Novellák

A legkisebb lány

Mikor gyerek voltam a meséket szerettem nagyon. Reggeltől estig hallgattam volna, mert ezek táplálták bennem a reményt arra, hogy nekem is lehet szerencsém, én is lehetek boldog. Azokat a történeteket szerettem ahol három fiútestvér volt és a kicsi mindig elnyerte méltó jutalmát. Mindig azonosultam a mindent leküzdő hőssel, mert hittem, hogy egyszer engem is úgy fognak ünnepelni, mint a mesehőst. Az sem zavart, hogy én nem fiúnak születtem, hanem lánynak. Hittem a sikerben, mert miért ne sikerülhetne nekem is, hisz én voltam a legkisebb. Ahogy nőttem, viszont úgy csökkent a hitem ezzel kapcsolatban. Felnőttként, rá kellett döbbennem arra, hogy belőlem soha nem lesz mesehős és én soha nem leszek a győztes legkisebb fiú. Vénségemre pedig már tudom, hogy nem minden fehér és fekete. Nem minden az, aminek látszik és az igazság megismeréséhez mélyebbre kell ásni, és akkor talán megértjük azt, amit soha nem tudtunk elfogadni. Hogy, ettől megnyugszik e lelkünk és át értelmezzük e a dolgokat? Igen! Határozottan állítom, de a seb megmarad, és az már csak akkor gyógyul be, ha földi létünk véget ér. Közel a hetvenhez mondhatnám, bölcs vagyok, de kinél van a bölcsesség és van e igazság? Nem tudom! Van egy bátyám és egy nővérem. Így lettem én a legkisebb gyerek. Egy kis faluban születtem és életem is itt éltem le. Ez volt az én világom. Testvéreim 2-2 évvel öregebbek nálam. A bátyám Anyám kedvence volt. A második helyet a nővérem és a dobogós harmadik helyet Anyám szívében én foglaltam el. Legalábbis szerettem volna ezt hinni, de a valóság az más volt. Lett volna még egy testvérem, de ő nem született meg, mert Anyám már őt nem akarta. Apám szerintem, soha nem tudott arról, hogy lehetett volna, még egy gyereke. Anyám elintézte a dolgot. Ő, mindig mindent elintézett. Mondhatnám mindig az volt, amit ő akart. Úgy működött a család, ahogy ő kitalálta. Szegény apám meg hallgatott. Néha kieresztette a gőzt. Egy hónapban egyszer fizetés napon. Olyankor, munka után betért a kocsmába és alkoholba ölte bánatát. Ilyenkor, mindig részegen jött haza. Aztán három napig, még azt is bánta, hogy megszületett, mert nem volt elég, hogy égett a gyomra, de Anyám szidalmaitól még enni sem volt kedve. Abba is belenyugodott már egy idő után, hogy gyerekei előtt sem lesz tekintélye, bármit is mond, Anyám felülírja azt. Gyakran játszották azt a játékot, hogy Apám szólt nekünk, mondjuk azt, hogy Bözsikém az voltam én, hozd már be az udvarról a vödröt. Ilyenkor, Anyám egyből ugrott, és Bözsi nem mész sehova szólt, oly határozottan, hogy mozdulni sem mertem. Majd, diadal ittasan Apámra mosolygott és néma csend vette át az uralmat. Senki nem szólt semmit addig, míg Anyám megtörve a csendet mondott valamit. Apám a vasútnál dolgozott. Kétkezű egyszerű munkás volt. Naphosszat a tűző napon dolgozott és cserélte a vasúti talpfákat, és valószínűleg azon töprengett, hogy mit ér ez az egész élet, mert mosolyogni őt soha nem láttam. Az, hogy örült e valaha is valaminek az életben nem tudom, mert arcáról boldogságot leolvasni reménytelennek tűnt. Anyámék öten voltak testvérek, de én csak egy testvérét ismertem. Fogalmam nincs hol éltek vagy élnek e egyáltalán. Tabu témának számított nálunk róluk beszélni, ha néha valaki említést tett róluk Anyám mindig azt mondta ők nem léteznek, így nincs miről beszélni. Olyan titok volt az ő sorsuk, amihez kevés volt 70 évem, hogy megtudjam az igazságot. Apám, egyedüli gyerek volt. A család nem nagyon járt össze. Anyám gyűlölte az olyan ünnepeket ahol kénytelen volt vendégeket fogadni. Egyedül az utcában lakó barátnőit volt hajlandó vendégül látni, de azokat is csak akkor, ha volt hozzá kedve, vagy valamit a falu tudtára akart adni, mert azok a barátnők olyanok voltak ám, hogy elmondtak mindent mindenkinek. Anyámnak pedig nagyon fontos volt, hogy mit mondanak mások. Szeretni egy embert szeretett és az nem volt más, mint a fia. A férjét, Apánkat sem szerette soha és ebből nem is csinált titkot. Arra, hogy miért is kötötték össze az életüket rövid válasza volt. Nem volt olyan nagy választék. Apám szerette őt, mert gyakran mondogatta: Tudjátok Anyátok milyen széplány volt? Nem csak mondta, de tudtuk, hogy újra és újra átéli azokat a pillanatokat, mert arca mindent elárult. Ha össze kéne, foglalni milyen volt a házasságuk azt mondhatnám, hogy elfogadták a helyzetüket és éltek benne. A gyerekkoromról sokat tudnék mesélni, de olyan fájdalmas, hogy nem szívesen teszem. Rengeteget kellett dolgoznom a nővéremmel együtt. Erre viszont élénken emlékszem, mert életem első néhány évéből nem sok maradt meg. Az emlékek az iskolás kortól élnek. A Bátyám, a szeretett minta gyerek soha nem fogott meg egy kapát, mert anyám szerint ő másra született. Neki, vinnie kel valamire. Mi, lányok pedig békéljünk meg azzal, hogy egyszer majd felnövünk és férjhez fogunk menni, ahol az lesz a dolgunk, amit most csinálunk. Így, nem árt már előre felkészülni. Egy nőnek sok mindent kell tudnia. Sütni, főzni. Na, ezt nagyon nem is értettem, mert az én Anyám a sütőt egyszer sem gyújtotta be. Életében egyetlen süteményt sem sütött. A főzést meg lazán vette. Nála úgy kezdődött az ebédkészítés, hogy fogott egy fazekat. Azt, félig engedte vízzel, majd körülnézett, hogy mi is van otthon és elkezdte beledobálni. Aztán lett belőle, ami lett. Egyet viszont nagyon tudott, tésztát gyúrni és szerette is csinálni. Olyan türelemmel gyúrta, nyújtotta a tésztát és tekergette a kis csigákat. Takarítani is tudni kell egy feleségnek folytatta, de a takarítás nála az volt, hogy gyorsan megcsinálta azt, ami látszik és kész. Egy évben egyszer csinált egy nagytakarítást, aztán el van intézve. Érdekes most, hogy visszagondolok azokra az időkre, jut eszembe, hogy ő mindent gyorsan csinált. Olyan volt állandóan, mint aki siet valahová. Egész nap csak rohangált. Jó persze azért volt dolga, mert a csirkék, kacsák, disznók meg volt olyan év is, hogy libáink is voltak. Ezeknek a gondozása az ő feladata volt. Apám művelte a kertet, a szőlőt. A Nővérem talpraesettebb volt, mint én, mert neki gyakran sikerült kihúznia magát a feladatokból. Emlékszem mindig azt mondogatta, hogy alig várja, hogy felnőjön és elmehessen, pedig neki azért jobb volt, mert ő új ruhákba járhatott, nem úgy, mint én. Nekem, csak az ő levetett ruhái jutottak. Vékony kislány voltam és mindig kövér akartam lenni, csupán azért, hogy nekem is legyen új ruhám. Ó, mennyire szerettem volna egy új cipőt is, de abból is csak a levetett jutott, ami nagyon kényelmetlen volt, mert a nővéremnek egy számmal kisebb lába volt. Nagyon szorítottak a cipők. Anyám ezt is megoldotta, mert amelyik cipőnek lehetett kivágta az orrát. Az igaz, hogy kevésbé volt kényelmetlen, de nagyon szégyelltem. Tudtam, hogy kevés pénzünk volt és nem álmodozhattam szekrényi ruháról, de olyan jólesett volna egyszer, egyszer kapni valamit. Én olyan kis félős, nyuszi gyerek voltam. Én, soha nem mertem Anyámnak visszaszólni, mert azt nem tűrte és gyorsan eljárt a keze. Úgy éltem a családban mintha nem is léteznék. Ritkán foglalkoztak velem vagy szóltak hozzám. Ezért volt az, hogy ha a nevemet hallottam mindig megijedtem, mert féltem, hogy megint valami rosszat csináltam. Ezért szerettem volna mindig a legkisebb mesehős lenni, hogy be tudjam bizonyítani milyen értékes ember is vagyok. Egész életem során erre törekedtem, de nem sikerült. Vittem magammal sok érzést és emlékeket a felnőtt korba és erre még rakódtak sebek az évek során bőven. A Bátyám jól vette az akadályokat és mérnök lett. Anyám olyan büszke volt rá, hogy attól a perctől mikor átvette a diplomáját csak mérnök úrnak szólította. Soha többet nem hívta kisfiamnak. Nevetséges volt az egész. A mérnök úrnak is csak buta hugi voltam. Mindig azt mondta, hogy veled nem lehet beszélgetni semmiről, mert nem tanultál eleget és buta maradtál. Ó, mintha én döntöttem volna el mi a sorsom. A nővérem is tovább tanult a gimnázium után, csak én nem. Neki szerencséje volt, mert miután befejezte a gimnáziumot gyorsan férjhez adta Anyám és munka mellett szerzett diplomát. Na, Anyám nem dicsérte meg érte és nem veregette a vállát, hogy ügyes vagy lányom. Mit vittünk mi tovább ebből a gyerekkorból és milyen nyomokat hagyott, arra elmesélem hogyan alakult hármunk élete.

A Bátyám jól fizető állást kapott és a szomszéd faluban telepedett le feleségével, akit az ország másik végéből hozott és tanulmányai során ismert meg. Jaj, Anyám, hogy könyörgött, hogy ne vegye el.

-Mérnök úr gondold meg. Nem hozzád való. Olyan sok szép nő van felénk is, inkább azok közül válassz. Akit, te választottál nem is szép, nem is kedves. Mit fognak szólni az emberek, hogy egy ilyen nőt veszel el?

Hiába voltak a szavak a bátyám csak elvette Évát. Ezzel, el is kezdődött az évtizedeken át tartó anyós és menye közötti harc. Anyám, mindig olyan gyűlölettel nézett Évára és gyakran veszekedtek is, mert Anyám nem tudta megállni, hogy ne mondja el neki, hogy nem a mérnök úrhoz való. Két gyerekük született. Az első fiú lett, a második lány. Péter, olyan volt a bátyámnak, mint ő Anyámnak. Csilla viszont olyan, mint én. Valahogy nem hiányzott soha senkinek. Gyakran néztem, mikor gyerekként egyedül játszott a kertben és tudtam ő is azokat a meséket szereti, amelyeket én. Ő, is szeretett volna az a bizonyos legkisebb fiú lenni. Mondják, mindenki maga alakítja életét. Ez igaz, de ha visszagondolunk és a mi életünk is ezt tükrözi vissza, a kódokat belénk égetik, és azokat visszük tovább és nagyon nehéz megszabadulni tőle. A bátyáméknál is az imádott fiú, miután felnőtt diplomát szerzett, de a lány csak leérettségizett, bár bátyám szerint minderről csak Csilla tehet, mert elrontotta a dolgokat. Történt ugyanis, hogy az érettségi után, Csilla beleszeretett egy nős férfiba, és bátyám miután jól kidühöngte magát, elzavarta a háztól.

-Te nem fogsz több szégyent hozni a fejemre. Oldd meg az életed.- voltak búcsúszavai, és az óta sem szólt a lányához. Az utcán, ha véletlenül találkoznak, elfordítja a fejét és olyan fintort vág, mintha undorodna valamitől. Bátyám talán a feleségében megtalálta a boldogságot. Azért mondom, hogy talán, mert az arcáról ezt soha nem lehetett leolvasni, de még mindig együtt vannak és bizony eltelt már jó néhány évtized. Az is biztos, hogy Anyánkkal szemben is mindig megvédte őt. A Bátyám amúgy sem volt Anyánkkal kíméletes soha. Oda, oda mondogatott neki, és nem szívesen mutatkozott vele az utcán. Bár mindenki tudta, hogy ki az anyja, de ő szégyellte. Olyan jó lett volna sok mindent megbeszélni a bátyámmal és kerestem is mindig erre az alkalmat, de ő leintett azzal, hogy hagyd már hugi.

A Nővéremnek milyen élet jutott? Szerintem boldogtalan, bár ő ezt így soha nem mondta ki. Ugye, a gimnázium után Anyám gyorsan talált neki férjet. A Nővérem annyira nem akarta, de nem volt visszafeleselés.

-Lányom ez az élet. Ez a sorsod. Viselni kell. Nem számít, hogy nem szereted, mert a szerelem úgy is elmúlik. Becsületes munkája van és így nem lesz anyagi gondod. Ez a sorsod! Fogadd, el és soha ne ágálj ellene.

Szerény esküvő volt. Más menyasszony örül ilyenkor, de az én nővérem sírt. Szépen összeszedte kis staférongját és az anyósához költözött. Na, ott sem volt boldog, mert nem fogadták el őt. Főleg, hogy még később tanulni is kezdett. A sors segítségére sietett, mert kaptak kis szolgálati lakást a férje által és így már ketten élhettek. úgy ahogyan szerettek volna. Kezdett nővérem kinyílni, mert úgy vélte, amit nem adott meg addig az élet azt most meg fogja kapni. Az élet viszont kicsit átírta a dolgokat, mert terhes lett. Először majd beleőrült a gondolatba, hogy tervei útját állja egy gyerek, de aztán megbékélt a gondolattal és kezdte magát bele élni abba, hogy anya lesz és fiút fog szülni. Lányt el sem tudott volna képzelni. A férje is nagyon várta a kis trónörököst, de nagyot kellett csalódniuk, mert bizony lányt hozott a gólya. Na, ezt a fájdalmukat még ma sem heverték ki. Szegény Gizike élete hasonlított az enyémre. Sokat gondolók rá, hogy mi lehet vele, de nem tudom. Leérettségizett és, hogy merre vitte az útja nem tudom. Azért van, hogy sok mindent nem tudok a testvéreimről, mert nem tartjuk, a kapcsolatoz. Soha nem éreztük azt, hogy mi testvérek vagyunk. Olyanok voltunk egymás számára mindig, mint három különböző ember, akiket valami véletlen folytán egy helyre raktak, hogy együtt nőjenek fel. Visszatérve nővéremre. Húsz évig éltek együtt, miután elváltak és nővérem jó messzire költözött. Kitudja hova, de hallottam, hogy legalább három férjet már elfogyasztott. Nem lett ő szegény más, mint egy boldogság kereső. aki hiszi, hogy egyszer megtalálja a boldogságot.

A legkisebb gyereknek sem vált boldoggá élete. Nem teljesült a vágy. Én, a nővérem esküvőjén ismertem meg a férjemet. Anyám kinézte nekem. Nem tetszett és hallani sem akartam az esküvőről, de ki foglalkozott azzal mit akarok. Ránéztem a kiválasztottra és nem akartam mást csak meghalni. Béla kőműves volt. Csúnya is volt és a neve is rémisztő. Anyám nincs az, amiért én hozzá menjek, közöltem Anyámmal.

-Ne válogass! Ez pont neked való. Gondolj arra, hogy ott van az a kis telek azzal a házzal és ott lakhattok és a Béla majd szépen rendbe hozza. Nem szólhatsz egy szót sem, mert kapsz hozományt. Oda adom a telket, amit a testvéreidnek nem adtam oda.

-Anyám a nevemre íratja a telket?

-Azt már nem! Lakhattok ott és építhettek, de a telek az enyém. Azért adom oda, hogy tudjatok hol lakni és természetesen egy szobát majd építettek nekem is. Öregségemre gondoskodnom kell, egy helyről ahol meghúzhatom magam. Cserébe jóságomért, gondoskodhatsz majd rólam. Szerdán délután meg is tartjuk az esküvőt, már beszéltem a pappal is meg az Évikével is, aki majd összead benneteket.

-Nem akarom és minek a pap, hisz nem vagyunk vallásosak?

-Azért, hogy amit összeköt, azt soha ne tudja senki szétválasztani.

Úgy éreztem az életem nem, hogy jobb lesz, de még keservesebb, mint volt. A beszélgetés után, este nem is mentem haza. Világgá akartam menni, mint a mesebeli fiú, de csak a szénapadlásig jutottam. Ott ücsörögtem órákig azon gondolkodva mit is csináljak, míg elnyomott az álom. Jó mélyen aludhattam, mert másnap délelőtt arra ébredtem, hogy Anyám rázza testem, hogy ébredjek fel és a kezében lévő szíjjal súlyt le testemre jó erősen.

-Mit gondolsz te! Nehogy azt hidd, hogy az lesz, amit te akarsz. Sokba került az nekem, hogy felneveltelek. Most, rajtad a sor. Na, indulj lefelé, mert itt van a vőlegényed.

Fájt testem, lelkem, de már tudtam felesleges ellenkeznem.

Az esküvőre Anyám lila szoknyáját vettem fel egy fehér blúzzal, amit iskolai ünnepségeken viseltem. Gyűrünk egy réz drót volt, mert a Bélának nem volt rá pénze. Rövid esküvő volt. Szinte csak a papírokat írtuk alá. A pap sem beszélt sokat, de hogy mit mondott nem tudom. Arra emlékszem csak, hogy mondta, csókoljátok meg egymást. Erre, Béla elkapott és már a számba is volt a nyelve. Öklendezni kezdtem, de őt nem zavarta. Még mélyebbre tolta a nyelvét a számba és miután megcsókolt fülembe súgta: Majd, meglátod milyen jó lesz ezután. Féltem és undorodtam tőle egyszerre. Anyám, főzött borsólevest meg csirke lábból és hátból pörköltet. Az volt az ünnepi ebéd, amit miután elfogyasztottunk birtokba vettük a kis házat, ha lehet annak nevezni. Düledező, romos épület volt, még a nagyszüleim laktak benne, de már tíz éve üresen állt akkor. A vályogfal bedőlve, a föld padló huplisan és rengeteg egér tanyázott ott. Mikor megláttam őket sikítottam, de Béla csak röhögött rajtam. Még ezektől is félsz? - kérdezte, majd a kis fa ágyra dobta testem és elvette a szüzességemet. Na, akkor ott egy életre megutáltam ezt az egészet. Olyan fájdalmat éltem át, hogy leírni sem lehet. Akkor még nem tudtam, hogy az a fájdalom gyakran fog ismétlődni. Béla ugyanis betegesen kívánta a szexet. Egy nap háromszor, négyszer ugrott nekem legalább. Akkor még nem tudta senki, hogy ez egy betegség, így azt mondták rá, aki tudott erről, hogy ez ám a férfi. Más falubeli hölgyet is kényeztetett rajtam kívül. Nem igazán válogatott. Akit lehetett azt ágyba vitte. Rajtam röhögött az egész falu, sőt még Anyám is leteremtett egyik este.

-Te vagy a hibás azért, hogy rajtad kívül más is van neki, ha idehaza megkapná, amire szüksége van, akkor nem menne más után. Szerencsétlen egy nő vagy te. Semmi praktika nem szorult beléd. A főzést is tanulnod kell még és ölelni sem tudsz! Igaza volt az öreg Vilmosnak mikor születésed után azt mondta: jobb lenne tőled megszabadulni. Már akkor is úgy néztél ki, mint egy nyomorék kis csirke. Bánom, hogy nem hallgattam rá.

Elkezdtük a kisházat rendbe rakni, de nagyon lassan ment, mert Bélának nem sok kedve volt hozzá. Jó, ha napi egy órát dolgozott. Mindig eszébe jutott valami, amiért el kellett szaladnia valahová és miután hazajött már nem volt kedve folytatni. A kisház gondozására így nem is fordítottunk sok időt. Nagyobb fába vágtuk a fejszét. Építkezni kezdtünk. A ház terveit Anyám hagyta jóvá és nap, mint nap boldogít ott tanácsaival. Gyorsan kitalálta azt is, hogy sokkal jobb lenne, ha én főznék nekik is. Így munka után minden este megfőztem másnapra, hogy legyen mit enni mindenkinek. A házat 15 évig építgettük, de soha nem készült el. A fürdőszobában ahhoz, hogy legyen egy csap 6 évet kellett várni, de fürdőkád soha nem került bele. Apám halála után Anyám még többet volt nálunk és folyamatosan irányított. A házasságunkból két fiam született. Négy év korkülönbség volt köztük. Nagyobbik fiamat Anyám kisajátította magának. Igyekezett úgy nevelni, hogy a gyerek csak őt szeresse, és erre minden lehetősége megvolt, mert sokat voltak együtt. Én reggel héttől, ötig dolgoztam és miután hazaértem a konyha a főzés várt rám. A kisebbik fiam nem volt a kedvence, így tőlem több szeretetet kapott. Nem tagadom közelebb állt a szívemhez, mint a nagyobbik fiam. Furcsa érzés volt, hogy van két gyerekem és nem tudom egyformán szeretni őket. Egyszerre szenvedtem és gyűlöltem is magam ezért. Nehéz és kegyetlen évek voltak.

A nagyfiam, Anyám segítségével jogosítványt szerzett és születésnapjára kapott egy trabantot. Dühös voltam nagyon, mert tudtomon kívül történt és levegőnek néztek. Az pedig borzalmasan fájt, hogy nem vittek magukkal arra a bizonyos próbaútra. Anyám és Béla nagy egyetértésben eldöntötték, hogy mennek az ifjú sofőrrel egy kört. Péterkém, az én kicsi fiam nem akart menni. Azt mondta: Anya veled maradok, de mondtam neki menjen csak nyugodtan. Mielőtt elment olyan szorosan ölelt, hogy nem is értettem. Szeretlek Anya, mondta és nagy puszit adott, majd felbőgött a motor és elindultak. Én, a konyhába mentem, hogy elmosogassak, de mikor kezembe vettem az első tányért éreztem földhöz kell vágnom, mert nem tudok másként megszabadulni a bennem felgyülemlett feszültségtől. Soha életemben nem törtem se előtte se az óta tányért. Nem nyugodtam meg tőle. Bementem a szobába és sírtam, ki tudja meddig. Csengettek hallottam, de nem akartam kimenni, de az folyamatosan szólt. Megtöröltem az arcomat, de könnyeim folytak tovább. Kiléptem a lakásból és láttam két rendőr áll a kapuban. Futva mentem le a lépcsőn, mert nagyon rossz érzés kerített hatalmába.

-Jó napot Asszonyom! Sajnálom, de látom, már tudja mi történt. Fogadja részvétemet.-szólt az egyik rendőr.

-Mi történt? Semmit nem tudok.

-Asszonyom, a fia frontálisan ütközött egy kamionnal és a túlélésre esélye sem volt.

-Ki halt meg? Mondja ki halt meg!

-Mind a négyen életüket vesztették.

Ember, ha fájdalmat érezhet, hát én akkor éreztem. Négy embert elveszíteni, eltemetni. Nem is tudom hogyan tudtam végig csinálni. A testvéreim nem jöttek el a temetésre. Velük csak a hagyatéki tárgyaláson találkoztam. Anyám mindenét a mérnök úrra hagyta. El kellett adni a házat is, amiben éltem, mert Anyámé volt a tulajdoni jog, és az is a bátyamámra szállt. Nekem annyi pénzem maradt, amiből tudtam venni egy olyan kis házat, mint amilyen az volt, amiben asszonyi éveimet kezdtem. A fájdalomból soha nem gyógyultam ki és álmom sem teljesült. Így nem tudtam bebizonyítani, hogy a legkisebb gyerek is ér valamit. Nem mentem soha férjhez. A magányt választottam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglehet szokni. Gondozom a kis kertet ahol szép virágok nőnek és egyetlen örömöm az életemben. Nézem a napfelkeltét és azon gondolkodom mit kellett volna másként csinálni, és miért nem tudtam megszabadulni azoktól a sebektől, amit Anyámtól kaptam? A naplementét nézve, pedig már nem hiszek a mesékben, mert tudom a mi családunkban senki nem volt boldog. Mindannyian magunkkal cipeltük a boldogtalanságot és adtuk tovább annak kivel, csak találkoztunk.

Várom, a napot mikor már nem láthatom a napfelkeltét, mert álmomban a mese szárnyán eljutok, oda, honnan soha többé nem térek már vissza.

Testi szerelem nélkül

Szabadulnék a gondolattól, űzném tova, de csak csillapodik néha és nem megy sehova. Itt marad fejemben és gyakran zakatol, hogy feltegye újra és újra a kérdést, miért? Miért? És egy válasz van csupán, nem akarom így tovább, mert felemészt a tudat és apró darabokra szed hónapok alatt. Mivel a gondolat marad, talán nekem kéne menni és hátat fordítani a kapcsolatnak, életem e szakaszát lezárni. Agyam azt sugallja, hagyd, had menjen tova a múlt és ne cipelj tovább fájdalmat, de szívem választ vár és lelkem megnyugvást és valami azt dübörgi bennem, míg nem veszi észre, hogy nő vagyok, addig marad minden.

Apró porszemnek érzem most magam a nagy sivatagban, kit összetaposnak minden nap és egyre kisebb lesz. Már két éve tart. Na de mikor lesz vége és hogyan? Nagyon nem mindegy. Soha nem tudjuk, hogy mit hordoz magában egy találkozás és ajándékot, vagy bánatot tart a kezében. Én, azt hittem, ajándékot hoz nekem. Modern világban, modern forma az ismerkedésre. Remek alap az internet világa. Először hevesen tiltakoztam, még magamnak is, hogy az ismerkedés e formáját válasszam. Így utólag elmondhatom, semmivel sem jobb és semmivel nem rosszabb más ismerkedési formánál. Ugyan úgy találkozhat az ember jóval és rosszal. Egy az egyben azt kapja az ember, mint bárhol máshol. Kinek sikerül e forma által boldognak lenni, az áldja, ki csalódik, az elutasítja, de valljuk be, így van ez mindennel.

Én is bóklásztam a hálón, megismerve sokféle jellemet, míg Dévidben feltűnt valami. Talán a tekintete fogott meg. Nem tudom, gyengéim a szemek. Mindig a szem az első, amit megnézek. Mondanám, vonzanak a tekintetek. Az Ő tekintetében azt láttam, hogy lehet szeretni és bármilyen kis apróságnak is tud örülni. Nem sikerült sokáig cseteltem Vele, mert, ha Ő volt fent a hálón, én nem. Így csak rövid üzenetek jöttek-mentek sokáig, míg egy napon úgy alakult, hogy egyszerre léptünk fel a hálóra. Hihetetlen érzés volt. Valami olyasmi, mint gyermeknek az édesség. Aztán már egyszerre léptünk fel minden nap és kezdtük egymást megismerni. Találkozni kéne, vetődött fel a kérdés. Halogatni nagyon én sem akartam, bár egy egész éjszakán át nem aludtam, mert, hogy menjek, vagy ne menjek, nem igazán tudtam. Túl voltam egy kapcsolaton, miről azt hittem, életem legnagyobb ajándéka lesz, de nem úgy alakult. Ma már másképp, vagy tisztábban látom azt a kapcsolatot. Letisztultak a gondolataim és tudom, kis marionett figura voltam, akit úgy mozgattak, ahogy tetszett. Szerelmes voltam. Őrülten szerelmes. Soha életemben nem éreztem még olyat. Nem tudom, mitől volt, mikor valójában nem is volt, mert többet leveleztünk, mint találkoztunk. Talán azért tört rám a szerelem óriás érzése, mert azokat a szavakat kaptam, amire lelkem egész életében várt.

Bolondot csinált belőlem Laci, ez tény. Az az érdekes az egészben, hogy ezt akkor is tudtam, de én őrülten szerettem. Mikor vége lett, azt hittem, belehalok és csak sírtam és sírtam és gondolataimban csak az volt, hogy egyszer még velem fog ébredni minden nap. Ebben a lelkiállapotban jött ez a netes kapcsolat Déviddel. Túl akartam lépni ezen az egészen és újra szerezni akartam valakit, akinek átadhatom azt az érzést, ami csak számára volt bennem. Az álmatlan éjszaka után igent mondtam a találkozásra. Nagyon izgultam, de nem azért, amiért ilyenkor általában szokott az ember. Magam miatt aggódtam, hogy képes leszek-e megint megnyitni a szívem újra.

Mikor megláttam, nem csalódtam. Érdekes érzések kerítettek hatalmukba. Magam előtt láttam, hogyan fogom simogatni azt a szerethető arcot. Elképzeltem, hogy elhalmozom szeretettel. Jó döntés volt, állapítottam meg első benyomást rögzítve tudatomban. Kedves kis órákat töltöttünk együtt, mert nem fél órás randi volt. Egy kis kávéházban töltöttük el a délutánt. Úgy éreztem, mintha már ismerném régóta, így őszintén beszéltem magamról és életemről.

Szívem dalolt, mikor azzal a szerethető szemével rám nézett és azt mondta, úgy szeretnélek megpuszilni. Még akkor is jó érzés volt, hogy tudtam, érzelmek nélkül született mondat volt. Talán sikerül szeretni újra.

Gyorsan pörögtek az események, mert másnap délután már sétáltunk a Duna parton. Megfogta a kezem és kezdtem úgy érezni, jó lesz minden.

Találkozások találkozásokat követtek és voltak csókok és ölelések. Más, merőben más volt, mint az előző kapcsolatom, de vonzott. Volt közös témánk rengeteg és születtek közös munkával kivitelezhető jövőtervek. Oly szép, gondoltam magamban, hogy az már nem is igaz, hisz társam lehet mindenben.

Nem vártunk sokat azzal, hogy egymás mellett ébredjünk minden nap. Gyorsan összeköltöztünk, hogy boldogok legyünk. Talán túl gyors volt a tempó, vagy ki tudja, mi miatt, a remények lassan kezdtek morzsolódni, mert megváltozott minden. Már nem volt olyan heves a csók, kevesebbet ölelt a kar és egyre többet láttam a hátát az ágyban az arca helyett. Kialakította kis saját világát és úgy éreztem, asszisztálok ehhez. Két éve már annak, hogy egymás mellett élünk és nem egymással. Este van újra és én itt, a konyhában ismétlem a megszokott mozdulatokat. Letörlöm a tálcát, már vagy tízszer áttöröltem, de csak törlöm és törlöm újra. Nem szeretem látni ezt a barna, műanyag valamit, amit tálcának neveznek, mert összetört világomnak ez is a része.

- Na, tegyük rá a tányért és induljunk. - mondom magamnak, már oly sok napja, szavakat ismételve.

- Jó étvágyat! - Leteszem a tálcát és nézem, ahogyan fogyasztja az ételt, úgy, mintha én nem is lennék ott. Van, mikor már nem tudom nézni és inkább felállok és kimegyek, mert reményem tovaszáll és tudom, soha nem érem már meg, hogy azt mondja, „gyere kedves, ülj le”. Hol van már az, mikor megismertem és közösen ültünk asztalhoz, vidáman falatozva. Akkor fényben úszott minden, de gyors volt a változás, mert összeköltözés után nem kellett az asztal, mert kevesebb volt a tálca és fiatalon éltünk úgy, mint húsz éves házasok, akiket már csak az évek kötnek össze.

Mi történt az érzésekkel? Mitől törtek össze? Voltak egyáltalán, vagy csak szavak tengere volt és a legfontosabb, mire kellettem én?

Sokat gondolkodtam ezeken és emésztettem magam. Hiányoztak a kedves szavak, a simogatások, az egybeolvadások, de nem volt semmi. Visszagondolok, mily sok nap volt, mikor csak ültem és néztem Őt, arra gondolva, milyen jó lenne forrón ölelni. Voltak próbálkozásaim, de hiába. Nem mondom azt, hogy hárította, de nem éreztem, hogy igazán akarja. Kényszert láttam a mozdulataiban és oly mélyen szívembe hasított mondata egy ilyen alkalommal, hogy sírtam napokig, mert fájt és a seb örökre megmaradt. Minden mozdulatra emlékszem, mi e szót megelőzte. Simogattuk egymást, de néhány perc után úgy éreztem, minden mozdulatát a helyzet vezeti és nem a vágy. Valahogy nem volt fontos, hogy nekem mi lenne a jó és ezt zsigereimben éreztem, majd elhangzott a lelkemig hatoló mondat: „csináld magadnak”. Lefagytam és hideg villámok csaptak testemen át. Rosszul értelmezted a mondatot, mondta később, mikor egyszer felhoztam a témát. Hogy a fenébe értelmezhettem volna e mondatot? Ő azt mondta, „én csak nézni akartam, ahogyan csinálod”. Nem tudom értelmezni ezt az egészet és sebre csak sebet szereztem. Hetek, hónapok teltek el, de soha nem kívánt meg. Kegyetlenül szenvedtem, mert nem éreztem már nőnek magam. Kevéske önbizalmam is tovaszállt és kis porszem voltam csupán. Egészséges nőnek érzem magam és kívántam, hogy testem kielégüljön, de, mivel nem kaptam meg, egyre idegesebb és feszültebb lettem. Közben közös vállalkozásba kezdtünk, ami szépen épült napról-napra és valami csoda párost alkotunk, az biztos. Minden nap gondolataimban az volt, hogy milyen csodás is lenne, ha kapcsolatunk is így virágozna, de nem. Barátnak, bejárónőnek éreztem magam csupán. Annyira hiányoztak azok a szavak, amit az előző kapcsolatban mondtak nekem. Ezáltal csak azt erősítettem magamban, hogy még is Laci volt az igazi, de kevergett még bennem az a gondolat is, hogy nem egyformán szeret mindenki és nem érnek sokat a szavak, ha nincsenek tettek. Azzal nyugtattam magam, hogy Dévid biztosan szeret, csak nem tudja kimutatni. Van ilyen, de akkor mi a gond? Napokig bújtam a netet, hogy információkat keressek, mi lehet annak az oka, ha egy férfi nem akar szexuális életet élni. Impotencia volt az első, mire rákerestem, de a szavakat értelmezve arra jutottam, hogy a teljesítmény elmaradása nem jelenti a vágy hiányát. Aztán dübörgött bennem egy gondolat, mégpedig az, hogy, ha szeret, akkor fontos kell, hogy legyen számára a boldogságom és akkor miért nem próbál boldoggá tenni?

Szörnyű napok követték egymást. Nagy hibát követtem el az elején, mert nyíltan beszéltem Dévidnek előző kapcsolatomról és arról, mit éreztem.  Nem lett volna szabad elmondanom, mert visszaélt ezzel és, mikor egy következő beszélgetésünkkor azt mondta, azért nem akar engem, mert én még a régi szerelmemmel bújok össze és Ő nem akar ott járni, ahol más is jár. Hú, de fájt ez a mondat, mert nem hogy testem, de kezem sem ért más férfihoz. Nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről, de nem is igazán akartam. Ha nincs bizalom, megette a fene az egészet.

Oly sokat eljátszottam a gondolattal, hogy tud-e Dévid szeretni és hogyan szerethet, ha igen. A sors gyorsan megadta a választ, ami csak seb volt megint, ami rárakódott a meglévőkre.

Történt ugyan is, hogy a telefonom azt mondta, kész, elfáradtam. Így került hozzám Dévid régi készüléke, amit oly gyorsan ajánlott fel nekem, hogy nem volt ideje átnézni, mit is rejt a készülék. Én magamhoz vettem a készüléket és rohantam dolgozni. Napközben ismerkedtem a készülékkel, mikor az üzeneteknél szembesülnöm kellett azzal, hogy az én Dévidem tud szeretni. Soha nem néztem volna meg ezeket, ha nem adja a kezembe. Erősen kellett tartani a készüléket olvasás közben, mert kezem remegett, szemem könnyfátyolos volt a sorok olvasása közben.

Az üzenetekből kivettem azt a szerelmet, azt az aggódást, amit Máriáért érzett. Ölelni, csókolni szerette volna és várta haza nagyon. Dühös voltam és elkeseredett. Én aggódásának töredékét sem éreztem soha. Tudtam, akkor már tudtam, hogy ez az ember őrülten tud szeretni, csak nem engem. Akkor miért? Miért van velem, kérdeztem szüntelen. Egy napon már nem bírtam tovább és elmondtam Neki, hogy mennyire kívánom, és nem tudok Vele élni tovább testi kapcsolat nélkül. Kinevetett. Most is magam előtt látom azt a nevetést és szabadulni nem fogok tőle soha.

Mióta együtt vagyunk, nem festem magam, és kerülöm a nőiesebb ruhákat is, mert ilyenkor azt kapom, mi van, randid van?  Minden mozdulatom már megcsalás számára, ha esetleg ismerőseim, akik nem nőneműek, megkérdezik, hogy vagyok és én válaszolok néhány sorban, akkor már tuti, hogy valami van köztünk. Ilyenkor fülembe cseng az a mondat, mit egyszer hallottam Tőle, hogy Ő mindenkivel szeret jóban lenni és ez alól nem képeznek kivételt elmúlt kapcsolatai sem. Most akkor hogyan van ez? Szeretni szeretném tiszta szívből, őszintén, de, ha nem kellek Neki, akkor hogyan szeressem?

Visszarakom a szekrénybe azt az átkozott tálcát, amit úgy gyűlölök, hogy nem is bírom látni. Lezuhanyozok, lefekszek, de aludni nem tudok, mert gondolataim nem hagynak. Közös ágyunk már a múlté. Külön alszunk már egy ideje. Szuszogását hallom és ég a testem a vágytól. Hirtelen eszembe jut a mondat: „csináld magadnak”, kiráz a hideg és törnek fel a könnyek. Mindenért én vagyok a hibás és felesleges már minden szó, mert csak ezt a mondatot kapom. Úgy érzem, van a tökéletes és van, az, aki vét.

Mit érezhetett akkor, mikor futottam felé és Ő futott felém, a kapcsolatunk elején? Mindig azt várom, egyszer újraélek minden percet és Hozzá bújok és csókkal borítom testét. Lágyan simítom meg arcát és érzem majd, Ő is akarja. Csókra csókkal válaszol, mint rég. Úgy forrunk majd egybe, mint mikor még csak néhány órát töltöttünk együtt.

Emlékszem arra a hűvös, őszi napra, mikor piciny szoknyámat felkapta a szél, fodrokra táncoltatva és egymáshoz simulva indultunk haza. Közben többször meg-megálltunk és magához szorított, úgy, hogy majd összetört és forrón ölelt. Így sétáltunk haza, ami akkor még egyikünknek volt az otthona és illatával telt meg a szoba. Pezsgőt bontottunk boldogan, hogy egymásra koccintsunk, miközben a gyertyák égtek és halk zene szólt. Ültünk egymással szemben és láttam, vagy vélni láttam a vágyat, mit szemeimmel visszasugároztam. Annyira akartam, hogy lehulljon testemről a ruha. Lecsúszott melltartópántomat igazítani próbáltam. Ő lágyan a pánt alá nyúlt és nem vissza, hanem lejjebb húzta.

Lelkem dalolni kezdett, mert szívem érte dobogott. Szívemmel értem hozzá és fogtam meg kezét, remélve azt, hogy az a boldogság örökre megmarad. Olyan jó volna valakivel beszélni erről az egészről, de nem lehet, mert ugyan ki értene meg? És szégyellem is magam, mert kit nem kérnek, csak eltolnak, az nem lehet más, csak egy selejtes darab, azt meg miért kiáltsam világgá, hogy porszemmé töpörödve nem érzem már nőnek magam. Pedig meg van mindenem testemen és nincsenek taszító kiütéseim. Ó nem jó ez így. Volt, hogy fogyókúráztam, volt, hogy hízókúráztam. Volt, hogy hajamat festettem hetente más színre, gondolva, majd csak vágyat ébreszt Benne valamelyik.

Jó volna világgá üvölteni a fájdalmat, hogy ne fájjon tovább, de félek, mert még meghallja valaki és válaszában azt mondja, az nem létezik, hogy, ha két ember együtt él, nem érintik egymást. DE! Létezik, sikoltanám. Annál is fájóbb az egész, mert magam marcangolom minden nap. Keresem a hibát, hogy kijavíthassam és szép legyen minden. Mit tegyek? Tördelem a kezem és testem izzadtságban úszik már, mert kínoz a gyötrődés. Hozzam fel a témát ismét? Ó, már nem lenne értelme, hisz már elhangzott mondatokat hallanám újra. Tegyek pontot az egészre és mondjam ki végre: vége? Megnyugodna akkor a lelkem? Nem tudom. Nagy bűn, hogy hiányoznak a boldogság hormonok? Nagy bűn, hogy akarom? Furcsa az élet, mert agyunk raktároz olyan sok mindent, amit nem is gondolunk, hogy ott van, míg egyszer csak be nem villannak. Most, ilyenek jönnek elő és ezekben is a választ, a megoldást keresem.

Egyik este a tévét néztük és egy nőre megjegyzésként mondta, na ezzel a nővel se feküdnék le. Nem is hasonlított hozzám, de gyorsan a tükörhöz rohantam, hogy megtaláljam azt a közös pontot, ami taszítólag hat rá, de nem találtam. Nehéz perceim vannak. Kereshetném a boldogságom máshol és én itt agyalok, hogy mit tegyek, de ne m tudok mindent csak úgy félre dobni, én attól mélyebben élem meg a dolgokat. Bambán nézem a falat, ami tusom, hogy fehér, de most nem látom a színét, mert beborítja a sötétség.

Lecsendesedik kicsit a lelkem és a belső hangom beszél hozzám. Ő, aki jobban ismer bárki másnál, mert velem van születésem óta. Oly sokszor kételkedtem benne, amit utólag mindig megbántam, mert a belső hang még soha nem hazudott. Most csendbe maradok és lássuk, mit mond Ő.

- Szedd már össze magad, míg nem késő és testedet, lelkedet ne kínozd halálra. Miért hiszed, hogy megváltozik minden? Vedd észre, hogy próbálkozásod reménytelen. Ne, azt keresd, ki hibázott, hisz felesleges. Stoppolni próbáltad, ami elszakadt, de az tovább hasadt. Mélyíted a sebeket magadban csupán. Mondd, meddig csinálod? Addig, míg zavarodott tyúkként éled majd életedet? Mondd, ez boldogság lenne Neked?

Elcsendesedett a hang. Ez volt az üzenet. Most meghallgatom, vagy félre dobom, az az én döntésem, de nagyon nem mindegy, melyiket választom. Javítani kéne önbecsülésemet és csökkenteni a stresszt. Örülnék annak is, ha bőröm szép lenne, amihez kollagén kéne, mert az jó a bőrnek, és ami mind erre jó lenne, az nem más, mint a boldogság hormon, amiből hiányom van, már ugye két éve. Agyam végig játszotta a dolgot, úgy, mint egy zongorista egy zongoradarabot.

Már, csak az a kérdés, hogy mit szeretnék, és mit teszek. Most, halkan suttogom az alábbi mondatokat, talán meghallja és új napra ébredünk holnap.

Olyan ez, mint egy rossz álom. Fel akarok ébredni és karod ölelését érezni, mikor azt mondod: „ne félj, itt vagyok Veled és még a rossz álmoktól is megvédelek, miközben rám mosolyogsz úgy, ahogyan megismertelek és azt mondod, gyere, bújjunk össze kicsit”. Akkor, talán összetört világom is felépül újra és elhiszem azokat a mondatokat, amiket már hallottam, de még nem éreztem, hogy „Téged akarlak”!

Meghallja, vagy nem? Most kicsit izgulok, mert ha holnap is úgy kel fel a nap, mint eddig, akkor barátként megyünk tovább, ki-ki a maga útján.

Mit érek én?

Mit érek én? – kérdezte egy asszony, két gyereke kezét fogva. Egy szürke téli reggelen, mikor sem a hó nem akarta fehér takaróval beborítani a tájat, és mikor a nap is úgy gondolta ma inkább pihen kicsit és sugaraival nem simogat meg senkit. „Ó, simogatás, de jó is volna!” – mondta Éva önmagának, mert egy ideje már csak a belsőhangjával beszéli meg ezeket a dolgokat.

– Anya, a macit nem akarom, hogy elvidd!

– Tudod kicsim, hogy a csoportba nem viheted be, de délután mikor jövök érted, akkor hozom. Vigyázni fogok rá, ígérem.

– Jó.

A gyerekek, Ők boldogságom forrásai és Ők azok, kik megváltoztattak mindent. – állapította meg Éva, kinek hónapok óta csak egy kérdés motoszkált fejében az, hogy „ Mit érek én? „

Valaki tanácsolta neki, hogy vegyen egy füzetet és írja le mi az ami nyomja lelkét és az segít és ha szerencséje van, akkor mire a története végére ér, talán a megoldás is világossá válik számára. Kicsit hitetlenkedve kezdett bele ebbe az egészbe. Őrültségnek tartotta az egészet, de hosszas töprengés után mégis nekilátott, és írt és írt.

Mit érek én? – kérdezem, de nincs válasz. Talán semmit. Vagyok, de csak létezem. Mitől változott meg minden? Akkor ,ért véget a boldogságom mikor terhes lettem Lacikával.

Addig felszabadult, boldog fiatal házasok voltunk. Sokat sétáltunk. Néha elmentünk vacsorázni, hétvégén kirándulni. Szerettünk volna gyereket, de nem szőttünk olyan terveket, hogy majd ekkor, meg akkor lenne jó. Úgy döntöttünk, hogy akkor foganjon meg mikor a sors úgy akarja. Két év házasság után, egy őszi estén nagyon furcsán kezdtem érezni magam. Először nem gondoltam terhességre. Igaz, a menzeszem késett, de az máskor is előfordult. Émelygés, fáradság és valami olyan különleges érzés volt rajtam amit addig soha nem éreztem. Nem sokat vártam annak kiderítésével, hogy mi okozhatja a tüneteket. A terhességi teszt hamarosan megadta a választ. Boldog voltam, és Péter is boldog volt. Hosszú estéket átbeszélgettünk, egymáshoz bújva, hogy hogyan fog megváltozni az életünk. Tudtam, hogy minden más lesz, mint addig volt, de ekkora változásra nem számítottam. Kezdtem szépen hízni és hisztizni is. Én, a mindig csendes, visszahúzódó kislány hisztiztem mint egy gyerek. Utáltam magam ezért, mert nem akartam ilyen lenni. Azt, hogy mi váltotta ezt ki nálam, nem tudom. Talán a félelem az aggódás, hogy jó anya leszek e és jó feleségként is helyt akartam állni. Tökéletes akartam lenni, de egyre rosszabb lettem. A harmadik hónaptól veszélyeztetett terhes lettem, és már kezdtem gurulni, mint egy labda, mert a kilók úgy rakódtak rám, mint bútorra a por. Először, Péter nem szólt semmit, de egyik este, hosszas torokköszörülés után megkérdezte:

– Mondd, ez természetes, hogy ilyen sok kiló rakódik rád? Mit mond az orvosod?

– Nem, egyáltalán nem természetes. – fakadtam ki.

– Talán, ezért is vagy veszélyeztetett terhes, és ezért vagy eltiltva a szeretkezésektől is.

Nem szóltam semmit, mert tudtam, ha bármit is mondok az csak olaj lesz a tűzre, hisz rettenetesen szenvedtem attól, hogy nem bújhattunk úgy össze ahogyan régen tettük. Lelkem mélyén viszont örültem, mert szégyelltem testem. Kezdtem egy delfinre hasonlítani. A karcsúságom, rég odavolt már. Mikor, a tükörbe néztem elszörnyülködtem, de tudat alatt még mindig azt hittem, hogy az a karcsú nő vagyok aki voltam. Milyen őrült dolog az, hogy látod, mert a tükör nem hazudik, hogy lassan nem fogsz már az ajtón beférni, de agyad még mindig abban a kis csinos miniszoknyában lát amiben meghódítottad a szerelmedet. Egyből kiírtak táppénzre miután kiderült, hogy terhes vagyok, így rengeteg időm volt. Első időkben még be-be sétáltam a munkahelyemre, egy héten egyszer, mert hiányzott a munka, de lassan leszoktam erről is, mert csak azt hallottam ott is, hogy nagyon megváltoztatott a terhesség. Így, csak álmodoztam arról, hogy hamarosan dolgozni fogok és gyógyszerész leszek újra. Imádtam a munkámat és szerettem az embereket is nagyon. Otthon is felborult minden, mert nem csak szeretkezés nem volt, de a simogatás is elmaradt. Úgy éreztem undorodik tőlem a férjem és nem sokat tévedtem. Sehol nem volt szerencsém. Egy nap mikor vásárolni indultam, gondoltam betérek egy fehérnemű boltba és veszek valami szexi darabot, amitől talán jobb kedvre derülök. Tanácstalanul nézelődtem mert nem igazán tudtam mit is akarok és tulajdonképpen minek is, hisz semmi értelme az egésznek. Tanácstalanságomat látva egy eladó a segítségemre sietett és megkérdezte, miben segíthetne?

