|
Főoldal 
Mókuska, már másé
Imádom a mókusokat, de legjobban azt a mókust szerettem, akit most vittek el. Kitépték a szívem egy darabját. Könnyes szemmel néztem az én mókusom után. Milyen hű társam volt ő. Minden reggel együtt indultunk és mindig oda vitt ahová én szerettem volna menni. Soha nem hagyott cserben. Lelke volt. Most viszont nem akart menni, mert nem nagyon akart indulni. Kérette magát rendesen. Már kezdtem úgy érezni, hogy itt marad velem, de aztán hirtelen egy dacos indulással meggondolta magát. Tudom, hogy haragudott rám, mert nem simogattam meg. Minden indulás előtt megsimogattam. Legszívesebben meg is csókoltam volna, ha nem tartottam volna attól, hogy bolondnak néznek az emberek. Mókuskát, két évvel ezelőtt vettem. Először idegenkedtem tőle, mert az a vadító piros színe, nem igazán volt férfias, de megfogott és nem engedett. Így kétszáznegyvenezerért megvettem. Nem mai darab, de nekem tökéletesen megfelel. Nem vágytam soha nagy luxusra. Mindig felesleges dolognak tartottam valamire sokat költeni. Ezért a telefonom is egy olcsó kis készülék, de nekem tökéletesen megfelel. Szóval, a piros csoda a boldogságom forrása lett. Mókuska iránti imádatom miatt neveztem el őt is Mókuskának. Szerette a nevét, mert komolyan mondom, mosolygott mikor nevén szólítottam. Sok kilométert megtettünk együtt. Hét közben, munkába és haza. Hétvégeken beültem a kocsiba és elindultam arra amerre kedvem támadt. Rengeteg szép hely van ebben az országban. Minden kirándulás erővel töltött fel. A nőknél nem volt nagy szerencsém Mókuskával. Csóróságom olvasták ki belőle, mikor arra kértem őket, hogy tartsanak velem. Micike nagyon a lelkembe mászott mondataival. Kezdtek jól alakulni a dolgaink. Már a remény is kezdett ébredni arra, hogy talán megtalálom az igazi társam, de egy pillanat alatt omlott össze minden. Vasárnap volt, mikor délelőtt találkoztunk és úgy terveztük, hogy kirándulunk kicsit. Mikor viszont meglátta Mókuskát, szinte üvöltött.
- Most ezt komolyan gondolod? Ezzel a szakadt kis kocsival akarsz meghódítani? Klíma sincs benne, gondolom. Nem képzeled, hogy egész nap a homlokomat fogom törölgetni, mert egy csóróval utazgatok. Én többet érek annál, hogy egy pénztelen senkinek adjam az éveimet. Én, nem nyomorogni akarok, hanem élni. Biztosan még egy ebédet sem tudnál venni. Keress mást, ha egyáltalán létezik még olyan nő, aki ilyen csóróval szóba áll.
Még mindig a lelkembe hasít a nyíl, ha felidézem azokat a szavakat. Nem vagyok gazdag, az igaz. Most pedig végképp nem. Ezért is váltam meg Mókuskától, mert nem maradt pénzem és most munkát sem találok. Fáj, jó, hogy fáj, de átmeneti minden. Egyszer ennek is vége lesz és hiszem, hogy közel a harminchoz még fel tudom építeni az életem újra. Kilencvenezer forint. Ennyit kaptam érte. Addig kell megváltoznia a dolgoknak, míg tart a pénzem, mert ha nem javul a helyzet, akkor az én helyzetem fog romlani. Most, olyan fájdalmat érzek mókuska elvesztése miatt, hogy nincs is szívem elkölteni a pénzt. Szeretnék most is kirándulni, de nem is lehet és nincs is mivel. Egyhamar nem kocsikázok, az biztos, de egyszer talán lesz még egy mókuskám, amivel száguldozhatok és talán lesz majd egy Mókuska is, akit karjaimba zárhatok.
Mit érek én?
Mit érek én? – kérdezte egy asszony, két gyereke kezét fogva. Egy szürke téli reggelen, mikor sem a hó nem akarta fehér takaróval beborítani a tájat, és mikor a nap is úgy gondolta ma inkább pihen kicsit és sugaraival nem simogat meg senkit. „Ó, simogatás, de jó is volna!” – mondta Éva önmagának, mert egy ideje már csak a belsőhangjával beszéli meg ezeket a dolgokat.
– Anya, a macit nem akarom, hogy elvidd!
– Tudod kicsim, hogy a csoportba nem viheted be, de délután mikor jövök érted, akkor hozom. Vigyázni fogok rá, ígérem.
– Jó.
A gyerekek, Ők boldogságom forrásai és Ők azok, kik megváltoztattak mindent. – állapította meg Éva, kinek hónapok óta csak egy kérdés motoszkált fejében az, hogy „ Mit érek én? „
Valaki tanácsolta neki, hogy vegyen egy füzetet és írja le mi az ami nyomja lelkét és az segít és ha szerencséje van, akkor mire a története végére ér, talán a megoldás is világossá válik számára. Kicsit hitetlenkedve kezdett bele ebbe az egészbe. Őrültségnek tartotta az egészet, de hosszas töprengés után mégis nekilátott, és írt és írt.
Mit érek én? – kérdezem, de nincs válasz. Talán semmit. Vagyok, de csak létezem. Mitől változott meg minden? Akkor ,ért véget a boldogságom mikor terhes lettem Lacikával.
