Világjárvány idején

  Világjárvány idején

Sokat nem is kell ezzel kapcsolatosan mondani, mert mindannyian tudjuk, hogy miről van szó.

Én, történeteket hozok, érzéseket arról, hogy ki hogyan élte, éli meg ezt az időszakat. Tettünk fogadalmat, hogy ezen és ezen változtatni fogunk? Sikerült, vagy talán újra visszazökkenünk a régi rohanó világba? Egy biztos, van min elgondolkodnunk és talán tanultunk is a történtekből, mert rádöbbenünk arra, hogy törékeny az élet és szeretnünk kell, mert csak úgy lehetünk boldogok.

Egy, nagy csokor történetet gyűjtöttem, de számomra az lenne az igazi boldogság, ha több ezzel kapcsolatos történet, már nem születne, mert akkor az,azt jelentené, hogy vége ennek a világjárványnak.

A történetek nem időrendi sorrendben kerülnek eléd Kedves Olvasó, de fogadd szeretettel.

Olvasd akár könnyekkel szemedben, akár mosollyal arcodon, én csak azt kívánom, hogy légy boldog és egészséges.

Ez, nem mese

Az öreg csendesen ült a diófa alatti kis padon. Cigarettára gyújtott, majd ujjai között forgatta. Kívánta azt a mérget, de tudta nem kéne már az neki. Csodálkozott is az asszonya, mikor kérte, hogy vegyen neki egy dobozzal, elevenítette fel a pillanatot és maga előtt látta az asszony döbbent arcát. Húsz éve már annak, hogy letette a cigarettát. Az ég felé fordította tekintetét és halkan felsóhajtott, segíts Istenem! Olyan hittel kérte, hogy teste izzadságcseppes lett. Túl volt már a nyolcvanon és sok mindent megélt már az életben, de talán soha ilyen aggódás nem volt benne. Korona, korona, zakatolt agyában. Aggódott a gyerekekért és az unokákért és a törékeny kis asszonyért, aki több mint ötven éve már a felesége. Mi lesz az én Margitommal, ha nekem mennem kell? A mindig morgós öreg elég csendes lett az elmúlt hetekben. Próbált erős maradni, mert mégis csak neki kell példát mutatnia a türelemből. Nem számított, hogy sós a leves, vagy sótlan. Szó nélkül hagyta és megette, úgy ahogyan volt. Sőt, többször is megköszönte a feleségének az ételt, amit elé tett. Furcsállta is az asszony. Egyik alkalommal meg is jegyezte, Béla, mégis van neked szíved, majd egy puszit adott az öreg homlokára. Az öreg a könnyeit nyelte, mert nem akarta, hogy lássa az asszony, hogy elgyengült. Őt még senki nem látta sírni. Férfiember csak éjszaka sír, mikor senki nem látja, nyugtatta ezzel magát és valóban, ő csak éjszaka sírt, mikor az asszonyka már elaludt mellette, de mielőtt szabadon engedte volna a könnyeit, megsimogatta az asszony hátát és betakarta a kis törékeny női testet.

-  Jó reggelt, Béla! – köszönt át a szomszéd, de most nem válaszolt. Nem volt kedve hozzá. Így csak felemelte kezét, jelezve, hogy ő is hasonlókat kíván. Ült és peregtek előtte az elmúlt napok eseményei. Zsuzsival, a legidősebb lányával tegnap beszélt. Jó volt hallani a hangját, de a félelmét nem tudta leplezni a lánya. Arra a kérdésre, hogy mi van veletek lányom, a következő válasz jött.

- Jól vagyunk Apuka. Minden rendben. Én most többet dolgozok, mert nagy a forgalom az üzletekben és kevesen vagyunk, de ne aggódj Apuka, mert vigyázok magamra.

Vigyáz magára, de mások is vigyáznak rá? Tudta az öreg, hogy fél a lánya. Félti a családját és saját egészségét is. Ó, ha közelebb lennék! Töprengett az öreg. Úgy megölelném….., de nem, akkor sem ölelhetném magamhoz. Így, most lényegtelen, hogy 1 vagy 200 kilométer a távolság. Könnyes lett a szeme.

Pista, tegnap este hívta. Ők is jól vannak. Otthon vannak. Ági, Pista felesége munkanélküli lett. Pista otthonról dolgozik. Nyugtalan lett az öreg, amíg a fiát hallgatta.

- Fiam, Vigyázzatok magatokra! Van mit ennetek? Van itt, jó kis kolbász meg szalonna. Ó, de elvinném nektek.

- Apuka csak maradjon otthon.

- Tudom fiam és értem is. Nem megyünk mi sehova. Van mit ennünk. Tudod itt falun soha nem halunk éhen, csak ti vigyázzatok magatokra!

Halkan nyílt az ajtó és egy kis tündér termett az öreg előtt. Rózsaszín kis pizsamában, macival a kezében, nézte az öreget Panna, a kis unoka. Sokáig állt ott némán és egyre erősebben szorította a macit, mert nem igazán értette, hogy miért nem kapta egyből ölbe a papa. Ilyen még nem fordult elő.

- Papa, mesélsz nekem?

Az öreg hirtelen, riadtan kapta fel a fejét.

- Ez, nem mese gyerek!

Panna még ott állt vagy két percig, majd futott a nagyihoz. Az öreg szólni akart, de már csak azt látta, hogy csapódik az ajtó unokája mögött.