– Szeretnék melltartót venni.

– Tudja a méretet?

– Igen, 75-ös.

– Kell oda a 90-es is legalább.

– Mit beszél? 90-es? Soha életemben nem kellett.

– Most viszont kicsi is lesz.

Hiába az agyam becsapott. Sírva mentem haza. Kudarc és fájdalom. Ez, volt bennem. Jó lett volna valakivel beszélni, de nem volt kivel. Úgy éreztem valami boldogság faktorra szükségem van, és így mielőtt hazamentem, még betértem egy cukrászdába és addig nem álltam fel míg 5 franciakrémest meg nem ettem. Hazaérve, próbáltam erősnek tűnni, mert nem akartam, hogy Péter észrevegye rajtam, hogy sírtam. Szerencsém volt, mert ahogy beléptem a lakásba hallottam, hogy Laci telefonál. Nem is vette észre, hogy hazaértem. Megpróbáltam levenni a cipőmet, de a fűző nem engedett. Lehajolni elég nehezemre esett volna, így a konyhába mentem, mert ott le tudtam ülni és könnyebben elértem így a cipőmet. Talán jobb lett volna, ha haza sem mentem volna, mert a konyhában ülve tisztán hallottam mit mond Péter a hívónak.

– Édes kincsem, tudod, hogy Téged szeretlek, de nem hagyhatom most itt Évát, mert Te is tudod, hogy terhes. Azt, is mondtam már, hogy csak te vagy nekem. Vele, már nem bújok ágyba. Nem is tudnám megtenni, mert undorodom tőle.

Ekkor, kiesett a kezemből a pohár és apró darabokra tört., pedig a vízre nagy szükségem lett volna, hisz alig kaptam levegőt.

Péter, gyorsan kiszaladt a konyhába és meglepődve tapasztalta, hogy odahaza vagyok. Nem szólt egy szót sem és én nem kérdeztem semmit. Mit is kérdezhettem volna, hisz már mindent tudtam. Még, azon az estén kiköltöztem a hálószobából és átköltöztem a nappaliba. Keserves hónapok következtek. Egész nap egyedül voltam és este sem volt kivel beszélgetnem. Egyszerűen nem láttam semmi értelmét az életemnek. Negatív gondolataimat azzal próbáltam pozitívra változtatni, hogy minden csodás lesz ha megszületik a gyermekem, mert Ő lesz a boldogságom. Boldog voltam azon a reggelen mikor megindultak a fájásaim. Egy, szebb életben reménykedve tűrtem a néha már elviselhetetlennek tűnő fájdalmat. Harmincnyolc kilót szedtem magamra kilenc hónap alatt. Hiába intett óvatosságra az orvosom én csak ettem és ettem. Több órás vajúdás után végre magamhoz ölelhettem Lacikát. Péternek, fülig ért a szája mikor meglátta a fiát. Velem is olyan kedves volt, mint már hónapok óta nem. Megsimogatta a fejem és megpuszilta az arcom, miközben azt mondta: „Köszönöm, hogy megajándékoztál egy ilyen szép fiúval.” Olyan boldog voltam, mert úgy éreztem minden rendbe jön. Tévedtem. Minden olyan volt mint szülés előtt, csak volt egy gyerekem aki gondozást és szeretetet igényelt. Szerettem is nagyon, de igazán csak az tud bárkit is szeretni akit szeretnek. Engem, viszont senki nem szeretett. Péter ugyanúgy élte a napjait mint szülés előtt. Csupán annyi változott, hogy minden este legalább egy órát játszott a fiával. Úgy kezdtem érezni magam mint dédanyáink az őskorban. Tettek, vettek a ház körül, de közel sem hasonlított az életük házasságra. Inkább hasonlított egymás mellett élésre. Lacika jó gyerek volt, és hála égnek szépen fejlődött. Egy éves születésnapja előtt néhány nappal, egyik este Péter részegen jött haza. Soha nem ívott, így nem tudtam mi miatt nyúlt a pohár után. Próbáltam lefektetni, de Ő nem akarta.

– Nem akarok aludni! Megakarlak dugni!

Te jóságos ég, sikítottam, mert én soha nem dugni hanem szeretkezni szerettem volna. A kettő pedig nem ugyanaz ugye? Nem volt kedvem ágyba bújni vele, de ő makacsul ragaszkodott hozzá. Rám vetette magát és öt perc alatt végzett. Még a nadrágját sem vette le csak lazán letolta. Mikor végzett, tántorogva elindult a hálószoba felé, miközben mondta „Többet nem akarlak megdugni! Szar volt veled!

Míg, élek nem fogom elfelejteni azt az estét. Nem volt elég, hogy megalázottnak éreztem magam, de akkora fájdalom hasított a szívembe amit feldolgozni soha nem tudok. Sírva készültem Lacika születésnapjára, miközben próbáltam erős maradni, hogy legalább a gyerek nyugalmát ne törjem meg. Próbáltam sokat játszani vele, két okból is. Egyik ok az volt, hogy talán a gondolataimat kicsit sikerül elterelnem. A másik ok pedig az volt, hogy imádtam mikor Lacika rakosgatta az építőkockákat és mikor sikerült neki valamit építenie akkor nagyokat nevetett és tapsolt. Próbáltam feledni a történteket de nem sikerült. Hamarosan kiderült, hogy terhes vagyok. Sírtam mert nem akartam gyereket és főleg így nem. Hogyan fogok majd a gyerekre nézni ha megszületik, gyötört a gondolat. Tudtam mikor ránézek majd, akkor mindig az-az este fog eszembe jutni amikor Apja részegen nekem esett. Hogyan teltek napjaim? Egyik gyerek a karomban a másik a pocakomban. A háztartás vezetésében sem sikerült nagy eredményeket elérnem. A takarítás olyan szinten idegesített, hogy üvölteni lett volna kedvem. Az őrületbe kergetett a porrongy. Nincs annál unalmasabb dolog, mint minden egyes apró darabot letörölgetni. Nem voltam praktikák tudója sem, mert nem tartoztam azok táborába, kik apró kis füzetecskébe írogatják a hasznosnál, hasznosabb dolgokat. Szerettem volna kicsit kimozdulni, de nem tudtam. Péter csak este volt odahaza, még hétvégéket sem töltötte odahaza. Nem volt titok, hogy hol és kivel van. Bár soha nem beszéltünk erről, de tudtam és éreztem, hogy az a kapcsolat még nem ért véget, sőt egyre mélyebb talán. Talán ezért is bukott ki Péter mikor megtudta, hogy jön a második baba.

– Nem akarom! Nem akarok több gyereket. Nem akarom egyre jobban hozzád kötni az életemet. Szeretnék inkább minél távolabb kerülni tőled, de egyszerűen nincs lelkem megtenni, hisz a gyermekeimért felelős vagyok. Te, pedig még így is képtelen vagy betölteni anyai szerepedet, hogy itt vagyok veled, hát mi lenne akkor ha nem lennék veled. Romba döntöd az életemet. Miért nem vigyáztál jobban? Nem szedsz Te fogamzásgátlót?

– Nem. Miért szednék?

– Talán azért mert az lenne a dolgod.

– Nem gondoltam, hogy valaha is együtt leszünk még, hisz már régóta megszűnt közöttünk minden testi kapcsolat.

– Szerinted, én vagyok ennek az oka? Nézz már magadra! Mi lett belőled? Ne akard, hogy megmondjam mire hasonlítasz. Utálom a kövér nőket és, ha tudni akarod elmondom, hogy szörnyű volt veled lenni.

Felnőttem egy perc alatt

Utolsó simítások a tortán, már csak a díszeket kell rárakni és kész is. Tizennégy éves a lányom, és ma van a születésnapja. Istenem! Hogy elrepült az idő!  Őt nézem, és a gyerekkorom jut eszembe. Mikor, én voltam ennyi idős, akkor egy perc alatt fel kellett nőnöm. Ő, vidám és boldog, én akkor szomorú voltam és sírtam. Boldog vagyok, mert neki nem kell a könnyeit törölgetni és sikerült úgy csinálni, hogy ne sodorjam őt hasonló helyzetbe, mint én voltam.

Sokkal érettebb, mint én voltam, mégis olyan nagy gyerek még. Szeret hozzám bújni és érzem, nagy szüksége van rám. Nagyon boldog lesz, ha meglátja a tortát. Már, érzem arcomon azt a nagy puszit, amit kapok érte és hallom a mondatot, amit minden születésnapján hallok.

Anya, mesélj, milyen volt 7, 8, 9, 10 évesnek lenni? Ilyenkor nehéz megszólalni, mert nem igazán tudom, mit mondjak és nehéz, mert szakadnak a sebek. Ilyenkor, mindig mesevilágba vonulok és azt mondom el neki, amit szerettem volna átélni abban az életkorban. Nem könnyű szép meséket szőni, mert a boldogság érzését nem tudom hitelesen átadni, hisz soha nem éltem át. Úgy érzem, az idén lesz a legnehezebb történetet szőni.

Az egész gyerekkorom filmszerűen pörög le előttem. Le kell ülnöm és végig nézni a filmet, mert nem engednek a képek. Kezdődjön a vetítés.

Értelmiségi szülők gyerekeként születtem. Ennek, egy kis falusi közösségben nagy jelentősége volt, mert mindig úgy éreztem, skatulyázva vannak az emberek. Talán csak én hittem így, nem tudom, de anyám mindig erősítette ezen érzésemet. Gyakran hallottam, hogy X, Y csak egy egyszerű ember, vagy X, Y az valaki, mert valahol, valami pozíciója van és értelmiségi és ez a lényeg. Ezeket, az embereket számba kell venni, míg a másik csoportba tartozó embereket egyszerűen el kell fogadni. Igaz, ami igaz, láttam, hogy tisztelik szüleimet az emberek, bár gyakran volt olyan érzésem, hogy nem őszinte tisztelet volt ez, csak inkább egy viselkedési forma. Sikerült megszületésemmel megalapozni keserű gyerekkoromat.

Volt két ember, egy férfi és egy nő, akik házasságra léptek és meg voltak győződve arról, hogy csak fiúk születhet, mert annyira azt akartak. Gondolataikban sem volt más, és erre azon az éjszakán kopogtattam, hogy hello, itt vagyok. Nagyon csalódottak voltak, mikor megláttak. Anyám sírt, apám meg mondta az ápolónőnek, hogy csomagoljon ki a pelenkából, mert látni akarja, hogy valóban lánya van. Mikor meggyőződött nememről, már meg is született benne a következő kérdés: Biztos, hogy nem cseréltek el?

Zsuzsának, olyan rosszul esett ez a kérdés, mert apám kétségbe vonta, hogy pontosan végzi a munkáját. Attól, a perctől csak köszönt szüleimnek és kerülte a találkozást. Nem volt egyszerű dolog, mert kis közösségben nehéz volt bárkit is kikerülni.

Életem első két évére nem nagyon emlékszem, bár szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Két éves korom után viszont már vannak emlékeim. Gondolom, addig fejlődtem, mint társaim. Sokat voltam anyai nagymamámnál, többet, mint odahaza. Nem, nem voltam elkényeztetve. A nagyi sokat dolgozott a földeken és jobban érdekelte az, hogy lesz-e eső, amitől nő a kukorica, mint az, hogy én ott vagyok. Volt egy hintalovam, egy olyan fából készült valami, amibe bele tudtak ültetni és ebben tudtam magam hintáztatni. Többet ültem ebben a valamiben, mint az asztalnál. Gyűlöltem ezt a vacakot, nem tudtam kimászni belőle, amikor meg már tudtam és kimásztam, mindég megdorgált a nagymamám, majd felkapott, mint egy lisztes zsákot és visszarakott, és mindig kaptam cukros kenyeret, amit elfogyaszthattam ebben az elmés szerkezetben.

Nem tartozott a cukros kenyér a kedvenceim közé, mert számomra összekapcsolódott a hintalóval. Rohangálni szerettem volna, de csak nézhettem az utca gyér forgalmát. Nagyon örültem, mikor valaki beköszönt és én visszainthettem. Ez, volt a szórakozásom.

Mikor, már nagyon nem akartam így ücsörögni, vettek egy búgócsigát. Szép színes volt és elvarázsolt, ahogy pörgött, de néhány nap után már elmúlt a varázslat, mert szédülésig pörgettem már, és nagyon meguntam és csapkodni kezdtem és addig folytattam, míg szépen itt-ott behorpasztottam és már nem pörgött tovább. Gondoltam, na, ettől is megszabadultam, de nem. Kaptam egy másikat, amivel megismétlődött újra az, ami az előzővel, de nem baj, újra kaptam egyet. A mai napig nem tudom, miért vettek újat mindig. Olyan olcsó lett volna? Nem hiszem! Vagy talán úgy gondolták, ez szolgálja legjobban a fejlődésemet? Volt idő, mikor rá akartam erre kérdezni, de mindig elhessegettem a gondolatot, mert végül is teljesen mindegy, hogy mi okból volt. Fiúként öltöztetett anyám mindig. Süni hajam volt, és rövid és hosszú nadrágom. Ruhám egy volt, az óvodai évzáróra, ha esetleg valaki nem ismert volna, vagy mikor a közeli városba mentünk gyakran megdicsértek. Én, ennek nem örültem, mert a dicséret az volt, hogy de szép kisfiú vagy. Hajat szerettem volna és bele színes masnikat, úgy, mint más kislánynak volt. Emlékszem, milyen sokat és csodálattal néztem már az oviban is Csilla hosszú haját, amiben minden nap más színű masni volt. Olyan, sokszor kértem anyámat, hogy növesszük meg, de ő azt mondta, nem áll jól neked, meg különben is, sokkal praktikusabb a rövid haj és neked kifejezetten jól áll. Én, másként gondoltam, de rajtam kívül még sokan.

A suliban cikiztek miatta. Minden vágyam az volt, hogy egyszer az én copfomat is húzzák meg a fiúk, de soha nem került erre sor. Az általánosból is rövid hajjal ballagtam, de addig volt egy-két nehéz nap. Most látom, letört egy pici darab a marcipán virágból. Ó, de kár! Igaz, a torta szépségét nem rontja el, de én tökéleteset szerettem volna adni az én Pankámnak. Szép, ez a torta.

Mennyire örültem volna, ha hasonlót kaptam volna a szülinapomra. Soha nem kaptam tortát. Nem is nagyon szerettem az édességet, de – talán – azért, mert nem igazán kaptam ilyesmit. Szóval, tortám soha nem volt. Most, azon gondolkodtam, hogy van-e olyan ajándék, amire vissza tudok emlékezni, de nincs. Mindig hasznos dolgokat kaptam. Nadrágot, pulcsit, cipőt és soha nem tudtam, hogy a nadrágot születésnapomra kaptam, vagy az év egy napján, mikor szükség volt rá. Babáim se voltak. Valahogy kimaradt. A lányom babáit úgy csodáltam mindig és magamhoz öleltem, mintha gyerek lennék. Kár, hogy gyerekkoromban nem tudtam. Volt egy plüss valamim, amit évekig hurcoltam magammal, de, hogy mit akart ábrázolni, nem tudom. Volt két keze, két lába és kész. Semmire nem hasonlított.

Nem sok játékom volt és játszani is úgy kellett, hogy rend maradjon körülöttem. Anyám nagyon szerette a rendet. Mindennek elvágólag kellett állni. A parkettát hetente háromszor fényesítette. A lábára kötött valami rongyot és rohangált, hogy fényes legyen. Fénylett is az biztos.

Egyszer, egy ilyen fényesítés után, mikor este apám hazajött és belépett a szobába, akkorát esett és csúnya szó hagyta el ajkát. Anyám megsértődött, mert nem értékelte a munkáját és hosszú évek után sem szokta meg, hogy óvatosan és ne lendülettel közlekedjen.

Akkor, egyszer életemben, kinevettem apámat. Olyan, mókásnak tűnt az egész, de, miután rám nézett, tudtam nem lett volna szabad kinevetnem. Abban, a nézésben benne volt minden. Soha többet az életben nem nevettem ki senkit. Egy életre megtanultam a leckét. Amúgy, sem voltunk egy nevetgélős família. Soha nem láttam szüleimet úgy szívből nevetni. A mosoly, a nevetés, az valami nem illő dolog volt.

Mikor, olyan 10- 11 éves voltam, a korombeli lányok jókat beszélgettek és nevettek. Én, nem tartoztam közéjük. Anyám mindig arra tanított, hogy nem illő nevetgélni, az neveletlen viselkedés és a fiúk sem szeretik a vihogó lányokat. Mekkorát tévedett. Egyetlen férfi sem szereti a bús, mosoly nélküli nőket. Vidám, boldog nőt szeretne minden férfi, nem pedig egy búskomor, megkeseredett nőt.

Nincs mosolygós fényképem. Mikor, az osztályképet készítették és kérte a fotós, hogy mosolyogjon mindenki, hát rólam ömlött a víz. Nem tudtam, hogyan kell, de szerettem volna, ha én is mosollyal arcomon nézek arra, aki a képre tekint. Nem sikerült, elmondom. Ez, volt az én mosoly világom. Gyakran eszembe jut, hogy felnőttként sok férfitól hallottam, hogy olyan szép vagyok, ha mosolygok.  Komolyan olyan volt minden, mintha azért kergette volna a sors őket felém, hogy erősítsenek abban, hogy nekem mosolyogni kell. Kevés olyan férfival találkoztam, aki a mosoly témát ne említette volna.

Érdekes az élet. Soha nem felejtem el, már voltam vagy huszonöt éves és a lányom is meg volt. Utaztam a buszon és egy aranyos kis babára mosolyogtam, mikor egy idős úr megjegyezte:

- Tudja kedves, milyen szép, ha mosolyog?

A sírás közelebb volt hozzám, úgy is mondhatnám, barátok voltunk. Barátnőm, az nem volt. Ugyan is hozzám nem jöhettek osztálytársaim, és én sem mehettem sehova Anyám nem szerette. Mindig azt mondta, mindenki élje a saját életét. Nem kell a más konyhájában nézelődni. Így, magányos gyerek voltam. Egy igazi barátom volt: Fecó. Ő, a negyedik fiú volt a családjában és nem sok figyelmet kapott odahaza. Valahol sorstársak voltunk, és így találtunk egymásra. Úgy, éreztük mindketten, hogy testvérek vagyunk.

Nagyon szerette a vajas-mézes kenyeret. Mindig neki adtam. Ő, pedig a lekváros buktát adta mindig nekem. Sok buktát kaptam tőle, mert nyolc évig, reggeltől estig együtt voltunk, hisz napközibe jártunk mindketten, ami azt jelentette, hogy délelőtt napközi, délután iskola. Mindig lelkiismeret furdalásom volt, mikor nekem adta a sütit, mert tudtam, kevés ennivalójuk van odahaza és azokon a napokon ő nagyon éhes maradt. A húslevesbe is kenyeret csipkedett, mert így tartalmasabb volt.

Jól egymásra találtunk. Jó volt tudni, hogy van valaki, aki hasonló helyzetben van, mint én. Ez, a tudat sokszor átsegített szomorú pillanatokon.

Szeretetre éhesek voltunk mindketten. Az iskolában úgy elvoltam. Nem igazán barátkoztak velem, az igaz, de tudomásul vettem. A tanulmányaimmal nem volt gond, jó fejem volt. Hamar megmaradt benne az anyag. Nem voltam kitűnő, de nagyon nem is küzdöttem érte.

Elvarázsolt a közösségi munka, amit akkoriban kisdobos és úttörő mozgalomban lehetett kibontakoztatni. Versenyek, rendezvények, szervezés az én világom. Jöttek sorban az ötletek, amikben maximálisan támogatott tanárom, aki egyben az úttörő mozgalmát fogta össze. Szép sikereket értem el, aminek egyenes következménye volt, hogy még jobban kerültek a többiek. Nem tetszett a lendületem. Nem sokat voltam odahaza. Egész héten suli, hétvégén pedig a nagymamámnál voltam. Apámmal így – szinte – nem is találkoztam Hét közben hat körül indult és este nyolc- kilenc előtt soha nem ért haza. Hétvégén pedig, ugye, én nem voltam. Nem tudom, miért kellett minden hétvégén a nagyival lenni, de biztos vagyok benne, hogy nem én akartam.

A nagyi nem sokat változott az évek során. Továbbra is sokat dolgozott, de a búgócsigát felváltotta a füzet és a ceruza. Ez, viszont már tetszett nekem. Nagyon szerettem rajzolni és óriásik sikerélményem volt, mert csodálatosabbnál csodálatosabb dolgokat sikerült rajzolnom.

Egyszer apám megkérdezte, hogy mivel foglalatoskodok és mondtam, rajzolok.

- Haszontalan dolog. Tanulj! Meg ne lássam, hogy ezzel töltöd az időt!

Attól fogva titokban rajzoltam és minden rajzot jól elrejtettem, de egyszer apám megtalálta, mikor nem voltam odahaza és darabokra tépte, majd, mikor hazaértem, közölte, hogy vége. Többet nem akar rajzokat látni. Óriási törés volt bennem, mert sajnáltam a rajzokat, ami nagyon kedves volt nekem és nagyon fájt, hogy attól fosztottak meg, ami számomra a legfontosabb volt, és amitől jól éreztem magam. Nem tudtam többet rajzolni. Próbáltam, de nem ment.

Miután félig elkészültem, gyorsan széttéptem. Úgy, éreztem, tiltott dolgot csinálok és haszontalan, amihez még tehetségem sincs. A tehetséggel kapcsolatban nem voltak kétségeim, mert anyám is mindig megerősített abban, hogy nekem nem való a rajzolás. Ő tudta, hogy rajzolgatok és meg is nézte őket. Még, most is előttem van a kép, ahogyan a kezében tartja a papírt, forgatja és azt mondja:

- Hát, nem is tudom, itt, meg itt, nem igazán valósághű. Honnan másoltad?

Fel sem merült benne, hogy én rajzoltam. Fájtak, nagyon fájtak ezek a pillanatok, de hittem neki. Kinek hihettem volna, ha nem neki, akit nagyon szerettem? Nem rajzoltam többet és gondoltam, minden rendben van, de arra nem számítottam, ami következett.

Már azelőtt, mielőtt apám megtalálta a rajzot, egy kis művemet beküldtem egy országos pályázatra. Önálló lépésem volt, mert senkinek nem szóltam, hisz úgy indultam el, hogy úgysem érek el eredményt vele, akkor miért mondjam el? Féltem, hogy kinevetnek, ha megtudják, de másképp alakult. Megnyertem a pályázatot, amiről egy szerdai napon kaptam értesítést, és a vasárnapi országos napilap leközölte. Akkoriban, kevesebb újság volt és az emberek 90 százaléka ezt a lapot olvasta, így gyorsan kiderült. Én, próbáltam elrejteni az újságot, mert nem akartam, hogy a szüleim meglássák, de a hír gyorsan elért hozzájuk.

Szó nélkül hagyták. Semmilyen megjegyzést nem fűztek hozzá. Emlékszem, mikor a kezembe fogtam az újságot, büszke voltam magamra, de tehetségtelennek is éreztem magam.

Kavargott bennem minden. Nem volt felhőtlen a siker.

Érdekes, a belső hangom mindig azt mondta, rajzolj, rajzolj. Mikor egyszer elkeseredetten kérdeztem magamtól, mit kezdjek az életemmel, akkor is azt mondta a belső hang, rajzolj. De, nem tudtam. Elfojtottam magamban. Ma, már tudom, hallgatnom kellet volna a belső hangra, mert akkor boldog életem lett volna és azt csináltam volna, amit szeretek. Így, csak egész életemben kerestem az utam és mindig azt csináltam, amihez nem volt kedvem.

Tehetségtelen, mindenre alkalmatlannak éreztem magam, pedig nem kellet volna soha így éreznem. Voltak tanulmányi sikereim is, mert megyei matek versenyt is nyertem, de anyám csak csodálkozva nézett rám, hogy ez meg hogy történt?

Minden, iskolai szakkörre jelentkeztem, mert érdekelt minden és elterelte a gondolataimat. Jártam néptánc szakkörre és a tánc mindent feledtetett velem. Sikerem volt a nyelvtanulásban is. Orosz volt a kötelező nyelv. Az osztály 80 százaléka a könyvet sem szívesen nyitotta ki. Én, mint valami szorgos kis hangya tanultam, mert sikert akartam. Bizonyítani akartam, hogy van, amit tudok, de nem sikerült. Tanári dicséretet kaptam, de az nekem nem számított, mert én szülői dicséretre, szeretetre vágytam.

Nem kaptam meg.

Azt, viszont sokat hallottam, hogy nem vagyok jó gyerek. Nem tudom, apám mire alapozta ezt, mert soha, semmi rosszat nem csináltam, ha csak az nem minősül annak, hogy „Vörös Moszkva” parfümmel végig locsoltam az egész lakást, mert azt akartam, kellemes illat legyen. Tudom, nem kellett volna, de ez volt az egyetlen csínytevésem, de igazából ez sem volt az. „Javítóba fogsz kerülni”, mondta apám és láttam rajta, komolyan gondolja. Mások, sokkal nagyobb csínytevéseket csináltak és mégis boldogok voltak. A fene értette az egészet, de a félelem is belém költözött, mert minden tettem mögött az a gondolat volt, hogy nehogy rosszat tegyek, mert akkor javító lesz a vége.

Szeretet hiányos gyerek voltam.

A szeretetről jut eszembe, hogy nálunk nem voltak ünnepek, kivéve a húsvétot, mert az volt a szokás, hogy jöttek a fiúk locsolni és piros tojást illett adni. Ebből, nem maradhattunk ki, mert mit szólt volna a falu, de más ünnep nem volt.

Karácsonykor szép, plafonig érő fánk volt, tele dísszel, de ennyi. Nem volt ünnepi vacsora és az ajándékozás sem volt maradandó. Valamit mindig kaptam, ami ott volt a fa alatt. Én rajzoltam, vagy készítettem gyurma figurát, mást nem is tudtam volna, mert zsebpénzem az nem volt soha. Nem volt nálunk divat, mert megkaptam mindent, amire szükségem volt, így fölösleges lett volna még zsebpénz is. Míg rajzoltam, addig a rajzokat nézte még anyám, majd, miután már nem rajzoltam, a gyurma figurákat tekintette meg és azt mondta, köszönöm, majd egy-két nap múlva a szemétbe dobta.

Soha, nem őrzött meg semmit, amit én készítettem.

Ez, csak erősített abban, hogy hova valók a műveim. Feleslegesek az ünnepek, hallottam oly sokat. Mindig arról álmodoztam, hogy, ha majd felnövök, milyen szépek lesznek az ünnepek. Én, nem tudtam anyámmal semmit megbeszélni, mert, mikor valamit mondani szerettem volna neki, mindig valami elintézni valója akadt és „majd megbeszéljük” mondta.

Sokat voltam egyedül és mesevilágot szőttem magam köré és álmodoztam.

Így telt 14 évem.

Készültünk a ballagásra. Nagy izgalom volt mindenkiben, hisz egy ilyen eseményen ott volt a falu apraja-nagyja. A húsvéti szokásokhoz hasonlóan, az volt a divat, hogy az ünnepség után összejött a család. Ezt, a hagyományt nem törhettük meg mi sem, így ez volt gyerekkorom egyetlen olyan eseménye, ahol összejött a család. Szép volt a ballagás és utolsó sikerem abban a közösségben az volt, hogy én búcsúzhattam az osztály nevében az igazgatótól. Azért volt ez siker, mert mindenki erre pályázott nyolc éven át. Boldog voltam, hogy nekem jutott ez a feladat, de ez is addig tartott, míg anyám meg nem jegyezte, hogy szebben is elmondhattam volna.

Apám, nem volt ott az ünnepségen, mert dolgoznia kellett, csak a családi ebédre ért haza. Nem tartott sokáig az ebéd, mert gyorsan távozott mindenki. Olyan érzésem volt, hogy tiszteletköröket futott mindenki.

A szüleim megtették, ami illik.

Meghívták a családot, ők pedig úgy voltak vele, hogy eljöttek, mert illik, de menjünk is, mert mindenhol jó, de legjobb otthon.

Így, maradt meg bennem az a nap. Minden osztálytársam kapott ajándékot. A lányok többsége arany nyakláncot kapott. Én is úgy vártam, hogy majd kapok. Biztos voltam benne, hogy én is azt fogok kapni, de nem. Semmit nem kaptam. Csalódott voltam. Még ma is azt várom, hogy egy ünnepi napon valakitől megkapom azt a láncot és megnyugszik a lelkem. Igaz, soha, senkinek nem meséltem még el, hogy lelkem mire vágyik, így talán úgy élem le az életemet, hogy soha nem kapom meg.

A ballagás után jött a nyári szünet. Én, meg elmehettem táborozni, de nem akartam ott maradni. Három nap után anyámnak értem kellett jönni, mert nem tudtam ott maradni. Hatalmába kerített az az érzés, hogy odahaza akarok lenni anyám közelében.

A továbbtanulásom egyértelmű volt, hogy a közeli város gimnáziumában folytatom. Tudtam, véget ért a gyerekkorom egy szakasza, de ami következett, arra nem voltam felkészülve

Augusztus utolsó napjainak egyikén arra ébredtem, hogy anyám serényen pakol.

- Mi történt? - Kérdeztem.

- Elég nagylány vagy már, hogy megértsd, elválunk!

Ezen, annyira nem lepődtem meg, hogy miért, nem tudom, de a következő mondaton igen.

- Nemsokára jön a kocsi, ami elviszi azt, ami az enyém és én messze költözök, ne is lássam ezt a környéket! Te, napokon belül elkezded a gimnáziumot és a kollégium is el van intézve, addig pedig a nagyinál leszel!

- Nem mehetek veled?

- Nem tudlak magammal vinni, mert új életet kell kezdenem, neked pedig tanulnod kell! Jó helyen leszel.

Nem akartam kollégiumba menni, anyámmal akartam menni, vagy apámmal maradni, de anyám összepakolt és elindult messze. Én, még próbáltam apámmal beszélni arról, hogy vele maradjak, de rövidre zárta a dolgot.

- Te tehetsz arról, hogy anyád elment és kötelességed lett volna szólni, hogy mire készül. Megkapod, amire szükséged lesz a tanuláshoz és a kollégiumi élethez, de nekem nincs időm arra figyelni, hogy tanulsz, mert leköt a munkám és egész nap távol is vagyok, így egyedül lennél. Különben is, egy lánynak az anyjánál van a helye.

Felnőttem egy perc alatt.

Rá kellett döbbennem, hogy sorsom a kezemben van, és nagyon erősnek kell lennem, hogy túléljem. Tudtam, nem lesz egyszerű. Elindultam a kollégium felé és mindennél jobban szerettem volna egy olyan búgócsigát, ami gyerekkoromban volt. Szerettem volna megpörgetni, hogy lássam a gyorsan pergő színes csíkokat, ami azt sugározza felém, hogy minden rossz elmúlik, és szép színes élet vár rám, majd, miután csillapodik a pörgés, apró darabokra törhetném, hogy megnyugodjak, de nem volt búgócsiga, így csendesen bezártam addigi életem kapuját, és félelemmel tele, de már felnőttként, gyerek lélekkel, megnyitottam életem új szakaszát.

Gabriella és Gábor

Gábor és Gabriella oly szépen, dallamosan csengenek e nevek és, ha hozzátesszük, hogy barátok ők, akkor még szebbek. Férfi és nő barátsága, mi tíz éve már megbonthatatlan. Jöhet vihar, zápor, irigység, vagy áskálódás nem ejt sebet a barátság burkán.

Munkahelyen kezdődött e kapcsolat. Egyetem után kerültek mindketten a KF T-hez. A kezdeti nehézségek hozták őket egyre közelebb egymáshoz. Közös munkák, sikerek és kudarcok, napról-napra mélyítették az akkor még bontakozó barátságot. Közös érdeklődési körük a színház és a mozi, sok szép estét adott kettőjüknek. Azok a vidám esték, mikor pattogatott kukoricát ropogtattak és diétás Colát ittak, mert a cukros dolgokat mellőzték életükből.

Gabi mindig meg akart szabadulni néhány kilótól, Gabriella meg vigyázott a vonalaira. Néha előfordult, hogy betértek egy cukrászdába egy sütemény szeletre, de ez nagyon ritka alkalom volt. Mindig barátként tekintettek egymásra. Nem szőttek szerelmes álmokat, de megbeszélték egymás szerelmi kapcsolatait is.

Nem volt ez másként akkor sem, mikor Gábor megismerkedett Zsuzsával. Illettek egymáshoz. Zsuzsa szép arcú, okos nő volt. Egyetlen hibája a féltékenység volt. Az, a nagyon nagy féltékenység. E miatt volt, hogy állandóan szurkálta megjegyzéseivel Gabriellát, ha találkoztak és, mikor Gabival kettesben voltak, akkor is mindig ellenségesen beszélt róla.

- Egy férfinak nem lehet nő barátja! Biztosan van köztetek valami! Mondd, mit akarsz tőlem, ha őt szereted?

- Drága! Ő, a barátom és nincs köztünk semmi! Igazi barátság az, ami kettőnk közt van. Én, téged szeretlek és veled akarok élni, de a barátság gondolatával meg kell barátkoznod, mert az nem olyan dolog, hogy fogjuk és eldobjuk. A barátokat mi választjuk magunknak, szabad döntésünk alapján és, ha találunk egy igaz barátot, azt nem dobhatjuk el semmiért.

- Szóval, ő a fontosabb?

- Nincs fontossági sorrend. Veled akarok élni és ő, a barátom!

Zsuzsa látta, hogy hiába minden, ettől a nőtől nem fog könnyen megszabadulni. Ezért, akcióba lendült. Sikerült elérnie, hogy esküvő után új városban kezdjenek új életet. Gabi nem nagyon lelkesedett, mert szerette a régi munkahelyét és a várost. Nehéz volt a búcsúzás. Elmentek hármasban vacsorázni az utolsó estén. Bár, mindannyian próbáltak úgy viselkedni, hogy ne bántsák meg a másikat, de nem igazán sikerült. Zsuzsa szurkált szavaival.

A két Gabi, meg nem tudta megállni, hogy ne idézzenek fel jeleneteket közös éveikből. Mókás, vidám dolgokról beszélgettek, és nagyokat nevettek, ami Zsuzsát zavarta. Egymást átölelve, sírva búcsúzott a két barát. Zsuzsa, a szája szélét harapdálta, és dobolt lábaival idegességében, de nem szólt semmit, mert holnaptól úgy is minden megváltozik.

Gabriella, mikor másnap reggel belépett az irodába, végtelen nagy ürességet érzett, mert nagyon hiányzott Neki Gábor. Nem is igazán tudta, hét év után, hogyan fognak telni napjai barátja nélkül. Leült az íróasztalához, és visszagondolt az elmúlt évekre, és hagyta szabadon folyni könnyeit.

Az emlékekből a telefon csörgése hozta vissza a valós világba. Gyorsan megtörölte arcát és megpróbálta hangját bársonyossá varázsolni és beleszólt a kagylóba.

- Igen, tessék!

- Ne sírj, drága! Nekem is nagyon hiányzol! És, hiányzik minden, ami Te vagy. Nem volt, aki szóljon reggel, hogy már tettem édesítőt a kávéba, így mézédesen ittam a fekete nedűt.

- Nem sírok, és örülök neked!

- Tudom, hogy sírsz, hisz ismerlek, és nem tagadom, én is elmorzsoltam egy-két könnycseppet, de tudd, nincs az az óceán, nincs az az erő, ami a mi barátságunkat szét tudná rombolni. A mi barátságunk addig tart, míg élünk!

- Így van, és vigyázz magadra!

Megváltozott életük, de szinte minden nap vagy telefonon beszéltek, vagy e-mailt váltottak. Továbbra is olyan volt minden, mint rég, csak éppen nem voltak egymás közelében, de szívükben érezték egymást.

Évek teltek így el.  Gabriellának volt egy futónak nevezhető kalandja, de egyedül élte napjait. Gábor szép sikereket ért el munkájával és a házasságuk második évében született egy fia. Sokat mesélt a kis trónörökösről Gabriellának. Rajongott a fiáért, csak a házassága kezdett összeomlani. Három év után, Zsuzsa kifelé kezdett kacsintgatni a kapcsolatból és Gabi szenvedett, mert nem volt elég, hogy szembesülnie kellett a ténnyel, de még ő volt a felesége szerint a tehetetlen, semmirekellő alak. Gabriella nyugtatgatta, hogy jóra fordul minden és nagyon szeretett volna segíteni, de csak szavakkal tudott, amiért Gabi hálás volt.

Őszi, esős délután volt, mikor Gabriella hazafelé sétált és Gabira gondolt. Már, egy hónapja semmi hír róla, se telefon, se levél. Mi történhetett? Mert, hogy valami történt, az biztos. Nézegette a kirakatokat és az édességbolt kirakatában felfedezte azt a svájci csokit, ami oly drága volt most is, mint rég. Eszébe jutott, mikor közösen, jó pár éve felfedezték együtt ezt a csokit, és úgy döntöttek, megvásárolják, mert biztosan nagyon finom lehet, ha ilyen drága. De, csalódniuk kellett, mert valami borzalmas íze volt.

Veszek egyet, jött az elhatározás és belépett az üzletbe. Nehezen adta ki e csoki csodára a pénzt, de magához ölelve lépett ki az üzletből. Próbálta kinyitni az ernyőjét, mert elég rendesen kezdett esni, de ekkor megcsörrent a telefon. Na, most ez egy kicsit sok. Ernyő, csoki, telefon. Nem veszem fel, mert képtelenség most előhalászni.

Vedd fel, szólt valami belső hang. Fel kell venned!

- Igen, igen, itt vagyok már! - szólt a kagylóba. - Bárki is vagy, várjál picit, mert elejtem a csokit. Na, itt vagyok!

- Szia, kedves! Csak, nem csoki faló lettél?

- Gábor! Mi van veled? Halálra aggódtam magam!

- Tudom, éreztem! Itt vagyok a lakásod előtt. Szeretnék beszélni veled, ha lehet.

- Mi az, hogy! Várj meg, futok!

Nagy volt a viszontlátás öröme. Percekig ölelték egymást és ott voltak a piciny könnycseppek az arcokon.

- Mi van veled, mesélj!

- Vége a házasságunknak, válunk.

- Nem, az nem lehet!

- Lehet.

- Egy, nagy szerelem nem érhet így véget. Lehetetlen!

- Vége. És tudod, sokat gondolkoztam. Te vagy az a nő, aki megért engem. Szeretnék veled élni, légy a feleségem!

- Most össze vagy zavarodva, és azért mondasz ilyeneket!

- Nem vagyok összezavarodva! Zsuzsának már nem kellek. Fél éve, nem is szeretkeztünk. Nagyon hiányzik, hisz férfi vagyok.

- Nézd! Kedves, amit mondasz, és jól esik, hogy el tudnád képzelni velem az életedet, de most neked szépen vissza kell menned Zsuzsához és a fiadhoz, mert ők a legfontosabbak számodra. Le kell ülnötök, és meg kell beszélni a dolgokat. Tudod, te is nagyon jól, ha nem beszéljük meg a problémákat, akkor csak tovább tetézzük a gondolat. Ismerlek, Te egy érzést, egy szerelmet nem vagy képes csak úgy eldobni. Emlékezz arra, mit mondtál a barátságunkról! Azt, hogy örök! Hasonlót mondtál Zsuzsának is, mielőtt kimondtad az igent, tudod, jóban, rosszban és most az utóbbi van. Varázsold jóvá! Lefeküdni veled, viszont nem fogok, mert az romba döntene mindent. Tested arra a nőre vár, aki iránt szerelem ébredt benned, hát, vidd szíved, lelked, tested haza és javítsd meg azt, ami elromlott. Gyere, együnk egy kis csokit.

- De, ezt nem is szeretjük!

- Dehogy nem! Majd, most megszeretjük.

- Szerinted képes vagyok megjavítani a házasságomat? Szeretem Zsuzsát, de …

- Nincs de, csak Te és Ő!

Elmajszolták a csokit, majd Gábor vette a kabátját és elindult. Gabriella nagyon szorított, hogy sikerüljön boldog családot varázsolnia maga köré Gábornak, és várta a híreket.

Napokig semmi. Majd jó három hét után érkezett levél.

Drága Barátnőm!

Köszönöm, hogy vagy nekem és köszönöm, hogy segítettél! Ha, Te nem vagy, akkor most elvált férfi lennék, aki havonta egyszer látja a fiát. Most, viszont boldog férj és apa vagyok. Sikerült megbeszélni.

Rájöttem arra is, hogy eddig alig beszélgettünk gondjainkról, de ez most már másként van. Olyan szerelmesek vagyunk, mint évekkel ezelőtt, köszönöm neked drága!

Örök barátsággal ölel: Gábor

Hazafelé

Megfagyott a lábam, vacog a testem. A kenyér ízét, amit tegnapelőtt ettem, már rég nem érzem. Szárad a szám, szomjas vagyok. Vizet kéne szerezni, de befagyott körülöttem minden. Jégcsapok lógnak itt-ott.  Letörök egy jégcsap darabot, és mint gyerekkoromban a nyalókának, úgy örülök az olvadó jégcsodának. Milyen ritkaság számba ment, ha nyalókával kezemben rohangáltam. Hasonlított e jégdarabhoz, ami apró cseppekként ad életet. Bírni fogom, mert bírnom kell. Hosszú út áll még előttem, de legyőzöm a kilométereket és ott leszek, mert ott kell lennem.

Megyek, anyám, kérlek, várj meg! Sietni, futni szeretnék, hogy minél előbb átöleljem Őt, de csak lassan haladok, mert nagy a hó és sok a kilométer, mi még előttem van. Jó lenne egy kesztyű, mert nem fázna úgy a kezem, de hiányát kevésbé érzem, mert kabátom bundás zsebébe rejtem lilává fagyott kezem. Ó, de kellemes. Így haladok tovább. Fejemen kötött sapka, de nem sokat ér, mert vékony a fonal, miből kötötték, így inkább csak öltözék kiegészítő, mint melegítő. Kabátom szövet, de bundás a zsebe. Vajon milyen megfontolásból készítette az, kinek a fejéből e nagy találmány kipattant? Cipőmre nézek és anyám szavát hallom, amit oly sokszor hallottam: cipőd legyen mindig tiszta és feszesen álljon rajtad a szoknya. Ó, ha tudná, hogy szoknyát lábam már jó tíz éve nem látott. Örülök a nadrágnak is, ha van, és főleg akkor, ha jó meleg, mikor hideg van. Azt szeretem, ha olyan, mint egy jó paplan, mert az betakar és melegít.

Szegény anyám, sírna, ha tudná, hogy nélkülözök, így, mikor megkérdezte, hol dolgozok, azt mondtam, egy nagy gyárban, mert nem akartam, hogy aggódjon. Had éljen abban a tudatban, gondoltam, hogy jól megy sorom és boldog vagyok. Elég, ha én tudom, milyen nehéz minden nap. Szeretnék szép cipőt, de már annak is örülök, ha a talpa ép. Elöl- hátul egy kis szakadás számomra már oly természetes. Istenem! Ha meglátja anyám, hogy nincs csizmám e nagy hidegben, akkor össze fogja tenyerét csapni és azt fogja mondani: jaj, lányom, hogy lehet ez? Nem keresel annyit, hogy egy csizmád legyen? Keveset fizetnek a gyárban? Majd így rákérdez egyenesen. Talán nem veszi észre, mert eléggé romlott a látása az utóbbi időben, de, ha mégis, akkor azt mondom, ez a divat. Nem fog neki tetszeni a mostani módi, de legalább nem fog sopánkodni. Onnan, ahol most vagyok, fel kell emelkednem, tudom, de sok türelem, hit és remény kell hozzá. Csak anyám ne sírjon miattam, mert azt akarom, boldog legyen, míg él.

Apámról azt tudtam, hogy fél éves voltam, mikor meghalt. Anyám ezt mesélte. Így, egyedül nevelt fel ő, és hallgatta sokszor, mikor felnéztem az égre és mondtam: apa egy angyal és fentről szeret minket. Ilyenkor mindig sápadttá vált arca és megsimogatta fejem. Igen, így van, mondta. Felnőttként tudtam már meg, hogy az angyal, fél éves koromban nem ment messzire, csak két tanyával távolabb, ahol a Rozi élt, és született két fia. Csodálkoztam is, hogy a Géza az apám, de soha nem tudtam úgy nézni rá. Igaz, nem is sokat találkoztam vele, csak akkor, ha a közeli faluban a boltban összefutottunk véletlenül. Anyámtól, soha nem kérdeztem meg, hogy mi az igazság, mert nem akartam ezzel életét bolygatni. Tudtam, minden szó igaz abból, amit megtudtam, mert azért vidéken, ugye, mindent tudnak egymásról az emberek és ilyen dolgokból soha nem űztek tréfát. Tisztában voltam vele, hogy minden úgy van, ahogyan mondják. Apámtól sem kérdeztem soha semmit, mert úgy voltam vele, ha gyerekként soha nem keresett, mert nem hiányoztam neki, akkor felnőttként már fölösleges lenne bármibe is belevágni. Apám adta nekem a nevem, mikor megszülettem. Így lehettem Piroska. Ó, de nem szerettem soha. Nem voltam vele szerencsés, mert gyerekkoromban csúfoltak érte, felnőttként meg nevemet nem kísérte szerencse. Anyám arcát látom ismét, hogy sírt mikor eljöttem, mikor a Pista felesége lettem.

-Derék ember ez a Pista! – mondta – Tanult városi ember, hát becsüld meg és szeresd őt!

Szerettem, becsültem is, de amikor ivott és köszönésképp, mikor hazajött, csak pofonokat adott, akkor már nem tudtam szeretni, mert úgy szétszaggatta a lelkem, hogy nem csak a testem fájt, de sírt a lelkem is. Tel voltam fájdalommal kívül is, belül is, ami nem enyhült, csak nőttön nőtt. Egyre nagyobbra, míg eljött az a pillanat, mikor Pista magára maradt, mert nem bírtam tovább és a házasságból kiléptem. Még a gyűrűt is jó messzire dobtam, mikor becsuktam magam mögött az ajtót. Az alkohol szagától még ma is megborzongok, és úgy érzem, forog a gyomrom és fáj a szívem. Ó, nem múlik el ez az érzés soha.

Anyám mindig szerette a virágokat. Rengeteg virágágyást csinált és ültetett bele szegfűt, rózsát, violát, de nekem a legkedvesebb a nefelejcs volt. Elvarázsolt a színe és egyszerűsége, vagy talán éreztem már akkor, hogy egyszer olyan leszek, mint az a kis virág: kékszemű árva.

-Jaj, Te lány! Furcsa vagy ám! – mondta is anyám. – Ezt, az apró virágot szereted, mikor ott van a rózsa, például az a vörös, csak nézz rá! Csupa élet. Azt kéne szeretned. Látni benne a csodát, azt, ami ezen a tanyán túl van, mert biztosan sok minden van ott, messze túl. – és dolgos kezével a távolba intett.

