Életmesék 2.

Legyen meg az Úr akarata!

- Ó, de régen jártam itt. Úgy hiányzott lelkemnek, hogy házadban legyek Uram! - sóhajtott fel Marika néni mikor belépett a kis külvárosi templom ajtaján. Néhány percig állt és körbejáratta szemét, úgy mint aki valami leltár félét készít, hogy megvan e minden. Üres volt a templom. Kevesen járnak manapság ide és, azok kik betérnek az Úr házába, azok is  inkább az esti misére jönnek. Így a délutáni órákban egyedül élvezhette a csendet, azt, hogy az Istennel beszélgethet.

Marika néni mélyen vallásos volt. Akik ismerték Őt, azt mondták róla, hogy már úgy született, hogy imára volt kulcsolva a keze. Soha nem is hagyott volna ki egy misét sem, az már biztos. Ezért is viselte meg az a két hónap, míg csak odahaza imádkozhatott, mert ágyhoz volt kötve. Hetvenhat éve alatt, soha nem volt beteg, de most szigorúan ráparancsolt az orvos, hogy kímélje magát és feküdjön. Mikor megkérdezte az orvost, hogy mi a gond, akkor a doktor, ki alapjaiban egy vidám ember volt ezt mondta:

- Szívzűrök! Drága Marika, ezek szívzűrök, és hogy ne legyen nagyobb gond, vigyáznia kell magára.

- Ó, Doktor úr! Szívzűrök? Tudja mikor volt zűr az én szívemmel? Mikor szerelmes voltam, vagy akkor mikor elhagytak. Ezeket az eseteket kivéve az én szívem rendesen dobogott mindig.

- Maga sem lesz fiatalabb drága Marika, ezt lássa be, de nem lesz gond, ha hallgat rám és a gyógyszert rendesen szedi. Ágynyugalmat rendelek el! - mondta határozottan az orvos, miközben szigorúra váltott tekintettel nézett Marikára. Aki érezte, hogy ennek fele sem tréfa, mert a doktor arcán még a szemüveg is szigorúan nézett.

Miután körbe járatta tekintetét a templom falain a szenteltvíz tartóhoz ment. Ujjait belemártotta, majd keresztet vetett és lassan az utolsó padhoz ment. Oda ahol mindig is ülni szokott. Letette az imakönyvet, amit addig a kezében szorongatott, majd ujjai közé fonta a rózsafüzért és fejét az imakönyvre hajtva, imádkozni kezdett.

Jó félóra múlva hallotta, hogy nyílik a templom nehéz ajtaja.

- Ezt, még mindig nem olajozták meg. Fel sem tűnt mikor beléptem! - állapította meg, majd felemelte fejét, hogy megnézze ki érkezett. Fejét a zaj irányába fordította, de az érkező már a padsorok közepénél járt. Törékeny női test volt. Fekete vállig érő hajjal és fekete ruha volt rajta. A fekete ruha úgy táncolt körülötte mintha még várna valakit, hogy kitöltse az anyag adta teret.

- Biztosan nagy bánata lehet, mert sokat fogyhatott mostanában vagy pedig kölcsön kérte a ruhát. - állapította meg Marika néni.

A fekete ruhás nő először mereven az oltárra nézett, majd felemelte fejét és motyogott valamit. Sokáig állt így, majd az egyik padsor szélére leült. Nem kulcsolta imára kezét és nem is imádkozott, csak mereven maga elé nézett.

Marika néni folytatta az imádkozást és nem figyelte tovább a betérő idegent.

Kis idő múlva a fiatal nő öklével a padot kezdte el csapkodni és hangosan kérdezte: „Miért- miért? Most itt vagyok, adjál választ!”- majd a padra hajtotta fejét és zokogni kezdett, de olyan mélyen, hogy testét rázta a fájdalom. Szemmel látható volt, hogy rázkódik teste a ruha alatt.

Az idős hölgy felkapta a zajra a fejét, amit egyből csóválni is kezdett, majd felállt és a nőhöz lépett.

- Nem való az Úr házában ököllel a padot csapkodni!- szólt a zokogó nőnek.

Az, lassan felemelte a fejét, mi által láthatóvá vált a már vörösre sírt szeme és sápadt arca. Teste remegett.

- Való vagy nem való! Nem érdekel! Neki mindent szabad? - intézte sírósan a választ Marika néni felé, de nem nézett rá.

- Nagy a fájdalma látom, de kérem, nyugodjon meg! - majd leült a fiatal nővel szembe.

- Honnan tudná mekkora az én fájdalmam? Azt, csak én tudhatom. Elvette tőlem azt, kit mindennél jobban szerettem a fiamat. Három évet adott neki csupán. Ó, hol van itt az igazság? Most pedig hiába kérdezem, miért tette, nem válaszol. Nem is hiszek benne! Soha életemben nem mondtam el egy imát, mert ha létezne Isten, akkor itt a Földön minden szép és jó lenne, de mi van? Boldogtalanság és könnyek és fájdalom. Állítólag, Ő szeret minket, de ha így lenne akkor nem tenne ilyeneket, mert aki szeret az fájdalmat nem okoz. Tudja, mit szenvedett a Fiam? Felfalta testét egy baktérium hetek alatt. Úgy, fogyasztotta testét a húsevő baktérium, mint rozsdamaró a vasat. Marva, harapva. Senkinek nem kívánom. Piciny teste, napról- napra zsugorodott és én ott álltam tehetetlenül. Hiába üvöltöttem az orvossal, hogy segítsen, az csak széttárta a kezét és azt mondta: „Sajnálom! Nem tehetünk semmit!”

Katolikus szertartás szerint helyeztük örök nyugalomba. Én nem akartam, de Anyám ragaszkodott hozzá. Azt mondta: „ Ez, már így szokás és ennek így kell lennie!”

Fájdalmam akkora volt, hogy vele akartam menni. Bele is ugrottam az aprócska sírba, és csak azt ismételgettem, hogy vele együtt temessenek el. Nagy nehezen kiemeltek a sírból, majd orvost hívtak. Az adott egy injekciót, mitől kicsit megnyugodtam. Anyám meg sopánkodott, kezét tördelve, hogy ekkora szégyent hogy hozhattam rá.

Nem volt elég a fájdalom, mert jött a következő. Még azon az estén mikor szegény Fiam testét már koporsóba zárták és kemény föld borította be testét, akkor a férjem is elhagyott. Este elővette a bőröndöt és csomagolni kezdett. Fel sem tudtam fogni igazán, hogy mit csinál. Mikor megkérdeztem, hogy hova készül, így szólt:

Elhagylak! Végre elérkezett az a pillanat, hogy szabad lehetek, mert nem köt már hozzád semmi. Eddig is csak azért voltam veled, mert a fiunk miatt úgy éreztem, nem hagyhatlak el. Mást szeretek évek óta. Most oda megyek, ahol már a szívem van.

-Lelketlen! Te nem is szeretted a fiadat soha!

-Szerettem, de ez az élet! Ezt, akarta az Úr! Ez, volt az Ő akarata. Fogadjuk el és éljünk, míg még lehet!

Szörnyen éreztem magam. Engem mindenki elhagyott. A fiam, a férjem, de még a kutyám is. Érdekes én soha nem hittem, hogy a kutyák megérzik fájdalmunkat, de Morzsa volt az egyetlen ki oda kuporodott a lábaimhoz és nagy bundás testével bújt hozzám. Én, nem akartam őt. Én, a fiamat akartam ölelni újra. Fájdalmamban nem törődtem Morzsával. Nem etettem, nem itattam, míg egy szép napon elment. Azóta, minden nap elsétál a kapu előtt. Kis időre megáll és benéz, majd megy tovább. Próbáltam már behívni őt, de nem sikerült. Fájdalmas szemmel rám néz ilyenkor, majd szép lassan elindul, és ki tudja hova megy! Morzsa, kérlek! Bocsáss meg!

Ez, az én életem. Ez, az én huszonnégy évem boldogsága. Minek örüljek? Hogyan éljem túl?

- Tudja kedves, oly fiatal még, hogy feladni a reményt soha nem szabad. Nagy leckék sorozata az élet, de az Úr tudja, hogy mit, miért tesz. Döntését el kell fogadni. Egyszer talán megért mindent, de kell még néhány év, és hinnie sem ártana, de most az a legfontosabb, hogy engedje el a fia kezét, had menjen oda, ahová már tartozik. Engedje, hogy égi mezőkön játszón, de, míg ily szorosan fogja a kezét, addig nem tud megnyugodni ő. Itt lebeg, ég és föld között. Tudom, hogy szereti őt, ezért tegye meg, kérem! Ugye, megteszi? Ő, mindig ott lesz a szívében, mert ekkora mély köteléket semmi nem szakíthat szét. Megnyugszik majd szép lassan és érezni fogja, hogy a fia onnan fentről is szereti önt. Talán, ha lecsendesedik majd lelke, az Úr is válaszol majd kérdéseire.

- Nem mond Ő semmit, csak hallgat.

- Szólni fog, higgyen nekem. Meg kell nyugodnia, mert sok könnyet ejtett már a gyászidő alatt. Most ahhoz, hogy mindketten boldogok lehessenek, minél előbb el kell engednie őt.

- Jó magának, mert nem tudja, mi a fájdalom és van hite, ami átsegíti mindenen.

- Hitem mindig is volt. Nem mondom, hogy higgyen Isten létezésében, bár meggyőződésem, hogy létezik. Ez, az Ön szabad döntése. A fájdalom tudom mi. Én, már szinte mindenkit elveszítettem, már koromból adódóan is, de mindig szeretettel gondolok rájuk és ők itt vannak velem. Itt, a szívemben. El kell fogadnunk, hogy senkit nem tudunk örökre magunkhoz láncolni, még akkor sem, ha szeretnénk. Örülnünk kell annak, hogy ők életünk részei voltak és ez által mi boldogok voltunk, mert ajándékok voltak Ők. Tudja, mit kedves? Itt lakom nem messze és az esti miséig még rengeteg idő van. Jöjjön, beszélgessünk kicsit. Főzök egy jó teát és elmondhatja, ami nyomja a lelkét. Meglátja, utána minden jobb lesz. Na, jöjjön. Ne féljen, nem fogom megenni.

- Talán igaza van. Lehet, hogy jót tesz majd, ha beszélgetünk kicsit.

A két nő egymásba karolva indult el. A fiatal nő arcán megpihentek a könnycseppek, de már nem rázta testét a zokogás, mert volt valaki, ki ismeretlenül is, de szeretetével kezdte felitatni a soha kiapadni nem akaró könnyeket. Talán azóta az ifjú lélek is megkapta kérdésére a választ, de az biztos, hogy a szeretet ereje átlendítette azon az akadályon, amin azt hitte, soha nem tud átlépni.

Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, mert ott van Ő veled akkor is, mikor nem is véled, csak nem látod, hallod, hogy üzen Neked.

Legyen meg az Úr akarata! Ámen!

Az izgató piros cicanaci

Tétován bolyongtam azon a délutánon. Gondolataimban az óceán és az a lány, ki összetörte szívem. Akit imádtam délelőtt és délután és minden nap hajnalán. Szép volt, míg tartott, de egy napon szépen összepakolt a drága és elindult egy új világba. Ezen gondolatok voltak fejemben és az óceán, hová készültünk egy nyári délután, de nem jutottunk el oda soha, mert Ő másképp gondolta. Mentem lehajtott fejjel, nem láttam, ki előttem van és azt sem, ki mögöttem haladt. Egyet láttam csupán, a gyönyörűlányt, ki elhagyott, s ki nem akarta már velem nézni a tengert és az óceánt. Hírtelen velem szembe jött két női láb. Mást nem is láthattam volna belőle, mert lehajtott fejem csak ezt érzékelte. Elég volt látnom a lábát, hogy megremegjen kissé testem. Cicanaci volt a csodálatos lábakon, mi úgy feszült a testre, mint festék az ecsetre. Amúgy is gerjedek a női lábra, főleg, ha erős és van tartása. Ennek volt. Felkavart a látvány és felnéztem a nőre. Barnának gondoltam valami miatt, de Ő szőke volt és bájos. Ott állt előttem a női ideálom. Meg kéne szólalni, de torkomban gombóc, testemben vágy. Nehezen megy a megszólítás.

- Ó, gyönyörű nő! Elvarázsolsz engem, oly szép vagy és testem ontja a vágyat, hogy megérintse bőröd és szíved. Vágyat ébresztettél bennem kedves és szikráját a szerelemnek. Mondd, megismerhetlek jobban? Kitárod felém a lelked is, hogy azt is lássam, ne csak a tested? - Rám mosolygott lágyan és én elvesztem a mosolyában.

- Kedves mit mondasz. Örülök minden szónak. Oly kedvesen szóltál, hogy lényed megérintett. Ismerjük meg egymást, nem bánom, nincs ellenvetésem. - Hónapok teltek-múltak és a lány szerelmét megkaptam. Szeretett Ő szívvel és testtel, nagyon. Vele boldog volt minden pillanatom. Megnyugtatott léte és éltetett szerelme. Testre simuló nadrág, ez volt a gyengém, így arra kértem mindig Őt, ha lehet, ilyet vegyen fel, ha velem van. Volt neki sok színes cicanacija, amivel az őrületbe kergetett és heves vágyat ébresztett. Egyik délután megláttam egy piros cicanacit az egyik üzletben és egyből Rá gondoltam. A nadrágban Őt láttam. Elmeséltem neki, mi volt az, mit láttam és megkérdeztem, örülne-e, ha megvenném neki? Mosolygott a Drága, és én nem vártam a válaszára, mert tudtam, a nadrág lesz az ajándéka. Piros dobozba raktam a csodás darabot, majd piros masnival kötöttem át. Szinte a dobozból is dőlt a vágy. Vörös rózsát raktam hozzá neki, mert tudom, azt szereti. Izzott minden, mit kezemben tartottam és remegett a lábam, mikor megláttam. Nehezen jött ki a hang a torkomon, mert oly sok volt a kezemben a piros, ami igaz, nagyon izgatóan hat és testem, lelkem Őt akarta ölelni, csókolni, szeretni. Boldog volt a Kedves, mikor meglátta ajándékát és meghatottan köszönömöt dadogott. Rám mosolygott és adott egy édes csókot. Óvatosan kibontotta a dobozon a masnit, hogy megnézze, mit is kapott. Mikor a fedelet leemelte, pajkosan mosolygott szeme.

- Mindjárt jövök, Kedves, csak fél percet kérek.

A fél percből tíz lett, de nem érdekelt, mert mikor megláttam, lélegzetem el ált, úgy csodáltam. Előttem állt Ő, a piros cica nadrágban. Testére feszült az anyag, követve a fenék vonalat és a combjai vonalát, míg elérte a bokát. Magas sarkú cipő nyújtotta a gyönyörű lábat és fokozta bennem a vágyat. Légzésem nehézzé vált kicsit, a szám száradni kezdett, míg Ő így szólt.

- Kedves, oly selymesen bársonyos ez az anyag, hogy simogatja a combomat. Csodálatos, mit vettél nekem. Gyere, kérlek, érintsd meg.  - Remegő lábbal közeledtem hozzá. A csodás lábak vonalát követtem szememmel, mit tudtam, hamarosan megérintek.

- Érzed, mily bársonyos az anyag tapintása? És mily forró, ami vágyamat sugározza.

- Érzem! - Dadogtam kábán. Alig értem hozzá, mikor rám nézett és mosolygott. Mikor mosolygott, nem tudtam neki ellenállni. Akkor, egyből meg kellett Őt csókolni. Most is így történt. Egybe forrt ajkunk és vadul, hevesen csókolóztunk.  Édes volt a csókja, mint a méz és oly határozott, de mégis oly lágy, hogy csak fokozódott a vágy.

- Kedves! Oly szép-e ruhadarab, mit kaptam és oly szívesen viselem, de most levenném, mert tested akarom érezni. Érezni, mikor bőrömhöz ér tested és általad egy leszek Veled. - Már nem is igazán hallottam, mit akar, hisz csak szófoszlányok jutottak el tudatomig, de azt biztosan éreztem, hogy szeretni akar. Én is alig vártam már, hogy magamhoz húzzam és vágytól hevült testem neki adjam. Bőrének minden milliméterét éreztem, mikor ráfonta testét, testemre. Halkan suttogott szerelmes szavakat fülembe, mitől csak még jobban éreztem, hogy akarom Őt. Simogatta arcom oly lágyan, mint ahogyan mindig szokta, és ez nekem oly jól esik minden alkalommal. Szívvel szeret Ő, ami oly ritka, mert szíve sugározza a testébe a vágyat, ami nem ismer időt és teret, csak boldog, belefeledkező szeretkezést. Kényeztet és kényeztetem. Csókolom és visszacsókol. Mikor, már oly heves a vágy, hogy nem bírjuk tovább, akkor olvadunk egybe. Oly csodás, mondanám, de néma maradok, mert ily szép szeretkezésem csak Vele volt. Szíven keresztül ölel a test, míg eljut oda, ahol azt mondja, "boldogság Veled az élet". Elönti testem-lelkem a boldogság, mert enyém volt e csodálatos lélek, ki bennem vágyat ébresztett. Ránézek a piros cicanadrágra, ami behozott minket az ágyba és oda szólok neki, mintha értené, amit mondok.

"Te, piros cicanadrág! Széppé varázsoltad a délutánomat."

Öregkori etyepetye

Mama! Lesz este egy kis etyepetye? – kérdezte a papa reggel, mikor a szalonnát ette e tojással. Nem is tudom, hogyan jutott eszébe e gondolat, hisz ily kérdést ritkán intéz már felém. Talán a tojás láttán ébredt fel benne a vágy, de én tehetek róla, mert miért csinálok ilyenféle reggelit. Jó lett volna valami felvágott is. Na, arról vajon mi jutott volna eszébe? Ahogy ismerem, egyből egy kivasalt disznóhoz hasonlította volna, mert humora kicsit furcsa, de ő az enyém. Így szeretem. Együtt öregedtünk meg. Egye fene! Legyen egy kis etyepetye, válaszoltam, de kicsit izgultam. Mindig izgulni kezdek már ilyen kérdés után, mint egy szűzlányka. Na, nem azért, mert nem tudom, hogy mi vár rám. Azt, már tudom rég. Más miatt izgulok, mert testem varázsa már nem olyan, mint a tavasz varázsa. Ó, hol van már az ifjúság édes tánca!  Akkor, nem volt efféle kérdés, csak ölelés és etye meg petye. Ó, de boldog is voltam, mikor egybeforrtunk! Fess férfi volt a Pista. Ezt, mondta nagyanyám róla. Nem is tévedett, mert büszkén fogtam a kezét. Akkoriban, még én is elégedett voltam a testemmel, ami olyan volt, mint egy friss harmatos barack. Aztán, teltek, múltak az évek, és bizony a test öregszik. Tudom, hogy ez a természetes, de kis önzőmódon azt szeretném, ha minden olyan lenne rajtam, mint rég. Na, jó, ha nem is olyan, de hasonló. Ilyenkor lázasan készülődök az estére. A tükröt háromszor is áttörlöm, hogy jól lássam benne magam, mert úgy vélem torzít néha. Biztosan elöregedett az anyag. Van az is már vagy harminc éves, de a valóság az, hogy a kép hibátlan, a valóságot mutatja. Én, meg egy álomtükörre vágyom, amiben azt látom, amit látni szeretnék. Bolond öreglány, mondogatom ilyenkor magamnak, mert tudom, néha olyan vagyok, mint egy gyerek. Hiszek a mesékben. Hiszek abban, hogy este majd ott állok Pistám előtt karcsún, leengedett hajjal és neki felcsillan a szeme, mikor meglát és kiolvasom szeméből a csillapíthatatlan vágyat. Hiszek abban, hogy azt, és úgy csináljuk, ahogyan akarjuk, mert testünk úgy hajlik majd, ahogyan vágyunk kívánja, de ébredés az álom ára, mert tudom, ez már mind a múlt. Először mosolygok, mert szép felidézni az emlékeket, majd röhögök magamon, hogy mit is akarok. Szép vagy, szeretlek, jut eszembe, kedves párom szava, de tudom ő is boldogabb lenne, ha egy szebb testben látna. Nem véletlenül nézi meg a nőket még most is az utcán. Ilyenkor szerintem gyorsan kicseréli a fejeket. A jó nő testébe beépíti az én fejem. Izgulok! Kipakolom a szekrényt, hogy megfelelő cuccot találjak estére. Felesleges aggódni, Kedves! Nekem meztelenül is jó leszel, szól a párom. Tudja, hogy izgulok és meggyőződésem, hogy még jól is mulat rajtam. Valahol igaza is van, mert miért is rám ruha, ha úgy is földre hull rövid idő múlva. A testemet, pedig jobban ismeri, mint én, de nem lennék nő, hanem érezném úgy, hogy este ragyognom kell. Fehér kis vászonruhácska mellett döntök, mert az takar, de láttatni is enged. Ez, pont jó lesz! Előkerül a csipkés bugyi is, ami így hetven felé kicsit mókás, de adjuk meg a módját. Ma, már csak ezeken az estéken van rajtam ilyen, mert jó kis dereket takaró darabot hordok, mert örökké fázok. Eszembe jut, mikor hevesen tépte le a csipkés bugyit rólam, úgy harminc éve. Na, ma ettől nem kell félnem, mert majd leveszem magam. Közeledik az este. Rózsaillatú fürdőben merülök el. A hab simogatja testem, de harcol vele a szorongás. A testemen vívják meg a csatát. Puha törölközőbe tekerem testem, hogy a vízcseppeket felitassam, de a fránya banyakór megtréfál rendesen. Vissza a kádba és egy halk ima, hogy jól alakuljon minden.

-Édesem! Várlak!

-Megyek Drágám!

Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha reggel nem kérdez semmit, csak napközben utat enged a vágynak, ami ellen nem tiltakoztam volna. Bugyi, lepel, mennem kell! Néhányszor megroggyan a lábam, amíg a szobába érek, de mosoly arcomon. Jöjjön, aminek jönnie kell! Belépek a szobába. Egyből körbeölel a drágám illata, ami mindig, mint egy varázslat megnyugtat. Előttem a férfi, akit még mindig úgy szeretek, mint az első percben. Látom, hogy ráncos már a bőre, de nem érdekel. Hajt felé a vágy. Az ágyon ül és csendesen néz. A szeme, még úgy ragyog, mint rég. Hangjában felfedezem azt az izgató hangszint, ami hosszú éveken át mindig izgatott. Már, nem gondolok semmire. Vágyaim vezetnek. Egy pillant és földre hull minden ruhadarab, úgy, mintha nem is lett volna. Csókolom öreg fejét és boldoggá tesz érintése. Percek, hosszú percek boldog ölelése veszi kezdetét. Néha, egy aprócska kis, jaj, mert bizony rozsdás az a forgó, de nem zavaró. Királylánynak érzem, magam kit kényeztetnek. Mindig erre vágytam mikor fiatal voltam, mert azzal lenni, akit szeretek minden perc gyönyör. De, akkor hevesek voltunk és nem igen húztuk az időt. Igaz, hogy ha sokáig vágyakozunk valamire azt meg is kapjuk. Bár, ehhez, most meg kellett öregedni. A szív szerelme csodákra képes, mert ha hosszabb úton is, de a mennyekbe repülünk, halkabb sóhajokkal, de örök boldogsággal. Ennek is megvan a szépsége és egy egész estét betöltő programmá válik. Boldogság könnyekkel szemünkben nézzük csendesen egymást és lelkünk mélyén azt kívánjuk, hogy még legalább húsz évig legyen módunk így is szeretni egymást. Csend, majd az én édes párom megszólal. Tanár volt a lelkem, aki otthon is az maradt, és neki összegezni kell a dolgokat.

