|
Férfi könnyek
Keserű fagylalt
- Megértelek Pistám, de nem használ az alkohol és látod, nem old meg semmit. Ne tedd tönkre magad! - Nincs már életem, romokban minden. Tudod, csak az elmúlt egy év eseményeit látom magam előtt mindig, olyan, mintha egy filmet néznék reggeltől estig és estétől reggelig. Nem is tudom, egy évbe hogy fért bele ennyi szörnyűség. Néha azt hiszem, már soha nem lesz vége. - Nem szabad elkeseredned, tudod, én itt vagyok és segítek mindenben. - Te vagy az egyetlen ember, akire számíthatok, komolyan és köszönöm! Megint elindult a film és egyszerűen nem tudom leállítani. Ott állok a munkaügyis asztalánál és átveszem a papírokat. Mit fog szólni az én Mártám, ha hazamegyek és elmondom, hogy már nincs munkám és miből fogunk megélni, kérdezem én. Miből fizetem Jutka lányom egyetemi tanulmányait? Nem vagyok én már ember, az utcára dobtak, értéktelen vagyok, mint a járdaszélén megbújó kis kavics. Még órákat járkáltam a gyár udvaron, mert nem tudtam elindulni. Nem akartam elhinni, hogy holnap reggel már nem kell bemennem. Mindig siettem haza, de akkor nem. Megértést és támaszt vártam lelkem mélyén az én feleségemtől, Mártától. Ó, milyen szép nő volt és még ma is az. Szeretem Őt, míg élek. Nem tudok haragudni rá, mert erősebb a szeretetem, ami a lángoló szerelmemet váltotta fel. Mindig megértett és támogatott mindenben, így akkor is arra számítottam, de csalódnom kellett. Már mikor beléptem, éreztem, rosszul indul minden. - Hol voltál? Halálra aggódtam magam és a vacsora is kihűlt. - Eddig még jó is volt minden, de hirtelen olyan dühösen folytatta, hogy megszólalni sem tudtam. - Sietned kellett volna haza, hogy elmond a nagy újságot. A Zolitól kell megtudnom, hogy kész, vége, kirúgtak? Na, most ne gyere majd nekem azzal, hogy létszám leépítés volt. Volt, ami volt, mindig azt küldik el, aki nem ér egy garast sem. Mondd, miért nem tudtál jobban dolgozni, miért nem tudtad magad jobban meghúzni, vagy miért nem nyaltál úgy, mint mások, akiknek már mindenük meg van, mert viszik valamire és nekik fontos a család? Ne szónokolj nekem majd a becsületről és egyebekről. Vad világban élünk és vadnak kell lennünk, ha életben akarunk maradni. Te nem gondolsz a családodra, a lányodra? A Zoli miért maradt? Mindig azt mondtad, hogy csapnivaló a munkája és tessék, ki van az utcán? Te, fiam, Te vagy! Ezután már csak a fagylaltot nyalhatod, ha lesz rá pénzed, de hidd el, nem édes, hanem keserű lesz. Megbánod még azt is, hogy megszülettél! Majd emlékezz szavaimra! Kire pazaroltam én az egész életemet? Választ már nem várt, mert gyorsan sarkon fordult és a kezében lévő kockás konyharuhát hozzám vágta, majd átrohant a barátnőjéhez, a nagyszájú, rosszindulatú Gabihoz, aki mindig ellenem hangolta. A fene egye meg, ha akkor, azon az őszi délutánon, mikor átjött és az asszonyt kereste, aki pont fodrásznál volt, lefekszek vele, akkor minden más lenne. Ott, illegett-billegett előttem és tegyél boldoggá, mondta. Nem akartam. Na, nem azért, mert nem kívántam, nagyon kívánatos nő volt és gyanítom, remek szerető is, mert a teste mozgásából erre következtettem, de soha nem csaltam meg a feleségem és akkor sem akartam. - Megbánod még, hogy elutasítottál, meglátod, még azt is megbánod, hogy megszülettél! Én nem tudom, minden nő ezt a bűvös mondatot mondja? De, ma már én is azt mondom, hogy bánom azt is, hogy megszülettem, mert nem élet ez már így. Még azon az estén a lányom is felhívott és azt kérdezte csupán, mondd apa, most mi lesz velem, mit csináljak, ha nem támogatsz? Választ ő sem várt, mert gyorsan lecsapta a telefont. Magamba roskadtam. Gondoltam, iszok egy sört, de, mikor benéztem a hűtőbe, nem találtam mást, csak fagylaltot. A fenébe, ezt direkt rakta a szemem elé, dünnyögtem magamban. Komám, azóta is utálom a fagyit, még ránézni sem bírok, pedig hogy szerettem.
Két hét múlva már azon kaptam magam, hogy üres mellettem az ágy. Hiába kerestem, hiába tapogattam, nem érzett kezem mást, csak üres párnát. Nem szuszogott már az én kedvesem mellettem. Összecsomagolt és elhagyott. Élő halottnak éreztem magam. Nem találtam a helyem és sokat gondolkoztam azon, hogy szabad-e élnem egyáltalán. Mély depresszió, vagy mi a fenének hívják, na, abba estem. Április 23.-án volt a válóperes tárgyalás. Én nem is tudom, hogy mentem el a bíróság épületéig. Nem akartam elválni, vissza akartam kapni a feleségemet. A fájdalom hasított belém, mikor a folyosón megláttam. Olyan szép volt, mint még soha. Olyan volt, mint egy díva. Egyet akartam, átölelni és csókokkal elhalmozni, de ő szúrós tekintettel nézett rám, és, mikor köszöntem neki, motyogott valamit, de gyorsan elfordította a fejét. A tárgyaláson mondhatnám, kiforgatott mindenemből, de ez így azért nem igaz, mert mindent kért és én mindent adtam. Megérdemli, mert szeretem, véltem. Egy munkanélküli, nincstelen senkiként léptem ki az épületből. Megvártam, míg kijön a feleségem. Szerettem volna még elmondani neki, hogy örökké szeretem, de nem volt rá lehetőségem. Egyenes testtel, fejét magasra emelve lépett ki. Elindultam felé. - Ne gyere közelebb! Nem igazán akarok hallani semmit. Mondtam, hogy megbánod azt is, hogy megszülettél. Majd, kaptam egy óriási mosolyt és már ott sem volt. Leültem egy kő virágágyás szélére és nem tagadom, sírtam. Soha nem sírtam még úgy életemben, mint akkor. Gyerekkoromban sírtam utoljára, de akkor sem annyira, mint azon a napon, pedig, mikor borultam a bringával, akkor nagyon zokogtam a fájdalomtó és attól, amit apámtól kaptam, mert nem tudok vigyázni magamra. Sokáig ültem ott, mert minden fájdalmat ki akartam sírni magamból. Lassan elindultam, és szinte forgott velem a világ. Olyan voltam, mint aki be van rúgva, pedig egy korty alkoholt nem fogyasztottam. Kóvályogva álltam a zebránál. Arra még emlékszem, elindultam és hallok valami távoli hangot. - A marha, biztos öngyilkos akar lenni, különben nem indult volna el a piroson. - Na, ez nem éli túl. Aztán, nagy csend és már ott fekszek a kórházi ágyon. A nővérektől tudom, három hónapig tartott ez a csend. Mikor megláttam, hol vagyok, azonnal szaladni akartam el onnan. Soha nem bírtam a kórházat, még az épület látványát sem. Gyors mozdulattal ledobtam magamról a takarót és gondolatban már a cipőt húztam, de Komám, nem volt mire húzni. Nem volt lábam. Mi a fene ez? Érzem a lábam, de nincs. Szörnyű álom, fel kell ébredni. Nem akarok tovább aludni. A valós álomból a nővérke hangja zökkentett ki. - Nyugodjon meg kérem, hívom a doktort! - Mondja azt nővérke, hogy nem igaz! Mondja, hogy álmodok! - Hívom a doktort. Hiába jött az orvos, a lábaimat már nem tudta visszaadni, csak nyugtatót tudott belém nyomni. - Higgye el Pista, nagy volt az a kamion. Több tonna, csoda, hogy túlélte! - Nem kellett volna! - Ne mondjon ilyet, örüljön az életnek! Ő már csak tudja, minek tudok én örülni. Sokáig voltam még kórházban, mert nem csak a testem gyógyították, mert volt még két műtétem, átszabták az arcom is. Látod Komám, nekem nem kellett plasztikára gyűjteni, mert megkaptam ingyen. Nem néztem a tükörbe műtét előtt, mert tudom, sokkolt volna. Szóval a lelkemet is próbálták gyógyítani. Minden nap leült az ágyam szélére egy aranyos doktornő, aki mindent megtett azért, hogy meggyógyuljon a lelkem is. Hálás vagyok neki érte, de az én lelkem úgy összetört, hogy azt már nincs ember, aki összerakja. Te voltál Gézám az egyetlen, aki látogatott és, mikor azt mondta az orvos, hogy holnap hazamehet, Te befogadtál, mert nem volt hova mennem. Tudod, milyen nagydolog ez számomra? Ember értem még ilyet nem tett. Most, ha belenézek a tükörbe, egy egészen új arcot látok. Nem tudom elfogadni. Kérlek, ne haragudj, hogy a múltkor összetörtem a tükröt is. Azóta nem látod benne Te sem magad, pedig neked látnod kéne, mert ilyen igazi emberi arcot, mint a tied, ritkán lát az ember. Én, meg már azt is bánom, hogy megszülettem. Nyúlpaprikás
- Dénesem, én erről inkább lemondok. Nekem nem ízlene a falat és különben is sietek. Jó étvágyat Nektek hozzá!
- Ennek meg mi baja? Nem szokott ilyen barátságtalan lenni. - Dénesem, ez a nyúl miatt van. - Mi köze a nyúlnak a hangulatához? - Te nem is tudod? - Mit kéne tudnom? - A Jóska nagyon szerette a Marikát - Melyik Marikát? - A Nagyné lányát. - Ja? Azt? Hisz az már ezer éve elköltözött a faluból. Na, az a szerelem nem mostanában volt. - Nem mostanában volt, az biztos és igen, a Nagy Marikáról szólt a szerelem, de, ha állandóan közbe szólsz, akkor nem tudom elmesélni. - Nem szólok közbe többet, de tudod, azért képben akarok lenni. Nem sokat tudok a Jóskáról, mert olyan magának való. Tudom, hogy neveli azt a sérült gyereket, ami becsületére legyen mondva, nem sok férfi vállalná, de mást szinte nem is tudok. Soha nem gondolkodtam még el az életén, de most, ahogy mondod, érdekel. Folytasd komám!
- Hallod, hogy Te mennyit tudsz feleslegesen fecsegni! Szóval nagy szerelem volt. A Jóska olyan szerelmes volt, mint a nagyágyú. A Mari meg hitegette, hogy majd feleségül megy hozzá és főz neki finomakat, meg szeretni fogja, míg él. Én nem is tudom, miért nem emlékszel erre az egészre. A Marit mindenki ismerte a faluban. - Én is ismertem. - Ne szólj már közbe állandóan! Szóval. A Mari szerette a férfiakat és nem is igazán utasította őket vissza. A Jóskában látott viszont valamit, amit másban nem, a jövőjét. A Jóskának volt háza. Tisztességes munkája az erdészetnél és szerelmes volt nagyon. A Mari vele gondolta leélni az életét, de nem akarta siettetni a dolgot. Mindig azt mondta, ha kérdezte valaki, hogy mikor lesz az esküvő, hogy majd eljön annak is az ideje, minek siettetni, nem szalad el a Jóska. Nem kell annak más, csak én. Szegény anyja meg úgy szégyellte ezt az egészet, hogy még a kisboltba is a szomszéd kislányt küldte, mert félt a falu szavától. Nem pocsékolta a lánya ugyan is az időt. Egy-két férfi megfordult naponta az ágyában. - Ezt a Jóska nem vette észre? - Már megint belezavarsz! Hiába mondtuk neki, azt mondta, hazugság, az ő kedvese nem csinál ilyet. Irigylitek tőlem, azért mondotok ilyeneket, volt a válasza. Tervezgette az életét. A Mari meg az a fajta volt, hogy szeretett Jóskától kérni. Hol epret kért, mikor már rég leérett, hol dinnyét, ami még meg sem érett, de a Jóska mindég megszerezte neki, amit akart és nem számított, mennyibe került. „Ha az én Marim szeretné, akkor megszerzem neki!” - mondta. Szegény Jóskán röhögött az egész falu. Emlékszem, mikor a Béla egyszer megkérdezte a kocsmában a Jóskától. - Hol lehet ilyen édes epret venni? - A választ várva az egész kocsma elcsendesedett, de a Jóska csak azt kérdezte, Te honnan tudod, hogy édes? - Csak gondoltam, válaszolta a Béla, mert látta, olyat kérdezett, amit nem kellett volna és barátját nem akarta még jobban megszégyeníteni. Elég volt az, hogy kapott az eperből meg a Mariból. Szegény Jóskánk még ezek után sem kapott észbe. Egy napon a mi Marikánk mit kívánt? Nyulat. Tudod, nem egyszerű egy nyulat szerezni, főleg akkoriban nem volt az, de nincs lehetetlen, ha kell, hát kell. Mosolygott Józsi arca, mikor a nyúl két fülét összecsippentve boldogan sietett a Marihoz. Hiába kopogott, nem nyílt az ajtó. Na, nem baj, bemegyek a nyári konyhán keresztül, gondolta, és leteszem a nyulat a konyhaasztalra, had örüljön a Mari, ha hazaér. Biztosan átment az anyjához, játszott el a gondolattal. Így is tett. És a konyhán át már bent is volt, de furcsa zajokat hallott a szoba felől. Mi a fene lehet az? Ki garázdálkodik a lakásban? Csendesen az asztalra rakta a nyuszit, majd lábujjhegyen elindult a szoba felé. Óvatosan nyomta le a kilincset, hogy a betolakodó ne vegye észre, hogy ő ott van, és nyakon tudja csípni alkalmas pillanatban. Jaj de jó, hogy bejöttem, mert, ha a Marimra támad az idegen, az szegény nagyon megijedt volna, játszott tovább a gondolattal, közben óvatosan bedugta a fejét az ajtónyíláson. Hát nem kellett volna, mert amíg ő gondolataival játszott, addig a Mari mással játszadozott. Nem szólt semmit. Óvatosan visszazárta az ajtót. - Nagy bolond volt. Én, ott elrendeztem volna mind a kettőt. - Ne szólj már bele folyton! - Jól van, na! De, hogy lehet ilyen egy férfi? Hagyja, hogy a kedvesét öleljék tovább? Na, én megöleltem volna, abban biztos lehet a világ. Kis ribanc, összefekszik mindenkivel. Ezt a szerencsétlent meg kihasználta. Na, csináltam volna én akkora cirkuszt, hogy zengett volna az egész falu. - Tudom, de akkor most Te nem is lennél itt, mert hűsölnél. Ahogy téged ismerlek, halálra verted volna mindkettőt. - Abban biztos lehetsz! - Na, szóval! Amit szegény Jóska látott, az nagyon fájdalmas volt számára, de nem szólt a Marikának, csak még többet volt vele. Szabadságot is kért az erdészettől. Egy hónap fizetés nélküli szabadságot. Mari csodálkozott is, hogy állandóan vele van, de a csodálkozásra az volt a Józsi válasza, hogy nagyon szereti és feleségül akarja venni. A Mari nem igazán akarta, hogy a Jóska bekösse a fejét, de, mikor kiderült, hogy terhes, igent mondott. Jóska pedig oltár elé vezette. - De bolond volt! - Az esküvőn röhögött az egész falu. Fehér ruha és gyerek, na meg egy balek. Jóska úgy volt vele, hogy volt, ami volt, ő szereti a Marit, és ki áll érte és megvédi a falu szájától. A gyerek meg úgy sem lehet másé, csak az övé, hisz Karcsi semmiféleképpen nem lehet az apa, még akkor sem, ha látta őket, hisz az még nem rég történt és az még nem foganhatott meg. Így, ő az apa és vállalja is a gyereket. Mondanám, boldog napok jöttek, de azért volt felhő, mert Marikának nem nagyon tetszett a terhes női szerep. Ideges volt állandóan és mindig pörölt a Jóskával. „Majd megváltozik minden, ha megszületik a kis csemete” nyugtatta magát és másokat is Jóska. Jött is a változás, az biztos, nem kellett sokat várni. Egy nyári napon megszületett a kislány. Boldog volt a Jóska. Talán még ivott is egy felest az örömre, mert dalolva ült a biciklin és, míg elkerekezett a szülőotthonig, mindenkinek elújságolta, hogy gyereke született. Nem volt szerencsés, mert a kislány lábak nélkül született. Mari nem is akarta látni a lányát. - Nekem nem kell! Csinálj vele, amit akarsz, én összeszedem a cuccomat és elhagylak benneteket! Így is lett. A Mari összepakolt és elment. Rá se nézett a lányára. Nem tudja senki, hol él, mit csinál. Soha nem jött vissza. Még, az anyja temetésén sem volt ott. A Jóska nagy szeretetben nevelte és neveli a lányt és csak esténként sír, mikor leül a nagy diófa alá, a szekérkerékre. - Akkor az övé a gyerek? - Nem. - Akkor, a Karcsié? - Nem. - Nem és nem. Akkor kié? Úgy, csak nem pottyant a Mari hasába! - A kislányon sok vizsgálatot végeztek, mert három éves koráig eléggé beteges volt és elvégezték közben az apasági vizsgálatot is, de, hogy ki a gyerek apja, azt csak a jó Isten tudja. - Azt, sem tudja szegény, hogy kinek a gyerekét neveli? - Nem. - Hallod, én megemelem a kalapomat előtte és most már megértem, miért nem akart velünk enni. Na, fiúk, nekem már nem kell a nyúlpaprikás. Elment az étvágyam. Inkább iszok egy felest, mert ezt ép ésszel megérteni is nehéz, nem hogy végigcsinálni. Egészségetekre! Megtanítottál rajzolni
Dávid nem volt festő, sőt, életében nem tudott még egy fát sem lerajzolni. Sokszor eszébe jutottak az iskolás évek, mikor rajzórákon csak a homlokát törölte. Mindig nagy kihívás volt számára lerajzolni azt, amit kért a csinos tanárnő. Nem is járt sikerrel soha, pedig oly sokszor felsóhajtott, hogy ezt a kecses női testet örömmel lefestené, de gondolatán csak mosolygott, mert tudta, ez az, ami nem fog megtörténni soha. Sokfelé vitte az élet és, ha kezébe került egy papírdarab, kockát próbált rajzolni, ami 28 év alatt sem sikerült. Szabadidejét az irodalomnak szentelte. Elvarázsolta a könyvek világa és az irodalom szépsége, míg egy napon azon kapta magát, hogy verseket vet papírra. Szép, érzelmekkel tele verseket. Szóltak a sorsok a város szeretetéről, a családról, a barátokról. Egyre több vers született lelkében, míg elérkezett az a nap, mikor már csak verseinek élt és ez töltötte ki életét. Verseskötete jelent meg sorra és sok nő küzdött közelségéért, barátságáért. Szebbnél szebb, csodálatosnál csodálatosabb nők körében töltötte estéit, de szerelem nem lobbant szívében. Teste boldog volt minden este, de nem jött még el az a reggel, mikor úgy érezte volna, hogy a mellette fekvő nő nélkül nem tudna élni és minden reggel vele szeretne ébredni. Verseket írt a vágyról, arról az érzésről, amit szeretne már végre megérezni. Hideg téli nap volt két évvel ezelőtt, mikor Fények című verseskötetének volt a bemutatója. Nagyon várta azt a napot, de nem számított ilyen hóviharokra és ebből következőleg tudta, nem sokan fognak eljönni. Nagy meglepetés érte, mert a terem zsúfolásig megtelt. Verseit olvasták fel. Vidám és szomorú pillanatait felidéző, érzéseit tükröző szavak voltak ezek. Az első sorban ült egy gyönyörű nő, aki a költőnek hamar feltűnt. Csodálatosan szép arca volt, de ami legjobban megfogta, az- az volt, ahogyan hallgatta a verseket. Kizárta a külvilágot és valami egyedi világban utazott. Nem is igen érzékelt semmit a körülötte történő eseményekből, csupán a versmondó hangja lépte át kis világát. Szemét becsukva, utazott. A költőnek az motoszkált a fejében, hogy vajon milyen színű lehet a szeme. Kék, vagy zöld? Talán barna? Jó lenne látni, játszott el a gondolattal. A felolvasás zárásaként a költő mondta el egyik szívének legkedvesebb versét. Közben nem tudta levenni a szemét a nőről, varázsa alá került.
Megsimogatnám arcodat Minden alkonyon Közben füledbe suttognám, Te vagy a mindenem. Szeretlek, nagyon. Mondta úgy, hogy lelkében érezte az érzést, kezében a szeretett nő bársonyos bőrét és parfümjének illatát. Miközben odahajol hozzá, hogy vallomását fülébe súgja a vágyaiban megalkotott gyönyörűségnek, kinek létét a valóságban szerette volna tudni. A mondat végén vette észre, hogy a gyönyörű nőnek arcán halad le sok-sok apró kis könnycsepp, amit nem állít meg senki, mert nincs kéz, mi letörli. A költő lelke remegni kezdett, ahogy nézte a könnycseppeket, majd kis szünetet tartva folytatta.
Add nekem a könnyeidet, Ne cipeld tovább, Mert arcodon látni fájdalom.