Addig felszabadult, boldog fiatal házasok voltunk. Sokat sétáltunk. Néha elmentünk vacsorázni, hétvégén kirándulni. Szerettünk volna gyereket, de nem szőttünk olyan terveket, hogy majd ekkor, meg akkor lenne jó. Úgy döntöttünk, hogy akkor foganjon meg mikor a sors úgy akarja. Két év házasság után, egy őszi estén nagyon furcsán kezdtem érezni magam. Először nem gondoltam terhességre. Igaz, a menzeszem késett, de az máskor is előfordult. Émelygés, fáradság és valami olyan különleges érzés volt rajtam amit addig soha nem éreztem. Nem sokat vártam annak kiderítésével, hogy mi okozhatja a tüneteket. A terhességi teszt hamarosan megadta a választ. Boldog voltam, és Péter is boldog volt. Hosszú estéket átbeszélgettünk, egymáshoz bújva, hogy hogyan fog megváltozni az életünk. Tudtam, hogy minden más lesz, mint addig volt, de ekkora változásra nem számítottam. Kezdtem szépen hízni és hisztizni is. Én, a mindig csendes, visszahúzódó kislány hisztiztem mint egy gyerek. Utáltam magam ezért, mert nem akartam ilyen lenni. Azt, hogy mi váltotta ezt ki nálam, nem tudom. Talán a félelem az aggódás, hogy jó anya leszek e és jó feleségként is helyt akartam állni. Tökéletes akartam lenni, de egyre rosszabb lettem. A harmadik hónaptól veszélyeztetett terhes lettem, és már kezdtem gurulni, mint egy labda, mert a kilók úgy rakódtak rám, mint bútorra a por. Először, Péter nem szólt semmit, de egyik este, hosszas torokköszörülés után megkérdezte:
– Mondd, ez természetes, hogy ilyen sok kiló rakódik rád? Mit mond az orvosod?
– Nem, egyáltalán nem természetes. – fakadtam ki.
– Talán, ezért is vagy veszélyeztetett terhes, és ezért vagy eltiltva a szeretkezésektől is.
Nem szóltam semmit, mert tudtam, ha bármit is mondok az csak olaj lesz a tűzre, hisz rettenetesen szenvedtem attól, hogy nem bújhattunk úgy össze ahogyan régen tettük. Lelkem mélyén viszont örültem, mert szégyelltem testem. Kezdtem egy delfinre hasonlítani. A karcsúságom, rég odavolt már. Mikor, a tükörbe néztem elszörnyülködtem, de tudat alatt még mindig azt hittem, hogy az a karcsú nő vagyok aki voltam. Milyen őrült dolog az, hogy látod, mert a tükör nem hazudik, hogy lassan nem fogsz már az ajtón beférni, de agyad még mindig abban a kis csinos miniszoknyában lát amiben meghódítottad a szerelmedet. Egyből kiírtak táppénzre miután kiderült, hogy terhes vagyok, így rengeteg időm volt. Első időkben még be-be sétáltam a munkahelyemre, egy héten egyszer, mert hiányzott a munka, de lassan leszoktam erről is, mert csak azt hallottam ott is, hogy nagyon megváltoztatott a terhesség. Így, csak álmodoztam arról, hogy hamarosan dolgozni fogok és gyógyszerész leszek újra. Imádtam a munkámat és szerettem az embereket is nagyon. Otthon is felborult minden, mert nem csak szeretkezés nem volt, de a simogatás is elmaradt. Úgy éreztem undorodik tőlem a férjem és nem sokat tévedtem. Sehol nem volt szerencsém. Egy nap mikor vásárolni indultam, gondoltam betérek egy fehérnemű boltba és veszek valami szexi darabot, amitől talán jobb kedvre derülök. Tanácstalanul nézelődtem mert nem igazán tudtam mit is akarok és tulajdonképpen minek is, hisz semmi értelme az egésznek. Tanácstalanságomat látva egy eladó a segítségemre sietett és megkérdezte, miben segíthetne?
– Szeretnék melltartót venni.
– Tudja a méretet?
– Igen, 75-ös.
– Kell oda a 90-es is legalább.
– Mit beszél? 90-es? Soha életemben nem kellett.
– Most viszont kicsi is lesz.
Hiába az agyam becsapott. Sírva mentem haza. Kudarc és fájdalom. Ez, volt bennem. Jó lett volna valakivel beszélni, de nem volt kivel. Úgy éreztem valami boldogság faktorra szükségem van, és így mielőtt hazamentem, még betértem egy cukrászdába és addig nem álltam fel míg 5 franciakrémest meg nem ettem. Hazaérve, próbáltam erősnek tűnni, mert nem akartam, hogy Péter észrevegye rajtam, hogy sírtam. Szerencsém volt, mert ahogy beléptem a lakásba hallottam, hogy Laci telefonál. Nem is vette észre, hogy hazaértem. Megpróbáltam levenni a cipőmet, de a fűző nem engedett. Lehajolni elég nehezemre esett volna, így a konyhába mentem, mert ott le tudtam ülni és könnyebben elértem így a cipőmet. Talán jobb lett volna, ha haza sem mentem volna, mert a konyhában ülve tisztán hallottam mit mond Péter a hívónak.
– Édes kincsem, tudod, hogy Téged szeretlek, de nem hagyhatom most itt Évát, mert Te is tudod, hogy terhes. Azt, is mondtam már, hogy csak te vagy nekem. Vele, már nem bújok ágyba. Nem is tudnám megtenni, mert undorodom tőle.
Ekkor, kiesett a kezemből a pohár és apró darabokra tört., pedig a vízre nagy szükségem lett volna, hisz alig kaptam levegőt.
