Napi szösszenetek

 

                                                                              

A piros csizma

csizma2.jpgÉva, egy magányos estén a szekrényét rendezgette, mondván, itt az ősz, ideje elővenni a melegebb darabokat. Szépen sorban kerültek elő a hosszú ujjú pólók és pulóverek, majd a cipőkre került a sor. Na, abból nem sok volt. Szinte kiugrott a szekrényből a piros bokacsizma, ami hosszú évekig a kedvence volt. Még Zolitól kapta. Kezébe fogta a csizmát és letörölte a kis könnycseppet a szeméről. Milyen furcsa az élet, mert a tárgyak mindent túlélnek, állapította meg. Hordani fogom, határozta el, de, miután alaposan megnézte, rájött, ez nem olyan egyszerű, mert a csizma talpa elvált a bőrtől.

Holnap elviszem a cipészhez, született meg az elhatározás. Másnap reggel megszámolta a pénzét. Hát, nem valami sok, de talán elég lesz. Gyorsan szatyorba dobta a csizmát és futott dolgozni. Egész nap arról álmodozott, hogy milyen jó lesz megint a kedvenc cipőjében tipegni. Igaz, Zoli már nem öleli át, de talán olyan boldog lesz újra, mint vele volt. Úgy érezte, ha hordhatja a piros csizmát, akkor rátalál a szerelem. Munka után gyorsan a cipész felé vette az útját. A körúton még megállt egy kéregető öreg előtt és elolvasta a kis tábláját:

Élelmet is elfogadok.

Ó, szegény, még ennie sincs mit. Megsajnálta az öreget és az összes apróját a kis tálkába öntötte.

- Nagyon köszönöm! Vigyázzon magára! Meglátja, meghálálják tettét az égiek. – szólt az öreg.

Éva nem válaszolt, csak ment tovább célja felé és azon gondolkodott, milyen nehéz az élete annak, aki utcán van. Nagy mosollyal arcán lépett be a kis cipészműhelybe, ahol egy szigorú tekintetű idősebb hölgy fogadta.

- Miben segíthetek? – kérdezte. Éva, megmutatta a csizmát, amit az idős hölgy forgatott körbe-körbe, majd közölte:

- 1800 a javítás.

- Köszönöm, akkor nem kérem, mert nincs annyi pénzem.

- Ha nincs pénze, miért tart fel?

- Nem tudtam, hogy ilyen drága. Bocsánat!

Éva megsimogatta a pulton lévő piros csodát és halkan, suttogva mondta: Mész vissza a szekrénybe és maradsz emlék. Köszönöm, szólt és elindult az ajtó felé, mikor a függöny takarásából idős férfi lépett elő.

- Várjon, kisasszony! Megragasztom önnek és még fizetnie sem kell.

- A nagy szíved fog a sírba vinni! – szólt az idős hölgy. – Már, rég a Rózsadombon lakhatnánk, ha nem lennél olyan segítőkész mindig! – Zsörtölődött tovább, majd eltűnt a függöny mögött.

- Na, adja, kisasszony!

- Meghálálják az égiek! –  szólt Éva ,és egymásra mosolyogtak az öreg cipésszel.

 

Hellcsi, lávcsi, szívcsi

 

  • Béla! Te tudtad, hogy a Piroskának agyvérzése volt?
  • Melyik Piroskának?
  • A barátnőmnek.
  • Beszélsz butaságot. Akkor, csak tudnál róla.  Nem is úgy néz ki, mint aki beteg.
  • Mire alapozod ezt?
  • Láttam a napokban. Valami fickóval sétált. Olyan dögös az a nő még mindig. Nyugodtan letagadhatna húsz évet.
  • Béla! Csak nem…..?
  • Semmi csak! Csupán, látom, amit látok. Ezért, nem értem, hogy miért mondod, hogy beteg?
  • Szerintem az. Most tanul beszélni. Elég érthetetlen és összefüggéstelen dolgokat ír. Egy, művelt, okos nő volt, de most. Ezért gondolom, hogy történt vele valami. Tudod mit írt?
  • Mit?
  • Na, ezt hallgasd!

- Hellcsi Marcsi! Mizúka?

Nekem itt van uncsi. Főzni neki kajcsi.

Aztán fürcsi. alcsi. Szercsi van, meg sok puszcsi.

Megyek tencsi. Minden szupcsi.

Na, puszcsi.

Na, erre kössél csomót Béla!

  • Ó, drágám! Nem beteg ő, csak fiatalos akar lenni, és azért használja ezeket a szavakat. Ez ma a dívat. Tudom, hogy számodra furcsa, mert téged mindig elvarázsolt a nyelvünk sokszínűsége. Most, pedig úgy beszélnek a fiatalok és a kevésbé fiatalok, mint aki lenyelte a szó felét. Ebből is látszik a rohanó világ tempója. Így hetvenfelé, nekünk már nem terem babér és szavainkat sem hallják meg rég.
  • Szomorú vagyok Béla, mert nincs annál szebb, mint mikor kimondhatod, hogy szeretlek kedves. Ilyenkor a bőrödön érzed a szavak simogatását. Ezzel a szercsi, lávcsi, meg mit tudom én mivel, meg nem érzel semmit, csak a nagy semmit. Mivé lettek a csodálatos szavak és hol a figyelem és a szeretet?
  • Drága szívem! Megértelek, de ne mérgelődj. Számunkra olykor furcsa a világ, de én még mindig úgy szeretlek, mint rég. Füledbe, szerelmes lelkemmel suttogom, hogy a szívemmel szeretlek, és a lelkemmel ölellek, amíg csak élek.

 

A gyűlölet

A gyűlölet a harag nem épít mást csak falat és észre sem veszed de már magad köré is húztad azt a betonfalat, ami körbe vesz majd.

Minden gyűlölet és harag egy kemény tégla a magad építette falba, mert furcsa az élet, egy idő után majd így véled.

Hisz haragod, gyűlöleted viszonzatlan nem marad, mert szép lassan megismernek azok kikre haragod szórod, de az is felfedezi valódi éned kinek kezét fogod éppen.

Mert, aki gyűlölni képes és fondorlatosabbnál, fondorlatosabb cselekvésekre kész, és hol az egyik, hol a másik oldalon szövöget éppen, az egyszer csodálkozni fog kérem szépen, mert miután kirajzolódik mindenki előtt a kép a gyűlölködőről, akkor nagyot fordul majd a kocka és bekerül az utolsó tégla abba a bizonyos falba, és akkor vége, mert hiába nyújtod majd kezed, nem lesz ki megfogja, mert már ismernek az emberek.

Az élet furcsa fintora talán, de igaz majd meglátod, hogy aki gyűlöletet szór tova, azt csak addig szeretik, míg az ő érdekeit szolgálod, majd azt mondják, mikor érdekeik mást kérnek, hogy köszi de belőled nem kérek, mert aki előttem másokat bánt, az a hátam mögött engem utál.

Mennyi, és mennyi energiát fektetnek egyesek abba, hogy gyűlöljenek óráról, órára. Ez, a sok energia ha összeadódna és csak jóra fordítódna, akkor szebb és boldogabb élet volna, mert mindenki segítené a másikat és a szavak is simogatnának.

Van ki felismerte már a nagy igazságot és tudja:

Egy ember nem attól nagy hogy a szája nagy! A nagyság a lelkekben keresendő, és az univerzum nagy törvénye az hogy: AZT KAPOD VISSZA ,AMIT ADSZ!

Mindenki saját élete kovácsa és szabad a döntés, hogy falakat épít, vagy barátokat szerez, és boldogan él, mert mindenki boldogságra született, csak ennek titkát sokan még nem fejtették meg.

 

Ibolyák

ibolya2.jpgSzia, Nagyi! Látom, gyönyörködsz a gyönyörű ibolyákban. Minden évben órákig nézed, azt a szépséges ibolyaligetet. Ez, lassan betölti már az egész kertedet. Évről, évre több van. MI az a megsárgult levél a kezedben? Olyan erősen szorítod, mintha attól félnél, hogy elfújja a szél.

- Ó, semmi, pici lányom, csak vetőmag. Majd, el szeretném még vetni.

- Nagyikám! Mondd, miért ez a sok ibolya? Ültethetnél tulipánt, vagy rózsát, de Te csak ezt a virágot neveled. Szép ez a pici virág, Nagyikám, csak olyan kevés ideig élvezhetjük szépségét. Szinte napok alatt elvirágzik. Ha pedig leszedjük, és csokorként vázába tesszük, csak rövid ideig élvezhetjük tündöklését és illatát.

- Szeretem ezeket a virágokat nagyon.

- Futok, Nagyi, mert kezdődik a suli.

- Szervusz, Tündérkém! Vigyázz magadra!

Nagyi még sokáig nézte a mosolygó virágokat, majd csendesen leült a kerti padra, és szétnyitotta a megsárgult papírt. Sok helyen már nem lehetett látni a betűket, olyan régi volt az írás, de ő minden betűt tisztán látott, hiszen közel 60 éve olvassa minden nap.


Édes Julikám!