Néztem kezét, és elgondolni sem tudtam, mi lehet arra, mikor a tanya volt az én világom, ahol éltem, és onnan nehéz volt távolra tekinteni. Nem volt akkor vízvezeték, áram. Gémeskútból húztuk a vizet és a lámpában is petróleum égett. Anyám azóta is így él, mert nem akart változtatni semmin. Emlékszem, gyerekként hogy tetszett, mikor lenéztem a kútba és a víztükör tetején arcomat láttam. Akkor, még mosolyogtam. Jó volt ott gyereknek lenni. Anyámat az éltette, mikor kotkodált a tyúk és tejet adott a kecske, hízott a disznó és nem zsíros, hanem húsos volt a liba, minek tollából készült a párna. Még ma is megvan kis hajléktalan világomban. Minden este arra hajtom le a fejem és magamba szívom a toll illatát, ami a tanyára emlékeztet, és akkor úgy érzem, otthon vagyok, és olyankor melegítenek az emlékek és álmodok.

Álmomban érzem a kemencében sült kalács illatát, mi az asztalra került minden vasárnap. Még álmomban is nagyot nyelek, mert úgy kívánom és hiányzik. Futva kergetem a riksát, ki oly sok tejet adott sok-sok éven át, de velem is szeretett játszani, mert órákon át futotta velem körbe a tanyát ölelő erdő szélén és tudom, hogy boldog volt ő is, és nevetett nagyokat. Legalábbis, így él az emlék bennem. Tudom, hogy nevetett, mert éreztem, hogy szeret és ő is érezte szeretetemet. Ó, vajon a Riskával mi lett? Soha, senki nem mondta meg. Bárkitől kérdeztem, hallgatott. Nagy titokként kezelték Riska utolsó napjait, akik tudták az igazságot. Drága anyám, haladok! Hamarosan ott vagyok! Már órák óta lépkedek a fagyos hóban és úgy érzem, soha nem érek oda. Muszáj odaérnem, mert látni kell még anyámat, mielőtt elmegy. Micsoda szerencse a szerencsétlenségben, hogy találkoztam Marikával, mikor a kukából próbáltam valami élelemhez jutni. Először nagyon nem örültem, hogy összefutottunk és azon gondolkodtam, hogy hogy került oda. Kicsi a világ. nem tudsz elbújni, mert úgy is megtalálnak. Pont vele hozott össze a sors. Mi lesz, ha anyám megtudja, hogy csodálatos életem az, hogy a kukából eszem ezt-azt, mert biztosan megtudja, hisz Marika, ha haza megy, elmondja és mivel a szomszéd tanyán él, anyámhoz gyorsan elér a hír. Úgy szégyelltem magam, hogy szemébe sem tudtam nézni, de ő nem kérdezte, mi történt velem, csak gyorsan beugrott a közeli közértbe és azt mondta, várj meg. Miután kijött, kezembe nyomott egy szatyrot és csak annyit mondott, hogy tessék. Se többet, se kevesebbet.

Majd elmesélte, hogy anyám nagyon beteg, mert kapott egy agyvérzést, de nem sokáig volt kórházban, mert ki kérte magát. Nem akarták hazaengedni, de ő azt mondta, odahaza akar meghalni és nincs ember, aki ebben meg tudja akadályozni. Hirtelen eszembe jutott, hogy milyen szörnyű, mert még, ha akart volna, akkor sem tudott volna elérni, hisz levelet nincs hova küldenie. Telefonom meg már régóta nincs. Ó, szegény, vajon hol keresett, mert biztosan próbált megtalálni. Hála az égnek, folytatta Marika, van, aki segít neki. Tudod, a Zsuzsi, meg a Laci. Fogalmam nincs, kik ők, de bólogattam. A tanyát is rájuk íratta, de azok nem akarták elfogadni, mert szerintük az téged illet, de anyukád azzal nyugtatta meg őket, hogy Te úgysem költöznél oda soha és, ha halála után eladnád, nem sokat kapnál érte, mert nincs értéke.  És ugyan, ki venné meg? Azt is büszkén mondta, hogy nem is vagy rászorulva, mert jó helyen dolgozol. Én, csak néztem rá és befelé sírtam, mert fájt, hogy anyám menni készül. Hiányozni fog még akkor is, ha oly ritkán láthattam, de legalább tudtam, hogy ő van nekem, és fájt az is, hogy mit életemről gondol, az csak egy szép mese. Ó, vajon eljutott hozzá a hír? E találkozás után úgy döntöttem, hogy elindulok, és valahogyan majd csak odajutok.

Pénz nélkül utazni nem lehet, így gyalog indultam útnak. Nem nagy távolság, csak 250 kilométer, nyugtatom magam, és még szerencsém is volt tegnap, mert találtam egy bakancsot, ami bokáig ér és ez jó nagyon, mert régen volt olyan cipőm, ami elérte a bokámat. Igaz, egy nagy lyuk van a sarkán, de még akkor is melegebb, mint a régi. Éhes vagyok, és a gyomrom korog is rendesen. Legalább nyár lenne, mert akkor csak-csak találnék valamit utam során, de tél van, kemény tél. Láttam a pályaudvar előtt, hogy mínusz kilenc. Mit kerestem ott? Én sem tudom. Valahogy arra vitt a lábam. Agyamban ugyan is csak az volt, hogy anyámhoz kell menni és hát az agy elraktározza azt, hogy régen ilyen esetben felültem a vonatra. Na, így kerültem oda, de tudtam, álmom abban a pillanatban lehetetlen, így megnéztem az egyik szerelvényt, amelyik arra tart, amerre én. Ó, de szép volt! Sokat változott az óta, mióta nem utazok. Annyira tetszett, hogy még meg is simogattam az utolsó kocsit, mikor ott hagytam. A vonat már rég ott van, én meg még itt. Még jó, hogy jönnek elő az emlékek, mert így könnyebb az út. Olyan, mintha a vonaton beszélgetnék egy fülkés kupéban. Ó, de szerettem, mikor gyerekként utazhattam. Kis fülkékből állt a szerelvény, és akik egy fülkébe szorultak, végig beszélgették az utat. Sok kedves embert ismertem így meg, kikre még ma is szeretettel gondolok vissza. Suhant a vonat a fák, a házak mellett. Gyerekként csak ezt éreztem és ez olyan csodálatos volt. Mikor a végállomáshoz ért a vonat, akkor még a szám is nyitva maradt, mert olyan világ tárult elém, amiről addig még álmodni sem tudtam.

Ennek a megérkezésnek a pillanata jutott eszembe akkor, mikor anyám a rózsákról és az életéről mesélt. Kíváncsi voltam erre a csodás világra. Én, nem tudom, minden olyan szép volt rég, vagy csak az idő szépíti meg e képet? Nem tudom, de jó volt nagyon és most az a jó, hogy van mire visszagondolni, mert segíti a túlélést.  Jaj, hogy fogom anyámnak megmagyarázni, hogy nem egyszerű az élet és egy pillanaton múlik minden és megváltozik minden. Hogyan fogja megérteni azt a mai világot, mikor annyira ragaszkodik a múlthoz, hogy számára a változás érthetetlen.

Legfontosabb az, hogy a petróleumlámpa fényénél ülve kezét fogva, arcát simogatva meg tudjam nyugtatni, hogy jól vagyok és minden csak átmeneti. Hogyan fog ez sikerülni? Mikor, tudom, hogy bármikor eljöhet a nincs tovább, mert megfagyva találhatnak rám egy padon bármelyik reggelen. Nem félek. Sorsommal megbékéltem és keresem a fényt, ami hív és felemel. Lassan közeledek, el sem hiszem. Fáradt testem, lábam remeg.

Ó, Istenem! Csak ideértem! Már látom a tanyát. Füst száll a kéményből fel, még néhány perc és ölelhetem anyámat. Ó, de kimelegedtem. Fázva indultam, és ahogy közeledtem, egyre jobban éreztem a meleget. Nem változott semmi. Jó haza jönni. Minden úgy vár, ahogyan itt hagytam. Talán tudta, hogy egyszer hazatérek és nem akart csalódást okozni. A virágágyások mellett haladok már, mit hó borít még, de tavasszal itt nyílik majd a sok virág, tudom. Ég a lámpa a szobában, mert kiszűrődik a fény.

Remegő kézzel nyomom le a kilincset és félve, de lelkemben örömmel lépek be. Ki ez a sok ember? Nem nézek rájuk, mert anyámat akarom látni, de ettől a sok embertől rossz érzésem támad, de már látom anyámat. A nagy ágyban fekszik, két nagy dunyha van rajta, de remeg teste. Szeme csukva, de lassan kinyitja, és találkozik tekintetünk. Nehezen megemeli kezét és én már szinte futok felé.

Megölelem, jó szorosan magamhoz húzva, és csak azt érzem, így akarok maradni. Ő, halkan súgja a fülembe: „hát megjöttél”. Többet nem mond. Szememből ömlik a könny, de Ő nem látja, mert arcomat belefúrtam ősz hajába. Aztán körülvesz mindent a csend. Érzem, hogy ölelése enged, majd keze az ágyon megpihen.

Felemelem fejem és kiáltanám, nem, nem! De, néma maradok, mert mondanám, de nem jön ki számon a szó. Kétségbeesve az arcára nézek, és látom a mosolyt az arcán.

Így ment el Ő, örökre!

Edit kezén az én gyűrűm

Ó, minek ez a napsütés? Minek ez a fény? Miért gyötör minden egyes napsugár? Tavaly még örültem a nyárnak, a napnak, a víznek, a madaraknak és még a szúnyogcsípésnek is, pedig, az már nagy dolog, mert mindig úgy összecsipkedtek, hogy sebesre vakartam magam és mit mondjak, ettől nem voltam a legszebb.

Azt hittem, a téli szürkeség után elmúlik a depresszióm, mert mondják, a napsütés meggyógyítja, ezt az állapotot. Nem voltam orvosnál, de tudom, depis voltam, mert minden tünet arra utalt. Vagy a csalódás és a fájdalom tünetei is ugyan azok? Nem tudom, de, hogy reggeltől estig, és estétől reggelig sírtam, az biztos.

Enni nem ettem és élni sem nagyon akartam és még egyvalami, amit szerettem volna, az az, hogy hagyjon békén mindenki. Bezárkóztam a szobámba és vártam, hogy elmúlik ez az egész, ha előbb nem, akkor, mikor végre kisüt a nap, de még rosszabb lett, és az a tegnapi esküvő, az még jobban megviselt. Úgy sírtam, mint egy temetésen szoktak. Nem is maradtam sokáig, mert nem bírtam és, mikor a pap a szertartás közben kétszer is rám nézett szúrós szemmel, mert úgy zokogtam, inkább kijöttem.

Megnéztem még a templomtornyot. Nem tudom miért, és felsóhajtottam kérdésszerűen, hogy Istenem, ezt most miért tetted? Nem válaszolt. Biztos, meg van mindennek a magyarázata, de az én fájdalmammal ugyan ki törődik?

- Mi van Pannikám? Úgy ülsz itt délelőtt a kapu előtti lócán, mint mi szoktunk, öreg tyúkok, esténként. Nincs semmi dolgod? Miért nem segítesz anyádnak húslevest főzni?

- Nincs semmi Gabi néni, csak gondolkodni ültem le és a húsleves már kész van rég.

- Szép esküvő volt tegnap. Olyan aranyos volt az ifjú pár. Remélem, boldogok lesznek! Na, megyek, mert még a káposztát meg kell főzni, mire jön a család. Ne szomorkodj! Tudom, szerettél volna Te, lenni a menyasszony, de ilyen az élet, szerintem így kellett történnie.

Na, ilyen az élet a falun. Mindenki mindent tud, még azt is, hogy mi fő a fazékban és még gondolkodni sem hagynak. Bemegyek inkább, mert mindenki tesz majd valami megjegyzést, és ehhez most nincs kedvem és azt sem akarom, hogy sajnáljanak, na és a nap is zavar nagyon.

Jó húsleves illat van a házban, de nem kívánom. Biztosan ilyen volt, az esküvőn is.

Visszavonultam a szobám magányába, még a kulcsot is elfordítottam a zárban, hogy véletlenül se rontson rám anyám, hogy vigasztalni próbáljon. Kint süt a nap, bent pedig depi ezerrel és emlékek, amik rám törnek, miközben könnyeimmel arcomat mosom.

Palit, gyerekkora óta ismerem. Na, ez mondjuk nem olyan nagy hír itt, faluhelyen, mert itt az lenne a hír, ha valakit nem ismernék. Palit, viszont születése pillanatától ismerem. Igaz, nem emlékszem arra a pillanatra, mikor egy azon napon megszülettünk.

A két anyuka, ott, a kórházban került közelebb egymáshoz és váltak barátnőkké. Mi pedig a Palival egymás kezét fogva tanultunk meg járni is. Olyanok voltunk, mint két mesebeli gyerek, mondták sokan a faluban. Két szőke gyerek, kék szemmel. Az óvodában és az iskolában sem engedtük el egymás kezét. Gyakran mondták nekünk a társaink, hogy „két szerelmes pár, mindig együtt jár”, de minket ez nem zavart. Örültünk ennek – emlékszem – mikor négy évesen a homokozóban Pali megkérte a kezem. Építettünk egy szép homokvárat, majd mikor az utolsó simításokkal is végeztünk, Pali leporolta a kezét, mert soha nem szerette, ha homokos a keze. A homokozóba is csak a kedvemért jött be mindig, ha nem tudott meggyőzni arról, hogy játszunk valami mást. Majd, mikor az utolsó porszemet is sikerült visszavarázsolnia a homok kupac tetejére, így szólt.

- Na, ezzel is végeztünk. Most pedig beszéljünk csak meg valamit. Azt akarom, hogy a feleségem légy! Na, mit mondasz? Szerintem csuda jó lenne!

- Igen! Leszek a feleséged! - Válaszoltam úgy, mint ahogy a filmekben láttam.

- Akkor jó. Most már a feleségem vagy!

- Csókot nem kapok? - Kérdeztem én, mert a filmekben mindig volt. És kaptam.

Attól a perctől kezdve úgy éreztem, összekötöttük életünket. A suliban sem és a gimiben sem érdekelt más fiú, csak ő. Csodálatos volt az a négy gimnáziumi év. Tombolt a szerelem közöttünk. Mindenki olyan boldogságra vágyott, mint amit a mi arcunkon láttak. Mosoly volt minden. Egyedül Edit, a barátnőm nem örült ennek az őrült szerelemnek.

Akkor, ezt nem vettem észre, csak később döbbentem rá. Edit soha nem járt senkivel, Ő a tanulásba vetette magát és mindig, mikor hívtuk moziba, vagy egy szelet sütire a cukrászdába, mindig azt válaszolta, nem érek rá, sokat kell tanulnom, mert különben nem vesznek fel az orvosira, és mindig hozzátette: nagy mázlista vagy te, Panni! Nem is tudom, hogy lettünk mi barátok. Visszagondolva, ég és föld. Így, lehetne jellemezni minket. Valahogy, még az első év elején egymásra néztünk és eldöntöttük, barátnők leszünk. Az érettségi után terveztük az esküvőt. A szülők nagyon le akartak erről beszélni minket, de mi nem akartunk tovább várni. Továbbtanulási szándékunk sem volt, de mind ketten beadtuk a továbbtanulási kérelmünket. Én, a tanítóképzőbe, Pali pedig a mérnökire.

Jó kis játéknak tartottuk, mert tét nélküli volt. Jót nevettünk, mikor megjött az értesítés, hogy felvettek mindkettőnket.

- Most akkor lesz esküvő, vagy inkább tanulunk tovább? - Kérdezte Pali.

- Én, esküvőt szeretnék, szép, boldog esküvőt. - Válaszoltam.

- Így lesz, szívem! - húzott magához és csókja megerősítette szavát.

Nem sikerült bekerülni az orvosira, dühöngött Edit minden nap.

- A fene, ezt az egészet! Itt volt négy év és nem is pasiztam, csak, hogy orvos lehessek és tessék, nem sikerült!

Nyugtattam mindig és mondtam:

- Ne keseredj el! Majd jövőre sikerül!

Augusztus közepére terveztünk egy utolsó osztálykirándulást. Az utolsó olyan alkalmat, amikor együtt lehet még a kis csapat. Jó buli lesz, mondogatta mindenki. Nekem az lett, az indulás előtti napon. A kórházban kötöttem ki. Vakbélgyulladás, mondta az orvos. Pali szorította a kezem és csókolta arcom.

- Ne félj szívem! Rutin műtét az egész. A kirándulásra pedig én sem megyek, ha Te nem jössz.

- Menj nyugodtan, legalább Te érezd jól magad!

- Oké, ha így akarod.

A fenét akartam így! Azt, szerettem volna, ha velem marad, de mégsem mondhattam, hogy ne menjen. Ideges lettem attól, hogy nélkülem megy el, meg a műtéttől is féltem.

- Vigyázz magadra! Majd találkozunk, ha hazajöttem. - Volt utolsó mondata és ott hagyott a kórház magányában.

A műtét jól sikerült és már odahaza lábadozva vártam, hogy végre hazajöjjön. Szinte állandóan rá gondoltam és arra, milyen rossz lehet neki is nélkülem.

Keddi napon jöttek haza. Vártam, hogy egyből átrohan hozzám, de nem. Még szerdán sem jelentkezett. Nem akartam felhívni, mert úgy éreztem, neki kell jönnie. Csütörtökön találkoztam az egyik osztálytársammal, aki néhány mondatváltás után: „sajnállak”, mondta. Miért? Kérdeztem értetlenül. Te még nem is tudod? Nem kérdeztem semmi többet, csak rohantam haza, mert éreztem, valami nagyon nincs rendben. Vártam még egy kicsit, de, miután nagyon nem bírtam tovább, átrohantam Palihoz,, hogy megtudja, mi az, amit tudnom kéne.

A lábam a földbe gyökeredzett, mikor megláttam Pali karjaiban Editet.

- Ti mit csináltok? - Szinte ordítva kérdeztem.

- Ne dühöngj, Panni! Akartam beszélni veled, de most már tudod. - Próbált csillapítani Pali.

- Mióta tart? Miért nem vettem észre?

- Már egy ideje együtt vagyok Edittel és szeretjük egymást.

- Én nem érdemeltem volna meg, hogy szólj?

- Azért nem szóltam, mert tudtam, dühöngeni fogsz.

- Te ezen csodálkozol? Te az enyém vagy!

- Nem! Én az Edité vagyok már. Hamarosan összeházasodunk.

- Micsoda? Miért ilyen sürgős?

- Mert gyermekünk lesz.

- Hazudsz!

- Nem hazudok. Hat hónap múlva apa leszek.

Nem tudtam többet szólni. Mint egy őrült, rohantam haza és váltam depresszióssá. Soha nem gondoltam, hogy barátnőm így átvág engem és a fejem verem a falba, hogy semmit nem vettem észre. Nagy a fájdalom bennem, mert két embert veszítettem el. A barátomat és a barátnőmet. Akik, kimondták a számomra oly fájdalmas boldogító igent.

Sárika néni a kezében tartotta az unokáját, míg fia elveszi e gyermek anyját. Összetörtek a gyerekkori álmok és összetört szívem. Oly sokat gondolkodtam már ezen az egészen, hogy kezdtem az őrület határára jutni.

Így, szépen elővettem a kis bőröndömet és három nap múlva elindulok az ország másik végébe, hogy új életet kezdjek és talán találok valakit, aki feledteti közel húsz év szerelmét és visszavarázsolja arcomra azokat a szép mosolyokat.

Ilyen a házasság?

-        Most mit vársz tőlem, hogy bálnává vált tested, ami olyan, mintha két takaróval lenne még körbetekerve, magamhoz öleljem? Ugye ezt Te sem gondolod komolyan?

-        Miket mondasz? A feleséged vagyok és szeretjük egymást, akkor mi történt?

-        Milyen szerelemről beszélsz? Ki a fene tudna téged szeretni? Nézzél már tükörbe! Tiszta szégyen vagy!  Neked nem kell kilépni az ajtón, te kifolysz magadtól.

-        Hogyan mondhatsz ilyeneket?

-        Te hozod ki belőlem! Már százszor elmondtam, hogy hagyjál békén! Mi a fenének kell neked állandóan kérdezősködni?

-        Most hova mész megint?

-        Hol a nyakkendőm?

-        Hova mész?

-        Tárgyalásom van.

-        Neked mindig tárgyalásod van és, mikor hazatérsz alapozós a gallérod.

-        Beszélsz marhaságot. Amúgy is nyár van, ilyenkor nem sminkelik magukat a nők.

-        Most, kit akarsz bolondnak nézni?

-        Erzsi, hagyjál már! Keresd meg a nyakkendőmet és csináld a dolgod! Vagy talán nincs mit csinálnod?

-        Szerinted 3 gyerek mellett lehet unatkozni?

-        Na, erről beszélek én is! Foglald már le magad!

-        Kevés a pénzem. Panninak is szandált kéne venni.

-        Vegyél, az nem az én dolgom, vagy már azt is én intézzem? Szépen, kézen fogod a leányzót és elmentek vásárolni.

-        Nincs pénzem!

-        Majd lesz! Gondolom, nem éjszaka akarsz vásárolni.

-        Holnap hazajössz?

-        Majd meglátod. Na, indulok, puszi. Na, gyere, adjál egy puszit. Tudod, hogy fontos vagy nekem, csak mindig felidegesítesz ezzel az örökös kérdezősködéseddel, meg féltékenykedéseddel. Vigyázz a gyerekekre, majd jövök.

Hogy a fenébe jutott ide az egész házasságunk? Vagy ilyen egy házasság? Nem hiszem. A belső értékek felülírják a külsőt mondást meg feledjük már el. Hetek óta csak azon gondolkodom, mit csináljak. 3 gyerekkel nem olyan egyszerű bármilyen lépést is tenni. Meg aztán rengeteg dolgot figyelembe kell venni, de legfőképpen azt kell szem előtt tartanom, hogy a gyerekeknek Miki az apjuk és ez valahol mindig összeköt minket. Az, a gondolat, hogy az apjuk ellen neveljem a lányokat, vagy ne engedjem, hogy találkozzanak az apjukkal, ha esetleg elválnánk, hogy elszakadjanak egymástól, az számomra elképzelhetetlen. A gyereknek joga van az apjához és azt senki nem vitathatja. Tudom, mit beszélek, mert az én szüleim is elváltak. Anyám mindig csak apámat szidta. 4 éves voltam, mikor különmentek és onnantól szinte nem is láttam apámat. A gyűlölet magas lángja égett anyámban apám iránt és olyan szépen belém nevelte, hogy apám egy semmirekellő ember, hogy én már csak így gondoltam apámra. Tiniként láttam, hogy anyám próbál kapcsolatokat létesíteni kevés sikerrel. Valahogy nem találta az igazit. Sok csalódás, kudarc után azt mondta, az egész életemet neked adtam, s azért vagyok férfi nélkül. Nagyon nehéz volt ezt feldolgozni. Igazából soha nem is sikerült. Akkor, gyermekként mindig azt éreztem, rossz vagyok és felesleges, mert tönkre tette anyám életét. Elhatároztam, ha nekem egyszer családom lesz, akkor az úgy fog a boldogságtól ragyogni, mint a nap s nagyon fogok vigyázni, hogy a gyerekek soha ne érezzék azt, amit én éreztem.

Miután anyám magára maradt, mert én is saját életemet kezdtem élni, ott volt a lehetőség előtte, hogy egy új életet kezdjen egy férfi oldalán, de továbbra sem sikerült. Úgy éreztem, az élet bebizonyította, hogy még sem én vagyok magányosságának oka, de ő, akkor is lelombozott.

-        Miattad van, hidd el, elszállt az idő felettem, már nem kellek a férfiaknak, mert vagy nősek, vagy fiatalabb nőre vágynak. Más lett volna az egész életem, ha nem szülök gyereket, akkor most biztos, hogy boldog ember lennék. Egy gyerek áldozatokkal jár. Gyakran a saját boldogságunkat kell feláldozni gyerekünk boldogságáért.

Szavaitól, lelkem tovább fájt és kegyetlen érzés volt abban a tudatban élni, hogy énmiattam van minden, sőt, még ma is ebben a tudatban élek. Gondoltam már rá, hogy jó lenne szakemberrel megbeszélni a dolgokat, de dilisnek néznének, vagy flancos dámának, ha pszichológushoz járnék. Tudom, nem azzal kéne foglalkozni, ki, mit mond és gondol, de engem mindig befolyásolt a környezetem véleménye, így marad a fájdalom

18 éves voltam, mikor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy megkeresem apámat és átbeszéljük a gyerekkoromat. Már, az időpont is megszületett a fejemben. Túl leszek az érettségin és felhívom. Akkor, már jó két éve nem láttam. A ballagásomra küldtem meghívót, de nem jött el és nem írt és nem hívott. Sikeresen túl voltam a vizsgákon, mikor görccsel a gyomromban tárcsáztam a számát. Kicsengett, majd a harmadik csengetés után a felesége vette fel a kagylót.

-        Nem tudom adni apukádat, kórházban van. Ha, gondolod, meglátogathatod.

-        Naná, hogy akarom, de miért nem szóltál, hogy beteg?

-        Nem akarta, hogy felhívjalak. Akkor, délután várlak.

Izgultam órákon át. Most mit mondjak neki, mikor beteg. Hogyan beszéljek neki arról, amiről szerettem volna? Délután kettőkor csörgött a telefonom. Pont akkor, mikor forró víz mosta le habfürdőt testemről. Had csörögjön, majd visszahívom, ha fontos, gondoltam, de az kitartóan csengett tovább. Vizes kézzel fülemhez szorítottam a telefont.

-        Igen?

-        Sajnálom, ma délben elaludt. Tudom, hogy szeretted volna látni, de a sors másképp akarta.

Nem akartam elhinni, hogy nincs apám többé. Elzártam a forró vízcsapot és hideg zuhannyal próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nem szólhatok már hozzá. Vacogtam még órákkal később is, és csak azt kérdeztem magamtól, hogy miért nem mentem előbb, miért vártam ennyit? Zokogtam a fájdalomtól, mert nem volt apám többé, aki igazából olyan volt, mint egy idegen, de abban a pillanatban döbbentem rá, hogy a lelkem mindig szerette őt, és ma is hiányzik és hiányozni fog, míg élek. Soha nem szeretném, ha lányaim testét úgy rázná a fájdalom, mint, ahogyan az enyémet rázta. Azt akarom, hogy boldogok legyenek és ezért mindent megteszek. Nem gondoltam, hogy azon kell majd egy napon töprengenem, hogy meddig tart még a házasságom, amiről azt hittem, örökké tart és együtt halunk meg. Előttem az élet, - gondolom – mondanák az idős bölcsek, de előre csak úgy lehet menni, ha rendben van a múlt. Nem lehet egy tollvonással lezárni a múltat. Gimi után nem tanultam tovább, mert anyám azt mondta, ideje a lábadra állni és, ha akarsz, tanulj estin. Titkárnő lettem. Nem mondom, hogy álmaim munkáját találtam meg, mert jobban kellett a kávéfőzéshez érteni, mint bármi máshoz. Gondoltam is, hogy remek kávéfőző nő lennék valami presszóban, vagy kávézóban. Egy jó volt z egészben, az, hogy volt pénzem és így egyedül élhettem a kis bérelt lakásomban. Tanulást így kicsit napoltam, gondoltam majd kialakítom az új életemet és utána belevágok.

19 voltam, fiatal és azzal a tudattal, hogy mindenre van még időm. Minden délben kimentem a munkahelyemhez közeli parkba, s ott fogyasztottam el az otthon készített szendvicsemet. Nem mentem a többiekkel ebédelni, mert ezzel is tudtam spórolni. Igaz, szinte állandóan éhes voltam, de egy idő után már kezdtem megszokni, mert mindenre nem telt a fizetésemből. Szerettem volna új ruhákat, új cipőket is, így nagyon be kellett osztani a pénzt. Egyik nap, mikor pont majszoltam kis párizsis szendvicsemet, egyszer csak megszólított Miki. Boldogságot hozott a szívembe, mert olyan szépeket mondott, hogy elvarázsolt. Boldog voltam, hogy egy ilyen jóképű pasinak tetszek. Addig, ugyan is nem volt sok szerencsém a fiúkkal. Soha nem voltam egy nádszál alkat. 70 kiló fölött volt akkor is a súlyom, de, ahogy szokták mondani, arányosan elosztva. Próbáltam fogyókúrázni, de egy deka nem sok, annyi nem ment le rólam. Száz és száz fajta módszert kipróbáltam, volt, hogy hetekig almaecetes vizet ittam, volt, hogy csak laza leveseket ettem, míg a kolleganőm látva szenvedésemet azt mondta, hidd el, felesleges minden ilyen vacak kúra, én mondom neked, csak attól nem hízol, amit nem eszel meg. Könnyű volt neki, mert olyan sovány volt, hogy át lehetett látni rajta, de igaza volt. Nincs csoda módszer, de csodás napok következtek az életemben, mert minden délben találkoztam Mikivel. Sokat beszélgettünk és kezdtük egymást megismerni. Ő, elmondta, hogy ingatlanok értékesítésével foglalkozik, amit imád csinálni, mert sok emberrel találkozik és sikerélménye is van, mert hála az égnek, megy az üzlet. Felcsillant a szeme, mikor arról meséltem neki, hogy szeretnék továbbtanulni és pedagógusi pályán szeretnék elhelyezkedni, mert imádom a gyerekeket és én is szeretnék majd legalább három gyereket. Megkapod, felelte nevetve.

A beszélgetést követően még kedvesebb volt és már közös jövőről beszélt. Nekem kicsit gyorsnak tűnt a dolog, de napról napra szerelmesebb voltam, s annyira simogatta a lelkem, mikor minden nap elmondta, milyen gyönyörű vagyok és én el is hittem, mert valóban úgy éltem tovább, mint aki gyönyörű.  Már nem érdekelt a húsz kiló, hisz aki számomra a legfontosabb volt, az szépnek talált. Közeledett augusztus 20.-a és Miki meglepetést tartogatott számomra. „együtt töltjük majd a napot és remélem, nagyon boldog leszel” súgta a fülembe.

El sem tudtam képzelni, mire készül. Akkor már 5 hónapja ismertük egymást, hogy sok, vagy kevés, csupán nézőpont kérdése. Tiszta izgalom volt az egész hét.  Vajon mi lesz a meglepetés? Akkor péntekre esett huszadika, így valamivel kevesebbet kellett várni a meglepire. Óriási rózsacsokorral érkezett reggel 9 – kor, majd vegyél fel kényelmes ruhát, felkiáltással kirándulni vitt. Jó volt vele. Nem volt más, csak mi ketten és a gyönyörű természet. Este egy kis hangulatos vendéglőbe vitt. Vacsora előtt térden állva kérte meg a kezem. Úgy meghatódtam, hogy zokogtam, a vendégek pedig tapsoltak. Koccintottunk a pezsgővel egymás egészségére, és a közös boldogságunkra. A napot tűzijáték zárta, mikor hozzásimulva boldogan néztem a csodát. Nem volt nagy esküvő, mert ő nem akarta.

-        Nem szeretem a nagy cécót, minek a nagy felhajtás? Elég, ha mi tudjuk, hogy összetartozunk. - foglalta össze gondolatait.

Egy szerdai napon adott össze minket az anyakönyvvezető. A két tanút nem is ismertem. Miki hozta őket, akik a szertartás után gyorsan el is tűntek. Anyám durcás volt, mert nem kapott meghívót az eseményre. Micsoda dolog az, hogy a lányom nem hív meg az esküvőjére, puffogta. Megértettem őt és sajnáltam is, de olyan szerelmes voltam, hogy egyáltalán nem akartam Mikivel ezen vitatkozni. Ha ő azt mondja, így jó, akkor így jó. Miki szülei már nem is tudtak volna eljönni, mert egy autóbalesetben vesztették életüket. Mondta is Miki, az esküvő után, hogy Te el sem tudod gondolni, hogy milyen boldog vagyok, mert lesz családom. Boldog feleség voltam és sokat voltunk együtt, de nem védekeztünk. Én kértem, ne legyen még gyerekünk, mert szeretnék még tanulni.

-        Drága szívem, tudod, hogy mit jelent számomra egy gyerek, ne fossz meg ettől a boldogságtól kérlek! Tanulhatsz, ha van kedved, majd addig vigyáz a gyerekekre egy bébiszitter.

Én jobban szerettem volna, ha velem vannak a születendő gyermekeim és nem egy idegennel, mert tudtam, milyen sokat jelent egy gyerek első éveiben az anya jelenléte, de kompromisszumot kellett kötnöm. Gyorsan teherbe estem.

-        Édesem megszülöd a gyereket és mész iskolába! Tudod, hogy fontos számomra a boldogságod és, ha Te tanulni akarsz, akkor tanulni fogsz, de most koncentrálj a terhességre.

És én koncentráltam. Könnyű terhesség volt. Nem voltak rosszullétek és a szülés is elviselhető volt. Nagyobb volt az öröm és a boldogság, mint a fájdalom. Leírhatatlan volt, mikor Fruzsit a karomban tarthattam. Lekötött teljesen az anyaság és mire feleszméltem, már három gyerek várta apát haza. Három év alatt három gyerek. Boldog voltam, de gondolkodni sem volt időm. Minden úgy történt az életünkben, ahogyan Miki akarta és én hagytam. 3 gyönyörű lány mellett már el sem tudtam képzelni, hogy tanuljak. Nekem őket kell tanítanom és nevelnem, tisztáztam magamban életem azon szakaszát. Kezdett viszont kapcsolatunk laposodni. Egyre kevesebbet voltunk együtt és Miki egyre később jött haza. Való igaz, a három gyerek átváltoztatta testem, mert meglévő kilóimra csak rakódtak a kilók. Most is közel 100-at mutat a mérleg, de soha nem hagytam el magam. Akármilyen fáradt is voltam, arra mindig odafigyeltem, hogy nett legyek. Soha nem vettem fel kinyúlt göncöket, mert tudtam, a házasságomat dönteném romba, ha elhanyagolnám magam.

Miki késő esti hazaérkezései idegesítettek, mert valami veszélyt éreztem. Annál is inkább, mert fáradtságra hivatkozva már beszélgetni is alig beszélgettünk. Voltak egyéb vészjelek is. A párom több időt töltött a vécében és magával vitte a telefonját is, amit addig soha nem tett. Bár a készüléket a zsebéből soha nem rakta ki. Próbáltam beszélni vele, de mindig sietett. Érdekes módon tárgyalásra hivatkozva egyre gyakrabban fordult elő, hogy napokra eltűnt. Egyre gyakrabban volt rúzsfoltos, vagy púderos az inggallér és szaporodtak a veszekedések. Tudom, hogy megcsalnak, mert érzem és kézzelfogható nyoma is van. Imádom a lányokat és imádom a férjemet is, de így ez már nem házasság.

Anyám is felugrott valamelyik nap. Nem gyakori vendég nálunk. Nem tudja elfogadni, hogy már háromszoros nagymama. Nem az a tipikus nagymamatípus. Még soha nem vigyázott a lányokra, az pedig elképzelhetetlen lenne, hogy a játszótérre vigye őket.

-        Csak nem gondolod, hogy én homokozni fogok apró gyerekekkel? Fiatal vagyok még ahhoz, hogy a nagymamák életét éljem! Én biztos, hogy nem fogok sütögetni sem azért, hogy az unokáimat kényeztessem. Remek sütiket lehet kapni, ha úgy adódik, hogy szükségem lesz rá, majd veszek. Különben is, nem kell édességre szoktatni a gyereket.

Fejtette ki véleményét a nagymama szereppel kapcsolatban, már rég. Most, mikor felugrott, elmeséltem neki, hogy gondok vannak. Most már tudom, nagy hiba volt. Szerettem volna megosztani valakivel a gondjaimat, de nem sikerült. Ahogy, belekezdtem, már le is intett.

-        Nekem ne is meséld, a te dolgod! Mi a fenének szültél három gyereket? Elhíztál, mint egy bálna és csodálkozol, hogy a férjed másfelé kacsingat? Szerinted melyik férfi fog esténként odahaza ülni és három csemete hangzavarában mosolyogni? Ugyan már! Magadnak csináltad, old meg!

Tudom, hogy sokan élnek boldogan 3 vagy több gyerekkel is és ott az asszonykán kinyúlt tréningruha van. Akkor hogy van ez? Nincs itt mit halogatni, ha Miki hazajön, tiszta vizet kell önteni a pohárba.

-        Szerbusztok, megjöttem! Emese, már megint az ajtóba raktad a babádat! Vidd szépen a szobádba. Hol az én kis feleségem?

-        Itt vagyok!

-        Van valami harapni való?

-        Van.

-        Akkor, jövök, csak ledobom az ingemet. Bármit is adsz, ne melegítsd túl, mert hiába kértem már ezerszer, mindig felforralsz mindent. Holnap vegyél szandált a gyerekeknek, meg ami kell.

-        Beszélni szeretnék veled!

-        Most? Fontos?

-        Igen, nagyon fontos!

-        Nem ér rá később?

-        Nem! Most akarok beszélni róla!

-        Na, mondd!

-        Úgy érzem, valamit el kéne mondanod.

-        Nincs mit elmondani!

-        Megcsalsz?

-        Ugyan már! Honnan veszed?

-        Tudom!

-        Akkor jó.

-        Ennyi?

-        Ha tudod, akkor tudod. Most, mit akarsz tenni? Sokat úgy sem tudsz.

-        Elhagylak.

-        Jót nevettem. Te, ide vagy láncolva. Ugyan mit kezdenél munka és lakás nélkül 3 gyerekkel? Nagyon naiv vagy szívem!

-        Majd keresek munkát.

-        Jó. Szerinted olyan egyszerű? Van egy érettségid és nulla munkatapasztalatod. Szerinted kapkodnak majd utánad? Rajta, próbáld meg!

-        Miért kérted meg a kezem, ha már a kezdetek óta megcsalsz?

-        Biztos, hogy akarod tudni?

-        Igen!

-        Sírni fogsz!

-        Nem baj, tudni akarom az igazságot!

-        Te akartad, de zokogni vonuljál máshová, mert nem szeretem a könnyeket és nem akarom, hogy lássák a lányok! Véleményedre nem vagyok kíváncsi és a fájdalomtól ne sikíts fel, mert megijednek a gyerekek. Ja és tudd, nincs az a női könny, ami hatna rám. Na, mondjam?

-        Igen!

-        Tudod, én okos férfi vagyok és egy okos férfi tudatosan alakítja életét. Mikor megláttalak és megszólítottalak, nem a szépséged varázsolt el. Ó, dehogy! Soha nem szerettem a telt nőket. Az anyát láttam benned, gyerekeim anyját. Azt, aki az anyaszerepen kívül rólam is gondoskodik. Aki mos, főz, takarít. Nem véletlen az sem, hogy gyorsan akartam 3 gyereket, ezzel biztosítottam be magam. Nagyon szeretem a lányokat, jó lenne, ha ezzel tisztában lennél és meg is fogok nekik adni mindent, amit kérnek. Szóval visszatérve Rád, tudtam, hogy 3 gyerek mellett már nem fogsz tanulni és velem maradsz, bármi történik is, hisz nincs más választásod. Azt, is szeretném, ha tudnád, hogy nagyon jó anya vagy. Keresve sem találhattam volna jobbat. Dicsérem magam, hogy megszólítottalak. Nem véletlen az sem, hogy bérelt lakásban élünk. Így nincs probléma, mert nincs mit osztani, ha mégis elmennél, bár tutira veszem, soha nem zárod be magad után az ajtót. Nincs választási lehetőséged. Megcsalni sem fogsz, mert lekötnek a gyerekek és azért tőlem is megkapod, mai jár neked. Nézd, vagy elfogadod, vagy nem.

-        Továbbra is megcsalsz?

-        Szükségem van rá. Azt, a boldogságot, amit máshol kapok, Te nem tudod megadni nekem. Te született családanya vagy.

-        Akkor, miért nem közülük választottál feleséget?

-        Már rég elvált férfi lennék, és családra szükségem van.

-        Értem.

-        Dehogy érted! Soha nem fogod megérteni. Te csupán elfogadod a tényt. Most menj, töröld le a könnyeidet.

Sok éven át fogom még könnyeimet letörölni és meg tanulok befelé sírni, addig, amíg a lányok fel nem nőnek, mert számomra ők a legfontosabbak.

A szív mindig tud szeretni

Didergős őszi reggel nehéz az ébredés, visszahúz az ágy. A vén, öreg belvárosi ház is csendes. Nem kopognak cipősarkok a folyosókon, nem sírnak gyerekek. Öregek a lakók, úgy, mint maga a ház is. A harmadikon lassan nyílik az ablak, ahol ősz hajú férfi tekint ki. Körülnéz, majd tekintetét az ég felé fordítja. Halkan mond valamit, majd behúzza a függönyt és a fürdőszobába siet. Nyitva hagyja az ablakot, amíg borotválkozik. Minden reggel, ugyanezekkel a mozdulatokkal kezdi a napot, lehet bármilyen forró nyár, és bármilyen didergető hideg.

Két éve már, hogy szokásává vált, hogy borotválkozás előtt átszellőzteti a lakást, majd, mikor végzett a reggeli készülődéssel, minden nap a nagy bőrfotelba telepedett. Becsukta a szemét és utazott a múltba. Újra élt minden csodát, mert csoda volt, az már biztos. Minden percet, minden érzést egy napló rejtett, mibe mindent leírt. Két évvel ezelőtt bőrbe köttette a lapokat és két egymásba kulcsolt kezet vésetett a bőr borítóba. Nem kell elővenni a vaskos kötetet, hisz minden sorát oly sokszor elolvasta már. A szél azon az őszi reggelen erősen rázta a függönyt, majd egy gyors mozdulattal sárguló őszi falevelet repített a szobába és, mielőtt letette volna, lapozott néhányat a nyitott bőrkönyvben és az első lapra tette az őszi falevelet. Az első pillanat. Ezzel kezdődött a napló.

Forró nyári délután volt, nem vágytam másra, csak egy kis szellőre, amire talán volt remény a Duna parton. A forró aszfalt égette a talpam és lelkem a víz zenéjére vágyott. Szerettem nézni a Duna hullámait, mert olyan nyugalmat árasztó tudott lenni. Alig vártam, hogy oda érjek. Közeledtem a Jégbüféhez, és azon tétováztam, hogy megajándékozzam magam egy tölcsér fagylalttal, vagy ne, mikor hirtelen el is felejtettem a hűsítő csodát, mert szemem, oly szépséget látott, hogy talpam szinte beleolvadt a betonba, mert mozdulni sem tudtam. Oly, gyönyörű nőt láttam, mint még soha. Kis banánszoknya libbent rajta, derekát körbefonva. Varázslat, véltem, mert, hogy szellő mozgatta ruhadarabját, az nem lehet más, hisz a fülledt melegben semmi nem mozdult. Alá-alákapott a szél a piciny szoknya alá és mozgatta a zöld anyagdarabot. Fehér blúza is meg-megmozdult néha, de az le, és felmozgott rajta. Erotikusan, lassan csúszkált a karcsú testen. Piros volt az arca, mert a napsugár simogatta úgy, ahogyan én szerettem volna abban a pillanatban.

Arcán apró szeplők sora, mi ámulatba ejtett, mert ily szép szeplőket nem láttam, mióta élek. Óriási, világra csodálkozó szeme volt, oly gyönyörű kék, mint a tenger. Kezében fagylalt tölcsér, miben sok színes fagyi golyó. Talán málna, eper és erdei gyümölcs, már, amennyire én meg tudom ítélni, mert annyit értek a fagylalthoz, mint cukrász a csillagászathoz. A melegtől gyöngyözött a homloka, amit kézfejével törölt le. Akkor, vettem észre hosszú ujjait, biztosan zenész, volt a gondolat. Sötét, hosszú barna haja, mi a vállát már jó húsz centivel elhagyta, szépen terült vállán el. A szellő mozgatott egy-két hajszálat, ami a fagyin próbált megpihenni kicsit. Megkönnyebbült, mikor homlokáról eltűntek a cseppek. Ez, nem csak látható volt, hanem hallható is, mert hangosan felsóhajtott. Mély a hangja és ezt úgy szeretem. A gondolatból egyből vágyat szőttem. Azt a vágyat, hogy ott ül mellettem, fejét vállamra hajtva, szerelmet akarva. Vágytam, hogy átöleljem azt a karcsú derekat, mi meghatározta a női vonalat. Fejemet a mellei között szerettem volna tudni, és szívdobogását hallgatni. Egy pillanat alatt szerelmes lettem, mert éreztem, nem csak az alakja tökéletes, de a lelke is. Megérzi az ember az ilyesmit. Már vele akartam a Duna parton sétálni, tudtam, de ehhez az kell, hogy megszólítsam, és kérésemre ne mondjon nemet és tartson velem. Elnehezedett lábaimat emelni kezdtem, hogy lépteim által közelébe érjek. Nem vettem le szemem róla, míg tartottam felé és reménykedtem, hogy nem küld el, hanem velem tart. Megköszörültem torkom, mielőtt megszólítottam, mert nem találtam a szavakat, amivel felkelthetném érdeklődését irányomban. Bejött az a furcsa hang, mert ő rám nézett, és egy óriási mosollyal köszöntött, miközben végighaladt nyelve az édes fagylalton. Ó, én elvesztem, éreztem, mert minden sejtem őt kívánta és még szívem is kalimpált hangosan. Nem is tudtam, hogy hangja van, mert eddig csendesen élt velem. Össze-vissza fecsegtem, tudom, de, hogy mi volt mondatom, már felidézni nem tudom. Szavaim végén, karomat nyújtottam, és ő elfogadta, így már ketten sétáltunk a Duna part felé.

Már, a meleg sem zavart, mert boldog voltam. Ő, a fagylalttal bíbelődött közben, mi megadta magát és a tölcsér oldalán kezdett folyni. Megálltunk. Zsebkendőt vett elő, hogy megtörölje kezét, ami már csupa fagyi volt, de, mielőtt az illatos zsebkendőbe beletörölte kezét, megnyalta szája szélét. Szépen, lassan, ami által a színes fagylaltcsík elhagyta arcát, de ez a mozdulata hevesen hatott rám, mert oly érzéki volt és kedves. Álltam a téren, büszkén és boldogan, mert nem volt üres a jobb oldalam. Mikor megtörölte kicsiny kezét, belém karolt a drága, a világ legszebb lánya. Érintése, édes volt. De jó, hogy itt vagy velem, mondtam szüntelen és boldog voltam, hogy megtaláltam őt.

Így kezdődött minden azon a fülledt nyári délutánon. Boldog, szerelmes évek következtek, ami a külső szemlélő számára kicsit furcsa volt, mert idősödő férfi, fiatal nővel az oldalán, egyet jelentett csak a külső szemlélőnek, érdek kapcsolatot. Nem tudják sokan, hogy a szerelem nem korhoz kötött és működhet egy kapcsolat akkor is, ha két ember születési dátuma között van pár év. Nem sokat tévedtem, mikor ujjait nézve zenei érdeklődést véltem felfedezni. A hangját hallva sem sokat hibáztam, mert oly szépen énekelt ő, mint egy ünnepelt énekesnő, csak őt nem ünnepelte senki, mert tehetségét nem fedezték még fel. Álmokat szőtt ő csupán, hogy majd nagy színpadon játszik egy zongorán és lelkéből tör fel a dal. Bíztattam, ne adja fel álmait és vágyait, de ő csak legyintett és azt mondta, nekem elég, ha neked játszhatok és dalomat hallgatott. Nem kell rivalda fény, hisz a legjobb közönség Te vagy. Neked akarok énekelni, míg élek, mert szeretlek. És valóban szeretett, úgy, hogy elmondani nem lehet. Verset is írt nekem, rózsaszín papírlapra, mert tiszta volt a lelke és a fiatalság lángja lobogott benne. Egy-két betű alig olvasható már e papíron, hisz oly sokszor érintettem és könnyeimmel mostam, hogy itt-ott, megkopott a betű.

Álmodtam egy szép világot.

Neked és nekem kedvesem.

Színesre álmodtam benne mindent,

hogy boldogan élhessünk benne ketten.

Boldogságot és gyönyört álmodtam.

Imádatot, szeretetet, sokmilliónyi boldog pillanatot.

Szeretném megfesteni a világot, de

az kevés, ha csak én álmodok.

Kezedbe adom az ecsetet, hogy fesd színesre

 az álmodott világunkat, nekem.

Szeretlek, kedvesem.

Kérlek, fess ragyogó, ölelő, fénnyel teli boldog életet.

Köszönöm, hogy vagy nekem.