Péter, gyorsan kiszaladt a konyhába és meglepődve tapasztalta, hogy odahaza vagyok. Nem szólt egy szót sem és én nem kérdeztem semmit. Mit is kérdezhettem volna, hisz már mindent tudtam. Még, azon az estén kiköltöztem a hálószobából és átköltöztem a nappaliba. Keserves hónapok következtek. Egész nap egyedül voltam és este sem volt kivel beszélgetnem. Egyszerűen nem láttam semmi értelmét az életemnek. Negatív gondolataimat azzal próbáltam pozitívra változtatni, hogy minden csodás lesz ha megszületik a gyermekem, mert Ő lesz a boldogságom. Boldog voltam azon a reggelen mikor megindultak a fájásaim. Egy, szebb életben reménykedve tűrtem a néha már elviselhetetlennek tűnő fájdalmat. Harmincnyolc kilót szedtem magamra kilenc hónap alatt. Hiába intett óvatosságra az orvosom én csak ettem és ettem. Több órás vajúdás után végre magamhoz ölelhettem Lacikát. Péternek, fülig ért a szája mikor meglátta a fiát. Velem is olyan kedves volt, mint már hónapok óta nem. Megsimogatta a fejem és megpuszilta az arcom, miközben azt mondta: „Köszönöm, hogy megajándékoztál egy ilyen szép fiúval.” Olyan boldog voltam, mert úgy éreztem minden rendbe jön. Tévedtem. Minden olyan volt mint szülés előtt, csak volt egy gyerekem aki gondozást és szeretetet igényelt. Szerettem is nagyon, de igazán csak az tud bárkit is szeretni akit szeretnek. Engem, viszont senki nem szeretett. Péter ugyanúgy élte a napjait mint szülés előtt. Csupán annyi változott, hogy minden este legalább egy órát játszott a fiával. Úgy kezdtem érezni magam mint dédanyáink az őskorban. Tettek, vettek a ház körül, de közel sem hasonlított az életük házasságra. Inkább hasonlított egymás mellett élésre. Lacika jó gyerek volt, és hála égnek szépen fejlődött. Egy éves születésnapja előtt néhány nappal, egyik este Péter részegen jött haza. Soha nem ívott, így nem tudtam mi miatt nyúlt a pohár után. Próbáltam lefektetni, de Ő nem akarta.
– Nem akarok aludni! Megakarlak dugni!
Te jóságos ég, sikítottam, mert én soha nem dugni hanem szeretkezni szerettem volna. A kettő pedig nem ugyanaz ugye? Nem volt kedvem ágyba bújni vele, de ő makacsul ragaszkodott hozzá. Rám vetette magát és öt perc alatt végzett. Még a nadrágját sem vette le csak lazán letolta. Mikor végzett, tántorogva elindult a hálószoba felé, miközben mondta „Többet nem akarlak megdugni! Szar volt veled!
Míg, élek nem fogom elfelejteni azt az estét. Nem volt elég, hogy megalázottnak éreztem magam, de akkora fájdalom hasított a szívembe amit feldolgozni soha nem tudok. Sírva készültem Lacika születésnapjára, miközben próbáltam erős maradni, hogy legalább a gyerek nyugalmát ne törjem meg. Próbáltam sokat játszani vele, két okból is. Egyik ok az volt, hogy talán a gondolataimat kicsit sikerül elterelnem. A másik ok pedig az volt, hogy imádtam mikor Lacika rakosgatta az építőkockákat és mikor sikerült neki valamit építenie akkor nagyokat nevetett és tapsolt. Próbáltam feledni a történteket de nem sikerült. Hamarosan kiderült, hogy terhes vagyok. Sírtam mert nem akartam gyereket és főleg így nem. Hogyan fogok majd a gyerekre nézni ha megszületik, gyötört a gondolat. Tudtam mikor ránézek majd, akkor mindig az-az este fog eszembe jutni amikor Apja részegen nekem esett. Hogyan teltek napjaim? Egyik gyerek a karomban a másik a pocakomban. A háztartás vezetésében sem sikerült nagy eredményeket elérnem. A takarítás olyan szinten idegesített, hogy üvölteni lett volna kedvem. Az őrületbe kergetett a porrongy. Nincs annál unalmasabb dolog, mint minden egyes apró darabot letörölgetni. Nem voltam praktikák tudója sem, mert nem tartoztam azok táborába, kik apró kis füzetecskébe írogatják a hasznosnál, hasznosabb dolgokat. Szerettem volna kicsit kimozdulni, de nem tudtam. Péter csak este volt odahaza, még hétvégéket sem töltötte odahaza. Nem volt titok, hogy hol és kivel van. Bár soha nem beszéltünk erről, de tudtam és éreztem, hogy az a kapcsolat még nem ért véget, sőt egyre mélyebb talán. Talán ezért is bukott ki Péter mikor megtudta, hogy jön a második baba.
– Nem akarom! Nem akarok több gyereket. Nem akarom egyre jobban hozzád kötni az életemet. Szeretnék inkább minél távolabb kerülni tőled, de egyszerűen nincs lelkem megtenni, hisz a gyermekeimért felelős vagyok. Te, pedig még így is képtelen vagy betölteni anyai szerepedet, hogy itt vagyok veled, hát mi lenne akkor ha nem lennék veled. Romba döntöd az életemet. Miért nem vigyáztál jobban? Nem szedsz Te fogamzásgátlót?
– Nem. Miért szednék?
– Talán azért mert az lenne a dolgod.
– Nem gondoltam, hogy valaha is együtt leszünk még, hisz már régóta megszűnt közöttünk minden testi kapcsolat.
– Szerinted, én vagyok ennek az oka? Nézz már magadra! Mi lett belőled? Ne akard, hogy megmondjam mire hasonlítasz. Utálom a kövér nőket és, ha tudni akarod elmondom, hogy szörnyű volt veled lenni
Gabriella és Gábor
Gábor és Gabriella oly szépen, dallamosan csengenek e nevek és, ha hozzátesszük, hogy barátok ők, akkor még szebbek. Férfi és nő barátsága, mi tíz éve már megbonthatatlan. Jöhet vihar, zápor, irigység, vagy áskálódás nem ejt sebet a barátság burkán.