-Édesem, szeretlek! Minden egyes perc ugyanolyan ajándék, mint harminc évvel ezelőtt, csak a dolgok menete változott meg kicsit. Itt is van bevezetés, tárgyalás, befejezés, csak fiatalon rövid mind. Öregen, pedig hosszú a bevezetés, rövid a tárgyalás, hosszú a befejezés. – és emlékei között keresgélve kajánul mosolyog.

-Ötös! Jól felelt Pista. Pihenjen. Én, hozom a kenőcsöt, hogy bekenhessem a derekát, mert holnap fel sem tud kelni, ha nem teszem.

-Kincsem vagy!

-Tudom! Holnap reggelire felvágott lesz.

Nevetünk boldogan, míg utó, utójátékként derekát kenem.

Bolond

Nem érdekelte a divat. Kontyot hordott, mikor nem is volt divat. Mikor jelzőkkel illették, jókat nevetett, mert minden egyes szó lepergett róla, és csak nevetett újra. Mindennek tudott örülni. Esőnek, szélnek, napsütésnek. Mikor esett az eső, tenyerét tartotta az esőcseppeknek, majd tenyeréből ívott, és mosolygott arca. A szél is a barátja volt, mert táncra perdült, és kabátja pörgésének örült. Mikor mindenki panaszkodott, hogy forró a nyár, ő vígan dudorászott és órákig sétált a városban. Néha, megpihent egy padon, arcát a nap felé fordítva. Télen hóembert épített. A cicáknak tejet adott egy kis tálban a parkban, de a madaraknak is jutott néhány falat. A hajléktalannak enni vitt, ki köszönte, de nem tudott olyan éhes lenni, hogy megegye, mert félt, hogy ki tudja mit kevert neki az a bolond nő. Bolond! Egyszerűen csak így ismerte mindenki. Soha, senki nevén nem szólította. Olyan volt, mint akinek elfelejtettek nevet adni. De, ki is volt ő? Senki nem tudta. Még abban a házban sem tudták ahol élt, és mindenki ismerte, de ott is csak bolond volt és kész. Legjobban Józsi bácsi ismerte őt, mert egy házban nőttek fel. Az, ő története így szólt a Bolondról.

-Róla szeretne tudni? Ugyan, mire kíváncsi? Talán arra, hogy miért volt bolond? Azt, én honnan tudjam.

-Mi volt a neve?

-Julcsi, de olyan ritkán hallotta, hogy szerintem nem is vett tudomást róla, ha így szólították. Én is csak onnan tudom, hogy egy osztályba jártunk. Már a szülei is bolondnak hívták. Furcsa volt mindig az igaz, de ki tudja mit gondolt és érzett. Nem érdekelt ez senkit, soha.  Kicsi gyermekként a macskákkal beszélgetett, a madaraknak dalolt és önfeledten táncolt a gangon. Úgy, hogy a zenét csak ő hallotta, mert a ritmust a lelke adta. Nem nagyon barátkozott a korabeli gyerekekkel, mert egyetlen szülő sem akarta, hogy gyermekének bolond barátja legyen. Jó tanuló volt, mert szinte kívülről fújta a tankönyvekben lévő anyagot. Valahová jelentkezett továbbtanulni, de hogy merre vitt az útja nem tudom. Dolgozott is valahol, de hogy mit és hol, senki nem tudja. Apja, korán magukra hagyta őket. Emlékszem, napokig ült a gangon a temetés után és csak sírt, de senki nem vigasztalta. Anyja, pörölt vele örökké. „Szégyen vagy, te bolond” Oly sokszor zengett ezektől a mondatoktól a ház. Arra, még emlékszem, hogy olyan húsz, húszon egyéves lehetett, mikor egy este sírva futott haza. Ruhája cafatokra volt szaggatva és véres volt a lába. Suttogták, hogy megerőszakolták. Nem tudom, de hogy férfit soha nem láttam a közelében az biztos, de kinek is kellett volna egy bolond nő? A pillangókat nagyon szerette és ezt öltözködésében is kifejezte. Pillangós ruha, hajcsat és minden, amin színes pillangó volt. Néha, olyan nevetséges volt, hogy nem lehetett nem röhögni rajta. Évekig, hosszú, hosszú évekig ápolta az anyját. Nem is értem, hogy hogyan tudta csinálni, ha nem volt egészen ép az elméje? Az viszont tény volt, hogy jól csinálta és a gyógyszereket is időben beadta anyjának, az biztos. Egyszer találkoztam a doktorral, és akkor megkérdeztem, hogy hogy van Anna? A lehetőségekhez képest jól. A lánya gondoskodása és szeretete tartja életben, válaszolta a doktor. Ezen, nagyon meg is lepődtem, mert el sem tudom képzelni, hogy hogyan tud egy bolond szeretni. Na, mit akar még tudni? Nem is tudom, miért érdekli ez a történet.

-Tudja,mi történt vele?

-Mindenki tudja. Szörnyű látvány volt. Tudtam én, hogy ennek a madárszeretetnek nem lesz jó vége. Történt ugyanis, hogy egy madár fészket rakott az ajtaja fölé. Na, meg is volt a mindennapi műsor, mert beszélgetett, énekelt e kis madárnak. Azon, a reggelen a madárka valami miatt kiesett a fészekből és ez a bolond vissza akarta rakni, de megcsúszott és lezuhant az ötödikről. Jó nagy csapódás volt. A gyerekek sikítoztak, mikor látták a vérben úszó testét. Én, nem is tudom, hogy hogyan gondolta, hogyha a székeket egymásra rakja, akkor eléri biztonságosan a fészket. Szörnyű tragédia, az biztos, de várható volt, hogy nem fog egyszerűen véget érni az élete.

- Könnyes a szeme. Míg, mesélt úgy éreztem, hogy nem különösebben érintette meg a szívét a Julcsi. Most mégis mi történt?

-Tudja, most ahogy meséltem róla döbbentem rá, hogy lehet, hogy nem is volt bolond. Aki bolond volt, azok, mi voltunk, mert soha nem fordultunk felé figyelemmel. Lehet, hogy sokkal bölcsebb és okosabb volt, mint mi mindannyian, csak a végén, még ő is elhitte magáról, hogy bolond, hisz oly sokat hallotta. Nyugodjon békében. Gonoszok és gyarlók vagyunk mi emberek, de ezt nehezen vagy soha nem ismerjük be. Ezt, ne feledje, ha már meghallgatta a történetet.

Nézze! Ott, egy  szép pillangó!

Répatorta / mosolytörténetek /

Vega volt a Sára már jó pár éve. Na, nem volt mindig ez így, mert régen sok húst evett, amit nagyon szeretett, de egyszer olyan dolog történt életében, hogy búcsút mondott a disznó, marha és csirkefalatoknak és rászokott a friss zöldségre. Sára ugyan is hosszú-hosszú évekig magányosan élt, míg életébe betoppant egy férfi, kiben a királyfit látta, pedig cseppet sem hasonlított egy királyra. Arrogáns és durva volt, olyan, mint egy rossz pokróc, de Sárát senki nem győzte meg arról, hogy ez távol van egy királytól és a Trabantjában is fehér paripát látott, pedig csak a színben volt hasonlóság.

Mikor Sára beült a fehér Trabantba, úgy érezte, vele száguld a fehér paripa. Agyát akkoriban teljesen beborította a köd és szerelmes volt nagyon. Egyszer a „királyfi” kitett magáért és Sárát vacsorázni hívta. Nagy szó volt ez ám, mert addig csak az utcán találkozgattak és a randi abból állt, hogy sétáltak utcákon át. Ki is csípte magát rendesen a nagy alkalomra. Jaj, ma finomat eszek és sokat, keringtek a fejében a gondolatok és sorban jöttek elő a képek a csodálatos kétszemélyes találkáról. Kicsit csalódott volt, mikor nem puccos étterembe mentek, csak egy eldugott kis füstös étkezdébe. Itt biztosan háziasabbak az ízek, vigasztalta magát és mosolygott, mert fülig szerelmes volt már. Mielőtt rendeltek volna, így szólt szíve választottja:

-Tudod, kedves, el kell mondanom, hogy én húst nem eszek, mert nem tartom egészségesnek. én vega vagyok és Tőled is azt várom, hogy tarts velem.

-De, én nagyon szeretem a húst!

-Elég helytelen és mindamellett még egy őszinte vallomással is tartozom Neked! Nem mondom, hogy nincs jó alakod, de nekem kicsit sok. Tudod, én nem nagyon szeretem a töltött galambot. Nekem az ideálom a fitt, sovány alkat, de mivel ilyen aranyos és kedves vagy, ha akarod, megtartalak.

Kikerekedett Sára szeme, de úgy érezte, ezért a férfiért bármit megtenne. Másnap a barátnőjének elmesélte, hogy miért nem kér sültkolbász reggelire, pedig nagyon kívánta.

-Te, nem vagy normális! – mondták neki.  - Láss már reálisan! Most nem látja, egyél nyugodtan!

-Nem! Én, ebben is hű akarok maradni. Tegnap este megfogadtam neki, hogy az idén már húsvétkor nem lesz sonka.

-Akkor, mi lesz?

-Répatorta.

-Répatorta? – és sok döbbent tekintet

- Neked teljesen elment az eszed! – mondta Jutka, ki a kapcsolatban nem sok jót látott – Egész életedben répát akarsz rágni, mint egy nyuszi, vagy salátát legelni, esetleg, ha jó napod van, ehetsz uborkát!

De Sára nem hallgatott senkire és nagy nehézségek árán lekűzdötte a hús iránti vágyát és kavarta nap, mint nap a répatortát. Fél évig éltek együtt, de az elég volt, hogy Sára leadjon vagy húsz kilót és szervezetében felhalmozódjon a karotin, mert répatorta nélkül már nem volt nap. Már a tepsi is elpirult, ha a massza belekerült, mert már az is szégyellte, hogy nem sül benne más. De Sára csak reszelte tovább a répát, keverte hozzá a margarint, meg a tejet és lisztet, na és a szeretetet.

Egy téli reggelen arra ébredt, hogy üres mellette az ágy, így elindult megkeresni a kedvesét, de a konyhában csak egy levelet talált.

A kapcsolatunkat bontom, mert nem olyan, mint gondoltam. Unom már a sok répát és zöldséget. Alakod olyan lett, mióta Veled vagyok, mint amilyet szeretek, de ez már kevés nekem. Tudod, arra gondoltam, hogy miután hozzád költözök, Te majd meggyőzöl arról, hogy a húsfogyasztásra szükség van, de nem így történt. Egész életemben imádtam a húst, de soha nem volt rá pénzem. Gondoltam, két jövedelemből majd jut arra, de tévedtem. Így tovább állok édes és hagyom, hogy éld az életed.

Összetört Sára világa, de ő már maradt továbbra is vega. Sokáig nem találkozott senkivel, míg tegnap este vacsorázni ment a Pistivel. Neki nem volt fehér paripája, csak fekete BMW-je és a várba mentek puccos étterembe vacsorázni.

Mikor megkérdezte a Pista, mit rendelhet neki, Sára nem nézett az étlapra, mert pontosan tudta, mit akar enni, így répatortát kért. Pista furcsán nézett rá és mondta:

-Egyél húst is édes, hisz a szervezetnek szüksége van rá és, hogy őszinte legyek, rád férne néhány kiló.

-Nem! Én maradok vega és, ha nem tetszik, mehetsz tova! – Válaszolta keményen, mert elege volt a férfiakból és miután a levelet elolvasta, megfogadta, ezután úgy él és azt eszik, ami neki jólesik. Most pedig nem kíván mást, csak répatortát.

Vágyak

Ma is egy órát késtél, soha nem vagy pontos, mert számodra nem vagyok fontos. Magamnak mondom érzéseimet csupán, mert nincs értelme megosztani veled, mert tudom a választ és nem akarom újra hallani. Gőzölög a kávé, Te kortyolgatod és hol rám, hol a kávéra nézel. Csendes vagy. Nem szólsz, mert nehéz hazudnod, az igazságot meg, ha kimondod, akkor tudod, hogy soha nem innál kávét az én asztalomnál. Miért hiszed, hogy nem hallom a kimondatlan szavakat? Talán azért, mert nem szóltam? Elég volt, úgy érzem. Szemedbe nézek és némán mondom azt, amit már úgy is tudok. Szerelmet hazudtál testi boldogságodért. Azt hiszed, nem tudom? Ó, dehogy nem! Szólnod sem kell, olvasok a szemeidből. Azt hiszed, gyerek vagy és a végtelenségig játszhatsz, azt teheted, amit kisfiúként nem tehettél, babázhatsz. Mert nagy rajtad a teher, mondanád és kell egy kis játék, egy kis lazítás, miben boldognak érezheted magad, mert mi az életed. Kérdeznem sem kell, mert tudom a válaszod. Keserű minden napod és én vagyok a vigaszod, mert otthon halálra nyüstöl az asszony, hogy kevés a pénz. A gyerek nyaggat, hogy játssz vele kicsit, mert már oly rég látott.

A főnököd egy hajcsár, bár nincs kezében ostor, de érzed csapását, mert még pisilni sem hagy, csak folyamatosan azt mondja, dolgozni, dolgozni. A szívedben olyan szúrást érzel néha, hogy úgy gondolod, nem éred meg a reggelt. A villamoson is bliccelsz, mert nem veszel bérletet, hisz abban reménykedsz, hogy csak le tudsz csípni egy kis pénzt benzinre. Meg miért is vennél jegyet, hisz akkora a tömeg, hogy tapossák a lábad, szidják az anyádat és ülőhelyed úgy sem akad, a kezed meg a kapaszkodóhoz odaragad.

Röviden úgy összegeznéd, hogy tele van a törpöd és erre azt várod, hogy meglágyuljon a női szív és jó szorosan karjába zárjon. De nem! Mozdulatlan az a női kéz, miközben már ruhátlanul ül előtted, Ő, a nő, mert gondolatban már levetkőztetted és azt várod, hogy Tiéd legyen végre, mert vágyad is hajt, meg sietni is kéne, mert az asszony megint kiakad, hogy későn érsz haza és a zsebed is üres. Így az asszonyról eszedbe jutva elkezdenéd szidni azt, ki odahaza mos, főz rád és várja, hogy egy kis kényeztetést kapjon esténként. Elhidegültünk már egymástól rég, csak a gyerek tart össze minket, de téged szeretlek, folytatnád, mert eddigi szavaid nem értek célba, látod. Te vagy a mindenem édesem és meglátod, hamarosan együtt leszünk, csak adj egy kis időt. Kapsz, válaszolom halkan, majd hozzád lépek és adok egy puszit. Nem is tudom, miért, majd megfogom a kezed, mire felcsillan a szemed és nagyot sóhajtasz, hogy na, végre! De, nem a hálószoba felé megyünk. A bejárati ajtó felé húzlak és kinyitom az ajtót, és Isten Veled, mondom. Te rám nézel csodálkozva, és a, de szócska hagyja el ajkad. Semmi de, felelem, és már csukom is az ajtót, mert bármennyire is fáj, nekem ez így nem megy.

Az ajtó két oldalán, két ember vágya marad kielégítetlenül. Az egyiknek a teste, míg a másiknak a lelke fáj, mert nem kapta meg azt, amit kívánt.

Tucc-tucc

- Jaj drága unokám! Kérlek, nagyon kérlek, kicsit halkabban. Nem nekem való ez a zene. Úgy érzem, szétrobban a fejem. Ó hol vannak már azok a régi lágy dallamok.

- Ó papa! Tucc-tucc! Érezd a ritmust, légy fiatal úgy, mint rég! Légy szerelmes, vagy bohó ifjú.

- Jaj fiam! Mit tudsz Te a szerelemről? Szerinted mit szóltak volna a lányok, ha odaugrottam volna eléjük és mindenféle ugra-bugra közepette elkezdtem volna ott tucc-tucc-olni? Nem értem én ezt már fiam és sajnálom, hogy arra kérlek, hogy halkabban, de zakatol az agyam.

- Papa, most valóban olyan vagy, mint a korodbeli hetven évesek! Papa ne legyél már ilyen! Te nem ez vagy.

- Látod, megöregedtem, de szeretlek!

- Én is szeretlek papa. Na tucc-tucc.

- Ó Te nagy kölök!

- Ezt figyeld!

- Még a szöveget sem értem.

- A dallam papa!

- Nem fogott meg.

- Mi volt akkoriban a módi, mondd már el!

- Akkor a lágy dallamok voltak.

- Nem is volt vidám, szórakozós nóta?

- De volt mondjuk a „Jöjjön ki Óbudára, egy jó túrós csuszára”, vagy „Este ma várom a Nemzetinél, ott, ahol a hatos megáll”, ja és „almát eszem”...

- Nem semmi papa.

- Nem fiam és tudod milyen boldogok voltunk? El sem tudom mondani.

- Szó, ami szó, azok sem voltak jobb szövegek.

- Dehogy nem fiam. Tudod, volt a Gedeon bácsi is.

- Az ki volt? Valami mesehős?

- Jaj fiam! Valóban nagyon fiatal vagy. Gedeon bácsi a nők bálványa volt.

- Jó lehetett Neki.

- Az volt. Salgovácné túrós buktát sütött Neki a dal szerint. Neki, a női fodrásznak. Ó nagymamád is milyen finomakat sütött.

- Szeretted Őt igaz papa?

- Mi az, hogy szerettem, még ma is szeretem. Azért, mert már nincs velünk, még szeretem. Tudod, mindig azt hittem, én megyek el előbb, de a sors másként akarta. Tudod, milyen szép volt? Mikor megláttam, beleremegett testem.

- Jó volt szerelmesnek lenni?

- A legszebb dolog az életben fiam és, ha megadatik az, hogy egy életen át szerelmes maradsz, akkor elmondhatod, megkaptad életed legnagyobb ajándékát.

- Remélem, nekem is sikerül.

- Kívánom fiam. Szívből kívánom.

- Tuuc-tucc papa.

- Gyönyörű barna szeme volt és hosszú fekete haja és olyan karcsú kis alakja, hogy mindig úgy éreztem, ölbe kell kapnom és vigyázni rá, mert elfújja a szél. Sokat sétáltam Vele a kezét fogva és akkor boldog voltam. Este, mikor hazakísértem, megcsókoltam és az orgona illat keveredett az Ő illatával, mit mélyen magamba szívtam, hogy hazavigyem.

Egyszer fogtam Neki egy kis tarka pillangót is. Tudod, milyen boldog volt? Édesen nevetett. A parkban sétáltunk éppen, mikor az öreg tölgy törzsén megpihent a színes kis pillangó. Nézd, milyen szép, szól Ő és én azt szerettem volna, ha azt a gyönyörűséget kezében tarthatná. Óvatosan megfogtam a színes kis pillangó szárnyát és a kézfejére tettem. Ő csodálattal nézte, majd csókot adott érte. Sokáig gondolkodtam, hogyan kérjem meg kezét, mert el akartam varázsolni és olyat szerettem volna, amit soha nem tud feledni. Hintóval mentem megkérni apjától kezét és lila akác csokrot vittem, mert az volt a kedvence.

- Apjától kérted meg a kezét?

- Úgy bizony fiam, az úgy illett. Megvolt annak a módja.

- Mit szólt a nagyi, mikor meglátott?

- Könnybe lábadt szeme és ragyogott arca. Miután igent mondott, végigkocsikáztunk a városon az esti fényben. Tudod, még a szürke házfalak is mosolyogtak és a kockakövek táncoltak a hintó alatt. Szép volt fiam.

- Volt kedvenc dalotok is papa?

- Hogyne lett volna!

- Mi volt az?

- „Akácos út” Fogtuk egymás kezét a kis kerti padon és dúdoltuk. „Akácos út, ha végig megyek rajtad és eszembe jut a régi szép emlék. Nyári este volt, madár dalolt a fán” Lá-lá-lá-lá. Jaj, fiam. Könnyeket csalsz a szemembe. Menj inkább, hallgasd a Te zenédet. Azt a tucc-tucc-ot.

- Jó akkor hagylak.

- Köszönöm fiam ezt a kis csendet.

- Nem tart sokáig papa.

- Jaj nekem!

- Most figyelj!

- Jön a tucc-tucc?

És felcsendült a dallam, akácos út...

Reménytelen szerelem

Ülök ezen a padon és a szomorúfűzfát nézem. Földig érő ágai oly búsan hajladoznak, oly szomorúak, mint az én szívem. Ó, reménytelen szerelem! Reménytelen szerelem az enyém, mert a közös szívdobbanás már csak remény maradt nekem. Karom Téged vár, szívem minden dobbanása érted kiált! Téged kereslek mindenhol, hátha látlak még valahol. Rólad álmodom ébren és akkor is, ha alszom hűvös hajnalon, mert este álom nem jön a szememre, mert örökké Rád gondolok, Te jársz az eszembe. . Ó, reménytelen szerelem! Mást szeretsz és mást ölel karod, érzem, ebbe belehalok.  Szeretném látni csillogó szemed, érezni érintésed! Simogatni és simogatva lenni. . Ó, reménytelen szerelem! Hiányzik csengő hangod, a szívemnek oly kedves ritmusok. Mondd, merre jársz? Mondd, gondolsz-e rám? Én Téged várlak, de Te máshoz rohansz boldog szerelembe. . Ó, reménytelen szerelem! Az enyém! Miért? Miért? Miért hal meg a remény? Arról álmodom, hogy kopogsz ajtómon, egy hajnalon. Nem tudlak feledni, mert szívem örök szerelme ott maradt Nálad. Ott, azon az utolsó éjszakán, mikor karod ölelt át ezen a padon. Nem tudtam, hogy többet nem látlak, én csak vártalak-vártalak. . Ó, reménytelen szerelem! Nevedet suttogom minden percben, remélve, hogy meghallod és hozzám futsz boldog szerelembe. . Ó, reménytelen szerelem! Kézfejemen egy könnycsepp, mit Érted ejtettem. Nézem fátyolos szemmel és arcod látom. Várom, hogy rám mosolyogsz, de Te nem akarod. Szétfolyik a könny a kezemen és Te is itt hagytál, Kedvesem. Végtelenül nagy szerelem, mit érzek én. Csillapítanám, de nem tudom, mert szeretlek, végtelen nagy szerelemmel. Mért kell sírnom ezen a padon, ahol oly boldog voltam sok-sok napon. Várlak minden este, hátha erre jársz és újra a karodba zársz. . Ó, reménytelen szerelem! Néha a szellő felém hozza illatod. Ó, ebbe beleborzongok! Szememmel kereslek, de nem látlak. A remények, vágyak, mik előidézik még az illatot. Szemedben csillogott a boldogság, mikor belenéztem. Mondd, mi történt, hogy már más úton járunk Te, meg én? . Ó, reménytelen szerelem! Nehéz nélküled minden nap, mert csak téged akarlak!

Boldog emlékek, mik eszembe jutnak és érzem, mennyire hiányoznak. Csillogó szemmel néztem mindig Rád, forró karommal öleltelek át. Ölelnélek boldogan most is, szorítva magamhoz egy életen át.

. Ó, reménytelen szerelem!

Miben reménykedek még, nem tudom, de akarlak és akarlak nagyon.

Mindig azt kérted: Szeress nagyon! Szeretnélek, de nem tudlak, mert távol vagy. Miért kérted szerelmem, ha elhagytál engem? Miért mondtad, hogy ölelj, csókolj! ,  Ha távol mentél egy kora hajnalon. .      Ó, reménytelen szerelem! Forró csókom nem kéred már és ölelésem hiánya sem fáj. Miért mondtad, hogy szeretsz, ha ez csak játék volt Neked?  . Ó, reménytelen szerelem! Kezed nem fogja már kezem, mi boldogságot jelentett nekem. Szívem összetörve már és a gyógyulásra vár. Ki tudná begyógyítani e sebet? Ó senki, senki más, csak Te, Kedvesem! Várlak, de nem zörgetsz, így csendes az életem, csak a szívem ver hevesen. . Ó, reménytelen szerelem! A napsütés ölel át és nem Te. Ó, mondd, merre jársz minden este? Álomra hajtva fejed, kinek a nevét suttogod? És kit ölel karod minden hajnalon, ha én már nem vagyok? . Ó, reménytelen szerelem! Nem maradt más, csak emlék nekem. Kézfejemen a könnycseppet megsimítom, úgy, mintha Téged érintenélek. Ó, hiányod fáj nagyon, csak ezt érzem. Arcomra rászáradt egy könnycsepp, mit egy életen át viselek emlékül annak, hogy életem része voltál és egykoron olyan szép volt minden.