Mit tettem? Dühös volt magára. Miért kell nekem belemélyülni a gondolataimba? Szegény gyerek! Most még jobban kéne figyelnem rá és én bolond, hogy viselkedtem. Nehéz most neki, mert egy három évesnek nehéz elmagyarázni, hogy miért nem láthatja az anyukáját, aki nővér és egyedül neveli ezt a kis szépséget. Nagyon hiányzik az anyai ölelés ennek a pici léleknek, de biztonságosabb volt, hogy amíg tart ez az egész, addig nem találkoznak. Legfőbb oka az volt a távolságtartásnak, hogy nehogy a gyerek is megfertőződjön, és ugye ott van annak is a lehetősége is, hogy bármikor karanténba kerülhet a lányom, mert ugye aki beteg emberekkel foglalkozik, ott soha nem tudhatja az ember. A gyerekek nagyon érzékenyek és hihetetlenül gyorsan reagálnak minden kis rezdülésre. Nekik stabilitás kell, szeretet. Nehéz, nagyon nehéz most ezt úgy elmagyarázni ennek a kis csöppségnek, hogy megértse, és érezze, biztonságban van, és minden rendben van, mert ezt kell éreznie.

Dühös volt az öreg magára. Hirtelen felugrott, majd a szerszámosba rohant. Néhány pillanat múlva, kapával a kezében rohant a kert végébe és a még szántásra váró területen, korát meghazudtoló erővel kezdte csapkodni a gyorsan növésnek indult gazt.

- Béla! Béla! Hol vagy? Mit csinálsz? Kész a reggeli. Gyere és a vitaminodat is vedd be!

Nem jött válasz. Margitka gyorsan a kerti padra dobta a kezében lévő konyharuhát és az öreghez lépett.

- Mi van veled Béla? A kis tündér sírva rohant be, hogy gyógyítsalak meg, mert beteg vagy.

- Beteg?

- Igen, és azért vagy beteg, mert nem szeretlek, mert akit szeretnek az nem beteg. Tudod mit mondott még? Azt, hogy ő szeretett volna téged szeretni, de úgy érezte, hogy most nem akarod. A mesét is azért kérte, mert az öledbe akart ülni.

- Megnyugtattad?

- Meg. Hiányzik neki az anyja és az apja, aki több ezer kilométerre van. Béla, nekünk kell erősnek lennünk most, mert csak úgy lesz egészséges felnőtt belőle.

- Jól van már, ne prédikálj állandóan.

- Na, látod Béla. Tudsz te erős lenni. Látom, már a régi vagy.

Az öreg ledobta a kapát, majd gyorsan ölbe kapta Cirmit. Na, gyere édesem.

- Angyalka, hol vagy? – hívta unokáját, miután belépett a házba.

- Itt vagyok Papa! – lassan lépkedett elé a pici lány. Még könnyes volt a szeme.

- Ne haragudj rám angyalkám, hogy nem meséltem neked, de úgy felidegesített ez a szürke macska.

Kikerekedett a pici lány szeme és várta a folytatást.

- Tudod, olyan lusta volt ma reggel, hogy nekem kellett egeret fognom neki. Meg is dorgáltam, hogy mit gondol, majd vén fejjel én fogok neki egerek után szaladgálni, de csak nézett rám értetlenül. Most meg, már hízeleg. Ó, a szentségit neki! Azt hiszi, hogy egy mesebeli cica, de nem érti, hogy ez nem mese.

- Papa! Te mindig morogsz. – majd odarohant az öreghez és átölelte, miközben rázta testét a nevetés. Kicsi lelke megnyugodott, mert érezte, minden a régi, csak az a macska….

- Na, gyertek reggelizni! – szólt a kis törékeny nő és nyelte könnyeit, és csak ő vette észre, hogy az öreg szemében ott csillognak a könnyek. Azok a könnyek, amiről tudta, hogy csak éjszaka kapnak szabad utat az öreg arcán.

Könnyek

Könnyet szemében, soha nem láttam még.

Akkor sír ő, mikor senki nem látja.

Az éjszaka sötét csendje, az ő barátja,

mert könnyeit szabadjára engedi,

és fájdalmával, nem terhel senkit.

A fájdalom, izzó takarójába rejti testét,

és csendesen törli könnyét.

Háta meghajlott már kissé,

föld felé fordítva tekintetét.

Olyan, mint aki örökké keres valamit,

de csak lelke tudja, szeme mitől könnyes.

Arca sápadt.

Fény alig éri, mert a zöld réteket ritkán nézi.

Magára zárta az ajtót rég,

hogy védje azokat, akiket szeret.

Nem ölel most karja, nem gyógyít szava.

Tőle is csak telefonon kérdezik, hogy

hogy vagy Mama?

Aggódás az élete, mert még élni szeretne.

Ölelni újra, de összeszorul a szíve, ha arra gondol,

hogy ez talán már, nem történik meg soha.

Erős lelke gyengül, mert a bizonytalanság,

mindent megöl.

Tétovák léptei, mert menne, de marad,

mert gondot okozni senkinek nem akar.

Fakó a mosolya, mikor emlékeket idéz,

mert csak gondolatban láthatja gyermekét.

Keze, meg-megremeg néha,

mert adna ölelést, szeretetet,

de kezét hiába nyújtja,

csak a hűvös szél simogatja.

Mikor lesz már vége?

Ezt kérdezi.

Miközben öreg kezével a rózsafüzért morzsolja.

Mielőtt esténként álomba szenderülne,

még elmond egy utolsó imát.

Amiben, azt kéri, hogy hallgassa meg az Úr a kérését,

és varázsolja mosollyá arcán a fájó könnyeit.

Hétvége

Szombaton, boldogan ébredtem. Nem csörgött a vekker. Csendes volt a szomszéd is. Finom kávé illat ölelt körbe, ami keveredett a hagymás tojás illatával. Ó, kell ennél boldogabb reggel? Az, asszony kis lenge pólóban, ami alól kivillan a csipkés bugyi. Tökéletes! Ennél, szebbet nem is kérhetek.

- Jó reggelt, Kedves! Hogy aludtál? Álmodban, merre jártál? Idegenekkel vagy ismerősökkel találkoztál?

Rengeteg kérdés, de nem kel megijedni. Így, ébreszt minden reggel. Választ nem is vár, mert egyedül egy csókot kíván. Meg is kapja. Nem lehet oka panaszra.

- Látod Kedves, milyen szép idő van? Kéne valamit csinálni!