Hirtelen felpillantott a nő és szép barna szeme kereste a költő tekintetét. Egy pillanat alatt találkozott a két tekintet, ami akkor és ott, valami csodálatos dolog kezdetét jelezte. Nagy szerelem szövődött és sok boldog napot éltek meg együtt. Egészen pontosan 381-et, mert a költő számolta a napokat. Úgy érezte, ajándék minden nap és számolni akarta. Helga volt a gyönyörű nő, kitől a költőnek remegett teste, lelke. Múzsa volt számára. Minden nap, ha az idő engedte, nagyokat sétáltak, majd letelepedtek a közeli parkban, egy árnyékot adó fa alá. A költő ilyenkor mindig mélyen a múzsája szemébe nézett és érzéseit papírra vetette. Mindketten megtalálták azt, amit kerestek. -Olyan szép vagy! Szeretném, ha egy festményen is láthatnám arcod, mert ilyen mesélő szemeket, ily arc által átadott szívhangokat soha életemben nem láttam még. Talán találok egy festőt, aki elkészíti nekem, bár nem lesz egyszerű dolga, mert Téged csak szívvel lehet lefesteni. Igazából nekem kéne elkészíteni, de én sajnos még rajzolni sem tudok, nemhogy festeni. – Mondta el minden nap ezen gondolatait kedvesének. Majd megsimogatta arcát az imádott nőnek és hosszú, édes csókot váltottak. Ragyogott számukra minden nap és ragyogtak Ők is. Egyik nap, mikor leültek a padra a parkban séta közben, Helga megfogta kedvese kezét, majd csillogó szemekkel mondta: -Szeretnék valamit mondani Neked. -Gyerekünk lesz? Nem hiszem el! Gyorsan felkapta a számára legszebb női testet és örömében pörgött vele körbe-körbe. Óriási mosolyukkal, egymást átölelve – Soha ne árnyékolja be boldogságunkat semmi, csak ezt kérem én! – mondta a költő nap, mint nap, de egyszer csak felhők gyülekeztek és a boldogságot tovasöpörték. Visszagondolni arra a napra, mikor boldogsága darabokra tört, oly fájdalmas volt a költőnek. Helga vásárolni indult azon a délelőttön. A költő nem kísérte el, mert következő kötetét vitte a kiadóba. -Délután találkozunk édes! – mondta és lágyan megcsókolta. Nehezen telt a délelőtt egymás nélkül, mert szinte mindenhova együtt mentek mindig, kéz a kézben. A költő korábban végzett és a parkban várta kedvesét, miközben a forgalmat nézte, mi a nagy parkot körbeölelte. Lassan telt minden perc, mert úgy szerette volna ölelni már kedvesét, ki méhében hordozza boldogságuk gyümölcsét. Elképzelte, ahogyan hárman sétálnak majd, és ők megpihenve nézik, hogy szemük fénye előttük fut, rohan. Egyszer csak észrevette, hogy közeledik Helga. Örült, hogy nem kell tovább várnia. Intett felé és Helga visszaintett, kicsiny bébi cipőt kezében tartva. Annyira megtetszett neki ezen apró kis tipegő, hogy szorosan markolta, mert kedvesének egyből mutatni akarta. Nagyon várta, hogy váltson a lámpa végre zöldre, de oly hosszan volt piros, hogy csak ugrált, mint egy kisgyerek, izgalommal tele. Majd csendesült a forgalom, de a lámpa még piros volt, mikor lelépett az úttestre, mert úgy sem jön semmi, gondolta, de óriási busz kanyarodott, ami elől futni nem tudott. Megrémült és egy nagyot sikított, mire a költő futni kezdett, de nem tudta megmenteni, mert későn ért oda. Akkor, mikor a busz testén áthaladt. Nem tudott fékezni, nem tudott megállni, mert a nőt a vezető nem vehette észre. A semmiből bukkant elő. Mosollyal és fájdalommal arcán búcsúzott Helga, magára hagyva szerelmét, a költőt. Rémálmok sora és az önmarcangolás, ez lett a költő élete napokon, hónapokon át. Miért intettem neki? Miért nem vártam türelmesen? Akkor még ma is itt lenne, vádolta magát szüntelen. Soha nem gyógyul be a fájdalom, mert soha, senkit nem fogok úgy szeretni, mint Őt, mert így szeretni az életben csak egyszer lehet. Mindig e gondolatok jártak a költő fejében, miközben kezében forgatta a grafitceruzát, hogy ezzel vezesse le azt a feszültséget és fájdalmat, ami belül maradt. Egyszer csak papírt ért a ceruza és becsukott szemmel hagyta, hogy kezét a grafit vezesse. Ő úgysem látott mást, csak Helga arcát. Hosszú vonások után megállt a ceruza és kezét elengedve megpihent a fehér papír szélén csendben. A költő lassan kinyitotta szemét, amit nem sietett el, mert oly gyönyörűen mosolygott kedvese, hogy fogva tartotta, így csak lassan engedte, hogy szeme a valóságot észlelje. Óvatosan lenézett a papírra és a döbbenettől elállt a lélegzete. Ott volt a papíron az az arc, amit gondolataiban az előbb simogatott meg. Sokáig nézte a képet, mi fekete rajz volt, de színesen mesélt. Majd szignóként a könnyeit tette a papírra, míg remegő kézzel a képet tartotta. Apa, ne sírj!
Ó, de finom édes! Nyelvemmel végigsimítom ajkam, hogy minden cseppjét érezzem. Látom az akácfákat közben, min a virágok lógnak fehér füzérben. Alatta állok, és magamba szívom az akác illatot és az én Rózsám illatát, miközben hozzám simul és minden sejtem táncra perdül. Talán ezért szeretem ennyire a mézet, mert sokat csókoltam szerelmemet az akácfa alatt. Meséltem Neki a méhekről sokat, mikor ölembe hajtotta fejét és simogatta arcomat. Mondtam Neki: - Nézd, ott egy dolgozó és nézd, ott a királynő. – és, Ő nevetett, mint egy felszabadult kisgyerek. - Miket tudsz Te Jancsi! - mondta és én boldog voltam, mert az dicsért, kit szívem szeret. Elvettem e gyönyörű lányt egy napon. Az esküvő napján nem virágzott az akác. Hó borította a fát. Négyen voltunk csak a templomban, mikor a pap a házasságra áldását adta. Két tanú, a Rózsám, meg én. Elég volt ez így. Apám, már úgy sem jöhetett el, mert négy éve már, akkor csak az égi mezőkről figyelt. Anyámnak meg tüdőgyulladása volt és lázasan nyomta az ágyat. Ó, de szépen éltünk mi hárman, mert anyám is velünk volt, hisz azt mondta a kedvesem a drága, „nem hagyhatjuk magára”. Nem voltunk gazdagok soha, de mindig több volt, mint most a bajszomon billegő morzsa. A Rózsám nem csak szép volt, de ügyes is, nagyon. Na, és mekkora volt a szíve, belefért abba az egész világ. Anyámat, anyjaként szerette és mindig azt mondogatta, hogy hálás a sorsnak, hogy neki is van édesanyja, mert árva volt az édes és az állam nevelte, míg nagykorú nem lett. Szüleiről nem tudott semmit. Hogy élnek, vagy meghaltak, számára nem volt más, mint talány. Néhány hónap telt el csupán, és az én Rózsám egyre többet evett és pocakja is szépen növekedett. Szíve alatt hordozta azt a lelket, ki szerelmünk gyümölcse volt. Állandóan pocakját simogatta, így várta a napot, hogy majd magához ölelhesse az égi ajándékot, mert mindig azt mondta: „Jó az Isten hozzám! Látod? Sorban adja a boldogságot.” Én, mikor bánatos voltam, mert valami gond akadt, azzal nyugtatott, „meglátod, segítenek az égiek és minden jó lesz”. Csoda volt Ő, egy földi csoda. Nagyon tudtam szeretni. Nyolc hónapos terhes volt, mikor anyám lecsukta szemét és utolsó mondataiban azt hagyta hátra, „szeressétek egymást és az unokámat, kit nem láthattam, de mondjátok meg neki, fentről is szeretem”. - Istenem! Várhattál volna még. - zokogta az én Rózsám, mikor hidegen kopogott a föld a koporsón úgy, hogy az ember lelke belehal. Bánat után jött az öröm, megszületett a kis Danika, a szemünk fénye. Oly, teljes volt az életünk és semmitől sem féltünk, mert tudtuk, ott vagyunk egymásnak és ez átsegít minden gondon. De aztán az égiek nem segítettek, mert amit adtak, elvették. Két és fél éves volt a Danika, mikor a szomszédban beleesett a meszesgödörbe. Ó, azt a fájdalmat nem lehet világgá üvölteni! Az, itt maradt örökre. Egyetlen vigaszom volt akkor, az, hogy fiam kezét anyám fogja és sétálnak az égi folyosókon. Marika néni belehalt a fájdalomba, mert magát hibáztatta, hogy nem vigyázott a gyerekre. Hát, ebben volt is valami, de most mit lehet tenni. Úgy szeretett a fiammal lenni, és akkor is arra kért, engedjem át hozzá. Süteményt sütöttek együtt, és az a fél pillanat, míg kivette a tepsit a sütőből, elég volt a tragédiához. Temettünk és temettünk. Esténként magamhoz öleltem Rózsám remegő testét és hagytam, had sírja ki magát, mert minden este vigasztalhatatlanul sírt. Nem lehetett megnyugtatni. Rátelepedett a fájdalom a lelkünkre. Céltalanná vált minden. Felváltva öleltük magunkhoz Dörmit, a macit, mert azon még éreztük Danika illatát. Rózsám egyre gyengébb volt, így arra kértem, jöjjön el orvoshoz velem. Nem nagyon akart, de sikerült jobb belátásra bírni. Arra, viszont nem számítottam, hogy nélküle megyek haza úgy, hogy a fájdalomtól nem is látom az utat. Ott hagytam rózsámat egy rideg kórteremben a gyógyíthatatlan kórral. - Áttét. - Mondta az orvos. Nincs már sok hátra, súgta halkan. - Az nem lehet! Nem vehetik el tőlem az égiek! Térdre ereszkedve kértem az orvost, mentse meg. Ő, megfogta a karom, felemelt, majd a két kezével törölte le arcomról a könnyet és azt mondta: - Bár segíthetnék, de nem tudok. - Nem lehet! Akkor csodának kell történnie! - mondtam én, és csak egy lebegett előttem, hogyan mentsem meg őt. Azt, az édes, drága nőt! Eladtam mindent, ami csak mozdítható volt, csak segítsenek rajta. Két hónap után eladtam a házat is, hogy életben maradjon.
Egyik nap, mikor bementem hozzá, gyenge kezével megfogta kezem és így szólt: - Szeretnék hazamenni. Otthon szeretnék meghalni. Rázta a testem a fájdalom és a bánat, mert nem tudtam már hova hazavinni, hisz nem volt már meg a ház, de erőt vettem magamon és azt mondtam: - Hazaviszlek drága. Úgy lesz, ahogy szeretnéd! Mikor kijöttem a kórházból, magamhoz öleltem Dörmit, és nem tudtam, mit csináljak, mert csalódást kell okoznom neki és azt nagyon nem akartam. Néztem a csillagokat és a fiamat láttam, ahogy anyám kezét fogja, és azt mondja: „Ne sírj apa!” Másnap reggel a kórházhoz közeli padon ébredtem. Éjszaka annyira szorítottam Dörmit, hogy a füle teljesen meggyűrődött. Gyorsan megmostam az arcom és elindultam a kórházba. Már meg is volt a tervem arra, hogy hogyan teljesítem rózsám kérését. Úgy gondoltam, beszélek a Pistával, aki megvette a házat, engedje meg, hogy arra a kis időre hazavigyem őt. Felvillanyozott a gondolat és szinte repültem a kórházba. Mosolyogva nyitottam be a kórterembe, de a Rózsám ágya üres volt. - Rózsám! Rózsám! Hol vagy? - kiáltottam, de az én Rózsám nem válaszolt már. Egyedül maradtam. Itt hagyott Ő is. Nem tudom, hogy intéztem el a temetést, mert én a fájdalomtól azt sem tudtam, hol vagyok. A koporsóba mellé raktam Dörmit. „Vidd el a fiamnak.” A temetés után a sírra borultam és reggelig őriztem a sírt, hogy Rózsám lelke nyugodtan érkezzen meg oda, ahol már várták. Reggel megszámoltam a maradék pénzt. Kétezer forint volt. Néztem a papírdarabot és tudtam, nem ér semmit az a papírdarab, mert nem tudta megmenteni rózsám életét. Lehetett volna nekem palotám, váram, akkor sem ért volna semmit. Eszembe jutott, hogy ezért a fránya papírdarabért mit meg nem tesznek az emberek. Egy hónapig volt elég, az- az utolsó papírdarab. Abból, maradt az az utolsó morzsa a bajszomon itt. Ó, hova lett a morzsa? Elvitte egy kis sárgarigó. Nem baj, had vigye, hisz neki is kell ennie. Engem meg úgy is várnak már ott fent, és a hangot is hallom: „APA NE SÍRJ!'
Könnycsepp arcomon Mit ér a férfi, ha reménytelenül szerelmes? Amikor a nagy szerelemnek már csak emléke marad és a vágy, hogy kezdjük újra, és csak egyet akar folytatni ott ahol abbahagyta. Nem ér semmit egy elhagyott férfi, mert teste lelke összetörve és tudja, ez volt az élete nagy szerelme. Tudja, hogy jön még szerelem, de az csak szellő lesz csupán és mindenkiben azt a szempárt keresi majd, mely nem néz többé már rá. Mit ér a férfi, ha szívében csak Őt őrzi? Kinek illatát érzi és kinek teste már nem melegíti. Nem simul már édes puha teste hozzám. Nem csókol Ő, ki a mindenem volt. Mondják, a férfiak nem éreznek és szakítás után soha nem sírnak. Ó, Te, aki ezt vallod csak lennél az én helyzetemben egyszer, akkor másként vélekednél. Akkor sírnak igazán a férfiak, ha elmegy az ki a nagy szerelem volt. Úgy sírnak akkor ők, hogy arcukra fagy az-az aprócska könnycsepp és örökre ott marad. Tudom, nem lehet pótolni őt, mert számomra olyan, mint ő volt, már senki nem lesz. Egész életemben emlékével fogok élni és a reménnyel, hogy egyszer talán viszontlátom. Aztán, szépen elmúlnak az évek és lesz szép feleségem és gyerekem is vagy kettő, kik szépen felnőnek, én meg lassan megöregedek. Azon, kapom majd magam, hogy ősz a hajam és kis pocakom is van. Unokák ugrálnak majd körbe, miközben megpihenni leülök a kis kerti padra és gondolataimban még mindig ott van Ő, ki fiatalon elhagyott, testem, lelkem összetörve ezzel. Gyere vissza, kiáltom, de közben futni látom Őt, miközben kecsesen ring teste és selymes haja vállát simogatja. Szoknyája szélét közben felkapja a könnyű szellő, megmutatva térdét, hogy testét se feledjem soha. Szeretlek, suttogom, de hiába, mert nem mondja már fülembe súgva, hogy én is szeretlek. Ó, miért hagytál el kedves? Örök keresés lesz, az életem tudom, mert minden nap téged kereslek majd a reményt soha fel nem adva. Félek, úgy járok, mint Apám, kinek sorsa ismétlődik általam újra. Mindig azt hittem Apám boldog, bár néha elgondolkodva ült a kerti padon és nézett a végtelen messzeségbe. Nem tudtam akkor gondolatai merre járnak, csak azt láttam, hogy aprócska könnycsepp csordul le arcán. Sokáig néztem ilyenkor őt, majd hozzá futottam és kérdeztem, Apa miért sírsz, mi a baj? Nincs semmi gond, válaszolta ő, majd magához ölelt úgy, hogy szinte összetört, úgy szorított magához. Hosszú évekig nem tudtam mi miatt vannak arcán a könnyek, hisz ő mindig vidám természetű ember volt. Ő, volt a családban a mókamester és mosolyt csalt minden arcra. 74 éves volt mikor végleg lehunyta szemét és elfoglalta örök nyughelyét. Elvesztése nagyon fájt és így gyakran látogattam a temetőt, ahol sírján mindig volt friss virág. Ki hozhatta, kérdeztem ilyenkor, hisz nem nagyon látogatta őt senki. Anyám, ki a virágot vihette volna az otthon feküdt, betegsége miatt ágyhoz kötve. Gyönyörű friss rózsa és valami sárga virág volt mindig a síron, ami olyan sárga volt, hogy ragyogott, mint a nap. Egyik nap, mikor lehajtott fejjel a sír felé tartottam, nem a sárga virág ragyogását láttam, hanem valami fekete kupacot, ami a sírra borul. Mi lehet ez? Közelebb érve láttam, hogy idős női test az mi a sírra borul. Kicsit távolabb megálltam, mert nem akartam zavarni őt. Közben arra gondoltam, hogy nagy lehet a fájdalma, ha már a sírt is összekeverte és férje sírja helyett az Apám sírján sírja ki magát. Néztem, ahogy testét rázza a fájdalom. Sokáig térdelt a sírra borulva, majd felállt és a kezében lévő rózsát a sírra tette. Megcsókolta a fejfát és indulni készült. Akkor léptem oda hozzá és kicsit bugyuta kérdést intéztem felé. -Segíthetek? -Ugyan miben? – válaszolta ő. -Talán – akartam folytatni, de ő rám nézett és csendre intett. Sokáig nézte arcom, majd halkan annyit szólt -Pont olyan, vagy mint ő. Akkor, Te nem lehetsz más csak a fia. Döbbenten álltam, mert tudtam, nem tévedésből van ott ő. Nem tudtam semmit szólni, mert úgy meglepődtem. -Tudja, valamikor nagy szerelem volt a miénk és mindig azt hittem soha nem lesz vége, de egy napon jött valaki, ki elcsavarta fejem, és ő lett a férjem. Azt hittem akkor, hogy az igazi vezet oltárhoz, de nagyot tévedtem, mert az igen után már Apádért ejtettem könnyem. Átsírtam életem minden éjszakáját utána, de soha nem volt bátorságom hozzá, hogy megkeressem és elmondjam neki, hogy iránta mit éreztem. Mikor megtudtam, hogy földi élete véget ért, akkor eljöttem és elmondtam. Hoztam rózsát. Olyat, amilyet ő hozott nekem hajdanán, és látod ezt a sárga virágot? Na, ilyet is gyakran adott és tudod mit mondott? „ Ez úgy ragyog, mint a nap, ami bearanyozza boldogságunkat.” Ez volt. Így történt. Arcát mosták a könnyek és kezében gombóccá gyúrt zsebkendőjét szorongatta. Elköszönt, majd lassan elindult, de még visszafordult. Rám nézett, mint aki engem kérdez, de igazából csak abban reménykedett, hogy egyszer kérdésére megjön a válasz. -Hiába kérdezem Tőle, hogy szeretett e? Nem akar válaszolni. Eszembe jutott mikor Apám ült a padon és nézett a végtelenbe. Mire, gondolataimból visszazökkentem a valóságba, a törékeny kis test már majdnem a temető kapuban volt. Gyorsan utána futottam. Gyengéden megfogtam karját és így szóltam hozzá: -Ma már tudom, hogy az én vidám Apám arcán miért volt mindig egy aprócska könnycsepp- mondtam majd szinte futva távoztam, mert úgy felkavart a találkozás. Most, én is úgy érzem, úgy járok, mint Apám, mert kísértetiesen hasonló a helyzetem. Összetört lelkem azt kéri, Te, akit mindennél jobban szeretek, gyere vissza! Ne sok év múlva a síromnál sírva tudd meg azt Te is, hogy érted volt arcomon minden nap egy könnycsepp, életem végéig. Barack vagy szilva? Barack vagy szilva? Feles vagy deci? Ebben döntök már csak, másban nem. Ki hitte, hogy így alakul? Senki. Mindenről én tehetek, mondja kilencven éves Anyám, ki nem nevez már másnak, csak alkoholista alaknak. Igaza van vagy nem, én már nem vitatom, de hogy megszülettem minden felesnél bánom. Ne okoljak, sorsomért senkit mondja Anyám, de én okolom Őt és Apámat is, mert tárgyként kezeltek és úgy formáltak, ahogyan Ők akarták. Létrehoztak egy egyedet, amit gyereknek neveztek. Adtak nevet is ennek az élőlénynek, így lettem Jóska. Na, ez nem is lenne furcsa, mert falunkban annyi a Jóska, mint erdőben a fa. Boldog volt Apám, hogy fia született, mert már látta is, hogy én leszek az, aki a gazdaságát vezeti. Három éves sem voltam még mikor már a földekre vitt magával, hogy lássam mi vár rám nagykoromban. Már, akkor sem tetszett a hajladozó búzakalász, meg a sürü répa és káposzta föld. A kukoricásba meg kifejezetten féltem, mert mindig eltévedtem. Már, akkor tudtam nem akarok én kapálni, meg ásni, de ki törődött vele. Mikor, iskolába kerültem nagyon örültem, mert úgy vonzottak a betűk és a számok. Minél több tudást akartam magamba szívni. Apám ezt másként látta, mert a földekre vezényelt és kapát adott a kezembe. Én, inkább ceruzát szerettem volna. Mikor, ezen óhajomnak hangot adtam akkora pofonnal viszonozta, hogy szikrázott a szemem. - Minek akarsz Te tanulni? Elég, ha meg tanulsz írni, olvasni, meg a pénzt meg tudod számolni. Szépen átbukdácsolsz azon a pár éven, aztán úgy is a föld vár rád. - Én tanulni akarok, és híres ember szeretnék lenni. Orvos szeretnék lenni. -Adok én neked álmodozást. Mindjárt kapsz egy jobbost meg egy ballost, hogy megtudd, hol lakik a jó Isten. Parasztnak születtél, és az is maradsz. A betegeket, meg gyógyítsa az, aki oda született ahol ez a lényeg. Apámat meggyőzni valamiről is nagyon nehéz lett volna. Amit Ő kigondolt, az úgy is volt. Nagyon szerettem olvasni, de csak titokban a szénakazalban elbújva tudtam, mert ha Apám észrevette, hogy könyv van a kezemben akkora pofont adott, hogy bedagadt az arcom. Először tiltakoztam, majd feladtam terveimet és fejet hajtottam Apám akarata előtt. Kapáltam, permeteztem, had ne soroljam. Tizennyolc éves voltam mikor Apám azt mondta, ideje megnősülni. Én, még nem akartam, de Ő már az asszonynak valót is kinézte nekem. Zsuzsit a falu legcsúnyább lányát szemelte ki nekem. Az, hogy csúnya volt egy dolog, de buta is volt. Egy volt a lényeg, sok földjük volt és Apám egyesíteni akarta, hogy még több legyen. Elvettem a Zsuzsát, mert mit is tehettem volna. Anyám is tapsolt örömében, mert így legalább kevesebb dolga lesz majd, hisz menyecske kerül a házhoz, és az majd elvégez mindent. Volt, héthatárra szóló lakodalom. Röhögött rajtam minden koma. Én, nem tudom miért, de nem nagyon tudtam a feleségemre, még ránézni sem. Az meg, hogy ölelgessem eszembe sem jutott. Nem is hiányzott neki. Nem is tudta szerencsétlen mi az a szeretkezés. Három évig éltem egy szűz feleséggel. Nem semmi mondhatja bárki, de akkor Apám azzal állt elő, hogy unoka kéne, és ha lehet, akkor fiú, mert az vihetné tovább a családi gazdaságot. Én nem tudom mit gondolt az öreg, hogy majd kiválogatom a spermiumokat és a lány képződményeket a kútba dobom? A fiú spermáknak meg azt mondom, hogy hajrá! Hiába, soha nem volt sok esze a Faternak. Egyhez értett csupán, a földhöz. Testi vágyait is ez elégítette ki szerintem, mert Anyámat sem sürün cirógatta. Mit lehetett tenni? A Zsuzsát teherbe kellett ejteni. Gondoltam nem lehet ez olyan nagy gond, mert egyszer ráugrok és minden rendben is van. Féltem ettől az egésztől azért, mert szűz nővel dolgom nem igen akadt. Na, nem mintha más nők lettek volna. Egyetlen nő volt addig életemben a Vica. Én 16 voltam Ő 30. Jó nagy mellei voltak. Arra gerjedtem, de maga az aktus nem hagyott nyomot. Sok volt az akkor szűz fiú testemnek. Én, akartam még őt később is, de ő elhessegetett, mert ő az igazi férfiakat szereti, nem a tapasztalatlanokat, mondta. Jaj, de szép melle volt! Mit nem adnék érte, ha megfoghatnám. Szóval tapasztalatom sem volt sok, de azért tudtam mit kell csinálni. Legfőképpen attól féltem, hogy a Zsuzsa megkedveli a dolgot, aztán jól nézünk ki, mert akkor minden estémet a karjaimban akarja majd tölteni. Egyben bíztam csupán, hogy kevés az a nő kinek jó a dolog és reméltem ő is úgy lesz vele. Azt, hogy milyen volt az összebújás inkább el sem mesélem, mert, hogy jó nem volt az biztos. Alig hittem, hogy vége legyen, és mikor Zsuzsa sírva fakadt én úgy örültem, mint majom a farkának, mert tudtam nem volt jó neki és így nem fog követelőzni. Sírás közben nagyot sóhajtott és hüppögve mondta: -Mit tettél Jóska? Bántottál! Látod, vérzik mindenem! Feljelentelek és látleletet vetetek! -Bolond vagy Te! Menjél csak nyugodtan, legalább még az is fog röhögni rajtad, aki eddig nem röhögött. -Többet elő ne forduljon, mert megjárod! -Hidd el, én biztosan nem nyúlok hozzád. Szerettem volna betartani ígéretemet, de nem volt szerencsém, mert nem esett teherbe. Egy évig kínban éltem, mert, hogy Apám ne morogjon állandóan próbálkoztam újra és újra, de az eredmény nulla. Egy év után nagyon meguntam a dolgot és elvittem orvoshoz. Megvizsgálták és elmondták, hogy soha nem lehet gyereke, mert kicsi, fejletlen a méhe, meg van még más baja is, de a fene se értette azokat a latin szavakat. Egyet tudtam viszont, biztosan azt, hogy többet nem kell próbálkoznom. Apám szó szerint beleőrült a dologba. Hat hónapra rá, hogy megtudta a hírt, már temettük is. Kicsit fellélegeztem, mert nem volt, aki minden nap parancsolgasson. Gyorsan tettem a dolgom. Elsőként beadtam a válópert. Zsuzsának önként és dalolva adtam vissza a földjét, mert engem nem érdekelt. Anyám sopánkodott, hogy mi lesz velünk? Én mondtam, hogy nem érdekel a föld, adjuk el. Arról szó sem lehet csattant fel. Vagy műveled, vagy világgá mész! Nem vitás mit választottam. Inkább haljak éhen, de nekem elegem volt. El is jöttem Anyámtól. Ennek már közel húsz éve. Egy évben egyszer megyek haza, hogy megnézzem él e még. Ő, összeköltözött a Zsuzsával és együtt élnek. Én, pedig úgy napról, napra elvagyok. Van, hogy van nőm, van, hogy nincs, de általában van. Utcán még nem kellett aludnom soha az biztos, és nem érdekel már semmi, csak az, hogy mi van a pohárban. Szilva vagy barack, feles vagy decis? A Labda