. Ó, reménytelen szerelem!

Nincs is annál jobb

Nincs is annál jobb, mint hideg meggylevest enni az étterem teraszán, nagykabátban ülve, dideregve. Porszemeket tányérszélre tolva. Esélyt sem adva nekik, hogy egybeolvadjanak az édes lével. A fehér abrosz széle portalanítja a tányér szélét. Majd, izzó vörösben bizonyítja sikerét, hogy ő a győztes. Az még kérdés, hogy a mosatásért ki fizet. Külön kis tányérka az asztalra téve a magoknak, ahol azok sokáig nem maradhatnak, mert a szél gyorsan felkapja, és a közeli járdára viszi. Nincs is annál jobb, mint dideregve meggylevest enni. Az őrült ötlet miért nem lett elvetve? Mert, a bezártság után kell a kényeztetés. Arról pedig az ember nem tehet, hogy ilyen ínyencségeket kíván meg. A leves egyre hidegebb. Olyan, mintha hűtenék. De, kit érdekel! A lényeg, hogy lehet. Az étterem teraszán enni lehet. A belső térben, egy szakálas fazon mosolyog, majd röhög a külső térben folyó kín láttán. Lassan szájához emeli a kanalat, amitől szemüvege bepárásodik, mert oly forró a leves. Még, kikacsint, mielőtt élvezné a forró levest, majd megelégedett arccal kanalaz. Homloka gyöngyöző izzadság, mert a leves vagy forró, vagy csípős, vagy mindkettő. Kint, levesbe fagy a kanál, de aki kint ül, az húslevest nem kíván. Neki, furcsa az ízlése, mert ma álmát váltja valóra. Azt, az álmot, amiben olyan édes volt a leves, hogy úgy érezte a meggyleves vele csodát tesz. Bemenne ő is a belső térbe, de neki oda nincs belépője. Lábai már remegnek, annyira fázik, de nem adja fel, mert végre álma valósággá válik. Nagy küzdelem árán elfogyasztja a kis pohárka levest, ami amilyen kevés, olyan nagy küzdelem. Elégedetten dől hátra, de kabátját szorosabbra húzza. A pincér elégedetten nyugtázza, hogy a vendégnek ízlett a leves, amit a szakács, meleg konyhában főzött meg. Megigazítja kócos fejét, amivel folyamatosan játszik a szél, majd dideregve a vendéghez lép.

• Egészségére! Hozhatok még valamit?

Emberünk gondolkodik, mit is tegyen. Feladja vágyait, vagy kérje még azt, amire álmában vágyott?

A hideg és a szél, nem lehet akadály! Rendel még.

• Kérnék még egy fagylaltkelyhet, sok tejszínhabbal. Ja, és hozzon egy felest!

A húsleveses közben izzadtan távozik. Emberünk nézi, majd halkan megjegyzi, még a végén megfázik.

Mókuska, már másé

Imádom a mókusokat, de legjobban azt a mókust szerettem, akit most vittek el. Kitépték a szívem egy darabját. Könnyes szemmel néztem az én mókusom után. Milyen hű társam volt ő. Minden reggel együtt indultunk és mindig oda vitt ahová én szerettem volna menni. Soha nem hagyott cserben. Lelke volt. Most viszont nem akart menni, mert nem nagyon akart indulni. Kérette magát rendesen. Már kezdtem úgy érezni, hogy itt marad velem, de aztán hirtelen egy dacos indulással meggondolta magát. Tudom, hogy haragudott rám, mert nem simogattam meg. Minden indulás előtt megsimogattam. Legszívesebben meg is csókoltam volna, ha nem tartottam volna attól, hogy bolondnak néznek az emberek. Mókuskát, két évvel ezelőtt vettem. Először idegenkedtem tőle, mert az a vadító piros színe, nem igazán volt férfias, de megfogott és nem engedett. Így kétszáznegyvenezerért megvettem. Nem mai darab, de nekem tökéletesen megfelel. Nem vágytam soha nagy luxusra. Mindig felesleges dolognak tartottam valamire sokat költeni. Ezért a telefonom is egy olcsó kis készülék, de nekem tökéletesen megfelel. Szóval, a piros csoda a boldogságom forrása lett. Mókuska iránti imádatom miatt neveztem el őt is Mókuskának. Szerette a nevét, mert komolyan mondom, mosolygott mikor nevén szólítottam. Sok kilométert megtettünk együtt. Hét közben, munkába és haza. Hétvégeken beültem a kocsiba és elindultam arra amerre kedvem támadt. Rengeteg szép hely van ebben az országban. Minden kirándulás erővel töltött fel. A nőknél nem volt nagy szerencsém Mókuskával. Csóróságom olvasták ki belőle, mikor arra kértem őket, hogy tartsanak velem. Micike nagyon a lelkembe mászott mondataival. Kezdtek jól alakulni a dolgaink. Már a remény is kezdett ébredni arra, hogy talán megtalálom az igazi társam, de egy pillanat alatt omlott össze minden. Vasárnap volt, mikor délelőtt találkoztunk és úgy terveztük, hogy kirándulunk kicsit. Mikor viszont meglátta Mókuskát, szinte üvöltött.

- Most ezt komolyan gondolod? Ezzel a szakadt kis kocsival akarsz meghódítani? Klíma sincs benne, gondolom. Nem képzeled, hogy egész nap a homlokomat fogom törölgetni, mert egy csóróval utazgatok. Én többet érek annál, hogy egy pénztelen senkinek adjam az éveimet. Én, nem nyomorogni akarok, hanem élni. Biztosan még egy ebédet sem tudnál venni. Keress mást, ha egyáltalán létezik még olyan nő, aki ilyen csóróval szóba áll.

Még mindig a lelkembe hasít a nyíl, ha felidézem azokat a szavakat. Nem vagyok gazdag, az igaz. Most pedig végképp nem. Ezért is váltam meg Mókuskától, mert nem maradt pénzem és most munkát sem találok. Fáj, jó, hogy fáj, de átmeneti minden. Egyszer ennek is vége lesz és hiszem, hogy közel a harminchoz még fel tudom építeni az életem újra. Kilencvenezer forint. Ennyit kaptam érte. Addig kell megváltoznia a dolgoknak, míg tart a pénzem, mert ha nem javul a helyzet, akkor az én helyzetem fog romlani. Most, olyan fájdalmat érzek mókuska elvesztése miatt, hogy nincs is szívem elkölteni a pénzt. Szeretnék most is kirándulni, de nem is lehet és nincs is mivel. Egyhamar nem kocsikázok, az biztos, de egyszer talán lesz még egy mókuskám, amivel száguldozhatok és talán lesz majd egy Mókuska is, akit karjaimba zárhatok.

Anyám hazavár

Anyám a kapuban áll aggódó arccal, kezét tördelve. Tekintete kutatóan figyeli a távoli kontúrokat. Teste meg-meg remeg az izgalomtól és magában mormolja, jaj Istenem, csak baj ne érje. Ugye, hamarosan hazaér? És vár engem, ki számára a legfontosabb. Én vagyok neki a fény, a boldogság. Várakozás közben, néhányszor befut a konyhába, hogy megnézze, kész-e már a kalács és aggódik, hogy még forró legyen, mikor hazaérek, mert tudja, úgy szeretem. Mikor meglát, mosoly kerül arcára és kezét gyorsan ruhája zsebébe rejti, mert a görcs nehezen enged és nem akarja, hogy lássam, mennyire megviselte a várakozás. Ilyenkor, mindig lelkiismeret furdalásom van, mert nem szeretném, ha aggódás lenne az élete, de ritkán sikerül időben érkeznem. Szégyellem.

Magához ölel és „gyere lányom, nézzük meg azt a süteményt”, mondja és belém kapaszkodva besétálunk a konyhába. A bejárati ajtónál mindig megáll, kinyitja az ajtót és menjél csak, szól halkan. Mindig nekem kell előbb belépni, már csak azért is, hogy le tudja törölni azt a kis könnycseppet a szeme sarkából, ami a hála könnye, azért, hogy hazaértem. Az egész lakást belengi a citromos kalács illat.

Jó hazaérni!

Haza, ahol minden olyan nyugodt, és oly erősnek érzem magam, hogy tudom, megoldom a lehetetlent. Erőt ad a szeretet. Többet merítek egy érintésből és mosolyból, mint bármi másból.

Megtört testét fájdalmas látni, de Ő még így is tud mosolyogni, pedig nem volt vidám élete, de Ő hősiesen tűrte. Szép, nagyon szép volt fiatal korában. Hosszú, fekete haja omlott a vállára. Nem volt olyan férfi szem, mi meg ne nézte volna, de a választás nem rá volt bízva.

Egyik vasárnap délután ünneplőbe öltözve kopogtatott be Jóska és megkérte a kezét. Jó harminc évvel volt idősebb és anyám nem értette az egészet. Korabeli fiúért dobbant meg a szíve és úgy érezte, majd Laciért lobban szerelemre, de ebből nem maradt más, csak egy lepréselt ibolya virág, a biblia lapjai között, mit megsimogatott minden este, mikor imádkozott.

– Hozzád a Jóska való! – mondta, az anyja – Mert, már van élettapasztalata, és van vagyona. Jó helyed lesz ott lányom meglátod, mert éhes gyomorral nem kell lefeküdnöd. Tányérodon mindig lesz falat és ez erőt ad. A férfiak, meg úgy is egyformák, csak a nevük más.

Az, én anyám, anyja vállára hajtotta a fejét és fájdalmasan zokogott. A fejében csak az zakatolt, hogy nem akarom, de tudta, anyja csak jót akar neki, mert náluk, volt sok olyan nap, mikor üres volt az asztal.

Nem tehetett a szülői szó ellen, így egy őszi délután fehér ruhába bújt teste és Jóska az oltárhoz vezette. Mikor, a násznép a lakodalmas sátor felé vonult, anyám a sárguló faleveleket nézte és rövid kis életét látta benne. A szél, fel-fel kapott egy levelet és magával vitte, valahová messze.

Anyám is szeretett volna falevél lenni és a széllel repülni, de nem volt olyan erős a szél, hogy felkapja és valahová, valami szebb világ felé sodorja.

Jóskának, nagy háza és nagy portája volt, hol lehetett dolgozni reggeltől estig. Anyám próbálta megszeretni apámat, de nehéz volt, mert apám durva ember volt és minden úgy volt, ahogyan Ő akarta. Anyám csendben tűrte, mert mit is tehetett volna, hisz megíratott a sorsa. Néhány hónap múlva a pocakja nőni kezdett és érezte, hordoz egy új életet.

– Fiút szülj nekem! – Mondta apám, mintha az úgy lett volna, hogy anyám dönti el.

– Addig fogsz szülni nekem, míg fiam nem lesz! – harsogta minden este.

Anyám csak imádkozott, hogy segítse meg a jó Isten és fia szülessen. Az égiek meghallgatták szavát és fiúval ajándékozta meg Őket. Apám, annyira örült, hogy két napig ünnepelt és a demizsonból a bort mindenkinek öntötte.

– Most már szülhetsz egy lányt is magadnak, ha gondolod!

Nem is sokat vártak a testvérrel, mert bátyám születése után egy évvel megérkeztem. Boldog család, lehetne mondani, de kívülről szebb volt, mint belülről.

Anyám reggeltől estig dolgozott és gyereket nevelt. Apám, meg osztotta az utasításokat.

Három éves volt a bátyám, mikor apám ragyogó arccal mondta:

– Most már eljött az én időm. Én nevelem a fiamat tovább és átadom neki minden tudásom. Te csak a lányoddal törődj, más gondod ne legyen! – szólt. Elosztott minket, mint a cukorkát. A fiú az övé, a lány anyámé. De, az érzéseket, a lelket nem tudta elosztani, mert bátyám anyámat mindenkinél jobban szerette.

– Anya! Én Veled szeretnék lenni! – mondta gyakran. Anyám azzal nyugtatta:

– Fiam, én mindig ott vagyok veled! Érezd! Csináld azt fiam, amit apád mond. Tőle sokat tanulhatsz.

Minden napnak meg volt a feladata és ki volt osztva mindenkinek a szerep. Hosszú-hosszú éveken át ez így volt, míg meg nem történt az a szörnyű baleset.

A bátyám a földeken segített apámnak iskola után és tanítási szünetekben. Azon, a napon is úgy történt. Ebéd után lepihent a kukorica föld szélén, hogy erőt gyűjtsön. Mélyen elaludt, mert nem hallotta, hogy egy traktor közeledik feléje. Közeledett a traktor, amit Tóni vezetett és soha nem gondolta volna, hogy ott ember lehet.

Későn vette észre az emberi testet, akkor, mikor már megállni nem lehetett. A bátyám 16 éves volt. Apám fájdalma leírhatatlan volt. Anyámat is két hónapig kezelték a kórházban a temetés után. Kapaszkodtak a koporsóba, mert nem akarták, hogy leengedjék a sírba.

Mire anyám a kórházból kijött, már csak én voltam neki, mert apám felakasztotta magát. Össze kellett volna omlania, mert ennyi fájdalmat nem tud elviselni egy ember, de Ő nagyon erős volt, mert ott voltam én neki, akit fel kellett nevelnie.

Most, felnőttként tudom igazán, milyen nehéz volt neki. Sokszor eszembe jut, mikor apró kis gondomat is úgy felnagyítom, hogy úgy érzem, itt a világ vége, pedig nem történt más, csak éppen előttem ment el a busz. Mi ez ahhoz képest, amin ő átment, de mégis, mindig mosolyog.

Én, pedig oly ritkán mosolyodok el. Van még mit tanulnom. Meg kell tanulnom örülni az élet minden kis apró örömének.

– Túl édes lett, hogy nem eszel? – riaszt fel anyám hangja, ahogy ott ültünk a konyhában, és kezemben a nekem sütött sütemény. Beleharaptam, és anyámat néztem, mikor feltörtek bennem az emlékek. Hirtelen, megrázom magam a hangjára, mint aki a hangyabolyban ébredt és rázza le magáról az apró kis hangyákat.

Leteszem kezemből a süteményt és nyelem könnyeimet, mert nem akarom, hogy lássa. Felállok. magamhoz ölelem és megcsókolva mondom, szeretlek anya.

Ő, megsimogatja a fejem és sírj csak, megnyugszol tőle, mondja, és vállát könnyeimnek adja.

Fehér egér

Egonka, az ötödik emeleten éldegélt szüleivel, egy óriási lakásban. Uralta is az egész teret. Játékait a lakás minden pontján rendszeresen szétszórta. Nem, csak a lakást uralta. Szülei is úgy táncoltak, ahogyan, ő húzta a nótát. Minden kérését teljesítették a szülők, és Egonkát a végtelenségig elkényeztették. Büszke is volt magára a picinyke gyermek, hogy ő uralja a teret, és minden embernek beszólhat a maga módján, mert senki nem mondja neki, hogy ne csináld. Az, elmúlt hetekben nagyon unatkozott, az öt éves fiúcska, mert zárva az óvoda. A játékok már nem kötötték le. A meséket unta. A házban sem nagyon találkoztak senkivel, mert ritkán hagyták el a lakást. Mostanában, a ház is olyan szürke volt és csendes. Ünnepek előtti, szokásos nyüzsgés is elmaradt az idén. Kevés disz került ki az ajtókra és a szokásos nagytakarítási hullám is elmaradt. Valahogy, úgy volt mindenki vele, hogy idén jó lesz a poros ablakon is kinézni. Egyik reggelen, Egonka arra ébredt, hogy álmában kitalált egy okos dolgot, amivel feldobhatná a sok szürke napot. Reggeli közben elő is adta elképzelését.

• Apa, Anya! Húsvétra kérek egy nyulat.

Természetesnek vette, hogy reggeli után, már indulnak is, de nagyon meglepődött, mikor nemleges választ kapott.

• Nem! Nyulat, nem veszünk az idén! – szólt az apa.

Döbbenet a gyerek arcán, mert ilyet bizony ő, még soha nem hallott. Először, nem is tudta, hogy mire vélje apja tiltakozását, majd megmakacsolta magát, és azt mondta:

• De! Igen! Kell!
• Nem! Idén, nem lehet ebben a házban nyúl. –harsogott az apa és nagyot csapott az asztalra.
• Már, miért ne lehetne?
• Idén, kicsit más a helyzet, mert olyan ünnep lesz, ami semmihez nem fogható. A járvány miatt, itt most nyúl nem lehet. Most, nem részletezem, hogy miért. Válasznak legyen ennyi elég.

Egonka, nagyon nem értette a dolgot, de a magyarázat nem is nagyon érdekelte. Csalódott volt, de nagyon. Tudta, most hiába minden, mert győztes, most nem lehet. Tovább gondolkodott, hogy mit is kérjen, hogy boldog legyen. Ebéd közben jutott eszébe, hogy mi is az, ami jó volna.

• Kérek, akkor egy egeret, ha már nyulam nem lehet.
• Egeret? Azt, lehet. Olyan, sok egér szaladgál mostanában a házban, majd fogok egyet.
• De, apa! Az mind szürke. Én, fehéret akarok.
• Legyen. Megveszem.

Délután, útra is keltek és vettek egy fehér egeret. Papírdobozban vitték haza. Hazaérve kapott egy kalitkát az egérke. A szülők fellélegeztek, hogy minden rendben, a probléma megoldva. Gondolták, most nyugalom lesz, mert Egonka a kis egérrel napokig jól el lesz. Ami, jött arra, még a legrosszabb rémálmunkban sem gondoltak. Az, új családtag, már akkor röhögött magában mikor bezárták a kalitkába. Alig várta azt a pillanatot, hogy csend legyen és testét már szépen ki is szabadította és futott. Volt is sikítozás, mikor az anyuka meglátta, hogy szabadon a kis állatka. Igaz, egy idő után megbarátkozott a gondolattal, hogy bárhol szembe jöhet vele egy fehér egér. Múlt hét szombaton aztán kezdetét vette az őrület, mert Egonka sehol nem találta az egeret. Az, egész lakást felforgatták, de sehol nem találták. Több órás keresés után, úgy döntöttek, hogy megkérdezik a szomszédokat, hogy nem e találkoztak esetleg a kis csavargóval. Erzsike néni az egyik közvetlen szomszéd akkorát sikított, mikor megtudta, hogy miért csengettek be hozzá.

• Jóságos ég! Már csak az hiányzik, hogy összerágjon itt nekem mindent.- sopánkodott, majd gyorsan be is zárta az ajtót.

Piri néni a másik szomszéd, örült, hogy valaki becsengetett hozzá.

• Piroska néni, nem látott egy egeret?
• Régóta nem. Mióta kirakták azokat a dobozokat, kevesebb van, vagy megint elszaporodtak? Majd, szólok is a gondnoknak, hogy figyeljen jobban a munkájára. Felháborító, hogy felveszi a pénzt, minket meg megesznek ezek a kis szürke lények.
• Fehér! Nem szürke.
• Fehér?

Mivel a szomszédoknál, nem jártak szerencsével, végig járták a házat és mindenhová becsengettek. Vegyes volt a fogadtatás. Volt, aki segítőkésznek bizonyult, de voltak olyanok is, akik nem válogatták meg a szavaikat. A harmadikon, olyan méregbe gurult egy lakó, hogy ezzel csengettek be hozzá, hogy legszívesebben összetörte volna a becsengetőket. Annál is inkább, mert nagyon nem kedvelte a kis elkényeztetett gyereket. Egy biztos. Felbolydult rendesen a ház. Hol volt már ez előző hetek csendes világa. A negyediken, olyan vitát váltott ki az egyik házaspárnál az eset, hogy hangos veszekedésüket csak az nem hallotta, aki nem akarta.

• Nem érdekel Géza! Tekerd fel azt a fehér szőnyeget! Nem gondolod, hogy rettegve fogok itt a szobában lépegetni. Észre sem veszem, és véletlenül rálépek, és akkor olyan sikítozás lesz itt, hogy összedől a ház.
• Mit cirkuszolsz itt, egy ilyen kicsi állat miatt? Miért pont a fehér szőnyeget?
• Mert, abban észrevétlenül el tud bújni.
• Ó, hogy azt a…………….. és mondta és mondta.

Egy idő után viszont kikerült a szőnyeg a folyosó korlátjára. Gondolván arra, ha már ilyen szép, napsütéses, tavasz idő van, akkor had szellőzzön az a szőnyeg. Egyre több szőnyeg levegőzött a korlátokon. Valahogy, úgy voltak a lakók a dologgal, hogy ha már keresik azt a kis lényt és szétszedték a lakást, akkor már ki is takarítanak. Egyre több ablak kezdett csillogni. Szép, színes virágok is kerültek a gangokra. A lépcsőház is megszépült, mert úgy voltak vele, hogy ha már takarítanak, akkor legyen már minden tiszta és ragyogó. A zárt ajtók is kinyíltak, mikor délután nagy kiabálást hallottak. Az elsőn lakó férfi üvöltözött. Igaz, csak a feleségének „mesélt”, de zengett a ház.

• Hallottál már ilyet? Kalitkát vettek az egérnek. Mindig, tudtam, hogy nem normálisak, de hogy ennyire, elképesztő.
• Ne kiabálj már Géza!
• Ne csitítgass engem. Elegem van. Semmi kedvem nem volt ma takarítani. Gondoltam, kibontok egy doboz sört és pihenek, de nem. Ráadásul, bolond itt mindenki, mert most mindenki takarít. Megyek, ki is írom, hogy mit, miben kell tartani, mert ezek még azt sem tudják, hogy az egereknek terrárium való és nem kalitka. A bolond még el is mesélte. Én, megyek és kalitkába zárom az egész családot. Elegem van!

Sokan, megmosolyogták a történetet, mert most tudták meg, hogy mi is volt annak az oka, hogy a fehér egérke eltűnt. Estére lecsendesedett a ház és mindenki az eseményeket figyelte a tisztára mosott ablakok mögül, de nem sok minden történt.

Este, jött a gondnok a kukákat kihúzni. Nagyon meglepődött a tiszta, virágos ház láttán.  Itt meg mi történhetett? Már, az utolsó kukát húzta ki, mikor észrevette, hogy két szürke egér között egy fehér sétál.  Tudta, hogy a fehér nem illik a képbe. Így elővette a cintányérját, és az udvar közepén össze is csapta őket. Ilyen, sajátságos eszközöket használt, ha valamit közölni akart a lakókkal, és nem volt kedve minden lakásba becsengetni.

• Emberek! Kinek hiányzik a fehér egér? Az, egyiket megtaláltam. Jöhet érte a tulajdonosa.
• Kettő van Péter? – kérdezte valaki.
• Én, csak egyet találtam, de biztosra veszem, hogy van még egy, mert egeret tartani csak párban lehet.

• Apa! Apa! Megvan a kisegér! Holnap ugye veszünk még egyet?

• Na, az kéne még! – harsogott Géza hangja az elsőről. – Nincs kedvem minden héten nagytakarítani. Különben is, úgy szaporodnak ezek, mint a nyulak. Venni sem kell. Ahogyan látom meg is tette az első lépést e felé a mi fehér egerünk. Hamarosan szürkésfehér példányunk is lesz. – majd gyorsan becsapta az ajtót.