Sajnálom, hogy nem lehetünk együtt. Sajnálom, hogy szertefoszlott minden álmunk. Mindig azt szerettem volna, hogy együtt éljünk, de az élet másként akarta. Soha nem lehetünk egymáséi, mert, mint tudod, nekem mást kell feleségül vennem. Apámnak tett ígéretemet nem szeghetem meg. Drága életem! Minden évben, mikor nyílnak az ibolyák, kimegyek a kertbe, és elmondom, mi történt velem. Tudom, hogy hallani fogod, mert szíved hallja minden szavamat. Kedvenc virágodat, ha meglátom, csak Rád tudok majd gondolni. Szerelmem veled marad, míg élek, édes, szép szerelmem.


A könnyek még egy-két betűt olvashatatlanná tettek, de a napsugár szelíden megsimogatta a Nagyi arcát.

 

Neked, semmi nem sikerül

 

- Végig jártam a várost. és írtam ezer önéletrajzot, de semmi.

- Biztosan nem jól írtad meg!

- A korommal van gond. Mindenhol fiatalokat keresnek, ha keresnek.

- Aki akar, az talál munkát, én hetven felett vagyok, de még most is tudnék dolgozni!

- Nem olyan egyszerű!

- Láttam a körúton is kiírva, hogy fiatal felszolgálókat felvesznek.

- Én, már nem vagyok fiatal!

- Az nem számít! Bemész és jelentkezel.

- Szerinted véletlenül írták ki, hogy fiatal? Én, jó negyven vagyok.

- Nem úgy van az! Elmész és megmondod, hogy Te elvégzed a munkát! Ne mondd nekem, hogy, ha szépen megkéred, hogy alkalmazzon, nem vesz fel!

- Nem! Megpróbáltam.

- Akkor, benned van a hiba! Vagy nem öltöztél fel rendesen, vagy nem tudtad, hogyan kell viselkedni! Én, ha elmennék, biztosan felvenne.

- Próbáld meg!

- Meg is próbálnám, de nem nekem való már, az a munka. Inkább zsíros kenyeret eszek, de kijövök a nyugdíjból, de abban biztos lehetsz, hogy ha én lennék a Te helyedben, akkor már rég dolgoznék! Még, ahhoz sincs tehetséged, hogy munkát szerezz magadnak.

- Szerinted nekem az jó, hogy van, mikor napokig nem tudok enni, mert nincs mit?

- Két hete adtam egy ezrest. Már elköltötted? Be kell osztani a pénzt! Szerinted én miből élek? Abból főzök, ami van!

- Az alapanyagok is pénzbe kerülnek.

- Mindig legyen itthon liszt, olaj, kenyér, krumpli és akkor van mit enni!

- Az is pénzbe kerül.

- Azért adtam a pénzt, hogy vegyél belőle azt, amit felsoroltam.

- Ezer forintból mindezt? Na, jó, hagyjuk! Majd, csak találok valami munkát és akkor tudok venni egy szelet sütit is. Úgy ennék már valami kis édességet. Valami tortát, ami jó édes, hogy sokáig megmaradjon az íze. Jaj de kívánom! Olyan éhes vagyok.

- Miért nem veszel, ha úgy kívánod?

- Nincs rá pénzem, hisz tudod! Két napja már kenyérre sincs.

- Nem igaz, hogy egy szelet sütit nem tudsz venni! Meg kéne tanulni beosztani a pénzt és kéne valami munkát is keresni, de úgy látom, neked semmi nem sikerül. Tessék, itt egy ezres, oszd be és úgy csináld, hogy legalább egy ötszázasod legyen mindig félre téve, ha éhes vagy, legyen miből vásárolni.

- Köszönöm.

 

Kedvenc

Nyugodt délelőtti vásárlás. Olyan, ráérős, nézelődéssel, azzal az érzéssel, hogy biztosan találok valami olyat, ami boldoggá teszi a napomat. A megérzések –szokták erre mondani. Sok-sok újdonságot fedezek fel a polcokon, míg a csokoládékhoz érve rácsodálkozok a kínálatra. Hihetetlenül nagy a választék. Színes, tarka kavalkád. Míg, a legalsó polcon sárga papíros csokoládé kacsint rám. Ó, a kedvenc! Kiáltom hirtelen. Megfeledkezett, hangos örömnyilvánításomat a körülöttem állók furcsán figyelik. Nem tudják Ők, számomra mit jelent ez a csokoládé. Gyerekkorom csodás pillanatát idézi fel. Gyermeki mohósággal emelem magamhoz az édességet.  Olyan az íze, mint rég? Nézem a sárga csomagolást rajta. A feliratot:

KEDVENC

A gyerekkori események kelnek életre. Akkor, jó 30-40 évvel ezelőtt nem igen volt ekkora választék, mint most. Főleg azon a kis településen, ahol én nevelkedtem. Évente egyszer, nagymamám testvére meglátogatott minket a férjével. Ünnep volt mindig számomra. Ilyenkor, mindig elsétáltunk a vasútállomásra eléjük, és vártuk érkezésüket. Boldogság volt a viszontlátás pillanata. Feri bácsi, ilyenkor mindig az állomás restijében vásárolt nekem egy csokit. Azt, a bizonyos kedvencet. Óriási táblának tűnt akkor számomra. Boldog, nagyon boldog voltam. Akkor, mikor átadta, minden évben azt mondta, „azért kapsz tőlem kedvenc csokit, mert Te vagy a kedvencem”. Olyan jó volt valaki kedvencének lenni. Napokig a föld felett jártam a boldogságtól, mert én voltam a kedvenc. Napokig tartott a csoki is, mert féltem megenni. Féltem attól, ha elfogy a csoki, akkor megszűnök kedvencnek lenni.

A vásárolt csokit is csak este bontottam fel. Vártam, hogy valaki azt mondja, „nekem Te vagy a kedvencem”.

Nem tudom, valahogy ez már nem olyan édes, mint rég, de boldog vagyok, hogy a kezemben tarthattam és megízlelhettem gyerekkorom örömforrását. Jó volt emlékezni, kicsit megint gyerekként örülni.

 

Mesekapocs

Volt egyszer egy nénike ki egyedül éldegélt a nagyváros közepén. Gyereke nem született, mert férjnél nem volt soha. Miért élte le életét társ nélkül? Senki nem tudta, de hogy magányos nem volt soha az tény. Gyerekek vették Őt körbe és ettől boldog volt. Közel hatvan évig tanította a betűvetést és a számtant a kicsi iskolásoknak. Szívből és szeretettel adta át tudását. Nehéz lenne felsorolni milyen sokan, emlékeznek rá szeretettel. Van, aki orvos lett, van, aki tanár, de aki nem szerzett diplomát az is értékes emberré vált, mert többet kaptak Ők a z írás és olvasás tudományánál. Mikor nyugdíjba ment kicsit szomorú lett, mert hiányoztak a gyerekek. Gyakran álldogált az ablakban és nézte a játszóteret, hol sok gyerek töltötte a szabadidejét, főleg nyáron. A kicsik homokoztak vagy csúszdáztak, de a nagyobbak gyakran csak üldögéltek a padon. Még ez volt a legjobb, de gyakran előfordult, hogy verekedtek. Csóválta a fejét Éva néni, mert így hívták Őt, hogy milyen tartalmatlanul töltik el napjaikat az ifjak. Valamit kéne tenni gondolta. Egyik szép napsütéses délelőttön odalépett a könyvespolc elé és leemelt néhány könyvet, majd lement a térre. Odalépett az unatkozó fiatalok csapatához.

- Szép napot kívánok. Lenne kedvük olvasni? Hoztam néhány könyvet és szívesen kölcsön adnám. Nincs is annál jobb, mint ilyen gyönyörű időben olvasni egy padon ülve.

- Nyanya, magának elment az esze?- szólt a csoport főnöknek hallgatólagosan kinevezett srác, miközben kulcsait pörgette.- Ki a fenének van kedve olvasni? Vigye a könyveket a pisiseknek oda a homokozóba,és hogy mondandójának nyomatékot is adjon a homokozó felé mutatott.

- Rendben. Semmi gond csak gondoltam megkérdezem.

- Csak ne gondolkozzon! Lépjen!

Nem keseredett el a fogadtatáson hisz tudta a kamaszokkal nem könnyű szót érteni. Így letelepedett egy padra és mesekönyvet kezdett lapozgatni. Nem maradt sokáig egyedül, mert egy kis cserfes barna hajú három éves előtte termett.