Több ezerszer elolvastam már e sorokat, de mindig végigmossák könnyeim az arcomat és gombóc nő torkomban. Magam előtt látom őt, mikor először felolvasta Hűvös téli este volt. Mintás kis pokrócba csavart teste, ült a mély fotelban. Láttam, szorongat a kezében valamit és gondolkodik nagyon.

- Mi van édesem? Bánt valami? – kérdeztem, arcát megsimogatva.

- Tudod, írtam egy verset neked.

- Ó édes szívem! Te, írtál nekem egy verset? Nem is tudod, milyen boldogság ez nekem!

Majd bátortalanul, szemét lesütve kezdte olvasni. Én, térdre ereszkedve hallgattam és arcomon végigcsorduló örömkönnyel köszöntem meg. miután felolvasta, megcsókoltam kezét és elvettem a papírt, majd halkan mondtam, életemben még ilyen szép ajándékot nem kaptam. Nyakam köré fonta karját, és köszönöm szerelmedet, súgta a fülembe, majd óvatosan leemelte válláról a takarót és a zongorához lépett. Szemével megkereste szemem és kölcsönös szerelmet sugároztunk egymás felé. Kezei, közelítettek már a fekete, fehér billentyűkhöz, arca ragyogott és felcsendült a dallam, mi átjárta egész lényem, mely érzés csak fokozódott, mikor édes hangja elért fülemhez. Szebb volt ez mindennél. Befejezte a dalt és hozzám lépett. Megsimogatta arcomat, lágyan megcsókolta homlokomat. Egész testem minden sejtjével éreztem a gyönyört, mit érintése adott. Táncra perdültek bennem a hormonok és szerelemről dúdolt szívem. Mint, egy kisgyerek, úgy kértem, énekelj, még kérlek. Ő, hozzám simult lágyan. Ez volt az, amire vágytam. Szíve, szívemmel együtt dobogott. Nem kellett szó, mert beszélt a csend. Csókot kértem tőle és ő nem mondott nemet. Ajkamat lágyan érintettem ajkához, és testem remegett. Égtem a vágytól, hogy érezzem testét. Ő halkan dúdolni kezdett és én dúdoltam vele, mint egy boldog kisgyerek. Énekelj nekem újra, kértem. Ő rám nézett édes melegséggel. Olyan volt a szeme, mint a szivárvány. Ahogyan mosolygott, szeme kékről zöldre váltott. Soha nem láttam még ilyen varázslatot. Hangja Mozartot játszott és én hallgattam a kis éji zenét, mit szerelmem adott. Olyan jó ezeket a pillanatokat felidézni, de vannak fájó emlékek is, amire nem vágytam soha, de az élet néha mostoha, mert, ami szép, azt egy perc alatt tudja cafatokra tépni.

Borús téli reggel volt. Kinyitottam az ablakot, hogy hűs levegővel teljen meg a szoba, de a szél kergette a hópelyheket, dühösen. Szürke volt minden és rám is átragadt a szomorúság. Olyan nyugtalanság lett úrrá rajtam. Akkor, még nem tudta, hogy tartóssá válik ez az érzés. Becsuktam az ablakot, és siettem csókot adni az én drágám arcára. Még aludt. Csókomra kinyitotta a szemét, de fájdalom ült ki arcára.

- Jó reggelt édes! Nem érzem valami jól magam.

- Mi a gond, kincsem?

- Forog velem a szoba. - mondta, miközben próbált felülni, de fájdalmasan jajgatni kezdett.

- Kincsem! Mi történt?

- Fáj a fejem és rosszul látok.

- Pihenj vissza, hozok egy gyógyszert.

Óvatosan visszafeküdt, de fájdalmai nem enyhültek, sőt, erősödtek. Kétségbe estem. Enyhíteni szerettem volna a fájdalmát, de láttam, komoly a baj. Nem mertem gyógyszert adni, mert féltem, csak ártok vele.

- Gyere szívem, elviszlek orvoshoz.

- Nem bírok felkelni.

Kihívtam a háziorvost, aki azonnal kórházba utalta és nekem is adott nyugtatót, mert látta, nagyon nyugtalan vagyok. Kivizsgálások és könnyes arcok jellemezték az elkövetkező napokat. Imádkoztam, pedig azt sem tudom, hogy kell. Soha életemben nem kulcsoltam imára a kezem, mert nem olyan családban nőttem fel. Összekulcsoltam kezem és kértem a számomra ismeretlen jó Istent, hogy segítsen. Nem voltak jók az eredmények. A vizsgálati leleteket tartotta kezében a főorvos, mikor azon a reggelen bementem. Pont a drágám szobájába készült bemenni.

- Jaj, de jó, hogy látom! Szeretném, ha néhány percre bejönne az irodámba.

Éreztem, nem fogok jó híreket hallani és nem is tévedtem. Miután beléptünk hellyel kínált, majd szemöldökét összehúzva nézte a papírokat. Én, már erősen markoltam a kopott fotel karfáját, miközben megállapítottam, itt nincs flanc, ha a főorvos szobájában ilyen fotel van. Majd, felemelte fejé,t és nagy sóhajtás után így szólt.

- Nagyon sajnálom, de nincsenek jó híreim. – Erre, körmöm már a szövetbe mélyült. - Tudja, nem tudunk segíteni rajta.

- Mi a diagnózis?

- Agydaganat.

- Gyógyítsák meg! - Ugrottam fel, és akkorát csaptam az asztalra, hogy az ott pihenő pohár ugrásra kényszerült és a benne lévő víz felfrissítette a doktort. Ő, nyugodtan felállt. Kicsit megrázta magát, gondolván, megszabadul a víztől, de nem, majd közelebb lépett.

- Nyugodjon meg, kérem, sajnos, van, mikor a mi tudásunk már kevés.

- Mennyi ideje van hátra?

- Kevés, nagyon kevés.

- Ebben az átkozott világban minden kevés. Az, is kevés volt, amit adhattam neki. Mindig, attól féltem, hogy neki kell majd törődnie velem, és tessék. Doktor úr! Olyan fiatal még!

- Tudom, és megértem magát. Szeresse őt, amíg még itt van. Mást nem tehetünk.

Nem tudtam már mit válaszolni, szótlanul hagytam el az irodát. Futni szerettem volna a kedvesemhez, de nem akartam, hogy lássa a fájdalmamat. Így, kiléptem a kórházból és az első trafikba rohantam.  Vettem egy doboz cigit és addig sétáltam, míg az utolsó szálig el nem szívtam.  Ez meg is tette a hatását, mert valamikor ifjú koromban cigarettáztam utoljára. Olyan rosszul lettem, hogy azt hittem, előbb halok meg, mint az egyetlen szerelmem. Elvonszoltam magam a mosdóig és vízzel mostam arcom, míg kicsit jobban nem éreztem magam. Megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra és beléptem a nyomasztó kórházi szobába.

- Nagyon vártalak már! Úgy aggódtam, féltem, hogy valami bajod történt. Szeretlek!

- Édesem, itt vagyok. Siettem, ne haragudj.

- Meghalok, ugye?

- Hogyan mondhatsz ilyen butaságot? Neked énekelned kell nekem, míg élek!

- Légy őszinte, kérlek! Érzem. Tudod, nagyon furcsa álmom volt. Angyalok táncoltak egy gyönyörű, zöld réten. Én, álltam és néztem őket. Olyan, békés volt ott minden. Jól éreztem magam. Be akartam állni közéjük, de nem engedték. Tudod, mit mondtak? Azt, hogy vissza kell még mennem, mert valaki várja, hogy elbúcsúzzak tőle. Itt hagylak édes, pedig nagyon szeretnék veled maradni. Nagyon boldog voltam veled. Szeretlek! Kérlek, énekelj nekem! - Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

- Én énekeljek? Nem tudok. Édes! Énekelni csak Te tudsz.

Két kezem közé fogtam kezét, és néztem gyönyörű szemét, miközben a fájdalomba majd bele haltam. Majd mellkasára hajtottam fejem és hallgattam kis szíve dobogását, miközben könnyeimet nem tudtam megállítani. Nem tudom, mennyi idő telt el így, de arra riadtam fel, hogy nem hallom szíve dobogását. Gyorsan felemeltem fejem és láttam, elment. Fogtam tovább kezét és sírtam. Egyszer csak kék fényt láttam teste körül, ami megmozdul, odalép hozzám, letörli, arcom s azt mondja, ne sírj kedvesem. Nem tudom, hogyan lehet ébren álmodni, de velem ez történt. Kis kápolna őrzi testét és angyalok vigyáznak rá ott fent, ahol, mint mondta, olyan szép minden. Én, is vele haltam, mert hiánya nagyon fáj. Nagy bőrkötetbe írtam le a szerelmem történetét, amin az egymásba kulcsolt kéz jelzi, együtt vagyunk most is.

Esténként becsukom szemem és látom őt, ahogyan kezében tölcsér van, sok színes fagylaltgolyóval, s látom őt, ahogyan játszik a zongorán, és szeme színe varázslatosan megváltozik. Hallom hangját ilyenkor, mikor azt mondja, ne sírj kedves, mert a mi szerelmünk örök, hisz él a síron túl is.

Érdekes házasság

Szürkének és piszkosnak érzek mindent. Most feladom, vagy továbblépek. Óriásiak a falak és a házak, megnőttek egy pillanat alatt. Nem érzem jól magam. Futni szeretnék, de nem lehet. Maradnék, de már vége, vagy talán alig vártam, hogy vége legyen végre. Ilyen pocsékul, mint most, még soha nem éreztem magam. Tele vagyok aggodalommal és félelemmel. Torkomban akkora gombóc, hogy megfojt. Sírni nem tudok, bérhogyan is szeretném. Belül érzem, nem sírni, nevetni akarok, de azt sem tudok. Nézem az őszi lehulló faleveleket. Olyanok, mint az élet. Elveszítik tartásukat és csendesen leesnek a földre. Nem panaszkodva, csak sírva.

Én, is kezemben érzem a levelet, pedig még nincs, mert majd postán kapom meg, de akkora a súlya, mert, mikor a bíró kimondta, hogy az ítélet a mai napon jogerős, úgy éreztem, egy egész szikla omlott rám. Tudom, vártam és biztos, hogy így jó, de a félelem visszatart mindentől. Most, úgy érzem, még megszokás is jobb, mert ott kiszámítható minden lépés, de a félelem gátol, és továbbgerjeszti hatalmát minden gondolattal. Kapaszkodó kell és erő. Érzem, tudom. Kapaszkodó a gyerek, kinek szüksége van még rám, de miből merítek erőt. A fejem zsong. Olyan, mintha abroncs volna rajta. Talán gyógyszert kéne bevennem, hogy szűnjön a fájdalom, de nem, mert több a mellékhatása, mint a gyógyító ereje. A problémát, meg nekem kell megoldani, hisz senki nem segít, ha én nem segítek magamon. Anyámhoz futnék, hogy mondjon valami okosat, de ő valahol a nagyvilágban van. Nem tudom, merre, mert nyolc éves voltam, mikor felszállt a repülőre. Nem mondta, hogy merre megy, csak azt mondta: többet ne keressetek. Apám nevelt fel, de tavaly itt hagyott, és most már csak fentről néz, hogy hogyan birkózok meg a feladattal.

Két évvel ezelőtt még együtt díszítettük a fenyőfát karácsonykor. Soha nem felejtem el, az biztos. Éjszaka faragtuk a talpba a fát, mert Dezső hiába volt odahaza, inkább lefeküdt a gyerekekkel együtt és azt mondta: „Ha, arra vársz, hogy feldíszítsem ezt a zöld valamit, akkor soha nem lesz fánk, abban biztos lehetsz. Na, az meg, hogy én faragjam a talpba, felejtsd el. Nem vagyok én fafaragó.” és becsapta maga után az ajtót. Még hallottam, ahogyan szólt.

• Bence! Gyere fiam, nézzük a meccset! Anyád, meg had vacakoljon azzal a szarral.

Nagyon fájtak a szavak és könnyek formájában törtek fel. Apám nyugtatgatott. Kezébe vette a talpat és így szólt: „na, kezdjünk neki”. Csodálatos órák következtek, mert sokat nevettünk és reggelre a fa is gyönyörű lett. Apa, hiányzol nagyon! Úgy kérdezném most is, mondd, mit tegyek? Tudom a válaszod, de azért jólesne hallani azt, amit mindig mondtál ilyen helyzetekben. Azt, hogy meg fogom érezni, mi a helyes megoldás és sikeresen megoldom a problémát, mert képes vagyok rá. Jó volt hallani a szavakat, mert erőt adtak, óriási erőt. Most ki ad majd rőt?

Sietnem kell, mert Bence vár az iskola előtt. Nagyfiú. Elsős. Ma, volt az első tanítási nap. Hú, ezt az őszi dátumot soha nem fogom elfelejteni. Szegénykém, még nem is tudja, hogy elváltunk. Dezső nem engedte, hogy elmondjam.

• Meg ne tudjam, hogy szóltál a gyereknek, amíg vége nincs az egésznek! Miután kimondják a válást, hazajövök, összepakolok és eltűnök. Na, ezek után közölheted a gyerekkel, hogy mi történt. Kéthetente hétvégén érte jövök, úgy, ahogy megbeszéltük. Ezt, is mondd el neki, majd nyugtasd meg, hogy attól még, mert nem fog látni minden nap, én még az apja maradok és megtanítom arra, amire kell, de a gond legyen a tied hisz te akartad őt. Nekem, nem igazán hiányzott a gyerek. Természetesen szeretem, mert a fiam, de a felelősség rajtad van. Gyereket akartál, hát megkaptad, kezdj vele valamit.

Most pakolja a ruháit. A bíróságról futva távozott. Előbb hagyta el a termet, mint a bíró.

• A kulcsot bedobom majd a postaládába. Mire véget ér a tanítás, már nem leszek ott. – szólt félvállról.

Nehéz volt a reggel, mert ez a mai nap volt az utolsó, hogy együtt ébredtünk és reggeliztünk.

• Apa! Délután mehetek veled a mosóba? – Kérdezte Bence.
• Jöhetsz. Lemosatjuk a vén járgányt.
• De jó! Úgy szeretem a csekátót.
• Rendben fiam, megyünk. Adj egy pacsit! - A gyerek boldog volt, én meg ideges.
• Dezső! Most miért mondasz ilyeneket Bencének? – Kérdeztem.
• Azt mondok, amit akarok!
• De tudod…
• Ne is folytasd! Természetes, hogy magammal viszem a fiamat a mosóba, ha közbe nem jön valami. Arról meg nem tehetek, hogy esetleg más elfoglaltságom lesz, de, ha így adódna, akkor Bence megérti, mert nagyfiú és meg kell értenie! Igaz, fiam?
• Igen apa.
• Na, látod? Te kerítesz mindennek akkora feneket! Jobban tennéd, ha szépen leülnél és csendben maradnál!

A gyerek érezte a feszültséget és látta könnyeimet is, amelyek láthatatlanok voltak, mert az iskola előtt két nagy puszit adott és azt mondta, szeretlek, anya. Csodálkoztam is, mert nagyfiú már és ebben a korban nem nagyon szeretik, ha az anyjuk kísérgeti őket, az meg, hogy puszit is adjon. Szegény kis lelke, hogy össze lesz törve. Nagyon szeretem, Ő a mindenem. Nagyon akartam és vártam őt, bár gyakran eszembe jutott a terhesség alatt, hogy biztos jó lesz neki? Biztosan, meg kell születnie? Jót teszek azzal, ha megszülöm? Furcsa volt már akkor is a helyzet és az egész kapcsolatom Dezsővel. Vak voltam, mert nem láttam dolgokat, vagy talán csak a fiatalságomból fakadóan éreztem azt, hogy ami nem túl jó, az majd jóra változik.

Az érettségi után kerültem a nagyvárosba. Továbbtanulni nem akartam, mert úgy éreztem, diplomával a kezemben sem lesz több esélyem. Apám, szegény, mindig mondta: „tanulj, kérlek, mert lehet, hogy munkát nem kapsz, de a tudást nem vehetik el tőled, és amit egyszer megtanulsz, az csak segít téged az életben”. Hallgatnom kellett volna rá, de már ezen kár keseregni. A saját lábamra akartam állni és munkát kerestem. Találtam is. Eladó lettem egy könyvesboltban. Jó volt, mert a rengeteg könyvből, ami körülvett, nap, mint nap, sokat tanultam. Belelapozhattam bármelyikbe és olvashattam azt, ami érdekelt. Lelkemben orvos, vagy tanító szerettem volna lenni, mert imádom a gyerekeket. A beteg, elesett, sápadt arcú gyerekek pedig, mindig mélyen megérintettek. Nehezen szoktam meg a nyüzsgő várost és az egyedüllétet. A vidéki csend után nehéz volt esténként elaludni, mert sokáig hallgattam a fékező kocsik hangját, a jókedvű emberek szavait, kik hazafelé tartottak egy vacsoráról, vagy baráti sörözésből. Az ablak nem zárta ki ezeket a zajokat.

A bérelt kis szoba barátságtalan volt. Hiába próbáltam otthonossá tenni, nem marasztalt. Így inkább munka után elindultam felfedezni a várost. Próbáltam kiismerni magam a közlekedésben és a városban. Séta közben gyakran azon töprengtem, hogy milyen sok lehetőséget kínál ez a város és szeretnék élni vele. Jó lenne esténként kikapcsolódni, táncolni kicsit. Nagyon szeretek táncolni, de oly ritkán volt alkalmam vidéken. Nem nagyon mentem sehová, mert lekötött a tanulás és apám is azt mondta, ráérsz még bulizni, előbb tanulj, és én tanultam. Így, táncolni csak akkor táncoltam, ha esküvő volt a faluban és meghívtak, de ott inkább a mulatós, ihaj-csuhaj, meg a piros bicikli ment, ami nem igazán tartozik a kedvenceim közé. Egy ilyen városi séta alkalmával futottam össze Dezsővel. Sikerült eltévednem, hogy fogalmam nem volt, hogy hol vagyok. Kérdezősködtem, merre kell mennem, de egy idő után rá kellett jönnöm, mikor háromszor érkeztem vissza oda, ahonnan elindultam, hogy segítőkészek voltak az emberek, mert mondták, hogy erre, meg arra, de fogalmuk nem volt, merre kell mennem. Mikor harmadszor értem vissza a kiindulási pontra, megálltam kicsit és tekergettem fejem jobbra-balra, hogy merre is induljak. Egyszer-kétszer az ég felé is emeltem tekintetemet és arra gondoltam, de jó lenne, ha valaki most ledobna egy papírt és rá lenne írva, merre menjek, vagy jönne valaki és, miután megfogta kezem, azt mondaná, gyere, hazakísérlek.

Pont a gondolat végére értem, mikor Dezső megszólított. Olyan volt az egész, mintha tudta volna, mit gondolok.

• Csak nem eltévedt? Szívesen haza kísérem, ha akarja, feltéve, ha nem lakik túl messze.
• Nem tudom, milyen messze lakom, mert eltévedtem. Esetleg, ha útba igazítana, akkor azt megköszönném, de utána már én is hazatalálok, így a kíséretről lemondok.
• Szívesen segítek, hol lakik?
• Más esetben nem válaszolnék, de most kénytelen vagyok. A Tiborc utcát keresem.
• Igen, tudom, hol van.
• Valóban?
• Most kételkedik szavaimban?
• Nem, csak elég sokan tudni vélték már,és én még mindig itt állok.
• Én, tutira tudom, hol van. Nincs olyan vészesen messze, de én azt mondom, szálljon fel erre a buszra, pont itt van a megálló – mutatott a mellettünk elhaladó járműre. – A második megállónál szálljon le, és onnan jobbra a harmadik utca.

Megköszöntem az útba igazítást, és felugrottam a buszra. Igaza volt. Hazaértem az elmondása alapján. Dezső szimpatikusnak tűnt, bár kicsit idősnek találtam. Olyan harmincöt lehet, gondoltam én, de, mint kiderült, csak huszonkilenc volt. Másnap reggel ugyan is ott állt a kapu előtt. Nem tudom, hogy találta ki, mikor indulok, de ott volt. Soha nem kérdeztem meg tőle, hogy mennyit várt arra, hogy kinyissam végre a kaput és kilépjek vége az utcára, de azt viszont megkérdeztem, hogyan talált meg.

• Követtelek tegnap, megvártam, míg belépsz és csak utána indultam el. Szerettem volna tudni, hogy biztonságban hazaérsz.

Így kezdődött. Most, azt mondom, milyen kár, hogy akkor eltévedtem, biztosan másképp alakult volna az életem, ha másfelé sétálok, de ezen most már keseregni kár.

Dezsőről kiderült, a szüleivel él egy kertes házban. A mama kedvence, mert minden délben az az ebéd, amit Dezső szeret, vagy kíván, de nem csak a mama kedvence, hanem apa kedvence is. Apja, az Istent látja benne. A szomszédban lakik a nagymama, aki szintén imádja az unokáját. Akkor, mikor ezeket megtudtam, úgy gondoltam, milyen jó neki, hisz egy boldog család, ahol figyelnek egymásra és ahol jó élni. A papa mérnök volt, a mama titkárnő, a nagymama tanított, mielőtt nyugdíjba ment. Dezső, szakácsként dolgozott. Három, vagy négy hónapja jártunk már együtt, mikor bemutatott a családjának. Izgultam nagyon, de felesleges volt, mert nagy szeretettel fogadtak. Boldog voltam. Sokat voltam később is náluk.

Egy év ismeretség után elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Apám kérdezte, biztos vagy benne, hogy őt akarod? Jól meggondoltad? Határozott igen volt a válaszom. Apám következő kérdésére, ami arra irányult, hogy hol fogunk lakni, természetesen az volt a válaszom, hogy Dezsőkéknél, de mekkorát tévedtem. Igaz, nem kérdeztem a lakás dologra rá soha, de természetesnek vettem, hogy ott fogunk élni, hisz nekem csak egy aprócska bérelt szobám volt. Megfordult velem a világ, mikor az esküvő után szembesültem a ténnyel. Megkérdeztem Dezsőt, hogy mikor visszük át a ruháimat és erre meglepő választ adott.

• Te maradsz egyelőre ott, ahol vagy. Majd, ha lesz kis időm keresünk egy másik, jobb albérletet, ahol jobban érzed magad.
• De, én a feleséged vagyok és veled akarok élni, sőt, egy asszonynak a férje mellett a helye, ez nem lehet kérdés.
• Nem lehet. Az pedig végképp nem érdekel, hogy fásult, berögzött szokások mit várnak el. Nézd, én szeretlek és egyszer majd együtt fogunk élni, ha a szüleim meghalnak, de addig nem. A mi családunknak kialakult életritmusa van, és azt nem szeretném megváltoztatni.
• Gyere akkor velem, hisz a férjem vagy.
• Ne hajtogasd már folyton ezt az összetartozást. Igen, összekötöttük az életünket, hogy Te is, én is tudjam, van valaki, aki hozzám tartozik.
• Ja! Hozzám tartozik, de nem velem él.

Elfogadtam a tényeket, mert most mit tehettem volna. Rohantam volna a bíróságra, hogy vegyék már le a papírról a még meg sem száradt pecsétet? Úgy folytatódott minden, mint esküvő előtt, azzal a különbséggel, hogy kevesebbet találkoztam Dezső szüleivel. Mikor mondtam, ugorjunk fel hozzájuk, mindig volt valami kifogás. Hol nem értek rá, hol pont indultak valahová. Átlátszó okok voltak ezek. Mikor, érzéseimnek ezzel kapcsolatban hangot adtam, Dezső dühében elvesztette a fejét és azt üvöltötte, értsd már meg, hogy nem akarták, hogy elvegyelek! Te, nem tudod elképzelni, hogy milyen nehéz volt elérnem Náluk, hogy rábólintsanak. Csodálkoztam nagyon. Addig kedveltek, míg csak jártunk, de asszonyként nem akartak elfogadni. Milyen család ez?

Összeomlott bennem a boldog családról alkotott kép. Apám mondta, mikor elsírtam neki bánatomat, hogy lányom, az már biztos, hogy nem az aranyhalat fogtad ki. Mit is mondhatott volna? Látta, hogy szenvedek. Sajnált, mert ő boldognak akarta látni a lányát. Kerestünk a közelben egy kis, pici lakást, ahova átköltöztem. Nem voltunk közös kasszán, én fizettem a kiadásaimat. Lakás, bérlet, rezsi, stb. Dezső, a találkozások alkalmával felmerült költségeket állta. Fagyi, üdítő és néha egy ebéd, vagy vacsora, de ez is inkább abban az étteremben, ahol dolgozott. Már, három hónap telt el az esküvő óta, de még mindig nem tudtam megszokni a kialakult helyzetet. Viszont reggelente nagyon rosszul éreztem magam. Émelygés, változó hangulat. Nem szedtem gyógyszert, mert gyereket szerettem volna és már az esküvő előtt abbahagytam.

Dezső soha nem kérdezte, hogy védekezek-e, vagy sem. Így gondoltam, nincs ellenére. Most, így visszagondolva, nagyon keveset kommunikáltunk egymással. Többet, sokkal többet kellett volna és akkor talán, minden másképp alakul. Vettem egy terhességi tesztet, mert éreztem, valami van. Nagyon boldog voltam, mikor a teszt megerősítette érzésemet. Vártam az estét, hogy elújságoljam Dezsőnek a jó hírt. Fél nyolc körül ért hozzám, jóval később, mint szokott. Nyakába ugrottam egyből, ahogy belépett és boldogan mondtam, gyerekünk lesz. Ő, megszorította kezem és eltolt magától.

• Mit mondtál? Gyerekünk? Mit csináljak vele? Anyámék sem akarnak unokát. Most, hogy álljak eléjük, hogy unokájuk lesz? Miért hiszed, hogy tönkre teheted az életünket?

Miközben beszélt, úgy szorította testem, mintha valami bilincs lett volna rajtam. Fájt a szorítás. Majd rázta testem két kezével, amitől didergett lelkem. Érted, érted, üvöltötte és dühösen eldobott magától, úgy, hogy a szőnyeg, main álltam, csúszott velem végig a szobán, egészen a konvektorig, ahol a fűtőtest felfogta testem és nagy koppanással a földre zuhantam. Fájt az egész testem, s annyira megijedtem, hogy sírni sem tudtam. A terhesség alatt úgy viselkedett velem, mintha mi sem történt volna. A vizsgálatokra soha nem kísért el.

Anyósom, apósom nem szólt semmit. Olyan volt az egész, mintha nem is látnák gömbölyödő pocakomat. A szülés elég hosszú volt, de az a boldogság, mikor magamhoz ölelhettem Bencét, leírhatatlan volt. Soha, nem gondoltam volna, hogy férjes asszonyként egyedül fogom nevelni gyermekemet, de ez történt. Én, a gyerekkel külön, Dezső a szülőkkel.

Minden délután beugrott egy-két órára Dezső, aztán ment tovább. Évek teltek el így. Anyósom és apósom egyszer nézte meg az unokát, de az is a véletlennek volt köszönhető, mert az utcán futottunk össze. Öt perc volt az egész. Az utolsó két évben költözött hozzánk Dezső, hosszas viták után. A gyerek annyira szerette és hiányolta, hogy beadta a derekát és egy szép napon megjelent a bőröndjével. Dezső, sokat foglalkozott Bencével, ez tény, de engem került. Nem igazán akart velem beszélgetni.

A helyzet akkor változott meg, mikor apám meghalt. Dezső sokkal kedvesebb, sokkal simulékonyabb lett. Úgy éreztem, azért ilyen, mert látja fájdalmamat. Nagyon nehezen barátkoztam meg azzal a gondolattal, hogy apám nincs már velem. Nagyon magányosnak éreztem magam. Egyik este Dezső azzal hozakodott elő, hogy van egy jó ötlete.

• Be kéne fektetni az apai örökségedet. Nem ártana megalapozni a gyerek jövőjét.
• Mire gondoltál?
• Veszek egy éttermet. – és vett.

Én, odaadtam a pénzt és ő felépítette a kis birodalmát. Kihasználta a fájdalmamat, mert, miután elérte, amit akart, minden folytatódott ott, ahol abbahagytuk. Jó fél éve kezdte mondogatni, hogy szeretne válni. Nem mondtam nemet, mert tudtam, egyszer véget kell, hogy érjen ez a semmilyen állapot és ez a mai napon véget ért.

Mire hazamegyünk, már csak emléke lesz egy családnak. Két napja tudtam meg, hogy jön az unoka, akit a szülők akarnak és várnak és nem más szüli meg, mint az, akinek Dezső fél éve udvarol. Ez már csak hab a tortán. Most, rohanok a fiamhoz. Beülünk egy cukrászdába, és talán egy jó kis habos sütemény megkönnyíti azt, hogy elmondjam, új életünk első napja ez.

Mindent elvitt a szerelem

Jutka, Jutka, kiáltom, de, mintha nem ő lenne, halad tovább. Tudom, hogy ő az. Igaz, csak egy pillanatra láttam arcát, mikor a metró kocsiból kilépett, de nem tévesztettem össze senkivel, tudom. Több mint két éve nem láttam, de közel húsz évig a barátnőm volt és számomra még ma is az. Jutka, Jutka, ismétlem, és futok utána, mert nem engedhetem úgy el, hogy ne beszéljek vele. Elég volt egy pillantás, hogy felmérjem, nagy a baj. Vékony kis teste, kócos haja, laza, kopottas öltözete, mind arról mesélt, hogy valami rossz történt. Utol kell érnem, mert tudom, utolsó telefonbeszélgetésünk óta nem jó dolgok történtek vele. A mindig ápolt, csinos nő most nem más, mint egy szürke mozgó valami. Nem is veszi észre senki, mert beleolvad a tömegbe. Ő, aki körül mindig vibrált a levegő, Ő, aki állandóan mosolygott és vígasztalt, másokat, és mondta, szép az élet, most ő szorul szeretetet sugárzó mondatokra.

- Na, végre, hogy utolértelek! - Fogom meg karját, de akkora lendülettel, hogy alig ötven kilós testét magam felé fordítom. Hirtelen megijed, majd óriási, csodálkozó szemekkel néz rám, amiben benne van az is, hogy hagyj, menj a fenébe. Mindenki hagyjon békén.

Mindig beszédes szeme volt. Úgy, lehetett olvasni a szemeiből, mint valami könyvből.

- Jutka! Ne mondd már, hogy nem ismersz meg!

- Nem tudom.

- Mesélj! Mi van veled? Több mint két éve beszéltünk. Akkor, te azt mondtad, nincs időd rám,, mert minden percedet vele szeretnéd tölteni. Hogy is hívják? Péter, vagy Gábor?

- Laci.

- Laci, ja, igen, emlékszem már. Vele vagy? Boldog vagy? Minden oké?

Kíváncsiságomat akarom kielégíteni, de nem a legjobb kérdéseket tettem fel. Ezt, már akkor éreztem, mikor kimondtam. Még a vak is látja, hogy nem oké, de én bután ezt kérdeztem.

- Ja. Oké minden, de ne haragudj, sietek!

- Ne akarj becsapni! Látom, hogy gond van és annyira nem szaporáztad a lépteidet, tehát ráérsz.

- Minden rendben! – De, könnyeit nem tudta visszatartani és testét rázó fájdalommal zokog. Nem kérdezek többet. Belekarolok, és egy közeli kávézó felé indulok el vele.

- Csüccs! Kávé, vagy kapucsínó? - Ismét fölösleges kérdés, mert tudom, hogy csak kávét kérhet. Soha, nem szerette a kapucsínót. Hamarosan kihozzák a kávét. Ő letörli arcáról a könnyeket, amelyek nem nagyon akarnak apadni. Várok kicsit, míg tudatosul benne, hogy velem van, mert látom, hogy fájó emlékeket ébresztettem fel benne és ő ezek között lapoz óriási sebességgel. Egyértelmű számomra, hogy ezzel a Lacival még sem volt olyan okés minden.

- Na, most mesélj! Addig, innen nem megyünk sehova, míg mindent el nem mondasz! Hidd el, jó, ha megosztod velem, mert sokat segít.

- Senkinek nem beszéltem még róla és tudod, nem is igen szeretnék.

- Miért? Megkönnyebbülsz, ha elmondod!

- Szégyellem, ezt az egészet.

- Mit? A Lacit? Nem értem!

- Azt, hogy ennyire hiszékeny voltam és nem láttam reálisan a dolgokat. Nem vettem észre a jeleket, pedig ott voltak.

- Te fülig belezúgtál, és még ma is szereted.

- Nem szeretem, csak annyira fáj, hogy nem tudom feldolgozni. Már, nem tudnám szeretni.

- Na, kezdjük az elején, mert zavaros ez így kicsit. Meséld az első pillanattól az utolsóig!

- Vasárnap volt, és én izgatottan készültem, hogy találkozzak Péterrel. Először nem akartam elmenni, mert úgy éreztem, nincs értelme felmelegíteni a kapcsolatot. Soha nem szerettem még az ételt sem felmelegítve, de látni is akartam őt. Olyan kedvesen kért a telefonba, hogy nem tudtam nemet mondani. Vegyes érzelmekkel, de remegő lábbal indultam el. Tudod, hogy ő volt a nagy szerelem számomra. Igaz, sokat vitatkoztunk és ma már tudom, nem volt igazi szerelem, de akkor azt hittem.

Délután háromra beszéltük meg a találkozót a plázánál. Nem szeretek késni, így háromnegyed körül már ott sétáltam a plázát övező parkolóban, tekintetemet nem véve le a megbeszélt helyszínről, de nem láttam őt. Háromkor odasétáltam, és vártam, de nem jött. Egy órát vártam rá. Becsapottnak éreztem magam. Még fel sem hívott. Percenként néztem rá a telefonra, de néma maradt. Olyan érzésem volt, hogy jót röhög rajtam, valahol a közelből figyelve.

Magamba roskadva indultam el és mondogattam: kellet ez nekem? El voltam az én kis világommal, miközben hallottam, hogy valaki valami közértfélét keres, de csak később tudatosult bennem, hogy hozzám beszél. Felnéztem, és valami csodát láttam. Laci állt előttem, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megismerjen. Meg volt minden adottsága ahhoz, hogy elvarázsoljon. Igazi férfias kiállás, makulátlan ruházat és szédületesen hódító szöveg. Nem akartam ismerkedni, főleg utcán nem. Próbáltam hárítani közeledését, de végül is megadtam a telefonszámomat azzal, hogy két hétig tuti, nem érek rá. Gondoltam, addig elfelejti a telefonszámomat és olyan lesz, mintha meg sem történt volna.

Napokig marcangoltam magam, hogy miért adtam meg a számom. Nem kellett volna, de aztán meg is nyugtattam magam azzal, hogy nem kötelez ez engem semmire, mert, ha felhív, egyszerűen azt mondom, nem. Lassan el is felejtettem a dolgot, mikor két hét után csörgött a telefon. Nem akartam hinni a fülemnek, Laci volt. Gyorsan nemet is mondtam arra, hogy találkozzunk, de ő közel egy órán át győzködött az ellenkezőjéről, miután igent mondtam.

Bár soha ne tettem volna!

Remekül sikerült az első randi. Úgy, éreztem, minden megvan benne, amire szükségem van. Kezdtek az érzések mocorogni bennem, pedig még nem is tudtam róla semmit., de nem kellett sokat kérlelni, hogy meséljen magáról, mert ő mesélt kérés nélkül is.

Kiderült, hogy egy évvel idősebb nálam. Jogi diplomája van, de évek óta az ingatlan bizniszben dolgozik. Sok időt tölt Amerikában. Nőtlen. Gyerek nincs. Így utólag azt mondom, hogy olyan szép volt, hogy már ilyen nincs is. Érdeklődött angoltudásomról, de be kellett vallanom, nem tudok angolul. Nem baj, majd én, megtanítalak. Hidd el, jobb tanár leszek, mint bárki más.

Szóval az első találkozás után, minden infóm meg volt. Ragyogott az arcom, boldog voltam. Jól is jött, mert feledtette azt a csalódást, amit Péter okozott. Kolléganőim iriggyé váltak. Na, te megfogtad az Isten lábát, mondták. Szinte minden nap találkoztunk és én egyre jobban kezdtem belehabarodni. Minden alkalommal virágcsokor, bonbon.

Egyik este, mikor rácsodálkoztunk a város esti szépségére egymáshoz simulva, mindketten éreztük, testünk kívánja a kényeztetést. „Tudod drága, szeretnélek szeretni. Felmegyünk hozzám?” Kívántam őt, de nem akartam apartmanba menni, mikor saját lakásom volt. Laci ugyan is apartmanban élt, mióta hazajött Amerikából. Úgy tervezte, nem marad sokáig és ismét átlépi a határt. Ez, a gondolat nem nagyon dobott fel, mert én nem akartam vele menni. Napok óta, arról győzködött, hogy tartsak vele, így mindig az a gondolat volt a fejemben, hogy hamarosan vége lesz mindennek.

- Szeretném, ha hozzám mennénk. - Szóltam és megnyugtató volt, hogy az én kis otthonomban lehetünk. Fergeteges éjszakát töltöttünk együtt. Engem, még így soha nem szeretett senki. Hihetetlen volt!  Olyan szerelmesen ébredtem, és repülve mentem dolgozni. Egész nap az órát néztem, mert alig vártam, hogy ismét lássam.

Az, az éjszaka eldöntötte a következő napokat, mert minden nap találkoztunk munka után és vagy séta, vagy vacsora, mikor, mihez volt kedvünk és együtt mentünk haza. Ez minden nap megismétlődött az első éjszaka.

Kezdtem valóban úgy érezni, hogy megfogtam az Isten lábát.

Úgy, éreztem, törődik velem, és fontos vagyok számára. Napközben, többször felhívott és, ha késtem két percet, már telefonált. Normális helyzetben már túlzásnak tűnt volna, de akkor másként láttam. Nem szerette, ha a barátnőimmel, vagyis veled, vagy Gittával beszélgettem.

- Drágám, itt vagyunk egymásnak, nincs szükségünk barátokra.

És, én teljesítettem minden kérését. Akkor, hívtalak fel és mondtam, nincs időm. Nehéz volt, de számomra már csak Laci létezett. Lassan leépítettem magam körül a kapcsolatokat és valóban csak ketten voltunk egymásnak.

A hétvégék olyan szépek voltak, hogy álmodni sem lehetett hasonlót.

Féltékeny volt Laci nagyon.

Mikor, együtt voltunk és sétáltunk, nagyon vigyáznom kellett, hogy véletlenül se essen tekintetem férfira, mert akkor nagyon haragos lett. Nem volt nehéz ezt betartani és akkor nem is zavart.

Egyik napon, eléggé késésben voltam. Egyszerűen beállt a város, míg én egy tömött buszon vártam, hogy végre átölelhessem őt. Tudta, hogy kések, mert felhívtam és elmondtam, mi várható.

- Rendben van szívem, várlak! Vigyázz magadra, és amennyire lehet, siess.

Így, a körülményekhez képest nyugodt voltam, de persze, hogy megszólalt a telefon. Nagyon nehezen tudtam elővarázsolni a táskámból.

- Hol vagy már?

- Sietek, de nem rajtam múlik.

- Mondd, szeretsz?

- Igen, nagyon!

- Akkor mondd ki!

- Tudod, hogy buszon vagyok és nem megfelelő hely a beszélgetésre.

- Akkor nem is szeretsz!

- De! Nagyon szeretlek!

- Siess!

Nem szeretek buszon telefonálni. Valahogy mindig úgy érzem, mások bekukucskálnak a magánszférámba. Ennek ellenére szerelmet vallottam ott, a tömött buszon. Elmondtam, mennyire várom, hogy öleljem és hevesen csókoljam. Nem túlzok, ha azt mondom, mindenki engem nézett. Síri csend volt a buszon. Volt, aki mosolygott, volt, aki a fejét csóválta és az én arcom tűzpirosan égett, de szerettem őt nagyon, és már azon a ponton voltam, hogy érte bármit megteszek. Volt a lakásomhoz is kulcsa. Nem is kérdeztem meg akkor, hogy fizeti-e még a panziót. Valahogy nem érdekelt.

Egyre több cucca került hozzám. Igaz, nem volt olyan sok, hogy aggodalomra adjon okot. Én, boldog voltam és szívesen vettem, hogy otthon érzi magát. Én, reggeltől estig dolgoztam. Neki is napközben volt elfoglaltsága, de egy idő után már néha-néha este is elment üzleti tárgyalásra.

Szép volt minden.

Egy, pénteki napon reggel, mikor készülődtem dolgozni, szólt, hogy este később jön, ne várjam meg, feküdjek le nyugodtan. Nem örültem neki, mert már el sem tudtam képzelni, hogy ne együtt bújjunk ágyba. Eszembe jutott az éjszaka, ami csodás volt mindig. Sokáig csókoltuk egymást, mire elindultam. A lépcsőházban vettem észre, hogy a nyakláncom nincs rajtam. Nagyon hiányzott, mert soha nem vettem le, de már nem volt időm visszamenni. Az éjszaka közepén vettem le valamikor, mert arra kért, vegyem le, mert zavarja a szeretkezésben a lánc mozgása. Furcsa volt kicsit, mert addig nem szólt soha, de nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Úgy éreztem, ezáltal még közelebb kerültünk egymáshoz, mert bátran és őszintén mondjuk el egymásnak gondolatainkat, érzéseinket. Rendesen rám zuhant a lila köd az biztos. Nem volt jó napom, mert nagyanyám ajándéka hiányzott napközben, viszont eszembe jutott, hogy nagyon nem is tudom majd ezután hordani, maximum napközben, mert este visszakerül oda, ahol most van, a többi között, a szíves ládikába.

Unatkoztam nagyon azon az estén. Egyszerűen nem tudtam magam lekötni. Próbáltam tévézni, könyvet olvasni és vártam, hogy hívjon, de néma volt a telefonom. Fel-alá járkáltam. Mi történhetett, hisz egész nap nem hívott? Ilyen fontos lenne ez a tárgyalás? Akkor, is tudna hívni. Amit nagyon akar az ember, azt meg is tudja oldani. Féltem, hogy valami történt vele, így tíz óra körül rácsörögtem, de nem vette fel. Éjfélig, még vagy tízszer megpróbáltam, de semmi. Bekapcsolt a hangposta. Hagytam üzenetet, nem is egyet, kértem, hogy hívjon fel. Közben éreztem, valamivel le kell kötni magam. Elkezdtem port törölni.

Soha nem szerettem ezt a tevékenységet, de már egyszerűen nem tudtam mit csinálni. Leportalanítottam a könyveket, a polcokat, de még mindig nem nyugodtam meg.

Na, akkor még az újságokat is kiválogatom. Hónapok óta gyűjtögettem és gyűjtögettem őket. Itt az ideje selejtezni. Beleolvastam újra egy-két lapba. Mikor, a kupac közepéhez értem, azt hittem, ott halok meg. Különböző ismerkedésre vágyó hölgyek hirdetései voltak bejelölve. Volt, jó pár régi napilap is, amelyekbe sok társkereső hirdetés volt. Ezek, mind át voltak mazsolázva és be voltak jelölve.

Egyik döbbenetből a másikba estem. Csak olyan hölgyek voltak bejelölve, akik hasonlítottak rám. Úgy, éreztem, a hasonmásomat keresi. Olyan, káosz keletkezett a fejemben, mint egy fortyogó fazékban, amibe beledobáltak mindent.

Nem tudtam feldolgozni ezt az egészet. Zavaros és érthetetlen volt minden. Most, mi is van azokkal a nagy érzésekkel és miért pont olyat keres, mint én?

Sírva aludtam el, és reggel is arra ébredtem, hogy üres mellettem az ágy. Riadtan ébredtem. Hol lehet? Most már biztos történt vele valami. Hívtam, nincs válasz. Végig hívtam a kórházakat is, semmi.

Egész hétvégén ki sem mozdultam a lakásból. Azt, akartam, otthon legyek, mikor hazaér. Amúgy sem szerette, ha egyedül mentem bárhová is. Egész szombaton semmi. Enni sem tudtam az idegességtől. Aggódtam, és azon törtem a fejem, hogyan fogok szakítani vele, mert éreztem, bármennyire is szeretem, nincs folytatás.

Hírtelen, eszembe jutott, mikor ismeretségünk elején bóklásztam az egyik bevásárlóközpontban, és leültem egy jósnő asztalához. Mit is kérdezhettem volna tőle, mint azt, hogy mi várható a kapcsolatunkban? Ő, kidobta a kártyákat, majd újra és újra megismételte.

- Nem tudom, mi lehet ez, de nagy titok van körülötte és nem tudom, hogy mi az.

Csodálkozva néztem. Titok, és még nagy is?

- De mi? - Kérdeztem.

- Nem tudom.

- Gyereke van? Felesége van?

- Nincs.

- Barátnője van?

- Önön kívül, most nincs más.

Na, ez igen! Nem lettem okosabb. Egyszer el is meséltem a történetet Lacinak és ő mosolygott, de nem sikerült kiszednem belőle semmit.

- Én, egy titokzatos férfi vagyok, látod. - Zárta le a beszélgetést.

Akkor, ott, eszembe jutott a titok szó. Talán, az volt a titok, hogy barátnőket keres. Testemet kezdte rázni a borzongás, mert nem tudtam elképzelni, hogy más mellé is oda tud bújni, és a másik nő illatát még magán hordva ölel át engem. Rázott a hideg, és sírtam.

Egyedül aludtam el szombat este is. Már nem tudtam, mit gondoljak. Két hónap. Ennyi volt a boldogság. Ez, volt az első gondolatom vasárnap reggel. Ismételt telefonálgatások, de már tudtam, úgy sincs értelme, mert nem fogja felvenni. Bíztam a csodában és hittem, egyszer csak felveszi.

Vasárnap este sokáig csörgött, de egyszer csak meghallottam a hangját a vonal végén. Annyira meglepődtem, hogy nem is tudtam megszólalni, de nem is volt rá szükség, mert egy beszélgetésbe csöppentem. Döbbenten hallgattam, hogy Laci szeretkezik egy nővel. A döbbenetből majd kiesett a kezemből a telefon, de olyan szorosan markoltam, hogy nincs az az óriás vihar, ami tova tudta volna vinni.

Soha, ilyen megrázó élményben nem volt részem. Közel egy órán keresztül hallgattam, miközben végigfolytak könnyeim az arcomon. Testem remegett. Megcsaltak, és én még végig is hallgattam. Kiderült, én is lehettem volna az, akit ölel, mert egyértelművé vált, hogy úgy néz ki, mint én. Én, tettem le a telefont, mikor már nem bírtam tovább hallgatni. Ez igen! Így bevallani azt, hogy megcsaltak, nem semmi, mert ugye, nem magától kapcsolt be a telefon. Sokáig ültem még magamba roskadva. Össze akartam pakolni a cuccait, hogy gyorsan tudjon menni, ha egyszer hazatér, de nem volt hozzá erőm.

Engedtem egy kád vizet és belevetettem magam a habokba. Meggyújtottam a kád szélén a gyertyákat és a lángokkal együtt az emlék is ölelt. Milyen szép volt, mikor ketten ültünk a kádban és játszottunk a habokkal és egymás testével. Akkor, is gyertyák égtek a kád körül és vörös rózsa illat töltötte be a lakást.

Sokáig ültem a kádban és vártam, hogy hamarosan betoppan és lezárhatom ezt az egészet. Már, nem akartam megcsókolni, magamhoz ölelni. Nem tudtam volna a hallottak után.

Hétfő reggel úgy indultam dolgozni, hogy nem hívott és nem is tudtam róla semmit. A munkahelyemen a kolléganők arcára, kárörvendő mosoly költözött, mikor meglátták kisírt szemem, de ez kevésbé érdekelt. Fejemben csak egy gondolat volt, miért? Nagyon lassan telt a nap. Én, már nem hívtam többet és ő sem keresett. Mielőtt hazamentem, sétáltam még egy fél órát és kezdtem összeszedni a gondolataimat, mert tudtam, egymás szemébe kell majd néznünk és röviden kell lezárni mindent. Nem akartam még nagyobb fájdalmat.

Remegő kézzel nyitottam az ajtót. Nincs idehaza, villant át, miután kettőre volt fordítva a zár. Örültem is neki, meg nem is. Kinyitottam az ajtót, és erősen kapaszkodnom kellett, hogy ne ott essek össze. A lakásom, ki volt üresre pakolva, még egy bugyim sem volt. Az maradt meg, ami rajtam volt, és velem volt.