A többi ajtó is bezárult szépen sorban. A lakók megnyugodtak lassan, és visszatért a régi nyugodt élet.

Másnap hallottam, hogy az utcán beszélgettek a szomszéd ház lakói. Valami sikolyokról volt szó, amit éjszaka véltek felfedezni. Most, azt szeretnék kideríteni, hogy mi történhetett a közelükben, mert az egész éjszakájuk, olyan volt, mint egy rémálom.

• Én, már régóta mondom, hogy szellemek vannak abban a házban. Nem véletlen, hogy nem is költöznek el onnan az emberek. Nem tudják, ott eladni a lakásokat.- mondta egy idősebb nő.
• Maga, egy boszorkány! – reagált rá, egy férfi és vitatkoztak tovább.

Ők, még nem tudták, hogy a szomszédban, egerekről álmodtak a lakók. A napközben átélt dolgokat álmodták újra, még félelmetesebb formában a történetet tovább szőve.

Az én kerékpárom

Kaptam, ma egy kerékpárt. Úgy, megörültem, hogy nagyra kerekedett a szemem, és nyitva maradt a szám egy jó időre, mert szükségem volt némi levegőre. Sokáig néztem karcsú formáját. Varázslatos, mondtam, majd gyorsan rá is pattantam. Ó, most jön csak az édes élet, mert oda tekerhetek, ahová csak kedvem tartja. Senki, nem tarthat vissza. Majd, amilyen gyorsan rápattantam, olyan gyorsan le is ugrottam, mert nem úgy van, az kérem szépen, hogy mindenféle ruhában kerékpárra pattanunk. Adjuk meg a módját, és viseljünk hozzá méltó sportos ruhát. Elő is került a szabadidőruha. Nevettem is magamban, mert úgy éreztem, szabad minden. Van ugyanis, szabadidőm, szabadidőruhám, és szabadon tekerhetek mérföldeken át. Cipő is került a lábamra, hogy a pedál ne törje a talpam, és az utcán, ne röhögjenek rajtam, hogy mezítláb száguldok a járdán. Kész is van, kérem! Most kezdődhet a véget nem érő tekerés.

Tekertem, előbb lassan, majd egyre gyorsabban, de nem mozdult a szegény járgány. Olyan volt, mintha állnék a járdán, várván, hogy majd vált a lámpa, és én készen leszek a startra. Kezdett kicsit nyugtalanítani a dolog, de a remény még élt bennem, hogy egyszer elindulok, szépen. Biztosan, beragadt a fék, jött valami felismerés. Meg is nézem gyorsan! Még, nem sikerült a féket megtalálnom, mert egy cetlibe botlottam, a csodajárgány oldalán.

  „ Fogadd szeretettel és tekerj sokat. Így, leszel egészséges és boldogabb. Ne, legyél szomorú, ha nem mozdulna, de te sem nagyon mozoghatsz mindenfelé mostanában. Nyisd ki az ablakot, ha nyeregbe pattansz, had lobogtassa a hajadat a szél, és meglátod, olyan lesz az élmény, mintha igazi kerékpáron ülnél. De! Ne feledd, ez veled sehová nem megy, mert ez egy szobakerékpár, ami csak rád vár”

Mit mondjak, nem volt valami nagy élmény a fenti történetre ébredni április elsején. Gyorsan körül is néztem, hogy mi a valóság, de sehol a kerékpár, de még egy hideg kávé sem várt rám.

A kenyérke

Szépséges Rozália, kedvét semmi nem szegte, hogy azt tegye, amihez kedve van. Neki pedig ahhoz kerekedett kedve, hogy életében először kenyeret süssön. Igaz, nem kemencében, mert hol van már ilyen féle szerkezet? Egy panel kilencedik emeletén, biztosan nem, de ez nem szegte kedvét. Elő is vette gyorsan a lisztecskét. Nem lehet ez olyan ördöngös, győzködte magát, hisz alig kell valami hozzá. Keresett egy nagy tálat, amibe beleöntötte az egy kiló lisztet. Nem aprózta el a dolgot, ha már süt, akkor legyen elég sok. Élesztő után kutatott a hűtőben, majd egy darabot belecsippentett egy bögrébe. Langyos tejet töltött rá és várta a csodát, mert mindenütt azt olvasta, hogy hamarosan egészen magasra feljön az élesztőcske. Várt, várt, de nem látta emelkedni az élesztő csodát. Ez, kicsit kedvét szegte, de gondolatait gyorsan a sikerre terelte. Mosolygott is egyből az arca, mert szemei előtt a kisült kenyeret látta, de az élesztő nem mozdult. Csendben pihent a pohárban. Néhány óra múlva sem változott a helyzet, de Rozi nagyot sóhajtott és dagasztani kezdett.

Liszt, só, élesztő, na, ébresztő! Dúdolta magában, miközben keze gyorsan dolgozott a nagy tálban. Össze is állt a tészta, egy kerek egésszé, amin nem lepődött meg ugyan, de sikernek érezte, mert keze még ilyen csodát nem alkotott soha. Szépséges, hímzett terítővel takarta le a tálat, mert egy szépség csak szépet érdemelhet, mondogatta és mosolygott arca. Várni kell, tudta ő, bár kicsit kételkedett a sikerben, hisz az élesztő nem úgy viselkedett, ahogyan remélte. Biztosan fáradt, de majd életre kel és akkor a siker nem marad el. Óránként nézegette a tészta csodát, de az nem nagyon mozdult. Még a szemüvegét is felvette, mert azt remélte ettől nagyobb lesz a tészta csoda, de csalódnia kellett, mert csak a tálat látta nagyobbnak és a tésztát egyre kisebbnek. Nem adom fel!- döntött és türelmesen várt egy egész napot. Este már eléggé belefáradt a várakozásba és úgy döntött, nem vár tovább, mert ez a próbálkozás bizony, nem hozta meg a várt eredményt. Fogta a tálat és a szemetesbe öntötte a kerek tésztát. Sopánkodott közben, hogy oda a pénze, mert olcsónak olcsó lett volna a kenyérke, de így tiszta ráfizetés. Tele is lett a szemetes, de már nem vitte le, mert félt a sötétben. Egész éjszaka illatos kenyéréről álmodott, ami finom volt és ropogós. Jól is lakott vele. Így álma legalább szép volt. Reggel, álmosan a konyhába sétált, hogy kávét készítsen magának, de nagy meglepetés várta, mert a konyhát beborította a kenyértészta. Futott, amerre csak tudott az élesztővel felturbózott lisztecske. Rozi dörzsölte a szemét, mert alig hitte, amit látott.

Most aztán formázhatok kenyeret, kiflit, vagy amit csak akarok, de ebből már kenyeret nem sütök, hisz egész nap takaríthatok. Nem sikerült tökéletesre a dolog tudta, de kedvét nem szegte, hogy megpróbálja újra. Legközelebb majd kovásszal sütök, dúdolta magában. Nem sikerülhet minden elsőre, ezt már régóta tudta és holnap próbálkozik újra és újra, míg munkáját siker nem koronázza.

A titok

Zsóka:

Ó, hogy méltatlankodott mindenki a munkahelyemen, mikor kiderült, hogy este nyolc után már nem mehetünk sehová. Én viszont boldog voltam, nagyon boldog. Nehezen tudtam a boldogságomat visszatartani. Repülni tudtam volna, de titkoltam érzéseimet, mert manapság a körülöttem lévő emberek nem veszik jó néven, ha boldog valaki. Ráadásul még érzéketlennek is tartottak volna, mondván, hogy nem érzem át a helyzet súlyosságát. Ennek ellenére, boldogságban úszva mentem haza. Gyorsan még bevásároltam a közértben és már éreztem, hogy csodás esténk lesz. Pista, már nyolc éve a társam és van két gyönyörű gyerekünk. Lacika hat éves, Böbi négy. Szépen élünk, nem panaszkodhatok, de közel egy éve rossz érzéseim vannak. Valahogy érzem, hogy van egy harmadik személy is az életünkben. Csalnak, érzem. Párom jó beosztásban dolgozik és szépen is keres, de egy éve szinte csak dolgozik. Üzleti megbeszélések, vacsorák, késő estig tartó munka. Ez az életünk. Alig látom. Sőt, néhány hónapja még hétvégén is akad munkája. Na, itt erősödött meg bennem, hogy biztos van valakije. Ezért örültem ennek a szigorúnak mondható rendeletnek. Végre együtt lehetünk és olyan lesz minden, mint a mesében. Hatra értünk haza a gyerekekkel Ők, mesét néztek. Én pedig, gyorsan összedobtam egy kis vacsorát. Behűtöttem egy üveg vörös bort is. Adjuk meg a módját, gondoltam. Pista, nyolc óra, két perckor esett be az ajtón. Feszült volt és ideges. Rohantam elé, hogy magamhoz öleljem és pusziljam, de ő gyorsan adott egy puszit, majd finoman, de eltolt magától. Megyek zuhanyozni, szólt és már a fürdőszobában is volt. Szólni akartam, de nem tudtam, mert olyan furcsa volt ez az egész. Apa, Apa, rohantak hozzá a gyerekek, mikor kijött a fürdőszobából. Játszatok, most fáradt vagyok, hárította a gyerekek közeledését.

• Rossz napod van Drágám? – kérdeztem, majd dühösen válaszolt.
• Szerinted mitől lenne jó kedvem? Ezekkel a baromságokkal nehezítik az életemet. Tudod te mit jelent ez nekem?
•  Többet leszel velem.
• Igen, és abból majd megélünk.
• Hála égnek, még nekem is van munkám és bízzunk abban, hogy nem leszünk betegek.
• Morzsa, amit te keresel.
• Értem. Gyere vacsorázni.
• Nem vagyok éhes. Egyetek, nekem dolgoznom kell. – majd ott is hagyott.

Este tízig ült a számítógép előtt. Én kibontottam a bort és könnyes szemmel kortyolgattam Féltizenegy körül, mikor végre együtt lehettünk volna a közeledésemet, már hárította. Nem kívánom most. Egyszerűen csak így, nem kívánom. Durván, érzéketlenül közölve. Rettenetesen éreztem magam. Nem szóltam semmit, csak nyeltem a könnyeimet és gyorsan a fürdőszobába rohantam, hogy ott szabad utat adjak a feltörő érzéseimnek. Gondolatok, érzések keringtek bennem. Közel egy órát ültem a kád szélén zokogva, majd visszatértem a hálószobába. Ő, már aludt. Nem tudtam mellé bújni. Csendesen bezártam az ajtót és a nappali felé vettem az utam, de észrevettem, hogy a párom sálja a földön van. Érte nyúltam, és a táskájára akartam tenni, mikor valami piros papírt vettem észre a táskájában. Soha, nem néztem meg a táskáját. Most sem akartam, de szokatlan módon, nem volt behúzva zipzár.  Így belenéztem. Egy kis dobozka volt piros papírba becsomagolva. Ez, egy gyűrűs doboz! Minden erő kiment a lábamból, mert tudtam, hogy nem az enyém, és ha nem az enyém, akkor bizony nehéz napok és esték várnak ránk.

Így foszlott szét az én boldogságom.

Pista:

A tegnap este, nem sikerült valami jól. Most, nehéz lesz ebből jól kijönni. A felől, hogy Zsóka haragszik rám, nincs kétségem, mert nem is aludt velem. Nem lett volna szabad úgy beszélnem vele. Remélem, jóvá tudom tenni, mert fontos a házasságom, és ha van valami, amit nem akarok, akkor az a válás. Ez a családom. Így kerek, ahogyan van. Zsóka, jó anya és meg is kapok tőle mindent. Mindenkinek csak ilyen feleséget kívánok. Tegnap dühös voltam, mert kezd kicsit bonyolódni az életem, amit nem akartam. Már délután ideges voltam, mikor megtudtam, hogy nyolcra haza kell érnem. Na, jól feladta a leckét a sors. Nem tudom, milyen lépéseket tegyek, hogy titkom, titok maradjon. Mindig szerettem a nőket és ők viszont. A feleségemet szeretem, és halálomig vele szeretnék maradni, de kell a nő az életembe. Olyan más az, mikor egy szeretőt tartasz a karjaidban. Egy szeretőnek varázsa van, mert az igazi nőt látod benne. Mindig mosolyog, mindig ragyog és a férfi csak a szépet látja benne, mert mindig szép, mikor veled van. Szinte nincs semmi, ami a szépségét le tudná rombolni, míg egy feleséggel más a helyzet. Őt, nem csak szépnek látod, hanem kócosnak, fáradtnak, smink nélkül, takarítás közben, kinyúlt tréningben. Mit mondjak? Nem éppen vágygerjesztő. Ilyen esetekben mindig az a másik nő jut eszembe, hogy milyen tökéletes, hibátlan és már vágyódást is érzek, még annak ellenére is, hogy szép a feleségem és tökéletes a teste. Mindig futó kapcsolataim voltak. Találkoztunk néhányszor és kész. Számomra ez tökéletes volt, mert megkaptam azt, amit akartam és a család is maradt. A helyzet azóta nehezebb, mióta Ritát megismertem. Ó, nem akarta elfogadni, hogy néhány találkozás után vége. Ó, többet akart. Én, pedig egyszerűen, nem tudok lemondani róla, de még az ő kedvéért se áldozom fel a házasságomat. Egyre követelőzőbb lett. Már szinte minden estét vele töltöttem, mert ellenkező esetben, tudom, hogy mindent elmondana a feleségemnek. Ezért is voltam tegnap ideges, mert nagyon ki volt borulva, hogy nem lehetünk esténként együtt. Hisztizett. Próbáltam nyugtatni, de kevés sikerrel. Hagyd ott a feleségedet, csak ezt ismételgette. Majd én boldoggá teszlek, mondta. Gondoltam veszek neki egy szép gyűrűt és talán megbékél és elfogadja az adott helyzetet. Tegnap délután szerettem volna átadni neki, de már nem tudtam. Bent eléggé elhúzódott a munka és mire mehettem volna, már késő volt. Fél nyolckor, léptem ki a munkahelyem kapuján. Tudtam, nagyon kell sietnem, hogy nyolcra hazaérjek. Útközben még felhívtam, de csak sírt és hisztizett. Megígértem neki, hogy kitalálok valamit és este írok neki. Így is lett. Egész este ültem a gép előtt és próbáltam győzködni. Éhes voltam és ideges. Nem tudtam volna magamhoz ölelni ezek után a feleségemet, mert gondolataim egész máshol jártak volna. Hogyan fogom megoldani ezt az egészet? Remélem a gyűrűt, nem találta meg a feleségem. Ó, biztosan nem, hisz soha nem kutat a dolgaim között. Még szerencse, mert ellenkező esetben, már a titok, nem maradhat titok, és akkor ki tudja, mit hoz az élet. Sok jóra nem számíthatok. Talán, ha neki adnám a gyűrűt, az segítene valamit.

Az árva fiú imája

Itt vagyok egyedül, árván. Nézem kis falum templom tornyát. Oly magasan van a kupola, hogy kicsiny szemem alig lát fel oda.

Imádkozom Hozzád Uram! Kérve kenyeret és jobb napokat. Családot elárvult lelkemnek.

Kérlek, szüleimnek mondd meg, hogy tudom, fentről Ők is vigyáznak rám, de hiányuk nagyon fáj. Te minden nap szólhatsz hozzájuk, mert látod őket.

Ó, Istenem! Csak, én láthatnám még egyszer mosolygós arcukat és hallhatnám szavukat. Megszorítanám apám kezét és mondanám, amit oly sokszor mondtam, látod, apa, milyen erős fiad van.

Megfognám anyám kezét is és sétára vinném úgy, mint tettem minden délután. Az Ő kezét csak lágyan érinteném, gyenge kezét nehogy összetörjem.

Istenke! Elmondom neked, hogy sokszor félek, mert nem tudom, mit hoz a holnap. Erősnek kéne lennem, kihúzni magam, de nem megy, mert vállam megroskad. Segíts nekem, Uram, egy árva gyereknek, hogy jó úton haladjak, és soha ne féljek. Üzenhetsz a dalos madarakkal, mert dalukat sokszor hallgatom, vagy üzenhetsz a széllel, kivel futok álmomban minden éjjel.

Arra kérlek nagyon, hogy tekints le rám és, ha utamon rossz felé haladok, akkor onnan visszahúzz. Küldj felém valakit, mert szívem szeretettel tele és had osszam meg Vele. Adj olyan boldogságot, ha lehet, mint amilyenben szüleim éltek oly sok napot. Ők nagyon szerették egymást és tudom, most is egymás kezét fogják odafent. Apám megnyugtatja anyát, ha valami miatt pont nem látnak, hogy „jól van, hidd el, hisz ránk hasonlít, vagány kis srác”. Ilyenkor anyám elmosolyodik és lelke megnyugszik.

Így van, Uram, megélek én a jég hátán is, még akkor is, ha most nagyon fáj. A bölcsek azt mondják, idővel gyógyulnak a sebek. Nem tudom, Uram, de most, ahogy itt állok előtted, vérzik szívem és beázik cipőm, de lecserélni nem akarom, mert azoktól kaptam, kiket mindennél jobban szeretek, apámtól és anyámtól, kik legjobb emberek voltak a földön. Kérlek, vigyázz rájuk, nagyon!

Mert hiába nézem a templomtornyot, nem látom, mert ráborult az este, így gyorsan hazafutok, hogy álmomban futni tudjak a széllel, és talán üzensz is ma éjjel.

Féltékenységi keringő

Vica:

Ó, csak ezek a hétfő reggelek ne lennének. Ilyenkor minden még fájdalmasabb és csak a kérdések sokasága érlelődik bennem. Ködös a reggel. Ami még szomorúbbá varázsolja a lelkem. Munkába sietek. Na, ez túlzás, inkább csak döcögök. Minden hétfő reggelen, egy félórával korábban indulok. Veszek a péknél egy csokis karikát és szépen lassan, komótosan sétálok a metró felé. Erőt és boldogságot remélek ettől a csokis valamitől, amit más napokon soha nem vennék meg. Nem kedvelem ezeket a ki tudja miből készült látványos csodákat, de a hétfő az más. Igaz, se erőt, se boldogságot nem kapok, de ott él bennem a remény, hogy talán most. Őrült hétvége és ki tudja, hogy mi vár rám? Odahaza a Pista gyötör halálra. A munkahelyemen meg ez a padlizsán Mónika. Én hívom így, mert olyan óriási padlizsán színű körmei vannak, hogy jeges vacogás fut át rajtam ha ránézek. Igaz, váltogatja a körömlakk színeit, de ez lehet a kedvence, mert ebben a színben gyakrabban látom. Néha kedvem lenne egy fazék forró vízbe dobni, és kicsit megfőzni, hátha veszítene színéből, és abból a feltörekvő ambíciójából kicsit. Sajog kezem, lábam. Nem csak lelkileg, de testileg is megviselnek a hétvégék. Van sport rendesen. Ennek talán örülnöm kéne de nem olyan ez amire egy nő vágyna. Féltékenységi keringőknek hívom én ezeket, mikor a Pista hevesen ölel, csókol, bókol és addig kényeztet amíg sikítva kiáltom, hogy köszi, elég lesz egy hétre. Tíz éve élünk együtt, de langyos minden. Mikor megismertem a sarki fűszeresnél dolgozott. Naponta találkoztunk és mindig kedvesen bókolt. Néha esténként segített hazavinni a szatyrokat. Így kezdődött. Egy rossz házasságon volt túl és lelkileg összetörve és anyagilag kisemmizve, próbált új életet kezdeni velem. Mikor hozzám költözött azt hittem, hogy érez irántam valamit de ma már tudom, hogy minden bók és féltékenység csak azért van, hogy biztonságban tudja magát. Hétvégeken pedig azért szeret oly hevesen, mert fél, hogy a főnökömmel bújok ágyba, és akkor inogni kezdene a biztonsága. Most, még bírja a tempót, de mi lesz később mikor a libidó már feladni készül? Nagy a gyanúm, hogy Viagrát szed, de nincs rá bizonyítékom. Olyan heves hatvan évesen, hogy biztos vagyok a megérzéseimben. Száraz a sütemény vége. Ez is egyre rosszabb. Közeledek a munkahelyemhez, ahol kivétel nélkül mindenki azt hiszi, hogy a főnök szeretője vagyok. Soha nem voltam az. Lehettem volna, de nem így akartam érvényesülni. Bedobhattam volna a kis női trükköket. Felcsúszott szoknya szélek, le, le csúszó ruhapántok. Ó, és még száz és száz apró trükk amivel fel lehet kelteni egy férfi érdeklődését, de soha nem kevertem össze a munkát a magánélettel. Dezsőt a főnökömet, több mint harminc éve ismerem. Szinte egy időben kerültünk a céghez. Ő akkor végzett a főiskolán és osztályvezetőként kezdett. Én lettem a titkárnője. Ma, már kereskedelmi igazgató és én vagyok a helyettese. Sok mindenen keresztül mentünk az évek során és sokat dolgoztunk, hogy el tudjuk érni azt ahol most vagyunk. Barátok vagyunk, hisz az évek összekovácsoltak minket. Együtt sírtunk és nevettünk, de egymás ágyába soha nem kötöttünk ki. Nem érdekelt mit gondolnak mások, mert az én lelkiismeretem tiszta és ez a lényeg. Mindig boldogan mentem dolgozni, de néhány hónapja kezdett minden megváltozni. Akkor került hozzánk ez a padlizsán Mónika. Fiatal, szép, ambiciózus, és tudja, nagyon jól tudja, hogy mit akar. Tudása? Nem buta. Helyén van az esze, és értelmes, okos nő. Az öltözködésétől nem vagyok elragadtatva. Kihívó és vad! Hódítani akar, és ki is lehetne a kiszemelt áldozat más mint Dezső. Gyakran érzek valami furcsa érzést a gyomromban, mikor pánik szerű érzés tör rám, hogy ez a kis padlizsán ki fog túrni az állásomból. Félek, mert akkor mit csinálok? Ötven felett már nem nagyon kapkodnak az emberért, még akkor sem ha olyan szakmai háttere és tudása van mint nekem. Negyed órával korábban érkeztem, de már nem én vagyok az első. A kis padlizsán már a gép előtt ül,úgy tesz mint aki szorgalmasan dolgozik, de tutira veszem, hogy a közösségi oldalon csetel. Köszönök neki. Félvállról felém dob egy sziát, majd valami megmagyarázhatatlan mosollyal az arcán még megkérdezi, na milyen volt a hétvége? Kösz, jó. Dadogom, de már lépek is tovább. Nem akarom tovább folytatni a beszélgetést. Az a mosoly! Talán tud valamit? Tudja, hogy milyenek a hétvégék nálunk? Butaság. Honnan is tudná? A Dezső! Biztosan a Dezső mesélt neki valamit. Akkor viszont nagy a gond, mert veszélyben a munkám. Ki fog túrni a kis bestia! Ó, de szívesen dobnám abba a bizonyos rotyogó fazékba. Rám néz és mosolyog. Ne dühíts tovább, mert ha harcba hívsz akkor én harcolni fogok a végsőkig.

