetés óta minden nap ott van a gyönyörű vörös rózsa a téren, pont ott, ahol imára borult minden este Ő, a törékeny, picike nő.

Útközben elveszett

Emlékszem a kis szőke fejű gyerekre, ki futott hozzám labdát pattogtatva. Szeretlek, mondta, majd ölelt karja. Tiszta és őszinte volt szava, mert ölelésének ereje és szeme elárulta. Piciny gyermeki lélek, még oly tiszta és igaz minden kimondott szava. Minden nap láttam Őt hisz szemem előtt nőtt, mert a szomszédban lakott és mindig mikor meglátott, mondott egy csókolomot és küldött egy nagy mosolyt. Édes kis szerethető pici lélek, én is szeretlek, mondtam ilyenkor. Egyre nagyobb lett a fiúcska, míg egy napon beült az iskolapadba. Nem volt egy nagy termet, így inkább két nagy szeme kukucskált a padból ki. Okos volt és vágott az esze, mint a borotva, mondta mindig a nagypapa. Nem is tévedett a fehér szakállú öreg, mert a szőke kisfiú polcain gyűltek az érmek, a kitüntetések és iskola első lett. Büszkén tapsoltam én is Neki, mikor átvette az oklevelet. Aztán egy napon nagy bőröndöt fogott a kezébe, hogy a nagyvárosba menjen, és ott tanuljon tovább. Anyja sírva borult a vállára, mikor kikísérte az állomásra. Én is el akartam köszönni Tőle, így csendben meghúzódva megálltam a tölgyfa tövében. Észrevette, hogy könnyeimet törlöm. Odalépett hozzám és fehér zsebkendőjével letörölte könnyem. Szeretlek, mondta és ölelt karja. Vigyázz magadra, ez volt utolsó mondata és felszállt a vonatra. Sok-sok évig nem is láttam Őt. Azt tudtam csupán, hogy tanul és egyetemre jár. Ó, de jó lenne már látni, sóhajtottam fel oly sokszor.

Gyorsan repültek az évek és én is öregedtem szépen. Sokat gondoltam a szőke kisfiúra magányos napjaimban. Nem volt nekem már más, csak a Cirmos, a fehér kis macska, ki együtt öregedett velem. Látásom nem csak nekem romlott, de neki is. Ennek ellenére ő azért szeretett kószálni. Egy napon nagyot fékezett egy autó a ház előtt, mire felkaptam fejem. Nem sokat tétováztam, mert öreg lábaimat gyors mozgásra késztetve mentem, hogy megnézzem, mi miatt fékezett ekkorát, ki erre jár.

A kapuba érve vettem észre, Cirmos volt a fékezés okozója. Valami kocsi csoda állt a ház előtt, miből dühösen ugrott ki a sofőr.

- Maga vén marha, miért nem vigyáz a macskájára? Még a végén kárt okoz a kocsimban!

Döbbenten álltam, mert erre nem számítottam. Ki lehet ez, aki olyan, mint egy pokróc, azon gondolkodtam, de gyors volt a felismerés, mert a nagyra nőtt szőke kisfiú volt az, nem más. Kicsit vak már a cica, suttogtam halkan, mire Ő azt válaszolta, akkor zárja lakatra az ajtót, hogy ne kószáljon.

- Lacika! Te vagy az? - Folytattam és a karomat ölelésre tártam. De Ő nem akart karjaiba zárni, csak furcsán fintorgott és azt mondta, én nem akarom Magát megölelni. Mondtam még valami viszontlátás félét és Cirmivel az ölemben sírva mentem be. Mi történt ezzel az emberrel, kérdeztem magamtól, mert oly érthetetlen volt számomra az, ami abból az édes kisfiúból lett, kinek minden mozdulatát átjárta a szeretet.