Úgy zokogtam, mint még életemben soha. NEM-NEM-NEM! Üvöltöttem. Nehéz este volt.

A rendőrségen kérdezgették, mit tudok róla és mi tűnt el.

- Mindenem! Mindenem!  - Zokogtam.

- Biztos abban, hogy úgy hívják, ahogyan ön ismeri?

- Igen! - Feleltem, mert igazán a kérdést sem értettem.

- Látta a személyi igazolványát, vagy valami okmányát?

- Nem! Soha, nem kértem, hogy mutasson valami okmányt, eszembe sem jutott ilyesmi.

Ezer, és ezer kérdésre kellett válaszolnom, és össze kellett volna szedni gondolataimat is, hogy fel tudjam sorolni az eltűnt tárgyakat és értéküket.

- Sajnálom hölgyem! - mondta az ügyeletes tiszt, majd felállt és kis türelmet kérve kiment az irodából. Nem sokára ketten tértek vissza. A másik nyomozónál körülbelül húsz akta volt, ha nem több és a kezében egy fénykép.

- Ő az, hölgyem?

- Igen! - dadogtam, mert ami történt, már sok volt nekem.

- Rosszul van hölgyem? Hívjunk orvost?

- Nem köszönöm, csak szeretnék már túl lenni ezen az egészen és hazamenni végre.

- Sajnálom, hogy így járt, de nincs egyedül. Ezekben az aktákban is hasonló esetek vannak. Az, ön barátja körözés alatt van. Abban, ne nagyon reménykedjen, hogy valamit is visszakap, mert nagy valószínűséggel értékesített mindent.

Felálltam, de úgy remegett kezem-lábam, hogy egyszerűen nem tudtam elindulni.

- Jöjjön, kérem, a kollégám hazaviszi. - És rövid idő múlva kiszálltam a rendőrségi járműből. Az egész ház az ablakban volt. Nem szokás felénk a balhé és a rendőrségi kocsi látványa. Összesúgtak az emberek, de nem érdekelt már semmi. Felmentem az üres lakásba és letusoltam. Azt, akartam, hogy a víz mossa le az egész kapcsolatot rólam. Szabadulni akartam minden emléktől. Megvártam, míg megszárad a testem, mert nem volt mibe megtörölköznöm. Tiszta vízben kimostam egyetlen bugyimat és meztelen testtel, takaró nélkül lefeküdtem a padlóra és azon gondolkodtam, hogyan építem fel az életemet újra.

Váratlan ajándék

Sírjak, vagy nevessek? Könnyeim a fájdalom, vagy az öröm könnyei legyenek? Vegyesen keverednek bennem az érzések. Boldogtalan vagyok, de valahol a legboldogabb. Soha nem gondoltam volna, hogy ehhez hasonló érzéseket át fogok élni. Teljesült hihetetlennek tűnő álmom. De hogyan? Rejtély az élet és soha nem tudjuk, mit hoz. Én már tudom.

Katit, az egyetemen ismertem meg. Fülig szerelmes lettem belé. Mióta megláttam, csak ő létezik számomra. Minden szabad percüket együtt töltöttük. Nagyon furcsa volt, mikor végeztünk és már nem lehettünk annyit együtt. Kati egy Kft-hez került, én egy multinál kezdtem dogozni. Szerettünk volna eredményeket elérni és felmutatni, így mindketten belevetettük magunkat a munkába, de este, mikor hazaértünk és végre átöleltük egymást, miénk volt a világ. Sokakkal ellentétben minket még jobban összehozott az, hogy kevesebb időt voltunk együtt. Szép estéink voltak. Úgy is mondhatnám, megadtuk a módját.

Kati nagyon kedvelte a gyertyalángot nézni. Mindig elvarázsolta a fénye és merengve ült sokszor kezemet szorítva. Néha erősebb volt a szorítása, mi kicsit megrémített, mert nem tudtam elképzelni, hol járnak a gondolatai. Valamitől fél ilyenkor, mikor erősebb a szorítása? Merengtem én is. Nem szeretném, ha félne bármitől is, mert azt akarom, hogy boldog legyen.

Gyakran eszembe jutott az is, hogy talán arra gondol, mikor kérem meg a kezét. Éreztem, nagyon szeretné, ha a kérdést feltenném neki. Nagyon szerettem, de úgy voltam vele, minek siettetni a papírt, hiszen együtt vagyunk ugyan úgy, mintha házasok lennénk. Tudom, valami miatt a nőknek fontosabb, hogy a kapcsolatról papírjuk legyen. Talán a biztonságérzés miatt. Nem tudom. Biztonságban van mellettem, mert szeretem, és soha nem hagynám el. Azt szerettem volna, hogy gondolatait a papír hiánya ne árnyékolja be és ezért a tettek mezejére léptem.

Karácsonykor szépen ünneplőbe öltöztettük a bérelt kis lakásunkat, mert saját még nincs, de egyszer az is lesz. Óriási fenyőfát vásároltam. Azt, akartam, hogy csillogjon csodálatos barna szeme, ha meglátja. Nagyon tetszett neki. Hosszú percekig simogatta a fenyőágakat. Rengeteg apró kis díszeket készített rá, még én is leültem esténként filcet vágni, amiből készültek a harangok, fenyők. Bevallom, tetszett. Gyereknek éreztem magam, és az ünnepi készülődés izgalma csak fokozódott bennem napról-napra, egyre jobban. Közösen készítettük a vacsorát, ami maga volt a csoda. Bontottunk egy üveg vörösbort és kóstolgattuk kavargatás közben. Olyan meghitt volt minden. Mikor a bejglit betöltöttük a sütőbe, mert azt is készítettünk, és közben jókat nevettünk, mert nem nagyon akart sikerülni, de végül is összeállt, és már csak a sütés volt hátra, megkérdeztem Katát, mennyi ideig fog sülni. Kb. fél óra, mondta, és én éreztem, nem tudok már tovább várni és vágyaimnak szerettem volna utat engedni. Annál is inkább, mert a vacsora elkészítését sem akadályoztam vele.

Így, lágyan magamhoz öleltem és a hálószoba felé vezettem. Csodálatos volt. Testünk, lelkünk táncolt már akkor, mikor a bejglit kivettük a sütőből. Az asztalon égett a gyertya, halk karácsonyi dallamok szóltak és mi lelkesen fogyasztottuk első közös ünnepi menünk falatjait. Majd, felbontottam egy üveg pezsgőt és két poharat tettem egy tálcára és az egyikbe beledobtam azt a kis aranygolyót, ami az ajándékomat rejtette. A pohár szélére és a pohárba is epret raktam. A pohár szélén lévőket még csokiba is mártottam, mert tudtam, úgy szereti. A tálcával a szoba felé indultam. Óriási szemekkel nézett, hol a pohárra, hol rám, az én szerelmem, mikor beléptem. Kezembe vettem a két poharat és Kati szemébe nézve mondtam, légy a feleségem. Remegett a lábam és vártam a választ. Nem volt kétségem a választ illetően, de nagy csend telepedett ránk hirtelen. Hangja lassan ért el. Igen, mondta ki végre, de nem láttam azt a nagy boldogságot, amit vártam. Úgy gondoltam, körbe repüli a szobát, mint valami fénylő angyal, de nem, csak egyszerűen azt mondta: igen.

Csalódás volt ez nekem, de emeltem poharamat. Éreztem, valami gond van, de nem akartam kérdéseimmel elrontani az estét. Majd, megkérdezed ünnepek után, nyugtattam magam. Mikor kiemelte az aranygolyót a pohárból, könnycseppek jelentek meg szeme sarkában, majd, miután kiemelte belőle a gyűrűt, elindultak arcán a könnyek és köszönöm, súgta a fülembe, csókomat kérve.

Békés, nyugodt volt az este és fergeteges az éjszaka. Soha nem éreztem még vele olyan jól magam, mint akkor. Sokkal felszabadultabb volt és kezdeményezőbb, mint előtte. Éreztem, mélyül a kapcsolatunk. Bársonyos haja, betakarta mellkasomat, mikor fejét ráhajtva aludt el.

Reggel már, mint jegyesek, ébredtünk és gondoltam, ennél nincs szebb és örültem, hogy megkértem kezét, mert így már nem lehet boldogságának akadálya semmi sem, de az ő arcán nem láttam visszatükröződni a boldogságomat. Ült az ágy közepén, térdeit felhúzva és fejét tenyerébe temetve. Mikor bevittem a kávét, nem mosolygott vissza, mint szokott, csak unottan megkeverte, és mint aki álmodozik közben, kortyolgatta.

Megvan, villant át fejemben. Tudom, mi lehet a baj. És eszembe jutott, mikor elmeséltem neki, mitől félek. Hűvös őszi délután volt. Az egyetem parkjában sétáltunk és lábunkkal rugdostuk a sárgult faleveleket. Hosszú csókokat váltottunk és nagyon erősen szorítottam magamhoz, mert nagyon féltem, hogy, ha felfedem titkom, elveszítem őt. Próbáltam megnyugodni és gondolataimat összeszedni.

- Drága! Valamit el kell mondanom neked. Nagyon, mindennél jobban szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Szeretlek úgy, ahogy vagy. Imádom a lelked és a tested. Veled szeretném leélni az életemet, de nem tudom, boldog lennél-e velem, hisz van, amit nem tudok neked megadni soha és ez bánt. Számomra is sok időt vett igénybe, míg próbáltam elfogadni a tényt, sőt, őszinte leszek, még ma sem békéltem meg vele. Talán ezzel nem is lehet, mert egy élet is kevés hozzá.

- Szeretlek, de mi a gond? Olyan sápadt vagy! Beteg vagy?

- Tudod, nem lehet gyerekem. - Mondtam ki gyorsan, mert féltem, ha akkor nem mondom ki, akkor soha nem leszek képes.

- Nem értem, hisz akkor eddig miért védekeztünk?

- Megértelek, hogy furcsállod, hogy ennek ellenére ragaszkodtam a védekezéshez és az sem véletlen, hogy kértelek, ne a gyógyszeres védekezést válasszuk. Nem szerettem volna, ha szervezeted hormonokkal terheled. Addig, pedig nem szerettem volna felfedni titkom, míg nem voltam tisztában érzéseimmel. Megkell értened, és bocsájts meg nekem, hogy eddig nem szóltam.

- Értem! Biztosan szörnyű lehetett, lehet azzal a tudattal élni, hogy soha nem lehet gyereked. Őszinteségre őszinteséggel szerettem volna válaszolni. Én, nem tudnám elképzelni, hogy babakocsit tologassak és éjszakánként felkeljek, mert sír a gyerek. Tudom, ezzel összetörtem benned a rólam alkotott képet. Annyira féltem a terhességtől, hogy gyógyszert is szedtem, de most már abbahagyhatom. Ismét rendszertelenné fog válni a menzeszem, de örülök, mert már nincs mitől félnem.

- Én, szeretlek! Igaz, gondolataimban az volt, hogy majd örökbe fogadunk egy gyereket, mert nagyon imádom az apróságokat, de, ha Te nem akarod, akkor elfogadom a döntésedet.

Ez jutott eszembe azon a reggelen, mikor nem értettem lehangoltságát. Biztosan meggondolta magát, véltem, és még is csak szeretne gyereket. Talán, ezért rettent meg a házasság gondolatától. Sokáig gondolkoztam még ezen, de nem kérdeztem semmit. Vártam, hogy elmúljanak az ünnepek. Kata kedve kezdett visszatérni és egyre jobban ölelt. A szilvesztert baráti körben töltöttük. Fergeteges buli volt.  Mindenki gratulált és osztozott örömünkben. Na, és mikor jön a trónörökös? Vagy már úton is van? Kérdezték. Fájdalomnyíl volt ez nekem. Erőltetett mosollyal válaszoltam, majd jön, ha jönnie kell.

Lassan visszazökkentünk a hétköznapokba. Mindketten szépen haladtunk a ranglétrán. Esténként külföldi utazásokat tervezgettünk és saját lakásról álmodoztunk. Kata már rég abbahagyta a gyógyszert és kínok kínját élte át, mikor menstruált. Emiatt örültem annak, hogy csak két-három havonta került erre sor. Többször megkérdeztem, hogy nem lehetne-e ez ellen tenni valamit, mire az volt a válasz, voltam orvosnál és minden rendben van. Olyan jól alakultak a dolgaink, hogy ez magával hozta a nyugalmat. Nem volt miért aggódnunk. Az esküvő időpontját még nem döntöttük el. Igazából nem is nagyon beszéltünk róla. Esténként csipszet ropogtattunk tévénézés közben. Olyan meghitt volt minden. A fejét ölembe hajtotta, és én szerettem az arcát simogatni.  Ennek a nyugodt életnek tudtam be, na és a sok csipsznek, hogy Katára kezdtek rakódni a kilók. Jól állt neki a plusz súly. Sokszor csaptam finoman a popsijára, és mondtam, jó áll neked ez a plusz kiló.

- Tudod, fogalmam nincs, miért rakódnak rám a kilók. Valószínű, hogy azért, mert a gyógyszert abbahagytam. Valahol örülök annak, hogy szedtem, mert a plusz kilóknak tudom be azt, hogy a havi ciklusom nem visel úgy meg. Tudod, milyen jó, hogy nincsenek görcsök és néhány csepp vér az egész? Leírhatatlanul jó érzés. Rengeteget szenvedtem már miatta.

- Tudom, kicsim! Szeretlek!

Ennek ellenére Kata fogyókúrába kezdett. De tele volt aggodalommal is, hogy mi lesz, ha visszatér a régi súlya ismét. Akkor jönnek a görcsök? Aggodalma feleslegesnek bizonyult, mert az a felszedett öt-hat kiló maradt. Annak ellenére, hogy futott minden reggel, amire engem is rá akart venni, de nem sikerült. Nem az én világom futkározni. A csipszeket visszautasította, de a súly maradt.

Egyik este későn értem haza, mert határidős munkám volt és adódtak problémák, de végül sikerült befejezni és éjfél körül értem haza. A nappaliban ült az én Katám, nagy plédbe csavarva testét és valami könyvet próbált olvasni. Abból tudom, hogy csak próbált, mert, mikor odaléptem hozzá, hogy megcsókoljam, még mindig azon az oldalon volt nyitva a könyv, ahol egy hete abbahagyta.

- Szia, drágám! Miért nem alszol? Pihenned kéne. Ne haragudj, de nem tudtam előbb jönni.

- Vártalak!

- Fázol szívem? Beteg vagy?

- Miért kérdezed ezt?

- Azért kicsim, mert szerintem egyáltalán nincs hideg itt. Gyere, bújj hozzám, megmelegítelek. Rég beszélgettünk már arról, hogy mikor legyen az esküvőnk, és hogy hova menjünk nászútra. Mit szeretnél?

- Nem tudom.

- Olyan határozott szoktál lenni és most olyan bizonytalan vagy! Mi van veled kicsim?

- Valamit el kell mondanom. Úgy érzem, tudnod kell róla, mert így fer a dolog. Megcsaltalak.

- Mikor? Kivel? És hol? - Nem akartam elhinni, amit mond. Ez nem lehet az én Katám. Nem tehetett ilyet.

- Még az előtt, mielőtt megkérted a kezem. Botlás volt részemről. Egyszer történt csak meg.

- Kivel?

- A főnökömmel.

- Miért? Nem vagyok jó neked? Mi történt veled?

- Nem tudom. Elveszítettem a fejem. Meghívott ebédelni és nem tudom, onnan magától jöttek a dolgok.

- Hol?

- Egy közeli panzióban.

- Nem féltél attól, hogy terhes leszel? Hisz, mindig ettől rettegtél és egyáltalán hogyan tudtad ezt tenni velem? Ezért voltál olyan furcsa akkor. Most már értem a viselkedésedet.

- Védekeztünk. Tudod, hogy nem szeretnék gyereket soha. Veled szeretnék élni, mert téged szeretlek és nagyon szeretném, ha megbocsájtanál.

- Nehéz.

- Miért, hisz őszinte voltam hozzád. Nem értékeled?

- Nem tudom, mit értékeljek és mit ne, ne haragudj, de időre van szükségem, hogy a dolgokat átgondoljam.

- Már nem szeretsz?

- Mindig szeretni foglak, de ez most egy váratlan helyzet számomra, és nem tudom, mit tegyek. Meg tudom-e bocsájtani, vagy nem, még nem tudom. Kérlek, adj időt!

Azt hittem, beleőrülök a fájdalomba.  Az én Katám, akit mindennél jobban szeretek, megcsalt.  Vége van egyáltalán, vagy bármikor folytatódhat? Ezért volt a jutalom, az előléptetés, vagy valóban tehetséges? Ezer, és ezer kérdés kavargott bennem. Minden nap azt gondoltam, hogy könnyebb lesz, de nem, egyszerűen nem tudtam megbocsájtani. Az elkövetkező két hónapban nem nagyon beszélgettünk, és elmaradtak az ölelések is, ami nagyon hiányzott, de egyszerűen képtelen voltam megérinteni. Még mindig haragszol, kérdezte meg reggel és este, amire csend volt a válasz. Más módon ő sem közeledett hozzám. Korán lefeküdt minden este és a hétvégeket is szinte végig aludta. Nagyon fáradt vagyok, mondta, így szinte én csináltam mindent. Mostam, főztem, bevásároltam.

- Ma, nem megyek dolgozni, mert nem érzem jól magam! - szólt azon a hétfői reggelen.

- Hívjak orvost, vagy vigyelek inkább orvoshoz?

- Nem, nincs rá szükség. Pihenek és elmúlik.

Olyan elesettnek és gyengének tűnt, így magamhoz húztam és megcsókoltam, mielőtt elindultam. Napközben többször felhívtam, hogy mi van vele, de hallottam a hangjából a választ. Kettő körül hazamentem, mert már nem bírtam tovább. Mellette akartam lenni. Mikor hazaértem, sápadt volt és a hasát fogta, miközben arca meg-megrándult a fájdalomtól.

- Megint visszatérnek a régi görcsök. – mondta, és görcsoldót kért. Hatott a gyógyszer, mert elaludt. Ott, ültem mellette és simogattam arcát, és itattam fel az izzadtság cseppeket a homlokáról. Álmában is meg-meg rándult teste. El is határoztam, hogy miután felébred, nem tűrök ellentmondást, orvoshoz viszem. Nem tudom tovább nézni szenvedését és aggódtam is, nagyon. Egyenletesen vette a levegőt, nyugodtan kezdett aludni, így gondoltam, gyorsan lezuhanyozok. Jól esett a vízsugár alatt állni. Kezdtem felfrissülni, mikor sikítás hangja törte meg a vízsugár hangját. Gyorsan ki ugrottam a zuhany alól és a szobába futottam.

Kata arca teljesen eltorzult, amin az izzadtság és a fájdalom könnyei csordultak végig. Egész teste görcsben volt. Gyorsan tárcsáztam a mentőket, közben a fájdalom csillapodott, majd újra erősödött.

- Azonnal küldök kocsit! - Hallottam még a telefonban a hangot, de én már Katámhoz siettem, hogy átölelhessem.

- Nyugi kicsim! Mindjárt jobb lesz! Hamarosan itt a mentő.

Tíz perc múlva meg is érkeztek. A mentő orvos látva kedvesemet, első kérdésként azt tette fel, hogy terhes-e. Nemet válaszoltam, nem lehet gyerekünk. A mentőorvos rám nézett, majd Katának is feltette a kérdést, aki fájdalmai közepette válaszolta : nem. Hirtelen eszembe jutott a főnöke.

- Csak nem Kata? És mikor?- kérdeztem

- Tudod, hogy védekeztünk és a teszt is negatív volt.

Megnyugodtam és rájöttem, buta kérdést tettem fel, hisz semmi jele nem volt a terhességnek. Nem nőtt a pocakja, nem voltak rosszul létek. Nem, egy terhes nő nem így néz ki. Míg én elmerültem gondolataimban, addig az orvos Katát vizsgálta. Az, zökkentett vissza a valóságba, amikor azt hallottam: nyomjon! Még! Látom a fejét! Na, még! Mindjárt kint van!

Mi van? Mit nyomjon, és mi van kint?  Csak néztem és nem értettem semmit. Mozdulni nem tudtam.

- Gratulálok! Kisfiú! – Hallottam, egyszerre az orvos hangját és a gyerek sírását.

- Ez hogy lehet? - dadogtam.

- Nem tudom! - válaszolta Kata.

Gyönyörű kisfiú. Az én fiam, vagyis nem. Boldog vagyok, mert mégis van gyerekem. Boldogtalan, mert nem az enyém. Egy félrelépés eredménye.  Aggódom, hogy Kata elfogadja-e, hogy anya, ami soha nem akart lenni. Velem marad, vagy nem? Szeretném, ha velem maradna, és igazi család lennénk, de mi van, ha a gyerek apját választja? Akkor elveszik tőlem a boldogságot.

Ezer és ezer megválaszolatlan kérdés. Akarom őket, de most egyik szeme sír, a másik nevet.

Szívem hangja

Harminc évesen úgy veszem számba életem elmúlt eseményeit, napjait, mintha közel lennék a százhoz. Na, jó, a nyolcvanhoz, és a halálra készülnék, pedig én élni szeretnék. Énekelni a fürdőszobában reggelente, mikor a tükörbe nézve álmosan, de boldogan kenem a borotvahabot az arcomra. Énekelni, mert boldog vagyok, erre vágyok. Soha nem énekeltem még, pedig többször akartam, de a dallam nem tör fel, csak bambán bámultam a tükörbe és megállapítottam, hogy ma sem vagyok vonzóbb, mint tegnap voltam.

Sok korombeli embernek már egy-két gyereke van, de ó, hol vagyok én még ettől. A mosdókagyló alatti mérlegre nézek és még a látványtól is rosszul vagyok. Akkor miért van itt? Azért, mert mindig abban reménykedem, hogy egyszer csodát fog mutatni, és száz alá megy, mondjuk nyolcvanra. Ja, ez a nyolcvan! Úgy látom, ez a heppem. Ösztönös a dolog. Mindenről a nyolcvan jut eszembe. Mi a fenét jelenthet ez? Talán addig fogok élni? Ki tudja? És addig mi vár rám? Komolyan, sokszor szeretnék a jövőbe látni. Lehet egyáltalán a jövőt látni? Vagy csak ámítás az egész? Ezer, és ezer kérdés van bennem. Úgy elbeszélgetnék erről is valakivel, akinek a kezét foghatnám, bőrét simogathatnám és, ha kedvem támadna, csókolhatnám.

Jó lenne már egy igazi csók. Na, nem arról van szó, hogy még nem csókoltam soha, de való, ami való, nem voltam feldobva tőle. Nem igazán sikerültek ezek a próbálkozások. Jaj, soha nem feledem, mikor a gímiben a Gizit megcsókoltam, a szertárban. Mit ne mondjak, rosszul voltam. Fokhagymás, dohány íze volt. Sokáig a csókra sem tudtam gondolni.

A fenébe! Megint megvágtam magam! Minden nap sikerül felszántani az arcom. Miért kell nekem borotválkozás közben merengeni, álmodozni? Hozzám tartozik. Belépek a fürdőszobába, és egyből énekelni támad kedvem, de miután rájövök, hogy nem megy, átmegyek álmodozóba.

Most arról álmodozok, hogy vele jó lesz. Ő más, mint aki eddig az életemben volt. Szerénysége elvarázsol, ahogy mosolyog, maga a boldogság. Félénken közeledek hozzá, mert nem szeretném elveszíteni és igazából nem tudom, milyen léptekkel haladjak. Vágyom, hogy ajkunk összeérjen, és valódi csók mélyítse tovább érzéseimet. Nem vagyok nagy csajozós. 120 kiló, az 120 kiló. Nem én vagyok az első, kit észrevesznek a nők. Mindig olyan laza, menő fazon szerettem volna lenni, de sem önbizalmam, se alakom nem volt hozzá. Én komolyan mondom, már ducinak születtem és úgy is maradtam.

Négy kiló ötvennel nevettem anyámra azon a szeptemberi éjszakán. Három mérettel nagyobb rugdalózó kellett egyből, mint gondolták. Még, ma is megvan az a nyolcvanhatos rugdalózó, amin egy aranyos kis disznó van. Anyám kedvence. Mikor születésem előtt meglátta egy bébi boltban, egyből beleszeretett. Tiszta plüss, tiszta bársony. Apám mesélte, hogy miután megszerezte, leült a kanapéra és csillogó könnyek közepette simogatta az anyagot, majd ringatta, mintha már benne lettem volna. Nagyon várta, hogy megérkezzek, de kissé csalódott volt, mikor meglátott, mert csak a kezem fért volna bele a kis disznós ruciba. Soha nem ringatott benne. Szerintem ez olyan fájdalmas volt számára, hogy még ma sem dolgozta fel.

Anyám, nagyon szép nő volt, bár még ma is az. Minden férfi megfordult utána és ő ilyenkor örömmel billentette meg csípőjét. Szeretett flörtölni a férfiakkal. Apám imádta. Sokszor láttam, mikor apám leült a tévé elé és becsukta a szemét és valahol máshol volt. Ilyenkor tudtam, hogy anyámra gondol. A tévé csak azért kellett ehhez, hogy elhitesse velem, hogy valami izgalmas műsort néz és egy ideig ne zavarjam. Nyugodtan akarta ilyenkor érinteni az imádott nő bőrét, végig csókolni a testét. Beletúrni szőke hajkoronájába. Nagyon szerették egymást. Legalább is én mindig ezt láttam. Nem voltak anyagi gondjaink. Megvolt minden, amiről álmodtunk. Apámnak autószervize volt, és nagyon jól ment. Megbízható, jó szaki volt és hasonló kaliberű munkatársakkal vette körül magát. Igaz, reggeltől estig dolgozott, de az ország távoli pontjáról is jöttek hozzá.

Arra még emlékszem, mikor anyámmal három évesen átléptem az óvoda küszöbét, és fél évig még minden nap megtette az utat velem, de aztán hirtelen eltűnt az életünkből.

-Szeretlek, kicsim! Mindig szeretni foglak! - mondta reggel, de azon a délutánon már apám jött értem és sírt. Nagyon megijedtem, mert apám soha nem sírt. Mindig nevetett. Vidám volt még akkor is, mikor fáradt volt. Biztosan anyámmal történt valami, riadtam meg. Hozzá akarok menni. Csak ismételgetem, de apám azt mondta, nem lehet. Majd jönni fog, de mi ketten maradtunk, fiam. Nem akartam elfogadni, hogy anyám nem ad puszit reggel, este és egyáltalán nem tetszett ez az egész. Anya, már nem szeret minket, kérdeztem, mert meg voltam győződve róla, hogy csak ez lehet távozásának oka., mert, ha szeretne minket, akkor soha nem tenne ilyet.

-Anya nagyon szeret minket, de mást is szeret, és most vele van, mert neki is szüksége van anya szeretetére. - mondta apám halkan, míg kezében tartott olajos ronggyal végig törölte arcát. Ránéztem, és felnevettem, mert olyan mókás volt. Fekete volt az arca, itt-ott, a könnyek által elmosódott festéktől. Ő, is elnevette magát, majd felkapott, és úgy magához szorított, hogy majd összetört és ismételgette, szeretlek, fiam. Mintha ma történt volna, olyan élénk az élmény.

Szeretlek, apa, nagyon szeretlek, és látom a tükörben a könnyeimet. Sokat köszönhetek apámnak. Úgy is mondhatnám, mindent. Csodálatos gyerekkorom volt. Mindig próbálta anyám hiányát pótolni. Igaz, egy igazi családot nem lehet pótolni, de sokkal boldogabb voltam, mint sok családban élő társam.

Anyám két-háromhetente jött és elvitt ide-oda, majd este haza. Nem tudom, hova költözött tőlünk. Soha nem vitt el az otthonába, és soha nem mutatott be annak, akit úgy szeretett, mint minket. Sokszor szerettem volna felmenni hozzá, főleg akkor, mikor kicsi voltam. Vágytam arra, hogy bebújjak az ágyába és ő meséljen nekem, miközben én magamba szívom az illatát és magammal tudom vinni, hogy érezzem, mindig ott van velem. Soha nem sikerült ez az álmom. Hiányzik, még most is hiányzik ez az érzés. „Anya, miért nem viszel fel”-re mindig az volt a válasz: „Kicsim, az egy más világ. Az, az én világom, az pedig, mikor veled vagyok, a mi világunk.”

A fene értette ezt a nagy bölcs választ, de elfogadtam, mert mit tehettem volna. A lényeget levágtam és az az volt, hogy nem lehet. A körítés pedig nem érdekelt. Hiányzott anyám mindig, de a legfájdalmasabb akkor volt, mikor általános másodikban, ó, még felidézve is összetör a fájdalom. Anyák napi ünnepség vol,t és minden osztálytársamnak ott volt az anyukája, csak az enyém nem. Huszonöt anyuka között apám volt az egyetlen férfi. Szavaltam. Én, kis pufi, szavaltam. Alig jött ki szó a számon, olyan fájdalmat éreztem.

Emlékszem, elkezdtem a verset, és nem tudtam folytatni. Nem azért, mert elfelejtettem a szöveget, hanem azért, mert becsapottnak éreztem magam. Megígérte, hogy eljön. Akkor hol van? Hüppögtem és a legrosszabb az volt, hogy befelé sírtam, mert tudtam, a könnyeimet nem láthatják, mert akkor kinevetnek. Nagy nehézségek árán befejeztem a verset, majd odaléptem apámhoz és átadtam neki, az anyámnak szánt ajándékot, a sárga tulipánt és a gyurma szívet, amire pirossal volt festve, hogy édesanyámnak szeretettel.

Csend. Néma csend volt a teremben és minden szem rám szegeződött. Megrémültem. Nem értettem semmit. Majd megtapsoltak, ezt meg végképp nem értettem. Ez volt az első fellépésem. Na, nem is igazán volt több. Soha nem jelentkeztem többet arra, hogy valaha, valamikor is verset mondhassak. Akkor, az ünnepség után még a barátom anyukája odajött hozzám és azt mondta: „Danika, nagyon ügyes voltál. Csodálatosan szavaltál!” és megsimogatta az arcom. Ó, milyen jó lett volna a kezét anyám kezére felcserélni! De, az  érintés is annyira jól esett, pedig tudtam, a sajnálat vezette kezét.

Vigasztalni akart, fájdalmamat enyhíteni, de az tovább fokozódott, mert még az nap este, mikor Morcit levittem sétálni, anyámat láttam, ahogy egy idegen férfi vállára hajtja a fejét, aki beletúr a hosszú hajába és közben megpuszilja anyám arcát. Összetörtem. Felkaptam Morcit, és magamhoz szorítottam. Ő nem ugrált. Hősiesen tűrte a szorításomat. Ő, aki azért került hozzánk, hogy ne legyek egyedül.

Nem tudom, mit keresett anyám a környékünkön. Igaz, arról sem volt fogalmam, hol lakik. Legszívesebben hazafutottam volna, de nem bírtam futni, mert ötven kiló fölött voltam, így csak hazabaktattam. Sokat csúfoltak a külsőm miatt, de szerettem enni. Mindenevő voltam. Mikor szomorú voltam, akkor duplán ettem. Hat évesen már főztem. Imádtam a konyhában sürögni, de igazán sütni szerettem. Olyan piskótákat kevertem, hogy a szomszéd néni csak nézett. Neki soha nem sikerült, mindig összeesett. Büszke voltam, hogy nekem sikerül. Gyűjtöttem a recepteket és sütöttem, de nem mosogattam. Azt soha nem szerettem. Apám a fejét fogta, mikor este hazaért, a sok mosatlan láttán, de mosolyogva simogatta a tányérokat, miközben falta a süteményeimet, mert hat éves koromtól minden nap volt süti nálunk. Egyre jobban érdekelt a cukrászat és elhatároztam, én cukrász leszek és olyat fogok sütni, amit még senki nem sütött. Lendületet adott nekem ez a gondolat, és könnyebb volt a napokat elviselni.

Így kevésbé zavart, hogy testnevelés órán rajtam röhögött az egész osztály, mert a távol és magas ugrás ismeretlen volt számomra. Futás? Három méter után össze akartam esni, de nem érdekelt semmi, csak a gondolat zakatolt bennem, hogy híres cukrász leszek.

Elképzeltem a kis cukrászdámat, ahogy születnek a tortacsodák, ahogyan a marcipánmasszából rózsacsokrok készülnek. Apám támogatott, így kerültem a szakközépbe, hogy cukrásznak tanuljak. Ott már nagyobb sikerem volt, mert annyira érdekelt a szakma, hogy mondhatom, én voltam az egyik legjobb és ezt díjazták a többiek, és elismerték tudásomat, de a közös bulikra nem hívtak. Valahogyan nem illettem a képbe. Duci testem, pattanásos arcom, nem emelte a csapat színvonalát. Így igazából a nagy bulizás kimaradt az életemből, mert akkor nem mentem, később pedig már más kötötte le az életemet.

Volt egy-két lány a diákévek alatt, de nem igazán tudtam velük mit kezdeni, mert inkább barátot láttak bennem, mint férfit. Soha nem tudtam elhitetni velük, hogy nekem is vannak érzéseim, érzelmeim. A Saci mondta egyszer ki azt, amit sokan gondoltak rólam. „Dani, Te egy mosolygós fánk vagy! Rólad senki nem hiszi el, hogy tudnál úgy hódítani, mint más férfi és senki nem tudja elképzelni, hogy hogyan tudnál szeretni az ágyban.” Puff! Összetörtem. Miért nem hihető az, hogy palacsinta kezeimben is lehet gyengédség, és az én szívemet is úgy össze lehet törni, mint bárki másét, sőt, jobban, és én is úgy tudok szeretni, mint más a földön. Azért, mert kövér és csúnya vagyok, azért már le vagyok írva? Csak a szépnek áll a világ? Töprengtem el néha, de éltem az álomnak. A lelkem darabokra zúzása még jobban fokozódott, mikor érettségi előtt szemüveges lettem. Na, mókás fazon vagyok, az biztos. Akkor, már csak azon gondolkodtam el, hogy miért nem tükrözi a külső a belsőt, mert úgy éreztem, a belsőmet egyáltalán nem adja vissza a külsőm.

Suli után a Laci bácsinál kezdtem dolgozni. Az öreg nagyon szeretett, és hálás volt, mert nőtt a forgalma. Olyan csodás torták készültek, mint előtte soha. Pénteken délutánonként mindig állt a sor, ilyenkor kinéztem, és imádkoztam, és kértem, hogy egyszer az én saját üzletem előtt álljanak így sorba. Vágytam egy saját üzletre, de anyagi fedezete nem volt meg. Igaz, jól kerestem és apámnak is volt megtakarított pénze, de az kevés volt ahhoz, hogy belevágjak. Sokba, nagyon sokba kerültek a gépek, de nem adtam fel, mert tudtam, egyszer valóra válik az álom. Ebben a szellemben dolgoztam minden nap.

Öt évvel ezelőtt, március huszadikán, hűvös, esős nap volt. Furcsa hangulatom volt. Egész délelőtt valami megmagyarázhatatlan, miközben egy marcipán figurát próbáltam a megrendelt születésnapi tortára felvarázsolni. Rutin. Tiszta rutin az egész, de akkor nem ment. Alig tudtam megformálni a maci figurát. Mindig letört belőle valahonnan egy darab. Nem értettem, hogy mi van, hisz abból a masszából dolgoztam tegnap is. Kezdtem már ideges lenni, mert nem találtam magyarázatot, és ha valaminek a miértjét nem értettem, az nagyon zavart. Több mint dupla időt fordítottam a macira, mire végre sikerült a torta tetejére felhelyezni, de akkor megmagyarázhatatlan dolog történt. Egyszer csak a maci leesett a torta tetejéről, és apró marcipán morzsaként hevert az asztalon. Életemben ilyet még nem láttam. Hogy tudott onnan leesni? És hogy tört ilyen apró darabokra? Nincs az a marcipán, ami így összetörhet.

Döbbenten álltam, míg egyszer csak óriási testem elkezdett remegni. Majdnem sokkot kaptam, mert a remegés megrémített. Felnéztem az órára, ami 11:20-at mutatott.

-Danikám, semmi gond, nyugodj meg. Menj, igyál egy üdítőt és pihenj kicsit. Majd én befejezem. - Veregette meg Laci bá a vállam. Szót fogadtam, és egy hideg limonádéval kimentem. Zuhogott az eső, de nem érdekelt. Kiálltam, és hagytam, hogy mossa ki az eső belőlem ezt a megmagyarázhatatlan érzést.

-        Dani! Danikám! Gyere már, fiam! - szólt az öreg – fiam, az apád!

Alig tudta elmondani mi történt, ömlöttek a könnyei és rázta testét a fájdalom, miközben magához ölelt.

-Ez nem lehet, fiam! Felfoghatatlan! Édes Istenem! Miért pont őt? - mondta az öreg és én úgy éreztem, ott halok meg. Apám szerette a gyorséttermi kajákat. Azon a napon is kiugrott az egyik közeli üzletbe. Papírzacskót kezében lóbálgatva, fütyörészve sétált a kocsija felé. Már nyitotta az ajtót, mikor egy őrült lövöldözésbe kezdett az utcán, és három golyót ajándékozott apám testének.

11:20 állt a jegyzőkönyvben. Akkor, mikor megállt az óra, és leesett a marcipán figura. Igen, megállt az óra, mert, mikor visszamentem, akkor is annyit mutatott. Az, az óra még ma is úgy van. Soha többé nem nyúlt hozzá senki.

Laci bá üzletében azóta két óra van. Nehezen dolgoztam fel a történteket, sőt, igazából nem is vagyok túl rajta, még ennyi idő után sem. Ettől az érzéstől nem lehet megszabadulni, ez örökre megmarad. Apám műhelyét nem tudtam folytatni, mert nem értettem hozzá és tudtam, az tőle volt olyan sikeres, így eladtam és abból építettem ki az én kis cukrász birodalmamat.

Belevetettem magam a munkába. Felejteni akartam, és bizonyítani apámnak, hogy megbecsülöm a pénzt, amit ő keresett meg. Egy év után teljesült az álom. Úgy álltak sorba nálam, mint Laci bánál péntek délutánonként, csak nálam szinte minden nap. Apámtól tanultam, hogy sikert csak sikeres emberekkel tudok elérni, így úgy, mint ő, a legjobb szakembereket gyűjtöttem magam köré és együtt dolgozunk a sikerér,t és büszke vagyok a csapatra. Rengeteg nő zsong körül, pedig nem fogytam egy grammot sem. Sőt! Még mindig pattanásos az arcom. Örök tini vagyok, és a szemüvegem is megvan, amin gyakran van liszt és csoki, mert ugye, akarva és akaratlanul is hozzáér az ember, főleg én, mert állandóan lecsúszik. Lehet, hogy másikat kéne csináltatnom? Ennek ellenére annyi a nő körülöttem, hogy én sem hiszem el. Mit tesz a siker, mit tesz egy cukrászda?

Most lenne kit simogatni, de színjáték lenne az egész. Belegondoltam abba, hogy mikor átadjuk magunkat egymásnak, akkor ő nem is a Danival szeretkezik, hanem a Rigó Jancsival. Ezen töprengtem már sokszor és jó egy hónappal ezelőtt is, mikor leültem egy padra, mert a tiszta levegő serkenti az agyat, mikor egy gyönyörű nőt pillantottam meg egy másik padon. Néztem mosolyogva, és elképzeltem, milyen jó is lenne vele. Egyszerű, és szép volt. Összegyűjtöttem minden bátorságomat és megszólítottam. Csodálkoztam, mert nem utasította vissza a közeledésemet. Azóta már többször találkoztunk, de kicsit csaltam, ami miatt szégyellem is magam, de biztosra kell mennem. Nem árultam el neki, hogy ki is vagyok valójában, és mim van.

Azt mondtam, lépcsőházat takarítok. Furcsa módon nem lepődött meg, csupán azt mondta a múltkor, Te többre vagy képes. Jól esett, nagyon. Már, majdnem elmondtam az igazságot, de sikerült megtartanom kis titkomat. Én, már láttam őt munka közben. Elsősöket tanít, és nagyon szereti a tanítványait és azok is őt. Jó anya lesz, állapítottam meg.

Elhatároztam, hogy mikor két hónap múlva lesz a születésnapja, majd akkor felfedem titkomat és készítek egy olyan tortát, mint amin most dolgozok. Ó, már rég bent kéne lenni. Nem fogunk időben elkészülni. Tegnap este hazamentem, és bekapcsoltam a tévét, majd becsuktam a szemem és utaztam a vágyaimban. Úgy, mint apám rég, de én Luca kezét érintettem és az ő hajába fúrtam fejem és elgondoltam, mikor majd testünk forr egybe igaz szerelemben, vágyaktól vezérelve. Közben saját gondolataimat szedtem csokorba és szavaltam neki.

Megsimogatnám arcodat, mint ahogyan a nap

simogatja a virágokat.

Veled ébrednék nap, mint nap.

Ölelnélek, mikor lemegy a nap.

Tested, testemhez érve és simogatva

Boldogan forrnánk egybe.

Beteljesült vágy után karodban pihennék

Boldogan egy életen át.

Szavaltam, beleszavaltam magam a vágyba, amitől megkívántam e női testet és már játszottam is vele, gondolataimat tovább szőve.

Izzó testek

Forró vágyak

Ölelések és csókok

Érintések és feltörő hullámok

Eszeveszett akarása az élvezeteknek

Táncoló parázsa a léleknek

Mohón és vadan, vagy éppen lágyan

Ahogyan a test kéri, és mikor megkapja

Lelkének hangjával, testével köszöni

Csodálatos álom, mit szőttem és tudom, ő lesz az igazi. Érzem, és az sem lehet véletlen, hogy évtizedek után szavalok újra neki. Hiszek a jövőben. Talán boldog leszek végre.

Ma, befejezzük a legnagyobb alkotásomat. Anyám születésnapja lesz holnap. 60 éves. Meghívtam vacsorázni. Nem tudom, hogy egyedül jön, vagy elhozza magával őt is, kit úgy szeret, mint minket szeretett. Meghívtam az ismerőseit, de szigorúan csak az ő barátait.

Nem volt egyszerű felkutatni őket, de talán örülni fog neki. Azért, nem hívtam mást, csak az ő barátait, mert azt szeretném, ha az ő világában lenne. Szeretném visszakapni őt ennyi év után, mert hiányzik nagyon.

Tortába öntöttem alakját életnagyságban és azt a ruhát adtam rá, ami akkor volt rajta, mikor utolsó nap elkísért az oviba. A szoknyán még a gyűrődést is élethűen sikerült megcsinálni. Nagyon szeretném, ha visszakapnám azt, akit elveszítettem. Talán sikerül. Holnap este kiderül, mikor betoljuk a tortát. A kezébe adtam azt a szívet, amit akkor, ott, apámnak adtam.

Most, talán, elfogadja, mert szívem hangja, talán, elér hozzá.

Egy házasság lapjai

Mikor, ott állsz álmaid ruhájában és kimondod, jóban, rosszban, betegségben, egészségben, akkor hiszed, hogy ez így is van. Aztán, mikor másként alakulnak a dolgok, akkor ezerszer elismételgeted a mondatot magadban, mert nem érted, miért változott meg miden.

A takarításnak van egy előnye, vagy inkább hátránya, az, hogy kerülnek a kezedbe olyan dolgok, aminek nem igazán örülsz, mert nem tudod, mi értelme van felidézni mindent, de mégis kézbe veszed és letörlöd róla a port. Majd, kicsit remegő kézzel kinyitod azt a könyvet, ami napló volt számodra és élénken látod újra az eseményeket. Így voltam ezzel én is.

Tavasz van, hát akkor takarítsunk!  Az egyik fiókban megtalálom azt a barna füzetet, amit leporoltam. Egy házasság lapjai az első oldalon. Nehéz tovább lapozni, mert könny nélkül nem megy, és nem akarok sírni. Nevetni szeretnék, önfeledten nevetni.

Hirtelen nagymamám jut eszembe, ki mindig azt mondta, hasonló a hasonlóval és eszembe jutottak azok a falusi esküvők, mikor gyerekként láttam, mikor a násznép végigvonul a falun és mindenki kiállt a kapuba, hogy lássa az ifjú párt. Aztán, mikor elhaladt a hosszú menet, mert mindig olyan hosszú volt, mintha soha nem akarna véget érni, nekem legalábbis úgy tűnt.

Szóval, mikor tovább haladt az ifjú pár, nagymamám hangosan adott véleményének hangot, ami vagy az volt, hogy összeillenek, vagy az, hogy nem, de mondandójának mindig az volt a vége, hogy tudod, lányom, hasonló a hasonlóval. Talán, jóstehetség volt, mert sokszor ráhibázott. Gyakran hallottam azt is, hogy na, én megmondtam, a szegény a gazdaggal ne keveredjen. Nem értettem, mi köze a gazdagságnak a házassághoz. de igazából nem is gyerek agynak való volt. Olyan, mélyen rögzült ez bennem, hogy míg élek, maradnak az emlékképek, de nem csak a szavát hallatta, ha kellett, a tettek mezejére is lépett.

Tizenhat voltam, mikor elért a nagy szerelem. Tudod, amit soha nem tudsz feledni. Még akkor sem, ha akarnád. Mindenki élte már át ezt az érzést szerintem, így nagyon nem kell ecsetelni, mit érez ilyenkor az ember. Boldog voltam, végtelenül boldog. Láttam magam előtt a jövőt, a boldogságot, míg egy napon azzal kellett szembesülnöm, hogy már nem húz magához a szeretett kar és kerüli a találkozást az, aki mindig kitárt karral várta, hogy átöleljen és, mikor elkerülhetetlenné válik a találkozás, akkor közli veled, rezzenéstelen arccal, hogy vége. Mi történt, kérdeztem, de nincs válasz. Mit tehettem, el kellett fogadnom az elfogadhatatlant. Zokogás éjjel-nappal, és már annak is örültem, hogy láthatom. Fájdalmasak voltak azok a pillanatok, de valahol mindennél szebbek, mert még magukban hordozták a reményt. Sokáig nem láttam senkit az én kedvesem oldalán. A reményem akkor foszlott szerte, mikor hasonmásomat láttam kedvesem oldalán. Akkor még érthetetlennek tűnt minden, hisz olyan volt, mintha velem lenne. Évek hosszú sora kevés volt ahhoz, hogy megértsem. Már felnőtt fejjel tudtam meg, az igazságot, hogy mi árnyékolta be a boldogságom. Az én áldott jó nagymamám a tettek mezejére lépett és lépéseket tett, hogy elválasszon minket. Nem tudtam csalódásomat magamban tartani, és rá kellett kérdeznem, miért tette.

-Nem hozzád való volt. Ő, gazdag, Te szegény.

Levegő után kapkodtam, mert szólni sem tudtam. Igaz, hogy nekik több volt, mint nekünk, de annyival nem több, hogy ez oka lehetett volna bárminek is. Annál is inkább fájt, mert az, ki oldalán maradt, annak szinte semmije nem volt. Megbocsájtottam nagymamának, mert mi értelme lenne a haragnak, de fájdalmamat tovább cipeltem magammal. Lehet, hogy soha nem sikerült volna a kapcsolatunk, de a mai napig úgy érzem, ha nem szól bele, akkor minden sikerült volna, bár sokszor eszembe jut az is, hogy nincsenek véletlenek. Az biztos, ha nem így alakult volna, akkor ma nem lenne ez a barna napló, ami életem hosszú éveit tartalmazza.

Hosszú-hosszú éveket. Azzal kezdtük, hogy kimondtuk a boldogító igent. Milyen furcsa! Már a házasság első napjai is laponként a naplóban. Az esküvőn vidám volt mindenki és az is maradt, kivéve engem, mert gyorsan lefagyott a mosoly arcomról, mikor hajnal felé a vendégek elköszöntek és maradt a szűk család, és anyósom szava.

-Tudod, Ági, az az igazság, hogy én nem ilyen menyre vártam. Én, a gazdag Pannit képzeltem el a fiam oldalán. Gazdagok, és már általánosba is együtt jártak. Mindig, azt a napot vártam, hogy összekötik az életüket. Nem tudom, mivel vetted le a Lacit a lábáról, de nem is érdekel. Én, soha nem foglak elfogadni téged, ezt tudnod kell és soha nem bocsájtom meg neked, hogy átvetted Panni helyét.