Pista:

Milyen új találmány ez az óriási iroda? Rideg és olyan mint valami kutyaól. Sok kis kutyaól, egymás mellett ahol a dolgozók próbálnak valami kis melegséget becsempészni. Itt egy maci, ott egy fotó, száraz vagy éppen friss virág. Embertelen. Én, megőrülnék ha itt kéne dolgoznom. Nem is csodálkozom, hogy mindig olyan ideges az én Vicám. Egész héten nem lehet vele beszélni. Esténként mikor hazaér csak dúl, fúl és csak csapkod. Ha kérdezem, mi a baj, akkor nem válaszol. Mindig nehezen értettem meg a nőket, de Vicát még nehezebb. Élhetnénk boldogan, de nem akar összejönni. Olyan boldog voltam mikor összeköltöztünk. Úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a nőt aki boldoggá tehet és akit én is boldoggá tehetem őt. Nem volt egyszerű az indulás, mert sokat aggódtam a miatt, hogy hogyan tudja azt elfogadni, hogy nincs semmim. A válás padlóra küldött. Ő mindig hangsúlyozta, hogy nem érdekli, hogy mim van. Ezt sokáig el is hittem, de mostanában kezdem úgy érezni, hogy azt hiszi azért vagyok vele, mert ez biztonság számomra. Való igaz, nehéz lenne hatvan évesen új életet kezdeni, de nem ijednék meg. Én szeretem ezt a nőt. Jóságos és kedves, bár mostanában valami nem kerek. Lehet, hogy mégis csak beleszeretett ebbe a Dezsőbe? Á, nem. Akkor már rég észrevettem volna. Kezdek féltékeny lenni, de ez egészséges féltékenység. Hol lehet az én Vicám? Nincs a helyén. Biztosan már elment ebédelni. Na, ez a tervem sem jött össze. Gondoltam meglepem, és ma elhívom a közeli vendéglőbe ebédelni. Megvárom. Igaz már sok értelme nincs, de legalább váltunk néhány szót, és adok neki egy puszit. Úgy is mindig azt mondja, hogy csak hétvégeken kényeztetem. Kényeztetném én a hét minden napján, de olyan ideges egész héten, hogy jobbnak látom ha csendben maradok. Kettőre még így is odaérek az orvoshoz. Íratok Viagrát. Nem vagyok rá büszke, hogy egy gyógyszert is be kell vetnem a sikerért, de hiába, repülnek az évek és hol van már az a régi Pista. A kardiológusom óvatosságra int ezzel a kék pirulával kapcsolatban, de kérdezném, ő hogyan csinálja, mert ő is ott van korban ahol én. Dumálnak ezek is össze, vissza. Na, ez a zöld fotel elég kényelmesnek tűnik. Innen pont rálátok Vicusom íróasztalára, és egyből észre veszem ha visszaérkezik. Furcsa! Már jó negyed órája itt sétálok, de senki nem kérdezte meg, hogy mit keresek itt. Ismerik itt egyáltalán egymást az emberek? Hozhattam volna egy újságot, hogy ne unatkozzak, de majd csak kibírom valahogyan. Jó, kényelmes ez a fotel. Mennyi gyötört arcú ember. Itt mindenki boldogtalan? Jaj, és ez a nő! Olyan közel van hozzám, hogy érzem az illatát. Szép arca van és fiatal. Telefonál. Jézusom! Mekkora körmei vannak és a színe! Nem vagyok kíváncsi arra, hogy kivel és mit beszél, de kénytelen vagyok hallgatni, ha már ide ültem le.

- Képzeld, posztoltam a fotót. Ja, és olyan nagy sikere van. Megyek lassan majd ebédelni csak az a vén dög megelőzött. Most kénytelen vagyok megvárni amíg visszaér. Nem, nem tudok addig elmenni, mert nekem kell fogadni a hívásokat. Megint a főnökkel ment. Ezer éve ismerik egymást. Ó, ne hidd! A Dezsőnek nem kell már ilyen vén hús, csak barátok. A Dezső az enyém lesz, meg a Vica helye is! Mindent be fogok vetni, hogy kitúrjam őt. Ne félts engem. Ügyes leszek. Bár nem egyszerű, mert szakmailag nagyon ott van a csaj, de majd megkeresem az érzékeny pontját. Nem érdekel engem, hogy nyugdíj előtt van. Velem ki törődik? Tudod mivel fogom kikészíteni? Az otthoni dolgairól mesélt Dezső a múltkor valamit. Na, onnan támadok. Valami olyasmit mondott, hogy nincs rendben minden. Van valami élettársa aki csak a pénzéért van vele. Ja, és képzeld, házas életet is csak hétvégeken élnek. Ja. Nem. Nem így mondta konkrétan, de ez a lényeg. Szét marom a lelkét! Majd meglátod, és akkor a Te Mónika barátnőd igazgató helyettes lesz. Semmi más vágyam nincs. Azt is. Elég jó pasi a Dezső. Ki tudja, lehet még feleségül is vesz. Ó, ne izgulj, a feleségét is elrendezem. Most le kell tennem, mert már jönnek és nem lenne jó ha a Dezső rájönne, hogy magánbeszélgetést folytatok. Azért a Vica élettársát megnézném egyszer. Kíváncsi vagyok rá, hogyan is nézhet ki. Nem! Ne viccelj! Ő soha nem kéne. Még akkor sem ha ő lenne a világ legszebb pasija, hisz egy csóró. Nincs semmije. Na, pusszantalak. Csá, csumika, puszika. Este hívlak.

Jóságos ég! Merre fussak? Ez sok volt. Nem akarok most a Vicámmal találkozni, mert amit az arcomon látna, annak nem örülne. Megpróbálok arra menni, csak van ott is egy kijárat. Szegény Vicám. Most már kezdek sok mindent érteni, de hogyan segítsek neki? Ó, azok a körmök és az a fekete lélek! Rosszul vagyok!

Álmaid útján

Ó, ha csak egyszer el tudnám mondani azt, amit érzek! De nem tehetem meg, mert akkor a világod omlana össze. Az a gyönyörű kép, mit magad előtt látsz minden nap. Boldognak akarlak látni, és soha nem akarlak megbántani, hisz oly sok mindent tettél értem, hogy ezekért csak hálával tartozom. Neked nem válhatott valóra álmod, így anyaként lányodban szeretnéd viszont látni azt, amit szerettél volna. Nem mondtam soha, hogy nincs kedvem az egészhez és legszívesebben futva menekülnék. Elmondanám, de már akkor csalódást okoztam Neked, mikor balett táncosnőt akartál faragni táncra nem képes lábaimból. Emlékszem, milyen mélyen magadba roskadva ültél napokig, mert szerte foszlott a vágy és oly sokszor mondtad, hogy próbáljam meg és kezdjem újra. Hiába éreztem én és mondta mindenki, hogy az életben nem leszek színpadon, Te csak erőltetted, míg végre rá döbbentél, kár. Az nem lehet, hogy a színpad deszkáját ne érje lábam, döntötted el. Te, ott fent akartál látni a csillogásban. Nem akartad, hogy bármi más legyek. Számodra ez a jövő, ez az élet, mondtad és mondtad. Én próbáltam elhinni, csak nem tudtam vele megbarátkozni.

Nem lehetek táncos, akkor szépségkirálynő leszek, döntötted el, a lehetőségeket számba véve, mert más nincs. Énekelni ugyancsak nem tudok, úgy, mint táncolni sem. Színésznek csapni való lennék, mert más bőrébe bújni nem tudok és, ha a lelkem sír, nevetni nem tudok. Te, csak cipelsz versenyről versenyre, mondva, hogy mosolyogj, de én csak sírni tudnék.

Gyorsan felnőttem. Ebben a világban, amit körém fontál. Tíz évesen, sokszor már száznak érzem magam, bár fogalmam nincs, milyen lehet öregnek lenni és úgy gondolkodni. Irtózom a fidres-fodros ruháktól, a smink ecsettől, mert, mikor e habos ruha költeményekben, három kilo festékkel arcomon ott állok a színpadon, nem érzem magam másnak, mint egy bohócnak, ki kivűl mosolyog, de befelé sír.

A vágyaid útján haladok e számomra idegen világban. Játszani szeretnék és álmokat szőni. Saját álmokat, amiben én vagyok, és az van, amit én akarok. Tudom, nem álmodozhatok, mert szívedet tépném szét, ha álmaim csak piciny sugarát is feléd küldeném.

Babázni szeretnék, mert soha nem babáztam, pedig hogy vágytam arra a csodálatos babaházra, amit a kirakatban láttam. Soha nem mondtam el, hogy hányszor futottam el megnézni. Barbit akartam, mint bárki más, de én csak futottam Veled. Jelentkeztem kézműves szakkörre, mert alkotni akartam valamit. Valamit, amit én csináltam és büszkén mutathattam volna Neked, hogy nézd, én csináltam, de tudtam, ettől Te soha nem lettél volna boldog és kis kacatnak vélted volna minden alkotó kísérletem, hisz más életet szántál nekem.

Az osztályban a lányok szerelmesek, de énnekem fogalmam nincs, az milyen. Lehet pedig, mikor a Péterre nézek a szünetben, akkor valami furcsát érzek itt, belül. Talán ez a szerelem? Ki ad erre választ nekem? Megfogja valaki a kezem? Fiatal vagyok hozzá, mondanád, ráérek szerelmes lenni, előbb a cél, aztán a szerelem. ismerem a véleményed. A szerelem lendületet ad az élethez, hallottam valahol. Ez most igaz, vagy csak szónoklat? Kimarad a diák szerelem az életemből? Nekem nem lesz első szerelem? Én egyből a másodikba esek majd bele? Abban mi lesz? Csillogás és pénz? Mert gondolom, valahol ez a cél.

Nem gazdagon, csillogva akarok sírni. Tudom, nehéz most megérteni engem. Ki adja meg a kérdéseimre a választ, ami tartalmazza az igazságot? Bepótolom valaha az elveszett gyerekkori éveket? Nem hiszem, hisz felnőttként gyereknek lenni nem lehet. Harminc évesen nem sétálhatok Barbi babát ringatva. Akkor már fiamat, vagy lányomat kéne vezetni, de hogyan, ha életemben még játék babát sem toltam? Ugye, én nem leszek olyan, mint Te? Nem akarom vágyaimat gyerekem által elérni. Igaz, én mást építek vágyaimban.

Nyugodt, egyszerű, boldog életet szeretnék. Abban nincs színpad, csillogás és ezért talán követni is lehet. A sors arculcsapása talán az lesz, hogy az unokád majd csillogni akar. Én akkor ott leszek mellette és támogatom, de csak addig, míg Ő akarja és bármennyire is fog fájni, nem engedem meg, hogy az Ő életén keresztül valósítsd meg álmod.

Most Rád nézek, ahogy velem szemben ülsz, és látom álmodozó szemed, miközben úgy érzem, koravén lettem. Arcomon nincs púder és smink. A ruhám is az a száz éves tréningruha, amit úgy szeretek. Most az vagyok, aki szeretnék lenni, és ahogyan jól érzem magam. Hozzád lépek, és megpuszilom arcod, mert szeretlek, nagyon.

Novemberi reggel

     Ennél a kolbászos tojásnál, jobbat nem is találhattál volna ki reggelire. Ez az igazi, ebben van az erő és az energia.

• Jó étvágyat! Egyél!
• Édesem, hol a pálinka? Hisz, tudod! Reggel egy kupica és fertőtlenítve van a torkinca.
• A szilva, már elfogyott. A barack, még nem érett. Igyál vizet az egészséges.
• Piri, ne szórakozzál már velem és ne rímeskedj itt nekem. Nem vagy te költő, max pénzköltő. Van ott még három üveg szilva.
• Tomikám! Erre az van írva, hagyd meg karácsonyra!
• Ne olvass, ne kifogásokat keress! Gyere, igyunk, mert a te édes párod éhes. Egészségedre! Te, Piri! Mi ez a büdös hipó szag, ami körbelengi a kolbászos tojásomat?
• Biztos a hipó, amivel a tojásokat fertőtlenítettem.
• Piri, magadnál vagy? Hipózod a tojásokat? Minek? Hisz a mi tyúkunk tojta.
• Kell a vírus miatt.
• Nem madárinfluenza ez. Nem kéne olyan sokat tévét nézned, mert csak megkeseríted az életemet.
• Egyed!
• Hogy enném már. El is ment tőle a kedvem. Nem vagyok éhes. Majd eszek délben, de a húst, ne áztasd semmi fertőtlenítős lébe. Megyek levegőzni. Nem. Inkább maradok, mert az előbb láttam a szomszédot, ahogyan rőzsét szed, maszkban, a kertben. Inkább nem zavarom meg köszönésemmel a napját, mert félelmében még eldobná a kalapját. Na, ehhez mit szólsz Piri?
• Vigyázni kell nagyon. Jobb az óvatosság.
• Piri! Tudod, mi jutott az eszembe? Csókot lehelek az ajkadra, teljes védőfelszerelésben.
• Mindig egy mókás ember voltál. Ezért szeretlek. Megölelhetlek?
• Ez, nem is lehet kérdés! De, ne! Ne közelíts! Fő a távolságtartás!
• Hisz együtt élünk. Miről beszélsz Tomikám? Akkor, egy ágyban sem aludhatnánk. Bár annak is meglenne a haszna, mert nem dobnád rám a dunyhát minden egyes éjszaka.
• Mindenben csak a rosszat látod. Bezzeg, akkor csillog szemed, mikor alatta magamhoz ölellek. Bár, tegnap este, elment minden vágyam, mikor két csók után azt mondtad, hogy -Tomikám, nem érzem, hogy a fertőtlenítős szappant használtad volna. Neked mániád már ez a fertőtlenítés. Látod! Még a legszebb vágyat is kioltod ezzel. Na, nem baj, majd ma este próbálkozok újra, de arra kérlek, ma, maradj csendes. Most, még ezt is elnézem neked. Az újságot még nem hozták?
• De, csak zsilipelem.
• Mit csinálsz?
• Zsilipelem.
• Jóságos ég! Mi jön még?
• A tegnapit már olvashatod, mert azon már vírus nincsen.
• Most komolyan mondod, hogy minden reggel az előző napi újságot olvasom el? Ezért nem értek akkor sok mindent. Ezért van olykor olyan érzésem, hogy tegnap is ez volt, mert ismerős már a hír, hisz, minden este nézünk tévét. Most, mit fújkálsz itt, olyan hévvel? Bár a hév közlekedne ilyen sebességgel!
• Fertőtlenítős légfrissítőt.
• Figyelj Piri! Én, azt mondom, hogy az egész élő sejtet kiirtod, mert több mint fél éve csak fújsz, áztatsz. Lassan, már ennivalóra sem lesz pénzünk, mert minden forintunkat fertőtlenítőre költjük.
• Ezek kellenek, mert féltelek.
• Nekem, ez már sok. Antibakteriális légfrissítő, antibakteriális kézkrém, antibakteriális felületfertőtlenítő, meg hipós lemosás mindenhol. Olyan már minden, mint egy laboratórium.
• Jobb félni, mint megijedni!
• Én, tudod, mitől kezdek már félni, hogy ha vége lesz ennek, Te akkor is azt fogod kiabálni, hogy fertőtleníteni akarok! Szerintem, jobb, ha sétálok a kertben egy kicsit, mert ott friss levegőhöz is jutok. Te, addig főzhetsz is nyugodtan. Olyan éhes vagyok, hisz nem is reggeliztem. Hol a kabátom? Nem láttad? Tegnap este, ide tettem, miután a boltból hazajöttem. Piri, csak nem azt akarod mondani, hogy ezt is fertőtleníted, vagy zsilipezed? Úgy érzem, bedobok még egy felest, majd bekapcsolom a tévét, ha már sétálni nincs miben. Az legalább, jót tesz az egészségemnek, mert amíg nézem, kiadhatom minden mérgem.

Az öreg zenész és a hangszere

/A szerelem szimfóniája/

A szerelem oly szép érzés, mert elönti az ember szívét a forró érzés, mikor gondolataiban csak az imádott arca van unos untalan, de megunni ezt a képet soha nem lehet, mert folyamatos a vágy, hogy az imádott arc velünk szemben legyen, és szemének csillogását szemünk tükrözze vissza, és csókot lehelhessünk az imádott ajakra, remegő testtel a boldogságot akarva. Olyan, a szerelemben a két fél, mint zenész, és hangszere, és amit játszanak ketten, az nem más, mint egy szimfónia. A szerelem szimfóniája. Ezt onnan tudom, mert egyszer láttam a zenészt, és a hangszerét, és mikor szerelmes lettem beléd, akkor eszembe jutott az öreg zenész, és az Ő csodálatos története.

Sokáig arról álmodozott az öreg zenész, hogy lesz egy olyan hangszere, amilyet Ő szeretne. Ami csak neki fog szólni, de a gyönyör fénye mindenkit be fog takarni, mert oly szépen fog szólni, ahogyan hegedű nem szólt még soha. Megszületett a vágy, ami mindent elsöpört, és gondolataiban csak a hegedű volt. Vágyainak tárgyát csak a kirakaton keresztül nézte sokáig, mert félt még közelebb lépni hozzá, mert tudta, nem viheti még haza akkor, és így csak nézte, mindennél jobban akarva. Majd néhány nap múlva, már vette a bátorságot és belépett oda, hol várta Őt a csoda, mert számára az volt. Nézte, nézte, de nem érintette, csak csodálta. Néhány hét után megkérdezte, hogy szabad-e érintenie, s mivel kérdésére igen volt a válasz, óvatosan, lágyan közelített hozzá, de keze nem érte el a hangszert, csak felette lebegett, de érezte melegét és azt, hogy a hangszer is Őt akarja. Elég volt a kéz lebegése, nem kellett, hogy megérintse, akkor is szerelemmel telt meg szíve. Megvan az Ő szerelme, s ez oly boldoggá tette. Róla álmodott minden éjszakán. Maga előtt látta, ahogyan majd megszólaltatja és felcsendül a gyönyörű dallam, s látta azt is, hogy mindig vele lesz, és nem válik meg tőle soha. Büszkén sétál majd vele, napsütötte délután, esős délelőttökön, s téli éjszakákon.

Amíg él, együtt lesznek, Ő, meg a hangszere. Közeledett a nap, mikor érintheti végre, és még nagyobb izgalom kerítette hatalmába. Már aludni sem tudott. Felvette a legszebb ruháját azon a reggelen, hisz ünnep van. Lelke már napok óta ünneplőben. Parfümöt is szórt magára, pedig nem szokott, de azt akarta, hogy érezze a hangszer, hogy ő a mindene. Randevú volt ez számára, mert végre érintheti vágyai álmát. Nap is kisütött azon a reggelen, pedig már egy hete esett folyamatosan. Örült az ég is. Nem akart elkésni, nyitásra oda akart érni, hisz nem tudott volna délutánig várni, mert annyiira akarta, hogy a várakozást nehezen bírta. Körbejárta a háztömböt háromszor. Homlokáról az izzadságot zsebkendőjével felitatta, majd zsebébe rejtette, de érezte, izzad a tenyere. Teste lázban égett, mikor az ajtó elé lépett. A kilincset óvatosan nyomta le, nehogy felébressze, ha még aludna. Majd belépett és érezte a hangszer illatát, amit úgy szeretett már. Végre eljött a pillanat, mikor megsimogatta, és azt mondta: "Köszöntelek, édes szerelmem!" Csillogott a szeme, de megbicsaklott a térde, mikor elindult lassan haza vele.

Beszélt hozzá végig az úton. Meséket szőve arról, hogy milyen szép lesz majd együtt. Nem engedlek el soha, súgta neki, és tudta, őket soha, senki nem választhatja el. Mielőtt az ajtón beléptek volna, a hegedű megállt egy kicsit, és szomorúan azt mondta, tudod, nagyon boldog vagyok, hogy engem választottál, de van kis hibám. Hiányzik belőlem egy kis darab, így nem vagyok tökéletes. A zenésznek könny szökött a szemébe, mert megszólalt a szerelme, de kétségeit gyorsan el is oszlatta, mert szerelmének azt mondta, tudom, hogy picinyke darab hiányzik belőled, de én sem vagyok tökéletes.  Pont az tetszett meg benned, hogy más voltál, mint a többi hangszer, s nem akartál kitűnni. Szerényen meghúzódtál, és a csodára vártál. És tudod, mi lettél? Te, lettél számomra a csoda. Nagyon szeretlek és tudom, mi fogjuk játszani a legszebb dallamot, a legcsodálatosabb szimfóniát, mert szívünk tele van már szeretettel, és ez benne lesz minden egyes hangban, és ahogyan összeállva megszólalnak, az varázsos lesz minden fülnek. Mosolygott a hegedű, oly szépen, mert hála és szeretet volt szívében. Közelebb húzódott az öreg zenészhez, ki meg is lepődött a szeretet sugarán, majd azt mondta neki, olyan szép szimfónia, mint a mienk, én is tudom, még soha nem született, mert szívből szólnak majd a dallamok, és nem puszta fekete hangjegyekből áll majd a kotta. Tudd, örökre Veled maradok, mert, ha elhangzik majd a mű, tudni fogom, hogy e dallamok nélkül élni nem tudok.

Könny szökött az öreg zenész szemébe. Nem akarta, hogy hangszere észrevegye, így megpróbálta letörölni, de nem tudta, mert hirtelen boldogság könnyé változott, és gyémántként ragyogott. Sokáig nézte a gyönyörű hangszert, miután hazavitte, mert az asztalra tette, de előtte még az asztalt leporolta, hogy véletlenül se kerüljön porszem az Ő hangszerére. Majd csillogó szemmel nézte ütött kopott foteljében ülve. Közben fejében életre keltek a dallamok, s az öreg zenész halkan dúdolgatott. Lassan felállt, és óvatosan hangszeréhez lépett. Gyere, édes, picike szerelmem, had öleljelek meg végre! Kezébe vette a csillogó hangszert. Az érzéstől teste megremegett és közben az Úrhoz egy imát rebegett, Köszönöm, Uram, hogy megadtad, amit kértem és köszönöm, hogy a kezemben tarthatom. Majd óvatosan, két kezével átölelte a hangszert, s visszaült az ütött kopott fotelba, ami a kedvence volt. Nagyon óvatosan kivette a tokból a vonót, végigsimította, majd megemelte hegedűjét és boldogságát titkolni már nem tudta, így csókot lehelt a fára, a hangszer alapanyagára.

Óvatosan közelítette a vonót a húrhoz, úgy várta, hogy a hang is elérjen füléhez, hogy közben keze megremegett. Remegő kézzel húzta végig a vonót, mikor felcsendült a dallam, s ebben a percben letörölhetetlenül ömleni kezdtek könnyei. Oly szép volt a dallam, mit még soha nem hallott. Igaz, volt egy két hang, ami hamisan szólt, de a hegedű is sírt, és itt-ott megremegett hangja, ez okozta az oda nem való hangokat.

Teltek, múltak a hetek, hónapok és gyönyörű estéket töltöttek el együtt, a zenész és a hangszere. Nagy zenekarban játszottak minden este. A közönség tombolva ünnepelt, mert lelkük a zene hatására szeretettel telt meg. Mikor esténként hazaértek, az öreg fotelba telepedtek. Az öreg zenész ölében a hangszere, kezében a tálca, amin a vacsorája volt. Mert, mióta szerelme vele volt, mindig így vacsorázott. Nem terített már meg magának és nem telepedett le a konyhaszékre úgy, mint rég, mert már így érezte jól magát. Beszélgettek vacsora után kicsit még, majd felállt és a hegedűt a fotelba rakta és megsimogatta. Néha-néha meg is csókolta, de ilyenkor zavarba jött és elpirult, mert arra gondolt, mit gondolnának, ha látnák az emberek, hogy egy hangszert csókol minden este meg. Egyik este nem jött álom a szemére és finoman, érzékien játszott a hangszerével, míg elmerülve a zene hullámában megszületett egy mély érzésekkel átitatott remekmű, a szerelem szimfónia. Csodálatosra sikerült, mert az a döntés született, hogy születés napján mutatja be a zenekar az új darabot. Nagyon boldog volt az öreg zenész lelke, mert ilyen szép születésnapi ajándéka még soha nem volt.