Munkahelyen kezdődött e kapcsolat. Egyetem után kerültek mindketten a KF T-hez. A kezdeti nehézségek hozták őket egyre közelebb egymáshoz. Közös munkák, sikerek és kudarcok, napról-napra mélyítették az akkor még bontakozó barátságot. Közös érdeklődési körük a színház és a mozi, sok szép estét adott kettőjüknek. Azok a vidám esték, mikor pattogatott kukoricát ropogtattak és diétás Colát ittak, mert a cukros dolgokat mellőzték életükből.
Gabi mindig meg akart szabadulni néhány kilótól, Gabriella meg vigyázott a vonalaira. Néha előfordult, hogy betértek egy cukrászdába egy sütemény szeletre, de ez nagyon ritka alkalom volt. Mindig barátként tekintettek egymásra. Nem szőttek szerelmes álmokat, de megbeszélték egymás szerelmi kapcsolatait is.
Nem volt ez másként akkor sem, mikor Gábor megismerkedett Zsuzsával. Illettek egymáshoz. Zsuzsa szép arcú, okos nő volt. Egyetlen hibája a féltékenység volt. Az, a nagyon nagy féltékenység. E miatt volt, hogy állandóan szurkálta megjegyzéseivel Gabriellát, ha találkoztak és, mikor Gabival kettesben voltak, akkor is mindig ellenségesen beszélt róla.
- Egy férfinak nem lehet nő barátja! Biztosan van köztetek valami! Mondd, mit akarsz tőlem, ha őt szereted?
- Drága! Ő, a barátom és nincs köztünk semmi! Igazi barátság az, ami kettőnk közt van. Én, téged szeretlek és veled akarok élni, de a barátság gondolatával meg kell barátkoznod, mert az nem olyan dolog, hogy fogjuk és eldobjuk. A barátokat mi választjuk magunknak, szabad döntésünk alapján és, ha találunk egy igaz barátot, azt nem dobhatjuk el semmiért.
- Szóval, ő a fontosabb?
- Nincs fontossági sorrend. Veled akarok élni és ő, a barátom!
Zsuzsa látta, hogy hiába minden, ettől a nőtől nem fog könnyen megszabadulni. Ezért, akcióba lendült. Sikerült elérnie, hogy esküvő után új városban kezdjenek új életet. Gabi nem nagyon lelkesedett, mert szerette a régi munkahelyét és a várost. Nehéz volt a búcsúzás. Elmentek hármasban vacsorázni az utolsó estén. Bár, mindannyian próbáltak úgy viselkedni, hogy ne bántsák meg a másikat, de nem igazán sikerült. Zsuzsa szurkált szavaival.
A két Gabi, meg nem tudta megállni, hogy ne idézzenek fel jeleneteket közös éveikből. Mókás, vidám dolgokról beszélgettek, és nagyokat nevettek, ami Zsuzsát zavarta. Egymást átölelve, sírva búcsúzott a két barát. Zsuzsa, a szája szélét harapdálta, és dobolt lábaival idegességében, de nem szólt semmit, mert holnaptól úgy is minden megváltozik.
Gabriella, mikor másnap reggel belépett az irodába, végtelen nagy ürességet érzett, mert nagyon hiányzott Neki Gábor. Nem is igazán tudta, hét év után, hogyan fognak telni napjai barátja nélkül. Leült az íróasztalához, és visszagondolt az elmúlt évekre, és hagyta szabadon folyni könnyeit.
Az emlékekből a telefon csörgése hozta vissza a valós világba. Gyorsan megtörölte arcát és megpróbálta hangját bársonyossá varázsolni és beleszólt a kagylóba.
- Igen, tessék!
- Ne sírj, drága! Nekem is nagyon hiányzol! És, hiányzik minden, ami Te vagy. Nem volt, aki szóljon reggel, hogy már tettem édesítőt a kávéba, így mézédesen ittam a fekete nedűt.
- Nem sírok, és örülök neked!
- Tudom, hogy sírsz, hisz ismerlek, és nem tagadom, én is elmorzsoltam egy-két könnycseppet, de tudd, nincs az az óceán, nincs az az erő, ami a mi barátságunkat szét tudná rombolni. A mi barátságunk addig tart, míg élünk!
- Így van, és vigyázz magadra!
Megváltozott életük, de szinte minden nap vagy telefonon beszéltek, vagy e-mailt váltottak. Továbbra is olyan volt minden, mint rég, csak éppen nem voltak egymás közelében, de szívükben érezték egymást.
Évek teltek így el. Gabriellának volt egy futónak nevezhető kalandja, de egyedül élte napjait. Gábor szép sikereket ért el munkájával és a házasságuk második évében született egy fia. Sokat mesélt a kis trónörökösről Gabriellának. Rajongott a fiáért, csak a házassága kezdett összeomlani. Három év után, Zsuzsa kifelé kezdett kacsintgatni a kapcsolatból és Gabi szenvedett, mert nem volt elég, hogy szembesülnie kellett a ténnyel, de még ő volt a felesége szerint a tehetetlen, semmirekellő alak. Gabriella nyugtatgatta, hogy jóra fordul minden és nagyon szeretett volna segíteni, de csak szavakkal tudott, amiért Gabi hálás volt.
Őszi, esős délután volt, mikor Gabriella hazafelé sétált és Gabira gondolt. Már, egy hónapja semmi hír róla, se telefon, se levél. Mi történhetett? Mert, hogy valami történt, az biztos. Nézegette a kirakatokat és az édességbolt kirakatában felfedezte azt a svájci csokit, ami oly drága volt most is, mint rég. Eszébe jutott, mikor közösen, jó pár éve felfedezték együtt ezt a csokit, és úgy döntöttek, megvásárolják, mert biztosan nagyon finom lehet, ha ilyen drága. De, csalódniuk kellett, mert valami borzalmas íze volt.