- Szia! Mit olvasol? Ó, de szép ez a gomba!- mutatott a mesekönyvre.- Mesélsz nekem?-és már a padra is ugrott, majd jó szorosan Éva nénihez simult és kezdheted szólt. Éva néni megsimogatta a fejét és elkezdte olvasni a mesét, és aztán a következőt, és a következőt, mert a kis cserfes többet és többet akart. Az ötödik mese végére szinte az egész játszótér apraja ott volt. Elhagyatottan pihentek a vödrök és a lapátok a homokozó szélén, hisz valami szokatlan, valami furcsa történt azon a délelőttön. A gyerekek tapsoltak a mese végén és Éva néni szíve boldog volt. Minden délelőtt lement a térre és vitte a könyveket meg egy pokrócot is hisz azon mégis csak kényelmesebb ülni és a mesét hallgatni. Volt is hallgató közönsége napról, napra egyre nagyobb. A gyerekek már várták és mikor meglátták rohantak hozzá és kérdezték, ma milyen mesét hoztál? A nagyobbacska fiuk furcsán nézték, mert nem igazán értették mitől olyan jó hallgatni azt a sok sületlenséget, amit mesének neveznek, de nem csak meséket hallgattak, hanem beszélgettek is. Száz és száz kérdéssel bombázták Éva nénit, aki válasz nélkül nem hagyott egyetlen kérdést sem soha. Egyik napon pont akkor ért oda a fiuk csapata mikor az egyik kisfiú pont azt kérdezte

- Éva néni, Te miért szereted a meséket?

- Na, ez jó kérdés!- röhögött fel a fiú csapat vezetője, de kíváncsiak voltak a válaszra, így megálltak és várták mi lesz a válasz.

- Én azért szeretem a meséket és a könyveket, mert sokat lehet tanulni belőlük és bármelyik mesehős életébe beleélheted magad, vagy tovább szőheted a mesét, úgy ahogyan Te szeretnéd, sőt a mesékből tanulva saját meséd is lehet, amit Te szősz magadnak, úgy hogy jól érezd magad benne. A mese elvisz olyan tájakra ahol soha nem jártál, de a mese szárnyán bejárhatod a világot és mindennek csak a képzeleted szab határt. Aki, szereti a mesét és a könyveket az sokkal boldogabb, mint az, aki nem olvasott soha.

Csendesen vonultak el a fiuk. Nem tettek megjegyzést. Inkább úgy néztek ki, mint akik gondolkodnak. Másnap reggel nem csak a kicsik fogadták Éva nénit, hanem a fiuk is. Könyvet kértek tőle, hogy olvassanak.

-Talán boldogabbak leszünk- mosolygott az egyik kis vagány miután kapott egy könyvet. Azon a délelőttön kis olvasó szigetté vált a játszótér. A fiuk a könyveket lapozgatták, a kicsik Éva nénit hallgatták, és ez a nap ismétlődött újra és újra nap, nap után. Már, nem csak a három, négy évesek kérdeztek, hanem a kamaszok is, és Éva néni válaszolt. Egyre gyakrabban tárták fel előtte problémáikat. Szép nyári és őszi napok következtek, de közeledett a tél és Ők ragaszkodtak ezekhez a pillanatokhoz. Ezért Éva néni nagyra tárta lakása ajtaját, ahová beengedte a gyerekeket. Hol olvastak, hol társasoztak, de volt, hogy apró süteményeket sütöttek és sokat nevettek. Boldogok voltak. A télnek még egy nagy előnye volt. Összehozta a felnőtteket is. Barátságok szövődtek és a kis csapat segített mindenben egymásnak. Nyolc boldog év telt el így. Közben a kicsik nagyok lettek, a nagyok még nagyobbra nőttek, de visszajártak oda hol boldogság volt. Újak is csatlakoztak a kis csapathoz és télen szinte már kicsi volt a lakás, de nem volt vita, mert akinek nem jutott szék az letelepedett a szőnyegre.

Véget értek a szép napok, mert Éva néni tegnap olvasta el az utolsó meséjét itt a földön. Miután mindenkitől elköszönt este, puszit adva a gyerek arcokra, lefeküdt aludni és arcán mosollyal elaludt örökre.

 

Öreg gyerek

Olyan jó felnőtt fejjel is gyereknek lenni.

Édesanyám karjaiba futni.

Mosolygó arcára puszit adni.

Emlékeket idézni.

Minden emlék úgy kezdődik, hogy

emlékszel mikor kicsi voltál?

Régi szép évek.

Soha vissza nem térnek, de

minden évben legalább egyszer,

újra kicsi gyerek leszek, aki

úgy örül a csokinak, mint régen.

Nem ülök már hintára ezen a napon, és

nem labdázok a téren, de boldog vagyok nagyon,

mert fejemet anyám ölébe hajthatom.

Kívánságom e napon mi is lehetne más,

had legyek gyerek még sok –sok éven át.

 

Gyereknapi kívánság

 

Nagy mosollyal az arcomon ébredtem,

mert gyermeknap van.

Egy évben egyszer.
Én, azt szeretném, hogy legyen

háromszázhatvannégyszer, na meg még egyszer.

Szeretnék minden napon olyan boldog lenni,

mint amilyen  ezen a napon szoktam lenni.

Ezen a napon olyan jó, mert szeret mindenki.

Dorgálni sem nagyon szoktak.

Csupán azt mondják, hogy ejnye – ejnye,de

értek én belőle.

Csoki is van bőven.

Maszatos is vagyok tőle szépen, mert úgy falom,

mint aki fél, hogy nem marad estére.

Van sok játék és mese,

 és ezen a napon játszik velem Emese,ki

nem nagyon kedvel, de

ezen a napon ő is szeret ezerrel.

Nagyi, tortát süt, mert ünnep van.

A nap végére alig marad.

Szörpike is van.

Jó kis édes.

Boldog is a szívem, mert apa is velem van.

Együtt a család.

Nagy a vigaszság.

Játszóra is megyünk, ha ahhoz támad kedvünk.

Ó, ilyenkor milyen jó a kedvünk, mert sokat nevetünk.

Estére el is fáradok szépen.

Ülve elalszok a széken, és oly szép az álmom,

mert egész évben látom a boldogságot.

Legyen, minden nap gyereknap csak azt kívánom.

 

Pistike segítő keze

 

- Gizikém, hoztam kenyeret és tejet, úgy, ahogyan kérted. Tudok még valamit segíteni?

- Köszönöm, de most másra nincs szükségem. A kulcsot tartsd magadnál, mert akkor be tudsz jönni hozzám.

- Rendben! Szólj, és jövök. A telefon mindig legyen a közeledben, mert a lábadon a gipsz még néhány hétig rajta marad, az biztos.

- Köszönöm, rendes szomszéd vagy.

- Nem is mesélted, hogyan sikerült eltörni a lábad. Jaj, képzeld, mikor mentem vásárolni, találkoztam Pistikével, az elsőről és kérdezte, hogy vagy. Csodálkoztam is. Az, a mindenki orra alá borsot törő gyerek érdeklődött. Emlékszel, mikor banánhéjakat rakott a lépcsőre, hátha valaki elesik rajta? Tíz éves, de már olyanokat csinál, hogy az embernek égnek áll a haja. Beszélni kéne már az anyjával, hogy kicsit nevelje meg.

- A Marika sokat dolgozik, hogy meg tudjanak élni. Pistike, így sokat van egyedül.

- Most még véded is?

- Neki köszönhetem, hogy nem maradtam a lépcsőházban órákra.

- Miről beszélsz?

- Tudod, valahogy rosszul léptem és elestem. Mozdulni nem tudtam. A Pistike jött, hogy segítsen. Próbált lábra állítani, de nem sikerült, és akkor elővette a kis mobilját és hívta a mentőket. Hidd el, rendes az a gyerek.

- Soha nem gondoltam volna. Az, egész ház ki van borulva a csínytevései miatt és ilyet...

- Na, látod, Katikám? Akkor, ezt is meséld el a lakóknak, mert jó gyerek, én mondom!

- Most nagyon meglepődtem.

- Megkérlek, ha találkozol vele, mondd meg neki, hogy majd látogasson meg és kérlek, engedd be!

- Na, vigyázz magadra! Megyek, ezt elmondom a Julisnak is.

 

Olyan jó

Olyan jó, arra emlékezni

Mikor életem voltál

Olyan jó, gondolni arra, mennyire

szerettem, mikor hozzám bújtál

Messze mentél, de szívemben

örökre itt maradtál

 

Varázslat

 

Néha az élet felülír minden regényt, mert olyan dolgok történhetnek velünk, amiről azt hisszük, csak a könyvek lapjain olvashatóak. Ma, Natasa történetét olvashatjátok.

Esős hátfő reggel volt. Olyan, nehéz amúgy is a hétkezdés, de Natasának maga volt a pokol. Nem elég, hogy dolgoznia kell menni és azt tenni, amihez semmi kedve, elveszni a papírtengerben, de még a hangulata is csapnivaló. Vágyott egy jobb munkára, egy olyanra, amit szívesen csinál, ahol jól érzi magát. Olyan munkára vágyott, ahol gyerekeknek mondhat mesét, vagy foghatja a gyerek kezet, mikor tanulja a betűket, de egyelőre álom volt csupán, hisz a mai világban örül annak is, hogy dolgozni tud.