Izgalomban teltek a koncert előtti napok, enni is alig bírt, gyomra egy gombóc volt. Teltház volt aznap este, még pótszéket is kellett berakni. A plakátokon Ő volt, ahogyan a kezében a hangszere volt. Ragyogott a kép, s aki ránézett, gyorsan jegyet vett. Talán ennek köszönhető, hogy pótszékezni kellett, ami nagyon ritkán fordult elő. Már, csak pár perc volt a kezdésig és izzadt homloka és tenyere. A hegedűt megsimogatta, és lágyan megcsókolta. Nem érdekelte, ki látja. Az első hangnál még izgult, de aztán elmúlt, gyorsan, mert repült a zenével, az Ő kedvesével. Óriási siker volt az nap. Tapstól vízhangoztak a falak, felállva ünnepelt a közönség, és vastapssal kérték, játsszák újra. Ilyen csodálatos születésnapom nem volt, mióta élek, mondta a hangszerének, útban hazafelé. Ezt meg kell ünnepelnünk. Erre pezsgőt bontunk, ha hazaérünk. Így is történt. Pezsgőt töltött a pohárba, majd leült a kedvenc foteljába. Poharát emelte a hegedűjére, és a boldogságtól csillogott szeme, mikor ölében pihenő hegedűjét érintette, majd becsukta szemét, s hallotta a zenét, s látta a boldog arcokat, kik felállva tapsolnak, és repült, repült a zene szárnyán, egyik kezében a pohár, a másik kezével a hegedűjét simítja.

Így találták meg Őt másnap a rokonok. Arca mosolygott, mert boldogan, a zene szárnyán ment oda, ahonnan nem jön már vissza soha. A hegedűje nem szólalt meg többé. Egyszer próbált játszani rajta valaki, de nem sikerült neki. Néma maradt a hangszer, és aki hangokat szeretett volna előcsalogatni belőle, az csak nézte, hogy ennek meg mi baja lehet, mert ilyet még nem látott soha. Ő nem tudta, hogy ennek a hegedűnek lelke volt, és mikor az öreg zenészt megismerte, megfogadta, hogy csak Neki fog játszani, senki másnak soha.

A mi szerelmünk is olyan édes, mint a zenész és a hangszerének szerelme, oly kedvesen közeledtél hozzám és oly lágyan érintettél, mint az Ő meséjében történt. Belőlem is hiányzott egy darab, mint a hegedűből, de szerelmed által oly széppé váltam, hogy csak a boldogságot sugárzom, bármerre járok. Én is csak addig tudok élni, míg Te vagy, mert az én lelkemnek a zene Te vagy. Én, is mindig odakuporodok az öledbe, és szerelemmel nézek csillogó szemedbe. Az egész mesében önmagunkat látom és tudom, Neked adom az egész életem.

Ha én halnék meg előbb, és rólam kérdeznek, ne tegyél mást, csak meséld el az öreg zenész történetét és mondd, ez volt a kedvence. Szeretlek, kedves!

Valentin napi tánc

Napok és hónapok. Ünnepek és hétköznapok. Boldog és boldogtalan percek, évfordulók követik egymást, és ahhoz, hogy életünk megváltozzon, elég egy pillanat.  Lehet, hogy emlék marad csak a történetből, de lehet, hogy megkapjuk azt, ami számunkra a legnagyobb boldogság.

Ezen gondolatok keringtek Zsuzsa fejében kora reggelen, mikor íróasztalát rendezgette, egy nagy cég irodaházának harmadik emeletén, ahol dolgozott. A számok világában élt nap, mint nap. Kis merengést váltott ki belőle a sok piros szív látványa, ami az óriási iroda íróasztalait borította. Tavaszi virágok és szív formájában sütemények és csokik mindenhol. Különleges nap ez a mai, hisz Valentin napi bál lesz, amit a vállalatnál minden évben megrendeznek. Éveken keresztül nem akart tudomást venni erről a napról, hisz ostobaságnak tartotta. Szeretni minden nap lehet, nem kell ahhoz ünnep, morogta minden évben. Talán az egyedüllét tette, hogy ez volt a véleménye, mert lelke mélyén neki is jól esett volna, ha valaki azt mondja, szeretlek. Évek óta magányosan élt, mert még a régi szerelmét, Tamást, bár szívében már rég eltemette, de hosszú folyamat volt ez. A boldogságot nem is kereste. Majd jön, ha jönnie kell, szólt, ha valaki erről kérdezte és legyintett, jelezve, hogy ezzel a témát lezárta és a beszélgetést befejezte.

Most viszont nagyon várja az estét, a Valentin napi bált. A gondolttól mosoly ült ki az arcára. Lassan megfordította az asztalon a ceruzatartót, mintha zavarná az, hogy a ceruza van közelebb hozzá és nem a toll, majd belesüppedt a székébe és bekapcsolta a számítógépet. Megkeresett egy képet és a képernyőt megsimogatva emlékezni kezdett, az egy évvel ezelőtt történtekre. Közben megérkezett Fanni is, aki szintén könyvelőként dolgozott és vele szemben ült. Köszönt neki, majd felidézte, azt a beszélgetést, ami tavaly zajlott le közöttük.

- Olyan magányosan élsz! Kéne tenni valamit, mert vénlány maradsz és besavanyodsz. – mondta Fanni egyik nap. Zsuzsa részéről a válasz ismerős volt és a kézmozdulatok sem maradtak el.

- Most hiába intesz le, akkor is elmondom, amit szeretnék. Óriási ez a cég. Nem igaz, hogy nem találsz magadnak valakit. Az a gond, hogy te nem is akarsz, mert bezárod a lehetőségek ajtaját, de úgy, hogy csattanását még én is hallom. Radírozd már ki emlékezetedből Tamást örökre, mert nem érdemli meg, hogy a szívedben hordozd. Hallod?!  Ébresztő! Vár a boldogság! – mondta, közben odalépett az ablakhoz és kitárta. A friss levegő úgy áramlott be, hogy simogatóan körbe táncolta őket.

- Na, látod? Nyiss, és így fog áradni feléd a boldogság. – Zsuzsa nem szólt semmit. Pár nap múlva később kezdett, mert szerelőket várt, akik vízórát cseréltek a lakásában. Igaz, azt ígérték, kilencre végeznek, de hogy is történhetett volna másként, mint általában ilyenkor lenni szokott, csak tíz után végeztek. Zsuzsa gyors léptekkel rohant a munkahelye felé, mert tizenegykor értekezlet volt, és arról nem igazán lett volna szerencsés késni. Van még öt percem, egy kávét veszek gyorsan, döntötte el, mikor az épületbe lépve, a nagy fali órára tekintett.

A büfében ketten voltak előtte. Így idegesen toporgott, de végre a forró kávéval a kezében elindult a lift felé. Közben táskájából próbálta a dossziékat előhúzni, hogy azzal is időt nyerjen, míg egyszer csak egy óriási csattanás, mitől keze könnyebbé vált, mert a kávé a kezéből a földre zuhant, és valami útját állta.  Olyan falszerű, de sokkal puhább és isteni illatú. Cipőjén látta a kávét szétterülni, miközben idegesen felpillantott, és ott állt előtte egy férfi, aki a falat képezte, aminek sikerült neki futnia.

- Sajnálom, kisasszony, de nem figyeltem!

- Én kérek bocsánatot, de, mint egy mérgezett egér rohantam, mert késésben vagyok.

Zsuzsa részéről zavart mosoly. A férfi arcán boldog mosoly, viszonzásként. Viszlát, viszlát, és Zsuzsa mögött már csapódott is a lift ajtó. Ez január közepe felé történt. Érdekes módon a különös találkozás után többször összefutottak a liftnél, vagy az ebédlőben, de mosoly és köszönésen kívül nem történt semmi. Mesélte is egyik délután Fanninak, mikor pont egy franciakrémessel küzdöttek a kilók ellen, hogy olyan furcsa ez az egész, eddig soha nem láttam, most meg szinte nincs olyan nap, hogy ne fussunk össze. Lehet, hogy csak mostanában került a céghez.

- Tetszik Neked!

- Nem, nem tetszik, csak … Na, jó! Nagyon jóképű, van benne valami.

- Aha! Valami? Értem!

Teltek múltak a napok, míg elérkezett a bál napja. Szokás szerint mindenki szívekkel díszítette az asztalát és egész nap a beérkező e-mailek varázsától mosolyogtak az arcok.

- Zsuzsi! Délután bulizunk! Te is kikapcsolódsz legalább, és lehet, hogy ő is ott lesz.

- Nincs kedvem menni. Ugyan, minek bulizzak, ha egyáltalán nem vágyom rá.

- Nem kéne a főnökség haragját magadra vonni. Tudod, hogy megjegyzik, ha valaki nincs ott. Egy évig hallgathatod, hogy nem vagy csapatjátékos. Megéri?

- Tudom, ezért megyek el.

Délután hatkor kezdődött a bál. Zsuzsa, gondolta, gyorsan letudja a dolgot, szépen rámosolyog mindenkire, aki számít és már el is tűnik. Hazafelé beugrik egy kis kínaiért és a vacsora is letudva. Mosoly ide, mosoly oda.Kkülönböző zenei stílusok váltották egymást. Mindenki kedvébe szerettek volna járni ezzel.  Így a lakodalmastól a rock zenéig minden volt, félórás váltásokban. A mulatósnál, kék a szeme, meg, akinek nótája nincsen. Igen, a szemem kék. Nótám is van, de minek gondolni rá? Azért, hogy könnyeket csaljon a szemembe? Nem! Rock. Ahhoz meg olyan életigenlés kéne, ami most nincs bennem. Nem, nincs kedvem az egészhez, elemezte önmagának a helyzetet.

Rengeteg süti csalogatta kóstolásra, de nem igazán kívánta, de egy óriási csoki szívnek nem tudott ellenállni, olyan szép volt. Ragyogott a csoki rajta, és alig várta, hogy beleharapjon. A csoki szívért nyúlt, miközben órájára pillantott és látta, hogy kilenc lesz öt perc múlva. Így elment az idő? Mélyen elgondolkozhattam, mert nem is vettem észre. Szokás szerint kilenckor kezdődött a keringő. Ilyenkor, minden férfi azt a nőt kérte fel táncolni, aki szívének a legkedvesebb. Gyorsan szalvétára teszem a sütit és már itt sem vagyok.

Piros szalvétára helyezte a sütit és a kijárat felé indult, de hirtelen elhatározással leemelte a szalvétáról a szívet és nagyot harapott bele. Ó, de finom! Boldogságot okozott neki az ízharmónia. Kénytelen vagyok még harapni belőle, olyan jó, és harapott. Pont a kilincset érintette keze, hogy elhagyja a termet, mikor háta mögött valaki megszólalt.

- Kisasszony! Felkérhetem?

Megfordult és ott állt ő, kit várt lelkében, de nem hitte, hogy összefutnak.

- Én! Én! – nem igazán tudott megszólalni, mert szája tele volt a süteménnyel. A férfi rámosolygott, majd a zsebébe nyúlt és elővette zsebkendőjét, és Zsuzsa felé nyújtotta.

- Parancsoljon!

- Jó ég! Csak nem csokis a szám? – a férfi nem szólt, csak mosolygott. Zsuzsa gyorsan megtörölte száját, miközben köszönömöt mondott.

- Szeretném, ha elfogadná a virágomat.

A férfi előre emelte a háta mögött várakozó jobb kezét, amiben egy csodálatos orchidea volt bársony szalagra kötve. Óvatosan a nő kezére kötötte, és az orchidea, karkötőként ékeskedett Zsuzsa kezén.

- Csodálatos, köszönöm!

- Nem szerettem volna, ha tánc közben meg kellett volna válnia a virágtól, ezért gondoltam, így velünk lehet.

Boldog tánc volt. Szemükben csillogott a fény. A bál után sétáltak még a Duna parton. Csodálatos Valentin nap volt. Ennek ma lesz egy éve, mondta és megsimogatta a monitort, amin az orchidea karkötő volt.

- Zsuzsi! Hoztam sütit. Gyere, kóstoljuk meg, olyan pompásan nézett ki, hogy nem tudtam otthagyni. Fanni bontani kezdte a selyempapírba csomagolt csodát Hamarosan óriási csoki szív bukkant elő.

- Na, kóstold! Este bál! Ugye, jöttök? – Zsuzsa arcára óriási mosolyt varázsolt a csoki szív látványa.

- Természetes! Ki nem hagynám! Imádom a Valentin napot. Ne nézz már ilyen csodálkozva! Igen is szép ünnep! Miért baj az, ha egyszer egy évben megduplázzuk a szeretetet? Az senkinek nem árt, mert szeretetből soha nem elég. Tudod, azt mondom, légy szerelmes egy valakibe, és szeress mindenkit az év minden napján, de Valentin napkor duplázd ezt meg, had legyen mindenki szívében boldogság és szeretet!

A legszebb ajándék

Réges régen, mikor kicsi voltam, varázslatos ajándékot kaptam, ami olyan volt, mint egy mese és egész életemet meghatározta. Oly jó visszagondolni rá. Nem díszes dobozba volt csomagolva és színes masnival sem volt átkötve. Láthatatlan volt. Ajándék a lelkemnek és útravaló az élethez. Megtanítottak szeretni és arra, az én dédszüleim, hogy a szeretetnek oly nagy a hatalma, a gyógyító ereje és képes megváltoztatni a lehetetlent. Képes mosolyt csalni a könnyes arcokra és meggyógyít ezer és ezer problémát. A legszebb mit adhat valaki az utódainak, az az, hogy megtanítja szeretni, de nem szónoklatokkal, hanem azzal, ahogyan Ők szeretnek és élnek, meseszerűen szépen.

Az én dédszüleim nagyon szerették egymást, úgy, ahogyan szinte már nem is lehetett. Mindig felcsillant a szemem és nagyot dobbant szívem, mikor velük lehettem. Négy éves gyerekként nem érdekelt baba és játék, mert ilyenkor csak leültem, és mint egy varázslatot, néztem őket. Azt éreztem, hogy melegség, és valami csodálatos érzés kerít hatalmába. Öregek voltak már nagyon, mikor velük lehettem. Mindig megsimogatták egymás arcát, mikor felébredtek és puszit váltottak, mielőtt leültek reggelizni.

- Drága Annám, szeretlek! – mondta a papa és valami furcsa csillogás volt a szemében. Olyan volt, mint valami csillogó gyémánt.  A szalonnás tojás falatozása közben megbeszélték a napi teendőket és felidézték a múlt szép perceit.

- Apukám! A rózsákat megmetszed, ugye?

- Meg édesem! Tudom, milyen fontos Neked.

Mama a könnyeit próbálta elrejteni, mert ötvenedik születésnapja jutott eszébe. Mikor az ő párja ölébe kapta, és a rózsalugason végig vitte, és minden bokorról szakított egy gyönyörű rózsát és Anna ölébe rakta. A csokor közepébe a legszebb rózsát tette, amit ő nemesített kedvesének. Anna tekintete volt a neve, mert a szeme színe után nemesítette, kékes szivárványszínűre.

-Tudud Annám, mindig boldoggá akartalak tenni és sajnálom, hogy soha nem vittelek el sehova. Nem láttuk a világot, de még a fővárost sem. A falu határát is oly ritkán léptük át. Nem mutattam meg neked a Stefániát, mit a dalból ismertünk és mindig szerettünk volna ott sétálni.

-Szebb ez a világ, ami itt van, mert Te építetted nekem. Számomra az a Stefánia, ha végig sétálok a kertben, és minden bokorban és fában a szeretetet érzem, mikor megsimogatnak engem, mert kezed simogatását adja át nekem, hisz minden növényt neked köszönhetek.

Mamának gyakran fájt a feje. Ilyenkor a papa tarisznyáját magához vette és két kilométert sétált azért, hogy a kedvese fájdalmát enyhítse. Volt olyan, hogy ezt egy nap kétszer megismételte, mert a mama elfelejtette, hogy a kevert port hova tette. Ilyenkor a papa, a mama arcát megsimogatta, majd magához ölelte és halkan súgta a fülébe:

-Semmi gond Annám! Megyek újra, de vigyázz addig magadra! – Majd elindult ismét az útra. Vacsora után minden nap megölelték egymást és lassan elindultak lábaik a dúdolt dallamra és táncoltak.

-Gyógyszer számomra, hogy szeretsz és megnyugszom, mikor átölellek. Én csak veled élek, Nélküled nem létezem. – Mondta a mama a papának.

Minden hétvégén foszlós kalács került az asztalra, minek az illata az egész lakást belengte. A mama már hajnalban felkelt, hogy bedagassza a tésztát, és mire a papa felébredt, már megsült a kalács a kemencében. Ó, hogy szerette a papa tejbe aprítani a falatokat. Még a morzsát is összeszedte. Mama ilyenkor csak leült a kemence szélére, és tekintetével simogatta a papa arcát, és mint egy imát, úgy mondta egyél csak, Jancsikám, egyél és mosolygott közben. Számára oly nagy boldogság volt ezt látni.

Mindig meg akartam tanulni kalácsot sütni és a levest is úgy akartam elkészíteni, ahogyan a dédi csinálta. Azokat az ízeket soha nem sikerült elvarázsolni, de hasonlót igen, mert mindig érzem, hogy egy láthatatlan kéz segít nekem. Ilyenkor mindig átjárja a szívem a boldogság és könnyeimet elmorzsolva nézek fel és azt mondom, köszönöm, dédi.

Ködös, késő őszi reggel volt, mikor papa reggeli előtt kisétált a kertbe. Egy gyönyörű szál rózsát az „Anna mosolyából” levágott, majd megsimogatta a szirmokat és Annájához indult, de, mielőtt belépett volna, összeesett. Még látta Anna arcát, mielőtt elsötétült előtte a világ. Mama arcát könnyek mosták, mikor a mentősök hordágyra tették papát. Kezét szorította és kérve kérte:

-Jancsi, kérlek, ne hagyjál itt!

Én csak néztem, és sírtam mamával együtt. Sajnáltam őt nagyon. Megfogtam kezét úgy, ahogyan papa tette mindig, de szólni semmit nem tudtam, mert egyszerre éreztem a szeretetet, a fájdalmat. Ott, és akkor tanultam meg szeretni, mert úgy éreztem, kitéptek egy darabot a szívemből, és akkor éreztem, hogy nagyon szeretem őket, úgy,hogy örökre velem maradnak itt a szívemben. Papa nem tudta mama kérését teljesíteni, mert a kórházból már nem tért haza. Mit érezhetett, hogy magára hagyta a lelke másik felét, ki az élete volt.

Mama, papa halála után már nem igen mosolygott. Az a ritka mosoly is csak akkor jelent meg arcán, mikor esténként kiült a ház előtti lócára és felnézett az égre és Ők ketten beszélgettek. Faluhelyen szokás volt akkoriban ezeken a kis lócákon megpihenni és itt beszélték meg a szomszédok a fontos és kevésbé fontos dolgokat. Mama senkivel nem beszélgetett, mert ő egyedül érezte már jól magát, pedig de sok estét átbeszélgettek itt. Akkoriban ő csak a papával beszélgetett, és várta haza. Tudta, lehetetlen, de gondolta, vele megtörténik a csoda, és visszajön hozzá. Térdén pihentette a kezét, és gyakran egyik kezével a másikat lassan megsimogatta úgy, ahogyan a papa tette. Ilyenkor elmosolyodott, és utazott abban a képzeletbeli világban, ahol az ő Jancsija volt.

Néhány hónap múlva találkoztak ők ott, ahol azóta is boldogok. Mindig szeretettel gondolok rájuk és hiányoznak nagyon. Megtanítottak szeretni, és ez számomra a legszebb ajándék volt.

A barátság örök fonala

- Emlékszel?

- Emlék

- Te meséled, vagy én meséljem?

- Meséld Te, Drága, hisz mindig Te szoktad.

- Mondd, miért van az, hogy még mindig olyan jó erről mesélni? Miért olyan jó még ennyi év után is felidézni?

- Miért jó fogni a kezed, mi itt van velem? Azért, mert összeköt a szeretet. Meséled, Édes?

- Mesélem, Drága.

- Minden egy levelezéssel indult. Nagy a háló hatalma. Összehoz embereket, kik sorokat cserélnek. Ismeretlenből ismerősökké válnak és feltárják életüket egymásnak. Így ismerkedett meg a fiú és a lány, sok levélváltás után. Mélyen csalódottak voltak mind a ketten. Szerettek szerelemmel, de viszonzást nem kaptak érte. Kölcsönösen erősítették szavaikkal egymást, hogy az életet folytatni tudják. Egyszer egy szép napon találkoztak, mert a fiúnak a lány felé volt dolga. Hosszú út előtt állt a fiú, mert szerelmét indult visszahódítani. Átbeszéltek ketten mindent. A lány női szemmel próbált látni és segíteni. Megnyugodott a fiú lelke kicsit, hisz vigaszt és erőt kapott itt. Aztán hirtelen a lány omlott össze, mert oly fájó üzenetet kapott, hogy elviselni nem bírta. A fiú nyugtatta és kérte, könnyét ne fojtsa vissza. Vállát adta a síró arcnak, hogy nyugalmat próbáljon nyújtani a fájó léleknek. Lassan megnyugodtak mind a ketten és érezték, bár mást szeretnek hevesen, de oly jó nekik így, együtt. Hisz a szavak nyugtatnak, a másik jelenléte boldogságot hoz.

- Jó itt, Veled! Nincs kedvem menni. Úgy érzem, jó lenne maradni.

- Menned kell, hisz feladatod van, de tudod mit, maradj még egy kicsit. Csináljunk egy olyan napot, mintha utolsó napunkat élnénk. Mikor minden mindegy, csak egy számít, az, hogy boldogok legyünk és azt tegyük, amihez kedvünk van. Nem kell másnak tűnni, mint amilyenek vagyunk, hisz ez az utolsó napunk. Nincs kötelezettség, nincs álarc. Na, nekivágunk?

A fiú kicsit furcsán nézett, mert ilyet még nem hallott, de benne volt a kíváncsiság és a remény egy boldog nap után. Kirándulni indultak és az úton fogták egymás kezét, mintha Ők mindig így akarnának maradni. Nyugalmat, boldogságot jelentett a másik keze, mert benne volt a szív szeretete. Önfeledten, mint két gyerek, meséltek egymásnak a múltról, a gyerekkorról. Az élet szép és kevésbé szép napjairól. Délután betértek egy közértbe, hogy elemózsiát vegyenek és egy üveg bort, az esti beszélgetéshez. A fiú választotta a bort, a lány a vacsorára valót. Úgy szedte össze az enni valót, mint aki ezer éve tudja, mi a fiú kedvence, pedig soha nem mondta. Egymásra néztek és elmosolyodtak.

- Úgy vásárolunk, Drága, mint egy házaspár, aki munka után indul haza. - szólt a fiú szava.

- Furcsa, de így érzem én is, de olyan jó így.

A vacsora régóta legfinomabb volt. A zene, mi közben szólt, két ember közös kedvenc dallama volt. Történeteket idéztek fel, amin nevettek, vagy sírtak, de boldogok voltak azon az estén.

- Oly furcsa! Nem vagyok szerelmes Beléd, de szeretlek nagyon és Veled boldog vagyok.

Megvan Benned, mit kerestem mindig, de oly furcsa az érzés, mert szerelmes soha nem leszek Beléd, érzem, de szeretni így még senkit nem szerettem.

A lány hallgatott, mert válaszolni igazán nem tudott. Érzéseit szavakba szőni nem tudta, mert mit érzett, igazán ő sem tudta.

Szép este és nap után reggel a fiú készült az útra, hogy szerelmét visszahódítsa. A szendvics az asztalon becsomagolva várta, hogy éhségét az úton csillapítani tudja.

- Nincs kedvem menni. Úgy maradnék még. Tudod, olyan, mintha munkába indulnék, és este hazatérnék. Egyszer visszatérek, tudd, és abban is biztosnak kell lenned, hogy barátságunk örök fonala köt össze minket.

- A fonal örök és semmi nem szakíthatja szét, mert oly erőssé kötődött, hogy azt ember nem rombolhatja szét.