Veszek egyet, jött az elhatározás és belépett az üzletbe. Nehezen adta ki e csoki csodára a pénzt, de magához ölelve lépett ki az üzletből. Próbálta kinyitni az ernyőjét, mert elég rendesen kezdett esni, de ekkor megcsörrent a telefon. Na, most ez egy kicsit sok. Ernyő, csoki, telefon. Nem veszem fel, mert képtelenség most előhalászni.
Vedd fel, szólt valami belső hang. Fel kell venned!
- Igen, igen, itt vagyok már! - szólt a kagylóba. - Bárki is vagy, várjál picit, mert elejtem a csokit. Na, itt vagyok!
- Szia, kedves! Csak, nem csoki faló lettél?
- Gábor! Mi van veled? Halálra aggódtam magam!
- Tudom, éreztem! Itt vagyok a lakásod előtt. Szeretnék beszélni veled, ha lehet.
- Mi az, hogy! Várj meg, futok!
Nagy volt a viszontlátás öröme. Percekig ölelték egymást és ott voltak a piciny könnycseppek az arcokon.
- Mi van veled, mesélj!
- Vége a házasságunknak, válunk.
- Nem, az nem lehet!
- Lehet.
- Egy, nagy szerelem nem érhet így véget. Lehetetlen!
- Vége. És tudod, sokat gondolkoztam. Te vagy az a nő, aki megért engem. Szeretnék veled élni, légy a feleségem!
- Most össze vagy zavarodva, és azért mondasz ilyeneket!
- Nem vagyok összezavarodva! Zsuzsának már nem kellek. Fél éve, nem is szeretkeztünk. Nagyon hiányzik, hisz férfi vagyok.
- Nézd! Kedves, amit mondasz, és jól esik, hogy el tudnád képzelni velem az életedet, de most neked szépen vissza kell menned Zsuzsához és a fiadhoz, mert ők a legfontosabbak számodra. Le kell ülnötök, és meg kell beszélni a dolgokat. Tudod, te is nagyon jól, ha nem beszéljük meg a problémákat, akkor csak tovább tetézzük a gondolat. Ismerlek, Te egy érzést, egy szerelmet nem vagy képes csak úgy eldobni. Emlékezz arra, mit mondtál a barátságunkról! Azt, hogy örök! Hasonlót mondtál Zsuzsának is, mielőtt kimondtad az igent, tudod, jóban, rosszban és most az utóbbi van. Varázsold jóvá! Lefeküdni veled, viszont nem fogok, mert az romba döntene mindent. Tested arra a nőre vár, aki iránt szerelem ébredt benned, hát, vidd szíved, lelked, tested haza és javítsd meg azt, ami elromlott. Gyere, együnk egy kis csokit.
- De, ezt nem is szeretjük!
- Dehogy nem! Majd, most megszeretjük.
- Szerinted képes vagyok megjavítani a házasságomat? Szeretem Zsuzsát, de …
- Nincs de, csak Te és Ő!
Elmajszolták a csokit, majd Gábor vette a kabátját és elindult. Gabriella nagyon szorított, hogy sikerüljön boldog családot varázsolnia maga köré Gábornak, és várta a híreket.
Napokig semmi. Majd jó három hét után érkezett levél.
Drága Barátnőm!
Köszönöm, hogy vagy nekem és köszönöm, hogy segítettél! Ha, Te nem vagy, akkor most elvált férfi lennék, aki havonta egyszer látja a fiát. Most, viszont boldog férj és apa vagyok. Sikerült megbeszélni.
Rájöttem arra is, hogy eddig alig beszélgettünk gondjainkról, de ez most már másként van. Olyan szerelmesek vagyunk, mint évekkel ezelőtt, köszönöm neked drága!
Örök barátsággal ölel: Gábor
Kimondod, majd feleded szavad.
Mondd miért?
Szavaiddal miért simogatsz lelkeket,
ha puszta szavak voltak részedről csupán?
Mi lenne, mondd, ha minden úgy lenne,
ahogyan ígérted, és
szavaid hitelesek lennének?
Játszani a másikkal, nem ér, mert a
sors téged is utolér, és
Te fogsz a legjobban csodálkozni, ha
azt kapod vissza, amit adtál és
könnyes szemmel kérdezed majd, hogy miért?
Szavaid legyenek őszinték, és
felelőtlenül soha ne ígérj!
A lélek nem felejt.
Igaz, megbocsát, de
szavaid számára semmit nem jelentenek már,
mert tudja, amit mondasz, azok csupán szavak,
és puszta ígéretek, amiből soha nem lesz semmi,
mert ígéreted az érdek vezérli.
A szónak súlya van, és ha csalódást okoztál, akkor
többé hinni neked már nem fog soha,
mert lelkén a fájdalom szava.
Mindketten belehalunk.
Egymás vállára, sírva borulunk.
Mélyen tudjuk, el kell engednünk egymást.
Nagyon fáj, de nincs más választás.
A mi utunk, itt véget ér.
Ebben a fájdalomban az a szép, hogy
tiszta szívvel érzünk egymás felé.
Felőrölte a kapcsolatunkat a vívódás, a
külső körülmények sora.
Próbáltunk a gondokkal szembenézni,
legyőzésében hinni.
Erős volt szerelmünk, mégis megtört, mert
másra fókuszáltunk,
ezzel az időt egymástól véve el.
Ilyen az élet, ilyen az ember.
Tökéletes boldogságot szeretne, miközben
maga teszi tönkre, úgy, hogy nem is veszi észre.
Én erre, Te arra, de a szeretet marad, és a
szép emlékek kapaszkodót adnak.
Lesznek még könnyek bőven, és
hiányozni fog az a szerető váll, miközben
kezünk, lelkünk, kapaszkodót keresve,
csodára vár.