Pocsék hétvégéje volt, összegzi magában röviden, mert szeme vörösre sírva, hisz szakított vele, kit szeretett. Esernyőjét lassan összecsukja, mert érkezik a sárga kombínó, ami a kedvence volt. Mindig mosolygott, ha meglátta, mert sárga színe jókedvre derítette. Mindig, azt mondta: úgy szeretem, mert ő mindig rám mosolyog. Kedvenc színe lett a sárga. Beállt a megállóba a sárga csoda, és hiába mosolygott szélesen úgy, ahogyan mindig szokott, Natasa számára a villamos azon a hétfői reggelen feketébe öltözött. Fájdalommal szívében, szemében könnyekkel lépett fel a járműre. Csodák, csodája, volt ülőhely, így lehuppant gyorsan és utazott, de nem csak a sárga villamoson, hanem gondolataiban is. Eszébe jutottak a szerelmes ölelések, az együtt töltött pillanatok, de ez olyan fájdalmas volt, hogy nem csalt mosolyt arcára, csak könnyeket.

Miközben gondolataiban elmerült, nézte a szürke házakat, a villamos ablaknak döntve fejét, mintha támaszt, vagy simogatást remélne. Szürke volt az utca, szürke volt a város, és szürkék voltak a házfalak. Megállók sora követte egymást. Az eső fáradhatatlanul esett, lemosva a szürke falakról a rárakódott port. Hirtelen Natasa szeme óriásira kerekedett, mert miközben a villamosmegállóban állt, az ő szeme az egyik ház harmadik emeleti erkélyén pihent. Olyan volt az egész, mint valami csodálatos romantikus filmben.

Egy szerelmes pár állt ott. Olyan érzelmeket sugárzott tekintetük, hogy azt még a villamoson is érezni lehetett. A napbarnított női testet, fehér vállpántos ruha borította. Azt, hogy milyen hosszú volt, nem lehetett tudni, mert az erkély csak a vállát engedte mutatni. Ezen a napbarnított bőrön pihent egy férfikéz, ki megbabonázva, mozdulatlanul nézett a fekete hajkoronával keretezett női arcra. Milyen boldogok, motyogta magában Natasa, és a könnyek úgy törtek maguknak utat, hogy megállítani nem lehetett. Ők miért boldogok és én miért nem? Kérdezte önmagától. Könnyeit letörölni is gyenge volt, így arcát kezébe temette és sírt, közben elindult a villamos. Hirtelen, még egyszer felnézett, de a látvány csak mélyítette fájdalmát. Legyetek boldogok, mondta és tovább zokogott.

Hirtelen valaki mellette termett és finoman a vállát veregette, miközben ne sírj, mondta. Felnézett a lány és egy fiú állt mellette, kinek piros bohóc orra volt. Natasa arcán apró mosoly jelent meg, mert a piros orrú fiú olyan mókás volt. Na, látod? Tudsz Te mosolyogni is, szólt a fiú, majd valami kis fehér textil darabot húzott elő zsebéből. Natasa először azt hitte, zsebkendőt akar neki adni az idegen, de az gyorsan körözni kezdett a kis textil darabbal és élvezte a lány arcát, amire egyre nagyobb mosoly kezdett kiülni, majd a megfelelő pillanatban óvatosan megállt az anyag a keze fölött, és a lány figyelmével kísérve, óvatosan egy sárga rózsát varázsolt elő, amit átnyújtott Natasának.

  • Köszönöm! De, miért kapom?
  • Azért, hogy legyen egy jó napod és arcodon mosoly. Tudod, én bűvész vagyok, ki néha bohóc ruhát ölt és úgy viszi el a vidámságot az embereknek.
  • Ez olyan, mint egy mese! Ha nem velem történik, soha nem hinném el.
  • Ez valóság és hidd el, soha nem tudod, hol válsz egy mese szereplőjévé, mert minden nap tele van csodával.

Elköszönt a fiú gyorsan. Még visszaintegetett a megállóból Natasának, miközben a piros bohóc orrot próbálta zsebében elrejteni. A következő megállóban Natasa is leszállt, de már nem sírt, csak nevetett és ismételgette, vannak még csodák és tudom, velem is történik száz csoda, és egyszer úgy ölel valaki, mint ahogyan Tomi ölelt, mert tudom, szép az élet, csak mosolyogni kell.

Fuss április!

Ó, április, vicces voltál az idén.

Volt nyár, tavasz, és téli reggel.

Te, csak nevettél rajtunk, mikor

sóhajunk szállt,mert

minden reggel más évszak várt.

Néztük a nyíló virágokat.

Vártuk a boldogság édes madarát, de

 idén az is tovaszállt, mert lelkünkön ott a gyász.

Régen, úgy szerettünk vicces április, de

idén örömünk abból fakad, hogy

 búcsúzhatunk tőled.

A májusban látjuk a boldogságunk, és

reméljük visszatér mosolyunk.

Fuss április! Fuss messze!

Vidd magaddal szomorú perceink.

Jövőre, pedig úgy térj vissza, hogy

érkezésednek örülni tudjunk mi is.

Legyél vicces jövőre is, nem bánom, de

mókás napjaid olyanok legyenek, hogy

azon nevetni tudjunk mi is, mert

lelkünknek, úgy kell a boldogság, mint

talán még soha.

Fuss április tova!

 

Apám szavai

Színház az egész világ! Ahol, az emberek álarcot viselnek és még ünnepnapokon is maszkot öltenek, és ilyenkor boldogok, mert annak érezhetik magukat, akinek álarcát viselik éppen. Van, ilyenkor dalolás és móka, mi jó gyógyír a keserű hétköznapi percekre. Azért nem ártana néha el is csendesedni és kicsit a dolgokon elgondolkodni. - szólt Apám halkan, miközben gondolatai valahol a múltban jártak. – Mert, mit ér a világ, ha örökké szerepet játszunk és mindenkin átgázolunk? Kegyetlenül tapossuk a másikat sárba csak azért, hogy átvehessük a helyét. Fogy a szeretet úgy vélem, és ez nem hoz sok jót az emberiségnek, mert szeretet nélkül lehet élni, de minek? - merengett csendesen az öreg, közben halkan motyogott is valamit magában. Szeme sarkában lévő könnycseppet óvatosan, lassan letörölte, majd felnézett és tekintetemet keresve folytatta. - Változik a világ és vesztébe rohan az emberiség, mert hamarosan már jelmezbál sem lesz, meglátod. Már nem fog előtted állni senki álarcot viselve, mert a virtuális világ az emberi kapcsolatok végét jelenti. Igaz, az álarc ott is megvan, mert tudod mi a virtuális világ? Egy nagy álarc, mi mögé elrejtheted igazi arcodat. Sok a hamis profil. Van, aki hatvan éves, de húsznak adja ki magát és úgy érzi, ebben leli boldogságát, de van itt még sok más furcsaság is. Építjük a szívtelen világot, szép lassan. Nem lesz ez jó, meglátod gyermekem! Van, már okos telefon és okos kütyü és kitárult előttünk a virtuális világ. Telefonba suttogjuk, hogy szeretlek, de karunk mást ölel közben. Virtuálisan játszunk. Szíveket, virágokat, mosolyokat küldünk, miközben azt hisszük, hogy kapcsolatokat építünk. Kevés az igaz szó mostanság, és sok a hamis, mert nem szeret itt már senki senkit. Boldogság vadászok vagyunk a neten, de hiába a sok virtuálisan eltöltött óra, képtelenek vagyunk az őszinte szóra. Megmosolyognak már az emberek, ha arról mesélek, hogy anyádnak három évig udvaroltam és meztelen testét is csak esküvő után láttam. Sokat veszített papa, mondta erre valaki a minap. Igaza van, nem tagadom, mert kiesett életemből néhány pajzán óra, de olyan lelki gazdagsággal ajándékozott meg az a három év, hogy nem adnám én semmiért. Ez, idő alatt meg tanultunk őszintén szeretni és egymás hibáit tolerálni. Igazi arcunkat adhattuk és egy csóktól is boldogok voltunk. Tudtunk kéz a kézben sétálni, kipirult arccal téli napokon hógolyózni. Moziban ülve, egymás kezét fogva a jövőről álmodoztunk és nem vágytunk 3D-s szemüvegre, mert fekete- fehérben is örök emlék maradta a film. Karácsonykor nem voltak ajándék dobozokból épített tornyok csak szeretet volt és néhány szem szaloncukor a fán, de boldogan öleltük át egymást.

Hova rohanunk és miért, és ez boldoggá tesz? Van még néhány dolog mi, átgondolandó lenne és ha mindenki mélyen a lelkébe nézne, időt szánva erre, akkor szebb, és boldogabb lenne a világ, mert ott lelke mélyén megtalálná a kérdéseire a választ mindenki és akkor igazi arcát mutatná mindenki és boldogan mosolyogna a világra saját arcát adva. Gondolj csak bele drága gyermek milyen szép is lenne a világ, ha a sok negatív érzés és tett pozitívra változna és emberként segítő kezet nyújtva élnénk, álarcot sutba dobva. Milyen szép is lenne, ha a virtuális mosolyt és csókot felváltaná az igazi mosoly és csók, és igaz lenne a bók, akkor sokkal, de sokkal boldogabb lenne mindenki.

A mondatot miután befejezte egy mélyet sóhajtott, majd rám nézett mosolyogva és így szólt: Jó hallgatóság vagy, Te gyerek. Most megyek.

- Hova mész Apa?