Azt sem tudtam, kiről beszél és ugyan mit vétettem, és miért nem szólt előbb. Akkor, legszívesebben világgá futottam volna. Magamtól kérdeztem, mi is van most? Mit keresek én itt? Mikor rákérdeztem Lacira, hogy, hogy is van ez, akkor végképp úgy éreztem, életem legnagyobb ballépését követtem el ezzel a házasságkötéssel. Megtudtam ugyanis a történetet.

-Igen, szerelmes voltam abba a Panniba és feleségül is akartam venni.

-Akkor miért nem tetted? - Kérdésemre az volt a válasz:

-Lemaradtam. Ugyanis, két éves külföldi tartózkodáson voltam és, mire hazajöttem, ő már férjnél volt. - Bumm-bumm, dübörgött az agyam. - Nagy szerelem volt! - Tette még hozzá.

A lelkem zokogott, de még jobban akkor, mikor beültünk a kocsiba és megmutatta, hol él kedvese.

-Látod? Itt élhetnék.

Nem tudom elmondani, mit éreztem. Az, a mondás jutott eszembe, hogy amit nem tudunk, az nem fáj, és azzal egészítettem ki, hogy, ha megtudjuk azt, amit nem kéne, az pedig nagyon tud fájni. Szép volt az indítás az biztos és ugye, reményekkel tele.

Lassan alakultak közös életünk napjai. Munka és tervek, ezek töltötték ki a napokat. Terv egy saját lakásra vonatkozólag. A háztartást remekül vezettem azt hiszem, mert nem nagyon lehetett belekötni. A párom súlya szépen gyarapodott, a lakás ragyogott, a ruhák tiszták voltak. Az éjszakák azok furcsák és nyomasztóak voltak. Minden egyes együttlétnél azt éreztem, megcsalnak. Egy test voltam csupán, akin a vágyak kielégülnek. Nem az én arcomat látta ezekben a pillanatokban. Az én vágyaim háttérbe szorultak. Most, hogy lapozom a sárgult lapokat, jut eszembe, hogy soha nem került szóba, hogy én mit szeretnék, mi esne jól. Mindig addig tartott az ölelés, míg neki jó volt. Az, hogy nekem sikerült-e eljutni a boldogságig, az soha nem volt téma, és hol sikerült, hol nem. Minden nap, abban reménykedtem, hogy minden megváltozik és boldogan fogunk élni. Lenyeltem anyósom részéről a békát és ahol tudtam, segítettem neki, és próbáltam úgy szeretni, mint a saját anyámat. Elfogadtam a sorsomat, és valahol azt hittem, minden házasság ilyen. Azon dolgoztam, hogy szebb, jobb legyen minden.

A lakásterveink kezdtek alakulni. Kaptunk az anyósoméktól egy telket és már láttam magam előtt a szép kis házat. Kezdetét vette a tervek kidolgozása. A család szépen lerajzolta, hogy hol lesz a konyha, fürdőszoba, s a többi. Nem kérdezték meg soha, hogy van-e valami elképzelésem. Egyik ilyen alkalommal véletlenül megemlítettem, hogy a kis szoba nem lenne-e jobb a másik oldalon, mikor anyósom hangja csattant.

-Semmi beleszólásod nincsen! Mi adjuk a telket és szeretném, ha távol tartanád magad minden megjegyzéstől!

Ismét jól éreztem magam, igaz, hogy a telket ők adták, de a kölcsönt én és a párom vettük fel, aminek törlesztése a mi feladatunk. Vittem még a vállalati kölcsönt, de csend, te hallgass volt a nevem.

Lassan felépült a ház, amiben sok kétkezi munkám volt és sok barátom, kollégám dolgozott rajta, de kevésnek bizonyult, mert én voltam továbbra is az, aki semmit nem adott. Az építkezés vége felé kezdődtek a reggeli rosszullétek. Tudtam, terhes vagyok. Nagyon boldog voltam. Nagyon szerettem volna anya lenni és gondoltam, anyósom is megváltozik, de rajtam kívül csak apósom örült a kis életnek. Ő azt mondta:

-Boldog vagyok és bízom benne, még megélhetem, hogy a kezemben tarthatom az unokámat. Anyósom, nem akart még nagymama lenni, a párom pedig még apa nem akart lenni. Akkor, nem érdekelt semmi már, csak az, hogy gyereket nevelhetek és neki adhatom a szeretetemet. Csodálatosnak nevezhető két év következett, mert annak ellenére, hogy a párommal a kapcsolatunk nem javult és anyósommal sem sikerült egymáshoz közelebb kerülni, de a fiamnak éltem. Apósom gyakran meglátogatott minket, és törölte a szemében lévő örömkönnyeket és szava mindig a fülemben van.

-Addig, jó neked, míg én élek!

Nem igazán értettem, mit is akar mondani. Mindig egyedül jött, anyósom soha nem akart vele jönni. Valahol örültem neki, de úgy gondoltam, a gyereknek nagymamára is szüksége van, és ezért bántott, hogy nem jön. Mikor, én akartam átmenni a gyerekkel, akkor pedig mindig elfoglaltsága volt. Egy idő után feladtam a próbálkozást. Hamarosan szembesültem a ténnyel, amit apósom mondott. Fiam második születésnapja előtt nem sokkal hagyott itt minket, és akkor minden megváltozott.

Kezdett a boldogság, könnyekké változni. Anyósom sokat volt nálunk, és egyre többet foglalkozott az unokájával és az én fiam kezdett megváltozni. Az a csodálatos gyerek mindenre nemmel válaszolt és egyáltalán nem akart szót fogadni. Aggódtam, és próbáltam kapaszkodót keresni páromnál, de elutasításra találtam. Kezdtünk távolodni rendesen egymástól. Valahogy, mindig az volt, amit a mama mondott. Tehetetlennek éreztem magam és egyre gyakrabban írtam le azt, amit éreztem. Megnyugtatott. Az, én naplóm volt a lelki társam, ami nem csak a betűket, hanem a könnyeket is megőrizte. Két sokkszerű hír is ért akkortájt.

Az egyik az volt, mikor apósom halála után meglátogattuk anyósomat, és a legnagyobb csodálkozásomra még temetés előtt, mikor az embernek még ideje sincs feldolgozni a történteket, már mindenütt csipketerítő volt, amit tudtam, apósom soha nem szeretett. Ruhái, pedig már bezsákolva, kidobásra készen. Egyből az jutott eszembe, hogy egyáltalán szerette-e azt az embert, akivel élt, vagy hogyan szeretett ő egyáltalán? Olyannak tűnt az egész, mintha egy gyerek vágya teljesült volna, és végre felszabadultan telerakhatott csipkével maga körül mindent. Nekem, ezt nehéz volt feldolgozni.

A másik lelkemet simogató az volt, mikor egyik este párom csak ült és bámult maga elé. Már pont rá akartam kérdezni, mi bántja, mikor csak úgy, magától megszólalt. Talán érezte, hogy kérdezni akarok.

-Lehet, hogy van egy lányom is. Nem tudom. Valószínű, hogy az enyém és azért ment férjhez, mert nem voltam mellette.

Megfagyott körülöttem minden. Most akkor mi van? Még mindig tart, vagy mi történik körülöttem?  Abban, biztos voltam, hogy, ha tart, ha nem, a lelke még mindig ott van. Egyet nem értettem csupán, azt, hogy miért nősült meg, és miért nem akar kilépni?

Anyagi helyzetünk kezdett romlani, így egyre többet dolgoztam. Volt, hogy napi 14-16 órát. Kevesebbet voltam a fiammal, és anyósom egyre többet. Hiába való volt a sok munka, mert szinte csak az a pénz volt, amit én vittem haza. A párom egyre kevesebbet dolgozott. Nem megy az üzlet, hallottam oly sokszor, amin annyira nem lepődtem meg, mert nem nagyon mentek a vállalkozások. Eszembe nem jutott, hogy más oka lehet.

-Te menj dolgozni! – mondta a gyerek állandóan, és nem akart velem lenni. Mikor, egyik nap a spenótot az asztalra öntötte és a tányért óriási lendülettel eldobta, ledöbbentem és, mikor közölte, ez ehetetlen, nem kell, azt akarom, amit a nagyi főz, úgy éreztem, eljött az ideje, hogy elbeszélgessek a mamával.

Mikor megkérdeztem, miért hangolja ellenem a gyereket, a vállát vonta és nagyot nevetett. Sokat gondolkoztam, mit tehetnék, de egyedül csak egyetlen megoldást láttam, többet kell a fiammal lennem. Mivel több helyen is dolgoztam párhuzamosan, az egyiket felmondta. Ebből óriási vita támadt, mert kevés volt a pénz.

Már kezdtem látni a tulajdoni lapon a bejegyzéseket. Próbáltam az étkezéseken spórolni, de az még nagyobb vitát szült, mert ennivalónak mindig óriási mennyiségben kellett lennie. Ott volt a kérdés, most mi legyen? Számomra fontos volt a család és csak abban a zárt világban éltem, amit ők alkottak. Soha nem mentünk sehová. Soha nem nyaraltunk, nem voltunk színházban, de sorolhatnám a végtelenségig, hol nem voltunk. Az, lebegett előttem, hogy amink van, azt meg kell tartani és a gyereknek minden tőlem telhetőt meg kell adnom. Így, visszatért a régi forma én dolgoztam és megoldottam a számlagondokat. Gyakran, voltam fáradt, de tudtam, nem adhatom fel. Gyakran előfordult, hogy vasalás közben elbóbiskoltam, de hálás voltam a sorsnak, hogy egészséges vagyok és tudom csinálni.

Anyósom lakását is én takarítottam, hogy ezzel is segítsek neki. Sokszor be-be szólogatott, de nyeltem a békát. Nagyon fájt, mikor véletlenül hallottam meg, mikor anya és fia beszélgettek.

-Áginak nagyon rosszul esett, amit mondtál.

-Ne törődj vele, fiam! Kit érdekel, hogy rosszul esett neki, vagy haragszik?

-Jó, jó, de szükségünk van rá és mi lesz, ha egyszer megunja?

-Ne félj fiam! Áginak olyan a természete, hogy, ha szükség van rá, szó nélkül segít, ebben biztos lehetsz! Azt, meg hagyd nyugodtan, hogy dolgozzon, mert szükségünk van arra a pénzre. Had dolgozzon! Te, kisfiam, Te vigyázz magadra! Kíméld magad, majd Ági megkeresi a pénzt.

Miért kellett ezt nekem meghallani? Nagyon fájtak a szavak, de eszembe nem jutott, hogy felbontsam a házasságot. A gyereknek apára is szüksége van, és családra is.

Nehéz évek jöttek, mert már a fiam is csak bejárónőnek tartott. Mikor próbáltam a párommal megbeszélni, hogy mi a probléma, mindig azt mondta, majd mindjárt megkérdezem a gyereket is, mi a véleménye, és hogy is történt a dolog. És mindig megkérdezte a gyereket az éppen aktuális problémáról, majd felém fordult és kérte, mondjam el az én verziómat. Nem igazán tetszett, hogy nem tudjuk soha négyszemközt megbeszélni a dolgokat, de elmondtam ilyen helyzetekben is, mi is történt. Ezeknek a beszélgetéseknek mindig az lett a vége, hogy fiam, neked van igazad. Ne törődj azzal, mit mond anyád. Apád szeret téged, és mindig neked van igazad. Gondoltam, ez majd megváltozik, de nem. Egy idő után már soha nem mondtam el gondjaimat a páromnak. Együttléteink is egyre monotonabbá váltak. Hiányoztak a simogatások, az, hogy oda tudjak bújni. Hiányzott a testi kényeztetés, de nem kaptam meg. Ráadásul minden alkalommal éreztem, nem én vagyok vele. Nem tudom, milyen érzés lehet az, ha ölelünk valakit és közben gondolataink, szívünk mást simogat. Azt, viszont határozottan tudom, és éreztem, milyen csupán testnek lenni egy játékban.

Az évek múlásával egyre jobban vágytam a boldogságra, de egyre távolabb kerültem tőle. Magányos voltam, a családon belül. A fiam, csak azt közölte velem, mire kell pénz, és már futott is a nagyihoz. Volt, amikor nem volt teljesíthető, amit kért, mert vagy nem értettem vele egyet, vagy nem volt rá pénz. Akkor ő mindig hangosan kiabált velem és azt mondta, meg fogod venni, mert, ha nem, nagyon megbánod, és láttam a dühöt a szemében, ami azt sugallta, hogy bármire képes.

Mindig élvezte az apja, és a nagyanyja támogatását. Sokat harcoltam azért, hogy általános után tovább tanuljon. Okos gyerek volt, és nem akartam hagyni, hogy elvesszen. Azt akartam, hogy az életben mindig legyen lehetősége életben maradni. Szakmát és érettségit akartam a kezébe adni, mikor kilép az életbe. Rengeteg vita után sikerült megtalálni a megfelelő iskolát, ami természetesen nem tetszett a gyereknek. Úgy, sikerült a négy évet végigcsinálni, hogy én még többet dolgoztam és mindent megkapott a fiam, amit akart.

Boldog voltam, hogy sikerült megfelelő papírt adni a gyerek kezébe, de egyre gyakrabban játszottam már el azzal a gondolattal, hogy a házasságom már nem működhet tovább. Tudtam, lépnem kell, de féltem is nagyon Nem igazán tudtam elgondolni, hogyan is alakul az életem a család nélkül. Húsz év házasság után egyedül maradni, még a gondolatba is beleremegtem. Ők voltak a családom, és mindenre képes voltam értük. Szerelem lángja már rég nem lobogott bennem a párom iránt, de szerettem. Emlékszem, egyszer annyira ideges voltam, mert nem jött időben haza, hogy véresre dörzsöltem a fülem. Féltettem, és a konyha ablakba könyökölve vártam, hogy megérkezzen. Figyeltem a forgalmat és minden percben vártam, hogy leparkol végre, de csak nem akart jönni és én a fülemet dörzsölgettem. Nem tudom, miért, se előtte, se utána nem csináltam ilyet.  Sikerült olyan sebesre dörzsölnöm, hogy még két hónap után sem akart gyógyulni.

Hosszú órák várakozása után végre megérkezett és „Te hogy nézel ki?” - üdvözölt. Akkor vettem észre, hogy véres az arcom és a kezem és a rajtam lévő fehér póló.

-Menj, mosakodj meg!

Nem volt csók, de még puszi sem, csak úgy nézett rám, mint egy dilisre. Mi a fenének izgultam én? Kérdezgettem magamtól, de nem volt felelet.

Eldöntöttem, miután a fiam leérettségizik, új életet kezdek, mert tovább nincs értelme folytatni. Mindig azt hittem, hogy ahogyan múlik az idő, a fiam is átgondolja a dolgokat és talán, kapok tőle lehetőséget, hogy elbeszélgessünk. Soha nem került erre sor.

Zsuzsa, a fiam barátnője jut eszembe. Nagyon kedves, aranyos kislány volt. Először nagy volt a szerelem, de egy idő után egyre több könnyet láttam a kislány arcán. Egyszer rákérdeztem anyósomra, hogy mi a véleménye a kislányról. De csak rövid választ kaptam. „Nem való a családba”. Nagyanyám jutott eszembe, mikor véleményének adott hangot. Furcsa az élet, mert visszahallod a mondatokat.

Egy rövid év után véget ért a fiatalok boldogsága. Azt kívántam a kislánynak, hogy találja meg a boldogságot. Fiatalkori önmagamat láttam benne, azt, mikor véget ért a nagy szerelem. Sajnáltam nagyon, de közben láttam fiam szenvedését is, a szakítás fájdalmát. Nem tudom, mi volt az utolsó szikra, ami rátette a kapcsolatra a pontot, de fájdalmas volt nézni gyerekem szenvedését. Segíteni szerettem volna, de nem kért belőle.

-Hagyj békén! Nem tartozik rád! - Volt a válasz.

Nem tudom, mit kellett volna másképp csinálnom, hol kellett volna erősebbnek lennem, de azt tudom, boldog családot szerettem volna. Nem sikerült.

A legfájdalmasabb hogy elveszítettem a gyerekemet, ami életem legnagyobb kincse. Olyan ez az egész, mintha jött volna egy forgó szél és felkapva, magával viszi, és soha nem hozza vissza.

Fájdalmas, mert lelkemből kiszakítottak egy darabot, és a seb soha nem gyógyul be. Egy embert nem csak testileg lehet megnyomorítani, hanem lelkileg is.

Több mint húsz év házasság után, mikor megnéztem fiam bizonyítványát, és láttam kezében a jövőjének a kulcsa, személyes dolgaimat magamhoz véve, pontot tettem a házasságra, a család számára a legfontosabbat, a vagyont, hátra hagyva.

Nem kértem semmit. Nem harcoltam semmiért. Legyen minden a fiamé, mondtam és elindultam az új életem felé.

 Nagyi a neten

Tavaly kezdődött minden, mikor október tizedikén, az én óriásira nőtt unokám a Misike, jaj, de nem szereti, ha Misikének szólítom, mindig azt mondja:

-        Nagyi, ne becézz, kérlek, mert már felnőttem és tudod, olyan ciki, mikor mások előtt becézgetsz.

-        Tudod, pici unokám, mindig figyelek arra, hogy ne hozzalak kellemetlen helyzetbe a barátaid előtt, ezért mindig Misinek szólítalak, ha ők a közelünkben vannak.

-        Tudom, Nagyi, de rögzül benned, és akaratod ellenére is elszólod magad és számomra, tudod, nagyon kellemetlen lenne, hisz nem vagyok már gyerek! Betöltöttem a 14. évet.

Hallgattam, és közben magamnak mondtam, hogy dehogy nem vagy gyerek, nagyobb vagy, mint kis korodban, hisz jobban várod, hogy megértsenek és szeressenek, mint eddigi életedben bármikor, de ez egy más történet. Az én arany unokám egy nagy dobozt tett le az asztalra, és két óriási puszival kívánt boldog szülinapot. Én csak néztem azt, az óriási dobozt és mondtam:

-        Miért költöttetek rám, hisz tudod, megvan mindenem!

-        Nagyi! Neked még ilyen nincs. Ebben a dobozban van a jövő. Meglátod, meg fogod szeretni és tudod, haladni kell a korral.

Csak néztem, mi lehet az? Olyan izgatott voltam, mint egy gyerek. Talán valami bűvész doboz? Na, mit fogok én megtanulni? Kalapból galambot elővarázsolni, vagy a nyulat fogom virággá változtatni? Mikor, lekerült a csomagolás, a szavam is elállt. Nem bűvész doboz volt az, hanem számomra valami csoda laptop, mondta a kis unokám. Na, az ám! Még a neve is varázslatos. Na, de mit tud? Mire ez nekem? Édesem, hogyan kezdjem? Kérdéseim sora követte egymást, mikor a Misikém felnevetett.

-        Kineveted öreganyádat?

-        Tudod, Nagyi, olyan vagy most, mint én voltam két-három éves koromban. Emlékszel, milyen sokat mesélted, hogy csak kérdeztem és kérdeztem? Most Te is olyan vagy!

És puszija cuppant arcomon. Kicsit el is szégyelltem magam izgatottságom miatt, na és féltem is kicsit, mert nem nekem valók már e menő masinák. Időtöltés számomra az, ha kezembe veszek egy könyvet és olvasgatok.

Amíg dolgoztam, addig úgysem volt időm arra, hogy minden könyvet kiolvassak, amit szerettem volna. Két éve, mióta a papa nincs már velem, még többet olvasok, mert már csak magamról kell gondoskodni, és időm is van rengeteg.

Most, ismerkedhetek ezzel a csoda masinával, ami egyszerre vonz és taszít is. Ó, mi lesz itt?

-        Nagyon elgondolkodtál, Nagyi! Mi a gond?

-        Azon gondolkodtam, hogy nincs nekem erre szükségem, mert nem az én világom ez már.

-        Nézd, Nagyi, mi mindent tud! Figyelj, én tudom, hogy megszereted!

-        Gondolod?

-        Biztosra veszem! El sem tudlak majd mozdítani mellőle. Emlékezz majd szavamra.

Katt-katt és megnyílt a világ. Hírek, zene, olvasni való. Pillanatok alatt száz csodát varázsolt elém az unokám.

-        Csinálunk neked egy fiókot is, hogy tudj levelezni.

-        Akkor már postára sem kell menni?

-        Nem igazán.

Elkészült a fiókom és még ezer lehetőséget láttam azon az estén. Mikor elment a család, magamra maradtam, és az ajándékommal beszélgetni kezdtem. Mindig szerettem barátságban lenni a tárgyaimmal.

Miután barátságunk megköttetett, nagy lendületet vettem és belevetettem magam az internet világába. Félve nyomtam le először a billentyűt, vajon mit sikerül elrontanom és törölnöm a gépről. Aztán már jöttek a bátor mozdulatok. Napról, napra egyre többet ültem a gép előtt, de meg kellett állapítanom, olyan nekem a net, mint cserebogárnak az eper dzsem.  Megnéztem és tetszik, de hiába kívánom az édes falatokat, mikor a programokat beállítani nem igazán tudom. Főtt a fejem, mikor megláttam a parancssorokat. Néztem, az most meg milyen nyelven van írva? Ja, hogy angol. Na, mindegy, mert számomra minden szó kínai volt. Minden nap, tartogatott meglepetéseket számomra. Mindig felfedeztem valami újat, ami számomra maga volt a csoda, de azért akadt gondom is bőven. Gyakran töröltem le az izzadtság cseppeket 67 éves homlokomról.

Találtam egyik nap egy finom süti receptet. Na, mondom, ezt kipróbálom. Friss sütemény illattal volt tele a lakás délután, mikor Misikém megérkezett.

-        Ó, de finom illat van! Mit sütöttél, Nagyi?

-        Meggyes csodát, Misikém, és képzeld, a netről vettem le a receptet.

-        Nagyon ügyes vagy, Nagyi! Tudod, mire gondoltam?

-        Jaj, ez már nem kezdődik valami jól! Mikor Te kigondolsz valamit, akkor mindig történik valami.

-        Arra gondoltam, kereshetnénk neked valamit, amivel eltölthetnéd az időt.

-        Nem unatkozok én, főleg, hogy most már van netem is.

-        Nem élhetsz egyedül! Te olyan vagy, mint egy kis tyúkanyó. Neked, muszáj valakiről gondoskodni!

-        Beszélsz butaságot!

-        Gyere, megmutatom, holt találhatsz társra.

A gondolattal nem akartam megbarátkozni és zavart, hogy az unokám társkeresésre buzdít. Az én koromban már nem való az ilyesmi, meg különben sem szoktam unatkozni.

-        Jó, nem kötelező semmi, csak nézd meg, Nagyi!

Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sok korombeli keres társat. Meglepődtem nagyon. A kíváncsiság nagy volt bennem, így minden naprendszeresen felnéztem az oldalra. Olyan világba csöppentem, amit elképzelni sem tudtam soha. Rengeteg fotó, rengeteg bemutatkozás. Úgy lapoztam a fotók között, mintha a családi fotóalbumot lapozgattam volna és, mintha totószelvényt töltenék ki, ikszelhettem is, véleményemet ezzel kinyilvánítva. Tetszik, nem tetszik, esetleg majd megtetszik.

Először azzal szórakoztattam magam, hogy nézegettem a fotókat és próbáltam kitalálni, milyen ember is lehet az, aki rám tekint a képről. Arról már hallottam, hogy sokan fiatalabb kori képüket rakják fel, vagy nem is ők vannak a képen. Így lapozgatva én is szembesültem ezzel, mert azt mondja, hogy Józsi, 70 éves. Nézegetem, nézegetem a fotót, de jaj, öregapám, szeretnél te így kinézni 70 évesen, mint ezen a fotón ez az arc. Jó, ha vagy 50 rajta, ha egyáltalán te vagy. Aztán, a számítógépes világ csodája ugye, miközben a Józsi fotóját néztem, egyszer csak a fotó eltűnik és kiírja a gép, hogy ennek az oldalnak vége. Na, ez jó, mosolyogtam el magamban. Tudtam, éreztem, ez a Józsi nem az igazi, de, hogy a gép is ráérzett, égi jel, véltem.

Na, de mi baja a gépnek? Elfáradt, vagy mi? NE KAPCSOLJA KI A GÉPET! Hozzá se nyúlok!  Ó, ó! Ez, utasít engem! Nem úgy van az, hogy csak szórakozunk, dolgozni is kell, vélte a csoda masina, mert FRISSÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSE, írta. Na, ez rám is rám férne! Frissítő gyanánt kinyitottam az ablakot, mert, míg régen kávéval, és lépcsőzéssel frissítettem magam, addig mostanában már az ablakon beáradó levegő is megteszi, kávé nélkül, mert már azt sem fogyasztok a csersav miatt. Nem bírja a gyomrom. Fiatalon nem voltak még ilyen gondok, akkor még nem nehezedett a láb, nem égett a gyomor, de a kor előrehaladtával változik az ember.

Na, a gép frissítette magát és visszahozta az előbb eltüntetett Józsit, de még plusz infót is adott, azt, hogy ennek a fiatalos hetvenesnek szimpatikus voltam és szeretne megismerkedni. Alig volt időm végig olvasni az infót, mert már a levelet is írta a Józsi. Ismerkedési szándékát kifejezve benne. Tovább akartam lapozni az albumot, de sorai nem hagytak, hát belevetettem magam.  Az, nem volt kétséges, hogy szimpatikus vagyok neki, mert azért írt. Belevágott a dolgok közepébe, mert egyből találkozóra hívott, ott lehet igazán beszélgetni, és a másikat megismerni – vélte – mert szerinte az ismerkedésnek e formája csak addig való, a mi korosztályunknak, míg meg nem látjuk azt, akit szeretnénk megismerni. Na, ezzel a gondolattal én is egyetértettem, és abba nem is tudtam magam elképzelni, hogy majd csetelgetek egész este úgy, ahogyan a Misikém említette.

Na, álmatlan éjszakám lesz, már tudom, mert a találkozásra igent mondtam, miután gyorsan el is hagytam az oldalt, nehogy meggondoljam magam.

Na, új világot nyitott ez a masina, mert fiatalságomat hozta vissza. Ó, de szerettem izgalommal randira készülődni az én papámmal, ki a nagy szerelem volt számomra, kivel mindig jól éreztem magam. Most meg itt vagyok újra ebben a helyzetben, és azokat az izgalmakat kezdem érezni. Kikapcsolom a gépet, mert gondolataimban merülök el.

Este van. Letelepszek, a kis kényelmes fotelba egy pohár tejjel és futkároznak a gondolataim.

-        Papa! Te most mit szólsz ehhez? - mondom, miközben a csillagokat nézem.

-        Úgy érzem magam, mint fiatal koromban. Tele vagyok izgalommal, de attól más ez az érzés, hogy közben úgy érzem, megcsallak Téged és azt nem akarom! Mindig hű voltam Hozzád és az is szeretnék maradni. Tudom, mikor az utolsó napokban az ágyad szélén ültem, Te, azt mondtad, miközben kezeiddel próbáltad szorítani kezem, de erőtlen volt már érintésed, hogy nem lenne jó, ha egyedül maradnék, miután Te elmész, mert én nem tudok egyedül élni. Hallani sem akartam akkor a szavakat, mert tudom, azért mondtad, mert szerettél mindig. Azóta viszont, mióta nem vagy velem, érzem, igazad volt, én képtelen vagyok egyedül élni. Hiányzol! Szeretném hallani hangodat, és szeretném sütni kedvenc sütidet, de már nem tehetem. Tudod, hogy sokszor még ma is két pohár tejet viszek be esténként, mert azt akarom, hogy itt legyél? Most, a Misikém hozta ezt a csoda masinát, ami meg akar ismertetni valakivel. Az unokám olyan, mint Te. Sokat foglalkozik velem és minden tettét a szeretet vezérli. Tudod, mit mondott? Hogy tyúkanyó vagyok, és kell valaki, akiről gondoskodhatok. Na, most mit szólsz ehhez? Szépek a csillagok, de a Te csillagod a legszebb!

Addig néztem a legszebb csillagot, hogy elbóbiskoltam. Arra ébredtem, hogy ölembe öntöttem a tejet, és bóbiskolás közben a papát hallottam.

-        Erzsikém! Még mindig olyan szép vagy, mint rég. Szeretem, mikor becsukod a szemed, mert szíved hangját hallom, miközben néha-néha megmozdul pillád. Pihenj Édes! Így legalább most is el tudom mondani, amit szeretnék. Igen, Te nem tudsz egyedül élni, és most itt a lehetőség, hogy társassá tedd társtalan életedet. Nem csalsz meg Édes, mert tudom, hogy örökre szeretjük egymást, és egyszer majd találkozunk. Addig is a szíved zugában teremts számomra helyet, és a szíved többi részét add át annak, ki szeret téged helyettem is. Bátran vágj bele drága, de vigyázz magadra! Misike olyan, mint én, tudom és Drágám, mikor az ő kezét fogod, az enyémet is fogod! Keresd a boldogságot, mert megérdemled!

De furcsa! Úgy éreztem, mintha a papa itt állt volna mellettem, és hangját is tisztán hallottam. Furcsák ezek az álmok. Na, jól elbóbiskoltam, olyan érzésem van, mintha megpuszilt volna. Kezemmel az arcomhoz nyúlok és érzem kezeimmel csókja helyét. Mindig úgy csókolt, hogy nyálas maradt arcom. Most, is az. Minden csókja olyan volt, mintha úgy adta volna, hogy örökre ott maradjon, örökre érezzem. Most viszont az illatát is éreztem.

Átéltem újra azt a pillanatot, azt az estét.  A bóbiskolást egy álmatlan éjszaka követte, majd egy izgalommal teli készülődéses délelőtt. Először a fekete kis kosztümömet vettem fel, de úgy néztem ki benne, mint aki temetésre készül. Ilyen borús hangulatom azért még nincs, véltem és vidámabb színekre váltottam. Előbb felraktam kedvenc gyöngysoromat is, de aztán levettem, mert azt az ötvenedik születésnapomra kaptam a papától és nagyon kedves volt nekem, de akkor úgy éreztem, nem jöhet velem.

Délután kettőre kellett a Zserbóhoz érnem. Soha nem voltam még ott. Egyszerű kis emberkék voltunk mi a papával, nem nekünk való hely volt az ilyen. Ez még csak fokozta izgalmamat és nem voltam biztos benne, hogy megismerem az én Józsimat. Remegő térddel léptem be. Na, ne már, itt esek össze! Gyorsan körbejárta szemem a termet, de sehol nem láttam egyedül ütő férfit, így megnyugodtam és akkor, abban a pillanatban reménykedtem, hogy nem jön el, mert kezdtem bizonytalanná válni. Biztosan akarom én ezt? Egyet viszont tudtam,, ha már ott voltam, egy lúdlábat megeszek. Nagyon megkívántam. Leültem és rendeltem magamnak. Közben, a szemem az ajtót figyelte, de senki nem lépett be. Belemerültem a tortába. Faltam, mint egy gyerek. Nem is vettem észre, hogy valaki áll az asztalomnál és szerintem már régóta figyel. Lassan emeltem a tekintetem az idegenre. Mikor találkozott a tekintetünk, kérdőn néztem a mosolygós arcú férfira. Mire gondolataimat  szavak is követték volna, ő megszólalt.

-        Szép délutánt, csodálatos hölgy! Nem akartam megzavarni, mert olyan édesen fogyasztotta azt a valami csodát, ami a tányérján van, de, ha már rám emelte a tekintetét, ami gyönyörű, akkor szeretném elmondani, hogy meg vagyok győződve arról, hogy nekünk ma itt kell találkoznunk.

-        Én azt hiszem, nekünk nincs találkozónk. Az való igaz, hogy várok valakit, de, ha nem haragszik...

És tekintetemet a tortára szegeztem, jelezve, befejeztem a beszélgetést.

-        Látom, csalódott. Ötvennek sok vagyok, hetvennek meg kevés. Hódolatom, hölgyem és nem haragszom.

Nem, ez nem lehet a Józsi, hasított belém a gondolat. Köze nem volt ahhoz a képhez, amit láttam. Kellemes, boldog, őszülő hatvanasnak nézett ki. Meglepően sok barna hajszála volt még.

-        Józsi! - Dadogtam.

-        Igen, de már megyek is, nem zavarok tovább.

-        Maradjon, kérem!

És ő maradt. Sokáig beszélgettünk, és óriási szimpátiát éreztetett bennem. Megtudtam, hogy a csodás hajszíne valami családi örökség, mert az édesapja is közel kilencven évesen úgy halt meg, hogy alig volt ősz hajszála. Nagyon kellemesen éreztem magam azon a délutánon. Mikor hazaértem, a tükörbe nézve úgy tíz év mínuszt adtam magamnak. Mit tesz egy kellemes délután? Azon az estén még a neten is beszélgettünk és nagyon elpirultam, mikor virtuális csókkal köszönt el.

-        Jaj, Józsi! A mi korunkban? - Mondtam és ő nevetett.

-        A Szívünk nem öregszik édes! - mondta ő.

Több találkozás követte egymást, és kölcsönösen kezdtük érezni, hogy hátralevő életünket a másik be tudná ragyogni. Mi, két özvegyként találtunk egymásra és most már két hónapja együtt töltjük a nap minden percét. Van kivel beszélgetni, van, kinek süssek és este egy pohár tejet és egy pohár kakaót viszek be a szobába, mert ő nem szereti a tejet.

Nem tagadom, boldog vagyok, de esténként gyakran felnézek a csillagos égre, amit a Józsi is észrevett, de ilyenkor feláll, és azt mondja:

-        Beszélgessetek nyugodtan! - és kimegy a szobából.

Megtaláltam benne azt, aki szeret engem, és én is szeretem őt, öregkori szerelemmel. Legalább annyi izgalom és szépség van ebben, mint az elsőben, csak itt már tudjuk, nem lesz több, és fiatal szívvel, öregedő testtel szeretünk az utolsó percig.

Ma már esténként közösen nézelődünk a neten. Utazunk, országokon át a netnek köszönhetően. Recepteket gyűjtök, és finomabbnál finomabbakat sütök, főzök. Megtaláltam régi ismerősöket, és kötöttem új ismeretségeket.

Most pont csoki tortát sütök, mert Józsinak ez a kedvence és ma van a születésnapja. Mondtam, menjünk el a Zserbóba egy jó sütire, de ő azt mondta, boldoggá tennél, ha Te sütnél nekem. Számomra ajándék volt ez a mondat. Öt perc és kész a torta, és míg vártam, eszembe jutott az egy évvel ezelőtti születésnapom, ami teljesen megváltoztatta az életemet és nem bánom.

Ma már tudom, nyitottnak kell lennem az újdonságokra és nem az anyakönyvi kivonatot kell nézni, hogy ki, hány éves. Mindenki annyi éves, amennyinek érzi magát. Én, most húsz évesnek érzem magam és tegnap gyalog jöttem fel a másodikra, és nem fáradtam el. Csodák történnek velem, és ezt csak köszönni tudom az én unokámnak, az óriásira nőtt Misikémnek.

Bocs, most mennem kell, mert csak emlegetni kellett, már keres is a neten.

Cica szerelem

A nevem macska, jobb esetben cica. Olyan mezei fajta, minek nincs nemesi rangja és törzskönyve. Kire nem mondják soha, hogy fajtiszta. Apám és anyám mezei macska volt csupán, kik séta közben egymásra találtak, és megtörtént az, ami által lettem, és mezei macskaként hatod magammal megszülettem. Sötét barna a bundám, és csillog ám. Hátamon van egy fehér csík, ami elég mókás első látásra, mert nem sok macskán van ilyen csíkszerű valami. Olyan, mint a zebra, amin átkelnek az emberek egyik oldalról a másikra, mikor pirosról zöldre vált a lámpa. Hogy hova születtem?  Akkor még nem tudtam, hogy lehet jó, vagy rossz helyre születni, de most már tudom, van különbség.

Testvéreimet és engem, hajléktalanok gondoztak, akik erdőben, olyan sátorszerű valamiben laktak. Gyakran beázott a teteje, és szinte olyan volt, mintha nem is lenne. Sokat törődtek velünk, az már biztos és ölbe is vettek, simogattak. Majd teltek, múltak a napok, és egyik nap azt hallottam a bölcs öregembertől, kik legidősebb volt a hajléktalanok között:

-Gazdit kell keresnünk a cicáknak, mert velünk nem maradhatnak, hisz ennyi cicát etetni lehetetlen. Ezért, hogy jó helyre kerüljenek, tennünk kell.

-Mégis, mire gondoltál Géza, hogyan szerezzünk gazdát a hat macskának, hisz nem házalhatunk velük. Ki venne komolyan egy hajléktalant? Örüljünk annak is, ha szóba állnak velünk és nem küldenek el, miután becsengettünk.

-Igazad van abban, amit mondasz, Jóskám. Én arra gondoltam, hogy elvisszük Őket a piac közelébe. Ott olyan sokan járnak, hogy majd csak ránk találnak.

Az öreg Géza szerzett is egy dobozt, még aznap délután. A sátor mellé tette, és szólt a többieknek, hogy ne vigyék el, mert reggel szépen belepakolnak minket, és reményekkel tele visznek a piacra. Bólogatott is mindenki szavára, és nem is fájt senkinek a dobozra a foga. Féltem akkor éjszaka, mert nem tudtam, hová kerülök és én jól éreztem magam ott, mert oly sok szeretetet kaptam és, ha simogattak, doromboltam. Nagyon, nagy eső volt azon az éjszakán. A sátor közepén állt a víz. Egy-két esőcsepp a Géza bajuszán is megpihent, ki erre megrázta a fejét, mintha légy szállt volna rá, és kergetni akarja, de, mikor álmosan kinyitotta a szemét, akkor látta, hogy nem légy az, hanem víz. Megjegyzem, a legyekkel én sem voltam barátságban, mert mindig rászálltak a hátamra, vagy pont a tejembe estek bele, és az úgy már nem volt az igazi.

-A mindenit neki! Elázott a doboz is, na, jól nézünk ki! – Szólt morcosan Géza bácsi.

-Majd elvisszük Őket holnap, ha kisüt a nap. – Szóltak többen, de Géza csak a fejét csóválta és határozottan mondta:

-Nem úgy van az. Amit elterveztünk, meg kell csinálni. Mondtam már oly sokat, hogy nem jó dolog a halogatás, mert annak mindig az a vége, hogy majd holnap, hogy majd holnap, míg végül minden megoldatlan marad. Hozzátok a dobozt, megyünk.

-Jaj, az a doboz nagyon vizes, hogy tegyük bele Őket? – Kérdezte Béla, kinek a megoldásra nem volt ötlete.

-Teszünk a dobozba valami rongyot, és akkor nem fáznak meg. Na, induljunk.

-Azt, a barna-fehér csíkosat megtartanám, ha lehetne! – Szólt valaki.

-Nem lehet, mert csak éhen halna. Vagy talán Te vadásznál neki minden nap egeret?

Mi lehet az az egér? Gondolkodtam, mert addig arról nem is hallottam és, hogy merre van és egyáltalán, milyen íze van?

-Na, induljunk már!- Szólt az öreg újra, de már nem várt választ, csak felkapta a dobozt és elindult a sáros úton, ami kivezetett az erdőből. A többiek szótlanul követték. MI nem nagyon mertünk mocorogni, mert féltünk, hogy a doboz alja kiszakad, meg a Gizi pulóvere jó meleg is volt, mit rongy helyett raktak a dobozba. Azért, én kihúztam magam, mert jól esett, hogy valaki engem akart, mert van ám lelke egy macskának is, még akkor is, ha sokan nem hiszik. A piachoz érve ,leraktak minket egy padra. Nagyon sokan megnéztek minket és kérdezték, mennyiért vihetnek haza.

-Ingyen van a cica, csak egy feltétel, hogy olyan helyre kerüljenek, ahol szeretik Őket. – Válaszolt a bölcs öregember. Nem kellett sokat várni, mert sorba vitték el testvéreimet, és szememben egyre nagyobb volt a könnycsepp.

-Hallod Gyula! Ezt, nem is gondoltam volna, hogy a legszebb macska marad a végére. – Na, ki is húztam magam a Zoli mondatára.

-Ez engem is meglep, de hát majd csak megtetszik valakinek.

Jó három órát vártam arra, hogy valaki ránézzen cica testemre. Majd, jött egy idősebb néni, kinek tetszettem ugyan, de, mivel nem voltam perzsa macska, így tovább ment. Na, akkor tudtam meg, hogy nem a legszerencsésebb dolog egyszerű macskának születni. Egyszer, csak megállt egy házaspár és érdeklődni kezdtek, majd sokáig gondolkodtak.

-Édesem! – Szólt a hölgy. – Nem vihetjük haza, mert tudod, a Fruzsi allergiás a macska szőrre.

Na, újabb infóval lettem gazdagabb, mert megtudtam, vannak olyanok is, akik nem tudnak elviselni. Egyre bonyolultabb ez az élet, állapítottam meg.

-Szívem! Nézd, olyan szép! Nem hagyhatjuk itt! Tudod, a gyerekkorom jut eszembe és …

-Tudom, már megint a Mirci.

-Nagyon szerettem. Minden bánatomat vele osztottam meg. Sírni is csak előtte mertem. Ő volt az én igazi barátom.

-Jó, nem bánom, vigyük el a templom utcai lakásba, az úgy is üres. Ott jó helye lesz és, ha akarod, meg is látogathatod minden nap.

-Az nagyon jó lenne, de mi lesz, ha kiadjuk a lakást? Hisz, az a szándékunk vele.

-Az idén már nem hiszem, hogy sor kerül rá, mert van még ott mit csinálni, és a felújítás nem megy egyik napról a másikra. Jövőre meg, ha beköltöznek a lakók, levisszük vidékre, a Sanyi bácsiékhoz.

Megszületett a döntés. Nekem adják az üres lakást. Az nem lehet olyan rossz, gondoltam. Vagy talán az is beázik, mint a sátor? Csak nem. Beraktak a kocsi csomagtartójába, hosszú vita után, mert az asszonyka nem engedte, hogy a kocsi utasterében utazzak. Jó meleg volt hátul, de Barna sietett őrülten. Őrülten nyomta a gázt. A felesége sikítozott is, hogy vigyázz, vigyázz! Meg piros, nem látod? Barna halkan csak azt felelte, sietnem kell, mert szegény cica megfullad. Rövid idő múlva le is parkoltunk, egy öreg négyemeletes ház előtt. itt-ott omladozott a vakolat. Nem volt valami biztonságosnak mondható. Sok-sok lépcsőn lépegettek velem, míg felértek a harmadik emeletre.

-Na, Te macska! Jó helyed lesz itt. – Szólt elégedetten a kissé morcos hölgy. Majd kinyitották az ajtót és láss csodát, egy akkora lakásban voltam, hogy, mire körbefutottam, el is fáradtam. Nem maradtak sokáig, csak addig, míg Barna elszaladt a közértbe, hogy nekem ennivalót vegyen. Lerakták az egyik sarokba, amit nekem szántak aztán már ott sem voltak.

Egyedül éreztem magam nagyon és, hogy gyorsabban teljen az idő, felugrottam az ablakpárkányra és nézelődtem. Öt lakás volt az emeleten. Velem szemben egy idős nénike lakott, ki az ablaknál üldögélt. A többi lakásban nem láttam semmit, mert mozdulatlan volt minden. Na, ez sem valami szórakoztató, szomorodtam el, de kedvenc helyemmé vált az ablakpárkány. Szinte egyformán telt minden nap. Délután, mindig eljött Barna és hozott ennivalót és már ott sem volt. Egyik nap kinyitotta az előszobában a felső ablakot, mert ahogyan mondta nekem, így legalább levegőzik a lakás. Magányos voltam nagyon, és egy idő után már hangosan adtam fájdalmamat a ház tudtára. Ilyenkor mindig kinézett egy bájos hölgy a másodikon és szegény cica, de szomorú, mondta és egyszer kétszer még a szemét is megtörölte. Sokat sírhat Ő is, gondoltam, mert arca soha nem volt vidám. Sok-sok napon át megismétlődött a jelenet. Egyik este nagy elhatározásra jutottam. Megláttam egy létrát a nyitott ablak alatt. Gyorsan felfutottam rajta, és kiugrottam a folyosóra. Boldog voltam, hogy a feladatot okosan megoldottam, de egyből pánikba estem, mikor ránéztem az ablakra, mert nem tudtam, hogy megyek oda vissza. Ó de nagy szerencse, véltem, mikor a vas boltívet felfedeztem. Azt, hogy mi célt szolgál, nem tudom, de minden lakás előtt volt ilyen. Azon visszasétálva könnyedén hazaérek, öntött el a boldogság. Lesétáltam a második emeletre. Útközben találkoztam valami szürke lénnyel, ki oly gyorsan futott, de, mikor meglátott, gyorsabb tempóra váltott. Sokkal kisebb volt, mint én, de akkor még nem tudtam, hogy ő az egér. Ezt csak később tudtam meg. Megálltam a szomorú hölgy ablakánál, de sötét volt, még nem érkezett haza. Gondoltam, megvárom és az ajtaja elé telepedtem. Nem volt nagy mozgás a házban, így elaludtam a várakozásban.

-Milyen nagyon szép vagy, Te szomorú cica! Engem vártál? – Erre az édes hangra ébredtem és arra a finom simogatásra, ami nagyon jól esett nekem. Álmosan kinyitottam a szemem és nyílt az ajtó is, hogy vendégeskedjek kicsit.

-Gyere, nézz körül nálam. Tudod, egyedül élek én is, mint Te. Gyakran szeretnék én is úgy sírni, mint Te, de nekem csak halkan, csendben lehet.

Olyan kár, hogy nem érti, amit mondok Neki, mert nem ismeri a macskanyelvet, de majd igyekszem olyan testjeleket adni, amiről megérti, mit is akarok mondani.

-Bemutatkozom Neked. Én Lili vagyok. Neked mi a neved? Mert biztosan van neved. Egy ilyen szép cicát biztosan becéznek valahogyan.

Ó, ha tudnád, hogy nem elég, hogy mezei voltom, de még nevem sincsen. Én egyszerűen macska vagyok. Néha, Barna szólít úgy, hogy cica, de az olyan ritka. Leült a lány a foteljába, ami az ablak alatti íróasztalnál volt, és ölébe vett engem, miközben bekapcsolta a számítógépet. Boldog volt arca. Én még nem is láttam annyit mosolyogni soha.

-Tudod, levelet várok, de nem akar jönni. Nem egyszerű az élet. Na és milyen furcsa, mert szeretünk, de nem szeretnek viszont és tudod, az nagyon rossz, mert úgy tud fájni, hogy csak vörösre sírjuk a szemünket.

Én, máris szeretlek. Olyan jó lenne Veled lenni. Furcsa szerkezet volt az a masina, mert csoda sok dolog volt rajta.

-Látom, érdekel a világháló. Nem bánom, ha gondolod, velem bolyonghatsz a világhálón.

Akkor kezdődött valami. Macskaszívem megdobbant. és akkor egy szép világ nyitotta ki kapuját nekem. Olyat éreztem, amit soha és nagyon jó volt. Ez lenne a szerelem? Akkor az csodás, mert én szerelmes vagyok e lányba. Vagy talán macska csak macskát szerethet? Hirtelen az jutott eszembe, amit Lili mondott, a szerelem sírással jár. Na, én nem fogok sírni.

-Későre jár. Haza kéne menned. Gyere, hazakísérlek. Mivel nem tudom a neved, én cicának foglak szólítani, de ezt vedd úgy, mintha a legszebb néven szólítanálak.

Nem nagyon akarózott indulni, de tudtam, véget ért ez a szép este. Lili egész az ajtóig kísért és megvárta, míg szép ügyesen eltűnök az ablaknyíláson keresztül. Ő mondta, hogy ügyes vagyok, mert látni Őt már nem láttam, de hangját még hallottam.

-Nagyon ügyes vagy! Köszönöm, hogy meglátogattál és a szép estét, amit Veled tölthettem. Ma nem könnyekkel, hanem mosollyal arcomon alszok el. Jó éjt cica!