Később megtudtam, mert faluhelyen semmi nem marad titokban, hogy nagyon gazdag ember lett és van egy szép családja. Felesége olyan, mintha divatlapból lépett volna ki, mondták sokan, de finnyás a kicsike, mert vendégségben nem evett Ő semmit sem. Nem igazán tetszett Neki a szülői ház sem, ahol felnőtt férje, mert nem aludt Ő ott egy percet sem. Szállodában foglaltak szobát és napközben meglátogatták a mamát, aki kacsát és csirkét vágott, hogy adhasson valamit, ha majd indulnak haza, de oly nagy volt a bánata, mikor fia azt mondta, nem kérjük anyám, de milyen egy anya, adni akart, mert ez a boldogsága.

- Vigyed csak fiam, jó kis hazai ízek, majd megeszitek.

A fiú nem vitatkozott tovább, mert csomagtartóba dobta a kacsát és már ott sem volt a család. Könnyei záporoztak az anyának, de az igazi sokk akkor érte, mikor másnap csöngetett a Gyula, az erdőkerülő és kezében tartott egy csomagot, amit az út szélén talált. Szerintem ez a Magáé, nyújtotta át azt a csomagot, amit a fia a falu határában kidobott. Hetekig magára zárta az ajtót az Erzsi, mert nem akart senki látni. Fájdalmával egyedül akart maradni, amit nagyon megértettem, mert nekem is sajgott a szívem, hisz oly sok év után nem ölelhettem át azt, akit nagyon szerettem, de talán anyja is csak érintette azt, kit hazavárt nap, mint nap.

Lassan tavaszodni kezdett és Erzsi sem maradhatott bent. Ásni kellett a kertet és ültetni a virágokat, mert nem csinálja meg helyette azt más. Egy ilyen napsütéses reggelen átköszöntem Neki a kerítésen. Ő halkan visszaköszönt és lesütötte szemét, mint aki szégyelli létét. Tudom, nem jó az, ha valaki magában hordozza fájdalmát, mert megbetegíti a testet, így beszélgetést kezdeményeztem és belevágtam a közepébe, gondolván arra, legalább megszabadul a tehertől, ha fájdalmát valakinek elmondja.

- Megváltozott a fiad, Erzsi. - Mondtam Neki. Sokáig hallgatott az aprócska anya, majd zsebébe nyúlt és zavartan zsebkendőt vett elő. Hófehéret, vasaltat és arcáról felitatta a könnyet. Torkából a gombócot félretolta és alig hallhatóan mondta.

- Tudom, én is észrevettem és olyan nagy fájdalom ez lelkemnek, mert én nem erre neveltem. Mi tette ilyenné, nem tudom. Talán az élet keményítette meg ennyire? Nem, az nem lehet, mert oly sok szépet kapott és én mindig ott voltam mellette. A pénz tette talán, hogy átértékelte a dolgokat és feledte azt, amit otthon kapott. Tanácstalan vagyok, mert rossz úton halad, de szólni nem merek, mert talán többet meg sem látogatnak. Legutóbb is, mikor beszélni próbáltam Vele, azt mondta, anyám, Magának ehhez semmi köze. Megváltozott az én fiam, az tény és az unokám is hasonlít Rá nagyon, mi számomra aggasztó, mert milyen lesz itt az élet, ha az emberek úgy gondolkodnak, mint Ők és elfelejtik honnan jöttek és elfelejtik azt a nevelést, amit útravalóul kaptak. - Zsebében ismét keresett valamit, ami nem volt más, mint egy szépen összehajtogatott papírdarab. - Tudod, ezt az unokám írta. Ez volt az irodalom dolgozata, minek az volt a címe, az én példaképem. Büszkén adta át a dolgozatot a fiam nekem, mert úgy vélte, zseni a fia és már most tudja, hogyan kell dolgokhoz állnia az életben. Mikor elolvastam a döbbenettől először szólni sem tudtam csak suttogtam, hogy ó fiam, az unokám soha nem lesz boldog. Anyám, az én fiam már most tudja, kivel hogyan kell beszélni és sokkal talpraesettebb, mint én voltam ennyi idősen De, ha anyám ezt másképp látja, akkor nincs miről beszélni. Hosszú lenne az egészet végigolvasni, így kiragadok egy részletet. Na, ezt hallgasd meg!