Dallamokat szőttem Dolgoztam én gyárban. Szövőgépek zajában. Dallamokat szőttem a zúgó gép zajára, mert hittem a jövő boldogságában. Ahogy kattogott a gép, úgy épült bennem a jövőkép. Szürke volt és zajos minden nap, de éltettek a dallamok. Egy idő után, hiába daloltam az alkotott dallamot, rádöbbentem arra, hogy semmi nem változott. Rémálmaim voltak, mert egy idő után már, álmaimban is kattogtak a gépek. Izzadtan ébredtem minden reggel. Nem voltam elég ügyes, hogy javítsam sorsom. Becsületesen éltem. Segítettem, ha kérték, de úgy vágtak viszonzásul pofon, hogy nem előre vitt az élet, inkább visszadobott a mélybe, a gépek kattogó zajába. Oda, ahol a dallamok születtek a szerelemről, a boldog családról. Mivé lettek a dallamok? Kötöttem házasságot, ami olyan hangos volt, mint a gépek zaja. Nem tudtam meg soha, hogy milyen az igazi szerelem, de tudom, mi a bánat. Ezért, kár volt reményekkel teli álomvilágot szőni. Haszontalan volt minden gondolat. Olyan volt minden, mint egy pókháló, amit cafatokra tép a gyenge szél. Itt vagyok most öreg fejjel, egyedül. Valahogy, mindenki kerül. Vacsorára, asztalomra falat, hol kerül, hol nem, de van könnyem elég, hogy bánatomat elsírjam én, amíg csak élek. Nincs már kattogó zaj. Számomra pihennek a gépek. Talán, van még néhány évem, amit csendben tölthetek el. Ezt,adta nekem az élet. Hiányoznak a gépek, a kattogó zaj, mert akkor még álmokat szőhettem és a boldogságban hittem. Csendesen hal az, aki zajban élt. Címzett ismeretlen Földre esik a levél, csak nézem, hogyan fogok lehajolni érte. Közben csapódik a láda fém teteje és a kulcscsomó is a levél után rohan, takarva azt, amit nem is szeretnék látni. Sáros lett a boríték széle, de már nem is lényeges, mert akinek írtam, úgy sem olvassa már sohasem. Ó, csak egy kicsit engedne még a testem, csak fél centi kéne és elérném a levelet, de megmakacsolja testem magát és nem mozdul, de felállni sem enged. Erőt kell vennem. Nehezen érem el a kulcskarikát és a levél is a kezemben van és, ha lassan is, de engedi testem, hogy kiegyenesedjek végre, ami 86 évesen már nem egyszerű feladat. Fehér borítékon sárfolt és az, amitől féltem, hogy nem kapja meg az, akinek küldtem, beigazolódott. A borítékra óriási betűkkel van írva: „CÍMZETT ISMERETLEN” Jaj, mennyire féltem ettől, hogy nem tudom elmondani azt, amit szerettem volna. Egész életem tetteiért ez a büntetésem? Csoszogok vissza a kerti járdán a házba és közben nézem a gondozatlan kertet, mert nincs, ki lenyírja már a füvet, vagy ültesse a palántákat. Micsodapusztulás ez és kihasználatlan a föld, amiben oly sok élelem teremhetne. Ó, lányom, nincs már értelme semminek. Gondoltam, írok Neked, de már az első betűknél éreztem, felesleges. Hol van már a harminc évvel ezelőtti címed és biztos nem vagy már lány, mert van férjed és asszonyneved. Milyen lehet az életed? Töprengek oly sokat és csak bízni tudok abban, hogy szerencse kíséri minden napodat. Unokám van, vagy nincs? Kitől kérdezhetném? Mert Te adhatnál erre csak választ, de ki tudja, hol vagy? Egyedül vagyok gyermekem és nem nyit már rám senki. Itt fogok meghalni e kis házban és, hogy egyszerű lesz, vagy nehéz, nem tudom, de gyanítom, mire rám találnak, én már bomlásnak indulok. Nem tehet erről senki más, csak én, tudom, de hozunk az életben rossz döntéseket. Olyanokat, amiket megbánunk, de már késő, mert javítani nem lehet. Én is döntöttem és az édes lányom helyett idegent választottam. Nincs erre feloldozás és pokolra fogok jutni, mert egy szülő nem tehet ilyet. Úgy beszélek, mintha hallanád, de – talán – hallod is, de, ha mégsem, akkor legalább magammal beszéljem meg. Harminc éves voltam, mikor anyukádat megismertem. Ó, vajon hogyan meséltek Neked a kapcsolatunkról? Gyönyörű nő volt és magányos. Valahogy nem igazán talált társat magának. Ő, azt mondta, nincs szerencséje. Nem jártunk mi sem sokáig, úgy röpke két hónapig. Úgy éreztem, elég volt belőle. Teljesen átvette az irányítást az életem felett és ez engem mérhetetlenül zavart. Mindennek és mindenkor úgy kellett lennie, ahogyan Ő akarta. Akkor sétáltunk, akkor találkoztunk, mikor Ő jónak látta, még szeretkezni is akkor szeretkeztünk, mikor Ő akarta és úgy, ahogyan Ő akarta. Ó, még ma is magam előtt látom azokat a képeket, mikor megöleltem, vagy meg akartam puszilni és eltolt magától, „most nincs itt az ideje”, mondta. A papucsnál is papucsabbat akart csinálni belőlem. Kezdtem úgy érezni, hogy már önálló gondolatom, döntésem sincs. Bocsássa meg nekem az ég, de én már ezzel a nővel nem tudtam tovább együtt lenni. Egy napon meg is mondtam neki. Ő dühös, nagyon dühös lett, majdnem felpofozott, úgy mondta: - Megbánod még, Pista! Nem hagyom én ezt annyiban! Mit gondolsz Te? Engem csak úgy el lehet dobni? Hát nem! Szabályosan vérben úszott a szeme a dühtől, de nem érdekelt, már csak azt akartam, hagyjon engem békén. Felszabadultam, nem tagadom. Boldog voltam, de ez a boldogság csak bő egy hónapig tartott, mert egy napon levelet hozott a posta. Az óta nem bírom látni a leveleket, mert vagy számlákat tartalmaznak, vagy rossz hírt. Legalább is én még soha nem kaptam olyan levelet, amitől mosolyra húzódott volna a szám. Már a borítékra ránézve éreztem, hogy nem fogok nevetni. Így is lett, mert a levélben az volt: - Terhes vagyok, Pista! Így, vagy úgy, fizetni fogsz! Jobban teszed, ha önszántadból megkeresel és kezded fizetni a gyerektartást, mert, ha nem, akkor hivatalosan fogom kérni! Kezembe vettem a levelet és forgattam, mint egy dobókockát, várva, majd csak kiadja a nyerő hatost, de itt már nem volt nyerő oldal. Nem akartam többet találkozni ezzel a nővel és annak ellenére, hogy szeretem a gyerekeket, Téged sem akartalak. Nem, nem és nem! Dübörgött bennem. Néhány hónap múlva ügyvédtől hozta a postás a levelet. Kettőt csengetett és mikor kinyitottam az ajtót, azt mondta: - Alá kéne írni. Akkor tudtam, éreztem, a nevem aláírásával nem csak a küldemény átvételét ismerem el, hanem további életemre is ráteszem a pontot. Az ügyvéd értesített, hogy lányom született és a gyerektartás fizetésére megtette a szükséges lépéseket. Próbáltam kicsit utána érdeklődni, hogy még is, milyen körülmények között éltek és hol, de semmit nem sikerült kiderítenem. Először még kíváncsi voltam arra, hogyan nézel ki, hisz csak a gyerekem vagy, de később már csak fizettem és be kell valljam, nem is érdekelt, hogy mire fizetek. Mikor véget ért a fizetési kötelezettségem, mert nagykorú lettél, nagyot sóhajtottam és azt mondtam: „hála az égnek, vége”. Soha nem tudtam Rólad semmit. Egyedül azt a levelet kaptam Tőled, harminc éve, amiben egy gyásztávirat volt és az állt rajta, Rozál itt hagyta azokat, akiket szeretett. A temetés helye és ideje át volt húzva fekete filccel, hogy arról ne is szerezzek tudomást. Mitől féltél, gyermekem? Talán attól, hogy elmegyek a temetésre? Nem mentem volna el, két ok miatt sem. Egy, mert egyáltalán nem lett volna kedvem hozzá. Kettő, a távolság miatt sem lehettem volna ott, ugyanis a levél Ausztráliából jött. Hogyan kerültetek Ti oda? Tudsz, Te egyáltalán magyarul? Lehet, hogy nem is tudtad volna elolvasni soraimat, ha megkapod? Mi vitt arra, hogy írjak neked, kérdezhetnéd. A magány. Ez, az igazság. A magányos embernek sok szabad perce van, és akkor csak gondolkodik. Így, tettem én is. Most már kíváncsi lennék rá, mi van veled, de tudom és érzem, késő már. Felneveltem más gyerekét, akit szerettem, de soha nem éreztem sajátomnak. A Marikát, mikor elvettem, a fia két éves volt. Soha nem szólítottam fiamnak és ő sem szólított apának. Neveltem és ő nőtt. Megadtam mindent neki, amit tudtam és ennyi. Mindig úgy éreztem, a feleségemhez tartozik és kötelességem van. Nem éltünk szerelemben Marikával. Inkább, azt mondanám, a kölcsönös tisztelet és megbecsülés tartott minket össze. Ő, hálás volt, hogy neveltem a fiát, én pedig csak köszönni tudtam azt, amit kaptam tőle, mert gondoskodott rólam. Nem is kellett nekem más. Nyolc éve halt meg Marikám. Nem volt beteg. Nem azért ment el, még maradhatott volna, de ő egy őszi reggelen a vonat alá ugrott. Hagyott egy búcsúlevelet, amiben azt írta, beleszeretett egy férfiba, de az nem akarja őt, és így nem akar tovább élni. A levél utolsó mondata az volt: „Pista, szar életem volt, nem akarok tovább élni”. Mit mondjak, az enyém is az volt. A temetés után a nevelt fiam azt mondta, na, Pista, mától nem ismerjük egymást, mert, ha Te szeretted volna anyámat, akkor ez nem történik meg. Nem szóltam semmit, mert mit mondhattam volna. Tény, hogy nem voltam szerelmes belé soha, de mégis csak engem csaltak meg. Nincs értelme szaporítani a szót, véltem, így a magány a társam az óta. Szerettem volna elmondani Neked, hogy apádnak milyen élete volt. Legalább ennyit tudjál rólam. Bocsánatot kéne kérnem tőled, mert nem kerestelek, de erre nincs bocsánat. Olyan ez az egész, mint hogyha a délutáni széllel küldeném szavaimat hozzád, reménykedve abban, hogy feléd tart a szél. Búcsúzom tőled, mert lassan én is befejezem földi napjaimat. Tudod, érzi azt az ember, ha lassan készülődnie kell. Nem adtam neked szeretetet, amit nagyon sajnálok, hisz Te semmiről nem tehetsz. Talán kegyes volt a sors hozzád és megadta neked azt, amit én nem. Szívemből kívánom, hogy így legyen! Nem mondom azt, hogy apaként köszönök el tőled, mert csak biológiailag voltam az, és ez kevés. Belül kell apának lenni, de nekem ez nem sikerült. Boldogság ragyogja be életedet! Vidd szél, e mondatokat felé, kérlek, és mondd még el neki, hogy a Pista azt szeretné, ha boldog lenne! A tavasz hozta el Őt A tavasz első napsugarai felrázzák az alvó lelkeket és a pihenő lábakat sétára hívják. Kicsalogat mindenkit a szabadba a gyengéd napsugár, hogy megsimogassa a szürke arcokat és pirospozsgássá varázsolja a rohanó, futkározó gyermek arcokat. Letettem én is a könyvet, mit karosszékemben olvastam és sétára adtam a fejem. Őszülő fejem szépre fésültem és a hajszálakat odaigazítottam, ahol kezd már ritkulni, de én nem igazán akarom látni. A nadrágomon a gomb kicsit megmakacsolta magát, mikor be akartam gombolni. Csak ne tudnék férfi létemre ilyen jól főzni, akkor most nem lenne rajtam az a plusz öt-hat kiló. Na, nem gond, most lesétálom egyszerre, született meg fejemben a lehetetlen gondolat, de én hiszem, minden lehetséges és addig sétálok, míg le nem megy a nap. Elhatározásból tett lett, mert lábam már a járdát érinti és arcomat a fény éri. Csodás, állapítom meg és felnézek az égre, több napsütést kérve, de hirtelen testem megmozdul, miközben a szemem a fénysugárral beszélget. Mi lehet ez? Hiszen én úgy tudom, lábaimat megállásra késztettem, de testem dőlni kezd. Lejjebb engedem tekintetem, és amit látok, még jobban csillog, mint a nap. Karjaimban egy gyönyörű nő, ki bocsánat nem figyeltemet remeg ajkával és körbe ölel parfüm illatával. Szólni nem tudok, mert lélegzet visszafojtva nézem a gyönyörűséget. Úgy érzem, főnyeremény van a karjaimban. A halász érezhetett ilyet, aki a mesében kifogta az aranyhalat. A hölgy visszabillenti az egyensúlyát, közben szeme az enyémbe mélyed. Ó, micsoda fények vannak ebben a szempárban! Kabátja nincs begombolva. Olyan, mintha csak úgy, gyorsan magára dobta volna, így körvonalazódik karcsú alakja, mi szavaimat vissza fogja. Bársonyosan omlik vállára fekete hajkoronája, amin apró kis gyémántként csillan meg a fény. - Jó napot, kisasszony! – bököm ki végre, mert más hirtelen nem jut az eszembe. Ő, visszaköszön és indulni készül, de nem akarom elengedni, mert szeretnék vele lenni, így meghívom egy kávéra, amit ő nem utasít vissza. Már azon kapom magam, hogy egy kávéházban ülünk és beszélgetünk. Csengő kis hangja van és szép mosolya, mit nem sajnál, mert osztja szaporán. Mikor kezével a kávéscsészét megfogja, lágy keze elvarázsol és késztetést érzek, hogy kezem hozzáérjen, de nem volna illő, intem le magam. Nem lehet lerohanni és csak úgy, kezemet kezéhez érinteni. Mesél folyamatosan. Mesél és azt oly jó hallgatni. Miközben a kávéscsészét nézem, amin rajta rúzsának nyoma. Kár, hogy nem az én arcomat érintette ajka, mondom magamnak és érzem csókja ízét. Hogy tudnám e nőt szeretni, ölelni, csókolni. Testén végigsimítani kezem és érezni a bizsergést, mit sejtje ad át nekem. Vágyakat szövök sorban és eszembe sem jut, hogy ez nem válik valósággá soha, mert annyira akarom, hogy tudom, karomban tarthatom. Az álomból valóság lett, mert nem utasított vissza, vágyam és társam lett, ami engem boldoggá tett. Ennek pont két éve, de oly élénken él bennem minden pillanat, mintha ma történt volna. Most magányosan idézem vissza a megismerkedésünket és érzem szemem sarkában a könnyet, mert hol van már a nő. Ó, oly messze, hogy gondolatom sem ér már el hozzá. Hozzám költözött a kedves a találkozást követően és éltünk boldogan, mint két galamb. Mert turbékoltunk minden nap, volt úgy, hogy nem is egyszer. Jól bírtam a tempót és büszke is voltam magamra, mert sokszor mondogattam kihúzva magam, hogy na, harmincasok, ezt csináljátok utánam. A súlyfeleslegem is szépen lekopott, mert testem tornázott rendesen. Igaz, én főztem, mert a drága nem tudott. Amíg én az ebédet készítettem, Ő a plázába futott, de nem bántam, had legyen boldog és mikor együtt voltunk, akkor is megvettem neki mindent, mert nagyon tudott örülni. A készpénzt sem sajnáltam tőle, mert őrülten szerelmes lettem bele, és azt is elérte nálam, hogy megvegyem neki azt a fehér mercit, ami úgy elvarázsolta. Szépen éltünk, hittem én és úgy véltem, Ő is boldog, mert megsimogatta arcom oly sokszor egy nap és mondta, szeretlek Téged. Én meg hittem, hogy minden szó igaz, mert hinni akartam, hisz napról napra egyre jobban szerettem és vén fejjel szerelmes lettem, de annyira, hogy úgy éreztem magam, mint egy húszéves. Osztálytalálkozón voltam azon az estén, mikor megváltozott minden. Büszkén meséltem a régi haveroknak, hogy milyen szerelmes vagyok és milyen szerencsés. Kérdezték is, hogy miért nem hoztam el a gyönyörű nőt. Nem érezte jól magát, így odahaza maradt, mondtam, pedig nagyon szeretett volna jönni és felidéztem magamban, hogy a drágám hetekig vásárolt, készült erre a napra. Új ruha, kozmetikus, fodrász, de indulás előtt mondta, hogy nem érzi jól magát. Nagyon nehezen hagytam magára, mert vele szerettem volna lenni. Leülni az ágya szélére és simogatni, vagy üdítőt vinni neki, ha kér. „Menj el, kérlek! Nem lesz semmi gond, én lepihenek és tudom, jobban leszek.” Lelkiismeret furdalásom volt, hogy egyedül hagyom, de végül is elindultam. „Érezd jól magad”, mondta és „ne siess, hisz nem minden nap van osztálytalálkozó”. „Milyen megértő vagy drágám, szeretlek” mondtam. Nagyon kellemes volt az osztálytalálkozó, és jó volt beszélgetni, találkozni azokkal, akiket a ballagás óta nem is láttam. Szívesen maradtam volna még, de szerettem volna minél előbb a kedvesem mellett lenni, így korán elköszöntem az osztálytársaktól és szinte futva mentem haza. Óvatosan fordítottam el a kulcsot a zárban, nehogy felébresszem, ha aludna. A lakásba érve zajokat hallottam a hálószoba felől. Határozottan nyitottam be. Megjöttem drágám mondat kíséretében, majd elállt a szavam, mert amit láttam, nem akartam látni. A közös ágyunkban egy tőlem jó húsz évvel fiatalabb férfi kényezteti a kedvesemet. Azt hittem, ott helyben megzavarodok. Közben a drágám gyorsan felugrott, oda ugrott elém és lazán megkérdezte: „megjöttél, szívem?”Azt, hogy mit éreztem, nem tudom elmondani. Mivel nem válaszoltam, ismét kérdést intézett felém. „Látom, zavar, amit látsz. Mit szeretnél, menjek, vagy maradjak?” Erre gyors volt a válaszom, MENJ, majd kiléptem a szobából és becsuktam az ajtót. Leültem a nappaliban és elkortyolgattam egy kis konyakot. Arra eszméltem, hogy csukódik a bejárati ajtó. Elment, tudatosult bennem, majd felálltam és körülnéztem a lakásban. Ügyesen összepakolt, állapítottam meg, mert még egy bugyit sem hagyott itt, nemhogy ékszereket. Jó, hogy a kulcsot itt hagyta, mert azt megtaláltam a kis szekrény tetején. Az ajtó csapódással véget ért a boldogságom. Megittam még egy konyakot a nappaliban és másnap reggel, ott is ébredtem fel. Az óta egyedül élek. Most ugyan úgy itt ülök a karos székben és egy történelmi regényt olvasok, mikor arcomat megsimogatja az ablaküvegen át a napsugár. Tavasz van újra. Jó lenne sétálni, de valahogy visszatart valami. Nincs kedvem indulni. Talán megcsinálom azt az őzpörköltet. Ó, gyönyörű tavasz, most maradok. Élj a fényben - Gyula, várjál már egy kicsit! Akarok kérdezni valamit! - Ne haragudj Géza, de sietek, nagyon! - Nem sietsz Te annyira, csak nem akarsz velem beszélgetni. Tudom, eleged van már abból, hogy mindenki Tőled kérdezi, hogy mi történt a Miskával, de még is csak Te vagy az, aki tud mondani valamit. Te jársz be hozzá és a Te barátod. - Én nem tudom, miért olyan kíváncsi mindenki! Mit akarsz tudni? Van neki elég gondja és az lenne a legjobb, ha mindenki a saját dolgával törődne. - Ne legyél már ilyen morgós! Már aggódni sem lehet? Mondd, tényleg elhagyta az asszony és úgy, ahogyan mondták? - Én, nem tudom, mit mondanak, de mivel tudom, hogy Te nem ferdíted el azt, amit mondok, így elmesélem, mi az igazság. - Na, látod! Már, rég mesélhetnél, ha nem dörmögsz annyit, de mondd már, mert megöl a kíváncsiság. - Rosszabb vagy, mint egy nő! Komolyan mondom, azok nem kíváncsiskodnak így. A hír valóban igaz. Jól mondják. Elhagyta a felesége, közel húsz év házasság után. Szegény ember magába roskadt és ezen nem csodálkozok. - Mi volt? - Én sem igazán értem. Olyan szépen éltek. Ott, egy rossz szót nem hallottam soha. Szerda este, mikor Miska munkából tért haza, a Morzsi várta az állomáson. Csodálkozott is, mert addig soha nem ment elé. Mindig a kapuban várta, hogy hazatérjen a gazdája, de azon az estén nem. Tudod, a kutya a legjobb barát. Akkor, is a Miska lába köré fonta magát és nem akart mozdulni. Majd, mikor elindultak, kúszva ment a kutya hazáig. - Mi van Veled Morzsi? Nem szoktál Te ilyen lenni. Fáj valamid? Beteg vagy? Na, nem baj, hazamegyünk és adok neked csokit, és talán elmúlik rossz hangulatod. - mondta útközben a Morzsinak. Mikor hazaértek, a Miska nem értette, hogy Morzsi miért ült le az ajtó elé, megakadályozva azt, hogy beléphessen. -Mi van Morzsikám? Nem akarod, hogy adjak neked csokit? Mert, ha nem tudok bemenni, akkor nem tudom kihozni neked. Nem értem, mi van veled. Hol van a gazdasszonyod? Már alszik? Akkor, maradjunk csendben, nehogy felébresszük őt! Míg, hűséges társához beszélt, simogatta és csóválta a fejét az értetlenségtől. Egy, idő után Morzsi megmozdult és lassan, nagyon lassan arrébb csúsztatta testét, utat engedve a gazdájának, ki halkan elfordította a kulcsot a zárban, majd belépett. Ekkor, Morzsi fájdalmasan felnyüszített. Nem várt látvány fogadta az én barátomat. Az előszoba üres volt. Hol vannak a bútorok, kérdezte önmagától. Már megint átrendezte a lakást az asszony. Erről, már soha nem fog leszokni, én pedig soha nem fogom megszokni, hogy ami reggel még a nappaliban volt, az estére a hálóba került, vitatta meg a kérdést magával, míg a hálószoba felé tartott, hogy puszit adjon alvó felesége arcára, de belépve még az ágyat sem találta, nem hogy a feleségét. Mint egy őrült, rohangált a lakásban körbe-körbe, mert nem akarta elhinni, amit lát. Csupán néhány bútor maradt és egy levél a kis fiókos szekrény tetején. Azon, a szekrényen, amit úgy szeretett, de a feleségének soha nem tetszett és mindig ki akarta dobni. Ó, hányszor mondta, hogy "ócska régi darab, nem ide való, rontja a lakás összképét". Remegett keze, mikor a levélért nyúlt. Lassan emelte fel a papírt, mert óriási súlya volt. Olyan szavak voltak rajta, amiknek a súlyát már előre érezte azzal az érzéssel keveredve, hogy véget ért életének egy fejezete. Szétnyitotta a papírt és olvasta a sorokat. Megszólítás nélkül kezdődött a levél. - Nem vagyok már fontos számára. - mormogta – Mert, már megszólítást sem érdemlek. Úgy tűnik, számára senki lettem. Hol van már az, mikor kedves voltam és mikor az mondta, szívem, a kedvencedet főztem. Igaz, ritkán főzött, de akkor jól. Valahogy a házimunkát soha nem szerette, mert ő nem erre született. Szinte naponta ismételte. Ő világi életre vágyott. Csillogásra, utazásra, valahova oda, a felső tízezerbe. Bejárónőről és kertészről álmodozott és talán még álmaiban fehér lovat is látott. Hol tudtam volna ezt megadni neki, hisz nem vagyok én más, csak egy egyszerű ember. Egy a sokmillióból. Mégis kellett, hogy szeressen, mert közel húsz évig velem élt. Vagy tévedek? Vagy mi volt ez az egész? Idézte fel magában felesége vágyait, miközben próbálta elolvasni a sorokat, ami nem ment könnyen, mert nem akarta megtudni az igazságot, amit már a levél nélkül is tudott.