- Gondolatolvasó vagy. Én, is arra gondoltam, hogy visszabújhatnánk az ágyba. Kipróbálhatnánk, milyen az, mikor nem csak a kezem, de a nap is játszik testeden.

- Jaj, de Géza! Most csináltuk, nincs egy napja. Nem kéne már virgonckodni ötven felett, mert még a derekad rámegy. Aztán, ápolhatlak, miközben jajgatsz.

- Ó, te kis aggódó. Már, azt hittem, azt mondod, hogy fáj a fejed.

- Soha, nem mondtam ilyet. Na, ne nevess! Inkább szervezz valami programot. Ideje kimozdulni. Szabad a vásár!

- Vásárba akarsz menni? Már, azt is lehet?

Én, elvoltam ezekkel a korlátozásokkal. Engem, nem zavart. Ez, nekem megfelelt. Többet tudtam lustálkodni. Nem, úgy az asszony. Ő, egyre depressziósabb lett. Már, látta a világvégét és örökké azt kérdezte, hogy mondd Géza, ezért éltünk? Nyugtattam, ahogyan tudtam, de volt, mikor már kevés voltam, mert nyugtató nélkül a halálfélelme nem szűnt meg. A korlátozások enyhítésének, ezért örültem, mert a hírre, felragyogott arca és kezdett belé is visszatérni az élet. Már, egyre többet mosolygott az édes.

- Menjünk piknikezni. Jót fog tenni a friss levegő. Dobjál valamit a kosárba, aztán indulhatunk is.

- Ne viccelj már! Nem gondolod, hogy most szendvicsekkel bíbelődök. Vigyél étterembe!

- Étterembe? Hisz, mi soha nem járunk ilyen helyekre.

- Itt az ideje. Éljünk a lehetőséggel, hogy nyitnak végre.

- Van nekünk erre pénzünk? Van.

Mertem volna, azt mondani, hogy nincs. Újra, depresszióba esett volna, és hallgathattam volna, hogy nem szeretem. Jobb a béke.

- Készülődj édes, ott a helyünk!

A kávét gyorsan megittam. A tojást, már nem kívántam. Beraktam a hűtőbe. Jó lesz vacsorára. Próbáltam a hideg sörre gondolni, ami vár majd rám a vendéglő asztalán. Magamra kaptam a fekete farmeromat, és gondoltam felveszek hozzá egy fehér inget. Adjuk már meg a módját, hisz nem kis dolog, hogy étterembe megyünk. Jó sokáig kerestem az ingem, mire a szennyes tartóban megtaláltam. Kicsit, ideges lettem, de nem szóltam, mert néha jobb a csend. A szekrényben találtam egy fekete inget. Azt, gyorsan fel is vettem. Mikor a tükörbe néztem, kicsit megijedtem, mert olyan voltam, mint aki temetésre készül éppen. Nem csináltam soha gondot abból, hogy mennyire harmonizálnak egymással a rajtam lévő színek, de most ez a feketébe bújtatott test zavart. Akkor, még nem is gondoltam, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami várt rám. A feleségem is elkészült, de mikor megláttam a szavam is elállt. Olyan volt, mint egy virágos rét. Valamikor a hetvenes években hordtak ilyen mintás ruhákat. Ó, te jóságos ég, csak nem akkor vette? Szép, szép, csak egy kicsit sok. Na, és az ő korában, ilyenben.

- Nem tetszik Géza? Idén a virágos a divat. Ezzel, fejezik ki az emberek, hogy örülnek az életnek.

- Szép vagy, Kedves! – mondtam, kedvesen, csak ennek a napnak lenne, már vége! Szívesebben szedném a pipacsokat a ruhájáról, mint, hogy ebédelni menjek.

- Indulhatunk, szívem. A Morzsi is kész!

- Ne, már a kutyát is visszük?

- Semmi pénzért, nem hagynám idehaza.

- Jó. – bólintottam rá.

A közeli éttermet választottuk. Lengedezett a szél. Szép idő volt, de nem volt túl meleg.

- Szívem, lehet, hogy várnunk kellett volna még ezzel, mert kicsit hűvös van még, ahhoz, hogy a teraszon ebédeljünk.

- Kibírod Géza! Én, amúgy is bent eszek, mert mindenki ott legyen, ahol lennie kell.

Még, jó hogy május van, mert azt hittem volna, hogy ez egy áprilisi tréfa.

- Tudod, hogy én még csak tegnap kaptam meg az oltást, és nem mehetek be. Nekem, marad a terasz és gondoltam velem maradsz.

- - Nem, én bemegyek, mert megtehetem és végre hasznát is veszem a kártyámnak.

Lefagytam. Igaz, hogy egyszerre regisztrálunk az oltásra, de én később kerültem sorra. Így, nekem még nincs, ami neki már van. Elcseszett egy nap! Már, nem is a sört kívántam, hanem valami erőset, ami feledtet mindent.

- Adjál pénzt, hogy fizetni tudjak majd

- A kutyával mi lesz? Gondolom, az velem marad.

- Mindenre készültem. A kutyus oltási könyvét is hoztam.

Én, nem tudom, hogy hogyan ültem le az asztalhoz, mert szédültem rendesen. Soha, nem hittem volna, hogy valaha is ez fog történni velem. Éhes, már nem voltam, csak szomjas, mert torkomon akadt a szó. Egyből, két felest kértem, pedig nem is kedvelem a rövidet, de most rövidre kellett zárnom a dolgot. Rendeltem, egy levest. Dideregve kanalaztam. Az, asszony valami csülköt evett. Arca ragyogott. A kutya meg röhögött. Kérdezte a pincér, hogy mit kérek még? Mit, mit, két szilvát.

- Gombócra gondolt Uram?

- Milyen gombócra? Inni szeretnék. Enni, otthon is tudok. Ott van a tojás a hűtőben.