Búcsúzáskor apró kis könnyek, mert nehéz volt egy igaz baráttól elválni.

- Tudd, hogy gondolatban mindig Veled vagyok. Szorítom kezed, hogy legyen erőd végig csinálni azt, amire vágysz. Mindig ott vagyok Veled. Olyan szép napom, mint a tegnapi volt, még soha nem volt. Köszönöm és soha nem feledem.

- Feledni én sem tudom soha és nincs távolság, mert a barátság a szívünkben van. Egy napon visszatérek, csak most feladatom van, de a fonal örök.

Teltek, múltak a napok. A fiú minden érzékével azon dolgozott, hogy küldetését siker koronázza, de minden nap írt a lánynak. A lány bátorította és bíztatta és hitt abban végtelenül, hogy boldog lesz a barátja.

Egy napon azt írta Neki: „Szorítom kezed, hogy sikerüljön. Érezd, mert érezned kell.”

„Érzem, oly erősen szorítod, hogy már izzadok.”

Sikerrel járt a küldetés. Visszatalált a szerelméhez és ritkábban jött már a levél. Sokat gondoltak egymásra. A hétköznapok forgatagában éltek, de a fonal ereje szavak nélkül is működött. Elég volt a másikra gondolni és megnyugodtak mindketten.

Eltelt jó pár hónap, míg egyszer levél érkezett. Benne ez volt: „Ennyi volt. Véget ért minden. Vége a nagy szerelemnek.” Újra levélváltás kezdődött. A lány egyre mélyebben érzett, míg szerelmes lett. Olyan szerelmes, mit nem remélt soha. A fiú még nagyobb szeretetet érzett és úgy gondolták, Őket egymásnak rendelte az élet. Furcsa volt az érzés, mi összekötötte Őket, mert a lány szerelemmel szeretett, a fiú pedig oly nagy szeretettel, amit még soha senki iránt nem érzett. Két ember egymásra találásának története ez. Egyetlen dolgot nem tudnak még öt év együttélés után sem megfejteni, hogy most a szeretet, vagy a szerelem ereje erősebb. A lényeg talán az, hogy két ember boldogan él ezen a földön. Két ember, aki soha nem gondolta, hogy megismétlődik még az a nap, mi oly boldoggá tette Őket egykoron és ez a nap éveken át tart majd.

- Nagyon szeretlek, Drága!

- Még mindig szerelmes vagyok. Elmeséltem a történetünket, de nem szóltál semmit közbe, csak hallgattad, mint annyiszor már. Mondd, miért szereted ezerszer hallani e történetet és miért kéred, hogy mondjam el újra?

- Mert oly jó felidézni minden pillanatot és azért, mert szeretlek, és Veled boldog vagyok.

- Szeretlek, kedves, nagy-nagy szerelemmel.

Ügyes vagy, fiam

• Apa! Izgulok. Nem tudom megcsinálni. Reménytelen.
• De, fiam! Meg tudod csinálni, mert nagy dolgokra vagy képes. Van tehetséged és óriási erőd, kitartásod ahhoz, hogy bármit elérjél, amit csak akarsz.
• Ügyes vagy, fiam!

Veregette meg vállát Péter, a fiának.

• Igazad van, apa, csak tele vagyok izgalommal.

Bendegúz elindult a csapattársak felé. Péter könnyeit próbálta arcáról letörölni.

• Köszöntök minden kedves résztvevőt és szurkolót az iskolai sportversenyen Versenyzőknek szép eredményeket kívánok, kellemes időtöltést mindenkinek.

Hangzott fel az igazgató hangja a hangszóróból.

• Jó napot, Péter! Ügyesek a gyerekek, majd meglátja. Maga jobban izgul, mint a fia.
• Megértheti érzéseimet, Marika! Hisz Ön anya, és átérzi azt, hogy a fiamnak kicsit nehezebb, mint társainak.
• Óriási bizonyítási vágy és akarás van Bendegúzban, és meg fogja csinálni! Nézze! A váltó futásban most ő jön!
• Ügyes vagy, fiam!

Bendegúz gördülékenyen vette az akadályokat. a 6/B fej-fej melletti küzdelmet vívott a 6/C-vel. Az időeredmény fogja eldönteni a végeredményt.

Feszült, izgatott arcok mindenhol. Bendi, apja arcát fürkészi és apja szemében büszkeség fényét fedezi fel.

• Szép délutánban volt részünk!

Szólt az igazgató.

• A mai verseny győztesének szeretnék gratulálni. A nap győztese a 6/b osztály!

A díjat a csapat nevében Bendegúz vette át. Arcán mosoly, szemében könny. A társai gratulációját is meghatódva fogadta.

• Tudod, apa, soha nem gondoltam, hogy meg tudom csinálni. Te adtál erőt a szavaiddal. Tudod, végig a szavaidat mondogattam magamban, azt, hogy képes vagy rá és meg tudod csinálni.
• Mindenre képes vagy, fiam, mert rendkívüli ember vagy!
• Apa! Bevallom, elfáradtam. Kérlek, induljunk haza, ha lehet.
• Rendben!

Bendegúz fáradtan zuhant a kocsi hátsó ülésére. Péternek még kellett egynéhány pillanat, amíg be tudott szállni a kocsiba.

• Jól van, fiam, indulunk!

 Hátra fordult, hogy lássa fia arcát, ami fáradtan nézett vissza rá. Mellette, két lecsatolt lába pihent.

Szemüvegen keresztül minden más

Az utóbbi időben, azt vettem észre, hogy egyre kisebbek a betűk és ezért gyorsan el is fárad a szemem. Mivel is szembesültem naponta? Alig-alig tudom a csomagoláson található információt elolvasni. Nem derített nagy örömre ez a tény, de gondoltam, ez sem véletlen. Hisz, manapság minden kevesebb, mint ahogyan megszoktuk. Ami rég egy kiló volt, az most nyolcvan deka, ami fél liter volt, az most négy deci és sorolhatnám még. Na, persze az ára az nem lett kevesebb, sőt. Így, nem volt meglepetés, hogy a betűk kisebbek lettek, hisz változó világunkban semmi sem lehetetlen. Az viszont, hogy a tű foka is kisebb lett, és nem tudom már a cérnát befűzni, na, az már dühített. Megáll az ember esze, hogy még ezen a vacakon is spórolnak. Ezek után, nem volt meglepő, hogy gyakran fájt a szemem és könnyezett is. Aki gyakran lát, még azt fogja hinni, hogy örökké sírok, gondoltam. Aztán rájöttem, hogy e miatt nem kell aggódnom, mert a járványnak köszönhetően az én szememre, nem igen kíváncsi senki. Volt azért olyan pillanat is, amikor mindent rendben találtam. Ilyen volt mikor a tükörbe néztem és elég karcsúnak találtam magam. Na, ugye, hogy nem is híztam, győzködtem magam. A nadrág anyagával lehet gond, éreztem én, mert mosás után, szépen összement. A lakást is szépen, rendben valónak találtam. Igaz, kicsit furcsa volt, mert régebben naponta törölgettem a port, de ez a csoda bútorfény. Na, ez jó! Veszek még!  Kevés elégedettség, sok bosszúság. Ez volt az életem. A helyzet akkor kezdett dühíteni, mikor a közértben láttam egy szép kis dobozt. Olyan gusztán volt csomagolva. Gondoltam, ez kell nekem, de mi lehet benne? Jó lenne azért tudni, hogy mit is veszek. Forgattam a dobozt és meg is találtam rajta az aprócska cetlit, aprócska betűkkel, de, hogy mi a bánat lehet benne, bizony elolvasni nem tudtam. Így fájó szívvel, de ott hagytam, mert azért nem mindegy, hogy teát veszek, vagy valami gyógyhatású készítményt, vagy ne adj ég valami rovarirtót. Szomorúan és csalódottan sétáltam, mikor a belsőhangom szólt hozzám.

•  Te! Figyelj már! Esetleg egy szemüveg? Ki tudja. Talán. Lehet, hogy sokat segítene. //határozott volt ez a belsőhang./
• Soha! Érted! Soha! Hogy gondolod? Én, meg a szemüveg! Ó, nem! Isten őrizz! Olyan lennék, mint egy kis okos tojás. Na, haladjunk tovább!

Jól elbeszélgettem magammal, míg azon kaptam magam, hogy már veszem is le a szemüveget az egyik üzlet polcáról. Na, ez is megvan! Hazaérve, gyorsan fel is próbáltam az új szerzeményt, és láss csodát! Lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet? Elém tárult egy új világ. Bizony, a polcon ott pihentek a porszemek, és jót röhögtek rajtam. A szőnyeg színe is elég fakult már. Ezt is észrevettem, és az ablak sem csillogó tiszta, de láss csodát befűztem a tűbe a cérnát. Csodás! Milyen nagy találmány! Minden rendben is volt addig, amíg a tükörbe nem néztem, mert amit ott láttam, azt nagyon nem akartam látni. Bizony, bizony láthatóvá váltak azok a kilók, amik észrevétlenül rakódtak ide, oda a tavaszi bezártság alatt. Szomorú is lettem, mert kitisztult látásom által, karcsú alakom is elvesztettem. Nagy csalódás ez nekem. De, mivel minden kristálytiszta lett így ezt a csalódást is csak túlélem, mert szemüveggel még a borsószem is nagyobb a tányéron. Így, nem lesz nehéz kevesebbet ennem, mert az adagokat is reálisabban mérhetem fel és egyszer talán a tükör is azt mutatja majd, amit a lelkem szeretne. Egy biztos. Szemüvegen keresztül minden más.

Szégyen a futás, de…….

Mi is eshetne az embernek a legjobban egy novemberi hétvégén, ebéd után, mikor ragyogóan süt be a nap az ablakon? Bizony, egyből sétálni támad kedve az embernek. Így voltam ezzel én is. Még megettem az ebéd utáni süti maradékát, majd azon kezdtem gondolkodni, mit is vegyek fel? Nem hiába. Nőből vagyok én is, és bizony, néha nem igazán tudom, hogy a szebb vagy a sportosabb kabátomat vegyem fel. A sportos mellett döntöttem. Igaz, a barna cipőm nem igazán volt harmóniába vele, de nehezen túltettem magam ezen. Sapka vagy nem sapka? Igazából ez nem is lehetett kérdés, mert csupán négy fok volt kint, annak ellenére, hogy ragyogóan sütött a nap. Szépen a fejembe húztam a sapkámat, amin egy nagy színes bojt volt, hosszú fonalon lógva. Maszkot sem feledtem, mert én betartom a szabályokat és fizetni sem akartam, mert akkor a jövő héten elég karcsú lenne a költségvetésem. Fel a maszkot! Szép sárga. Még mielőtt elindultam, egy pillantást vetettem a tükörre és hírtelen akkorát sikítottam, mikor megláttam magam, mert olyan voltam, mint egy feldíszített papagáj. Színes és mókás. Menjek, vagy ne menjek? Így, mégsem mehetek utcára, mert rajtam fog röhögni mindenki. Kedvem viszont átöltözni már nem volt. Így próbáltam a jó oldalát nézni a dolognak. Nem volt egyszerű. Így utólag már megsúgom, de sikerült. Mi ebben a szerelésben a jó? Az, hogy legalább nem szól hozzám senki, és nem fog belém kötni, mert ha rám néznek, azt látják, hogy itt sétál egy félnótás fel és alá. Sok, úgysem látszott belőlem, csak a két szemem. Az alapján meg nem volt valószínű, hogy felismernek, mert szemeimbe ritkán néznek. Miután meggyőztem magam, hogy minden szuper rajtam, lassan elindultam. Olyan jó volt érezni a napsugarak simogatását. Éreztem, ahogyan a bőröm magába szívja a D vitamint. Ó, a vitaminok! Elfeledtem bevenni, de semmi gond, csak jusson eszembe, ha hazaérek. Nagyon fontos, hogy vigyázzak magamra, mert ha én nem vigyázok, más nem fog. Jó kedvem támadt. Dúdolgattam is magamban kicsit. Végre engedett a napok óta tartó gondok feszültsége. Nem voltak túl sokan az utcán, de mindenki jól be volt öltözve. Néha figyeltem az embereket, de nagyobb boldogsággal töltött el az, ha a színes faleveleket nézhettem. Jó egy órája sétáltam már, mikor szembe jött velem egy férfi. Jól kinőttél a földből, ez volt az első gondolatom mikor megláttam. Magasságához, súlyt is adott az élet. Így elég feltűnő jelenség volt. Néztem, majd tekintetem az egyik erkélyre tévedt, ahol egy szép feldíszített fenyő volt. Nem korai még? – kérdeztem úgy magamtól, mikor egy hang köszönt rám.

• Szia! Jól vagy?

Remekül, válaszoltam, de csak halkan magamnak. Gyorsan oldalra néztem és a nagydarab férfi állt ott. Ismerem én ezt az embert? Tűnődtem kicsit. Ő, biztosan ismer, hisz köszönt. Ó, te jó ég! Még így is megismert valaki? Mivel engem még úgy tanítottak, hogy köszönjek mindenkinek, így gyorsan feleltem.

• Szia! Köszi, jól vagyok!

A férfi, már lépett volna tovább, de hangomra felkapta a fejét és rám vetette szúrós tekintetét. Úgy szikráztak a szemei, mint a konyhában a pult felett a kislámpa, amit ideje lenne már kicserélnem. Félelmetes volt, pont úgy, mint a lámpa. Ez, sem volt biztonságos!

• Mit köszöngetsz itt nekem? Talán ismersz? Tudod te, hogy mennyire utálom, ha belepofáznak a beszélgetésembe?

Hirtelen ledermedtem és éreztem, ez egy kétesélyes játszma lesz. Vagy legyőzöm, vagy ő győz le. Ó, csak a kezét ne emelje fel, mert ha az a két óriási péklapát eltalál, akkor egyből haza is repít. Szedd össze magad és most találj ki gyorsan valamit, mert ha nem, akkor véged van. Így bátorítottam magam. Minden erőmet összeszedtem és halkan rebegtem.

• Bocsánat, valakivel összetévesztettem. / Na, ez nem indult valami jól, mert hangomnál csak a lábam remegett jobban. Ez, így nem lesz jó! /
• Kivel tévesztettél össze, te kis papagáj?  / Na, legalább a szerkómról az a véleménye, ami nekem, de ettől határozott is lettem./
• Azt hittem, hogy a Barátom birkózó társa. Nagyon hasonlít rá.

A férfi rám nézett. Tekintete engedett, majd, várj egy kicsit, mert akadt egy kis dolgom, szólt és egy mozdulattal kitépte a füléből a fülhallgatót. Akkor, már tudtam, hogy nem nekem köszönt, de ki gondolta, hogy a sok ruha alatt még fülében füles lóg. Na, most hogy tovább? Futni kéne már! Ő, rám nézett, majd röhögött egy nagyot és így szólt:

• Te! Figyelj már kislány! / Ó, de kedves. Egyből feledtetett velem több, mint negyven évet. / Téged egy bokszoló szeret? Nem semmi az ürge, az biztos, ha egy ilyen kakadu a szerelme.

Többet nem szólt. Visszarakta a fülest a füleibe, majd elindult, de még hallottam, hogy mondja:

• Te, olyat láttam, hogy el sem akarom hinni. Milyen nő köszönt volna nekem? Rosszul hallottad. Én csak téged szeretlek.

Hűha! Ennek a fele sem tréfa! Jobb lesz minél előbb eltűnnöm, mert ha ez visszafordul, akkor az már nagy meccs lesz, és biztosra vettem, hogy kiütéssel győzne. Így gyorsan futásnak eredtem, mert szégyen a futás, de hasznos!

Segítsünk egymásnak!

Morzsikámmal, mindig este kilenc körül szoktunk sétálni. Először gondoltam, majd leviszem nyolc előtt, mert úgy vagyok vele, hogy kerülöm, amit kerülni lehet. Így is lett. Levittem, de nem igazán volt elégedett. Megállt a kapuban és csak nézett bambán. Nem értette, hogy mi is van most. Próbáltam meggyőzni, hogy jobb lenne most letudni a dolgot, de szeméből olvastam.

• Most, normális vagy? Te, mit szólnál hozzá, ha este nyolctól, reggel ötig, nem mehetnél elvégezni kisebb, nagyobb dolgodat?

Végül is, igaza van. Nem is akartam tovább győzködni. Így komótosan visszasétáltunk.

Kilenc után, már ott ült az ajtónál és várta, hogy induljunk. Gyorsan felkaptam a kabátomat és már indultunk is. A lépcsőházban szaporán szedte a lábát, csak az elsőn lassított. Először nem tudtam, hogy mi történt. Aztán megláttam a srácot a harmadikról. Gyorsan felugrott mikor odaértem.

• Jaj, de jó, hogy jön Marika néni! / Ó, hogy örültem, hogy személyem ekkora boldogságot tud okozni valakinek. / Már nagyon vártam. Tetszik nekem segíteni?
• Mi történt? Miben tudok segíteni?
• Tessék már kölcsön adni egy tíz percre a kutyát?
• Mi történt?
• Szeretném a barátnőmet áthozni, de kutya nélkül nem megy.
• Hol lakik a barátnőd?
• Kétutcányira.
• Az, nem fog beleférni az ötszáz méterbe. Tudod te mennyi az- az ötszáz méter? Az olyan kevés, mint elefánt fenekén a bolhacsípés.
• Megpróbálnám. Talán sikerül és nem állítanak meg és mérik le a távolságot.
• Nem is tudom.
• Olyan szerelmes vagyok.
• - Na, igen. Mikor én szerelmes voltam….. Ó, de jó is volt. Legyen. Vigyed. Itt foglak várni a kapu előtt.
• Rendben, de ne álljon ki Marika néni a kapu elé, mert még a végén megbüntetik.
• Mondasz valamit.

Ők, boldogan el. Te, gyerek! Egy kutya, egy ember, kiáltottam utána, de hol volt már. Én vissza a lakásba. A kabátot már nem akartam levenni, mert tudtam, hamarosan megyek le. Leültem az előszobában és vártam, míg egyszer megszólalt a telefon a szobában. Cipő le, papucs fel. Jó, kis meleg szőrmók papucs. A barátnőm érdeklődött, hogy mi van velem. Azt hittem, nem is veszed fel, mert még sétáltatod Morzsit, mondta. Kölcsön adtam. Ő, meglepődötten érdeklődött, de csengettek. Letettem a kagylót és ajtót nyitottam. A fiatalok voltak.

• Köszönöm.
• Szívesen
• Holnap este is jöhetek?

Nem szóltam semmit csak intettem, majd gyorsan bezártam az ajtót és már indultunk is az én Morzsimmal lefelé. Az eszembe sem jutott, hogy már felesleges mennem, mert az én Morzsim, már elvégezte a dolgát. A kapun kilépve, a szomszéd házból, gyorsan kiugrott az egyik lakó. Látásból ismerem.

• Jó estét! Mondja, nem tudja, a sarki közért nyitva van?
• Nincs semmi már ilyenkor nyitva. Hétkor zárni kell.
• Jó, jó, de az éjjel, nappal, mindig nyitva van.
• Akkor legyen magának igaza.
• Megnézném.
• Nézze.
• De, kéne egy kutya.
• Mi van? Mi kéne? – kezdtem a türelmemet elveszíteni.
• A kutya. Elsétálnék vele és megnézném. Így biztos, nem büntetnek meg.
• Vigye! – szóltam dühösen és már a kezébe is adtam a pórázt.

Álltam és vártam.

Vegyen fel maszkot! – szólt rám egy kerékpáros futár. Ó, szentséges ég! Azt fent hagytam. Toporogni kezdtem, hogy mikor jön már vissza az én Morzsikám. Kezdett fázni a lábam. Lenéztem és kínomban már röhögtem, mert két óriási pompon mosolygott rám. Se maszk, se cipő. Alakul ez. Egy örökkévalóságnak tűnt mire a szomszéd visszatért, de a szája fülig ért, mert egy borosüveget szorongatott a kezében. Hogy honnan szerezte, nem tudom.

• Köszönöm. Isten fizesse meg.

Ó, hogy én milyen rendes vagyok! De, nem maradt időm arra, hogy megveregessem a vállam, mert hirtelen valami elsuhant előttem. Majd követte egy másik alak is. Alig volt időm felfogni, hogy mi is történt, mert Morzsim kitépte magát a kezemből és futásnak eredt a pórázát maga után húzva.

• Morzsi, Morzsi! Gyere vissza! – de Morzsi csak futott.

A szerelmes mindenedet! Gyere vissza! Üvöltöttem futás közben, maszk nélkül, papucsban. Már, nem tudtam mi lesz ennek a vége és meddig bírom és kutya nélkül, csekkel a kezemben térek majd haza, vagy mindkettővel gazdagabb leszek. Futottam, futottam. Szerintem, nagyon mókás látványt nyújthattunk, és aki látott, annak biztosan feldobtuk az estéjét. Elég jól bírtam a tempót, csak akkor hagyott el minden erőm, mikor az előttem futó, kétségbeesetten kiabálni kezdett.

• Valcer, gyere vissza! Valcer! Túl vagy az ötszáz méteren! Kérlek, gyere vissza!

Itt, már nem bírtam tovább. Olyan nevetés fogott el, hogy nem tudtam abbahagyni. Nem is futottam tovább, mert tudtam, hogy az én Morzsim olyan okos, hogy átlépve az ötszáz métert, gyorsan megfordul és visszafut.

Holnap estétől, aranyos, okos, barátságos kutyámat, este nyolc és reggel öt között sétáltatás céljából, szívesen átadom annak, akinek szüksége van rá.

Segítsünk egymásnak!

 Novemberi este

Zárva a kocsma, a Pista bora pedig olyan ócska. Sört vettem a közértben, na meg egy-két üveg bort is, mert hosszú az este, és ki tudja, mi fog történni még. Haza zörgök az üvegekkel. A lakásba belépve, veszem is le a cipőt, mert szúrós szemmel néz rám az asszony. Tudom, mossak kezet. Lerúgom a cipőt. Fel a papucsot. Na, ez vagyok én is, papucs. Fürdőszobába be. Közben az asszony fertőtleníti a kabátomat. Még jó, hogy nem fújja be a testem is valami fertőtlenítővel. Kezem tiszta.  Be a szobába, és egy sörrel a kezemben leülök a kanapéra.

• Elég csendes vagy.
• Az.
• Mi a baj Géza? Jól vagy? Fáj valamid?
• Hogy lennék már jól. Zárva a kocsma, és ki tudja, mi történik még.
• Mi történne? Lesz egy nyugodt esténk. Szívsz magadba egy kis kultúrát. Nézheted a tévét.

Nézem a sokatmondó dobozt, a kultúra forrását. Híradó. Legalább tudom, hogy hogyan ölik egymást az emberek. Majd reklám. Itt megtudom, hogy mit vegyek, ha prosztata gondjaim vannak. Na, erre innom kell. Tesztelem a prosztatámat. Most, meg valami blek vagy mi a fene hétvége. Miért nem lehet ezt magyarul mondani? Na, lényeg a lényeg, olcsóbb minden. Még innom kell. Végre főznek! Nem is tudtam, hogy mi is hiányzott. A vacsora az biztos, mert kezdek éhes lenni, de csak nézem tovább. Jó, mert legalább meg tanulok konfi mit csinálni. Tudod mit konfi mit csinált anyám? Tudod, mit csinált? Jó kis bablevest, meg csőrögét. Nem is voltam éhes. Hol a képernyőn a szemem, hol az asszonyt fürkészem. Először csak mosolygok, majd röhögök, mert látom magam előtt a képet, ahogy az asszony magas sarkú cipőben, rántást kavar éppen. Nem is tudtam, hogy így kell főzni, de már tudom, mert látom ott a tévében.