Elmentem. Ami, az enyém, azt elvittem. Tudom, keresni fogsz, mert szeretsz, és nem tudsz élni nélkülem. Kérlek, ne kutass utánam, mert nem jövök vissza. Új életet akarok kezdeni. Talán, van még esélye arra, hogy boldog legyek. Nem tudsz lángot gyújtani szívemben, bárhogyan is akarod, mert szikra sem volt benne soha. Ennek, így kellett történnie. Mi soha nem illettünk egymáshoz. Tévedés volt minden év. Úgy érzem sokat, túl sokat éltem már tévedésben. Isten veled! Sokáig állt az én barátom némán, csendben nézve révetegen a semmibe és testét rázó könnyek borították arcát. Forgott vele a világ. Kisétált a konyhába és benyúlt a konyhaszekrénybe, hogy csokit vegyen ki, de csoki sem volt, csak üres szekrény. Ez nem tetszett neki. - állapította meg. Kisétált az udvarra és leült a lépcsőre. Morzsi odadörgölőzött hozzá, majd fejét Miska ölébe hajtva hallgatta barátomat. -Bocsásd meg a gazdádnak, hogy nincs csoki. Tudom, megígértem, de elvitte a gazdasszonyod azt is, pedig soha nem szerette az édességet. Mondd Morzsi, hogy van ez? Te, már az állomáson elmondtad, mi vár rám, csak nem értettem. Szeretem őt és megkeresem! Ennél a mondatnál Morzsi hevesen megrázta a fejét, mintha vizet szeretné lerázni magáról, majd visszatette a fejét. -Tudod, számomra mindig ő volt a nő. Imádtam és lehoztam volna neki a csillagokat is az égből, ha tudtam volna, de nem tudtam. Hidd el, vettem volna neki még fehér lovat is, de nekem nem adta meg az élet a lehetőséget rá. Morzsi, ne legyél, soha szerelmes, én azt mondom, mert belehalsz, mint ahogyan én is. Beszélt még sokáig, miközben magához ölelte az egyetlen lényt, aki kitartott mellette. Az emlékek az álomképekkel keveredtek, egész addig, míg álomba ringatták az emlékek. Hajnalban arra ébredt, hogy a szomszédasszony éles hangja szólítja. -Jó reggelt szomszéd! Na, mi van? Elhagyta az asszony? Most mit csinál? Hoz másik asszonyt a házhoz? Nem is magához való volt a felesége, az biztos! Jobban illett ahhoz, aki érte jött és elvitte. Megcsalt, ismételgette magában, míg kábultan fel nem állt és a szomszédasszony mondataira nem is válaszolva bezárta maga mögött az ajtót. Azóta, nem is jött ki. Én megyek be hozzá minden nap és próbálok vele beszélgetni, de nem nagyon beszédes. A Kati küld neki minden nap ennivalót, de csak csipeget belőle. Ott, ül egy széken, kezében a felesége fényképe. Arcán könnyek és csak azt mondogatja: Élj a fényben, azt kívánom, mert szeretlek!
Két éves volt Forró nyári délután. A hőmérő higanyszála a negyven fokhoz közelít. A hetek óta tartó meleg megvisel mindenkit. Nyugtalanná, ingerlékennyé tesz mindenkit a forróság. Munka után futna legszívesebben haza az ember, de ólomként nehezül el a láb, és a test rohanásra nem képes. A forróság a metróban még fokozottabban érezhető, levegőhöz jutni itt reménytelen. Mindenki bámul maga elé. Testén az izzadság cseppeket törölgetve és szólni sincs kedve senkihez, kivéve, ha olyan helyzet akad, mikor anyázni lehet a másikat, mert éppen a lábára lépett véletlenül, és ez az ingerlékenységet csak fokozza, de mindennek a nagy meleg az oka. Ki és beszálló emberek. Cserélődik az utazóközönség. Astoria következik. Nyílnak az ajtók és hirtelen mindenki, aki közelében van, egy harminc év körüli, vékony testalkatú emberre szegezi a tekintetét. Egyik kezében mobiltelefon és energia ital. A másik kezével egy piciny párnát szorít magához, amin egy maci van. Úgy száll be, mint aki nem is tudja, hol van, csak halad valahová, mert mennie kell, de egyáltalán nem biztos abban, hogy arra viszi a lába, ahová menni akar. Ülő hely nincs, de hirtelen három is akad. Ennyien ugranak fel, mikor meglátják őt. Nem szól senkihez, nem köszöni meg a helyet, csak leül. Nem igazán érzékeli maga körül a világot. Arcán mély fájdalom. Keze néha megremeg, mikor könnyei erősödnek. Arcán nem látszanak a könnyek, mert befelé sír, de úgy, hogy néha teste beleremeg. Görcsösen szorítja magához a párnát, már amennyire van ereje. Nem néz fel. A telefonját nézi és a kezében lévő energia italt. Az egyiktől erőt remél, de a doboz még felbontatlan, mert erre sem volt ereje. A telefontol, azt várja, hogy egyszer megszólal és felveheti végre. Mindenki őt figyeli és látszik, hogy születnek a történetek arról a fejekben, hogy mi is történhetett ezzel az emberrel. Mi törte meg testét és lelkét annyira, hogy sokszor beleremeg a fájdalomba. Biztos a gyerekét veszítette el, mert erre utal a párna, de, hogy hogyan, senki nem tudja. Fájdalma átragad a többi utazóra, mert mindenki a gyerekére gondol, és hogy mit érezhet az idegen, azt senkinek nem kell elmagyarázni, mert át tudja mindenki érezni. Sokan szeretnék megkérdezni fájdalmának okát és akad, aki vigasztalná is őt. Ez, az arcokról leolvasható. De senki nem szól, mert a fájdalom e szakaszában - talán - jobb, ha egyedül van. Nem törölgeti már magáról az izzadságcseppeket senki, pedig pont olyan meleg van, mint tíz perccel ezelőtt. Sok elgondolkodó arc néz egymásra. Ki a saját bánatát éli át újra, ki azonosul az idegennel. Arcokon apró könnycseppek jelennek meg, mert elveszíteni egy gyereket a legfájdalmasabb dolog az életben. Már senki számára nem fontos az, hogy hogyan és mi történt, mert a tényen nem lehet változtatni. Lehet baleset, lehet betegség, mi elvitte őt, de a férfi arcát látva mindenki biztos abban, hogy a kis teremtmény már az égi mezőkön van. Nem fog az a telefon csörögni és nem mondja bele egy hang, hogy apa, szeretlek, vagy haza várlak. az energia ital tetején hiába pattan fel a fül, hogy erőt remélve igyon belőle. Az, aki kezébe tartja, erősebb nem lesz. Közben a megállóknál utasok cserélődnek, de mindenki, aki új utasként tekint az ismeretlenre, egyből átveszi azt az érzést, mi átjárja őt. Csend. Síri csend van a kocsiban. Senki nem beszélget senkivel. Nem lapozódnak az újságok és a könyvek. Mindenki gondolataiban mereng. Elképzeli, milyen is lehetett a picinyke emberke. Fiú volt, vagy lány? Szőke, vagy barna? Kék szemű, vagy zöld? Szívszorító fájdalom, mikor fiatalon véget ér a földi lét. Stadionok állomás következik. A férfi feláll, úgy, mint aki menne is meg nem is. Először néz fel utazása során. Körülnézve, és látva az arcokat, csak annyit mond: - Két éves vol Hallom Olyan ez az egész, mintha gyónnának nekem. Nem tudom, mióta, de hosszú ideje már, színe mindenki megfordult betegágyamnál és mesélnek, mesélnek. Gondolván, nem hallok semmit. Mindent hallok, és a válaszom is megvan, csak néma marad szám, és mozdulatlan testem. Eljött az igazság pillanata. Úgy látom, megtudom, életem összes eddig számomra ismeretlen pillanatát, amivel már nem sokat tudok kezdeni. Nélkülem fognak már a dolgok továbbmenni. Éjjel, apámnál jártam ott fent, ahová akaratom ellenére menni készülök. Csillogás volt minden. Valami, csodálatos énekhangok kísértek. Apám, kitárta felém a karját, de mielőtt átölelhettem volna, kezeit leengedte és azt mondta, fiam, bármennyire is szeretném, nem ölelhetlek át. Még, vissza kell menned. Sajnos, nem leszel már ott sokáig, de vissza kell térned, hogy tisztába légy azzal, hogy mi vett körbe. Hamarosan átölellek, fiam! Nem leszel boldog, ha visszatérsz, de sok mindent meg kell még tudnod. Talán jobb lenne sok mindent nem tudni, de én csak kapom az infókat. A nagynéném volt az első, aki meglátogatott. -Fiam, rossz így látni téged. Légy erős, és épülj fel. Várnak az emberek, hogy segíthess nekik. Én, fiam, sajnos nem tudok minden nap bejönni hozzád, mert nem engedi a lábam. Gyógyulj meg, fiam! Ó, a nagynénémet nagyon szerettem. Mindig kényeztetett és azok a finom sütemények. Anyám volt a következő a látogatók sorában. Szokása szerint sokat beszélt, de amit ma mondott, az valóban sok volt. -Tudod, fiam, elkel mondanom neked valamit. Úgy gondoltam, soha nem mondom el, de most már úgysem hallod, és a magam megnyugtatása miatt kell felfednem a titkot. Megnyugszom, ha elmondom és további életemben, már nem kell tovább hurcolnom. Sajnálom, fiam, hogy nem voltam őszinte hozzád és nem mondtam el, hogy az apád nem az apád. Mindig nagyon szerettétek egymást és nem szettem volna megtörni ezt a varázst. Soha, de soha nem szerettem az apádat. Akit, én szerettem, és aki az apád, az elhagyott minket még a születésed előtt. Géza, aki apaként nevelt fel téged, nagyon szerelmes volt belém és azt mondta, ha kell, felnevelem más gyerekét is, csak te legyél velem. Mindent megtett értem. Tudod, fiam, úgy csavartam az ujjam köré, ahogyan csak akartam. Ez volt a mi szerencsénk, mert soha, semmiben nem szenvedtünk hiányt. Én, ha egyedül neveltelek volna, akkor alig tudtam volna adni neked valamit. Szerintem állami gondozásba is adtalak volna, mert ott jobb lett volna neked. Szerencsénk volt fiam. Neki, köszönheted a diplomádat is, meg mindent. Megnyugodtam fiam, most már nyugalomban élhetek. Nem sokáig tudtad élvezni az életet. Tudom, hogy napjaid, óráid vannak már csak hátra. Beszéltem az orvossal és azt mondta, ne is reménykedjünk állapotod javulásában. Szép temetésed lesz fiam és, miután eladom a házadat, ígérem, a legszebb sírkövet állíttatom neked. Anyám, nagyot sóhajtott és megpaskolta a kezem. Fájdalmat, mély fájdalmat éreztem. Mázsás súlyként nehezedett rám a keze. Szerettem volna megrázni a kézfejemet, de csak agyammal tudtam. Még, pakolászott valamit, aztán elment. Végre csend. Senki nem jött, hogy beszélgessen velem, vagyis szóljon hozzám. Érdekesek voltak a megnyilvánulások. Sok mindenre magyarázatot adtak, de most örültem a csendnek, mert anyám szavait nehezen dolgoztam fel. Nővérek jöttek be néha, de csendesen távoztak. Próbáltam valami szépet felidézni, hogy kicsit szebb legyen már körülöttem minden. A húgom, és a kisfiának a látogatása volt a legkedvesebb. Nagyon szerettem a húgomat, aki három évvel fiatalabb nálam, de évek óta nem láttam. Franciaországban él, és mióta kiköltözött, azóta nem volt idehaza, de minden héten beszéltünk telefonon. Igazán meghatott, hogy miattam hazajött. Sírt és imádkozott, hogy gyógyuljak meg. A fia, plüss macit tett a takarómra és azt mondta, szeretlek és hoztam neked egy macit, hogy vigyázzon rád. Mikor én is beteg voltam, ő volt velem és látod, meggyógyultam. Majd, ha te is meggyógyulsz, visszaadod a macit és jól elbeszélgetünk. Ne, felejtsétek majd el visszaadni neki a macit, mondanám, de nem tudom. Nehéz lesz feldolgozni a csalódást, hogy nekem nem segített a macija. Öleljétek meg őt és szeressétek nagyon. Gondolataimat csak meghalljátok valahogyan. Mi ez a tömény parfüm illat? Sok. Nagyon sok. Valaki magára borította a parfümös üveget? Ó, nővérke, kár volt, mert én már nem fogom táncba vinni, pedig biztosan csinos. Kár, hogy nem láthattam soha sem. Nem, ez nem a nővérke, ez valaki más. Ó, a Katinak volt ilyen illata. Négy évig jártunk együtt. El akartam venni feleségül, de ő egy napon hirtelen eltűnt az életemből. Már, nem érzek irántad semmit, írta arra a papírlapra, amit búcsúzáskor hagyott a nappaliban. Még, ma is megvan az íróasztalom fiókjában. Nem értettem, miért tette, de nem kellett sokáig töprengenem azon, hogy kiderüljön tettének oka. A csillogásra vágyott és ezt meg is kapta egy olyan férfi oldalán, aki minden társaság középpontja volt. Én, nem tudtam volna úgy csillogtatni, mert én mindig távol tartottam magam a társasági élettől. Jó volt nekem az a csendes kis világ, amiben éltem. -Jó napot, Doktor úr! Igen én telefonáltam. Szeretném, ha a DNS vizsgálatot elvégeznék, mert az én Pannámnak ő az apja és tudja, ami Péteré, az őt illeti. Nem szeretném, ha a vagyonra más tenné rá a kezét. Arra, a vagyonra, amihez semmi köze. Panna! Van egy lányom és soha nem láttam? Soha, nem öleltem magamhoz. MIÉRT? A legfájdalmasabb, mit hallottam eddig. Kati! Miért fosztottál meg a boldogságtól, kérdezném. Rosszul, egyre rosszabbul érzem magam. - Eljött az idő fiam! -Megyek apám! A romokon túl
„Nekem, csak egy gyerekem van, a Zsoltika, a másik kettő olyan, mint Te.”- mondta. Nem értettem, mi történt vele, mert mindig szerette a gyerekeket, de valami nagyon megváltozott benne, miután a Zsoltika apja elutasította őt, és azt mondta neki, többet nem akarja látni. Úgy hiszem, szerelmes volt és a csalódásra nem számított. Ezt, is véletlenül tudtam meg, mikor dühében egyszer elmondta, hozzátéve, minden férfi disznó.
Kisfiam, nagykorú lettél! Sokszor írtam gondolatban neked és beszélgettem is veled. Gondolatban küldöm ezt a levelet is, mert nincs hova küldenem. Címedet nem ismerem. Felnőttél fiam! Nagy nap ez a mai! Gyerekből felnőtté váltál. Beléptél a nagybetűs élet kapuján. Most, már Te felelsz magadért. Te, alakítod sorsodat, úgy, ahogy akarod. Nagy szabadság, de nagy felelősség is. 15 éve nem láttalak és nem tudok rólad semmit. Hasonlítasz vajon rám? Már, biztosan szőke hajad is barna. Sovány vagy, mint apád? Vagy deltás óriás? Úgy átölelnélek, de hiába akarom. Kitárt karom üresen zárom. Távol vagy. Ki tudja, a föld melyik pontján? Talán, a szomszéd házban élsz, csak soha nem láttalak még. Ma, pezsgőt bontanánk, ha együtt volnánk. Érintetlen marad a palack, mert nem vagy. Egyedül meg mire igyak? Talán arra, hogy van egy fiam, akiről azt sem tudom, él-e még? Anyád, oly gyönyörű nő volt, amikor megismertem. Szíve, értem dobogott és az enyém érte. Nagy-nagy szerelem volt a mienk. Irigykedve nézett az utca embere és barát egyaránt. Varázslatos fénnyel tündökölt a mi szerelmünk. Magot szórtam a szeretett földbe, így jöttél Te, erre a földre. Örömkönnyek fogadtak, mert érkezéseddel mindenkinek boldogságot hoztál. Oly, érdekes az élet, mert sírva jövünk a világra és sírnak körülöttünk, óriási örömkönnyekkel, de sírnak akkor is, ha elmegyünk örökre, de akkor lehajtott fejjel, fájdalomtól megszakadó szívvel. Érzelgős apád, írja ezeket a sorokat, de tudd, érzelgős csak az lehet, kinek szívében ott van a szeretet. Szeretni egy életen át, de nem tudni, hogy a másik gondol-e rád. Na, ez oly nehéz. 3 éves voltál, amikor édesanyád másban látta meg a csillogást, a szerelem szelét. Hónapokig szenvedtem és gondoltam, rendbe jön minden. Nem így történt. Egy nyári estén elém állt és azt mondta: „Már nem szeretlek, Őt szeretem.” Megszakadt a szívem, mert én még mindig őt szerettem. Próbáltam meggyőzni, és tőlem telhető módon még jobban szeretni. De, Ő már nem akart tőlem semmit. Döntését tudomásul kellett vennem. Még mindig tisztán él bennem a kép, mikor bőröndjeim között állva búcsúztam Tőled el.
Most is érzem arcomon. Érzem, fiam, mert elhoztam magammal és minden nap arra ébredek, hogy pici kezed ölel, és puszilja arcom, de felébredve, látom, nem vagy. Akkor, tudatosul bennem a gondolat, hogy ez már csak egy álom. Pár hónapig még hétvégenként láttalak és karomban tarthattalak. Azután, már ritkult a láthatás. Bármikor, amikor anyádat kerestem, hogy engedje meg, hogy velem legyél a hétvégén, mindig azt mondta, a gyerek sír, ha azt mondom, várja az apja. Neked –talán- azt mondta, hogy az apád már a földi világot is itt hagyta, vagy azt, hogy olyan messze vagyok, hogy látni sem nagyon tudlak. Bíróságon harcolhattam volna, de mit értem volna, ha kényszerből lett volna minden találkozási óra. Oly kevés lett volna az idő arra, hogy megértsd, mi volt válásunk mozgató rugója. Vasárnapi apuka lettem volna. Lehet, hogy, ha erősebb vagyok, és jobban harcolok, most boldogabb vagyok. Bocsájtsd meg ezt nekem, ha azt érzed, gyenge kis senki voltam. Más gyerekét felneveltem, szerettem és szeretem, de valahol benne is a véremet kerestem. MI tudásom volt, neki adtam, mert neked nem adhattam. Neked, csak az élet magját adtam, semmi mást, fiam. A magból, életre keltél és én magadra hagytalak. Gondoznom kellett volna a kis növényt, mert törvényszerű, hogy minden csak úgy nő, ha van szeretetfény körülötte. Ősz fejjel, már tudom, fiam, hogy vállalni kell tetteinkért, cselekedeteinkért, a felelősséget. Amit, pedig alkotunk, azt mindig óvni, védeni kell. Késő már, tudom, a felismerés. Nevelt fiam, már rég felnőtt. Saját útján halad. Még ma is bekopog minden héten, karján az „unokámmal”, mert nekem Ő az unokám.