A két szilva között észrevettem egy kis vöröskét az egyik asztalnál. Már, elég bátor voltam, hogy megszólítsam.

- Ön is csak így magányosa? Megengedi? – nem vártam választ. Le is ültem.

- De, uram!

Nem érdekelt, hogy mit mond. Már, csak az izgatott, hogy a feleségemet kicsit féltékennyé tegyem és végre kijöjjön hozzám.

- Maga, sem védett? – kérdezte megmagyarázhatatlan arccal. Volt tekintetében kíváncsiság és felelem is.

- Van bennem anyag, ha arra gondol, csak plasztik kártyám nincsen.

- Megnyugodtam.

Kábult voltam rendesen, de nem a felestől, hanem az adott helyzettől, mert ki gondolta volna, hogy nem a nevemet kérdezik először, mert van ennél fontosabb. Bókoltam a vörösnek kicsit. Sandán, figyeltem közben a nejem, aki egyre dühösebb en bökdöste a csülökbe a villát. A vöröske hallgatott. Nem volt egy beszédes fajta.

- Mondja, a párja magának is bent van? – Na, azt az arcot soha nem felejtem el. Döbbenet magas foka.

- Maga, nem normális!

- Tudom, nem mond újat.

Majd, úgy otthagyott, mintha ott sem lett volna. Fizettem, és intettem a feleségemnek, hogy megyek. Ő, dühösen felugrott és utánam sietett.

- Géza! Most miért tetted ezt? Még, nem ettem meg a desszertet. Hova rohansz?

- Dolgom van ott, ahová a király is gyalog jár, de nem tudtam, hogy bemehetek e, vagy keresnem kell egy másik helyet. Kérdezni, meg nem szerettem volna, mert már így is furcsán nézett rám a pincér.

Csendesen mentünk haza. Nem fogta a kezem, nem mondta a nevem. Kicsit másként sikerült a dolog, mint ahogyan szerettem volna. A reggeli boldog ébredés, tovaszállt. Tudtam, este is csak a pipacsokat nézhetem, de kezembe nem vehetem.

Novemberi este

Zárva a kocsma, a Pista bora pedig olyan ócska. Sört vettem a közértben, na meg egy-két üveg bort is, mert hosszú az este, és ki tudja, mi fog történni még. Haza zörgök az üvegekkel. A lakásba belépve, veszem is le a cipőt, mert szúrós szemmel néz rám az asszony. Tudom, mossak kezet. Lerúgom a cipőt. Fel a papucsot. Na, ez vagyok én is, papucs. Fürdőszobába be. Közben az asszony fertőtleníti a kabátomat. Még jó, hogy nem fújja be a testem is valami fertőtlenítővel. Kezem tiszta. Be a szobába, és egy sörrel a kezemben leülök a kanapéra.

- Elég csendes vagy.

- Az.

- Mi a baj Géza? Jól vagy? Fáj valamid?

- Hogy lennék már jól. Zárva a kocsma, és ki tudja, mi történik még.

- Mi történne? Lesz egy nyugodt esténk. Szívsz magadba egy kis kultúrát. Nézheted a tévét.

Nézem a sokatmondó dobozt, a kultúra forrását. Híradó. Legalább tudom, hogy hogyan ölik egymást az emberek. Majd reklám. Itt megtudom, hogy mit vegyek, ha prosztata gondjaim vannak. Na, erre innom kell. Tesztelem a prosztatámat. Most, meg valami blek vagy mi a fene hétvége. Miért nem lehet ezt magyarul mondani? Na, lényeg a lényeg, olcsóbb minden. Még innom kell. Végre főznek! Nem is tudtam, hogy mi is hiányzott. A vacsora az biztos, mert kezdek éhes lenni, de csak nézem tovább. Jó, mert legalább megtanulok konfi mit csinálni. Tudod mit konfi mit csinált anyám? Tudod, mit csinált? Jó kis bablevest, meg csőrögét. Nem is voltam éhes. Hol a képernyőn a szemem, hol az asszonyt fürkészem. Először csak mosolygok, majd röhögök, mert látom magam előtt a képet, ahogy az asszony magassarkú cipőben, rántást kavar éppen. Nem is tudtam, hogy így kell főzni, de már tudom, mert látom, ott a tévében.

Mondom is neki, mikor behozza a vacsorát,

- Te, Gizi! Vedd le az otthonkát és vedd fel azt a kis rucit. Tudod! – kacsintok rá csalfán.

- Te, Géza! Biztos, hogy jó az neked, hogy bort iszol, sörrel, mert úgy látom, elment az eszed. Az a ruci ötven éves. Talán már nincs is meg. Lehet, hogy rég szétrágta a moly, és hol is jönne az rám? Emlékszel, milyen csinos voltam menyecskeként?

- Fiatal, az voltál.

- Nézd már Géza! Fél disznó! Mikor láttál te ilyet? Az kéne nekünk.

- Látom! A fél disznóból kivesznek egy szívet a többi meg mehet.

- Ó, de ledarálnám. Jó kis fasírt lenne belőle. Nyeltem is egyet. Lehet, hogy ezt csinálok, ha jön a család.

- Mikor jönnek?

- Két hét múlva. A házassági évfordulónkra.

- Na, nem nagyon kéne ezt ünnepelni, mert ha tudnák, hogy mivel járt ez a sok év, akkor már nem ünnepelnének. Max engem, hogy kibírtam veled. De, figyelj már asszony! Ezt az egészet hogyan gondoltad?

- Hát…. Jön a Gizi, Lacika, Mazsi és a családjuk, a négy unoka, és Lacika nászasszonya.

- Figyelj már! Ez, nem kísérleti labor, hogy itt teszteljük a vírus terjedését. Meg, ahogy számolom ez már 13 és még nem is számoltam a legkisebb unokát. Ó, hagyjál már!

- Mindig morogsz mindenért.