- Viszek egy pokrócot annak a szegény embernek, aki ott fázik lent a parkban. Ó, csak többet segíthetnék neki, de majd rámosolygok, ha odaérek, had melegedjen az Ő lelke is.

 

Vegyem, vagy ne vegyem?

Péntek délután, a piacon mozdulni sem lehetett. Kígyózó sorok a pultok előtt. Gyönyörű gyümölcsök mosolyognak a vásárlókra várva, hogy bele kerüljenek a kosarakba. Az, egyik pult előtt, a sort kikerülve, oldalról szemrevételezi a gyümölcsöket egy hetvenes évei közelében járó, bevásárlókocsiját maga után húzó hölgy.

  • Nem, én nem vehetem meg. - mondja, csak úgy, önmagának.
  • Én már nem eszek többet ilyet, ha....
  • Miért nem áll a sor végére? Tolakodni akar, és még azt sem tudja eldönteni, akar-e vásárolni?

Szól, egy terebélyes, negyven év körüli hölgy hangja.

  • Én csak azt mondom, ha....
  • Na, ha! Mit nem tud megvenni? Minden nyugdíjas sír, hogy nincs pénze, de látom, magának is telik fodrászra is! Szépen, be van göndörítve a haja.
  • Én, nem tudom, vegyek, vagy ne vegyek, mert jövőre már úgy sem tehetem meg.

Mondja, de ismét csak úgy, önmagának, mert nem néz senkire.

  • Jövőre, jövőre! A mosttal foglalkozzon, ne a holnappal! Én nem tudom, ezek örökké sírnak!

Harsan, ismét a hölgy hangja.

  • Nem érdekel, veszek két kilót.
  • Na, tessék! Ugye, két kilót is ki tud fizetni? - Harsog a hozzászólás.

Szemében könnyekkel, keresi gurulós kocsijában a pénztárcáját, majd miután megtalálta, felegyenesedik. Magának mondja:

  • Nem érdekel, veszek két kilót. - és egy gyors mozdulattal, lekapja fejéről a parókáját és elindul, kopasz fejével a sor végére.
  • Most jövök a kemórol, de ez sem érdekel már. - és folynak a könnyei, arcán végig.
  • Jó egészséget mindenkinek! – mondja, és beáll a sor végére.

Húsvéti mese

Piroska néni, egy csendes kis faluban éldegél. Takaros kis portája, mindenki tekintetét vonzza. Személye, pedig igazi kincs a lakók számára, mert kedves mosolygós arca és kedves szavai, mindenkire gyógyítóan hatnak. Nagyon okos asszony. Ezért, sokan is keresik fel, hogy tanácsot kérjenek tőle, és bizony neki van is a problémára megoldása, ötlete. Mióta, tart ez a járvány, nem nagyon érintkezik a falubeliekkel, de telefonon és az internet adta lehetőségeket kihasználva, senki nem érezheti magát magányosnak. Már, vagy két hete gondolkodott azon, hogy most hogyan is oldja meg ezt a húsvéti locsolást? Nagyon szerette az ünnepeket és a hagyományokat ápolni szerette volna. Tavaly, mindenki magára zárta az ajtót, és félve várta, hogyan alakulnak a dolgok. Idén, ez már így nem lehet. Ki kell hozni az adott helyzetből, amit lehet, de vigyázni is kell egymásra. Az, biztos, hogy még idén sem engedi a járvány, hogy kitárjuk az ajtót, vendégeink előtt. Mi is legyen és hogyan? Gondolkodott, gondolkodott és meg is született a terv. Már, napok óta tojásokat fest. Szép kis mintákat varázsol a tojásokra. Két kis kosárkával, már kész is van. A jó időt kihasználva a kis tornácon dolgozik. Így, a friss levegőt is élvezheti. Fel is tűnt a szorgos munkája szomszédnak, aki kíváncsiskodás nélkül átlát az udvarára.

  • Jó reggelt, Piroska!
  • Jó reggelt, Bözsikém.
  • Látom, serényen dolgozik, de árulja már el, hogy ez a sok tojás, minek? Viszi a piacra? Szabad most azt?
  • Nem viszek én semmit, sehová. Láttál már engem a piacon valamit is árulni?
  • Nem, ezért kérdezem. Locsolókat vár? Biztosan jó ötlet?
  • Locsolókat, azokat várok ám, nagyon. Szerintem még az ötlet is jó. Remélem, boldog lesz mindenki és az ünnep piciny varázsa is átjárja majd mindenki lelkét.
  • Most, meglepett. Beengedni az embereket, most nagy felelőtlenség.
  • Nem engedek én be senkit.
  • Na, ezt aztán végképp nem értem.

Bözsi, még sokáig állt némán, mer nem nagyon értette a dolgot. Talán, Piroska is elkapta ezt a vírust? Ki, tudja, lehet, hogy ilyen tüneteket is előidézhet? Kezdett aggódni. Jobban kell figyelnem rá, határozta el, majd csendesen, fejcsóválva elment.

Piroska néni, szorgalmasan dolgozott tovább. Előkerültek a színes szalagok is, amit a tojáskákra kötött, úgy, hogy kis akasztót varázsolt rá. Lelki szemei előtt, már látta is tervét, aminek megvalósításához, vagyis végső kivitelezéséhez szombaton este kezd hozzá. Így, vasárnap reggelre pompázni fog az a fa. Már a létrát is előkészítette, hogy elérhesse a magas ágakat. Szívét a szeretet járta át, és az a kép, ami fogadja majd az arra járókat az ünnepen. A háza előtt a járda és az úttest között, szép zöld fű van és három nagy fa. A középsőt fogja feldíszíteni a tojásokkal. Már, a közel egy méteres nyuszi is kész van, aki egy táblát tart a kezében. Arra fogja írni, amit a locsolóknak üzen

A táblára a következő sorok kerülnek:

                                                                        Kedves Locsolók!

 

Tojásokat festettem, hogy megajándékozzalak vele benneteket. Vegyél belőle nyugodtan, és ha éhes vagy, fogyaszd egészséggel. Díszként is hazaviheted, ha szeretnéd, hogy valami emlékeztessen arra, hogy erre jártál. Kölni helyett, tiszta vízzel locsolj meg egy szomjas fát, vagy kókadozó növényt. Számomra, most ez lenne az igazi ajándék.

Adj, mindenkinek egy jó szót, mert nagyon szomjas most erre minden lélek.

                                                                   

                                                                 BOLDOG ÜNNEPET KÍVÁNOK

 

Türelem és hit

Sírsz, hogy nincs ez, nincs az. Sírsz, hogy amit szeretnél az csak vágy marad.

Szeretnél ezt, szeretnél azt, de összejönni sehogy sem akar.

Sopánkodás közben, viszont nem veszed észre, hogy a változás kulcsa Te magad vagy, hisz van kezed, lábad, éles látásod. Gondolkodásod is rendben, mert nem teszel sót a kávéba cukor helyett és tudod, hogy hol laksz, mert nem tévedsz el ha hazafelé tartasz.

Na ,ugye, hogy rengeteg kincsed van?

Százezrek élnek ezeknek hiányában és mégsem sírnak, hanem örülnek az életnek és dalolnak a madarakkal, mert tudják szép az élet.

Akkor, Te akinek a boldogsághoz minden kellék adott, akkor Te miért vagy szomorú?

Azért, mert per pillanat, nem kapod meg azt amit akarsz?

Ne légy szomorú, hisz van lábad, amivel vágyaid eléréséért lépéseket tehetsz.

Van, két kezed melyet munkára foghatsz.

Van, éles látásod, amivel észreveheted a lehetőségeket.

Mi az ami hiányzik?

A türelem, mert futva, rohanva, mindent akarva csak a vágyakat kergeted tova.

Kell, még a hit ami megerősít abban, hogy igen a célt eléred.

Mondod: „Jó, jó, de vannak külső körülmények is, amelyek életemre hatnak. Hiába van dolgos két kezem, ha senki nem kéri.”

Való igaz! Van ,száz külső akadály ami gátolhat abban, hogy valósággá váljon az álom, de ha van hited és tudod mit akarsz, akkor ha lassan is, de hidd el, rád talál a lehetőség!

Haladj álmaid útján, abban a tudatban, hogy a siker már közel van.

Az, úton viszont csak pozitív gondolatok és érzések kísérjenek. Ne adj esélyt a negatív érzéseknek és soha ne mondd azt, hogy nem lehet, mert akkor meglátod ez lesz a holnapod.

Vágyaid, álmaid, valóra válnak, ha Te is akarod!

 

 

Jönnek még szép napok

Jönnek még szép napok,

lesznek még mosolyok.

Szeretni fogunk, úgy, mint eddig még soha,

mert a szeretet gyógyszer,

már az is tudja ezt,

ki tegnap még a nagy rohanásban csak legyintett,

és azt mondta, ó, ne!

Jönnek még szép napok.

kávézások, borozgatások,

és azzal ülünk majd egy asztalhoz,

aki a barátunk,

mert ma már tudjuk, hogy kik azok,

akik őszinte és igaz barátok.