Örömöm leírhatatlan, mert mosolyog rám boldog, kis arca. Az én arcom, akkor ragyogna, ha Te kopogtatnál, fiam, egy reggelen. Kopognék én is az ajtódon. Dörömbölve mondanám, hogy engedj be! De hova? Hova menjek, mondd, fiam? Hol keresselek? Néhány év választ már csak el az élettől, vagy talán annyi sem. Temetésemet látom. A koporsót látom, amiben fekszem. Rokonok, barátok lehajtott fejjel búcsúznak el tőlem. Sokan, nagyon sokan ott vannak, csak egyvalaki nincs ott. Az, aki a szívemnek legkedvesebb. Úgy, dobják rám a földet, mely nagyot koppan, hogy soha nem láttam felnőtt arcodat. Gyermeki mosolyod és ölelésed viszem a sírba magammal. Síromon, már csak virágok nyílnak. Egyszer talán arra tévedsz, és valaki azt mondja: ez az apád sírja. Akkor már köszönni nem tudok majd Neked, de szellőként meghajtom majd előtted a vörös rózsa szirmait. Fiam! Nem tagadom, sírok! Könnyek az arcomon. Férfi könnyek, melyek –mondják- oly ritkák, de nekem arcomat mossák. Rád gondolok, mert szeretlek, nagyon! Minden könnyemben ott a remény, hogy Te boldog leszel az élet tengerén. Ne törődj apáddal, ő már sírhat, érzelmeinek teret adhat, de Te csak mosolyogj, míg élsz! Szívből ezt kívánom én! FIAM! ISTEN ÉLTESSEN!
Bonyolult a női lélek Szerettél, mikor hazudtam és már nem akarsz szeretni, mikor igazat mondok. Ó, kiismerhetetlen női lélek!
Azt mondtam, szeretlek, és nem hagylak soha magadra és Te örömkönnyek között borultál a vállamra. Azt mondtam, a mindenem vagy, ó, pedig nem is volt igaz, de Te elhitted és mélyen szerettél, én meg csak mosolyogtam magamban és lubickoltam abban a tudatban, hogy valakinek én vagyok a minden, valakinek én vagyok az élet. Csókoltalak vadul, mint aki szeret, pedig nem akartam mást, csak a tested, mert izzott bennem a vágy. Jó volt, mert szabad voltam, de tudtam, Te mindig ott vagy nekem és hozzád bármikor mehetek, mert tárt karokkal vársz. Bármit mondtam, elhitted és én örültem ennek. Aztán szerelemre lobbant hirtelen férfiszívem, de nem Te voltál az, ki álmatlanná tette az éjszakáimat. Elhagytalak érte, mert férfiszívem nem lobban lángra minden nap. A boldog perceket könnyek követték, mert elhagyott Ő egy nap. Bánatom oly nagy volt, hogy szememben még könny is volt, de nem akart szűnni a fájdalom, míg eszembe nem jutott, hogy Te szerettél nagyon. Így, bekopogtam hozzád egy ködös hajnalon, félve kicsit ugyan, hogy nem fordítod el a zárban a kulcsot, de hála az égnek, gyorsan kinyílt az ajtó és Te ugrottál a nyakamba. Szemedben boldog csillogás volt, és ettől lelkem megnyugodott. Felhevítette tested a vágyam úgy, mint rég, mert karcsú vonalad még mindig izgatott. Hevesen akartalak szeretni, de Te azt mondtad, álljunk meg egy percre, és folytattad. - Mondd, Te mit akarsz tőlem? Hisz, egyszer már összetörted szívem. Szerettelek úgy, mint ahogyan még senkit, de Te csak áltattál és őszinteség helyett hazudtál. Mondd, most mit szeretnél? De, őszinte legyen szavad! Bátor voltam, és határozott, mert tudtam, hogy szívedben élek, így őszintén válaszoltam neked. - Szeretem tested és a lelkes szerelmed, de én, csak kedvellek csupán, és nem érzek irántad mást. - Mindig így éreztél? - Kérdezted Te, és én válaszoltam, igen. Ekkor, eltoltál magadtól és azt mondtad, menj, kérlek. - Ne küldj el! - Szóltam - Hisz azt mondtad, örökre szeretni fogsz, csak mondjak igazat. Most, őszinte voltam és elküldesz? Mondd, már nem szeretsz? - Nem! - Felelted hidegen, majd gyorsan bezártad utánam az ajtót, nehogy visszatérjek. Még hallottam, ahogyan zokogtál, hisz ott álltam az ajtó előtt, reménykedve, hogy talán kinyitod, de nem. Soha nem vetted már fel utána a telefont és hiába csengettem, nem hallottam lépteidet. Tudom, hogy még mindig szeretsz, hisz érzi azt az ember, csak akkor azt nem tudom, miért nem engeded, hogy veled legyek úgy, mint rég. Bonyolult a női lélek, mert, ha igazat mondok, eldobnak, de, ha szavaim hamisak, akkor szeretnek. Ó, ki érti ezt?
Az égiek tudják - Jaj de jó, hogy látlak! Te Pista vagy, ugye? Megismerlek. Ezer közül is megismernélek. Az a kis páros szeplő most is ott van a szád sarkában. Tudtam, hogy hazajössz egyszer, de, ha csak úgy összefutottunk volna az utcán, akkor is megismernélek. - Erzsike néni? - Én vagyok, fiam! Hallottál rólam? A Miska mesélt neked rólam? - Sokat. Nagyon sokat mesélt és oly nagy szeretettel. Anyám hogy van? - Nem voltál még otthon? - Nem. - Jaj, fiam! Nem fog már megismerni. Senkit nem ismer már meg. Sokat gondolkodtam, tudod, mielőtt megkértem a Julimat, hogy értesítsen anyád állapotáról benneteket, de úgy gondoltam, talán haza akarsz jönni. - Igen, haza akartam jönni, de számomra ő csak egy idegen, nem is emlékszem rá. Egy éves voltam, mikor elhagytuk az országot. Mindig hiányzott és sokáig nem akartam megérteni, miért nincs. - Te is hiányoztál neki nagyon. Nem volt olyan nap, hogy ne említett volna téged. - Akkor miért nem keresett? - Keresett fiam, és mindig fel akarta venni veled a kapcsolatot, de apád nem akarta. Talán attól félt, hogy a Rozi utána megy Amerikába, de soha nem akart ő menni, hidd el nekem. Itt, érezte ő otthon magát, még a falu táblát is ritkán látta, nem hogy világgá menjen. Sokáig, évekig, minden nap írt neked, de aztán úgy tíz év után, egyszer csak áthívott magához és nagy tábortüzet rakott és egyenként dobálta bele a leveleket, miközben mondta, „Erzsi, el kell fogadnom, hogy nincs fiam. Tudom, soha nem fogom látni és tudom, mindig gyűlölettel fog gondolni rám.” - Ne mondj már ilyeneket Rozi! Miért gondolna Rád gyűlölettel? - Azért, mert nem voltam vele, pedig biztosan szüksége lett volna rám. Sokat szenvedett, hidd el, fiam. Arról pedig nem tehetett, hogy hajtotta a vére. Betegség ez fiam.
Engedj el, szerelmed boldog láncából Most, fújtam el a gyertyát a születésnapi tortámon. Kívántam is, mint minden évben. Érdekes! Volt, ami teljesült, volt, ami nem. Mondhatnánk, így természetes. Ami egy éve történt, azt soha nem tudom feledni. Az, azok közé tartozott, amit soha nem akartam. Még most is kábult vagyok tőle, mert csak két lábon járó hústömeg vagyok azóta. Ünneplem magam. Nem semmi. Én sem vagyok normális, de arra gondoltam, ettől boldogabb leszek még akkor is, ha egyedül vagyok. A lányom hívott telefonon. - Apa, Isten éltessen! Hányadik is? Az ötödik? - Ja! A hatvan ötödik! - Iszunk majd az egészségedre, de nem haragudj, nem megyünk fel. - Nem haragszom. Rövid tiszteletkör volt. Huszonhat éves, és még csoda, hogy ennyit is beszélünk. Annyi idős, mint Gyöngyi. Nyolc éve már annak, hogy megromlott a kapcsolatunk és több mint hét éve nem láttam őt. Az unokám vajon hasonlít rám? Még soha nem láttam. Decemberben lesz öt éves. Talán-talán akkor megismerhetem, bár nagy reményeket nem fűzök hozzá. Azon gondolkodom, hogy hogyan jutottunk idáig.
Valahogy soha nem került olyan közel hozzám a lányom, mint szerettem volna. Olyan idegenféle voltam számára, aki kéthetente érte megy és programokat szervez részére, majd, mikor leszáll az este, hazaviszi. Soha nem örült nekem igazán, és soha nem kérdezte meg, mikor jössz. Hét éves volt, mikor elváltunk. Nem tudom, hogy mit mondott és mit nem neki a volt feleségem, de, hogy idegen maradtam számára, az biztos. Én próbáltam néha beszélgetni vele ezekről a dolgokról, de mindig azt mondta: - Apa, nem érdekel a véleményed! Nem szeretnék erről beszélni. Soha nem szeretett semmiről beszélgetni velem. Egyedül arról, mennyi pénzre van szüksége. Arról szeretett beszélni. Ily csúnyán, a kapcsolatunk is a pénz miatt romlott meg. Évekig nem is beszéltünk. A válás után sokáig egyedül éltem. Nehezen dolgoztam fel, hogy elveszítettem azt, amit felépítettem, a családot.
Volt egy rövid kapcsolatom. Úgy, röpke egy évig tartott. Nem volt se jó, se rossz. Olyan langyos volt minden. Én, szakítottam, mert nem igazán éreztem jól magam. Úgy, benne élni egy kapcsolatban, hogy azt érzed, nem jelent számodra semmit, nincs értelme. Inkább a magány - véltem - és éltem tovább az én kis életemet. Meg tanultam mosni, takarítani és főzőcskéztem is, amit addig soha nem csináltam, de rájöttem, nem okoz ez nekem nehézséget, meg tudom csinálni. Egyedül a lelkem volt magányos. Esténként a tévé előtt álmodoztam az ideális nőről, majd később már napközben is be-be villant az arca. Megálmodtam magamnak egy nőt, derültem magamon, de hol van, kérdeztem oly sokszor. Szokásom volt, hogy munka után kiültem még egy kicsit a parkba. Jó volt ott nézelődni, gondolkodni, vagy csak úgy, egyszerűen ott lenni.
Egyik nap a szökőkút közelében, a padon egy fiatal nőt pillantottam meg. Nyolc éve volt. Úr Isten! Hogy megy az idő! Magányosan üldögélt, szemét lesütve, mint aki várja, hogy valami feltörjön a földből. Tekintetét néha felemelte, de gyorsan vissza is fordította a földön kiválasztott pontra. Olyan volt, mint aki fél, hogy lemarad valamiről és nincs ideje körülnézni. Sokáig néztem és az fogalmazódott meg bennem, hogy olyan, mint egy riadt kis szürke egér, de valami van benne, ott, mélyen legbelül. A szépséget valami miatt rejtegeti. Fiatal volt és szomorú. A lányom jutott akkor eszembe és arra gondoltam, hogy de jó, hogy őt még soha nem láttam ilyen szomorúnak. Közelebb léptem a padhoz, mert nem tudtam ott hagyni őt, míg nem beszélek vele, és jobb kedvre nem derítem. Nem tudom, miért, de fáj, ha szomorú embereket látok, és ösztönösen elindul bennem a vigasztalási szándék Közeledve a padhoz, a vízsugár megsimogatta arcomat. Valahogy azok is önálló életet éltek. Nem maradtak a számukra kijelölt mederben, inkább körbetáncolták a teret. Az arcomra csapódó víz kicsit felébresztett. Biztos, hogy oda akarsz menni, kérdezve. Igen, válaszoltam gyorsan magamnak és még nagyobbat léptem, nehogy meggondoljam magam. - Bocsánat kisasszony, hogy megszólítom, de látom, szomorú kissé. Én szeretném, ha mosolyogna. Megengedi, hogy leüljek ön mellé? Fejét lassan felemelte, majd végig mért magának, de nem szólt, csak fejével biccentett és én leültem és kezével a padra mutatott és kicsit meg kellett köszörülni a torkom, hogy meg tudjak szólalni. Valami furcsát, valami nagyon kellemeset éreztem a közelében. Egyszerűen jó volt, és ez az érzés átjárta testem, lelkem és minden sejtemben éreztem, ezt akarom érezni mindig. Kicsit akadozott a beszélgetésünk így, az elején, de aztán közel két órán át hallgattam őt. Igen, inkább csak hallgattam, úgy mesélt az életéről, önmagáról, hogy azt csak hallgatni lehetett. Megtudtam, hogy Gyöngyinek hívják, aki alig, hogy elmúlt tizennyolc, aki ott áll a nagybetűs élet kapujában, szó szerint, hisz szüleit nem ismeri, soha nem látta őket. Most lépett ki egy zárt közösségből, az állami gondozásból. Még a kifejezéstől is végig borzong testem. Milyen lehet család, szeretet nélkül felnőni? Bele sem tudok gondolni. Sajnáltam őt nagyon, és egy pillanat alatt a szívembe zártam. Micsoda sorsok, dünnyögtem az nap este, míg hazafelé tartottam és kezdtem olyat érezni iránta, amit nem mindig érez az ember. Akartam őt. Társamnak akartam. A további napok délutánjai is azzal teltek, hogy beszélgettünk a parkban. Ő, mesélt vágyairól, álmairól és már nem a földet nézte, hanem mosolygott és ragyogott az arca és ragyogott ő is. Beleszerettem. Napokig vívódtam, hogy van-e jogom szeretni őt, hisz a lányom lehetne és mit fognak szólni az emberek? A vívódást követte a nem érdekel senki véleménye állapot, hisz jogom van azt szeretni, akit akarok és gondoljon mindenki azt, amit akar. Egy hónap után hozzám költözött, és ami kezdődött, az maga volt a földi csoda. Szívből szerettem és ő szeretett. Na, nem szerelemmel, hanem szeretettel. Furcsa, de mindig azt hittem, csak szerelemmel lehet igazán szeretni, de ő bebizonyította, hogy szeretettel is lehet nagyon mélyen simogatni. Nagy volt a korkülönbség köztünk,így soha nem gondoltam, hogy szerelemre lobban irántam, de olyat kaptam tőle, amit kevesen kapnak meg az életben. Csodálatos évek következtek, mert megformáltam azt a nőt magamnak, akit álmaimban láttam rég, és ő hagyta. A nagy boldogságot, a lányom kitörése árnyékolta be. Egyik nap feljött és gyűlölködve nézett Gyöngyire, majd felém fordult és üvöltött. - Mit gondolsz Te, apa? Ezzel a nővel akarsz élni? Nem fogom hagyni! Nem fogom hagyni, hogy elvegye, ami nekem jár! Amid van, az-az enyém! Érthetetlen volt számomra a kitörése, mert mindenben támogattam anyagilag és itt csak az volt a fontos. Akkor láttam utoljára. Azóta nem. Hiba utaltam pénzt, nem is keveset számlájára az évek során, nem hívott, nem keresett. Mi éltünk boldogan Gyöngyivel. Egyik év követte a másikat. Minden reggel, ott állt előttem álmaim nője, aki minden mozdulatában az volt, akit kívántam magamnak. Soha nem foglalkoztam vele, hogy meddig fog tartani, csak éltem boldogságban. Tudtam, biztosan tudtam, hogy egyszer vége lesz, mert aki nem volt még szerelmes, az biztos, hogy egyszer az lesz. Reméltem, minél később jön el az a pillanat, de tavaly kopogtatott a szerelem, az én Gyöngyim szívében. Fájdalmat és boldogságot éreztem egyszerre, mert mindennél jobban szerettem volna azt, hogy ő boldog legyen, hisz nagyon megérdemli, de ezt az érzést kísérte a fájdalom is, mert tudtam, ha elhagy, abba belehalnak sejtjeim, és kiszakítva szívem darabját viszi magával, olyan sebet okozva rajta, ami soha nem gyógyul be, mert szeretni így, csak egyszer tud az ember.
Tavaly, a születésnapomat ünnepeltük, mikor a köszöntő után megremegett kezében a pohár, és száradt a szája, mert nyelvével végigsimította ajkát. Akko,r csinálta ezt, mikor félelem volt benne, mert olyat akart mondani, amiről tudta, fájdalmat okoz nekem a mondataival. Nem gyakran volt ilyen. Talán kétszer, a nyolc év alatt. Az egyik az volt, mikor bevallotta, hogy soha nem tudna szerelmes lenni belém. - Tudom, kicsim. - Húztam magamhoz, úgy ölelve, hogy majd összetörtem. - Nem is várnám tőled. - De tudod, én olyan mélyen szeretlek, hogy azt nem is tudom elmondani. - Szólt. Nem tudtam megszólalni. Magamhoz öleltem és a nyakába csókoltam, mert az arcát nem volt erőm számmal érinteni, mert akkor felfedezte volna arcomon a könnyeket, és azt nem akartam. Tudtam, a pohár remegéséből, hogy hasonlót fogok hallani, és csak perceim vannak a boldogságból. - Nehéz megszólalni, mert nekem is fáj, amit mondani akarok. Szeretlek, úgy, mint még senkit nem szerettem az életben, de szerelmes lettem, és érzelmeimnek nem tudok ellenállni. Tudod, hálás vagyok neked, mert igazi nővé formáltál, olyanná, mint amilyet te szerettél volna magadnak, de ez egyezett azzal, amire lelkem mélyén vágytam. Megtanítottál a szerelemre, megtanítottál a boldogságra. Megkaptam tőled mindazt, amit szerettem volna. Mos,t viszont a legnehezebbet kérem tőled: ENGEDJ EL SZERELMED LÁNCÁBÓL! Arcán folytak a könnyek, míg a szavakat formálta. Nehéz volt mindkettőnknek a pillanat. Kivettem kezéből a pezsgős poharat, az asztalra tettem és úgy húztam magamhoz, hogy örökre érezzem őt. Sokáig tartottam így karjaimban, majd halkan a fülébe súgtam: - Menj Drága, mert menned kell! Boldog madárként repülj az éveken át. Szeretetem és szerelmem kísérjen. Érezd, ha elgyengülsz, hogy valaki mindig veled van. Most pedig menj, és ne nézz vissza. Fuss!
Lágyan, csókot adott arcomra, majd karcsú testét ringatva végigsétált a szobán, amíg a bejárati ajtóig ért. Megállt, és vissza akart fordulni. - Fuss! Fuss! Fuss, Drága! - Kiáltottam, mert nem akartam, hogy fájdalommal szemében visszanézzen, és lássa arcomat elöntő könnyeimet. - Soha ne láss könnyeket, csak mosolyokat! - mondtam, de már csak magamnak, mert ő nem volt már sehol. Fél év kóma Fél év kóma. Soha nem tudtam, mi az. Most volt benne részem. Egyszemélyes kórházi kórterem, fehér falak, csöpögő infúzió. Ágyamnál egyenruhás őr. Már néztem tükörbe, miután a kómából felébredtem, de idegen arc nézett rám vissza. Semmire, de semmire nem emlékszem előző életemből. Néha bevillannak foszlányok, de nem tudom, ki kicsoda. egyedül anyám arca az, ami élesen előttem van. Dühösnek, nagyon dühösnek látom tekintetét. Soha, de soha nem volt rám dühös, arra is emlékszem. Érdekes, rá élénken emlékszem, de az, hogy ki vagyok, hol éltem, nős vagyok, vagy sem, nem tudom. Van gyermeke, vagy nincs, ki tudja. Valójában hány éves is vagyok? Ezer és ezer kérdés fejemben. Ki fog ezekre vajon választ adni? Mit keres az ágyamnál ez a rendőr? Mire vigyáz? Rám, vagy arra, hogy senki ne jöjjön hozzám? Istenem! Ki vagyok és mi volt rég? Választ, választ akarok! Nővérke érkezik, tálcán gyógyszerekkel. Talán tőle választ kapok a kérdéseimre.
Anyám arcát látom, Vele álmodtam, vagy Vele is voltam, már nem tudom. Sötét éjszakában bolyongtam, míg egy sötét, csőszerű alagúthoz értem. Kíváncsiságból benéztem, vajon hova vezet ez az út? Gyönyörű ének érte el fülemet, és én elindultam az alagútba. Egyre beljebb vonzott az ének, mert oly csodálatos volt. Soha ilyen szépet nem hallottam még. Nyugalom vett körül, s az a vágy, hogy ott maradjak. Egyszer csak anyámat láttam, szaladni akartam hozzá, mint egy kis gyerek, de Ő nem tárta szét karját, hanem azt mondta: Nem, fiam, neked vissza kell menned! Dolgod van ott még! A földi léttel nem végeztél! Tettedért a felelősséget vállalnod kell! A büntetésed nem úszhatod meg. Túl, egyszerű lenne a halált választanod. Légy erős, fiam! Várnak, fiam, indulj! – És óriási erő tolt ki az alagútból. Másra nem emlékszem.
Megint anyám hangját hallom. „Megmondtam, fiam, ha a farkad után mész, egyszer elveszted a fejed!” Na, én mindent elveszítettem. A múltamat, a jövőmet. Nem maradt semmi, csak a fájdalom. Mert, elvettem egy életet. Az, hogy nekem nem lesz életem, nem érdekel, de az a szegény lány, nem érdemelte meg. Ó, anyám! Soha nem hallgattam rád! Sajnálom, de már késő.