- Te, Gizi! Tíznél többen nem lehetünk. Nem hallgatod a híreket? Az is kérdés, hogy hogyan fognak enni maszkban? Na, ezen röhögök előre. Gondolkozzál már Gizi! Mindig ezt mondom neked, de Te először cselekszel, aztán meg sírsz. Gizi, nehéz veled!

- Na, nézd a tévét.

- Van még abból az ócska borból?

- Van, de nehogy már azt is megigyad, mert itt halsz meg menten. Mire kiér hozzád a mentő, már halott leszel. Temetésre pedig nincsen pénzem.

- Figyelj már Gizi! Tudom, hogy számolni nem tudsz. Ezt az előbb bebizonyítottad. Most már csak arra adjál nekem válasz, hogy hol fog aludni ennyi ember? Szerintem a fürdőkádba is ágyazhatsz valakinek.

- Ne igyál már többet, mert beszélsz esztelenségeket. Miért aludnának itt?

- Látod, erről beszélek! Nem tudsz te semmit, csak mész a saját fejed után. Este nyolc után már nem mehetnek haza.

- Miért nem? Nem gyerekek már. Tudnak magukra vigyázni.

- Gizi, nyolctól kijárási tilalom van.

- Igaz. Ezért vagy Te is itthon.

- Na, megyek inkább kutyát sétáltatni.

- Géza, Te soha nem szoktál kutyát sétáltatni.

- Most fogok.

- Kézfertőtlenítő, maszk és ne beszélgess senkivel.

Cipő, végre fel, kezem fertőtlenítve, de hol a póráz? Elég a kutya, csak indulhassak már. Remélem, mire hazaérek, az asszony előkeresi azt a kis rucit. Nem számít, ha molyrágta, de valahogy ma vágyom rája. De, ha nem, akkor iszok még egy kis bort és még egy kicsit. Minden álmomat borba fojtom én, mert mit tehet az ember egy novemberi estén, ha a kocsma is bezárt rég?

Segítsünk egymásnak!

Morzsimmal, mindig este kilenc körül szoktunk sétálni. Először gondoltam, majd leviszem nyolc előtt, mert úgy vagyok vele, hogy kerülöm, amit kerülni lehet. Így is lett. Levittem, de nem igazán volt elégedett. Megállt a kapuban és csak nézett bambán. Nem értette, hogy mi is van most. Próbáltam meggyőzni, hogy jobb lenne most letudni a dolgot, de szeméből olvastam.

- Most, normális vagy? Te, mit szólnál hozzá, ha este nyolctól, reggel ötig, nem mehetnél elvégezni kisebb, nagyobb dolgodat?

Végül is, igaza van. Nem is akartam tovább győzködni. Így komótosan visszasétáltunk.

Kilenc után, már ott ült az ajtónál és várta, hogy induljunk. Gyorsan felkaptam a kabátomat és már indultunk is. A lépcsőházban szaporán szedte a lábát, csak az elsőn lassított. Először nem tudtam, hogy mi történt. Aztán megláttam a srácot a harmadikról. Gyorsan felugrott mikor odaértem.

- Jaj, de jó, hogy jön Marika néni! / Ó, hogy örültem, hogy személyem ekkora boldogságot tud okozni valakinek. / Már nagyon vártam. Tetszik nekem segíteni?

- Mi történt? Miben tudok segíteni?

- Tessék már kölcsön adni egy tíz percre a kutyát?

- Mi történt?

- Szeretném a barátnőmet áthozni, de kutya nélkül nem megy.

- Hol lakik a barátnőd?

- Kétutcányira.

- Az, nem fog beleférni az ötszáz méterbe. Tudod te mennyi az- az ötszáz méter? Az olyan kevés, mint elefánt fenekén a bolhacsípés.

- Megpróbálnám. Talán sikerül és nem állítanak meg és mérik le a távolságot.

- Nem is tudom.

- Olyan szerelmes vagyok.

- - Na, igen. Mikor én szerelmes voltam….. Ó, de jó is volt. Legyen. Vigyed. Itt foglak várni a kapu előtt.

- Rendben, de ne álljon ki Marika néni a kapu elé, mert még a végén megbüntetik.

- Mondasz valamit.

Ők, boldogan el. Te, gyerek! Egy kutya, egy ember, kiáltottam utána, de hol volt már. Én vissza a lakásba. A kabátot már nem akartam levenni, mert tudtam, hamarosan megyek le. Leültem az előszobában és vártam, míg egyszer megszólalt a telefon a szobában. Cipő le, papucs fel. Jó, kis meleg szőrmók papucs. A barátnőm érdeklődött, hogy mi van velem. Azt hittem, nem is veszed fel, mert még sétáltatod Morzsit, mondta. Kölcsön adtam. Ő, meglepődötten érdeklődött, de csengettek. Letettem a kagylót és ajtót nyitottam. A fiatalok voltak.

- Köszönöm.

- Szívesen

- Holnap este is jöhetek?

Nem szóltam semmit csak intettem, majd gyorsan bezártam az ajtót és már indultunk is az én Morzsimmal lefelé. Az eszembe sem jutott, hogy már felesleges mennem, mert az én Morzsim, már elvégezte a dolgát. A kapun kilépve, a szomszéd házból, gyorsan kiugrott az egyik lakó. Látásból ismerem.

- Jó estét! Mondja, nem tudja, a sarki közért nyitva van?

- Nincs semmi már ilyenkor nyitva. Hétkor zárni kell.

- Jó, jó, de az éjjel, nappal, mindig nyitva van.

- Akkor legyen magának igaza.

- Megnézném.

- Nézze.

- De, kéne egy kutya.

- Mi van? Mi kéne? – kezdtem a türelmemet elveszíteni.

- A kutya. Elsétálnék vele és megnézném. Így biztos, nem büntetnek meg.

- Vigye! – szóltam dühösen és már a kezébe is adtam a pórázt.

Álltam és vártam.