Olyan jól estek szavai és macska lelkem csak úgy dorombolt. Én is szerettem volna Neki sok szép gondolatot elmondani, de szavaimat nem értette volna, így egy boldog miau-t küldtem felé. Még hallottam lépteit, ami néhányszor elhalkult, mert megállt és nem láttam, de éreztem, hogy visszanézett és mosolygott. Nem nagyon tudtam aludni azon az éjszakán, mert nem hagytak a boldogság hormonok. Egész éjszaka csak Lilire gondoltam és arra, milyen jó lenne takaróján pihenni. Biztosan jó puha és illatos. Reggel már korán az ablakpárkányra telepedtem, hogy lássam, mikor megy el. Mikor kilépett, és bezárta az ajtót, felnézett és intett nekem, és ez minden reggel így történt. Este mindig az ajtaja előtt vártam, de olyan hosszú volt az idő reggeltől estig. Üres lakásban rohangáltam és vártam Barnát. Mindig nagyon örültem Neki és Ő is örült nekem. Egyik nap nem sietett úgy, mint szokott, vagy talán szüksége volt arra, hogy elmondja valakinek bánatát, mert megsimogatott és könnyes volt a szeme.

-Tudod, úgy szeretnék gyerek lenni újra, mert akkor még mindig a Mircivel lehetnék. Nyolc éves voltam, mikor születésnapra Őt kaptam ajándékba. Apám, nem igazán akarta, hogy egy macska is beköltözzön a lakásba, de anyám meggyőzte Őt. Egy pillanat alatt megváltozott az életem. Visszahúzódó, félénk gyerek voltam. Nem voltak barátaim sem, mert pici kis két lábon járó húsgombóc voltam. Inkább kinevettek, mint szóba álltak volna velem. Fiú létemre olyan félénk voltam, hogy már szégyelltem is magam. Apán nevelési módszere örök félelemben tartott.

-Egy férfi nem verekszik soha. Egy férfi intelligenciájával, és tudásával hívja fel magára a figyelmet. Egy férfi, ha megütik, nem üt vissza. – Mondta oly sokszor. Röhögtek is rajtam rendesen, mikor álltam a pofonokat szótlanul. Nehéz volt nagyon. Amikor négyest kaptam, félve mentem haza, mert tudtam, két óriási pofonnal fogja megköszönni. Nagyon, nagyot tudott ütni. Keveset tanultál, mondta ilyenkor és nekem tanulni kellett késő éjszakáig. Soha nem játszott velem. Soha nem kérdezte meg, mi van velem. A legnagyobb pofont akkor kaptam, mikor a matek füzetemben meglátta azt a rajzot, amit Júliának készítettem. Két szívet rajzoltam, amelyek egymásba karolnak és az egyikbe az én, a másikba a Júlia nevet írtam és aláírtam, hogy szeretlek Júlia. Mikor meglátta, vörössé vált arca és szinte eltorzult, mikor kezdte mondókáját.

-Mi ez? Mi az, hogy szeretlek Júlia? Fiam, fiatal vagy még ehhez! Egy férfi, ha boldog akar lenni, nem pazarolja az idejét érzelmekre. Egy férfi karriert épít. Jövőt teremt és, ha eljön az ideje, maga mellé vesz egy nőt, hogy megkönnyítse a napjait, de érzelem mentesen teszi ezt. A nagy szerelem úgy is elmúlik mindig. Felesleges az energiát ilyesmire pazarolni! Felejtsd el a Te Júliádat és minden nőt!

És, hogy nyomatékot adjon szavainak, két óriási pofonnal erősítette meg szavait. Talán most már megérted, miért örültem úgy Mircinek, mikor megkaptam. A barátom lett. Neki meséltem el mindent. Előtte mertem sírni, és talán ami a legfontosabb, Őt tudtam szeretni, mert azt az apám nem tiltotta meg. El sem tudom mondani Neked, hogy milyen jó dolog valakit szeretni. Ő megértett. Olyan hihetetlen volt, mert mindig érezte a hangulatváltozásaimat. Mikor szomorú voltam, csak mozdulatlanul hallgatta mit mondok, ha vidám voltam, akkor pedig velem futkározott, játszott. Boldogabbá váltak napjaim.  Már kevésbé fájt apám ütése és szava. Tizenhárom éves voltam, mikor apám szívinfarktusban meghalt. Nagyon meleg nyári napon volt a temetés. Én, Mircit is magammal akartam vinni. Anyám, sokáig győzködött, hogy ne vigyem magammal, mert nem temetésre való egy macska és mit szólnak majd az emberek, de engem nem érdekelt. Ott, álltam apám sírjánál, karomon Mircivel, és a megkönnyebbülésen kívűl semmit nem éreztem.  Úgy éreztem, felszabadultam és végre önmagam lehetek, és nem kapok pofont többet, még akkor sem, ha Mircinek megengedem, hogy az étkező asztalra felugorjon. Nem tudtam sírni. Érzelem mentesen álltam ott. Azóta, sokszor elgondolkodtam már azon, hogy miért gyűlölöm magam, mert, mert cica, én gyűlölöm magam, azért, hogy nem tudtam apámat szeretni. Mondd meg, milyen ember az, aki a saját apját nem szereti? Ezt soha nem tudtam magamnak megbocsájtani.  Míg, kezdett eluralkodni rajtam a felszabadultság érzése, Mirci leugrott a kezemből és sétálni indult. Nem csodálkoztam rajta, hogy nem igazán kötötte le a szertartás. Had sétáljon, gondoltam. Anyámnak igaza volt abban, hogy dilisnek néznek az emberek. Hallottam, hogy a Piroska néni mondta a Zsuzsa néninek, Ők apám munkatársai voltak, hogy:

-Nézd már azt a gyereket, még a macskát is elhozta. Mindig tudtam, hogy nem normális az a gyerek. Sajnáltam is az apját mindig, mert hiába küzdött, hogy értelmes, diplomás fia legyen, felesleges volt. Ebből a gyerekből max. Intézeti gondozott lehet. Jobb is szegény Árpinak, hogy már nem élheti meg.

Megsúgom Neked, hogy van diplomám és szerelmes is voltam, nagyon. Na, most mit szól ezekhez az öreg fent?  A temetés már rég véget ért, de Mirci még nem volt sehol. Körbejártam az egész temetőt, de sehol nem találtam. Gondoltam, kezdem a kört elölről, mikor anyám elkapta a vállam és szó nélkül az utca felé húzott.

-Mi történt? Mondj már valamit! Meg kell találnom Mircit! – De Ő nem válaszolt és, hogy miért nem, azt akkor tudtam meg, mikor kiléptünk az utcára. Ott feküdt az én barátom az aszfalton. Teste szétroncsolódva, és csupa vér volt körülötte minden. Alig tudtam megmozdulni, úgy hasított belém a fájdalom. Apámért nem tudtam könnyeket ejteni, de Mirciért arcomat mosták a könnyek. Még mindig hiányzik, és örökké hiányozni fog.

Barna arcát, akkor is könnyek mosták, mikor elmesélte. Sokáig némán nézett rám, majd megsimogatott, és csendesen bezárta maga mögött az ajtót. Tele volt emlékekkel és újra élt minden fájdalmat. Én is megkönnyeztem történetét. Nem könnyű az emberek élete sem, állapítottam meg. Nekik sem mindegy, hová születnek. Én boldog macska lehetek, mert hála égnek, a magányon kívűl nincs más gondom. Engem legalább szeretnek ,és az is való igaz, hogy szeretni nagyon jó. Szeretettel tele szívemben indultam el az én Lilimhez az ajtóba és vártam. Minden napunk szép volt együtt. Könnyek, és mosolyok között gondolok vissza arra az egy évre, amit együtt töltöttünk. Egyszerre léptünk be mindig az ajtón, majd következett a vacsora. Nagyon finom falatokat kaptam, ami meg is látszott rajtam. Kezdtem hízni. Mikor belenéztem az előszoba tükörbe, szinte betöltöttem azt. Akkor Barna jutott eszembe. Ő is ilyen kis duci lehetett. Kezdtek fájni kicsit a lábaim, mert nehezen hordtam a súlyomat. Biztos a Barna lába is fájt, de engem így is szeret Lili. Akkor át tudtam érezni, mit érzett a lelke, hogy az apja olyan volt, amilyen. Az biztos, ha Lili nem szeretne, akkor én egy depressziós macska lennék, aki a falat bámulja egész nap. Ezt, a depressziót onnan ismerem, mert nekem Lili sokat mesélt róla. Ő ugyan is sokat szenvedett ebben a betegségben, amiből szerencsére kigyógyult, de igazán akkor űzte el a betegséget, mikor megismert engem. Mondta is, hogy egyszer írni fog egy könyvet arról, hogy egy cica mennyire meg tudja változtatni az ember életét, és minden gyógyszernél hatásosabb. Nem készült el a könyv sajnos, és már nem is fog. Sok embernek szeretett volna segíteni a megírásával, de a sors mást hozott. Vacsora után mindig az ölébe vett és bekapcsolta a számítógépet, miközben simogatott, én meg doromboltam. Aztán minden este másról mesélt. Mindig az adta a témát, amiről olvastunk a neten, mert együtt olvastunk ám. Egyszer mesélt nekem a depressziójáról.

-Tudod, akkor válik az ember depresszióssá, ha megszűnik körülötte a szeretet, ha nem szeretik, és nem szerethet. Sokfélét mondanak, mitől alakulhat ki, az mind csak mondva csinált indok, mert azért, hogy nincs pénzed, például, még nem leszel depis, de még attól sem, ha elveszíted mindened, mert, ha valaki szeret, vagy Te tudsz szeretni valakit, akkor nincs depresszió. Egy társ, egy barát, aki hisz benned, és szeret, addig elhiszed és tudod, hogy minden csak átmeneti. Még az is jó, ha tudsz valakit szeretni, mert átlendít a nehézségeken. Akkor, kezdődik igazán a probléma, ha már nem kérnek a szeretetedből sem, mert az, aki az utolsó láncszem volt, az is kilépett az életedből, na, akkor dől össze minden, mert akkor leülsz és megfogalmazódik benned, hogy mi értelme van ennek az egésznek, hisz elvesztettél mindent és mindenkit. Nem látsz mást, mint a problémákat, és a kilátástalanságot. Ilyenkor, magad köré húzod azt a bizonyos falat jelképesen és a valóságban is, mert nem mozdulsz ki. Nem akarsz látni senkit és fogalmad nincs, mit tegyél, vagy egyáltalán van-e értelme valaminek. Nincs kivel megosztani a problémáidat és nagyon nem is akarnád, mert szégyelled az egész helyzetet. Mire vársz ilyenkor? Arra, hogy valaki azt mondja, „szeretlek, itt vagyok veled”. Mivel ,már körbe zárnak a falak, a mondatot nem valószínű, hogy hallani fogod. Egyedül pedig ebből felállni lehetetlen, vagy nagyon nehéz. Jönni kell valakinek, hogy kimozdítson a holtpontról. Mondjuk egy ilyen aranyos, szép cicának.

És egy nagy puszit nyomott a bundámra. Ó de boldog voltam, de szomorú is egyben, mert átéreztem fájdalmát. Ezek voltak az esték komolyabb részei, de minden este volt játék is a gépen. Megtanított az én Lilim billentyűket nyomkodni, és én ügyesen kezeltem az egereket, amivel kergettem az egereket az egérfogó játékban.  Mikor megismerkedtem ezzel a játékkal, akkor tudtam meg sok mindent Lilitől, e szürke lényekről.

-Na, kergesd az egereket, de vigyázz, ki ne fussanak, mert én félek tőlük. – És hagyott játszani, míg Ő leült a kanapéra és olvasott. Nagyon sok könyve volt és imádott olvasni. Egyszer érdeklődve néztem rá és Ő mesélni kezdett. Napról-napra egyre jobban értette a mozdulataimat és a hangomból is sok mindent megértett már.  Egyik este mondta is, mikor főzött a konyhában és kevergette az ételt, én meg a konyhai padon ültem és „beszélgettem” Vele.

-Meglátod, lassan megtanulom a nyelvedet és szavak helyett, a Te nyelveden válaszolok. Mondjuk így, hogy miauuuuuuu….. – és nevetett. Arcán, kicsiny kis gödröcske keletkezett, mikor mosolygott. Olyan jó volt ilyenkor látni Őt, és mindig szerettem volna a nyakába ugrani, és hozzá bújni, de soha nem volt annyi bátorságom. De, azon az estén, mikor mondta, hogy miau, nem bírtam tovább. A padról egyből a nyakába ugrottam. Kicsit nagy volt a lendület, mert egyensúlyát kissé elveszítette. A fakanál kiesett a kezéből, de nem szidott meg, csak magához ölelt jó szorosan, és azt mondta: szeretlek, cica.

Azon az éjszakán, nem is mentem haza, mert a fehér selyem ágytakaróján aludtam, de visszatérve arra, mikor az életéről mesélt, mert azt szerettem volna elmondani, csak olyan jó volt felidézni azt a boldog estét.

-Tudod, cica, nekünk sok könyvünk volt. Édesanyám gyűjtötte őket. Na, nem azért, mert annyira rajongott érte, hanem azért, hogy lássák milyen műveltek vagyunk. Életében egyetlen könyvet olvasott el és évtizedeken keresztül azzal próbálta intelligenciáját bizonyítani. Furcsa ember volt, az biztos. Úgy hitte, Ő a világ közepe és a szépség és az ész élő küldötte. Szerintem az amerikai elnök nem volt így megelégedve magával, mint Ő. Mindig szerettem az anyámat, de egész életemben súlyos kőként hordozom minden szavát magamon. Sokat gondoltam arra, hogy mi a fenének születtem én meg. Nem is szeretett soha és kódként égette belém azokat a mondatokat, amik elvették önbizalmamat és földbe tiporták a méltóságomat. Én, életemben egyetlen dicséretet nem kaptam, nem tudtam elég okos, elég szép, elég ügyes lenni. Hiába igyekeztem bizonyítani, nem változott semmi. Neki, ha valami problémája volt, azért én voltam a hibás, „mert, ha Te nem lennél”, volt minden mondat kezdete. Tudod, cica, sokat sírtam életemben. Talán az lenne a pontosabb megfogalmazás, hogy végig sírtam minden napot. Legnehezebb az volt, hogy elhitessem magammal azt, hogy értékes ember vagyok. Soha nem sikerült. Kegyetlen nehéz így élni. Sokat tudnék még mesélni neked erről, de nem tudok, mert minden kimondott szó fáj.

Szép, és okos nő volt az én Lilim. Nem is igazán értettem, miért nem kapott szeretetet, de ott voltam én neki, és szerettem, ahogy csak tudtam. Könnyes volt szeme, mikor hazakísért. Nem szívesen hagytam magára, mert láttam, szeretetre van szüksége, vagy talán magányra vágyott? Nem voltam olyan okos macska, hogy tudjam. Talán, meg kellett volna makacsolni magam, és nem mozdulni, de én lassan szedegettem lábaimat, hogy hazaérjek. Ügyesen beugrottam az ablakon, úgy, mint mindig, de akkor nagy csend volt kint. Nem hallottam Lilim lépteit, és ez nyugtalanított nagyon. Már a létra alsó fokán voltam, mikor Lili megszólalt.

-Tudod, mit csinálok most, ha hazamegyek? A Te fotódat rakom be háttérképnek, mert ott a helyed. Nagyon szeretlek, amit soha nem gondoltam volna. örömöt hoztál az életembe. Olyan örömöt, amit egész életemben kerestem, de nem találtam sehol. Aludj jól. Jó éjszakát!

Még percekig csend, majd lassú léptek. Elindult az én Lilim. Sokáig ültem a létrán, mert nem tudtam mozdulni, olyan jól esett hallani Lili szavait és boldog voltam, mert valaki nekem örült, én meg Neki. Nagyon elmerülhettem macska gondolataimban, mert arra ébredtem, hogy nagyot estem a földre. Tudom, nem olyan nagy a távolság a létra első fokától a földig, de, mikor alszik egy macska, akkor bizony nagy. Ébredés után gyorsan az ablakpárkányra ugrottam, mert nagyon világos volt már és tudtam, az én Lilim már elindult dolgozni. Szégyelltem magam, hogy elaludtam, mert már annyira hozzátartozott az életünkhöz, hogy intünk egymásnak minden reggel. Legnagyobb meglepetésemre nyitva volt az én szerelmem ablaka. Na, Ő is elaludt. Megyek, gyorsan felébresztem és már futottam is. Létrára fel, ablakon ki, lépcsőn le, és hopp, már nála is voltam. Ott ült az ágyon, kezében egy könyv és szeme becsukva. Gyorsan a nyakába ugrottam, de nem mozdult. Simogattam, de továbbra is mozdulatlan. Elkezdtem pofozgatni. Először csak gyengén, majd erősebben, de továbbra sem akarta kinyitni a szemét. Éreztem, hogy valami baj van és tudtam, segítséget kell valahogyan hívnom. De hogyan?  Nem gondolkodtam sokat, kiugrottam az ablakon és Lilikém szomszédjához futottam. Elkezdtem kaparni az ajtót és reméltem, meghallják. Néhány perc múlva nyílt is az ajtó. Egy óriási méretű férfi nézett le rám.

-Hát Te? Eltévesztetted az ajtót?

Ránéztem, és fájdalmas sírásommal kértem arra, hogy jöjjön utánam. Szerencsém volt, mert nem csapta be előttem az ajtót.

-Zsuzsi! J övök mindjárt, csak van itt egy macska és nagyon furcsán viselkedik. Valami bajt érezhet, Megyek, megnézem, mit akar mutatni. Remélem, nem patkányt talált, mert akkor a közös képviselőre ráborítom az asztalt. Annyiszor mondtam már Neki, hogy ne sajnálja az irtásra a pénzt. A sóher alak. Na, majd adok én Neki! – Szólt be a lakásba, majd elindult utánam. Megálltam Lili ablakánál és Ő benézett. Nem tétovázott, beugrott és gyorsan hívta a mentőket. Furcsa beszélgetést folytatott a diszpécserrel. Már attól féltem, nem küldenek segítséget.

-Nem tudom, mi a baja, nem vagyok én orvos, de látom, hogy rosszul van. Itt állok a szobájában és nem reagál semmire. Talán a macska tudja, mi történt, mert Ő értesített engem. Igen, ha nincs a macska, én sem vagyok itt. Jöjjenek olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudnak.

A fejemet fogtam és csodálkoztam, milyen emberek vannak. Szegény Lilim! Segíteni kell Neki, de aggasztó volt hallani, amit ez az ember mesélt. Rám hivatkozott. Most őszintén, ki hiszi ezt el?  Hittek Neki, mert perceken belül szirénázó autó érkezett. Szinte félredobták azt a nagy embert és rohantak Lilihez. A doktornő a fejét csóválta.

-Késő! Már késő.

Nem értettem, mit jelent az, hogy késő, de tudtam, nagy a baj. A doktornő még mondott valamit a szomszédnak, majd elmentek.

-Na Te is fuss haza, cica. Ügyes voltál, de már nincs itt több dolgunk.

Kinyitotta az ajtót, és tessékelt kifelé. Én, a Lilimhez akartam futni, de nem lehetett. Hazavonszoltam testem és leültem az ajtó elé. Nem volt erőm beugrani az ablakon és nem is volt kedvem a zárt lakásban lenni. Leültem és nézelődtem. Rohangászó embereket láttam, akik Lilim halálhírét vitték. Megdöbbent mindenki. Nagyon füleltem, hogy mi történhetett Vele, de nem sikerült megfejtenem, csupán annyit hallottam többször, hogy nem szenvedett sokat, szépen elaludt. Álmában érte a végzet, mondta, az idős néni, aki mindig magányosan ült az ablakban.  Macska szívem összetört, mert véget ért a boldogságom. Depressziós kezdtem lenni, de én még nem húztam fel a falat, ahogyan a szerelmem mondaná.

Napokig figyeltem, mi történik a házban. Egyik délután fekete ruhába öltözött emberek kezdtek gyülekezni. Nem tudtam mire vélni ezt a sok gyászruhát, de elkaptam egy mondatfoszlányt, amiből megtudtam, hogy Lili temetése lesz. Ott kell lennem! Futottam az emberek után. A szertartáson Barna jutott eszembe és az Ő kis Mircije. Soha nem gondoltam, hogy én is leszek temetésen, úgy, mint Mirci, de én nem futok el sehová. Én itt maradok örökre az én szerelmemmel.

A temetés óta több nap telt el már, de én maradtam az én Lilimmel. Az Ő sírja lett az én otthonom. Nem tudom elhagyni Őt. A Barnát sajnálom, mert Mirci után engem is elveszített. Igaz, hamarosan a Sanyi bácsi lett volna az én gazdám. Depressziós macska lettem, mert nincs, ki szeressen, és nincs, kit szeressek. Egyszer talán még találkozok az én Lilimmel az égi mezőkön és talán megismétlődik az, ami itt a földön a legszebb volt, egy gyönyörű nő és egy macska szerelme.

Egy férfi élete és házassága

Olyan lettem, mint apám. Most, ha kívülről látnám magam, akár ő is lehetnék, és kettőnket össze is keverhetném. Soha nem akartam olyan lenni, mint ő, de mégis sikerült. Nem volt ő példakép számomra soha, az biztos, mert tetteivel mindig elkeserített, és szegény anyám síró arcát láttam minden reggelen. Próbálta rejteni könnyeit, de nem lehetett nem észrevenni. Minden nap kiabálásra ébredtem.

- Julis! Hol van már a reggeli? Meddig kell még várni? - Üvöltötte apám, hogy remegtek a falak.

- Maradj már nyugodtan, mindjárt adom! - Szólt anyám is kicsit emelkedett hangon, mert belefáradt már a mindennapos vitába, és gyakran véleményét el is mondta, ami apám haragját még tovább fokozta és akkor törtek a tányérok és a poharak, amiből napról-napra egyre kevesebb volt.

- Takaríts össze, mert, ha szilánk megy a talpamba, annak nagyon nem lesz jó vége!

- Ne járkálj mezítláb!

- Na, most már hagyjál! Úgy járkálok, ahogy akarok! Jó lenne, ha nem lenne akkora szád, mert ráfizetsz, Julis, én mondom! Ne idegesíts!

Sokszor mozdulni sem mertem, nemhogy apám szeme elé kerülni. Féltem, mert gyakran eljárt a keze, vagy lecsatolódott derekáról a nadrágszíj. Viselkedj, te gyerek, mondta és már lendült is a karja.

Minden este demizsonnal tért haza, ami tele volt az öreg Miska pancsolt borával. A fene se tudja, miből csinálta, de, hogy valami butító, agysejt rombolóból, abban biztos vagyok, mert okos senki nem lett tőle, aki ezt itta, csak agresszív, őrjöngő.

- Fiam, ne idegesítsd apádat, mert tudod milyen! - Mondta anyám gyakran, csak úgy, minden előzetes beszélgetés nélkül.

Egyke gyerek voltam és ezáltal magányos is, mert nem volt kivel megbeszélni a problémáimat. Haverjaim azok voltak, de azokkal nem lehetett beszélgetni, mert, mikor velük voltam, az másról szólt. Ott, meg kellett mutatni, mit érek.

 Zsolt volt a csapat feje. Meghajolt mindenki előtte. Amúgy sem volt egy apró alkat, nem úgy, mint én, az alacsony, egy szál bélű gyerek. Kérdezték is a faluban, hogy mi van, anyád nem ad enni?  Ehettem én reggeltől estig, akkor sem látszott meg rajtam. Apám sem volt egy derék ember, és évről-évre kisebb lett, de nem csak az én szememben, de szemmel láthatóan is. Egyre pirosabb volt az orra, és teste inkább hasonlított  egy üres, összeesett liszteszsákhoz, mint életerős férfi testhez. Bizonyítani akartam a korombelieknek, és vézna gyerekként küzdöttem az elismerésért. Benne voltam minden csínyben. Parittyáztuk a cserepeket a házakról, hogy csak az enyhébbeket említsem.

Azt hittem, ettől menő leszek és más, mint apám. Tanulni csak annyit tanultam, ami az iskolában rám ragadt. Nem igazán láttam értelmét a nagy hajtásnak. Apám mindig azt mondta, semmi értelme a sok iskolának, abból nem lehet megélni. Tisztességes szakma kell, amiből meg lehet élni.

Mindig ellenségesen nézett az iskolázott emberekre. Beképzelt hólyagnak tartotta őket. Neki, nem volt még szakmája sem. Segédmunkásként dolgozott. Mint favágó, vagy sírásó, vagy ami akadt. Ezzel magyarázta az ivást is.

- Nem lehet ép ésszel sírt ásni! - mondta. - Minden nap másnak ásod a sírját. Olyannak, aki a szomszédod, a barátod, vagy akivel még tegnap kezet fogtál. Nem normális dolog ez, ezért muszáj inni.

Télen még többet ivott, mint nyáron és többet is volt odahaza, mert kevesebb volt a munka. Napközben, vágott kevéske fát, ami a fűtéshez kellett, de az összedarabolt fát soha nem szedte össze, csak csapkodott a baltával, majd, amikor úgy gondolta, abbahagyta, és leült a demizsonjával a nyári konyha sarkába, és locsolta torkát. A fát mindig én szedtem össze, mikor hazaértem, de abba is belekötött minden nap. Hol sokat vittem be egyszerre, hol keveset. Már unalmában kötekedett. Néha ráparancsolt anyámra:

- Süssél valamit Julis!

Akkor, anyám elővette a lisztes dobozt és az élesztőt, majd bedagasztotta a tésztát. Soha nem kérdezte meg apámat, milyen sütit szeretne. Azt sütött, amihez kedve volt. Apám meg úgy sem igazán érezte a különbséget. Néha megjegyezte, hogy tehettél volna bele még egy kis lekvárt, de ette tovább.

Szerette anyámat ölelgetni, ő így mondta, ha egymáshoz bújtak. Mindig tudtam, mikor vannak együtt, mert azokon az estéken szólt:

- Na, fiam, menj aludni, mert szeretném anyádat megölelni.

Csodálkoztam is mindig, hogy hogyan tud ez a durva ember ölelni. Egyszer ki is lestem őket a kulcslyukon keresztül. Nagyon hajtott a kíváncsiság, olyan tíz éves lehettem akkor. Szememet rátapasztottam a kulcslyukra és figyeltem.

Az ágyban is olyan volt, mint napközben. Durva. Teljes erővel csapkodta anyám fenekét és kiabálta:

- Mozogj, Julis, mozogj! Ne legyél már jégcsap!

Sokat vitatkoztak a szeretkezések után is. Néhányszor ezt is hallottam.

- Hallod Julis! Téged nem lehet szeretni! Te olyan vagy, mint egy fadarab. Ennyi erővel az egérlyukba is berakhatnám a farkam. Nem fogom én ezt sokáig csinálni! Ha nem tanulsz meg ölelni, keresek mást. Nem mondhatod, hogy nem szóltam!

Be is tartotta ígéretét. Egy idő után elkezdte csalni anyámat. Hódításait nem is titkolta. Nyíltan beszélt anyámnak arról, hogy kivel volt, és hogy ölelte.

Vacsora közben, míg a levest hűtötte, gyakran mesélt.

- Látod Julis? Ha, nem csak főzni tudnál, akkor lehetnél olyan, mint a Gizi, Sári, Kati.

A nevek változtak, de a mondanivalója nem.

- Tudod, azok tudják, hogy kell ölelni! Te már soha nem fogod megtanulni.

Anyámnak nagyon nagy fájdalom volt ez és szégyen is mindig, mikor végig ment a falun, lesütötte a fejét. Köszönt mindenkinek, de nem állt meg beszélgetni senkivel. Sokan úgy mondták, nagyon fent hordja az orrát, míg mások összesúgtak mögötte, hogy meg van szegénynek a baja, mert csalja az ura.

Anyám, mikor elhaladt egy falubeli nő mellett, megjegyezte magában, na, ez is megvolt, mert akkor ő már csak két csoportba osztotta a nőket. Az egyik fele meg volt az urának, a másik meg, meg lesz. Biztos volt benne, hogy minden nőt végig fog ölelni az ő ura, mert udvarolni azt tudott, ha akart.

Anyámnak csak az az egy jó volt ebben az egészben, hogy nem kellett apám testéhez érni és alkoholtól bűzlő száját csókolni.

Na, én soha nem akarok apámra hasonlítani, mondtam mindig és tessék, sikerült.

Az általános után asztalosnak tanultam. Na, nem mintha annyira tetszett volna a szakma, csak oda vettek fel, és szakma az is. Már, az ipariban felkeltették a lányok az érdeklődésemet. Csaptam a szelet nekik és még szerencsés is voltam, mert nem sok visszautasítást kaptam. Apám vére vitt a nők felé, és az alkohol felé is, mert igaz, ami igaz, tizenöt évesen már meg-meg ittam egy felest, vagy egy-két pohár bort. Ettől nagymenőnek, igazi felnőttnek éreztem magam, amihez még a dohányzás is társult. Úgy fújtam a füstöt, hogy, csak na.

Apám soha nem szólt, hogy miért csinálom. Igaz, nem is nagyon láttam, mert igyekeztem minél kevesebbet otthon lenni. Csajoztam, buliztam. Anyám, meg a tenyerét tördelte állandóan, mert ideges volt, hogy merre járok. Soha nem feküdt le addig, míg haza nem értem.

- Fiam, olyan leszel, mint apád! Már, azt csinálod, amit ő. Nem lesz ennek jó vége.

Nem szerettem hallgatni, ahogyan anyám kioktat. Az én életem, most mit szól bele, véltem.

Keveset törődtem a mondanivalójával és vele is. Soha nem kérdeztem meg, mi a gondja, pedig szerettem. Én, valahogy ilyen furcsán szerettem. Rajtam aztán nem látta senki, hogy mit érzek. Nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy arcomról leolvasható legyen, mit érzek. A szeretetről pedig szinte semmit nem tudtam. Valahogy ez nálunk hanyagolandó dolog volt. Anyám is megtett nekem és értem mindent, de egyszer sem simogatott meg, pedig tudtam, hogy szeret.

Lazán teltek a szakmunkás évek, kár, hogy hamar vége lett.

A közeli ládagyárba kerültem dolgozni. Nem volt nagy élmény, az biztos. Kezdtem egyre jobban hasonlítani apámra. Nekem is inni kellett, mert én meg úgy voltam vele, hogy ládát szögelni nem lehet ép ésszel.

Munka után, mindig az aktuális barátnőmmel találkoztam, majd hasonló módon tértem haza, mint apám, de én gyakrabban kértem, hogy süssön anyám, mert nagyon szerettem a süteményeket, de én mindig megmondtam, mi legyen az, ami az asztalra kerül. Én a piskóta mellett tettem le a voksot. Jó kis krémes piskóták, azok az igaziak. Anyám mondogatta abban az időben, hogy fiam, nem irigylem majd a menyemet. Nem lesz könnyű élete melletted. Tiszta apád vagy, fiam! Mondd, miért az ő útját járod? Ez jó nekem, válaszoltam, de a fenét volt jó.

Soha nem akartam apámra hasonlítani. Miért van az, hogy az ember másolja azt, amit otthon lát? Akaratlanul, de másoljuk.

Húsz éves voltam, mikor a szomszéd házat eladták, és új szomszédjaink lettek. Egyszerű, kedves emberek voltak és Zsófi, aki 18 éves volt, valahol hasonlított anyámra, már, ami a természetét illeti. Visszahúzódó, csendes lány volt. Kezdtem érdeklődni iránta. Anyám boldog volt, mert igazi kis feleségnek való kislányt látott benne.

- Fiam, a Zsófival megfogod az Isten lábát. Szeresd őt fiam, addig, amíg valaki le nem csapja a kezedről.

Átgondoltam anyám szavait és nem sokat vártam a lánykéréssel. Gyorsan megkértem Zsófi kezét. Volt héthatárra szóló lakodalom, mert az kellett, hisz milyen család az, aki egy tisztességes lakodalmat se tud rendezni.

Volt vagy kétszáz vendég, és dínom-dánom. Hajnal hatig mulattak a vendégek. Apám ár éjfél előtt részeg volt. Anyám gyorsan ágyba parancsolta, hogy ne lássák a vendégek és, ha valaki kereste, mindig kitalált valami magyarázatot.

Nem mondom, hogy okos nőt vettem feleségül, mert az hazugság lenne.  Sikerült úgy választanom, mint apámnak. Az esküvő napján még nem tudtam, hogy a háztartáshoz mennyire ért, de, hogy ölelése gyenge volt, az biztos.

Büszkének kellett volna lennem, mert szűzen jött hozzám. Én nem igazán örültem ennek, mert egyáltalán nem volt kedvem a nászéjszakán szűz kis testével vacakolni, meg igazán nem is tudtam, mit kezdjek vele. Soha nem volt szűz partnerem, és a vér is visszatartott. Nem tudtam menzesz idején közeledni nőhöz, mert taszított a vér.

Sok férfitől hallottam, hogy az valami csodás, de én nem vágytam rá. Gyorsan akartam végezni, mert a fejem is kótyagos volt,és álmos is voltam. Aludni akartam. Nem voltam valami kedves hozzá, mert vetkőzz, így kezdtem az egészet. Ő állt és csak nézett rám. Na, mi van? Talán anyád jön majd vetkőztetni? Nagy nehezen megszabadult a ruhájától, és én az ágyra dobtam. Elkezdtem én is vetkőzni, de túl fáradt voltam a dologhoz, így csak kicsatoltam az övemet. Lehúztam a nadrágom cipzárját, és letoltam az alsó gatyámmal együtt, de a cipővel már nem bíbelődtem. Ráestem Zsófira, és mint gyerekkoromban hallottam apámtól, üvöltöttem, hogy ölelj! Ő, egyre szorosabban ölelte a nyakamat és rémült volt az arca.

Gondolom, a szüzesség elveszése miatt is tele volt aggodalommal. Ő szorított magához, majd elkezdtem simogatni kicsit. Nem kellett sok, hogy tettre kész legyek. Ölelj-ölelj, kiáltottam egyre hangosabban, de ő csak a nyakamat szorította egyre erősebben. Úgy éreztem, megfojt. Nem figyeltem rá igazán és továbbra sem voltam tapintatos vele és akkor már a mennyekbe akartam jutni, és nem volt kedvem várni. Megpróbáltam magamévá tenni, de a szűzhártya nem engedett. Dühös kezdtem lenni, és mint részeg a kocsma ajtónak, úgy rontottam rá, de nem akart nyílni. Olyan volt az egész, mintha befelé nyílna az ajtó, de én kifelé akarom nyitni ahhoz, hogy bejussak.

Nem adtam fel. Többszöri nekifutásra sikerült, de örömöm egyből csillapodott, mert ő felsikított, és jaj, nagyon fáj, üvöltötte. Szabályosan megriadtam, és dolgoznom kellett a férfiasságomon.

Beleizzadtam rendesen, de éreztem, hamarosan jó lesz.

- Mindjárt elmegyek! - mondtam, mert mindig dumáltam ölelés közben. Erre ő:

- Nem teheted ezt velem! Nem hagyhatsz magamra a nászéjszakánkon! Kérlek, ne menj el, mert félek egyedül a sötétben. – Na, én paff lettem. Azt hittem, ilyen buta nő csak a viccekben van. Hírtelen a hajára néztem, nem is szőke és mégis, állapítottam meg. Összeomlott bennem minden. Ilyen nincs. Lefagytam. Nem jutottam mennyországba, mert hírtelen visszahúzódtam, és szinte fájdalmat éreztem.

Soha többé nem kívántam meg a feleségem.

Nem tudom, szinte irtóztam attól is, hogy hozzá érjek. Nem is voltunk együtt közel egy évig. Ő nem hiányolta, mert gondolom, semmi jó emléke nem volt az egészről, én meg máshol kerestem a boldogságot, míg egy napon elém állt.

- Gyereket szeretnék!

- Nem akarom! - Üvöltöttem. Nem az váltotta ki indulatomat, hogy nem akartam gyereket, hanem az, hogy ölelnem kell őt. Vágytam egy utódra, így jó egy hét után odaálltam elé és azt mondtam:

- Figyelj Zsófi! Gondolkodtam. Én, is akarok gyereket, de nem lehet elkapkodni. Azt szépen meg kell tervezni. Így, arra gondoltam, jövő vasárnap este lehet róla szó.

Ragyogott az arca, de a szemében valami félelem is volt. Meg is sajnáltam kicsit, de én nem éreztem, hogy meg tudom ölelni és ez által megnyugtatni. Ideges egy hetünk volt. Én duplán dobtam be a feleseket, Zsófi pedig remegő kézzel élte napjait. Több edényt is eltört. Látható volt a feszültség rajta. Én ettől még idegesebb lettem, mert eszembe jutott a gyerekkorom és az, ahogyan törtek a tányérok.

Úgy készültem a vasárnapra, mint életem legnagyobb eseményére. Szombaton sokáig ittam a haverokkal, de a vicceken nem tudtam nevetni, mert tetőfokán volt bennem a feszültség. Elég mámoros voltam vasárnap reggel, mikor felébredtem, de úgy éreztem, innom kell, mert kutyaharapást szőrével. Nagyon nem akartam berúgni, mert nem szerettem volna, ha csütörtököt mondok, bár mondják, azt ész nélkül is lehet csinálni, de én azért csak tudni akartam, mit csinálok, és biztosra is akartam menni, mert nem volt kedvem az ismétléshez.

Délelőtt eliszogattam én is a nyári konyha sarkában, és apámra gondoltam és a gondolat felállított a sámliról, és elindultam kannás bort venni. Majd, hazaérve ott folytattam, ahol abbahagytam. Nem voltam éhes egész nap, de vacsorázni leültem. Az asszony töltött káposztát csinált. Na, még ez is, gondoltam. Nem igazán esti kaja, és ölelni sem lehet tele hassal. Ettem néhány falatot, majd eltoltam a tányért.

- Kérsz még valamit? – Kérdezte, és miután nemmel válaszoltam, újabb kérdést szegezett nekem.

- Vetkőzzek?

- Vetkőzz! – Válaszoltam, és lassan felálltam az asztaltól.

Elindultam a szoba felé, de még visszaszóltam.

- Ha elkészültél, várlak! - és becsuktam magam mögött az ajtót. Úgy éreztem magam, mint aki műtétre készül, nem ölelésre.

Eszembe jutott, a Pirossal, mennyivel egyszerűbb volt minden, de most ez van. Levettem magamról mindent, és elnyúltam az ágyon. Jó öt perc múlva nyílt az ajtó és megjelent az asszony. Piros melltartóban, és piros tangában. Meglepődtem. Jó teste van, és még nem is igazán láttam. A piros szerelés meg nagyon izgatott. Közelebb lépett, és elkezdte kigombolni a melltartója csatját. Nem léptem oda hozzá. Megvártam, míg ledobja magáról.

- Öleljelek?

- Ölelj! - Válaszoltam és ő szorosan magához ölelt, de az a test, ami az előbb még izgatott, most meg dermesztett. Nem esett jól bőre érintése, de vitt a vágy előre, és ennek örültem. Igaz, a lelki szemeim előtt a Pirost láttam. Ölelj, ismételtem és ő ölelt úgy, mint először.

- Szép tested van! Igazi férfi vagy! - Súgta fülembe. Jól esett a bókja, de nem tudtam bókkal viszonozni. Azt éreztem, gyorsan túl akartam rajta lenni és azon imádkoztam, csak foganjon meg az a gyerek.

Gyorsabban nyitottam ki az ajtót, mint első alkalommal, és szokásomhoz híven azt az ominózus mondatot is elmondtam, és kezdtem ledermedni, mert vártam a választ, de csak annyit mondott: ahogyan gondolod. Ez nyugtatólag hatott rám és megtettem a kötelességemet.

Ennyi volt, fejeztem be a dolgot.

Az, biztos, hogy nem lesz egy szerelemgyerek, de bízom benne, azért jóképű, stramm fiam lesz.

- Lehet, hogy lány lesz! - válaszolta ő, de én azt már nem akartam meghallani, mert nem volt kedvem tovább beszélgetni.

Felöltöztem, és visszaültem a nyári konyha sámlijára, ölemben a demizsonnal, és gondolkodtam. Nagyon szerettem volna gyereket, de féltem, mi lesz, ha rám hasonlít és apámra. Mit tudok tenni, hogy ne ilyen legyen? Nem voltam elég okos, mert egész életemben arra vágytam, hogy más legyek, mint apám és nem sikerült. Akkor hogyan sikerülne úgy nevelni a fiamat, hogy boldog legyen? Elkeseredett voltam, és gyűlöltem magam.

Kilenc hónappal később megszületett a fiam, három kiló nyolcvannal. Szép gyerek volt. Dús fekete hajjal, és mosollyal az arcán született. Ránéztem, és azt mondtam:

- Kívánom fiam, hogy őrizd meg ezt a mosolyt egész életed során. Szeretnék ebben segíteni neked, de tudom, nem vagyok rá képes.

Hazavittem a fiamat a kórházból, és próbáltam megváltozni, de nem ment.

Közben anyám agyvérzést kapott és a testvéréhez költözött. Szegény anyám! Apám felőrölte. Lebénult arccal,l és kézzel hagyta el apámat és testvére segítségére van utalva, míg él. Tudtam, ha maradok, a Zsófival is ez fog történni és a fiam életét sem akartam tönkre tenni, így összeszedtem minden cókmókom, és fiam hat hónapos korában apámhoz költöztem. Fizetem a gyerektartást, és kéthetente látogatom a fiam, aki most két éves, és még mindig ott van arcán a mosoly. Csak maradjon is úgy!

Okos, szép gyerek, és úgy tud szeretni engem, hogy nem is érdemlem meg.

- Szia, apa! Szeretlek! - Kiáltja utánam minden egyes alkalommal, és én ilyenkor gyűlölöm magam.

Tudom, szememben a könnyek nem oldanak meg semmit. Most, itt ülök a konyhában és apám ül velem szemben. Bámul a nagy semmibe, miközben egészségemre emeli poharát.

- Igyál fiam! - mondja és én:

- Egészségedre! - válaszolom, de magamban még  hozzáteszem:

- Igyunk az elcseszett életemre!

Egy életen át szeretni

Messziről jött vándor meséje, lehet furcsa és hihetetlen, hisz tarisznyájában sok történet van. Mikor vándorral hoz össze az élet, csodálva nézem, mert lelkem mesére éhes, de eszembe jut nagyanyám szava, ki azt mondta: "messziről jött vándor azt mond, amit akar" és még hozzátette, "meséjének kevés a valóságalapja". Vitába szállnék vele most, amit gyerekként nem tettem meg, mert nem tudtam, miről is beszél pontosan. Felnőttként, ma már elmondanám neki, hogy minden mesének van valóságalapja, és arra is akad példa, hogy a vándornak igaz minden szava, és arra, hogy szavai valót szólnak, ékes példa az, hogy arcán óriási könnyek vannak. Elmondanám neki, de már az égi mezőkön sétál, nagyapám kezét fogva, de talán most megpihen egy percre és letekint a földre, hol egy vándor mesél az ő unokájának, oly szívhez szólóan. Nagyi, hallgasd, mit mond a vándor. Nagyi, hallgasd a mesét.

Ó, gyönyörű platánok, Ti még mindig ölelitek egymást úgy, mint rég tették, csak most még mélyebben. Megszámlálhatatlan éve már annak, hogy erre jártam, itt, ahol születtem és boldog voltam. Álmomban sokszor sétáltam végig az utcán, de csak sötétedés után, csendben, némán, hogy ne lássa senki, hogy újra itt vagyok.  Álmaimban más volt a kép, mint amit most látok. Egyedül csak a platánok azok, amik a valóságban is itt vannak. Visszajöttem, hogy bekopogjak végre, összes bátorságomat összeszedve, és amit álmomban oly sokat megtettem, most újra éljem és édes testét magamhoz öleljem. Eltévedtem kicsit, mert mások a házak, amik már nem is házak, hanem paloták, de megbújva közöttük ott van még az a kis lak, amit látni vágytam az elmúlt ötven év alatt, mert akkor hagytam itt e tájat, a házat, a szülőföldet és szerelmemet, Júliát. Pont olyan a ház, mint régen volt, csak kicsit kopottabb és megdőlt az egyik fala már, hisz dolgozott az idő az nem vitás.

Nem lakják már, állapítottam meg, mikor megálltam előtte, és a harmatos fűtől vizes lett a cipőm. Benőtte a gaz azt az udvart, ami régen oly gondozott volt, és nincs már pünkösdi rózsa sem a kertben, mit csokorba szedett Júlia, és magához ölelve táncolt végig az udvaron vele, úgy szerette. Anyja mindig a ház sarkáról nézte, hogy táncol az ő fürge lánya, és mikor közel ért hozzá a pörgő, forgó test, szó nélkül nem hagyta ezt.

- Jaj, édes lányom, ne pörögj örökké, mert azon veszed észre magad, hogy az utcára is pörögve lépsz ki. Nem kell felhívni magadra a férfiak figyelmét, mert még mit gondolnak rólad, ha ilyet látnak?

Az én drágám csak hallgatta az anyai intelmet, de mosolygott arca, mert számára öröm volt élete, minden napja szép volt. Barna hosszú haja, mint valami szivárvány, úgy forgott vele. Ruháját néha meg-meglebbentette a szél, és akkor láttam térdét. Egyet nem tudok csupán, hogy a szeme zöld volt, vagy kék, mert soha nem adatott meg, hogy mélyen a szemébe nézzek, és szeme színét örökre őrizzem. Karcsú testét sem húztam soha magamhoz, pedig úgy szerettem volna. Tudom, olyan az egész, mint egy mese, és ki meghallgatja, kérdezheti: minek jött vissza, hisz akit ő szeretett, az az eddig elmondott szavakból ítélve nem is tudott róla. Való igaz, egész életemben, úgy szerettem egy nőt, hogy soha nem mondtam el érzéseimet neki. Na de miért nem? Mert annyira szerettem, hogy csak jót akartam neki, és tudtam, mással boldogabb lesz, mert én nem tudom megadni neki azt a pompát, mit más megadhat. Szegény család, szegény fia voltam, ki többet volt éhes, mint jóllakott és egy ilyen lányról csak álmodozhatott. Úgy voltam vele, hogy, ha szeretünk Valakit, annak csak a legjobbat adhatjuk és kívánhatjuk. önzőségből nem láncolhatjuk magunkhoz a szegénységbe, ha más út is van előtte. Mindig úgy terveztem, hogy egyszer majd gazdag leszek, és visszajövök érte, és magammal viszem, és megadok neki mindent. Erre vágytam egész életemben és most, több mint hetven évesen jött el az idő, hogy eljöjjek érte, de ő már nincs itt. Azon, a napon volt az esküvőjük, mikor elmentem, mint egy vándor, szerencsét próbálni, mert minden ember élete egy vándorlás. Folyton keres az ember valamit, amiről először nem is tudja igazán mi, de hosszú évek során rájön, hogy amit keresett, az ott, belül vele van, csak bölccsé kell ahhoz válni, hogy rátaláljunk.

Gyönyörű menyasszony volt. Vékony derekára csak úgy simult a fehér vászon. Arcát fátyol takarta, és hosszú uszályát maga után húzta. Szedtem egy csokor pünkösdi rózsát, és mielőtt a templomból elindult a nászmenet, odaléptem hozzá, és mint a harmonika húrjai, ringó testtel odaadtam neki. Ő rám nézett kérdőn, mert nem igazán értette, hisz errefelé nem szokás az esküvőn az ilyesmi.

- Ezt neked hoztam - dadogtam - és légy boldog!

- Köszönöm! - mondta és a csokrot magához szorította. Mi lett a virág sorsa, nem tudom, mert anyja szúrós tekintete elkergetett onnan. Este, még visszamentem a templom kertbe, hogy megnézzem, a csokor ott van-e, de nem volt ott, és én boldog voltam, hisz magával vitte. Másra nem tudtam gondolni. Betértem a kis templomba, hogy mondjak egy imát és megkérjem az én jó Istenemet, segítsen nekem. Üres volt a templom. Nem volt ott egy lélek sem, hisz a mise már rég véget ért. akartam még gyónni is, mielőtt elindulok, de már nem volt ott a pap, aki feloldozhat. Kihúztam a zsebemből a rózsafüzért, ezt, ni, mert velem van ez azóta is. Még jó anyámtól kaptam, mikor megszülettem. Mesélték régen, hogy anyám mellkasomra tette a rózsafüzért, majd megfogta két piciny kezem, és rátette, és halk imába kezdett. Ima után azt mondta, fiam, csak azt kérem neked, hogy légy boldog, és a hit, és a szeretet, kísérjen földi utadon. Most is érzem anyám kezének melegét, ahogyan megfogom a szemeket, és tudom, nagyon szeretett.