Döntöttem - Na, Józsikám, akkor 5:40-kor van az indulás. Tizenkét megállód van, de hisz tudod te ezeket. Én nem is tudom, mi történt velem, miért magyarázok neked. Tessék, a menetlevelek. - Tizenöt év után hiányozni fog ez a járat, ugye? A gyors járat olyan, mint egy száguldó vonat, csak felszállnak, és leszállnak az utasok. Nem úgy, mint ezen a falujáró járaton, ahol sokan ismernek már. Hiányozni fogsz, hisz az olyan buszvezetőket, mint Te, szeretik az emberek. Biztos, hogy jól döntöttél? Nem akarsz mégis ezen a járaton maradni? - Nem! Nem lenne jó, és nem is bírnám lelkileg, mert így sem könnyű, hidd el nekem. - Elhiszem. Mi volt tegnap este? A hírt hogy fogadta? - Tudod, csodálom Őt, mert nyugodtan, megértően, szemében szerelemmel, de utamra engedett és döntésemet elfogadta. Azt mondta, „megértelek és légy boldog”, miközben kezemet simogatta és szívemet facsarta. Azt hittem, meghalok a fájdalomtól és még ma sem tudom, hogyan fogom kibírni nélküle. Nem fogom látni most már nap-nap után. Hiányozni fog. Soha nem felejtem el azt a napot, mikor először megláttam. A 8:20-as járatra szállt fel. Ebben még nem is volt semmi különös. Sokan utaztak ezen a járaton. Más, talán azt mondaná, átlagos nő, de, ha belépsz az aurájába, érzed azt a különös varázst, azt a kisugárzást, amit igazából kevés nőnél érzel, mert, ha ránézel egy nőre, mindig keresel rajta valamit, a mellét, a derekát, a lábát, bokáját, mit tudom én, mit. Mindenki mást. Rajta úgy nem volt olyan keresni való, de akkora varázsa volt, és olyan édes mosolya, mikor felszállt és jó reggelt kívánt, mert nem volt néma, mint sokan. Köszönt, majd leült, én meg lebegni kezdtem. Úgy éreztem, nem is én vezetem a buszt, csak a testem van ott, én meg csak lebegek az utastérben. Leült és táskájából neszeszert vett elő. Na, gondoltam, most kifesti magát és oda a varázs. Nem szeretem a sminkelt nőket. Lassan kis kézitükröt vett elő, majd óvatosan tekerte ki a tűzpiros rúzs rudacskáját. Kézfejével letörölgette a tükröt, majd szájához emelte a rúzst, és ahogyan elkezdte rúzsozni a száját, én azt hittem, menten meghalok. Olyan érzékiség sugárzott az egész mozdulat sorozatból, hogy fejem kezdett kótyagos lenni. Közben megcsörrent a telefonom, és a párom hívott, hogy ma később ér haza, mert sikerült időpontot kapni a fodrásznál. Alig tudtam válaszolni neki, mert szó nem nagyon akarta elhagyni a számat. Voltál már úgy, hogy mondani akarod, de hiába nyitod ki a szád, a szó nem tör fel belőled? Piszkosul kellemetlen érzés. Én, akkor ott, megtapasztaltam. Este találkozunk, drágám. Szeretlek, nyögtem ki feleségemnek, de szemeimet nem tudtam levenni a nőről. Nagyon szerettem a feleségemet, és még a gondolat sem született meg a fejemben soha, hogy megcsaljam. Boldog voltam vele már tíz éve. Igazi társam volt. Barát, feleség, szerető. Minden ő volt számomra. Akkor sem gondoltam arra, hogy megcsalom, de a nő vonzott és elvarázsolt. Hamarosan a végállomáshoz értünk. Viszont látásra, mondta és leszállt. Én, még jó néhány percig ültem, mert mozdulni sem tudtam. Majd gondoltam, egy kávé jót tesz, így elindultam a büfé felé. Időm volt bőven, mert negyven percem volt a következő járatig. Ahogy beléptem a büfébe, éreztem, hogy ott van a nő. Előbb éreztem, mint szemem észrevette volna őt. Remegő lábbal megálltam előtte, és abban a pillanatban elkezdődött valami. Minden nap találkoztunk azon kívül is, hogy minden reggel én vittem munkába. Napról-napra egyre jobban beleszerettem. Három hónapig tartott ez a kapcsolat és a vívódás bennem. Gyönyörű hónapok voltak. Jutkával nem feküdtem le soha, így nem csaltam meg a feleségemet. Gondolatban, viszont igen hűtlen voltam hozzá, mert sok éjszakán át gondoltam Jutkára, miközben ott feküdt a feleségem a karjaimban, akit akkor is nagyon szerettem. Nem akartam őt elveszíteni soha. Zavarodott voltam, tudod, mert két nőt szerettem egyszerre. Lehetséges ez, mondd? Lehet egyformán szeretni két nőt? Mikor egyikkel voltam, a másik hiányzott. Csodálatosak voltak a Jutkával eltöltött órák, pedig csak szavak voltak és csókok. Vívódtam magamban minden percben. Sokszor hívott Jutka, hogy látogassam meg, de soha nem tettem, mert egyszerűen nem tudtam megtenni, pedig mindennél jobban vágytam arra, hogy meztelen testét érintsem, és illatát a szeretkezés után magammal vigyem, mert egy szerelmes, kielégült nőnek csodálatos illata tud lenni. Vágytam erre, de tudtam, ha megteszem, soha nem tudom elhagyni őt és két nővel nem élhetek. Döntenem kellett, és a két szeretett nő közül választani. Nem volt egyszerű, de a feleségem mellett döntöttem. Miért? Tudod, tíz év előnye volt Jutkával szemben. Megszakad a szívem, mert valami tekeri oly erősen, de tudom, helyesen döntöttem. Búcsút mondtam tegnap este annak a nőnek, kit feledni nem tudok soha, és míg élek, arra az illatra vágyom majd, amit nem tudtam magammal hozni, de szeretem a feleségemet, és mellette a helyem. Tudod, úgy, ahogy annak idején megfogadtam. Jóban, rosszban. És én akkor, mikor ezt kimondtam, komolyan is gondoltam. - Tessék! - Mi ez? - Ez egy zsebkendő. Töröld le arcodról azokat a könnycseppeket, amik végig ott voltak, míg meséltél.
Álmaim asszonya - Pistám, olyan vagy, mintha a világ összes fájdalmát rád öntötték volna. Úgy látom, a söröd is megmelegedett már rendesen. A szemed meg kissé fátyolos. Mi a jó fene van veled? Áruld már el! - Látod ott, azt a nőt? - Látok egy pár nőt arra, az biztos. - Azt a barna hosszú hajút figyeld, aki a kirakatot nézi. - Az anyját! Tudnék vele mit kezdeni! - Maradj már! Ő, álmaim asszonya. - Azt elhiszem, hogy csak álmodsz róla, mert nem hiszem, hogy ... Na, hagyjuk. Ne haragudj, ki ez a nő? Nehogy azt mondd, hogy ismered! - Ismerem, sőt, kezem is érintette. - Lefeküdtél Vele? - Nem, csak a karját érintettem, és egyszer ajkát lágyan megcsókoltam. A többi, már valóban csak álmomban történt. - Komám, te ismered ezt a nőt? Hallod, én biztosan nem engedtem volna el, ha már közelemben volt és még ajkát is neked adta. De, hogy a fenébe kerül ő most ide? - A sors, a véletlenek. Leültem ide kicsit és róla álmodoztam, mikor felnéztem és megláttam őt. Elhiheted, hogy jó néhányszor megdörzsöltem a szemem, hogy jól látok-e. Milyen szép is lenne, ha minden így teljesülne az életemben. - Olyan alakja van, Te! - A lelke sokkal szebb. - A lelke? - Ne szórakozz már velem! Olyan vagy, mint egy csepegős, romantikus film főszereplője. - Szerelmes vagyok bele. - Az jó, és ő is tudja? - Nem hiszem. Nyomtalanul kiléptem az életéből. - Te nem vagy százas! Elhagytad ezt a nőt? Nem mondod, hogy jártatok? - Így nem jelenteném ki, de valami hasonló történt közöttünk, de én megijedtem és elfutottam. - Mitől féltél? - Attól, hogy kevés vagyok neki. Kicsinek éreztem magam hozzá. Most nézz RÁ! Szerinted egy ilyen nő olyan valakit akar, mint én? - Hát, őszinte legyek? Ez biztosan valami flancos, menő-manó pasit akar. Nem olyan egyszerű legényt, mint mi vagyunk, komám. Olyan, az ilyen nő számunkra, mint a csillagok, mert soha nem érjük el őket. - Figyelemmel kísérem életét azóta is. - Na, csak nem magánnyomozót fogadtál? - Nem fogadtam én senkit. Tudod, a neten mindent megtalálsz. - Ja, tudom. A szomszéd Bélát is megtaláltam. Jó, mi? Mellette lakok, de szinte alig látom, de neten mindig ott van. Ott szoktam vele beszélgetni. Beszarás ez a világ, én mondom. De mit akartál mondani? - Szóval, figyeltem őt. - És? - A fejemet kéne falba verni, mert bolond voltam. - Mindig mondtam, hogy nem vagy százas! - Maradj már, van pasija. - Na, azon csodálkoztam volna, ha nem lenne és, ha már mindent tudsz róla, akkor azt is tudod, mi a pasi foglalkozása? Zsír gazdag, biztos. - Na, most kapaszkodj meg! - Te Pista! Nem kell nekem kapaszkodni, elég stabil lábakon állok. Százhúsz kiló, az százhúsz kiló. Na, mi az ürge? - Egyszerű emberke. Olyan, mint te, vagy én. - Ne már! - De! Mondom én, hogy ennek a nőnek a lelke aranyból van kiöntve. - Na, de figyelj már! Akkor te miért nem próbálkozol nála, hisz már megcsókolt! - Esélytelen! Akkor, gyáva voltam és most is az vagyok. Viszont megöl a tudat, hogy álmaim asszonya nem lehet az enyém. Egész életemet úgy fogom leélni, hogy mindig róla álmodozok? - Nézd, mindig az a legédesebb, ami nincs, de a viccet félretéve, ha nem próbálod meg újra, akkor valóban csak álomvilág marad neked! Meddig akarsz várni? Addig, míg az a pasi a gyűrűt is az ujjára húzza? Akkor már késő lesz! - Félek, barátom és ez visszatart. - Menj, lépj oda hozzá! Add meg magadnak az esélyt! - Elment. Álmaim asszonya elment. - Megérdemled sorsod, mert nem hittél a szívednek, így nem maradt más számodra, mint letörlöd a könnycseppeket arcodról, és álmodozol róla, és életét nyomon követed a neten. Na, idd meg a söröd, ha még iható! Én, meg lassan megyek, mert még a végén elkések, és kirúg a főnök. Aztán én is csak a neten követhetem, mi történik ott, ahol dolgoztam. Na, Isten áldjon! - Álmaim asszonya! Álmaim asszonya! - Te! Mi lenne, ha írnál neki azon a neten? - Elment, álmaim asszonya! A legrövidebb házasság - Pistikém, csodaszép lakásod van! Megengeded, hogy körülnézzek? - Természetesen. - Gyors leszek, mert, tudod, dolgoznunk kell. - Való igaz, rengeteg dolgunk van, de valahol jó is, mert így biztos a cég jövője. Addig én előkészítem a rajzokat. - Jó lenne nekem is egy saját lakás. - Lacikám, előtted a lehetőség. Most bizonyíthatsz. Munka van, hajrá! - Köszönöm, hogy kezdő kollégaként a szárnyaid alá vettél. - Nincs mit! Ha körülnéztél, akkor kezdhetjük. Ez, a két rajz akkor a tiéd, ez a három meg az enyém. - Csinálom. - Lacikám, ha így haladsz, akkor soha nem leszel kész. - Bocs, de nem tudok koncentrálni. - Mi történt? - Nehéz erről beszélni. Tudod, nem ismerlek még, és nem is sok mindent tudok rólad, de, amit az egyik szobádban láttam, az számomra nagyon furcsa. - Mi az, ami furcsa számodra? Mi lepett meg ennyire, egy harminc éves, egyedül élő férfi lakásában? - A menyasszonyi ruha. Rettenetesen furcsa. - Tudom, de annak ott kell lennie. Nem tudom elrakni. Megértem furcsa tekinteted, de talán megérted, ha elmesélem. Nagyon szerelmes voltam az én Katicámba. Durván egy évig jártunk, mielőtt megkértem a kezét. Mikor megismertem, nyolcvan kiló körül volt a súlya. Próbált folyamatosan fogyókúrázni, vagy – talán – az egész élete arról szólt. Az a rövidke kis élete, hisz huszonnégy éves volt. Gyönyörű arca volt, de, mikor tükörbe nézett, mindig elsírta magát. Nyugtattam, hogy nekem így tetszik, hisz így ismertem meg, de nem igazán nyugodott meg. - Nézd meg, milyen nagy hájam van. - és csipkedte a hasán lévő súlytöbbletet. Érdekes módon soha nem rejtette el testét előlem, inkább mutatta, hogy itt is, ott is súlyfeleslege van. Gyakran úgy éreztem, mintha tőlem várta volna a megoldást, de nem tudtam mást mondani, csak azt, hogy nekem így tetszik. Imádtam Őt és nem szerettem volna sokáig húzni az időt, így néhány hónap után megkértem a kezét. Nagyon boldog volt azon az estén, mikor a kis bordó bársonydobozt a kezemben tartva térdre borultam előtte. Mikor meglátta a gyűrűt, elsírta magát. - Olyan szép ez a gyűrű, nem találok szavakat! - mondta. Lassan elkezdtük az esküvőt is szervezni. Kerestük a megfelelő helyszínt. Listákat írtunk a meghívandó vendégekről. Katicám ragyogott, és minden reggel és este futott, hogy letudjon néhány kilót dobni az esküvőig. Nem tettek jót ezek a futások. Nagyon megviselték a szervezetét. Mindig, mikor hazaért a futásból, bő fél óra kellett, mire összeszedte magát. Nehezen vette ilyenkor a levegőt, és erősen szúrt a szíve. Kértem, hagyja abba a sportot és menjünk orvoshoz, de ő egyiket sem akarta. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy rávegyem egy orvosi kivizsgálásra. Ő továbbra is futott, sőt, még különböző tornákra is beiratkozott, az étkezési szokásait is megváltoztatta. Rengeteg salátát fogyasztott. Kerülte a tésztaféléket, és a kalória dús ételeket. Eldöntöttük, a nagy nap időpontját is. Négy hónapunk volt arra, hogy tökéletesítsünk mindent. Egyik délután, mikor az én drágám hazaért, repült a karjaimba. Szorosan magához ölelt, és olyan forró csókot adott, hogy még mindig érzem. - Találtam valamit! Kérlek, gyere el velem és nézd meg! - Természetesen szívem, de mit találtál? - Egy gyönyörű ruhát. Azt szeretném! Olyan csodálatosan néz ki. - Megvegyem neked? Tudod, mindent megveszek, ha ez boldogság neked! - Nem! Ezt én akarom megvenni. Te ezt nem veheted meg. - Már miért ne vehetném meg? - Ez a menyasszonyi ruhám lesz, és ezt nekem kell megvenni. - Most menyasszonyi ruhát akarsz nekem mutatni? - Igen! Kérlek, nagyon kérlek, gyere el velem! - Drágám, nem lehet! Tudod, nem láthatom a ruhát, csak a templomban. Rossz ómen, ha meglátom. - Nem is tudtam, hogy ilyen babonás vagy. Butaság az egész. Valaki, valamikor kitalálta és azóta mindenki elhiszi ezt. - Jó. Ha nagyon akarod, elmegyek veled, de tudd, nem szívesen teszem.
Egy belvárosi szalonba mentünk, ahol csodálatosabbnál, csodálatosabb ruhák sorakoztak. Ő futva ment az egyik állványhoz, és fejét elrejtette a csodálatos ruha fodrai közé, miközben keze simogatta az anyagot. Hagytam, had örüljön, majd közelebb léptem, hogy megnézzem a ruhát. Valóban csodálatos volt. - Ez gyönyörű édes! Mindig tudtam, nagyon jó ízlésed van. - Szerintem is csodálatos, csak... - Mi a gond, szívem? - A mérete. Nagyon sokat kell fogynom, hogy beleférjek, de megcsinálom! - Szívem, biztosan van más méretben is. - Nincs, és ez a ruha csak ebben a méretben szép. Tudod, nagyon akarom, és azt mondom, hogy belehalok a boldogságba, ha sikerül az esküvőn ebben a ruhában kimondani a boldogító igent. - Azt szeretném, ha boldog lennél!
Teltek a napok és az én Katicám napról-napra karcsúbb lett. Sajnáltam, mert sokat szenvedett. A futások után továbbra is arca sápadt volt. Hangulata már nem volt olyan, mint rég, de annak tudtam be, hogy az izgalom miatt van. Néhányszor még megemlítettem, hogy menjünk el orvoshoz, de csak a fejét rázta. „Mosta a ruhára kell koncentrálnom”, mondta mindég. Azt, a mondatot pedig, hogy „belehalok a boldogságba, ha sikerül”, egy nap legalább százszor elmondta. Mantra volt ez számára. Csillogott a szeme a mondata közben. Már csak két hét volt az esküvőig, mikor egyik este nagyon el volt keseredve. - Még, két kilót kéne leadnom. Nem tudom, fog-e sikerülni, mert, ha nem sikerül, akkor nem lehetek a feleséged. Potyogtak a könnyei, míg mesélt. Magamhoz öleltem, és biztosítottam arról, hogy ha kell, meztelenül is az oltár elé fogom vinni, mert nem tudok nélküle élni. Ez, egy kicsit enyhítette az aggodalmát, mert elnevette magát. - Kíváncsi lennék, az Atya mit szólna hozzá! - és csak nevetett. Teste tiszta víz volt, arca sápadt. - Jól vagy? - Kérdeztem. - Igen, csak fáradt vagyok. Az, elkövetkező napokban is elég gyenge volt. Kitartóan fogyózott tovább, aminek meg is lett az eredménye. Végre belefért a ruhába. - Belehalok a boldogságba! - Ismételgette. Buta egy mondat, gondoltam, de nem szóltam, mert nem akartam megbántani. Nem tetszett, hogy ezt ismételgeti. Zavart.
Végre eljött a várva várt nap. Olyan gyönyörű volt abban a ruhában, hogy el sem tudom neked mondani. Meghatóan szép volt az egész. Könnyek szöktek a szemembe, nem tagadom. - Nagyon boldog vagyok! - Súgtam a fülébe szertartás közben. - Belehalok a boldogságba! - Válaszolta. Nem szerettem ezt a mondatot. - Önök, férj és feleség! Csókolják meg egymást! - Szólt az Atya. Magamhoz öleltem, és örültem, hogy a feleségem, majd csókban forrtunk össze. Nehezen tudtuk abbahagyni. A csók végén, rám nézett. Furcsa volt a tekintete. Olyan, mint akinek fájdalmai vannak. Elindultunk, hogy fogadjuk a gratulációkat. Belém karolt, de két lépés után, már nem éreztem érintését és mire odafordultam, már a templom hideg padlóján pihent. Gyorsan lehajoltam hozzá. Halkan, még alig érthetően azt súgta: - Meghalok. Már megint ez a mondat, de nem folytatta, mert már nem tudta. Ott, véget ért élete és a házasságom. Az óta is vádolom magam, mert hagytam fogyókúrázni, és nem vittem orvoshoz, és főleg, hagytam, hogy ismételje azt a zagyva mondatot. Tudod, nem mindegy, mit mondogat az ember. Annyiszor mondta a szavakat, hogy valóra váltak. Az a ruha azóta ott van, és ott is marad,mert nekem soha más nem kell. Az én szerelmem csak az övé, örökre.
Szeretlek Anna - Annám, édes Annám! Jó reggelt, Drágám! Oly kedves nevedet kimondani. Ettől csak egy kedvesebb van számomra, Te magad. - Édes Jancsikám, kedves vagy, mint mindig. Szívem szeret, oly sok éve már. Jó reggelt, édes - Mi ez a csodálatos illat, és mi ez a korai ébredés, mondd, Kedvesem? Ünnep van? Milyen ünnep? Valamiről lemaradtam? Valamit megint elfelejtettem? Bocsájtsd meg, ha így van, de tudod, a dátumokkal mindig gondban voltam. Azt viszont tudom, hogy ma szerda van, és nem vasárnap, és hét közben ritkán szoktál sütni. Ebből következtetem ki, hogy ma ünnep van. - Ötven év, Jancsikám, ötven év! - Jaj, Drága szívem, de szeretnék én ötven éves lenni, mert akkor könnyedén felkapnálak és csókokkal elhalmozva, végig futnék Veled a virágligetben, mit számodra ültettem, minden évben újra, meg újra. Emlékszel? Ötven évesen még simán felkaptalak. A születésnapod volt, ha jól emlékszem. - Ó, hogy tudnám feledni! Öledbe emelté,l és futottál velem a rózsa ligeten át, és minden bokorról szakítottál egy rózsát. Pirosat, sárgát és szivárványszínűt, és mind nekem adtad. Mikor gyengéden öledből kibontakoztam, karom alig tudta átölelni a sok gyönyörű rózsát, és illata varázslatként telepedett ránk. Te rám néztél ugyan azzal a vágytól égő szerelmes tekintettel, mit először is láttam szemedben, mikor találkoztunk és halkan suttogtad: "Isten éltessen, Annám!" Lágyan magadhoz húztál, és oly szeretettel csókoltál meg, mint oly sok éven át mindig. - Szeretlek, Anna, nagyon szeretlek! Emlékszem, mikor először megláttalak, oly nagyot dobbant a szívem, és mondtam magamnak, itt van Ő, aki nekem kell, és el sem tudom mondani neked, milyen nagy boldogsága az életemnek, hogy azóta is velem vagy. Nagyon féletelek megszólítani akkor, mert attól féltem, egyből el is veszítelek, de ezt nagyon nem akartam. Éreztem itt, belül, hogy megtaláltam azt, aki egész életem értelme lehet. Hálás vagyok a szeretetedért, Anna, nagyon hálás. Csupán az bánt, hogy nem tudtam neked mindent megadni, amit szerettem volna, pedig mindig azt akartam, boldog légy, nagyon boldog. Nem lehetett gyerekünk, és tudom, ez fáj neked, bár oly sokszor mondtad, hogy így is boldog az életed. Minden nő szeretne anya lenn, és egy gyereket keblére ölelni. Nem Te tehetsz róla, hogy nem sikerült. Én, nem tudtam gyereket nemzeni, és ez fáj, nagyon Annám nekem. Hű voltál hozzám mindig. Tudod, számomra mily nagy ajándék ez? Szeretlek, Anna! Falusi élet jutott nekünk. Mindig vágytál a városba, de itt maradtunk. Lebeszéltél arról, hogy elhagyjuk a szülőföldet. - Te belehaltál volna abba, ha a városba költözünk volna. A rózsáid, és a virágaid nélkül, meghalt volna a lelked egy darabja, hisz kertész vagy, és rózsanemesítő. Soha nem lett volna oly szép rózsám, mint most van. Tudod, amit rólam neveztél el, az "Anna mosolya". Gyönyörű, kék szivárvány szirmai vannak, olyan árnyalati kavalkáddal, mint szemeimnek vannak. A szemeimről mintáztad őket, hogy, ha ránézek, lásd gyönyörű mosolyom, mert mosoly ül ki ilyenkor arcomra, tudod, hisz boldog vagyok. - Így volt, Kedves. Szavaimat adod vissza, hisz érted, neked született az a rózsa és azt éreztem és azért nemesítettem neked, hogy abban legyen részem, amit Te elmondtál. Szeretlek, Annám! Tudod, azért vonzott a város is, nagyon. - Tudom. - Megígértem neked, hogy egyszer végig sétálok veled a Stefánián, úgy, mint a dalban. Emlékszel, hányszor hallgattuk és Te mindig megkérdezted, hogy "mondd, Drága, szép az a Stefánia?" Biztosan szép lehet, ha még dalba is foglalták. Nem vittelek soha, sehova. Itt éltük le az életünket. A falu határt is csak ritkán léptük át. Mondd, Anna! Boldog voltál velem? - Én most is boldog vagyok veled, hisz ötven éve szeretlek. Nem múlt el a szerelem a lelkemből soha. Testem megöregedett, de szívem örök fiatal maradt, még ma is úgy dobban meg érted, mint első alkalommal, mikor megláttalak. Szívem tiszta szeretet, mióta ismerlek. Jól döntöttél, és nem bántam meg semmit. Ha újra kezdeném, akkor is mindent így szeretnék végig élni, mint ahogyan végig éltem veled. - Szeretlek, Anna! - Kedves, Te sírsz! Ne hulljon a könnyed, mert, míg egymásnak itt vagyunk, addig csodálatos az élet. - Milyen ünnep van ma, Annám? - Ötven éves házassági évfordulónk, Kedves, de ne sírj, mert szívem örökké itt van veled! - Szeretlek, Anna, Édes!