Mondom is neki, mikor behozza a vacsorát,

• Te, Gizi! Vedd le az otthonkát és vedd fel azt a kis rucit. Tudod! – kacsintok rá csalfán.
• Te, Géza! Biztos, hogy jó az neked, hogy bort iszol, sörrel, mert úgy látom, elment az eszed. Az a ruci ötven éves. Talán már nincs is meg. Lehet, hogy rég szétrágta a moly, és hol is jönne az rám? Emlékszel, milyen csinos voltam menyecskeként?
• Fiatal, az voltál.
• Nézd már Géza! Fél disznó! Mikor láttál te ilyet? Az kéne nekünk.
• Látom! A fél disznóból kivesznek egy szívet a többi meg mehet.
• Ó, de ledarálnám. Jó kis fasírt lenne belőle. Nyeltem is egyet. Lehet, hogy ezt csinálok, ha jön a család.
• Mikor jönnek?
• Két hét múlva. A házassági évfordulónkra.
• Na, nem nagyon kéne ezt ünnepelni, mert ha tudnák, hogy mivel járt ez a sok év, akkor már nem ünnepelnének. Max engem, hogy kibírtam veled. De, figyelj már asszony! Ezt az egészet hogyan gondoltad?
• Hát…. Jön a Gizi, Lacika, Mazsi és a családjuk, a négy unoka, és Lacika nászasszonya.
• Figyelj már! Ez, nem kísérleti labor, hogy itt teszteljük a vírus terjedését. Meg, ahogy számolom ez már 13 és még nem is számoltam a legkisebb unokát. Ó, hagyjál már!
• Mindig morogsz mindenért.
• Te, Gizi! Tíznél többen nem lehetünk. Nem hallgatod a híreket? Az is kérdés, hogy hogyan fognak enni maszkban? Na, ezen röhögök előre. Gondolkozzál már Gizi! Mindig ezt mondom neked, de Te először cselekszel, aztán meg sírsz. Gizi, nehéz veled!
• Na, nézd a tévét.
• Van még abból az ócska borból?
• Van, de nehogy már azt is megigyad, mert itt halsz meg menten. Mire kiér hozzád a mentő, már halott leszel. Temetésre pedig nincsen pénzem.
• Figyelj már Gizi! Tudom, hogy számolni nem tudsz. Ezt az előbb bebizonyítottad. Most már csak arra adjál nekem válasz, hogy hol fog aludni ennyi ember? Szerintem a fürdőkádba is ágyazhatsz valakinek.
• Ne igyál már többet, mert beszélsz esztelenségeket. Miért aludnának itt?
• Látod, erről beszélek! Nem tudsz te semmit csak mész a saját fejed után. Este nyolc után már nem mehetnek haza.
• Miért nem? Nem gyerekek már. Tudnak magukra vigyázni.
• Gizi, nyolctól kijárási tilalom van.
• Igaz. Ezért vagy te is itthon.
• Na, megyek inkább kutyát sétáltatni.
• Géza, Te soha nem szoktál kutyát sétáltatni.
• Most fogok.
• Kézfertőtlenítő, maszk és ne beszélgess senkivel.

Cipő, végre fel, kezem fertőtlenítve, de hol a póráz? Elég a kutya, csak indulhassak már. Remélem, mire hazaérek, az asszony előkeresi azt a kis rucit. Nem számit, ha molyrágta, de valahogy ma vágyom rája. De, ha nem, akkor iszok még egy kis bort és még egy kicsit. Minden álmomat borba fojtom én, mert mit tehet az ember egy novemberi estén, ha a kocsma is bezárt rég?

Daloló lélek

Mondják, nem a külső számít, mert a lényeg az belül van. Én is ezt mondom ma már sok átsírt év után, mert nehéz megcsillogtatni azt a belső kincset, ha nincs rá lehetőséged. Pufók szeplős gyerekként éltem, ami egy lánynak nem igazán előny. Szikla szilárd lábakon álltam az biztos, mert a lábam olyan vastag volt, mint két fa törzse, egybe véve. Fenekem kispárnának is jó lett volna. Hiába küzdöttem már tiniként is azért, hogy karcsú legyek, valahogy ez nem ment. Minden deka rajtam maradt és csak az évek teltek felettem. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer jön valaki és megsimogatja arcom és azt mondja, szép vagy és addig marad velem, míg az összes szeplőt arcomon meg nem számolja, vagyis örökre, mert megszámlálhatatlanul sok van.

Mese volt ez, gyönyörű habos mese, miből felébredtem minden reggel. Nem nagyon néztek rám a fiúk, mert mit is nézhettek volna? Talán találós kérdésnek jó lettem volna, ha meg kellett volna saccolni, hogy hány méter anyaggal lehetne körbe vonni. Néha-néha vörös copfomat meghúzták, az igaz, de mindig csak azért, hogy hecceljenek, mert mindig elhangzott a kísérő mondat, „kapj el, ha tudsz”.

Így telt gyerekkorom, miben láttam, mások hogyan fogják egymás kezét és mindig vártam, hogy egyszer majd az én kezemet is megfogja valaki.

Igaz, egyszer a Pisti jó erősen megfogta, amit soha nem feledek, de az más volt és csak egyszer fordult elő, soha többet.

Futottam át az úttesten, mikor valaki elkapta a kezem és még gyorsabb futásra késztetett.  Ő volt a Pisti, ki, mikor az úttestről a járdára értünk, nagyon megdorgált.

-Te mit csinálsz? Meg akarsz halni? Miért futkározol a kocsik előtt? Máskor vigyázz magadra! - és elengedte kezem, amit soha többé nem fogott meg.

Olyan jó volt érezni kezének melegét. Szédült tiniként arcomat simogattam egész délután azzal a kezemmel, amelyiket érintette ő. Jó lehet, ha a kéz mindig ott van veled.

Teltek az évek és csak annyiban változtam, hogy hosszú copfom rövid frizurává változott, de a szeplők és a kilók maradtak. Anyám mindig azt mondta, hogy értékes ember vagyok és nagy a szívem. Nem kételkedtem én ebben, mert anyám mindig igazat mondott, de hinni nem akartam, mert közel voltam már a harminchoz, de párkapcsolatom még nem igazán volt. Volt egy-két fiú, ki felbukkant életemben, de valami kísérleti nyúlnak nézhettek, mert gyorsan tovamentek.

Péter volt, ki a szüzességemet elvette. Bár soha ne történt volna meg, mert oly megalázottnak éreztem akkor magam.

-Jaj, Te még szűz vagy? - Röhögött a képembe, mert nevetésnek nem volt nevezhető. - Huszonöt és szűz. - folytatta – na, nem is csodálkozok! Gondoltam, csapok egy görbe estét, mert nőhiányom van és tessék, egy szűzzel vacakolok.

Összetörtem kívül-belül, mert olyan rosszul, mint akkor, soha nem éreztem magam. Sokáig férfit sem akartam látni, de egy idő után egyre jobban tört fel belőlem a vágy egy társ után. Nem jártam sok sikerrel, mert meg kellett állapítanom, hogy mindenki a külső alapján dönti el, hogy kell, vagy nem. Lehet nekem belül bármilyen kincsem, ha rám néznek és tovább mennek.

Valahol persze én is így néztem mindenkire, mert, ha rátekintettem valakire, nekem is az volt az első gondolatom, hogy tetszik, vagy nem. Először görcsösen akartam, hogy sikerüljön magányomat társas kapcsolattá varázsolni, de aztán elengedtem a gondolatot és próbáltam az élet más szépségét megtalálni és több energiát fektettem a munkámba. Könyvelő irodában dolgoztam. A számok világában éltem. Sok ügyféllel találkoztam és nem is volt gondom. Munkámat elismerték és sikert sikerre halmoztam.

Volt egy ügyfelem, kivel csak telefonon és neten tartottuk a kapcsolatot. A papírokat mindig futárral küldte. Elég zavaros volt a könyvelése, így sokat beszélgettünk. Azon kaptam magam, hogy már estéimet is cseteléssel töltöm, ami több kezdett lenni munkakapcsolatnál. Egyik este azt írta: „Beleszerettem a lelkedbe”

Ó, olyan hevesen vert ettől a mondattól a szívem, de aztán lassan csillapodott a dobogás, mert rájöttem, reménytelen. Addig lesz szerelmes belém, míg meg nem pillant. Azért sokszor elidőztem a gondolattal, hogy vajon hogyan is nézhet ki? Semmit nem tudtam alakjáról. Megalkottam magamnak kis macinak és úgy gondoltam rá.

Lelkünk kezdett egymásba szeretni és harminckét évesen ez nagy boldogság volt. Tudtam, csak addig tart minden, míg egymás szemébe nézünk, de jó volt és nagyon bíztam abban, hogy évek múlva sem kerül erre sor. Dalolt a lelkem és azt akartam, daloljon, míg élek.

Bevallási időszak volt és egyre több ügyfél kereste fel az irodát. Be voltunk havazva rendesen.

-Helga! - szólt a főnököm – Van itt egy kedves ügyfél és jó lenne, ha átnéznéd a bevallását!

-Nem tudom! Nem fér bele egyszerűen az időmbe. - Válaszoltam, a papírokból fel sem nézve.

-Jó, megértelek. Akkor vedd úgy, hogy főnöki utasítás és aktakötetet csapott le az asztalra, de úgy, hogy a papírok repültek.

Dühösen emelkedtem fel úgy, hogy csak a repülő papírokat figyeltem, mikor ismerős hang szólalt meg mögöttem.

-Segíthetek? Sajnálom, hogy ekkora galibát okoztam.

Úr Isten! Ez Gábor! Döbbenten fordultam meg és nem csak a szemem kerekedett nagyra, hanem szeplőim is. Na, eddig dalolt a lelkem.  Ez volt az első gondolatom, mert aki ott állt előttem, nem maci volt, hanem egy tökéletes férfi. Olyan, amilyet csak divatlapokban lát az ember. Égett arcom. Tudtam, hogy szeplőimet betakarja a pír.

-Te, Te – dadogtam.

-Gyönyörű vagy! Jól áll neked, ha dühös vagy. Tudod, mit szeretnék? Megcsókolni téged, és addig maradni veled, míg meg nem számolom arcodon a szeplőidet!

Mosolyra derült arcom, és a lelkem dalolt tovább, és még ma is dalol, napról napra, egyre szebben.

Ó, micsoda nő!

/Egy férfi vágya/

Forró nyári este, kis parkban, aprócska padon megpihenve nézelődök bambán, elhagyatottan, árván. Emberek jönnek-mennek. Szerelmesek egymás kezét fogva sétálnak a parkon át, vagy letelepedve egy padra, egymás karjában szerelmet és boldogságot remélve néznek fel a csillagokra. Csodálatos parfüm illatot hoz felém a szél, de a levegő fülledten áll, nem is tudom, mi hozza hozzám ezt az illatot át.  Felkapom a fejem. Ó, micsoda nő! Tökéletes alakja ellibben előttem. Domborulatait követve elvesztem. Egy közeli padra, szembe ül le velem. Hogy tudja, mire vágyom: hogy az Ő arcát lássam. Bájos kis mosoly arcán örök, mert szótlanul is csak mosolyog, mosolyog. Hosszú szőke hajkorona keretezi ezt az arcot. Férfi szemem ily szépet ritkán lát. Vonzódást és vágyat érzek, hogy hozzá érjek. Ó, micsoda nő! Hajába túrnék boldogan. Simogatnám arcát, vágytól éhesen. Nem hagynám szóhoz jutni, mert számmal inteném csendre, mert csak csókját kívánom remegve. Csókolnám lágyan, elveszve a vágyban. Szeméből olvasnám ki az akarást, a csillapíthatatlan vágyát csillapítanám. Szép, karcsú alakod gyönyörködtet. Rád nézek és boldog vagyok. Vágyom arra, hogy kezem érintse tested. Végigsimogassam karcsú derekad, gyönyörű tested. Férfiúi vágyam ébred. Felemelkedik a padról e csodás női test. Ó, kérlek, ne indulj még útra, maradj még egy pillanatra! Vágyaim fokozója, ó, édes, gyönyörű nő. Karcsú testére tapad a melegtől a ruha, így még izgatóbb a vonala. Érzem, hogy Őt akarom! Vállán lassan lecsúszik a ruha pánt. Ó, de megigazítanám! Finoman emelném a ruhapántot, hogy helyére húzzam lágyan, majd széttépve, hevesen e leplet, testét érezzem.  Gondoltban meztelenül áll előttem e gyönyörű teremtmény, és egyre jobban érzem a vágy, hevítő tüzét. Kicsomagoltam a ruhából, mint drága gyémántot a selyem dobozból.  Gondolatban szólítalak, beszélek hozzád. Ó, micsoda nő! Érinteném tested! Hagyd, hogy tegyem! Bejárjam völgyet és hegyet. Hagyd, hogy boldoggá tegyelek Téged! Csókolni akarlak, érezni bőröd melegét, bejárni tested minden milliméterét. Érezni akarom, hogy benned is él a vágy. Testem tested után kiált. Kezem hátad simítja. Gerinced mellett halad lassan, egyre lejjebb, melled testemnek feszül, mitől vágyam csak egyre hevül. Melled formáját követi kezem és érzem, Te is akarsz engem. Melledre tapadok, mint egy mohó kisgyerek az anyai kebelre. Kezem lassan halad, egyre lejjebb és lejjebb. Szerelmi fészket megtalálva, izgatva hívlak táncba. Ó, micsoda nő! El akarok benned veszni, mint egy kóbor vándor. Keresni a boldogság útját benned. Haladni előre és vissza, jobbra és balra. A vágyban elveszve, a boldogságot akarva, keresve. Menni, menni, futni, futni, majd rohanni, végig az úton, míg el nem érem a célt, a boldogság pontot. Izzadtan, kábultan, hevesen, vágytól éhesen, majd elégedetten, megpihenni veled, édesem! Visszaül a padra a gyönyörű teremtmény. De jó marad még. Testem forró izzadság, hisz gondolatban enyém volt ez az álomszép nő. Nekem adta legszebb kincsét, a pompázó testét. Bátorságom összeszedve, vágyaimat visszafojtva lépek elé.

-Kedves kisasszony! Mondja, megismerhetném Önt, pompázó szépség? – Rám mosolyog kedves arca és a kezét mutatja. Rápillantok és látom az összetartozás biztos jelét, a karikagyűrűjét.

-Boldog ember! – dadogom kábultan, lesújtva, mert vágyaim kulcsa máshoz van láncolva.

-Engedje meg, hogy illatát magammal vigyem, és ma éjjel a párnámon érezzem. Álom, tudom mindez, de higgye el, tudom az illatát úgy is vinni, hogy magához sem fogok érni. Hagyjon álmodozni, kérem! Ettől ne fosszon meg engem!

Rám mosolygott kedvesen és azt mondta:

              -Vigye, kérem!

Ó, micsoda nő! Mondom magamnak, hazafelé bandukolva.  Csalódott vagyok, mert vágyam kielégítetlen, de az illatát érzem. Ó, micsoda nő!

Tiszavirágok násza

A Tisza hullámait nézem, s előttem gyönyörű képek. Szerelmünk képeit látom, gyors egymásutánban. Könnyes a szemem és halkan sír a víz hulláma, hogy már nem lát velem, én érzem, hogy itt vagy, mert szívemben hordalak, kedvesem. Olyan szép volt minden perc, amit most felidézek, és újra élek. Soha nem gondoltam, hogy mély emlékeket jelent majd számomra e folyó és a gyönyörű tiszavirágok. Egy évvel ezelőtt, még itt fogtad kezem és csókoltad ajkamat. Visszatértem ide, mert újra kell élnem azt, amit veled átéltem. Nézem a csendes hullámokat, amik nyugodtak, simogatóak. Testemen érzem kezed érintését. Szememben könnycsepp, mit útjára engedek. Arcomon végiggördülve, eltűnnek a végtelenben, míg lágyan simogat úgy, mint kezed érintett. Sós az íze, mikor ajkamat eléri, és a fájdalmat meséli. Hagyom, hogy ajkamon elterüljön, és csókod ízét érzem. Táncol lágyan a könnycsepp, és izzó vágyat ébreszt bennem. Egy évvel ezelőtt, kilométereket utaztunk azért, hogy itt lehessünk. Szülőfölded csodáját akartad nekem megmutatni, azt szeretted volna, hogy lássam a szerelem lélekemelő táncát, a tiszavirágok nászát. Csillogott a szemed, mikor útnak indultunk és arról meséltél, hogy milyen csodában lesz részem. Már egy hónapja ismertük egymást, mielőtt ide indultunk. Túl voltunk már akkor apró csókokon, mézédes, hosszú csókokon, bújós, beszélgetős délutánokon és hosszú sétákon. Tested kívánta testem, oly sokszor éreztem és a vágy sokszor feltört bennem is, de Te azt mondtad, csodás szeretkezést akarok, kedves, olyat, mi boldoggá tesz mindkettőnket és, míg élünk, soha nem feledjük. Elviszlek oda, ahol én születtem és ahol a szeretkezés oly csodálatos formáját néztem régen, évről évre. Akkor eldöntöttem, hogy a számomra legkedvesebb embert, akit majd igazán fogok szeretni, elviszem oda, és ott éljük át a gyönyört úgy, mint a tiszavirágok. Szép volt a gondolat, de kicsit féltem, mert a tiszavirágokról tudtam, csak egyszer kelnek egybe és a tánc után véget ér életük. A gyönyörből a halálba, ez zakatolt a fejemben. Nem szerettem volna, ha vége szakad szerelmünknek. Megosztottam érzéseimet veled. Te magadhoz húztál, megcsókoltál és azt mondtad, nem fog véget érni, hidd el, csak akkor fog igazán csodává válni. Igazad lett, kedves. Lenyűgözött a látvány és szeretkezésünk feledhetetlen lett. Erre gondolva ültem le a vízparton. Add a kezed gondolatban, és éljük át újra. Július volt, meleg nyári nap. Kéz a kézben sétáltunk ki a partra. Egy egész délutánon át ültünk, és beszélgettünk. Öledbe hajtottam fejem, és hallgattam, ahogy mesélsz nekem. Terveket szőttél, álomszépeket, miben mi voltunk ketten. Oly szép volt a kép, ahogyan magam előtt látom, mintha festő festette volna vászonra.

• Ez a mi boldogságunk, édes, úgy színezzük, ahogyan szeretnénk a képet. Egy a fontos, hogy azt fessük az ecsettel a vászonra, ami szívünk vágya.

Én is elmeséltem neked, hogy milyen rossz, mikor nem vagy velem. Hiányzol akkor, édesem, súgtam füledbe és hozzád bújtam, hogy érezd, megérintetted szívem húrját, és halld dallamát, mely minden egyes dobbanással kottát ír, és az akkordokat összerakva, szeretlek, míg élek, azt dalolja, s hogy maradj velem örökre, azt akarja. Oly hűvös az a reggel, mikor nem vagy velem, mikor forró csókod nélkül, keserűen iszom a kávét, egy-két könnycseppet ejtve. Megsimogatom testem ezeken a reggeleken és vezetem kezem a testem vonalán, úgy, mintha te érnél hozzám és arcodat látva haladok pontról pontra. De közben elakadok, mert ez nem ugyan az az érzés. Kezem ilyenkor elhagyja testem és kicsit alábbhagy a vágy, míg testem vacogni kezd, mert fázok, és a takaróba burkolózok, és csak magamnak mondom: akarom. Itt vagyok édes és szeretlek és akarj, mert én is akarlak téged, mondtad. Közben, míg meséltem, simogattad fejem és csókoltad arcomat. Ez oly jó volt nekem. Majd lassan tükröződött a vízen a lemenő napkorong, és elkezdődött az a tánc, mi a legszebb tánc volt, mit láttam életemben. Tiszavirágok lepték el a folyót. A látvány minden képzeletet felülmúlt. Levetették lávabőrüket és betakartak vele mindent. Egy lávabőr az ölünkbe repült és mi csodálkozva néztük, mint egy gyerek, óriásira nyílt szemmel. Nem véletlen, hogy itt vagyunk. Látod, édes? Ők is azt szeretnék, ha velük táncolnánk, szóltál. A legszebb pillanat az volt, mikor lebegett a két virág a folyó felett. Lágy násztáncot lejtettek és a folyó visszatükrözte. Benne volt ebben minden, a születés, az élet, a boldogság, az elmúlás. Sajnáltam őket, miközben egy kis könnycseppet próbáltam az arcomról letörölni. Kár, hogy csak egyszer adatik meg számukra a csoda, de látod, egy pillanatért is érdemes élni, mert egy szeretkezés is megérhet egy életet, ha tartalmas és szép és boldoggá tesz két lelket, súgtad fülembe. Véget ért a virágok násza és mi csillogó szemekkel néztünk egymásra. Szerelemről és vágyról meséltünk egymásnak, arról, ami bennünk égett. Lágyan simogattad meg arcomat, majd csókban forrtunk össze. Édes volt a csók, a méznél is édesebb. Akarsz táncot járni velem, kedves? És táncra kértél. Minden vágyam az, hogy a táncpartnered legyek, feleltem. Nem érdekelt tér és idő, vagy, hogy ki látja, mert testünk hevesen vágyott a nászra. A parti homok adott teret, az érzések tengerének. A folyó csendes hullámzása volt zenéje az együttlétnek. Szemed ragyogott, mint a folyó vizén a nap, vágyad izzó üzenetét küldve. Lágyan csókoltad testem, ahol csak érted és éreztem minden mozdulatodban az őszinte szerelmet. Ledobtuk ruháinkat, mint a tiszavirágok tették és burkot képeztünk magunk köré, amiben ketten voltunk, Te, meg én.  Néztük egymás testét, mi szép volt a szemnek és boldogság a léleknek. Simogattad testem kedvesen, csókkal halmozva el minden pontot. Tested kívántam és felfedező útra indultam, hogy megtaláljam azon pontokat, mi boldogságot okoz Neked. Sokáig simogattuk egymást, érzékenyen, kedvesen, majd engedve a vágynak, mi már olthatatlanul forrt testemben, magamba fogadtalak, s akkor már egy testben ringott testünk és a mámor tengerében eveztünk. Úgy kapaszkodtunk egymásba, mint tiszavirág pár a folyó felett, lebegve, könnyedén. Izgalmas játékon eveztünk végig, adva és kapva. Lassan és gyorsabban haladva egymás testének megadva azt, mire éhes, hogy ez által kielégüljön test és lélek. Majd, mint ki menekülve fut, valami elöl, futottunk a célba, de nem volt első és második hely, mert a dobogóra együtt értünk fel. Győzelmi mámorként éltük meg a díjat, mert együtt küzdve értünk célba, egyazon pillanatban. Ez volt szeretkezésünk legszebb pontja. Kellemes fáradtság járta át testünk és egymást átölelve pihentünk. Sokáig néztük még a folyót és halmoztuk a csókokat, majd búcsút intve a tájnak, indultunk haza. Egymás karjai által, a szeretetet érezve váltunk el egymástól aznap este. Holnap este újra átéljük a táncot, ha akarod, mondtad és én csak bólintottam, mert nagyon akartam, de szólni nem tudtam. Nem akartalak elengedni, Veled akartam maradni. Azon az éjszakán végig éltem mindent újra és izzadt testtel arra ébredtem, hogy csenget valaki. Bátyád állt az ajtóban. Elmondta, hogy nem jössz többet, mert nem élted túl azt a szörnyű balesetet. Rázta testem a fájdalom, mert eszembe jutott az, amitől féltem, hogy elveszítelek téged. Tiszavirágként ért véget minden. Már csak esténként köszönök neked, mikor feljönnek a csillagok, mert akkor látom a legfényesebb csillagot, ami Te vagy nekem. Érzem, hogy rám mosolyogsz ilyenkor, mert megnyugszik lelkem és halkan suttogom: szeretlek, kedvesem.