"Számomra apám a példakép, mert határozott és magabiztos. Odafigyel mindenre, a munkájára, a házra, a személyzetre. Nem tűr feleselést, mert, ha valakinek nem tetszik valami, akkor mehet. Precíz és pontos és ezt mindenkitől el is várja. A múltkor is elküldte a kertészt, mert nem vágta olyan méretre a füvet, mint amilyen méretre kérte és akkor is igaza volt, mikor elküldte a szakácsnőt, mert annak fontosabb volt a beteg anyja, mint az elvállalt munka. Apám azt mondja, az életben csak az érvényesül, aki határozott és tudja, mit akar és a cél érdekében nem tűr el kompromisszumokat." - Eddig ért a dolgozat olvasása közben Erzsi, mikor megakadt szava és az olvasást folytatni nem tudta.

- Most mondd meg, miket ír ez a gyerek? Olyan szavakat használ, amit nem is nagyon értek, pedig csak tizenegy éves, és ami a szavak mögött van az fájdalmas, mert az nem tükröz mást csak egy kemény, érzelmek nélküli világot. Ez lenne az élet? Ez lenne a jövő? Mond meg nekem, mi történt ezzel a világgal, mi lett az én fiamból? Biztosan nagy rajta a teher azért ilyen, hisz kemény az élet és megkeményítette Őt is. Minden ezzel magyarázható. Olyan volt, mintha egy idegen látogatott volna meg, nem is a fiam. Mikor kérdeztem, mikor látlak, azt mondta, majd jövök anyám, ha tudok.

Tudod, mi fáj a legjobban? Azt sem tudom, hol lakik, mert soha nem voltam nála, hisz nem hívott meg soha. Mikor menni szerettem volna, akkor pedig azt mondta, anyám öreg már az utazáshoz. Így maradok otthonomban és örökké várom, hogy hazatérjen az, akit mindennél jobban szeretek. Csak tudnám mit rontottam el?

- Nem rontottál el semmit. - Mondtam Neki csendesen, miközben megfogtam remegő kezét. - Az történt csupán, hogy útközben elveszett a szeretet, de erről nem Te tehetsz

A szívnek dobognia kell!

Hosszú sikító hang. Fejemben érzem, mintha a homlokomon futna végig. Jó mélyen, fájdalmat vésve fejembe. Szemem nagyra kerekedve a monitort nézi az üvegfalon keresztül. Vízszintes vonal fut a képernyőn, majd csend. Gyorsan becsukom a szemem és olyan gyorsan ki is nyitom, mert nem akarom elhinni, amit látok. Agyam nem fogadja el a továbbított jelet. A gép leállt, jelezve, hogy feladtad. Nem! Nem! Nem!- sikítom. Ökleimmel az üvegfalat verem, de már nincs szavam. Némán tátogok. Valaki megfogja a vállam és azt mondja: „Nyugodjon meg” - és egy padhoz vezet. Nem tudok ülve maradni, hiába kéri. Fehér köpenyébe kapaszkodva megyek vissza. Nincs erőm. Elönt valami forróság és úgy érzem, megfulladok, majd jéggé fagy testem. Vacogok. Némán csak azt kiáltom, hogy nem és nem, de nem akar meghallgatni a jó Isten! Mozdulatlan testedet látva a műtőasztalon még jobban jéggé fagyok. Zokogni szeretnék, de nem tudok. Jéggé fagytak bennem a könnycseppek. Erősödik bennem a fájdalom. Zsibbad a kezem. Azt akarom, hogy gyere vissza, mert itt a helyed! Nem adhatod még fel, hisz száz csoda vár még rád. Küzdj, harcolj az életért, hisz Te mindig olyan erős voltál. Mindig én voltam a gyenge, ki támaszra szorult, de most erős leszek és én, erősítelek, csak gyere vissza!