Vegyen fel maszkot! – szólt rám egy kerékpáros futár. Ó, szentséges ég! Azt fent hagytam. Toporogni kezdtem, hogy mikor jön már vissza az én Morzsikám. Kezdett fázni a lábam. Lenéztem és kínomban már röhögtem, mert két óriási pompon mosolygott rám. Se maszk, se cipő. Alakul ez. Egy örökkévalóságnak tűnt mire a szomszéd visszatért, de a szája fülig ért, mert egy borosüveget szorongatott a kezében. Hogy honnan szerezte, nem tudom.

- Köszönöm. Isten fizesse meg.

Ó, hogy én milyen rendes vagyok! De, nem maradt időm arra, hogy megveregessem a vállam, mert hirtelen valami elsuhant előttem. Majd követte egy másik alak is. Alig volt időm felfogni, hogy mi is történt, mert Morzsim kitépte magát a kezemből és futásnak eredt a pórázát maga után húzva.

- Morzsi, Morzsi! Gyere vissza! – de Morzsi csak futott.

A szerelmes mindenedet! Gyere vissza! Üvöltöttem futás közben, maszk nélkül, papucsban. Már, nem tudtam mi lesz ennek a vége és meddig bírom és kutya nélkül, csekkel a kezemben térek majd haza, vagy mindkettővel gazdagabb leszek. Futottam, futottam. Szerintem, nagyon mókás látványt nyújthattunk, és aki látott, annak biztosan feldobtuk az estéjét. Elég jól bírtam a tempót, csak akkor hagyott el minden erőm, mikor az előttem futó, kétségbeesetten kiabálni kezdett.

- Valcer, gyere vissza! Valcer! Túl vagy az ötszáz méteren! Kérlek, gyere vissza!

Itt, már nem bírtam tovább. Olyan nevetés fogott el, hogy nem tudtam abbahagyni. Nem is futottam tovább, mert tudtam, hogy az én Morzsim olyan okos, hogy átlépve az ötszáz métert, gyorsan megfordul és visszafut.

Holnap estétől, aranyos, okos, barátságos kutyámat, este nyolc és reggel öt között sétáltatás céljából, szívesen átadom annak, akinek szüksége van rá.

Segítsünk egymásnak!

Napjaink

Most a kutya visz sétálni.

Ő keresi kedvünk, mikor nem találjuk a helyünk.

Esténként nézzük a tévét, hallgatjuk a híreket.

Csendesen várjuk az ünnepet.

A város esti fényét szeretnénk látni,

de otthon kell maradni.

Közben érezzük, hogy semmi nem lesz már a régi.

Reméljük, hogy fogunk még nevetni,

de ölelés nélkül meddig tudunk élni?

Lelkünket próbáljuk az ünnepre hangolni,

de fájdalommal teli a szívünk,

mert soha nem volt még ilyen rossz évünk.

Távol van mindenki, akiket szeretünk.

Nem fogják kezünk.

Magányosak vagyunk és lelkileg fáradtak,

mert a bizonytalanság és a félelem,

az idén az útitársunk.

Hol erősebbnek, hol gyengébbnek érezzük magunkat.

Hol el hisszük, amit hallunk, hol nem,

mert az információ tengerben nehéz eldönteni,

hogy mi az, ami igaz és mi az, ami hamis.

Marad még igaz barát, kérdezzük,

mert sokakat magával ragad a járvány.

Várjuk az új évet.

Remélve a szépet és feledvén az idei évet,

mert nem adott sok szépet.

Csendes estéken, hű társunkat nézzük,

aki sétálni visz minket,

mikor nem találjuk a helyünket.

A felismerés

Érdekes két hónap van mögöttem. Más ember lettem. Már nem vágyom arra az életre, ami a járvány előtt volt. Ezt soha nem hittem volna. Valahol hálás is vagyok a vírusnak, mert új pályára állította az életemet. Mi is volt ez e lőtt? Volt egy világ, amiben jól éreztem magam és azt hittem ez a boldogság. Pirike öt éve a feleségem. Igazi szerelem volt. Szerencsések is voltunk, mert be tudtunk költözni egy kétszobás lakásba az esküvő után, és nem függtünk anyagilag a szüleinktől.  Már ez maga is boldogság, mert sok fiatal csak álmodozhat egy önálló lakásról. Fiatalok voltunk és boldogok. Gyerekünk még nem született. Egészségesek vagyunk csak eddig még nem éreztük úgy, hogy felkészültünk egy gyerek fogadására. A párom imádja a gyerekeket. Óvónőként dolgozik és talán ez is az oka, hogy még nem érezte úgy, hogy egy saját gyerek kélne. Én, pedig imádok élni és úgy gondoltam, hogy fiatalon élvezem az életet és akkor neveljek gyereket, mikor már úgy érzem, hogy egy gyerekért le tudok mondani mindenről.  Lassan talán ennek is eljön a napja.

Elég zökkenőmentesen ment az egymáshoz való alkalmazkodás, miután összekötöttük az életünket. Nem voltak morgások, durcik. El tudtuk nézni egymás kisebb, nagyobb hibáit. Nem képezte vita tárgyát, ha nem tekertem vissza a fogkrémes tubus tetejét vagy épp a szobában hagytam a zoknim. Lelkem mélyén féltem ettől, mert mindenki azt mondta, hogy majd meglátod, milyen vitákat tud kavarni, ha nem tekered vissza a tubus tetejét. Akkor sem értettem ezeket igazán, mert miért olyan fontos, hogy minden úgy legyen, ahogyan lennie kell? Ebből is látszik, hogy szerelmesek voltunk. Kialakultak a napi rutinok is. Dolgoztunk és próbáltunk mindig olyan programokat találni, ami örömet szerzett számunkra. Szépen éldegéltünk és mindig egymás kezét fogva sétáltunk és nem szégyelltünk egy- egy puszit vagy csókot is adni egymásnak az utcán. Nincs abban semmi rossz.