Játék Rég volt minden, mire mostanában gondolok. Rég, úgy húsz éve. Nem akarok azokra a napokra emlékezni, de jól mondtad, annak idején, amit adok, azt visszakapom. Nevettem akkor ezen is, mint minden máson. Legyintettem, és gondoltam, mond csak, édesem. Fiatal voltam akkor még, bár már nem gyerek. Élveztem az életet, és azt, hogy játszhattam veled. Sok-sok éven át, csak akkor jutottál eszembe, mikor férfiak beszélgettek egymás közt, és dicsekedtek a nő ügyeikkel. Én akkor büszkén veregettem a mellem: nézzétek és hallgassátok, nő még így engem soha nem szeretett. Rajongásig imádtál, és ez tetszett nekem. Mondtam, szép szavakat és hitegettelek, hogy mily mélyen szeretlek, és minden vágyam az, hogy veled éljek. Semmi nem volt igaz szavaimból, mert játék volt részemről minden, és élveztem minden pillanatát. Visszaéltem szerelmeddel rendesen, és mikor könyörögve kérted, hogy ne okozz több fájdalmat, kedvesem, én akkor is okoztam oly mély sebeket, amilyeneket csak tudtam. Szükségem volt arra, hogy szeress, hogy elhiggyem, engem szeretni is lehet. Nem volt akkoriban sportos alakom, hisz tudod, testem óriási zsírkupac volt, de Te ezt is szeretted, imádattal magadhoz ölelted. Akkor, arra volt szükségem. Visszaigazolásként, hogy így is szerethető vagyok, és férfinak tekinthető. Számodra én voltam a nagy ő, a férfi megtestesítője. Minden boldogságod, én voltam. Most, ha látnál, csodálkoznál. Szinte csörögnek a csontjaim. Megváltoztam, kívül és belül. Már, nem az vagyok, aki voltam. Őszintén elmondom, nem igazán szeretnék találkozni veled. Nem tudnék a szemedbe nézni. Nem tudnék a múltról beszélni. Azért hull néha a könnyem, mert a te oldaladon boldogabb lett volna minden napom. Miután nem jöttek már levelek tőled, társat találtam. Igaz, soha nem éltem egyedül, mindig volt, ki velem volt. Szóval, társra leltem. Igaz, feleségül nem vettem. Nem akartam köteléket, mert soha nem tudtam, mikor jön el a pillanat, hogy futnom kell. Igen, futni, mert szerettem olyan szerelem félével, de nem igaz szerelemmel. Vitatkoztunk néha, na, akkor gondoltam rád, mert úgy éreztem, te soha nem vitatkoznál velem. Aztán, töröltem is arcod gyorsan, hisz nem jelentettél nekem semmit. Egy kislányt szült nekem a társ, egy álomszép pici lányt. Első perctől imádtam őt, hisz minden férfi imádja a lányát, hisz tudja, boldogságot kap tőle. Nőtt, nőtt a pici lány, és rajongásig szerette édesapját. Akkor, megint rád kellett mindig gondolni, mert úgy ölelt és úgy súgta, hogy szeret, hogy szinte a te ölelésedet éreztem testemen. A sors ilyenkor megmutatta kicsit, mit adtál nekem. Soha nem érdekelt, mit érzel, de egy hete rájöttem arra, mit okoztam neked akkoriban. Most kezdtem felfogni, mit érezhettél. Milyenek voltak a napok, amiket átéltél. A lányom 16 éves múlt már. Látod, az idő elszaladt. Zokogva jött egyik este haza, teste fájdalomtól reszketett, mert egy fiú játékának áldozata lett. Dobta őt a fiú. Nem érdekelte a lányom fájdalma. Mellét veregette, hogy van valaki, aki imádja őt, de neki nem kell a nő, mert részéről minden játék volt. Forrt a düh bennem és csak arra kerestem a választ, egy ember ilyet hogy csinálhat? Majd belém hasított a felismerés, hogy húsz évvel ezelőtt, én is ezt tettem. Akkor, és az óta érzem tettem súlyát, és át tudom érezni akkori fájdalmadat. Neked még rosszabb volt akkor, mert egyedül voltál, és nem volt, ki átsegítsen a fájdalmon. Nagyon bánom tettem és, ha újra kezdhetném, soha nem tenném. Bocsánatot kérni nem tudok, mert tudom, az kevés volna. Most, csak arra tudok gondolni, hogy mégis meg találtad a boldogságot és feledni tudtad tettemet. Könnyek az arcomon. Soha nem gondoltam, hisz életemben nem sírtam. Fájdalom könnyek, mert lányom fájdalmát hordozom, és felismerését tettemnek. Látod, ez lett belőlem. Hozzád beszélek, pedig nem is látlak, de valahol, azt érzem, még mindig hallod a hangom. E,z az én önzőségem. Elhitetem magammal, hogy még ennyi év után is rajongsz értem, pedig tudom, rég másként van már minden. Visszakaptam, igen, a sorstól, amit adtam. Igaznak bizonyult minden szavad, amit nem hittem. Talán megnyugszik lelked, ha megtudod, fájdalmadat már átérzem. Könnycseppeket törlök arcomról, úgy, mint Te tetted régen. Bánom tettem, mert amit tettem, ember olyat nem tehet. Érzelmekkel ily csúnyán játszani nem lehet!
Kitárt karral Betöltöttem a tizennyolcat, most már nagykorú vagyok és minden döntésemet én hozom,, amiért a felelősség is az enyém. Véget ért a gyerekkor, ami játék volt csupán. Az igazi megmérettetések csak most jönnek. Most is anyámra gondolok, ki életet adott nekem, megadva a lehetőséget arra, hogy az legyek, ki lenni szeretnék. Úgy érzem, ez a legszebb ajándék. Az én anyukámnak nem csak a keze simogat, mert az én anyukám a szemével és a mosolyával is simogat. Karjaiban megnyugszom mindig. A hangja olyan lágy és kedves és minden szavából sugárzik a szeretet. Mikor járni tanultam, kezét adta nekem, nehogy nagyot essek. Az iskolában, mikor betűvetést tanultam, megmutatta, hogy kezemben a ceruzát, hogyan fogjam és kezemen volt keze, mikor formáltam a gömbölyű betűket. Mesét mindig ő mondta, ágyam szélére ülve minden este. Sárkányok, és tündérek világába vitt el. Mesék szárnyán repített az ismeretlen világba. Megsimogatta az arcomat, mikor véget ért a mese, és jó éjt puszival köszönt el. Születésnapomra tortát sütött, mire marcipán figurát tett. Minden évben mást. Pont azt, ami a kedvencem volt. De, nekem minden napom születésnap volt, mert a sütőben-sorban sültek a finomabbnál, finomabb sütemények. Mikor lábam-törtem, mert vadul tekertem a bicikli pedált, nem dorgált meg, csak rám mosolygott és azt mondta, gyorsan meggyógyul. Könyveket vásárolt, hogy olvasni tudjak, míg gipszes lábam az ágyat nyomja. Szép színes könyveket, amelyeknek lapjait nézve utaztam a nagyvilágban, mert utazni mindig is szerettem volna. De álmaim még nem váltak valóra, mert szegényen éltünk, de nagy boldogságban. -Olyan jó lenne, ha el tudnálak vinni ezekre a szép helyekre! - szólt anyám, mikor lapoztam a könyveket. -Egyszer valóra válik minden anyám! - mondtam, mert én úgy beleéltem magam, hogy éreztem, hajón ülök, vagy éppen repülök földrészeken át. Munkából munkába sietett, hogy kis plusz pénzt szerezzen arra, hogy legyen gitárra, és a külön órákra, mert az én anyám tudta, a zene a mindenem. Egyszer megírom neki a legszebb dalt, amit gitáron pengetek majd. Azt szeretném, ha a legszebb szerzemény lenne, így már évek óta dolgozok rajta, minden évben egy-egy akkordot hozzáadva. Meglátod anyám, ez lesz a lelkednek a legszebb muzsika. Letörlöm majd arcodról a könnyet úgy, hogy érezd, mindig veled lesz segítő kezem. Önbizalmam sem lenne, ha az én anyám nem biztatott volna, ha nem mondta volna napjában oly sokszor, hogy ügyes vagyok, és mindenre képes vagyok. Most már tudom, enyém a világ, mert nincs előttem lehetetlen. Mindig boldog, vidám arcom jelzi, hogy nekem volt a legboldogabb gyerekkorom.
Kár, hogy csak álmomban látom mindezt, mert még soha nem találkoztam vele. Egyszer találkoztunk csak, mikor a szülőcsatornán áthaladva felsírtam. Akkor ő úgy döntött, rosszkor érkeztem, és az óta nincs velem, de minden éjszaka vele álmodok, és akkor én nagyon boldog vagyok, mert, mikor nem álmodok, akkor csak könnyeimet nyelem és mindenhol őt keresem. Kitárt karral indulok minden nap útra, bízva abban, hogy kezemet ő megfogja, és akkor a valóságban is átölelhetem, és megköszönhetem neki az életem, és örökre letörli arcomról a könnyeket.
Míg a szívem dobog
Magával ragadott a látvány és a zene. Hosszú fekete hajad, lágyan omlott válladra, és karcsú tested alig érezhetően, de ringott a dallamra. Furcsa keveréke volt a fájdalomnak, és az örömnek. A lélek hullámzott a feltörő zenéből. Becsukott szemed apró rezdülése jelezte, hogy utazol a vágy, a múlt világába. Elvarázsoltál. Kipengetted magadból a fájdalmat, a boldogságot. Majd odaléptem hozzád és megszólítottalak.
Végig fogtad a kezem, mikor én nem akartam elfogadni sorsomat. Nyugtattál és mondtad: „majd én vezetlek és mutatom az utat. Én leszek a te szemed!”. Ezeket a szavakat soha nem tudom feledni. Mikor nem láttam a küszöböt és óriásit estem, sírtam és féltem, de te gyengéden átöleltél és nincs semmi baj, nyugtattál. Hirtelen, gyorsan hatalmasodott el rajtam a betegség. Nem fogom látni, hogyan szaporodnak ősz hajszálaid és mélyülnek ráncaid. Hálás vagyok a sorsnak, hogy találkoztam veled, de nagyon haragudtam rá, mikor fél év boldogság után vakságra ítélt. Akkor úgy gondoltam, nem csak látásomat veszítem el, hanem téged is
Szeretet nélkül Előtte jászol. Ami a nagy templom előtt állt. Háta mögött a nyüzsgő élet. Ő, állt némán és nézte azt a jászolt, amit szorgos kezek építettek. Születés, csak ez jutott eszébe és az, hogy miért is született ő? Kezei fáztak. Zsebre is dugta, de az kikukucskált a lukas kabátzseben át, mint aki mindent látni akar. Lábai remegni kezdtek, mikor elképzelte, hogy hogyan is született. Anyja arcára biztosan kiültek a szülés fájdalmai, de lelke minek örült akkor? Talán annak, hogy egy gyereknek ad életet, vagy inkább annak, hogy ennek az egésznek hamarosan vége lesz? Nem várt gyerek volt. Ebben biztos volt, mert ha várták volna, akkor biztosan másként alakult volna a sorsa. Soha nem látta azt a nőt, aki életet adott neki. Azt, hogy ki is az apja, azt szintén nem tudja. Volt idő, mikor kíváncsi lett volna rá, hogy hasonlít e rájuk, de mindig letett arról, hogy felkutassa azokat, akiknek köszönheti az életét. Ami, sok boldogságot, nem hozott neki. Állami gondozásba került születése után és mindig csak remélte, hogy szebb lesz az élete egy napon. A sors viszont nem volt kegyes hozzá, mert csak álmokat adott és kegyetlen utakat, ahol mindig magányosan ballagott. Felnőtt volt, mikor kilépett az intézet kapuján a nagybetűs életbe. Számára ez olyan volt, mint a holdra szállás, hisz fogalma nem volt, mit kezdjen magával. Olyan idegen, de egyszerre szerethető is volt minden, de, hogy ebben az ismeretlen világban hogyan is éljen, nem tudta. Új szabályok, új elvárások. Mit is kezdjen ezekkel, nem tudta. Azt, már tudta, hogy ha meg akar élni, akkor dolgoznia kell, és ehhez munkát kell keresnie. Talált is. Egy gyárban, szalag mellett dolgozott és munkásszállón lakott. Esténként gyakran mondogatta magának, hogy ettől azért jobbat vártam. Nem találta a helyét és igazából azt sem tudta mi tenné boldoggá. Barátok? Azok nem voltak. Ivócimborák, igen. Egy idő után minden nap betért a közeli ivóba és legurított néhány sört vagy felest. Ezeken a napokon, valahogy szebbnek látta az életet és még terveket is kezdett szőni. Minél többet ívott, annál szebb volt számára a világ, mert tele volt tervekkel és reményekkel. Itt, az ivóban ismerkedett meg Gizivel. Nem volt már fiatal. Jó tizenöt évvel volt idősebb nála, de olyan szépeket tudott mondani neki és úgy tudta simogatni az arcát, hogy kezdte azt érezni, hogy itt a boldogság. Gizinek volt egy szobakonyhás lakása a közelben. Először mikor felment hozzá, alig akarta elhinni, amit látott. Több volt ott a borosüveg, mint a bútor, de volt egy nagy ágy, ami végleg megpecsételte sorsát. Gizi, olyan csodás volt az ágyban, amit soha nem remélt. Ezzel magához is láncolta. Gond csak akkor akadt, mikor a Gizi többet ívott a kelleténél és az ágyban csak aludni lehetett vele. Ilyenkor mindig felbontott még egy üveg bort és addig itta, amíg el nem aludt. Két évig éltek így, míg egy napon a Gizi nagyon beteg lett. Kórházba is került, de onnan már nem ment haza. Szépen eltemette. Még fejfát is faragott neki, mert sírkőre nem tellett volna. Nehéz napok jöttek, mert magányosnak érezte magát. A számlák jöttek, de nem tudta, hogy mik azok, mert soha nem látott olyat. Így, nem is nagyon törődött vele. Inkább, minden számlánál ívott egy felest. Mondta is neki az orvos, mikor egyszer a létráról leesett és kórházba került, kéz és lábtöréssel, hogy ember, a maga testében több az alkohol, mint a vér. Egyszer, ha elvágná a kezét, vér helyett, alkohol öntené el a testét. A veszte is az alkohol lett, mert a munkahelyéről elbocsátották italozás miatt. A lakást, meg elvitte a végrehajtó, egy tavaszi napon. Így került az utcára, egy új világba, de ezt nehezen bírta. Fájdalmát, ócska borral gyógyította. Tíz éve már, hogy padokon tölti napjait és hol fázik, hol izzad, de boldogságot csak az italtól kap. Nem vár már az élettől semmit, mert tudja, normális életre képtelen lenne. Valahol mindig az utolsó napot várja, mikor elindulhat oda, ahol állítólag minden szép és nem fáj semmi. Talán, ott boldog lesz. A karácsonyt nagyon szereti, még akkor is, ha az utcán él. Elvarázsolja a csillogás a fények és egy pillanatra, arról szőhet álmokat, hogy milyen szép is lehet, az a valami, amit ugyan ő nem ismer, de létezik. Egyszer valaki mondta neki, hogy ez a varázslat, nem más, mint a szeretet. Így, már tudja, mi lenne az, ami boldoggá tenné, de ő ezt az érzést nem ismeri, mert soha nem szerette senki és ő sem tudott senkihez kötődni. Nézi a jászolt szótlanul, míg megkondul a harang. Ami mindig megrázza testét, mert oly fájdalmasan félelmetes számára ez a hang, de azt, hogy ez miért van, nem tudja. Gyomra is korogni kezd. Dél van. Szól a déli harangszó, de neki ki ad egy jó szót és egy falat kenyeret? Töpreng, majd szépen visszasétál a közeli padhoz és megissza a maradék borát ebédre.
Edd meg, amit főztél - Kisfiam, végre, hogy látlak. El sem hiszem, hogy megtaláltad a szülői házat. - Tudod anya... - Tudom fiam, nem úgy van az, hogy csak gondolsz egyet és hazaugrasz. - Anya! Csillog a szemed és úgy nézel rám, mint egy Istenre. - Tudod fiam, ámulatba ejt, hogy milyen szép vagy és csodállak azért a kitartásért, amivel leadtál több, mint negyven kilót. Nézd meg anyádat. Van itt háj bőven, pedig nem is eszek, csak csipegetek. Igaz, azt reggeltől estig. Ezzel űzöm el a fájdalmat és a bánatot. Jaj, fiam, olyan szép vagy, mint apád volt szegény, mikor megismertem. Itt hagyott, de a szemeit örökké magam előtt látom, mert az mindig csillogott, mikor rám nézett. Most látom, a Te szemedből viszont eltűnt a csillogás. Édes fiam! Mondd, mi bánt? Azt hittem, Juditon már rég túl vagy, de látom, tévedek. Fiam! Jó parti vagy, találsz mást, aki pótolja Őt. Nem sirathatod azt a kapcsolatot, ami nem is volt jó. - Nem is siratom. - Akkor mitől vagy ilyen boldogtalan? Fiatal vagy, alig múltál harminc és nem nagyon lehet okod panaszra. - Nincs gond anyám, ne aggódj! - Nem tudsz becsapni, mert ismerlek jól. Na, mesélj! - Nincs mit mesélnem! - Ó, gyerekként is ezt mondtad, mikor rossz fát tettél a tűzre. Na, rajta! Tudod, hogy addig úgy sem hagylak békén, míg mindent el nem mondasz! - Tudom, előtted nincs titok, még azt is látod, amit nem lehet látni. Elkeseredtem anyám, mert nem így képzeltem el az életemet. - Fiam! A vágy és a valóság külön utakon járnak, de, ha nagyon akarsz valamit, akkor azt eléred. - Nem hiszem anyám! - Buta beszéd! Vedd már sorra, mi minden jó történt Veled! Felmentél a fővárosba üres zsebbel, mert bármennyire szerettem is volna segíteni, nem tudtam. Zsebedben volt a diploma, de állásajánlattal nem igen kecsegtettek sehol. Na, innen indultál. Most nézd már meg akkor, mi mindent elértél! - Való igaz, van jól fizető állásom, ami által van saját lakásom és ennek köszönhetően buknak is rám a nők, főleg most, hogy már nem vagyok víziló, de semmi boldogság nincs ebben az egészben. - Nem értelek fiam! - Mikor üres zsebbel felmentem, az a kis dohos szoba volt csupán, ahol hetekig vártam, hogy állást kapjak. Akkor véletlenül találkoztam Judittal. Csodálatos testű nő volt, de nem több számomra. Viszont olyan lehetőségeket tárt elém, amit nem tudtam visszautasítani. Lakása volt, így a lakhatásom megoldódott és munkát is szereztem, ami által szépen építhettem a karrieremet. Mondhatni minden rendben volt. Nem voltam szerelmes belé, de hálás voltam Neki. Első időben szépen meg is voltunk, de aztán egyre többet veszekedtünk. A viták vége mindig az lett, hogy én engedtem neki. Na, nem azért, mert igaza volt, hanem azért, mert féltettem azt, amit általa megszereztem. Egyre több plusz munkát vállaltam azért is, hogy ne kelljen odahaza lenni és azért is, hogy tudjak félretenni, mert tudtam és éreztem, sokáig nem maradunk együtt. Jó néhány évig csináltam ezt és kezdtem a boldogságot az evésben megtalálni, aminek meg is lett az eredménye. Súlyom szépen gyarapodott. Jutka fintorgott, mikor rám nézett és a nők sem vettek már észre. Nem is tudom, hány kiló voltam,mert a személymérleg nem tudta súlyomat kimutatni. Én sem örültem annak, hogy nehezen mozgok, és nem látom azt, amit régen láttam, de elfogadtam valamennyire a helyzetet. Úgy voltam vele, ha Valakinek így jó vagyok, akkor szeret és elkezdtem keresni azt a valakit, de nem nagyon találtam, míg egy napon összehozott vele az élet. Kedves, aranyos, édes volt Mariann, és úgy szeretett, hogy minden képzeletemet felülmúlta. Őszintén elmondtam neki mindent és arra kértem, várjon rám. Nem éreztem még elég biztosnak a jövőmet és addig Judit mellett akartam maradni. Ő sokáig várt rám, majd kért és könyörgött, költözzünk össze, de én nemet mondtam. Ő viszont pontot tett a kapcsolatunk végére és akkor döbbentem rá, hogy mennyire szeretem, de már késő volt. Fogyókúrázni kezdtem és egy év múlva már régi alkatomat visszanyerve hagytam el Juditot. Tudtam lakást venni magamnak és tapadtak rám a nők. De nem vagyok boldog, mert volt egy nő, aki mindent megtett értem és szeretett, de én kihasználtam Őt és e miatt lelkiismeret furdalásom van, és volt egy nő, aki úgy szeretett, ahogy tudom, senki nem fog soha az életemben. Őt szeretném visszakapni. Most tudom, a külsőm miatt és a stabil anyagi helyzetem miatt szeretnek a nők, de Mariann úgy szeretett, ahogy még én sem szerettem magam Mondd, miért nem vettem észre, hogy életem boldogságát dobtam el egy perc alatt? Gyűlölöm magam azért, amit tettem, és minden percben azt várom, hogy érezzem újra Mariann szerelmét, mert az olyan jó volt, hogy élni nélküle szinte lehetetlen. - Vannak dolgok fiam, melyek nem úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk. És ezt el kell fogadni úgy, ahogy el kell fogadnunk azt, hogy hibáztunk. Vannak soha nem gyógyuló sebek, de tovább kell lépnünk, mert mást nem tehetünk. Jó anyám mindig azt mondta: edd meg, amit főztél, hát sajnos fiam, neked is a saját főztödet kell megenni! Ez, nem mese Az öreg csendesen ült a diófa alatti kis padon. Cigarettára gyújtott, majd ujjai között forgatta. Kívánta azt a mérget, de tudta nem kéne már az neki. Csodálkozott is az asszonya, mikor kérte, hogy vegyen neki egy dobozzal, elevenítette fel a pillanatot és maga előtt látta az asszony döbbent arcát. Húsz éve már annak, hogy letette a cigarettát. Az ég felé fordította tekintetét és halkan felsóhajtott, segíts Istenem! Olyan hittel kérte, hogy teste izzadságcseppes lett. Túl volt már a nyolcvanon és sok mindent megélt már az életben, de talán soha ilyen aggódás nem volt benne. Korona, korona, zakatolt agyában. Aggódott a gyerekekért és az unokákért és a törékeny kis asszonyért, aki több mint ötven éve már a felesége. Mi lesz az én Margitommal, ha nekem mennem kell? A mindig morgós öreg elég csendes lett az elmúlt hetekben. Próbált erős maradni, mert mégis csak neki kell példát mutatnia a türelemből. Nem számított, hogy sós a leves, vagy sótlan. Szó nélkül hagyta és megette, úgy ahogyan volt. Sőt, többször is megköszönte a feleségének az ételt, amit elé tett. Furcsállta is az asszony. Egyik alkalommal meg is jegyezte, Béla, mégis van neked szíved, majd egy puszit