Egy orvos a mellkasodat nyomja, úgy, mint ha valami zsákot akarna tele tuszkolni, majd mind ki túl sokat rakott bele a levegőt kiengedi.

Töltés! Hangzik el a parancs és testeden ott az a tappancs, mitől mindenki azt várja, hogy újra itt leszel köztünk. Fürkésző szemek figyelik a monitort velem együtt, de semmi. Majd ismét a hang: „Töltés, mert elveszítjük!”

Ti veszítitek el?- dühöngök magamban. Hisz Ő az enyém! Durcás vagyok. Haragszom az egész világra!

Csináljanak már valamit! - kiáltom és felszakadnak a könnyeim. Szemem, könnyfátylon át látja a műtőt és a monitoron villanást vélek felfedezni, de becsapott az agyam, mert egy könnycsepp volt az, csupán amit láttam.

Karomban szúrást érzek. Ez egy injekció volt. A nővér mondja, hogy ettől jobban lesz, meglátja. Nem jobban akarok lenni, hanem Őt akarom. - kiáltom. Neki adjanak injekciót, ne nekem. Nagyon fázok. Fogaim összekoccannak, majd megnyugszom kicsit. Lassan hat az injekció. Kicsit olyan lebegős minden. Lágy szellőt érzek, mi megérinti testem. Téged látlak, ott állsz előttem. Vigasztalni próbálsz, de én nem nyugszom meg. Lágyan megsimogatod arcom és azt mondod: „Most el kell mennem!”. Nem, nem, nem mehetsz el! - győzködlek, hisz még ezer dolgod van, amit be kell fejezned! Itt a földön kell még maradnod, mert számítanak Rád sokan. Ó, kérlek, ne rohanj!

„Fentről vigyázok majd Rád”. mondod és összeszorul a szívem, mert ezt nem akarom. Itt vigyázz rám, kérlek! Kérlek! Kérlek!- csak ezt ismétlem. Közben lecsukódik a szemem. Álmos lettem. Biztos az injekciótól. Talán kicsit el is bóbiskoltam, de riadtan ébredek és rohanok a falhoz. Nincs esély, mondja az öreg professzor, de nem adja fel. Küzd érted, küzd az életedért. Küzdj Te is! Nem érted? - ismétlem.

Testem kezd felengedni, már nem fázok. Enged a jég. Eltűntél!

Örökkévalóságnak tűnő pillanatok, majd össze- vissza, futkosó görbék a monitoron.

Sikerült, sóhajtok az öreg professzorral együtt, ki letörli a homlokáról az izzadság cseppeket és lehúzza kezéről a kesztyűt. Visszahoztuk, mondja. A többi már rajta is múlik és megköszöni a segítséget a műtő személyzetének.

Én a jó Istennek köszönöm, hogy meghallgatott és segített abban, hogy legyen erőd visszajönni.

A monitoron kusza összevisszaság számomra, de tudom, hogy ez jó jel, hisz élsz újra.

Küzdj, kérlek tovább, hogy minél előbb felépülj, és ne félj, nem leszel egyedül. Itt leszek veled és fogom kezed. Már nem vagyok olyan gyenge, mint voltam, mert érted harcoltam és megnyertük a legnagyobb csatát. Ezek után az élet már csak egy szép tánc lesz, mert a hit és az akarat győzött a halál felett.

Kérlek, keringőzz velem!

Analóg óra
óra
perc
másodperc
óra hátlap
Névnap emlékeztető
Ma
Csanád, Emil
névnap van!
Holnap
Magdolna

névnap lesz!

© Minden jog fenntartva.