Két éve történt, hogy életemben megjelent egy tüneményes nő. Építési vállalkozó vagyok, és pont egy munkát mentem felmérni, mikor elvarázsolt egy csodálatos nő. Nem tudom, de mikor megláttam éreztem ő kell nekem.  Soha életemben nem volt hasonló érzésem. Nem volt már fiatal. Igaz öreg sem volt. Csupán hozzám mérve volt öreg.  Negyvenen felül volt már, de olyan alakja volt és olyan édes mosolya. Özvegy volt.  Sok időt töltöttem nála, míg a végleges kivitelezési terv elkészült. Egyik délután pezsgőt bontottunk, megünnepelvén azt, hogy csodás tervet sikerült kidolgoznunk, és az erre szánt anyagi keretet sem léptük át. Sokat és sok mindenről beszélgettünk. Majd, csendesen ültünk és néztük egymást. Oly sok minden volt abban a csendben, amit még ma sem tudnék szavakban kifejezni. Majd szinte egyszerre tettük le a poharat, és lassan elindult ajkunk egymás felé. Nem tudom meddig csókoltuk egymást, de sokáig. Azon a napon nem léptünk tovább. Én elkezdtem a kivitelezési munkákat. Örültem, ha láttam őt, de keveset beszélgettünk, mert mikor én reggelente megérkeztem, ő már indult dolgozni. Délután pedig mindig végeztem már mire ő hazaért. Napközben sokat gondoltam rá, és nagyon hiányzott. Olyan két héttel az első csók után, később végeztem. Ő, hazaérve vacsorára hívott. Én először nemet mondtam, mert tudtam nagyon vár a feleségem és nem szerettem volna, ha idegeskedett volna miattam. Ő, tudomásul vette és egy nagy mosoly kíséretében mondta, ahogyan gondolod. Én tovább dolgoztam, de már nem tudtam a munkára koncentrálni, mert csak a testét láttam magam előtt. Ringó csípője villant fel előttem. Kicsit gondolkodtam, majd megkerestem és elfogadtam a vacsora meghívást, azzal a kikötéssel, hogy akkor maradok, ha segíthetek a z étel elkészítésében.  Csodálatos este volt. Főztünk, beszélgettünk, nevettünk, csókoltunk. Nem volt bűntudatom és nem is gondoltam a feleségemre. Lubickoltam a boldogságban. Azon, az estén felfedeztük egymás testét is. Még senkivel nem éreztem ilyen jól magam. Másként ölelt, másként szeretett mint a feleségem. Hajnal volt, mikor haza indultam. Azon gondolkodtam, hogy mit mondok, majd ha hazaérek? Hogyan magyarázom meg, hogy még csak nem is telefonáltam este. Közben állandóan Pannira gondoltam, és a csodás órákra. Örökké kell nekem ez a nő! Hazaérve a párom aludt. A konyhában a vacsorához kikészített tányér pihent. Vetettem rá egy pillantást és az jutott eszembe, hogy milyen szemét alak vagyok én. Megcsaltam a feleségemet, aki nem is érdemelte meg, de ahogy jött a gondolat, már ment is. Főztem egy kávét. A kávé illatára álmosan kisétált a feleségem is. Nem volt dühös, sőt mosolygott. Hozzám lépett, adott egy puszit és így szólt:

- Szia, drágám. Aggódta érted. Jó, hogy itt vagy.

- Bocsánat drágám, de – már nem hallotta a válaszomat, mert a fürdőszobában volt. Csalódott voltam. Nem értettem, hogy miért ilyen nyugodt? Vitára számítottam. Soha nem beszéltünk többet erről a reggelről, de akkor ott megfogadtam, hogy soha nem csinálok többet ilyet, és minden este időben haza fogok érni, történjen bármi is az életben. Ezt be is tartottam, de két nőt szerettem egyszerre.  Soha nem volt olyan gondolatom, hogy a két nőt kéne eggyé összegyúrnom valami módon, mert ez így volt tökéletes. Azon az estén kezdődött szerelem folytatódott. Hetente két- három alkalommal szakítottunk időt egymásra. Nem csak a testét, lelkét is imádtam. Okos nő volt és nagyon jó volt vele beszélgetni is. Vele osztottam meg a gondjaimat és mindig meg tudott nyugtatni vagy egy okos ötlettel szolgálni. Boldog voltam hosszú hónapokon át. Még februárban is az voltam, de március közepén már kétségbe esve kérdeztem, hogy mi lesz velem? Még, ha akartam volna, akkor sem tudtam volna menni a szerelmemhez. Idegesen járkáltam le-fel a lakásban. A feleségem kérdésére, hogy mi van velem, csak azt válaszoltam, hogy aggódok a kialakult helyzet miatt. Tudtam, hogy hosszabb időre a feleségemmel leszek összezárva és fogalmam nem volt, hogy hogyan élem túl. Az ötödik napon írtam egy e-mailt az imádott nőnek.

Édes szerelmem!

Végtelen szomorúsággal tölt el a kialakult helyzet, mert nem tudom, mikor láthatlak, csókolhatlak. Szeretném hallani hangodat, de ez is lehetetlen. Egymás nélkül kell túlélnünk ezeket a napokat. Jelentkezni fogok, mikor jobbra fordulnak a dolgok. Addig, a kapcsolattartás semmilyen formája nem lehetséges, mert nem szeretném a feleségemet megbántani. Fájdalmat sem szeretnék okozni neki.

Szeretlek és tudom, hogy megértesz.