Elmondtam néhány imát és elhagytam kis falumat.  Nagyváros felé vitt az utam, és szívemben magammal vittem őt. Gyári munkás lettem.  Vasat olvasztottam, forró kemence mellett. Oly sokat néztem a vöröslő fénybe, míg az erős vas megváltoztatta alakját. Úgy éreztem én is, mint az a vasdarab. Hiába vagyok kívül erős, de lelkemre forró parázs pattant, és úgy jártam, mint a megmunkált vasdarab. Így barátságot kötöttem a munkámmal, és elfogadtam, ez a feladatom az életben. Gyakran még beszélgettem is a vassal, mire sokan mondták, nem vagy normális. Lehet, barátom, szóltam, de mindennek lelke van. Egy délelőtti műszak után, mikor kiléptem a gyár kapuján, nem volt igazán kedvem semmihez, mert a munkásszálló várt. Na, az nem valami vidám dolog volt. De nagy könnyebbség volt, mert olcsó volt, így még maradt kis megtakarításom minden hónapban.  Betétkönyvet nyitottam, egy kis külvárosi postán, és minden hó végén oda vittem a megtakarított pénzem. Azért oda, mert messze volt, és jót tett a séta. Azon a délutánon még nem volt hó vége és a szállásra ráértem még bemenni. Na, az volt az, amit nem tudtam soha megszokni, mert olyan távol állt tőlem. Így elindultam lassan a járdán, és szívtam magamba a virágok illatát és magam előtt láttam az imádott nőt. Olyan volt, mintha ott sétálna velem. Mindig, mikor sétáltam, ott volt gondolatban az oldalamon és beszélgettem Vele. Igaz, hogy soha nem válaszolt, de nekem az is elég volt, hogy gondolatban velem volt. Így sétálgattam, míg távolabb egy fekvő testet láttam. Megszaporáztam lépteimet, mert nem tudtam mire vélni az előttem levő képet. Közelebb érve láttam, hogy női test kapkod levegő után.

- Hívjon mentőt! - mondta és teste mozdulatlanná vált. A közeli telefonfülkéhez futottam és mentőt hívtam. Akkor még nem volt mobiltelefon, így gyorsan kellett futnom, mert minden perc számított. Gyorsan jöttek a mentők, majd miután megvizsgálták, robogtak vele a kórház felé, de még megkérdeztem, hová viszik, mert tudni akartam, mi van vele és meglátogatom, határoztam el. Vajon mi lehet ennek a szép, fiatal barna lánynak a baja? Gondolkodtam egész este és örültem, hogy arra jártam, mert segíthettem. Mint minden este, mikor lefeküdtem, az én plátói kedvesemmel beszélgettem. Elmeséltem mindig a napomat és reménykedtem abban, hogy egyszer gazdag leszek és visszamegyek érte, még akkor is, ha van férje. Másnap bementem a kórházba, betegen nézett rám az a barna szempár. Nem tudták, mi volt a roszúllét oka, de talán az volt, hogy fájdalmát feldolgozni nem tudta, mert nem rég halt meg az édesanyja, aki felnevelte őt, és számára az egyetlen volt, aki a családot jelentette. Minden nap látogattam, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Megszerettem, megkedveltem őt, de bármennyire is akartam, nem tudtam szerelemre lobbanni iránta, mert az én szívem egyetlen nőt szeretett szerelemmel. Azt a nőt, akit nem érintettem sohasem, és nem csókoltam soha meg.

Júlia, bájos volt és kedves és nagyon ragaszkodó. Milyen furcsa az élet, Júlia helyett Júliát küldött, de be is zavarta világomat rendesen, mert, mikor mellettem lévő Júliámat nevén szólítottam, mindig a szerelmemre gondoltam és az ő arcát láttam. Belezavarodtam kicsit a történetbe, mert még ma is, ha kimondom a nevét, elvesztem fejem és percekig csak őt látom. Szóval, megkértem a kezét, mert egyedül nem élhet az ember, és a gazdagság még messze volt. Nem csaptam be sem magamat, sem őt, mert szerettem, és tudtam, boldogok leszünk. Béreltünk egy kis lakást, és elkezdtük esküvő után az új életünket. Olyan jó volt tudni, hogy csak ketten vagyunk, és hiába bérelt volt csak a lakás, mégis csak a mienk volt. Őt, öleltem minden este, de nem tettem le arról, hogy szerelmemmel beszélgessek minden este, csak már nem mondtam ki a szavakat, mert nem akartam, hogy Júliám meghallja, mert szomorú, és csalódott lett volna, és azt nem érdemelte meg. Szűk egy évet vártunk csak a családalapítással. Boldogok voltunk, mikor kerekedett Júlia hasa. Akkoriban még nem tudták megmondani, hogy fiú, vagy kislány, de nekünk nem is számított a neme, csak azt kértük, egészséges legyen.

Nyolc hónapra született Csilla császármetszéssel. Sokáig volt kórházban, mert aprócska súlya lassan gyarapodott. Szívgyengeség volt a diagnózis és nekünk ezt el kellett fogadni. Olyan gyönyörű lányka volt és megszakadt az ember szíve, ha belegondolt, hogy beteg. Nem adott sok évet nekünk a sors, mert még nem volt három éves és már temettük. Az élet legnagyobb fájdalma az, mikor gyermekünk koporsójára dobjuk a földet. A feleségem összeomlott, és jó két évbe telt, míg visszatért érdeklődése az élet iránt. Nem akart több gyereket és valahol meg is értettem. Én szerettem volna még egy gyönyörű kislányt, vagy egy gézengúz fiút, de tiszteletben tartottam feleségem kérését.

Kaptunk lakást az akkori tanácstól, de csak ültünk sokszor csendesen benne, mert üres volt a gyerekszoba. Varrónő volt a feleségem és a ruhagyáron túl odahaza is sokat varrogatott. Szerintem senki nem kívánhatott volna magának jobb asszonyt. Gyűjtöttük a pénzt a takarékba, de, hogy minek, én sem tudom. Nem volt ugyan is kinek. Mert, ha van gyereke az embernek, akkor van értelme. Szürke hétköznapokból állt az életünk, mert egész héten robotszerűen dolgoztunk, de a hétvégék is szürkék voltak. Soha nem mozdultunk ki. Nem mentünk sehová. Júliám nem akart látni senkit és egyre kevésbé érdekelte a körülötte lévő világ. Visszaesett abba az állapotba, amiben volt. Kapott gyógyszereket, de nem segített. Beszélgetni sem sokat beszélgettünk már. Bármit kérdeztem, azt válaszolta, hogy nem tudom, vagy nem érdekel. Kezdte a háztartást is hanyagolni. Főzni nem főzött, takarítani nem takarított. Sajnáltam, de dühös is voltam néha, mert minden munka rám maradt.

Egyik este, mikor hegyekben állt a mosogatóban a szennyes edény és a fürdőszobába sem lehetett bemenni a szennyestől, kifakadtam. Tudom, nem kellett volna, mert nem tehetett róla, de elvesztettem a türelmemet. Elmondtam neki, hogy elegem van az egészből és nem bírom tovább. Nem tudom, hogy hogyan fogta fel szavaimat, mert nem válaszolt. Két nap múlva arra mentem haza, hogy fekszik a szobai szőnyegen és körülötte gyógyszeres üvegek. Későn érkeztem, már nem lehetett megmenteni. Egyedül maradtam. A temetés után, mikor a ruháit pakoltam, találtam egy fehér borítékot, amiben egy levél volt, és egy szál szárított ibolya. Nekem írta a levelet, nem tudom, miért nem adta ide, és azt sem tudom, mikor írta pontosan. Az ibolyát én adtam neki, mikor kirándulni voltunk, még a házasságkötésünk előtt.

Kedves férjem!

Furcsa ez a megszólítás, mert soha nem érzem, hogy közel állnánk egymáshoz. Tudom, hogy szeretsz és én is szeretlek, de a boldogságot nem így képzeltem el. Én, valami nagy szerelmet vártam, de nem volt az. Sokat köszönhetek neked, mert mindig mellettem álltál, de mégis mindig úgy éreztem, mást szeretsz. Furcsa, mert van két ember, aki szerelemre vágyik, és soha nem kapja meg. Hiába vagyunk mi egymásnak, ha én az érzést szeretném átélni, Te pedig valaki szerelmét várod. Én hiszem, hogy te még megkapod azt a szerelmet, mert azt is tudom, hogy a mi sorsunk nem lesz örökre összekötve. Légy boldog, legalább Te az életben!

Júlia

Furcsa volt olvasni a sorokat. Soha nem gondoltam, hogy tudja, másért dobog a szívem. Sajnálom őt. Megérdemelte volna a boldogságot, de szerencsétlenségére pont belém botlott.

Nem nősültem újra, és szégyen, vagy nem, nőt sem öleltem többet. Magamba fordultam, és egész életemet úgy éltem le, mint egy remete. Nem voltak haverok és nem is jártam sehova. Egész életemben arra készültem, hogy látom majd szerelmemet, ahogyan végigtáncol az udvaron úgy, mint ifjú koromban láttam. Nyugdíjazásom után még többet gondoltam rá, mert rengeteg időm volt. Órákat ültem az ablak előtt, egy rozoga hintaszékben, mit egy lomtalanításkor vittem haza és álmodoztam. Nem tett jót nekem az a sok ülés, mert a szervezetem hiányolta a mozgást. Kezdett, holt itt, hol ott fájni, de orvoshoz nem akartam menni. Egyik reggel, viszont már olyan rosszul voltam, hogy kihívtam a háziorvost. Kórházba küldött. Ott szembesültem a ténnyel, hogy áttétek falják fel testem. Nincs sok időm hátra, tudom. Eladtam mindenemet, és a betétkönyvvel a zsebemben hazatértem, hogy lássam őt, és mielőtt meghalok, elmondjam neki, hogy egész életemben őt szerettem, de nem találtam már a virágok között. A szomszédjától tudtam meg, hogy három éve a férje után ment. Kimentem a temetőbe és megkerestem a sírt. Elmondtam neki azt, amit soha nem mondtam el. Nem tudom, találkozunk-e ott fent, de talán még egyszer láthatom. Nem megyek sehová már, mert leülök az ölelkező platánok árnyékában és megvárom, míg szólítanak.

Vándor, meséd olyan, mintha már hallottam volna, vagy csak talán hasonlít arra, amit én hallottam, de azt nem vándor mesélte, hanem az én nagymamám, aki egész életében várt valakire. Szerelmes volt egy fiúba, ki soha nem szólította meg, csak az esküvőjén adott egy csokor virágot neki. Gyakran nézett ki az utcára és merengve kérdezte, vajon látom még? Várt. Egész életében várt. Azt várta, hogy szerelme úgy öleli át, mint ahogyan a platánok ölelik egymást. Vándor, ez az én történetem.

Nagyi, kérlek, nézz le, mert eljött érted ő, és talán a nagypapa is megbocsájtja, ha ott fent egyszer magadhoz öleled őt, a vándort, ki messziről jött, de meséje igaz volt, mert  arcán a könnyek hazudni nem tudnak.

A csúnya fiú

Negyvenegy évvel ezelőtt, mikor leszállt az este, a pici falura egy anyám számára nehéz nap után, éjfél előtt megszülettem.

Szegény anyám, délelőtt még a kertben szorgoskodott, majd délután, még megtapasztotta a vályogház falát, mondván, tiszta helyre szülessen a gyerek. Nagyon várta már a napot, hogy végre meglásson, annál is inkább, mert már két hetet késtem. Jól éreztem magam odabent és nem akartam mutatkozni. Éreztem, ott a legjobb nekem. Mikor megszülettem, anyám arcára egyből fájdalmas könnyeket varázsoltam, mert, ha az anyaméhben lett volna tükör, és láttam volna benne magam, akkor biztosan nem születek meg. Végre, anyám karjaiba vehetett, de mikor meglátott, csak zokogni tudott.

Olyan csúnya voltam, hogy az minden képzeletet felülmúlt. Két óriási fül társult egy óriási orral, amit még felnagyított a kopasz fejem. Akkora fülem volt, hogy be lehetett volna takarni vele az arcom. Apám is nagyon boldog volt, és repült a szülőotthon felé, mikor megtudta, hogy világra jöttem. Ő, nem volt odahaza, mikor anyám fájásai megindultak. Éjszakás műszakban volt. A vasútnál dolgozott, a síneket kopácsolta. Nem volt egyszerű munka, mert naponta hosszú kilométereket gyalogolt, hogy ellenőrizze a sínek minőségét. Azt, hogy éjszaka mit tudott kopácsolni, nem tudom, de volt olyan, hogy éjszakára kellett mennie.

Szóval, repült a szülőotthon felé, de, mikor anyám ágya mellé lépett, akkorát zuhant, mint a villanydrótról lelőtt veréb.

- Hogy néz ki ez a gyerek, Julis? Biztos, hogy a mi gyerekünk?

- Jaj, Pistám, kié lenne? Vedd kézbe!

- Na, én nem! Ez biztos, hogy nem az én gyerekem! – mondta, és gyorsan ott is hagyott minket. Nem ment messzire, mert a kocsma közel volt. Mire odaért, már mindenki tudta a faluban, hogy megszülettem, és sorba hívták meg apámat egy-egy kupicára, és gratuláltak neki, de apám a pultra csapott, és azt mondta:

- Hagyjatok engem békén! Az nem az én fiam!

- Hogy lehet az? Megcsalt az asszony?

- Biztos vagyok benne, hogy megcsalt! Olyan csúnya az a gyerek, hogy nem lehet az enyém.

- Ugyan már Pista! Azért, mert csúnya, még nem csalt meg a feleséged! - szólt Jóska.

- Tudom, hogy nem az enyém.

- Egy fiúnak nem is kell szépnek lennie. Elég, ha szebb egy fokkal az ördögnél.

- Jóskám! Ez legyőzte még az ördögöt is, ez még annál is csúnyább.

Apám kocsmai kifakadása még csak fokozta a falu kíváncsiságát. Alig várták, hogy meglátogassanak minket. Apám, nem jött be többet a kórházba. Haza is a nagymamám vitt minket. Szegény anyám sokat sírt, és csak azt kérdezte:

- Mondd Uram! Miért büntetsz ezzel a csúnya gyerekkel? Még a Pista is azt hiszi, megcsaltam. Én nagyon szeretem, ezt az apró kis csecsemőt és nekem nem fontos, hogy néz ki, csak féltem a fiam a falu hangjától, mert gonoszak az emberek, és tudom, hogy nem lesz felhőtlen gyerekkora, mert csúfolni fogják. Add Uram, hogy legyen erőm arra, hogy elhitessem vele, hogy nem a szépség számít.

Hazaérve meglátogatott minket az egész falu. Amúgy is szokás volt, hogy, ha születik egy gyerek, akkor sütnek-főznek, és meglátogatják az újszülöttet. Sokan nem szóltak semmit, mert szóhoz sem jutottak, de volt, aki nem rejtette véka alá a véleményét.

- Hát Julisom, sok gyereket láttam már, de még ilyet nem!

Vagy:

- Tudod Julis, csúnya gyerek nincs, mondják, de Te meghazudtoltad a mondást, mert bebizonyítottad, hogy van!

Anyám próbált mosolyogni, mert mit tehetett volna. Apám sem könnyítette meg a helyzetét, mert mikor bejött a szobába, mindig elfordította a fejét. Látni sem akart. Sokat veszekedtek, mert apám nem engedett a meggyőződéséből, hogy anyám megcsalta.

- Te cafka! Szégyent hoztál a fejemre! Rajtam röhög az egész falu.

- Beszélsz már balgaságokat! Mikor csaltalak volna meg, mikor állandóan dolgozok? Ott van a kert, a föld, a disznók. Hagyjál már ezzel az ostobasággal!

- Nem hiába mondják, hogy nagyon mozgott a kukorica, mikor kimentél kapálni.

- Nem normálisak ezek! Összehordanak mindent. Képesek ezek, a disznót is macskának nézni, ha az jó nekik. Biztosan azért ilyen ez a gyerek, mert a sok alkoholtól, amit fogyasztottál, ezzé vált.

- Nem alkoholból alakul a gyerek, Te ostoba! Buta vagy Te Julis! És már nem is fog megjönni az eszed. Minek vettelek én el, nem tudom.

Apám viselkedése, még nagyobb szeretetet váltott ki irányomba anyámból.

- Meglátod fiam, majd eláll még ezeknek a lélegzetük, mert nagy ember leszel. Akkor mit fognak szólni? Majd meglátod, mindenki a válladat fogja, majd veregetni, és a barátod akar lenni. A fene egye meg ezt az egész világot.

Anyám mindig beszélt hozzám. Minden gondolatát, velem osztotta meg. Tavasszal születtem, mikor a földeken beindul a munka. Így, anyám nem sokáig tudott odahaza ringatni, mert várta a munka. Kora hajnalban felkelt. Megetette a disznókat, adott kukoricát a tyúkoknak, majd elkészítette a kis elemózsiát magának, amit saját kezével varrt kis tarisznyába rakott. Egy üvegbe vizet töltött, és egy üres üveggel együtt bepakolta azt is. Abba az üres üvegbe gyűjtötte az anyatejet napközben, amiért hálás volt a sorsnak, mert nem csak nekem volt megfelelő táplálék, de még a Maris gyerekének is jutott anyatej, amiért minden este eljöttek. Miután bepakolt, vette a lepedőszerű anyagot, amiből kis hordozót csinált és óvatosan, hogy nekem kényelmes legyen, belerakott. Én álmos fejemet a mellkasára hajtottam, és elindultunk a falu határában lévő művelésre váró föld felé.

Anyám egész nap úgy dolgozott, hogy én azzal a lepedőszerű anyaggal rá voltam erősítve. Ő énekelt nekem, beszélt hozzám. Ebéd után rakott csak le, a nagydiófa alá aludni.

Így teltek a napok, a tavasz, a nyár és az ősz. Télen, mikor a földeken nem tudott dolgozni, csinosította a házat, stoppolta a ruhákat. Olyan gyönyörűen tudott stoppolni, hogy az anyagon nem is látszott a javítás. Volt egy kis gombára hasonlító fadarabja, és arra húzta rá az anyagot, ami ráfeszült, és apró gyöngyöltésekkel kijavította azt, ami elfeslett.

Már két éves voltam, de alig volt két szál hajam. Mondták is a faluban, hogy biztosan beteg az a gyerek,, mert csúnya is, és a haja sem akar nőni. „Majd megnő”, mondta anyám és igaza is lett. Mire iskolába kerültem, már olyan hajam volt, mint bárki másnak. Így, már nem látszott, hogy futás közben füleim csapkodják az arcomat.

- Te Julis! Ha ez a gyerek felnő, és rádöbben, milyen csúnya, akkor alkoholista lesz és borvirágos lesz az orra, és akkor sírva fog fakadni magától.

- Már miért lenne alkoholista? Okos gyerek ez. Meglátod, sokra viszi még az életben Pistám!

- Okos? Legalább olyan okos, mint Te.

Sírni sokat sírtam, abban igaza lett, de nem az alkohol miatt, hanem azért, mert csúfoltak a többiek. Mindenki örült, hogy elkezdte az iskolát, csak én nem. Még Kati néni, a tanító nénim is nevetett rajtam. Nem akartam iskolába menni és egy idő után sehová sem. Egyszer annyira sírtam, hogy szegény anyám alig tudott megvigasztalni. Akkoriban nem volt olyan sok édesség, mint mostanában, de volt a cipőfűző, amit nagyon szerettem. Ez a gumicukorhoz hasonló, csak hosszú cipőfűző forma volt és fekete színű. Bementem egyik nap a kis vegyes boltba, ahol mindig sokan voltak. Legalább fél órát kellett sorba állni, hogy végre rám kerüljön a sor. Ez idő alatt, jól megnézett magának mindenki. A legenyhébb megjegyzés az volt, hogy „ez a gyerek már nem lesz szebb”. Már csak a Máté volt előttem a sorban. Ő, is cipőfűzőt vett. Nem is egyet, hanem hármat. Már alig vártam, hogy rám kerüljön a sor, és végre megvehessem azt az egy darabot, amire nekünk tellett. Boldogan kértem is, mikor Zsuzsa néni megkérdezte, mit szeretnék. Elfogyott, volt a válasz. Én akkor meg voltam győződve arról, hogy azért nem kaptam, mert csúnya vagyok és érzéseimnek hangot is adtam.

- Igen, mert csak a szépeknek tetszik adni és ez nem igazság! Ez kivételezés! - Szinte ordítottam, amivel csak tovább növeltem a felém irányuló ellenszenvet. Miután elmondtam, amit akartam, dühösen futásnak eredtem, de egy néni nem bírta szó nélkül hagyni. Utánam szolt:

- Te kis neveletlen! Mit képzelsz Te? Kérjél bocsánatot! Majd szólok apádnak, hogy neveljen meg.

Én visszafordultam és azt válaszoltam:

- Nem kérek bocsánatot, mert igazam van.

Ahogy ezt kimondtam, apám karjaiban találtam magam. Nem tudom, hogy került oda, de éktelen haragra lobbant.

- Mit képzelsz Te? Szégyent hozol a fejemre? Majd megmutatom én neked, hol a helyed! - És kaptam két akkora pofont, hogy hírtelen semmit sem láttam, csak fájdalmat éreztem, majd elkapta a kezem és hazáig rángatott. Húzott maga után, mert nem tudtam olyan gyorsan menni, mint ő. Mikor hazaértünk, elengedte a kezem:

- Takarodj! Ne is kerülj a szemem elé! - mondta.

Anyám nem tudta lecsillapítani haragját, így az apám a kocsmában kötött ki. Nem is láttuk reggelig. Anyám próbált vigasztalni, de én csak azt ismételtem, hogy nem igazság és elvonultam a kert sarkába és sírtam. Akkor, elhatároztam, hogy bokszoló leszek, vagy valami erős ember. Mikor anyám órák múlva megállt előttem,, kezében a kedvenc süteményemmel, amivel kedveskedni szeretett volna nekem. Én felálltam, megpusziltam arcát, és az összes szilvásbuktát befaltam, hisz ahhoz, hogy erős legyek, enni kell.

- Jaj, fiam! Én nem sajnálom, de nem fogsz aludni, mert fájni fog a hasad.

Közben láttam, milyen boldog volt, hogy ízlett, amit csinált. Igaza is lett, mert egész éjszaka nem aludtam. Megfeküdte a pocakomat a sok finomság. Hajnal felé hallottam, hogy az apám hazaért. Morgott magában valamit, majd óriási üvegcsörömpölést hallottam. Nem mertem kimenni, mert féltem tőle. Reggel, mikor beléptem a konyhába, éreztem a tömény pálinka szagát. Akkor már tudtam, a pálinkás üveget törte össze.

Attól a naptól kezdve, nem hagytam magam. Ütöttem, ha bántottak. Négy alsós évemet végigverekedtem. Szegény anyám, szinte minden nap az iskolában volt, mert hol az osztályfőnököm hívatta, hol az igazgató. Próbált anyám beszélni velem, hogy ne csináljam, de mondtam, én pedig már nem hagyom magam. Apám levette a kezét rólam. Ő mondta így, egyik este anyámnak, mikor veszekedtek.

- Ide figyelj Julis! Elegem van ebből a gyerekből. Azt csinálsz vele, amit akarsz, bár az lenne a legjobb, ha soha nem látnám, de egyben biztos lehetsz, én végleg lemondtam róla, és most már nem érdekel, mit csinált, miért csinálta. Oldd meg, de ne csodálkozz, ha egyszer majd agyon üt, mert nem ember ez.

- Hogy mondhatsz ilyet, Pista? A saját gyerekedről beszélsz! A Te véred és megtagadod?

- Még hogy az én vérem! Soha nem volt az! Nekem, ha gyerekem lett volna, az biztos derék ember volna, úgy, mint én.

- Pista! Te, voltál az egyetlen férfi az életemben. Szűzen mentem hozzád, és soha nem csaltalak meg!

- Hát, igen! De, csak addig voltál szűz, amíg elvettelek. Itt, ez a gyerek a bizonyíték a hűtlenségedre!

- Fáj, amit mondasz, mert Te is tudod, nincs igazad!

- Tudod mit, Julis? Add gondozásba ezt a gyereket, ha azt akarod, hogy normálisan éljünk.

- Azt már nem! Soha, tudod, soha! Amíg én élek, senki nem veheti el tőlem és bízom a gondviselésben, hogy lesz erőm ahhoz, hogy felneveljem, és ne kelljen addig meghalnom, míg saját lábára nem tud állni!

- Befejeztem Julis! Elég volt belőletek!

Be is tartotta a szavát. Soha nem kérdezte meg többet, hogy mi újság. Anyámmal is csak a legszükségesebbeket beszélte meg. Véletlenül, ha a vacsora nem volt az asztalon időben, akkor sem kérte meg anyámat, hogy adjon neki enni, csak erősen, kétszer-háromszor az asztalra csapott úgy, hogy még az asztalt borító viaszos vászon sarka is ugrott egyet. Anyám ilyenkor gyorsan szaladt, hogy elé tegye az ételt, csak hogy a veszekedést elkerülje.

Ötödikes voltam, mikor anyám leültetett és azt mondta, fiam, beszélnünk kell. Komoly volt az arca, és én féltem, mert azt hittem, gondozásba akar adni. Megértettem volna, és nem tudtam volna rá ezért haragudni, de nem szerettem volna elszakadni tőle. Tudtam, hogy nincs élete, mióta megszülettem. Láttam, gyakran sírt, mikor azt hitte, senki nem látja. Tördelte a kezét, és nehezen kezdett mondandójába. Biztos voltam benne, hogy holnap rám adja a legszebb ruhámat, majd megfogja a kezem és elvisz oda, ahová én nem szeretnék menni.

- Fiam, tudod, nem egyszerű az élet. Sok mindenen keresztülmegyünk az életünk során, de mindig erősnek kell maradni. Neked, most az a feladatod, hogy tanulj minél jobban, és legyen álmod! Legyen valami álmod arról, hogy mit szeretnél csinálni, és azt az álmot soha ne add fel! Legyen bármilyen nehézség, tudd, nem téríthet el terveidtől. Ne foglalkozz másokkal. Nem az a fontos, hogy ki, mit mond. Az a lényeg, hogy te mit hiszel magadról, és fiam! Nincs lehetetlen, csak kitartás, és szorgalom kell hozzá. Szeretlek fiam!

Olyan szépen szólt hozzám, hogy nem tudtam válaszolni, és ott eldöntöttem, álmaimnak fogok élni és annak, hogy büszke legyen rám, mert csak azzal tudom meghálálni neki amit értem tett. Elkezdtem tanulni. Eredményeim szépen javultak, és hatodiktól tiszta kitűnő voltam. Nem tudtak legyőzni, mert rengeteget olvastam, és szívtam magamba a tudást. A gimnáziumot is jelesre végeztem, és láttam anyám arcán végig a boldogságot és milliószor hallottam, ügyes vagy fiam. Már, nem érdekelt a külsőm egyáltalán. Nem volt fontos a fülem és az orrom. Mind-mind eltörpült, mert célom volt. Apám érettségi előtt halt meg. Úgy mondták régen, lángra lobbant benne az alkohol. Egyszerűen megfogalmazva, halálba itta magát. Anyám összetört. Tudtam, hogy szerette apámat. Nehéz volt megértenem, mit szeretett rajta, de ő szerette. Az orvosira jelentkeztem. Sokba került a taníttatásom. Akartam munkát vállalni mellette, de anyám nem engedte.

- Fiam, Te csak tanulj. Semmi mással ne foglalkozz.

Tudtam, milyen sokat kellett neki az álmaimért dolgozni. Rengeteg kukoricát kellett ahhoz körbekapálni, míg diplomámat átvehettem. A diploma osztón úgy zokogott. Ott, jött ki belőle az élet összes bánata, és az élet összes öröme is.

- Gratulálok fiam! Sikerült és büszke vagyok Rád! Most már nyugodtan halok meg.

- Anyám, neked még száz évig kell élned!  Most, már én vigyázok rád!

- Fiam, fiam, Te csak magaddal törődj! Én, elvagyok magamnak.

- Nem anyám! Megérdemled a boldogságot, a nyugalmat.

 Azt szerettem volna, ha hozzám költözik, és minden nap kényeztethetem, de nem így alakult. Bármennyire is kértem, Ő ott maradt, ahol egész életét élte.

- Tudod fiam, öreg fát nem lehet átültetni, mert az belehal.

Megértettem őt, mert tudtam, ott érzi jól magát és tudtam, boldog, mert boldognak látta a fiát, és egész életének az volt a célja, hogy ezt elérje. Nekem, viszont nagyon hiányzott, és hiányzik ma is. Amikor csak tudok, megyek hozzá és ő ilyenkor, nagyon boldog, de már nem egyedül megyek, mert van családom. Gyönyörű feleségem van. Olyan szép nőt adott nekem az élet, hogy nem is tudom, mivel érdemeltem ki.

Az orvosin ismertük meg egymást. Beleszerettem a lelkedbe, mondja gyakran. Született egy fiam, ki pont úgy néz ki, mint én. Nagyon izgultam születésekor, mert nem tudtam, mi lesz, ha rám hasonlít. Neki is meg kellett küzdenie azzal, amivel nekem. Voltak nehéz napok, nem tagadom. Tudtam, mit érez, és mindig segítettem őt, de nekem könnyebb volt, mint anyámnak, mert a feleségem Zsóka mindig mellettem állt és segített. Leküzdöttük az akadályokat. Fiam szeme előtt, ott volt az élő példa a sikerre, és tudta, nem puszta fecsegés az amit mondok. Ott volt előtte a gyönyörű anyja, ami bizonyíték volt arra, hogy csúnya férfinak is lehet szép felesége.

Bizonyíték arra, hogy az érték belül van, és láthatatlan. Boldog család vagyunk, mondhatom.

Péter is orvos lesz, mint én. Büszke vagyok rá nagyon. Anyám milyen büszke lesz, ha majd ott állhat a diploma osztón. Számomra, az a legnagyobb ajándék, hogy boldog mindenki körülöttem, és magamhoz ölelhetem őket, amikor csak akarom.

Anyám! Köszönöm az életet, és a boldogságot!

Ki a boldogabb?

Ó, de csodás! Az esernyőmet most csavarta ki a kezemből a szél. Nem is tudom, minek nyitottam ki, hisz már úgy is bőrig áztam. Nekem is esőkabát kéne, mint a gyerekeknek van. Ó, édes kicsikéim! Értetek van csak értelme élnem! Elfásult, örülni nem tudó ember lett belőlem. Akkor vagyok csak boldog, mikor az Ő mosolyukat látom.

Lacika milyen nagy puszit adott ma reggel is, mielőtt bement a csoportba. Olyan édesen tudja mondani, hogy anya, én már nagyfiú vagyok, látod, mert már középső csoportba járok. Juditomat is imádom. Szorgalmas kislány, már másodikos. Megy az idő. Emlékszem, szinte tegnap volt, mikor született. Én egyformán szeretem Őket, pedig hogy féltem attól, hogy nem fog sikerülni. Mindenki azt mondta, két gyereket nem lehet egyformán szeretni, mert az egyik mindig kedvesebb lesz.

Ennyire azért nem esik, hogy ilyen vizes legyen a lábam és vastag zokni is van rajtam. Ó, levált a csizmám talpa. Na, ettől féltem. Most miből csináltatom meg? Újat venni meg nem tudok. Most meg ez a torta is. Nem akartam én ezt a tortát, de Pali azt mondta, vegyek, mert mit szólnak a gyerekek, hogy még torta sem lesz a születésnapomon. Mondtam is neki, hogy akkor miért nem te veszed meg, de csak azt válaszolta, engem nem érdekel az ilyesmi, csak a gyerekek miatt, meg neked úgy is van időd.

Ja. Nekem mindig van időm, mindenre. Olyan idegenek lettünk egymás számára. Soha nem gondoltam. Tíz éve vagyunk házasok, de, hogy még meddig leszünk, fogalmam nincs. Pali már szívesen kilépne a kötelékből, de az anyagiak tartják vissza, mert, ha megfelezzük a lakás árát, ugyan, mi marad,  meg talán a gyerekek miatt neki nem is járna a fele. Nem tudom. Egy biztos, fizetnie kéne gyerektartás is, és akkor miből élne? Tudom, ha ezek nem lennének, már rég elment volna.

Én próbálom még összetartani azt, ami már nagyon nehéz. A gyerekeknek szükségük apára is. Azt, sem igazán tudom, hogy éreznék, ha különválás után találkoznék vele. Mindig én szerettem jobban. Ő nem volt soha szerelmes belém, csak szeretett. Én viszont őrülten szerelmes voltam. Ó, de csodálatos érzés volt. Nem cserélném el semmiért. Repültem, a felhőkben jártam és soha életemben nem voltam még olyan boldog, mint akkor. Pontosítok, mikor a gyerekek születtek, akkor is boldog voltam, de az egészen másfajta boldogság.

Palit a munkahelyemen ismertem meg. Recepciósként dolgoztam, ő pedig pizza futár volt. Gyakran rendeltek tőlük pizzát, így elég gyakran találkoztam vele, és ezek az alkalmak lehetőséget adtak egy kis beszélgetésre, míg egy napon randira hívott, és ott elkezdődött a mi kapcsolatunk. Én minden percet szerettem volna vele tölteni, de ő már nem annyira. Ezt akkor nem nagyon vettem észre, vagy inkább úgy mondanám,, nem akartam észrevenni. Én szerettem és ő szerette, hogy szeretem, és főzni is tudtam, ami nagyon fontos volt neki. Gyakran megjegyezte, még a kapcsolatunk elején, hogy, "ha nem tudsz főzni, én nem veszlek feleségül". Akkor azt hittem, viccel, de nem, ő komolyan gondolta. Régen biztosan fontos volt, hogy egy nő értsen a fakanál forgatásához, de nem gondolom, hogy a mai világban ennek ekkora jelentősége van, hisz a korombeli lányok nem igazán értettek a fakanál forgatáshoz.

Soha nem evett máshol az én Palim, csak odahaza és gyűlölte a mirelit cuccokat. Tegnap is, először azt mondta, süssek én tortát, mert az még is csak olcsóbb, de az az egyetlen dolog, ami nekem nem megy. Képes vagyok a kerek tortaformában sütőbe tett tortából, szögleteset csinálni. Nem, egyszerűen nem sikerül. Minden más igen, de a torta nem.

Egy évig jártunk, miután összeházasodtunk. Jaj, madarat lehetett volna velem fogatni. A barátnőm mondta is, jó neked. Engem soha, senki nem fog feleségül venni. Dehogy nem, nyugtatgattam, míg forgattam az ujjamon a karikagyűrűt, és arcomra ragadt a mosoly a boldogságtól. Ő sokáig nézett rám, majd letörölte könnyeit, és szipogva mondta, örülök ám a boldogságodnak, és tudtam, hogy így is gondolja.

Szegény, még azóta is magányos, pedig a csábítás és a társkeresés minden lehetséges formáját kipróbálta. Most, úgy fél éve vett egy kis pincsit, és meg van győződve arról, hogy kutyasétáltatás közben fogja megtalálni az igazit. Úgy legyen!

A fene nagy boldogságom addig tartott, míg ki nem derült, hogy terhes vagyok. Mikor Palinak elújságoltam a nagy hírt, jéggé fagyott, pedig én azt hittem, hogy majd felkap, össze-vissza csókol, és azt mondja, nagyon boldog vagyok, de nem így történt, mert sokáig állt mozdulatlanul, némán. Miután megszólalt, én dermedtem jéggé.

- MI van? Terhes vagy? Belegondoltál, mit jelent ez? Nagy felesőség és mi van akkor, ha mégsem működik a kapcsolatunk és úgy döntünk, hogy elválunk?

- Miért válnánk el? Hisz, még csak most házasodtunk össze. Te nem szeretsz?

- De! - Majd nagy csend.

- Ez nem igazán volt meggyőző!

- Szeretlek, ne nyaggass már! Na, mindegy, legyen, aminek lennie kell, ha jön, hát jön.

Elfogadta a helyzetét, és mentek tovább a napok. Gyakran ült elgondolkozva, maga elé nézve, bámulva a semmibe, de soha többé nem mondta, hogy nem várja a gyereket.

Mikor Judit megszületett, boldogan dicsekedett vele, hogy lánya született, de aztán visszatértek a semmibe révedő tekintetű esték. Mindenki tette a dolgát, de semmi nem volt már a régi. Egyik este már nem bírtam tovább nézni a savanyú tekintetét és megkérdeztem, min mélázgat állandóan. Hosszasan köszörülte a torkát, majd nagy nehezen kibökte.

- Tudod, nekem változatosságra van szükségem.

- Változatosságra? Na és ugyan, mifélére?

- Én nem tudom elképzelni úgy az életemet, hogy egy nő mellett éljem le. Próbálok hűséges lenni, de nem megy, mindeközben vágyom a biztonságra is. Arra, hogy meleg otthon várjon munka után és a gyerekeket is szeretem, de félek, hogy a fenti okok miatt soha nem leszek jó apa, és nem tudok majd jó példát mutatni nekik. Ezért nem akartam gyereket, de, ha már van, elfogadom, és nagyon szeretem, de nem szeretnék többet. Ugye, megértesz?

- Megcsaltál?

- Igen.

- A rohadt életbe! Én meg vak voltam.

- Nem tudsz megérteni?

- Nem!

- Most akkor mi legyen?

- Nem tudom.

Az a beszélgetés teljes világomat döntötte össze. Próbáltam Őt megérteni, de nem nagyon ment. Úgy éreztem, egy nagyra nőtt gyerekkel van dolgom, aki csak a szépet akarja kiharapni az élet tortájából. Mit éreztem? Azt, hogy bele őrülök. Fokozatosan kezdtem elhidegülni tőle, mert tudtam, nem engem akar, csak egy nőt. Keveset is voltunk együtt, de valahogy nem is hiányzott.

Névnapom volt, mikor este egy óriási rózsacsokorral tért haza. Nem akartam hinni a szememnek. Ebbe meg mi ütött? Kérdeztem magamtól, mert soha nem kaptam tőle semmit. Meglepően jó hangulata volt, és vacsora után addig kényeztetett, míg az ágyban kötöttünk ki. Különböző gondolatok szállták meg a fejem. Olyasfélék, hogy kivel lehetett? Mert, hogy volt valakivel, az tuti és mi az, ami ismétlésre ösztökéli? Nem tudtam könnyen elűzni a gondolataimat, de ő akkor este úgy szeretett, mint még soha. Meg is lett az eredménye, mert megfogant Lacika, akinek a születésénél Pali is ott volt.

Csodálkoztam, mikor mondta, hogy szeretne ott lenni a szülésnél. A miértre az volt a válasz, hogy azért, mert nem látott még ilyet. A második szülésem még nehezebb volt, mint az első, pedig mindenkitől azt hallottam, könnyebb lesz. Nem igazán örültem neki, hogy Pali is ott volt, mert úgy éreztem, a látvány nem neki való, mert ott nem a szépségét fitogtatja az ember és féltem attól is, hogy ezáltal, amit ott látott, még kevésbé fog szeretni. Nagyon felemelő, és életre szóló emlék egy gyerek születése, de én ma is azt mondom, nem férfi szemnek való. Ez a szülés más szempontból is különbözött az elsőtől. A fájdalmak után ugyan is olyan óriási élvezetben volt részem, mint még soha. Akkor nem tudtam, hogy a nők kis része megtapasztalhatja a mennyei gyönyört a fájdalmak után. Csak később olvastam utána a dolognak. Nagyon elszégyelltem magam, mert több ember előtt volt orgazmusom. A doki, meg is jegyezte a végén, hogy na, ugye, megérte a szenvedés? Bugyuta kérdésre mit lehet válaszolni? Egy gyerek minden fájdalmat megér - motyogtam - , de tudtam, nem erre gondolt. Az én Palim, meg halálsápadtan, kétségbe esett arccal  rohant ki.

Nem is tudom, miért vártam azt, hogy majd megfogja a kezem, vagy ad egy puszit. Félelem lett úrrá rajtam, mert a kirohanása nem sok jót jelentett. Alig vártam, hogy másnap bejöjjön hozzám.

- Hogy vagytok? - Kérdezte és elhallgatott. Ha én nem kérdezek, Ő nem szólt volna többet. De én kérdeztem.

- Mondd, mi riasztott meg annyira, hogy elrohantál?

- A gyönyöröd.

- Sajnálom! Szégyellem, nem tudom, mi történ.

- Nem érdekes.

- De érdekes, beszéljünk róla.

- Tudod, megriadtam és elfutottam. Én ilyen gyönyörben soha nem tudtalak részesíteni, és gyanítom, már nem is foglak. A másik dolog pedig az, hogy, ha te ilyen orgazmust fogsz átélni minden szülés után, akkor te állandóan szülni akarsz majd, ami számomra azt jelenti, hogy soha nem élhetek olyan életet, amilyet szeretnék. Minél több a gyerek, annál erősebben vagyok hozzátok láncolva és tudod, hogy egy nő kevés nekem.

- Te beteg vagy, komolyan mondom! Kezeltetni kéne magad.

- Kezeltesd te magad!

Ennyi volt a beszélgetésünk, ami után gyorsan el is futott. Többet soha nem beszéltünk erről, de a távolság, napról napra nő közöttünk. Ez az én életem.

Na, lassan odaérek a cukrászdához. Remélem, sikerül olcsón tortát vennem. Meg kéne tanulnom valahogy  azt a tortasütést. Csöpög belőlem a víz. Elég kellemetlen lesz így belépni az üzletbe. Ó, de jól néz ki az a nő, ott, az üzlet közelében! Tiszta dáma. Neki biztosan nem ázik be a csizmája, de szerintem a ruhája is csont száraz, mert még ilyen óriási esernyőt nem is láttam, mint amilyet ő tart a feje fölé. Ideges vagyok kicsit, de essünk túl ezen a vásárláson.

Te jó ég! Hisz el fog ázni a torta is, ha továbbra is így esik. Majd kitalálok valamit.

- Jaj, bocsánat! - Istenem ez a nő az egész bejáratot beborítja, még közlekedni sem lehet tőle. Persze, ő mindent megtehet, ahogy elnézem. - Ne haragudjon, én állok rossz helyen, de parancsoljon. Várjon egy picit. Annyira ismerős nekem. Judit! Te vagy az?

- Én is Judit vagyok, de én, nem ismerlek.

- A fenéket nem, hisz én Bőzse.

- Bözse! Nem lehet igaz! A legjobb barátnőm voltál, de érettségi után úgy eltűntél.

- Elkezdtem élni. Tudod, amire annyira vártam.

- Jó neked!

- Ne hidd. De ahogy elnézlek, Te nem élsz valami jól.

- Miből gondolod?

- Ne viccelj, csak rád kell nézni.

- Igazad van. Én nem élek olyan nagy flancban, mint te. Látszik rajtad, hogy nem nélkülözöl.

- Nem nélkülözök, az már biztos.

- Boldog lehetsz. Látod, milyen furcsa az élet?  Azonos eséllyel indultunk el a nagy betűs életbe és két különböző úton haladunk.

- Te is lehettél volna gazdag, de a te gyomrod nem bírta volna ezt az életformát. Mit csinálsz itt?

- Veszek egy olcsó tortát szülinapomra és megpróbálom úgy hazavinni, hogy ne ázzon szét.

- Tudod, mit? Megveszem neked a legszebb tortát és hazaviszlek!

- Nem fogadhatom el.

- Dehogy nem! Nekem ez nem jelent semmit. Fillérek, hidd el.

Bementünk a cukrászdába, majd megvettük a legdrágább tortát, és még két kiló sajtos pogácsát, amit nem akartam, de Bözse erősködött. Istenem, mennyi pénz, sóhajtottam fel, mikor fizetett. Ebből már egy csizmát is vehetnék és neki ezek csak fillérek. Mit fog szólni a Pali, ha meglátja ezt a sok mindent?

Magamhoz öleltem a pogácsás zacskót, Bözse pedig a tortával billegett a kocsi felé- Sportkocsi. Piros sportkocsi. Nekem csak piros babakocsim volt. Elrontottam az életemet. Rá kellett volna hallgatnom annak idején és akkor most én is boldog lehetnék. A kocsiban elmeséltem neki, hogy milyen az életem. Ő csak annyit válaszolt, hogy akkor te boldogabb voltál, és vagy, mint én. Mi a fenét beszél ez, kérdeztem magamtól. Mikor megállt a ház előtt, kértem, ugorjon fel egy kávéra és meséljen kicsit magáról. A konyhában ültünk le. Valahogy ott jobban lehet beszélgetni.

Igaz, mielőtt leült, letörölte a széket. Rosszul esett. Azt hiszi, a szegénységgel az is jár, hogy hanyag vagyok és piszkos? Na, mindegy. Lenyeltem a békát.

- Mesélj! - Szóltam.

- Tudod, az egész életemet nem tudom most elmesélni, mert ahhoz egy hét is kevés lenne, de megpróbálom összegezni. - Összegezni? Na, van szókincse, az biztos. Fogalmazni azt tud, és mit tud még?

- Az érettségi után belevetettem magam az életbe, mint mondtam. Egyik pasi követte a másikat, de arra nagyon odafigyeltem, hogy ne szegényebben szálljak ki egy kapcsolatból, mint, ahogyan beléptem. Néhány hónapos kapcsolataim voltak. Egy évnél tovább egyik sem tartott. Boldog voltam, mert mindenem megvolt, amit akartam, nem okozott gondot, ha valamit meg akartam venni. Akkor azt hittem, ez a boldogság, de azóta rájöttem, soha nem voltam boldog életemben, mert az igazi boldogságot nem kapom meg soha. Négy abortuszom volt. Vigyáztam, de még is becsúszott. Kegyetlen dolog széttárt lábbal eldobni egy életet, de akkor nem fért bele egy gyerek, mert mindent megváltoztatott volna és nem élhettem volna a régi életemet.  Pénzfüggő voltam. Többet és többet akartam és meg is szereztem. Van gyönyörű lakásom, kocsim és tartalékom is, de mit ér az egész, mondd meg nekem, mikor oly magányos vagyok, és esténként csak egyik szobából, a másikba járkálok. Már nem hajtok a pénzre, hisz van elég, társra és gyerekekre vágyom, de tudom, minden hiába.

- Fiatal vagy még, majd jön a szerelem, és megtalálod azt, akit keresel.

- Soha. Tudod, alkalmatlan vagyok tartós kapcsolatra és kérdezem én, van olyan férfi, ki elfogadná múltamat? Gyerekem sem lehet. Nem élhetem át az anyai érzéseket soha. Szerelmes sem voltam még. Fogalmam nincs, milyen érzés szerelmesnek lenni. Egész életemben azon dolgoztam, hogy ne lobbanjanak fel bennem érzések senki iránt. Most, pedig azt szeretném, hogy lobbanjon lángra a szikra, de tudom, lehetetlen. Jön még néhány férfi az életemben az biztos, de érzem, magányosan fogom leélni az életemet és, ha egyszer meghalok, a papon kívül senki nem lesz, ki elköszönjön tőlem és ő is csak azért, mert előre kifizetem a temetésem, mert, ha nem így tennék, akkor senki nem lenne, aki eltemessen. Szerinted én boldog vagyok? Szerinted a pénz boldogít?

- Nem tudom. De én legalább voltam szerelmes, van két gyermekem, mondhatnám, mindent megkaptam az élettől, csak pénzt és vagyont nem. Sokat hallottam már, hogy a pénz nem boldogít, de mindig a fejem csóváltam erre, mert belegondoltam, hogy, ha pénzem lenne, mennyi mindent vehetnék, ami boldoggá tenne, de most, téged látva azt mondom, inkább soha ne legyek gazdag, mert kérdezem én, ki kapott többet az élettől? Te, vagy én? Kérdezem: ki a boldogabb? Te vagy én?