Jönnek még szép napok,

nagy séták és nevetések,

sok közös családi program,

mert ma már tudjuk,

hogy milyen nagy kincs is a család,

és hogy fáj, ha nem ölelhetjük szeretteinket át.

Jönnek még szép napok.

Elhozza a nyár vagy az ősz, de fontos, hogy

türelmesek maradjunk,

és legyen egy, két jó szavunk egymáshoz.

Most van idő átgondolni eddigi életünk és

megtalálni a választ arra,

 hogy mi is az, ami fontos nekünk,

de addig is vigyázzunk magunkra és egymásra.

Jönnek még szép napok, csak legyen hitünk és szeressünk!

 

Csalódunk olykor

 

Csalódunk olykor, mert amiről azt hittük igaz,

az nem volt más, mint hazugság

Csalódunk, és ez úgy fáj, mert édes szavakba burkolt

üzenetekkel simogatták lelkünk, és mi hittünk,

mert hinni akartunk, de egyszer a szavakról

lehullt az édes máz, és a tettek a szavak

ellenkezőjét mutatták

Bizalmat, szeretet adtunk a szavakért cserébe,

majd tettekkel tapostak földbe

A fájdalom oly nagy, és érthetetlen, hogy az

égiektől kérdezzük, újra és újra:

Miért történt ez így, és miért pont velünk, mikor

mi hittünk és szerettünk?

Nincs válasz, mert mindenre az idő mullása ad

feleletet, hisz megvan mindennek az oka, de talán

évek kellenek ahhoz, hogy megtudjuk, mi, miért

történt velünk

Csalódunk, de tovább lépünk, mert menetelés

az életünk

Megerősödünk kissé minden ilyen alkalommal,

mert tudjuk néhány hét, vagy hónap csupán és

ezt a csalódást is feldolgozzuk, mert egy napon

felsóhajtunk, hogy ezt is túléltük

Tanulva az esetből haladunk tovább, mert az élet

nem csak csalódások sora, hanem sok boldog

nap hordozója

Elfogadjuk, hogy vannak jó és rossz napok, és

vannak, kik szeretnek, és vannak, kik becsapnak

Rájövünk arra, hogy hamisak a szép szavak néha,

de elfogadunk mindenkit olyannak, amilyen, mert

azt, hogy tettét mi motiválta, ami által nekünk

csalódnunk kellett, igazából nem ismerhetjük,

hisz ahhoz végig kéne járni az Ő útját, és

ismerni kéne lelkének minden rezdülését, és ki

tudja, talán egyszer még hálásak is leszünk Neki,

mert, ha fájdalmak árán is, de eljutunk oda,

ahová a csalódás nélkül nem jutottunk volna

el soha

Ezért bocsássunk meg annak ki bánatot okozott, és

lelkünkből a tüskét kihúzva, haladjunk tovább

életünk útján                                                     

 

 

                                                                                         

Nagymamám, azt mondta

Nagymamám, mindig azt mondta: Ne hallgass másra, csak arra, amit érzel, még akkor is, ha eltévedsz néha, vagy száz sebből vérzel, mert nehéz az út pora, mert sok akadály jöhet veled szembe, ami nem kímél, mert szúr, csíp, vág, csak azért, hogy elhitesse veled, rossz úton haladsz. Te, légy bátor, és töröld le könnyeid ilyenkor, és ha szorít is a cipő, haladj tovább a szíved által választott úton!

Lehetsz Te bátor, és okos. Haladhatsz sima utakon is, ha az eszedre hallgatsz, de azt, amit a szíved diktálta utakon haladva érezhetsz, azt soha nem tapasztalhatod meg, ha az ész vezet.

A szeretet ösvénye az, ami feltárja előtted az élet értelmét, mikor útközben kis forrásokból oltja lelkedbe a szeretet.

Okosan, szerezhetsz vagyonokat. Lehet palotád és sok csodád, de hidd el nem boldogit az, ha hiányzik a szeretet.

Pénzért talán mindent megkaphatsz, csak egy dolog van, mit nem adnak pénzért, és az a szeretet.

Nagymamám, mindig azt mondta: Találd meg lelked boldogságát!

Találd meg a szeretet útját!

 

Ódon falak között

 

Egy körfolyosós ház udvarán, ha kicsit elidőzünk, sok információt kaphatunk az ott élőkről, és kis betekintést kaphatunk az ott élők világába.

A minap egy belvárosi ház udvarán időztem kicsit, és eljátszottam a gondolattal, ahogy emeletről emeletre haladtam, hogy vajon kik lakhatnak itt.

Az első emeleten öreg nénike locsolja a virágokat, és néha - néha a kapu felé tekintget. Érződik, hogy valakit vár, és a legnagyobb öröm számára az lenne, ha a várt személy végre a kapun belépne.

A másodikon, sportos család élhet, kik szeretnek kerékpározni, mert két felnőtt és két gyerek kerékpár vár az indulásra.

A harmadikon, piros labda árválkodik és egy roller vár a startra.

Kezdtem elképzelni, hogy milyen lenne találkozni minden reggel ezekkel az emberekkel, miközben a tekintetem már a negyediken van, és a látvány mosolyra húzza szám, de egy hang kizökkent mosolyomból.

 

- Keres valakit drága? - Meg sem kell fordulnom, hogy tudjam, vagy a ház gondnoka érdeklődik ittlétem okáról, vagy a ház őrzőjének kinevezett nénike.

- Jó napot kívánok! Köszönöm, de a barátnőmet várom.

- Hol lakik a barátnője?

- A másodikon.

- Erzsike a barátnője?

- Nem. A Piroska a barátnőm.

- Jaj, aranyos kis teremtés. Dolgos, szorgalmas és olyan kedves.

 

Szemem visszafutott a negyedikre, mert nem minden nap lát ilyet az ember fia.

- Látom, a Katika megint mosott. Tudja, kedves ő is. Mindig így tereget. A bugyikat a korlátra teregeti, a férfi alsókat meg a zoknikat, pedig a vasajtó rácsába fűzve szárítja. Nem egy elveszett asszony, az biztos, mert még a lakat védővasrácsot is tudja hasznosítani. Most, ahogy elnézem, az albérlője az elmúlt héten nem sokat volt itthon.

- Ezt miből tetszik tudni?

- Aranyoskám! Van hat bugyi, és egy alsónadrág.

- Jön is a barátnőm.

- Vigyázzanak magukra és legyen szép napjuk!

 

Így sikerült megismerni az ódon falak között élőket.

 

- Katika! Gyere le egy kávéra, ha ráérsz, és végeztél a mosással!

 

A bohóc könnye

Láttam ma egy képet, melyen egy bohóc szomorú arca volt.

Olyan szép volt az arc, aminek mosolyognia kéne,

de most könny ült a bohóc szemében.

Üzenete volt a képnek, úgy éreztem.

Számomra azt üzente, hogy minden embernek van

könnye, de gyorsan fel kell dolgozni a kiváltó okot,

mert holnap mindenki azt várja tőlünk, hogy mosolyogjunk.

Próbáljunk változtatni amin lehet, lépjünk túl azon,

amin változtatni nem lehet.

A mosoly mögött is lehet bánat, mert valami fáj

a mosoly tulajdonosának.

Éreztem a képből azt is, hogy a bohóc arcára

hamarosan mosoly kerül.

Én, is azt kívánom mindenkinek, hogy mosoly

váltsa fel a könnyeket.

Akinek pedig mosoly van az arcán, annak

könny nem kerüljön soha a szemébe.

Mosolyra derül minden arc, ha szeretetet kap,

mert a szeretetnek senki nem tud ellenállni

és arcára mosolyt csal.

A szeretet fényével ölelek mindenkit,

mert azt szeretném, ha mindenki

boldog lenne.

Szeretetet a szívekbe, mosolyt az arcokra.

 

                                                                      

Osztható

Valamit megosztok, ami egyből megosztó,

mert van, akinek tetszik, és van, akinek nem.

Valamit megosztok, amit lehet osztani,

majd tovább osztani, és tovább, és tovább.

Végtelenségig osztható,

miközben, lehet észt is osztani.

Lehet a szépet csúnyának vélni.

A csúnyát széppé varázsolni,

mert így tudunk a megosztónál,

jó pontot szerezni.

Minden osztható, ész, és gondolat.

Elgondolkodtató csupán az,

hogy mi a hamis és mi az igaz?

 

Leszel a feleségem?

 

– Leszel a feleségem? – kérdezte Dani, Blankát a Szivárvány óvoda, katica bogarak csoportjában.

– Leszek!

– Gyerekeink is lesznek?

– Lesznek.

– Egy vagy kettő?

– Kettő.

– Eljátsszuk?

– El.

– Legyen este, mikor hazaérek.

– Legyen.

– Na játsszuk?

– Igen.

 

 

– Büdös kölkök, már megint az ajtóba rakták a cipőket. Nem tudok úgy hazajönni, hogy át ne essek rajtuk.

– Már megint részeg vagy, azért nem tudsz az ajtón bejönni. Így kell hazajönni? A gyerekekre nem gondolsz? Milyen példát mutatsz nekik?

– Ők már alszanak és különben is ne kérdezz olyan sokat. Adj vacsorát, de gyorsan!