Nem jött válasz a levelemre, de nem azért, mert megharagudott rám. Ő egy bölcs, okos nő és tudja, semmit nem kell mondania. Tudom, hogy könnyes a szeme, ha rám gondol, mert éreztem, hogy szeret, de ő képes úgy elfogadni a dolgokat, ahogyan vannak. A levél elküldése után próbáltam minél kevesebbet gondolni rá. A figyelmem a feleségemre irányult. Nekünk jót tett ez a karantén, mert napról, napra jobban szeretjük egymást. Rádöbbentem, hogy nagyon jó vele beszélgetni és jó tudni, hogy ő mindig ott van velem. Szexuális életünk is egy magasabb szintre lépett, mert jobban oda tudtunk figyelni egymásra, és újra felfedeztük egymás testét. Boldog vagyok, és szerelmes a feleségembe. Nem hiányzik a kedves. Bármilyen szép is volt, de vége.  Az emlékeimben őrzöm őt, de ma már tudom, hogy a házasságom mindennél fontosabb számomra és abba nem fér bele az, hogy csaljam a feleségemet. Soha többé nem kívánom folytatni. Ma megint levelet írtam.

Drágám!

Az elmúlt napok, hetek megváltoztattak. Köszönöm azt, amit tőled kaptam és a pillanatokat, érzéseket örökké szívemben őrzöm, de a házasságom a legfontosabb számomra. Tudom, hogy megértesz Drágám.

Most jött válasz.

Megértelek. Nagyon sok boldogságot kívánok.

Tudom, hogy amit írt az úgy is van, mert szívből szeretné, ha boldog lennék és meg is érti a helyzetet, mert bölcs hölgy.

Most olyan terveket szövünk a feleségemmel, hogy talán jöhetne is az a gyerek, mert már vagyunk olyan bölcsek és okosak, hogy talán sikerül felnevelnünk úgy egy csöppséget, hogy boldog felnőtté váljon.

Hogy is van ez?

Hogy is van ez? Teszem fel magamnak a kérdést, amire most kaptam meg a választ. Nem vagyok már gyerek, annak ellenére, hogy sokan úgy beszélnek velem, mint egy gügyögő gyerekkel. Tizenhárom évesen azért már egy-két dolgot tudok arról a bizonyos életről. Jó tanuló vagyok. Így a digitális oktatás nem jelentett számomra gondot. Szüleim az első napokban a fejüket fogták, hogy most mi is lesz, mert ők ebben segíteni nem tudnak. Idegesek voltak, mert tudásukról ez által számot kellett volna adni. Most nem mondhatták azt, amit már ezerszer hallottam, hogy örökké rohannak és nincs idejük rám. Most nem tudtak hova rohanni, mert karantén van. Meg, hova is rohantak volna, ha már nincs munkahelyük? Vendéglátóztak mind a ketten. Szerintem más területen már nem is tudnának dolgozni. Reménykednek abban, hogy ha majd egyszer újra indul az élet, akkor ismét alkalmazzák őket. Így legyen! Olyan sokat hallottam, hogy tanuljak, tanuljak többet, mert csak úgy viszem valamire az életben. Segíteni soha nem segítettek. Mikor segítséget kértem, mindig hárítottak valamivel. Vagy azt mondták, hogy rohanniuk kell. Sokat dolgoztak az biztos, és nem is egyszerű több órán át a vendégek kiszolgálása. Mindig mindent megértettem. Most viszont, hogy ránk szakadt ez a vírus, rengeteg időnk maradt egymásra és arra is, hogy segítsenek nekem a tanulásban. Egyik nap elég nehezen boldogultam a matekkal. Gondoltam kérek segítséget. Anyám pont zöldséget pucolt a konyhában.

- Tudnál nekem segíteni anya?

- Drágám, majd kicsit később. Most szeretnék főzni, mert ennünk is kell valamit. Kérdezd apádat. Ő úgy is tévét néz. Gondolom, van ideje.

Tudtam, hogy felesleges apámhoz menni, de azért tettem egy próbát.

- Apa, tudnál segíteni a matekban?

- Egy pillanat! Két perc és vége is van a műsornak. Tedd le az asztalra a könyvet és hamarosan megnézem.

Letettem a könyvet az asztalra. Néhány perc múlva apám kezébe vette a könyvet. Én a szoba sarkából figyeltem őt.    Hosszasan nézegette a feladatot, vakargatta a fejét és morgott. Belelapozott a könyvbe, mint aki azt reméli, hogy megtalálja a megoldást. Még hosszasan nézte a megoldandó feladatokat, majd hirtelen felugrott és a konyhába ment.

- Figyelj már Éva! Mit tanul ez a gyerek? Fogalmam nincs, hogyan kell megoldani.

- Te, nyüstölöd állandóan a gyereket, hogy tanuljon. Milyen nagy balhékat tudsz csapni mikor rosszabb jegyeket, hoz.

- Ne beszélj már másról. Arról beszélj, hogy Te miért nem segítesz neki?

- Soha nem voltam jó tanuló. Utáltam az iskolát. Nekem elég az, amit tudok.

- Na, nekem ebből elegem van. Hol a bevásárló lista? Megyek vásárolni. Ti pedig oldjátok meg ezt a feladatot.

-  Te, mindig rám hárítod a dolgokat.

Akkor, hogy is van ez? Én tanuljak és tudjak mindent? Nekem nem lehet rossz napom, mikor nem akar sikerülni semmi? Vagy mi van akkor, ha nem minden tantárgyat szeretek? Emlékszem mikor töriből egyest kaptam. Apám olyan dühös lett, hogy meg is akart pofozni, de én ügyesen elugrottam. Ő, viszont nem valami szerencsésen került ki a dologból, mert, ahogy én elugrottam az ő keze olyan lendülettel csapódott a falhoz, hogy el is tört. Hetekig nem tudott dolgozni, mert be volt gipszelve a keze. Én elhiszem, hogy jót akarnak nekem és azért ösztönöznek arra, hogy tanuljak, mert azt szeretnék, ha én többre vinném, mint ők, de miért nem próbálnak engem is megérteni? Miért nem kezelnek felnőttként? Olyan elvárást támasztani elém, amivel ők nem tudnának megbirkózni. Nem igazán szép cselekedet. Az őszinte szóval többre mennének. Tudom, hogy hiányos a tudásuk és ezt próbálják leplezni, de ez így nem fer. Hogy is van ez?