Halk sóhajunk, ezerszer mondja még el,
hiányzol nagyon.
A mi utunk itt véget ér.
Nem mehetünk tovább,
mert megmérgeznénk egymás életét,
és összetörnénk, ami szép.
Ami, egyszer megrepedt az tovább fog repedni.
Kár lenne az ellenkezőjében reménykedni.
Óvnunk kell, amit egymásnak adtunk.
A perceket, amit ajándékul kaptunk.
Magány, és könnyes napok jönnek.
A fájdalom árán megtanuljuk, hogy jobban kell, arra
vigyáznunk, amit megkaptunk, és a
legdrágább kincsnek tartottunk.
Vissza, már semmit nem fordíthatunk.
Utunkat, ott ahol abbahagytuk, már nem folytathatjuk.
Mindketten belehalunk
Egymás vállára sírva borulunk.
A csend mondja még el, amit szavakkal már nem tudunk.
Mit ér az egész, ha látszat minden?
Mit ér az érdeklődés, ha nem őszinte?
Összevissza firkált szavak.
Udvariasságnak tűnnek csupán,
mert, nincs benne érzelem.
Szívecskés képek, és csókos hangulatjelek.
Mondani akarják, hogy itt vagyok ám,
gondolok rád.
Ó, micsoda szöveg!
Aki szeret, az keres.
Annak, kevés egy napközben odavetett szó.
Aki szeret, az látni akar, és ölelni,
a világot veled bejárni.
Aki szeret, az hallani akarja hangod, mert
lelkének ajándék a szó, amit mondasz, és
az ő világa, attól boldog, hogy te vagy.
Ámítás az egész, hogy szeret.
Közben, bearanyozza mással az életét.
Mikor kérdezed, mikor látlak?
Egyből jön a válasz:
Mennék, tudod, de ezer még a dolgom.
Ilyenkor, ha búnak ereszted fejed, azért
megsimogatja lelked, mert, azt mondja:
Tudod, hogy szeretlek.
Érted, megtennék mindent.
Fáj a mondat, mert magadban a fentiek fényében,
lefordítod a valóság nyelvére.
Valamikor, jó leszel még, akarta mondani, de
ezt, így, kemény lett volna kimondani.
Ó, Istenke! Karácsonyra kéne, mert apának és anyának nincs rá pénze.
Térdepelt a templom falai között, kezét imára kulcsolva az apró fiúcska. Délután volt, kevesen voltak, csak néhányan imádkoztak. Iskolatáskája a pad mellett hevert, míg a picinyke fiúcska az Istenkével beszélgetett. Tíz éves lehetett. Oly hittel kérte a szép ünnepet, hogy a hátsó sorban ülő öregúrnak a lelke beleremegett, mert oda is elértek a kérő szavak.
Jó Istenkém, arra kérlek, most az egyszer segíts szüleimnek. Oly sokat tettek Ők már értem, hogy most úgy érzem, nekem kell tennem valamit Értük. Tudod, én még soha nem voltam templomban, de tudom, ha valamit nagyon szeretnék, akkor Neked elmondhatom. Anya és apa munkanélküli lett. A tesóm tegnap már óvodába sem ment. Nekem a suliba füzet kéne, de nem szóltam a szüleimnek, mert tudom, nincs most rá pénzük. Majd kisebb betűkkel írok, és akkor kitart az idén és jövőre majd csak szerzünk, de most ezzel nem szeretném még az ünnepeket jobban elrontani. Tegnap este ugyan is hallottam, mikor mi már aludtunk, a konyhában beszélgettek. Legalább is azt hitték, mi már alszunk rég, de én fent voltam és mindent hallottam. Anya mondta apának, hogy az idén fára nem telik és kérdezte, mit mondjunk majd a gyerekeknek, hisz oly nehéz ezt elmesélni. Apa válaszában azt mondta: nagyon szeretném, ha lenne fánk, tudod Te is, Zsuzsám, de munkát nem kapok, lopni pedig nem fogok. "Majd csak megsegít a jó Isten!" Mondta anya és az arcát simogatta. Apa elöl próbálta a könnyeit így elrejteni, de apa észrevette és jó szorosan átölelte. "Ne sírj édes pici lelkem, eddig még mindég volt valahogy, csak ne sírj, mert az nekem is nagyon fáj!" Anya elmosolyodott és "gyere, feküdjünk le" szólt apának és egymás kezét fogva a szoba felé indultak. Tudod, Istenke, szeretnék hazavinni az ünnepekre egy fát, hogy ne kelljen Nekik mindenféle magyarázatot kitalálni, hogy a mi csalódásunkat enyhítsék. Ajándékot nem kérek, mert kibírom nélküle is. Igaz, ha a tesóm kapna valamit, az jó lenne, mert Ő még kicsi és biztosan csalódott lenne, ha nem találna a fa alatt semmit. Díszek nem kellenek a fára, azzal ne foglalkozz, mert nagyon sok díszünk van, amit tavaly, meg tavaly előtt csináltunk anyával, sok-sok délutánon át. Vannak harangok és fenyőformák, meg papírkarikákból összefont girland. Ezt a tesóm csinálta tavaly az oviban. Sok szép színes karika, zöld, piros, kék, fehér, csak sárga nincsen. Ezért sírt keservesen a tesóm, mert Ő sárgát is szeretett volna belefűzni,de másnak jutott a sárga papír. Akkor megígértem Neki, hogy idén sárga karika is kerül a fára. Még ezt az ígéretemet is be kell tartani és papírt kell szereznem. Tavaly karácsonykor olyan boldogok voltunk. Igaz, akkor még apa és anya is dolgozott. Szép fánk is volt, tele cukorral és ajándékot is kaptunk. Volt diós és mákos bejgli. Jaj, a diósat nagyon szeretem, a mákosat meg inkább a tesóm kedveli. Este sokat társasoztunk és apa és anya is mesélt szép történeket, hogy régen milyen volt az ünnep. Nagy szeretetben teltek az ünnepek. Jó lenne, ha az idén is így lenne és a szereteten kívül fa is lenne.