– Minek Neked vacsora? Úgy sem érzed az ízét, mert büdös a szád, meg úgysem kóstolsz bele, mert már kanállal a kezedben elalszol.

– Ne feleselj asszony! Csináld azt amit mondok!

– Te nekem ne parancsolj, majd ha rendesen el tudod tartani a családodat akkor beszélj!

– Már megint paprikás krumplit főztél? Nem unod még?

– Unom, de másra nincs pénz, most mondtam. Talán ha dolgoznál akkor jobb lenne, mert nem csak sörre telne.

– Keresek munkát, de nincs. Mit nem értesz ezen?

– Én dolgozok, mint egy állat reggeltől, estig és még a háztartást is rám marad. Reggel én viszem oviba a kicsit és indítom iskolába a nagyot. Te még arra is lusta vagy, hogy reggel időben felkeljél és legalább a lányodat az oviba elvigyed. Szülőire is én járok, mert arra nem vagy képes, hogy legalább egy napig józan maradj.

– Te mondtad, hogy részegen ne menjek sehova.

– Mondtam, persze, hogy mondtam. Mit mondhattam volna mást, hisz csak szégyent hoznál a fejemre, hogy részegen jelensz meg az iskolában.

– Adjál már enni, ne fecsegj folyton! Most hova tettem a kulcsom?

– Egyszer még a fejed is elhagyod, vagy én hagylak el.

– Ugyan hová mennél két gyerekkel? Különben is olyan jó életed van, hogy az Anyád hasában sem volt ilyen jó dolgod.

– Na tessék! Egyél inkább és ne beszélj! Én megyek megnézem a gyerekeket.

– Tedd azt! Már megint elsóztad a krumplit!

– Jó az Neked! Úgy sem eszed meg, mert mire kijövők a gyerekektől Te már az asztalra borulva fogsz aludni. Nem kell Neked már ágy sem.

 

 

– Ezt jól eljátszottuk!

– Nekem annyira nem tetszett.

– Leszel a feleségem?

– Nem.

 

Szeretlek, Anya!

  • Mama! Rajzoltam neked szépet. Megnézed?
  • Nem érek rá, mert ezer a gondom. A rajzodat megnézem majd, ha elvégzem a dolgom.
  • De Mama! Úgy szeretném, ha megnéznéd, hisz neked rajzoltam, mert szeretlek téged. Ha tetszik, neked adom, és a dolgozóba is elviheted, hogy mindig ott legyen veled. Ugye, örülsz neki?
  • Dolgozóba nem való a rajz. Ott, a munkával kell foglalkozni, hogy tudjak neked enni, adni.
  • Mama! Akkor megnézed?
  • Látod, hogy nem érek rá éppen!
  • Tudod mit rajzoltam? Még írtam is bele valamit.
  • Nem is tudsz írni, hisz még óvodás vagy.
  • Tudok írni, mert a Zsuzsa néni megmutatta, hogyan írjak szépet neked e lapra.
  • Rajzolj, és ne zavarj! Majd, ha ráérek, foglalkozok veled is.
  • Mama! Csak egy percet kérek, hogy tekints e rajzra és mondd, hogy ügyes vagyok, nagyon.
  • Soha nem leszel festő, az biztos, de azért csak rajzolgass, addig is csendben maradsz.
  • Mama! Én rossz vagyok? Hisz szeretlek, nagyon.
  • Láttam már tőled jobb gyereket is, ki butaságaival nem idegesíti szüleit.
  • Mama! A Dávid nem is tud rajzolni, mégis azt mondta neki az apukája, hogy ügyes, nagyon és nagy művész lesz egy napon. Mama! Én mi leszek, ha nagy leszek? Ugye, én is művész leszek?
  • Mi leszel? Feleség leszel, és anya, ki egyedül neveli majd gyerekét, mint én, és akkor megtudod, hogy mit jelent, mikor anyját nyaggatja folyton a gyerek.
  • Mama! Megnézed? Nem felelsz már, hiába kérdezlek. Más fontosabb neked, úgy érzem. Már nem akarom megmutatni, mit rajzoltam, mert nem fontos, úgy érzem.
  • Mit csinálsz? Miért szemetelsz? Takaríthatok utánad is! És akkor azt mondod, veled soha nem foglalkozok. Mit csinálsz, mondd?!
  • Most tépem szét a rajzot, mit neked készítettem és az volt ráírva:
  • SZERETLEK? ANYA.

 

Sárika

  • Szép napot, Marika!
  • Neked is, Katika!
  • Marika, nem is tudtam, hogy fotózgatsz mostanában. Szuper géped van!
  • Jó kis gép, még a Pistámtól kaptam. Nem nagyon szoktam fotózni, de most úgy érzem, muszáj. Tudod, ebben az a jó, hogy egyből ki is dobja a képet.
  • Na, ez csodás. Engem is lefotózhatnál!
  • Lefotózlak majd, de most fontosabb dolgom van. A Sárikát akarom lefotózni és megörvendeztetni a képpel, hogy tegye vitrinbe és nézegesse minden nap.
  • Hát, hallod, azt a morgós vénlányt én nem nagyon örökíteném meg. Mindenkivel gondja van. Rá szól a gyerekekre, elzavarja a cicákat a kertből, ha néha betévednek.
  • Na, ez az! Mindenkit, mindig megszól, de az, amit Ő csinál, az természetes. Tudod, minden délelőtt lejön a kertbe, és úgy csinál, mint aki gondozza a virágokat. De csak azért csinálja, hogy legyen kit megszólni, legyen kibe belekötni. Mikor, már úgy érzi, nincs kihez szólnia, fogja a fűcsomót, és át dobja a szomszéd kertjébe. Mondd, milyen cselekedet ez?
  • Csönd! Ott van! Tépi bőszen a gazt. Látod? A két cicát meg kergeti ki a kertből.
  • Dani! Ne lépj a fűre! –szól a harmadikon lakó kisfiúra. Szegény gyerek ránéz értetlen tekintettel és elfut. Már több mint fél órája gyomlálgat.
  • Lassan megunja! Startra kész a gépem.
  • Most! Most fotózd! Dobja a fűcsomót!
  • Kész! Már jön is elő a kép. Ez szenzációs! és most, hogyan tovább?
  • Gyere, köszönjünk neki!
  • Jó napot, Sárika! Hogy van? – Szó nélkül ránézett a két lakóra.
  • Sárikám! Szeretném, ha elfogadná ezt a fotót! Talán jobb kedvre derül tőle. Szeretettel adjuk Magának!

Sárika a képért nyúlt. Rápillantott, és sápadt arccal, szó nélkül ott hagyta a két kedves ajándékozót.

Szendvics

  • Nagyi! Olyan jó, hogy itt vagy! Megmutatok neked mindent. Megmutatom az ovimat, és a játszót is, ahol játszani szoktam. Este, mesélsz majd nekem arról, milyen volt, mikor te gyerek voltál? Tudod, még a múltkori történetet sem fejezted be. Nem mesélted el, hogyan csináltatok kukorica babát. Mondtam az Éva néninek is, hogy olyan ügyes az én nagyikám, mert tud kukoricából babát csinálni, de mikor megkérdezte Éva néni, hogy azt hogyan kell csinálni, nem tudtam elmondani, mert a múltkor elfelejtetted elmesélni.
  • Pannika, Drágám! Ha éhes vagy szólj, leülünk enni. Tudod, a szendvics a táskámban van. Mesélek neked, Szívem! Elmesélem azt, ami érdekel Édesem.
  • Nagyi! Ott a játszó. Oda megyünk. Ott, nagyon sok szép minden van ám! Szeretek oda járni. Barátaim is vannak, sokan. Ők, is ott játszanak, majd meglátod, milyen csodás ott minden.
  • Jó, Szívem, kíváncsian várom.
  • Nagyi!
  • Igen, Szívem?
  • Nézd azt a bácsit, ott, a kutyával! Ismerem. Szegénynek nincs lakása, és az a kutya az egyetlen barátja. Minden nap szoktunk vele találkozni, mikor Anyával megyünk a játszóra. Sajnálom őt, Nagyi! Nagyi! Kérem szépen a szendvicsemet.
  • Éhes vagy, Szívem? Mindjárt a játszón vagyunk, és akkor oda adom.
  • Most szeretném elkérni.  Légyszi!
  • Tessék, Szívem!
  • Szia, Bácsi! Neked adom a szendvicsem. Finom, a Nagyi csinálta. Majd meglátod, olyan jó íze van. Tessék, legyen a Tiéd!
  • Köszönöm, Drága!

 

A legszebb muzsika

Mi az, amit érzek?

Én, sem tudom, de jó nagyon.

Elveszek szavaid tengerében,

lelked fénylő tükrében.

Fogva tart ez az érzés!

Szabadulni nem tudok, bárhogyan is akarok.

Húz a vágy, egyre közelebb Hozzád.

Burkot varázsoltál körém.

Olyan burkot, amit nem éreztem én, még soha.

Megsimogatja lelkemet, ami Tőled, felém árad.