adott az öreg homlokára. Az öreg a könnyeit nyelte, mert nem akarta, hogy lássa az asszony, hogy elgyengült. Őt még senki nem látta sírni. Férfiember csak éjszaka sír, mikor senki nem látja, nyugtatta ezzel magát és valóban, ő csak éjszaka sírt, mikor az asszonyka már elaludt mellette, de mielőtt szabadon engedte volna a könnyeit, megsimogatta az asszony hátát és betakarta a kis törékeny női testet. - Jó reggelt, Béla! – köszönt át a szomszéd, de most nem válaszolt. Nem volt kedve hozzá. Így csak felemelte kezét, jelezve, hogy ő is hasonlókat kíván. Ült és peregtek előtte az elmúlt napok eseményei. Zsuzsival, a legidősebb lányával tegnap beszélt. Jó volt hallani a hangját, de a félelmét nem tudta leplezni a lánya. Arra a kérdésre, hogy mi van veletek lányom, a következő válasz jött. - Jól vagyunk Apuka. Minden rendben. Én most többet dolgozok, mert nagy a forgalom az üzletekben és kevesen vagyunk, de ne aggódj Apuka, mert vigyázok magamra. Vigyáz magára, de mások is vigyáznak rá? Tudta az öreg, hogy fél a lánya. Félti a családját és saját egészségét is. Ó, ha közelebb lennék! Töprengett az öreg. Úgy megölelném….., de nem, akkor sem ölelhetném magamhoz. Így, most lényegtelen, hogy 1 vagy 200 kilométer a távolság. Könnyes lett a szeme. Pista, tegnap este hívta. Ők is jól vannak. Otthon vannak. Ági, Pista felesége munkanélküli lett. Pista otthonról dolgozik. Nyugtalan lett az öreg, amíg a fiát hallgatta. - Fiam, Vigyázzatok magatokra! Van mit ennetek? Van itt, jó kis kolbász meg szalonna. Ó, de elvinném nektek. - Apuka csak maradjon otthon. - Tudom fiam és értem is. Nem megyünk mi sehova. Van mit ennünk. Tudod itt falun soha nem halunk éhen, csak ti vigyázzatok magatokra! Halkan nyílt az ajtó és egy kis tündér termett az öreg előtt. Rózsaszín kis pizsamában, macival a kezében, nézte az öreget Panna, a kis unoka. Sokáig állt ott némán és egyre erősebben szorította a macit, mert nem igazán értette, hogy miért nem kapta egyből ölbe a papa. Ilyen még nem fordult elő. - Papa, mesélsz nekem? Az öreg hirtelen, riadtan kapta fel a fejét. - Ez, nem mese gyerek! Panna még ott állt vagy két percig, majd futott a nagyihoz. Az öreg szólni akart, de már csak azt látta, hogy csapódik az ajtó unokája mögött. Mit tettem? Dühös volt magára. Miért kell nekem belemélyülni a gondolataimba? Szegény gyerek! Most még jobban kéne figyelnem rá és én bolond, hogy viselkedtem. Nehéz most neki, mert egy három évesnek nehéz elmagyarázni, hogy miért nem láthatja az anyukáját, aki nővér és egyedül neveli ezt a kis szépséget. Nagyon hiányzik az anyai ölelés ennek a pici léleknek, de biztonságosabb volt, hogy amíg tart ez az egész, addig nem találkoznak. Legfőbb oka az volt a távolságtartásnak, hogy nehogy a gyerek is megfertőződjön, és ugye ott van annak is a lehetősége is, hogy bármikor karanténba kerülhet a lányom, mert ugye aki beteg emberekkel foglalkozik, ott soha nem tudhatja az ember. A gyerekek nagyon érzékenyek és hihetetlenül gyorsan reagálnak minden kis rezdülésre. Nekik stabilitás kell, szeretet. Nehéz, nagyon nehéz most ezt úgy elmagyarázni ennek a kis csöppségnek, hogy megértse, és érezze, biztonságban van, és minden rendben van, mert ezt kell éreznie. Dühös volt az öreg magára. Hirtelen felugrott, majd a szerszámosba rohant. Néhány pillanat múlva, kapával a kezében rohant a kert végébe és a még szántásra váró területen, korát meghazudtoló erővel kezdte csapkodni a gyorsan növésnek indult gazt. - Béla! Béla! Hol vagy? Mit csinálsz? Kész a reggeli. Gyere és a vitaminodat is vedd be! Nem jött válasz. Margitka gyorsan a kerti padra dobta a kezében lévő konyharuhát és az öreghez lépett. - Mi van veled Béla? A kis tündér sírva rohant be, hogy gyógyítsalak meg, mert beteg vagy. - Beteg? - Igen, és azért vagy beteg, mert nem szeretlek, mert akit szeretnek az nem beteg. Tudod mit mondott még? Azt, hogy ő szeretett volna téged szeretni, de úgy érezte, hogy most nem akarod. A mesét is azért kérte, mert az öledbe akart ülni. - Megnyugtattad? - Meg. Hiányzik neki az anyja és az apja, aki több ezer kilométerre van. Béla, nekünk kell erősnek lennünk most, mert csak úgy lesz egészséges felnőtt belőle. - Jól van már, ne prédikálj állandóan. - Na, látod Béla. Tudsz te erős lenni. Látom, már a régi vagy. Az öreg ledobta a kapát, majd gyorsan ölbe kapta Cirmit. Na, gyere édesem. - Angyalka, hol vagy? – hívta unokáját, miután belépett a házba. - Itt vagyok Papa! – lassan lépkedett elé a pici lány. Még könnyes volt a szeme. - Ne haragudj rám angyalkám, hogy nem meséltem neked, de úgy felidegesített ez a szürke macska. Kikerekedett a pici lány szeme és várta a folytatást. - Tudod, olyan lusta volt ma reggel, hogy nekem kellett egeret fognom neki. Meg is dorgáltam, hogy mit gondol, majd vén fejjel én fogok neki egerek után szaladgálni, de csak nézett rám értetlenül. Most meg, már hízeleg. Ó, a szentségit neki! Azt hiszi, hogy egy mesebeli cica, de nem érti, hogy ez nem mese. - Papa! Te mindig morogsz. – majd odarohant az öreghez és átölelte, miközben rázta testét a nevetés. Kicsi lelke megnyugodott, mert érezte, minden a régi, csak az a macska…. - Na, gyertek reggelizni! – szólt a kis törékeny nő és nyelte könnyeit, és csak ő vette észre, hogy az öreg szemében ott csillognak a könnyek. Azok a könnyek, amiről tudta, hogy csak éjszaka kapnak szabad utat az öreg arcán. Érdes kezek Bús dal szól a vén zongorán, de engem az sem érdekel már. Amúgy sem vagyok egy művészlélek, mert kétkezi munkára születtem én, nem olvasásra, meg művészetre. Biztos, ha valami zseni lettem volna, akkor szeretett volna az asszony, de így? Megértek én mindent, kivéve, amit nem. Tudta, hogy ki vagyok, mi vagyok, akkor miért jött hozzám és maradt velem tizenkét évig, kérdezem én. Akkor is kérges volt a tenyerem, mikor oltárhoz vezettem. Emlékszem, mikor kimondtuk az igent és meg akartam csókolni, fel kellett hajtani a fátylat, ami az arcát takarta és az én kérges kezem beleakadt az anyagba és úgy rántottam le róla, hogy csak úgy, repült. Igaz, ami igaz, nem is volt csók, csak a fél templom röhögött, a másik fele meg kuncogott, még a papa is azt mondta, hogy te jó Isten. Az én Sárám szeme meg szikrákat szórt és dühösen mondta, miért nem kented be azt a durva kezed glicerinnel. Azt sem tudtam, miről beszél és egyáltalán, ha bekenem, akkor mi van? Talán már akkor szégyellt? Jó, rendben van, de akkor miért jött hozzám? Az esküvő után is szinte minden nap veszekedtünk. Még a nászéjszaka sem volt mentes a vitától. Ott akkor éppen az volt a gondja, hogy alkohol szagom volt. Na, milyen legyen az ember esküvőjén, talán limonádé illatú, na, meg, mikor belelendültem a dologba, akkor meg azt kifogásolta, hogy túl heves vagyok. Többet nem heveskedtem, az biztos. Mindig olyan frászban voltam, mikor szeretkeztünk, mert én úgy mentem volna a ritmussal, de Ő nem akart. Én meg vitatkozni nem akartam, de azért szerettem volna jól érezni magam. Ó, borzalmas szeretkezések voltak. Milyen szép szó, szeretkezés. Na, a mi együttlétünket nem ezzel a szóval jellemezném. Folytattam a fakitermelési munkámat a házasság alatt is, Ő pedig dajka volt egy óvodában. Állítólag szerette a gyerekeket, de a fene tudja. Inkább azért volt kedves, hogy elhalmozzák a szülők ajándékokkal, mert ajándékot, azt sokat kapott, főleg bonbont és csokit. Szerette is falatozni az biztos. Háromévi házasság után született meg az első gyerek. Aranyos kis kopasz Petike. Véletlenül sem tudták összekeverni a kórházban, mert Ő volt akkor az egyetlen kopasz újszülött. Na, még kevesebb idő jutott rám. Nekem csak egy dolgom volt, dolgozni, mert esténként bekenni a kezem, mert a drága Sárám félt, hogy éjszaka véletlenül felsértem a bőrét, ha hozzáérek. Ez volt az én életem. Aztán eljött az az idő is, mikor már olyan lettem, mint aki nincs, mert, miután a lányunk is megszületett a kis barna szemű Katica, én végképp el lettem felejtve. Már a kezemet sem kellett esténként bekenni, mert esélyem se volt a feleségemhez hozzáérni, ugyan is átköltözött a másik szobába. Mikor rákérdeztem, hogy szerinte ez normális dolog így, azt válaszolta, nekem jó így, nem hiányzik az együttlét. Na, ezt megbeszéltük, nyugtáztam mindig magamban. Sivár éveim voltak, de soha nem csaltam meg a feleségemet. Hogy miért nem, kérdezhetné bárki. Azért nem, mert én úgy éreztem, amíg egy pár vagyunk, addig csúnya dolog lenne, de lehet, hogy valójában az volt a probléma, hogy olyan alacsony volt már az önbecsülésem, hogy lépni sem mertem. Úgy kezdtem elhinni magamról azt, amit a feleségem minden nap mondogatott. A legfurcsább az volt, mikor már az illatom is idegesítette. Nem tudom, mit érzett rajtam, mert nem váltottam szappant, de már, mikor közeledett felém, fújjogott. Elhittem azt is, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok, egy műveletlen bunkó. Egyetlen dolog volt szerinte, amihez értettem, az a fakitermelés. Na, hát az pedig nem is munka, értéke nulla. Szörnyű volt ezeket a dolgokat átélni. Kezdtem azon gondolkozni, hogy mi a fenének születnek ilyen szerencsétlen emberek a földre. Olyan volt az egyik nap, mint a másik. Monoton, üres. Dőltek a fák, volt vacsora. Fújjogott az asszony. November huszadikán van a születésnapja. Na, gondoltam, kiteszek magamért. Kényeztetem kicsit és akkor talán csak megsimogathatom néha az érdes kezemmel. Reggel korán keltem. Készítettem tojásrántottát, meg citromos teát és szépen megterítettem az asztalt. Gondoltam, örülni fog neki. Mikor álmosan, szemét dörzsölve kijött a konyhába, egyből azzal kezdte, mi ez a bűz. Jó, kicsit kifröccsent az olaj, az igaz, de azért nem volt elviselhetetlen bűz. - Neked készítettem reggelit. - Szóltam. - Nekem? Ugyan minek? Tudok én magamnak csinálni. - Ma van a születésnapod és szeretnélek felköszönteni. - Tojásrántottával? Na, bravó, ez ám a nagy ajándék. - Mással is készülök, de azt majd este. - Jó. Akkor megvárom. Ezt meg edd meg Te. Majd sarkon fordult és ott hagyott. Na, mondtam, azért nincs még minden veszve, mert majd az este elvarázsolja. Tiszta izgalomban voltam egész nap. Délután előbb végeztem a munkával, így gyorsan elrohantam a virágoshoz és köttettem egy óriási csokrot. Nagyon szép lett. Gyönyörű vörös rózsák voltak. Boldogan vittem haza. Mikor beléptem, a feleségem pont valami könyvet olvasott. Odaléptem elé és átnyújtottam a csokrot. Köszönöm, mondta és elkezdte forgatni. Más nincs, jött a következő kérdés. - Mit szeretnél? - Valami ajándékot. - Van még meglepetésem. Öltözz fel szépen, mert elviszlek valahová. Kikerekedett szemmel nézett rám, de készülődni kezdett. Ó, nagyon csinos volt. Úgy szerettem volna átölelni, magamhoz húzni. Tettem is rá kísérletet, de ne gyűrd össze a ruhámat mondattal akadályozott meg abban, hogy érintsem testét. Na, lassacskán csak elindultunk. A környék legflancosabb éttermébe vittem. Meg is lepődött. Kellemes félhomály volt és zongorával kísérten énekelt egy pali romantikus dalokat. Örült is, meg nem is az én Sárám. A vacsora vége felé már nem bírtam tovább és megkérdeztem, miért nem boldog. - Hogy lennék már boldog? Nézz már magadra! Szégyellek, komolyan. Most is, valami szép ajándékot kellett volna venned, ha szeretsz. Nézd meg azt a zongoristát, az igen. Művelt, elegáns, talpig férfi. Te sosem leszel ilyen. A tortát nagy fintorral nézte. - Kívánj valamit és valóra válik. - Kívánok is és valóra is fog válni, mert én azt akarom. Majd meglátod. Meg is láttam. A zongoristának nem érdes a tenyere az biztos és neki jut hely az én feleségem ágyában. Gyorsan elváltunk a születésnap után, a válóperes tárgyalás után azt mondta nekem a volt feleségem. - Emlékszel a szülinapomra? Akkor kívántam és valóra is vált., Nagyon boldog mostanában, az biztos. Én meg minden este hallgatom az étterem előtti padon a zongoristát és elképzelem, hogy zárás után fut az én Sárámhoz. Minden este tíz körül én is hazabaktatok, majd bekenem a kezem glicerin olajjal, de, hogy miért, én sem tudom. A drága anyós Még, hogy a fiukat nem tudják elengedni az anyák, de arról miért nem mesélnek, hogy a lányokra telepednek az anyák és megkeserítik mindenki életét. Én már tudom, nem véletlenek az anyósviccek. Alkoholistát csinált belőlem az a bestia. Jaj, ne kiáltson fel senki, hogy miért beszélek így róla. Aki azt mondja, hogy több tiszteletet érdemel, az próbáljon meg vele élni. Ne többet, csak egy évet. Ma már minden nap ebben a büdös kis kocsmában ülök, és egyik korsót emelem a másik után. Lassan megszokom e miliőt, de mikor belépek, még mindig felfordul a gyomrom. Nem az én világom ez. Magammal beszélgetek. Néznek is furcsán rám sokan, de már nem érdekel. Gyenge vagyok? Kérdezem oly sokszor magamtól, de a válaszom mindig az, hogy ez nem gyengeség ez szeretet. Nagyon szerettem a feleségemet, és még ma is szeretem, de akkora szeretet már nincs bennem, hogy tovább tudjam csinálni. Élni szeretnék még én is egy kicsit. Minden szép volt addig, míg csak ketten voltunk Katával. Boldog házasokként éltünk, de ez csak négy évig tartott. Akkor ugyanis Apósom meghalt. Ó csak élne! Sóhajtok fel minden nap. A temetés után anyósom minden nap ott sírt nálunk. Megértettem, mert nehéz feldolgozni a gyászt, de ő még félév után is sírt egész nap. Mikor egy este vacsora közben előadták ötletüket, hát nem örültem, de rá bólintottam. Az volt anyósom vágya hogy hozzánk költözzön, mert egyedül nem tud élni. Az események felgyorsultak és két nap múlva már véglegesen el is foglalta az egyik szobát, és átvette az uralmat. Hirtelen elfogytak a könnyek, és mint valami katonatiszt kezdett minket irányítani. Leültem a Katával megbeszélni a dolgokat, de nem úgy sikerült, mint ahogyan szerettem volna. Aprócska feleségem felcsattant és sértve érezte magát. - Most mért bántod a Mamát? Szegénynek nem egyszerű most. Meg kel értenünk őt, és támogatnunk kel. Megsértettél, mert az anyámat bántottad, és ez olyan, mintha engem bántottál volna. Egy anya soha nem akar rosszat a gyermekének, és az én anyám is csak a legjobbat akarja. Jó lenne, ha örülnél ennek. Mit tehettem? Nem akartam elveszíteni a feleségem és mivel nagyon szerettem, próbáltam jó képet vágni a dologhoz. Nem sikerült, mert minden nap szétrobbantam a dühtől. Nem volt olyan este, hogy ne ért volna valami meglepetés. Még jó hogy napközben nem voltam odahaza, de reggelente is értek meglepetések. Mindig imádtam a fehér alsó nadrágot, de az enyémek kezdtek szürkévé válni. Mikor szóltam, mert azért a véleményemet mindig elmondtam, való igaz fehérré váltak, de olyan hipó szaguk volt, hogy egyszerűen rosszul voltam. Egy héten jó, ha egyszer volt az a vacsora, amit én szerettem. A tévénézést már nem is említem, mert abból akkora viták voltak, de a legnagyobb akkor volt mikor a további viták elkerülése végett vettem egy készüléket a hálóba. Na, akkor kaptam a fejemre, hogy mit gondolok én csak szórom a pénzt. Szerintem nem tudtam volna olyat csinálni, amivel elégedettek lettek volna. Sajnos a Kata is távolodott tőlem. Kevesebb lett a puszi és már nem ugrott a nyakamba esténként. Előtte olyan kis bújós volt, és annyira hiányzott, hogy bújjon hozzám. Vágytam a közelségére, de Ő egyre jobban taszított el magától. Egyre kevesebbet beszélgettünk és Ő egyre jobban kezdte imádni az anyját. Igen imádni. Az öreglány úgy elvarázsolta, hogy marionett bábuként csinálta az én Katám azt, amit kitalált. Próbáltam megfejteni mi ennek az oka és sok fejtörés után rájöttem, hogy a feleségemnek így sokkal jobb, kényelmesebb. Az anyja az összes házimunkát levette a válláról. Sokkal több ideje maradt önmagára a női magazinok olvasására. Ettől valahogy szárnyakat kapott. Egyre gyakrabban fordult elő hogy én értem előbb haza, mert ő különböző okokra hivatkozva késett. Sűrűsödtek a céges bulik. Előkerültek a barátnők. Duplán ideges voltam, mert nem volt elég hogy várnom kellett haza, de még az anyósom csicsergését is hallgatnom kellett, miközben az elszakadt öltönyömre nyuszis foltot varrt, hogy eltakarja a hasadást. Én nem tudom mit gondolt? Talán azt, hogy óvodába járok és a jelemet kel a ruhára hímezni. Most őszintén, normális az ilyen ember? Két kegyetlen év telt el így, mikor egy nap előbb értem haza, mert nem éreztem jól magam. Hasogatott a fejem és lázasnak is éreztem magam. Nagyon nem lepődtem meg ezen, mert szinte mindenki beteg volt körülöttem. Nagyon erősnek kellett volna lennem, hogy egészséges maradjak. Nagyon örültem mikor végre hazaértem. Gondolatban már az ágyban feküdtem, de a valóság más volt. Az én Katám hevesen csókolt egy számomra idegen férfit, jó szorosan magához ölelve. Egyből elöntötte az agyamat a vér. Oda ugrottam és hirtelen mozdulattal elrántottam a férfit a feleségem karjaiból, majd akkorát húztam be neki hogy belefájdult a kezem. Soha nem verekedtem, de akkor éreztem meg kel tennem. - Mit csinálsz Te állat?- szólt a feleségem. - Szerinted? Malmozok. Mit csináltál? Megcsaltál? Ezért szépítgeted magad állandóan? Anyád hol van? Elküldted moziba? - Anyám a szobájában van. - Nem mondod? Tartotta a gyertyát talán? Úgy rúgtam be az ajtót, hogy azt hittem beszakad. Egyből rohantam anyósom szobájába. - Mit képzel maga? Nem unja, még amit csinál? Belehajszolta a lányát egy kapcsolatba? Hogy tudta végig nézni? - Neki is jár a boldogság, ha már Te nem tudod boldoggá tenni. - Miről beszél maga? Boldogan éltünk, míg ide nem jött. - Boldogan? Te szerencsétlen még arra is képtelen voltál, hogy összehozzatok egy gyereket. Milyen férfi az, aki még gyereket sem tud csinálni? - Miről beszél, hisz nagyon jól tudja, hogy a lánya nem tud kihordani egy terhességet. Nem tehet róla, és én ezt tudtam is mielőtt elvettem. Soha ebből nem volt gond közöttünk. Azt viszont már nem tűröm el, hogy ezért is engem hibáztasson és asszisztál a lánya félrelépéséhez. Milyen ember az ilyen? Most itt a vége. Maga két nap alatt költözött ide akkor az elköltözésre is elég lesz két nap, de a lányát is vigye magával. - Hisz ő a feleséged! - Csak volt. Vége! El is költöztek, mert mit tehettek volna, hisz a ház az enyém volt, de egy életre sebet hagytak bennem. Na, iszok még egy korsóval.
|
- Gézám, ne haragudj már a tegnap estéért! Tudod, nagyon szégyellem magam, de mindig azt hiszem, attól a fröccstől jobb lesz a kedvem, de nem akar a hangulat jönni és úgy érzem, kell még néhányat inni. Úgy sem ér már semmit az életem, de az a gond, hogy attól az átkozott fröccstől sem szépül meg a világ.
Józsikám! Gyere, egyél egy kis nyúlpaprikást. Nem minden nap kerül ilyen az asztalra. Finom, én már megkóstoltam, miközben készült.
Papírlapon gyönyörű női arc. Ceruzát mozgatott a kéz, mely feketén rajzolt a fehér papírra, de aki ránéz, színesnek látja a képet, mert mesél minden vonala és a képet színezi a szem tekintete. Nem csak egy egyszerű arckép ez, mert tele van érzelemmel. A lélek vezette a kezet, melyek megmutatták annak a nőnek a lelkét, kit a kép ábrázolt.
Billeg a bajszomon a morzsa és játszok vele, mint a gondolattal. Vigyázok rá nagyon, mert ez az utolsó falatom töredéke, egész napom élelme. A gondolataimra is vigyázok, mert csak jóra gondolhatok. A rossz gondolatokat elhessegetem, mert azokkal csak mérgezném lelkem. Hamarosan kisüt a nap és pirítóssá varázsolja a bajszomon lévő morzsát, miközben becsukom szemem és álmodok arról, hogy vajat és mézet kenek a pirítósra. Nem is akármiket, akácmézet, mit gyűjtöttek apró méhek.- Főoldal
- Köszöntő
- Napi szösszenetek
- Világjárvány idején
- Versek
- Életmesék
- Életmesék 2.
- Férfi könnyek
- Jenő levelei
- HUBA
- Zsófi naplója
- Zsófi naplója 2.
- Novellák
- Bemutatkozás
- Köteteim
Gergely
névnap van!
Holnap
Ármin, Pálma
névnap lesz!