Szépen kérlek, segíts, ha tudsz, mert számomra is Te vagy az egyetlen, aki segíteni tud. Az a furcsa, hogy nem szólsz semmit, így nem tudom, mit válaszolsz. Anyától hallottam egyszer, hogy Te jeleket küldesz. Egy hét múlva, pontban négykor eljövök és, ha tudsz adni egy fát, kérlek, a templom lépcsőjére tedd le. Így tudni fogom, hogy értem fáradoztál és a fát nekem hagytad ott. Lassan megyek, mert anya vár és nem szeretném, ha idegeskedne, mert nem értem időre haza.
Futva jöttem a suliból Hozzád és futva megyek haza is, így nem fogok késni. Számomra megéri ez a kis futás, ha arra gondolok, hogy lehet, hogy segítesz.
Köszönöm, hogy meghallgattál! Ámen!
Óvatosan felállt a picinyke fiú, majd táskáját a vállára dobta és a kijárat felé indult. Elhaladt az öreg előtt, ki végig hallgatta imáját és gondolkodott nagyon, mert végig, míg imádkozott a fiú, csupa ránc volt az arca. A fiú a kijárat előtt még visszafordult és így szólt.
- Kérlek, küldj valami jelet, ha tudsz segíteni!
És lenyomta a kilincset, ami a templom ajtaját nyitotta. Az ajtót nehezen nyitotta, de bármennyire is sietett, óvatosan húzta be maga után. Már majdnem bezárult az ajtó, mikor hangot hallott a háta mögül:
- PONTOS LÉGY!
Egy pillanatra megtorpant, majd mosolyra derült az arca és futásnak eredt.
Vedd kezedbe öreg barát, azt a kopott vén trombitát,
és játszd el rajta a csikkszedők dalát.
Játszd, hogy hajlik a test, majd, érinti a csikket,
mit mások eldobtak rég, de a csikkszedőnek ajándék.
Játszd el, hogy lenéznek sokan, mert utcáról szedem a szemetet.
Én, aki nem is olyan rég, olyan voltam, mint Ők, Ember,
de ma már kutya se vagyok, mert apró csikkektől remélek boldogságot.
Játszd el a vén trombitán, hogy valaha nekünk is volt ünnep,
mikor csillogó díszek lógtak a fán, és együtt volt a család.
Ma már az-az, ünnep, ha egy magamfajta talál egy szelet kenyeret,
mit gondolatban zsírral ken meg.
Legalább illúziója legyen, ha már hagymát sem tehet rá.
Húzd el vén zenész, féltett hangszereden,
hogy neked is csak a trombitád van már.
Oly sok hónap óta éhezel és fázol,
de a hangszeredhez ragaszkodsz, mert ő a barátod,
Ő, a mindened, és az egyetlen, ki kitartott melletted.
Tudod, hogy hamarosan meg kell válni tőle,
mert kell az érte kapott pénz élelemre,
de azt is tudod, hogy a nagy lakoma után már nincs életed tovább,
mert kitépték lelked utolsó darabját.
Játszd el karácsonyi dalunk, had legyen a mi lelkünkben is ünnep,
mert ki tudja, lesz-e még alkalmunk ünnepi fényeket nézni.
Nem baj, ha sír a hangszer, mert vele sírunk mi is.
Játszd, játszd a csikkszedők dalát!
Játszd el azoknak, kik furcsán néznek ránk, hogy ne feledd ember,
ki magasról nézel le reszkető, remegő, eltöpörödött testemre,
hogy bármit hozhat az élet, és lehet,
hogy egyszer a Te kívánságod is az lesz,
hogy valaki játssza el a csikkszedők dalát, egy öreg, vén trombitán.
Nézte, forgatta a kezében lévő fél szelet kenyeret, amin vastag penészréteg pihent. Lehetne ez áfonya lekvár is, merengett magában. Ó, de mikor láttam én olyat? Még, lekvárt sem. Régen, sok barackból főztünk lekvárt. Akkor még szép volt minden. Volt egy kis telkünk. Milyen jó is volt ott tölteni a hétvégéket. Jó, kis lecsót főzött az asszony. Belecsipegettem, egy kis erős paprikát. Büszke voltam arra a zöld csodára, mert én termeltem. Mindig ezek az emlékek! Korral jár. Még, nézte egy ideig a kenyeret, majd a szatyrából egy üveg bort vett elő. Azt, is forgatni kezdte. Életében, még soha nem is fogott kezében ilyen drága italt, nemhogy kóstolt volna. Na, majd most! Sírva vigadok. Húzódott mosolyra arca. Nagy meglepetés volt, mikor az üveget megtalálta, de talán még ettől is nagyobb meglepetés volt az, hogy nem vitte el senki. Szilveszter volt. A nagy ünneplésnek már vége volt. Már, csak néhány ember járt az utcán, mikor ő is álomra hajtotta fejét. Jó mélyen aludt. Arra emlékszik, hogy nagyon szép álma volt. Meg is dörzsölte a szemét, mikor felébredt, mert nem értette hogyan került ebbe a szürke világba, és miért fekszik itt a lépcsőn. Talán rosszullétem? Elég volt egy néhány pillanat, hogy helyére tegye a dolgokat, és megértse az a szépség, amiben volt az csak álom volt csupán. Nézegette az idegenbetűs címkét. Közben zsebében végre megtalálta a dugóhúzót. Parafa dugó! Ez, már döfi!
- Részeg disznó. Erre van pénzed. Ezért tartunk itt. Inkább ennél.