Megszűnt körülöttem a világ,

mert most a Te burkodban létezek.

Mondd, mi ez az érzés?

Mondd, miért nem éreztem még?

Mondd, álom ez, vagy valóság?

Mondd, örökké tart ez a varázs?

Vagy csak egy szalmaláng?

Szeretném érezni, míg élek e fény burkot,

 mi körülvesz engem.

Szeretném hallani, szíved csodás dallamát.

A legszebb muzsikát, mit kaptam életem során.

 

Csendes este

Csendes az este, kihalt a város,

hogy gyere, már alig várom.

Megfogom a kezed, ha itt leszel velem,

hisz egész nap, úgy hiányzott nekem.

Szemedbe nézek, hogy érezd,

a világot, Te jelented nekem.

Szívem hevesebben dobog,

mert a lépcsőházból lépteidet hallom.

Kinyitom az ajtót, kitárom a szívem, karomba zárlak,

azt kívánom, maradj mindig velem!

 

A szeretet virága

 

A körúti virágos pavilonban, szebbnél szebb virágok osztották a tavasz üzenetét. A boldogság varázsát.

 Szemet gyönyörködtető, és lelket melengető volt a látvány.

 Sokan meg-megálltak, hogy magukba szívják a csodálatos illatot, és a gyönyörűséges látványt rögzítsék emlékezetükbe.

Nem volt ez szokatlan az 50-es éveiben járó tulajdonosnak. Minden nap, melegség töltötte el szívét, mikor látta, hogy boldogságot tud varázsolni az arcokra virágaival.

A bevételt tekintve, már nem volt ilyen derűs. Elfogadta, hogy kevés forint van az emberek zsebében, s azt sem a virágokra költik.

 A régi idők forgalma már csak emlék. Emberismerete már volt. Így felmérte, hogy a 40-es éveiben járó elegáns hölgy, aki közel fél órája nézte a csodás virágokat,

szemében néha meg-megjelenő könnycseppekkel, annak most nagyon fáj a szíve, és oly nagy a bánata. Nézte-nézte, hosszú percekig, majd odalépett az üzlet legszebb csodájához, egy gyönyörű orchideához, s elindult a hölgy felé.

  • Bocsájtson meg kérem, hogy megzavarom a látvány csodálásában, de szeretném, ha ezt a gyönyörűséges virágot elfogadná tőlem.
  • De,de..
  • Szeretném, ha szép napja lenne, és apró kis könnyeit felváltaná a boldog mosoly. Higgye el nekem, minden seb begyógyul egyszer, és szép emlékké változik. Addig is tegye boldoggá ez a virág, kérem.
  • Köszönöm! – rebegte a hölgy - Még ilyen csoda soha nem történt velem. Ön nem csak virágot, de szeretetet, és boldogságot is adott. Köszönöm, hogy visszaadta a hitemet, hogy az élet szép, és az emberek csodálatosak.

Majd magához szorította a virágot, mintha az elveszett szerelmét ragadná magához, és elindult úti célja felé. Félúton még visszanézett, és boldog mosolyt küldött az ajándékozó felé. Inteni nem akart, mert akkor el kellett volna engednie a virágot és azt nem akarta.

 

Táncrend

Régi táncrendet tartok a kezemben, és nézem elmerengve. Szemem előtt a kép, mikor férfikéz érinti a női derekat, és boldog táncot lejtenek, a táncrend szabályai szerint. Repül a nőn a szoknya, és oly szép, mintha egy hattyú lejtene táncot a tó vizén. Hangosan dobog a nő szíve ekkor, ami a szerelem reményének a hangja. Mosoly ül arcán, amikor partnerére néz, és oly gyönyörű ő, mint egy nemes virág, mikor kinyitja szirmát.

A férfi szemben, a vágy tüze ég és boldogan érinti, e csodálatos lényt. Már, arra gondol, hogy a tánc után ő kíséri haza, és keze érinti majd e lágy női kezet.

Orgona illata tölti be a várost, merre haladnak. A tavasz, és a szerelem illatával feltöltődnek ők, és a ház előtt talán vár rájuk egy csók, ami édes, és hordozza a szerelmet. Telnek, múlnak majd a hetek, hónapok, és egymásról álmodoznak ők. Egyik szív hívja a másikat, mert hiányoznak egymásnak. Elhangzik majd, hogy "szeretlek és téged akarlak, légy a feleségem!". Válaszul igent mond a nő, és lelke oly boldog, hogy boldogságába még teste is beleremeg. Nagy esküvőn kelnek majd egybe, hol ők lesznek a főszereplők.

Itt, nincs már táncrend, csak tánc van, és táncolnak ők egy éjszakán át, a közös jövőről álmodozva, mosolyogva.

E rövid történet, pereg le előttem, ahogyan a táncrendet nézem, s úgy érzem, akkor még volt idő a szerelemre.

Nyugalom sugárzik e papírról át, mert akkor akár két évig is járt párban egy fiú és egy lány, mielőtt az első táncot, a menyasszonytánc követte.

Ó, Istenem! Akkor, még volt idő a szerelemre.

Megélni, és átélni a legcsodálatosabb érzést a világon, a szerelmet.

Nem rohanás volt az élet, és a szerelem, mint ma, mikor mindenki gyorsan akar társat, versenyt futva az idővel, félve attól, hogy valamiről lemarad, mert régen őt akarta a szív, ma valakit, és a kettő nem ugyan az. Ma úgy érzed, ha nemet mondasz a hívó szóra, akkor le maradsz, mert átveszi helyedet más, ki nem tétováz. Sietni kell ma, kérem, a szerelemmel, mert rohan az idő. Ez lett a szlogen és ritka az őszinte, mély szerelem.

Oly jó lenne megállítani az időt, vagy megállni néha és szeretni úgy, ahogy a szívnek való volna.

Becsukom a táncrendet, és a valóságra ébredek. Rohan körülöttem minden, de én most azt kiállton,

"Álljunk meg egy kicsit, és szeressünk szívből, a szeretet legmélyebb érzésével, a szerelemmel. Öleljük át Őt, és nem valakit, és érezzünk oly mélyen, mint ahogyan Ők éreztek régen!"

Lehet, hogy csak álmodom, hogy régen így volt, mert tudni, nem tudhatom, hisz nem éltem akkor, de álmodozni jó, és szeretni a legcsodálatosabb.

 

A pörgő bogár

Felhúzós katica pörög a téren, össze-vissza és, ha kitáncolta magát, újra felhúzza a pici gyerek kéz, hogy a pörgést láthassa újra. Ami neki elég furcsa, mert soha életében nem látott még ilyet, hogy a katicabogáron így táncolnak a pöttyök. Anyukája is meglepetten nézi ezen elmés szerkezetet, és azon gondolkodik, ki gyárthatott ilyet, és mi történt vele, mikor ezt a gyereknek megvette, mert, hogy katicabogár, az csak onnan tudható, hogy hét pötty van rajta, de lehetne ez búgócsiga, vagy táncoló kutya is, az elképzelésnek csak a fantázia szab határt.

A piciny gyerek is csak nézi, de nem igazán érti, mert néha akkorát fordul a bogár, hogy fejre áll, majd megrázza magát, mintha avarból bújt volna elő, és testét falevél borítaná, és meg akarna szabadulni tőle. Két pörgés után, furcsa mozdulat újra, mintha 220 rázná, abba nem hagyva. A gyerek hátrál is kettőt, mert, mit látott, megijeszti őt.  Majd, a játékot megunva, anyja felé fordul, és menjünk, anya, azt mondja, a játékot otthagyva.

Érte nyúl egy férfi, ki régóta nézte már e különös bogarat, csendben félrevonulva megforgatja kezében és nézi, de az csak pörög szüntelenül, majd magának mondja, de úgy, hogy még az anyuka hallja, hogy furcsa ez a szerkezet, mert olyan, mint az élet, amiben csak vergődni lehet, de újra, és újra fel kell állni, és pörögve tovább kell csinálni. Lehet, hogy ezt a vacakot felnőtteknek csinálták, hogy lássák, ez az élet, az örök körforgás, és nincs megállás?

Keresem ebben a játékban a szépet, de akárhogyan is nézem, nem találom. Olyan ez, mint az én életem, mert mostanában a boldogság elkerül engem. Igaza van ennek a piciny gyereknek, hogy itt hagyta, mert a szépet kereste benne, de nem látta. Mivel neki már nem kell, hazaviszem én,hogy nálam pörögjön, és lássam, nincs megállás. Talán egyszer lecsillapodik, ez a pörgés és megáll, a pöttyöt felém mutatva, mert akkor tudni fogom, hogy közelít felém a boldogság. Addig meg csak pörögjön szépen tovább.

A gyerek, anyja kezét szorítva mondja.

  • Anya! A bácsi magában beszél, miközben az én játékomat fogja, de nem kérem tőle vissza, mert nekem úgysem tetszik, Ő meg sír, látom, mert annyira akarja.
Analóg óra
óra
perc
másodperc
óra hátlap
Névnap emlékeztető
Ma
Mária
névnap van!
Holnap
Natália

névnap lesz!

© Minden jog fenntartva.