Nem lepődött meg a hangon, mert megszokta már. Nem látta a férfi arcát, mert a dugóval bíbelődött, de nem is volt kíváncsi rá. Ítélkeznek. Olyan könnyű kimondani a sértő, bántó szót. Miért okoz sokaknak örömet, hogy még rúgnak abba, aki már úgy is a földön van? Senki nem tudhatja, hogy ki és miért van, ott ahol van. Itt, sértő szavakkal illet, miközben otthon lehet, hogy két üveg bort iszik meg este, vagy éppen az asszonyt nevelgeti két óriás tenyerével. De, ez rendben van, mert nem látja senki. Arra, külön kíváncsi lennék, hogy ezek az emberek, hogyan viselkednének, ha utcára kerülnének. Ja, hogy soha, hallom ám, de soha ne mondd, hogy soha, mert nem tudhatod.
„ Normális emberként „is, ha valakit bánat vagy nehézség ér, gyakran kis alkohollal oldja a fájdalmat, mert kevésbe fáj egy kupica utána az élet, és talán még sírni is tud az ember, ami megkönnyebbülés a léleknek. Tudni kell persze, hol a határ. Én, még életemben soha nem voltam részeg. Még a legfagyosabb napokon is tudtam, hol a határ. Furcsák az emberek, az már biztos. Inkább egymásnak ugranak, segítő szándék helyett. Mesélhetnék én is életemről, de csak legyintenének, és ugyan kit is érdekelne? Így, már csak esténként, magamnak idézem fel a szebb napokat. Na, sikerült! A dugó megadta magát. Lássuk milyen az íze, de előtte, emelem poharam, vagyis az üvegem, hogy megköszönjem annak, aki itt hagyta nekem. Egészségedre, ismeretlen! Köszönöm! Óvatosan a szájához emelte az üveget, majd egy aprócska korttyal kényeztette magát. Ez, igen! Nagyon finom! Még, néhány kortyot elfogyasztott, majd visszazárta a palackot. Elővette a kenyeret. Lekaparta a penészréteget és elfogyasztotta. Megigazította a kis fekhelyét. Dunyhája alá rejtette minden kincsét. A nadrágja derekán is csavart egyet, mert lötyögött rajta, majd elindult.
Megyek, behúzom a kukákat és lesöpröm a lépcsőházat, de ez nem fontos, mert ezt az emberek nem látják, csak az üveget a kezemben.
Szép csendesen, észre sem vettük,
de szerepet cseréltünk.
Te, gyerek lettél újra, és
én vigyázok Rád, ahogyan Te vigyáztál rám,
sok-sok éven át.
Könnyes a szemünk, ha egymásra nézünk, mert
te erős anya akartál maradni, amíg csak élsz.
Én, pedig örökké gyerek szerettem volna maradni,
mert jó volt gyereknek lenni.
A sors furcsán alakította a szerepeket,
mert remeg öreg kezed.
Tested gyenge, fáj már minden rajta.
Memóriád cserben hagy olykor –olykor.
Ilyenkor durcás vagy.
Olyan, mint én voltam valaha,
mert haragszol magadra.
Hisz tudtam, tudom, de nem jut eszembe,
suttogod elkeseredve.
Étvágyad olyan, mint egy csibének,
egy falatot is nehéz lenyelned.
Ilyenkor, kis mosoly ül ki arcomra,
mert eszembe jut, mikor te mondtad:
Csibém! Egyél még! –és megsimogattad fejem.
Éreztem, nagyon szeretsz.
Most, én simogatom arcod, és kérem,
egyél még egy falatot a kedvemért.
Úgy szorítasz magadhoz,
mint ahogyan én szorítottalak téged, mikor féltem és
karjaidban védelmet véltem.
Megöregedtem, suttogod becsukott szemmel,
hogy könnyeidet ne lássam,
de szempillád remegéséből tudom,
lelkedben oly nagy a fájdalom,
mert adni, adni akarsz még, de
gyenge vagy már rég.
Nincs gond, suttogom,
szeretlek nagyon.
Ma már én, takarlak be este, és
mesélek neked olyan meséket, amit szépre színezek,
hogy gondjaimmal ne terheljelek.
Te is ezt tetted, mikor gyerek fejemet simogattad, és
mesébe szőtted, hogyan viselkedjek, hogy jó ember legyek.
Ágyad szélén ülve várom, hogy
az –az apró mosoly megjelenjen arcodon,
mert akkor tudom, hogy
szépeket álmodsz, és álmodban boldog vagy.
Nézlek, és őrzöm álmod, úgy ahogyan Te tetted,
amíg fel nem nőttem.
Nézlek, és csendesen suttogom imámat, amiben azt kérem:
Istenem! Nézz kétségbeesett szemébe,
mikor feltekint az égre, és
adj még kis boldogságot életébe.
Könnyeit, hadd feledje.
Én, csak ezt kérem.
A többit majd megoldom.
Köszönöm!
Szerepet cseréltünk anya, suttogom.
Megsimogatom arcod, úgy
hogy álmod ne zavarjam, és
könnyű pilleként puszit adok.
Anya, szeretlek nagyon.
Repülnek az évek.
Gyorsan véget ér az élet.
Ami, ma a jelen, az holnap,
már csak a múlt.
Maradnak az emlékek, és
talán egy- két barát, akik,
úgy szeretnek, ahogyan vagy, és
nem akarnak megváltoztatni téged.
Hálás lehetsz a sorsnak, ha
megadja ezt neked.
Minden évvel bölcsebb leszel / remélem/ és
talán megérted, hogy a legszebb érték a szeretet,
ami lassan feledésbe merül,
mert sok a gáncs a gyűlölet.
Miért van ez így? – kérdezem napjában ezerszer.
Miért dobjuk el azt, ami a legszebb, és
miért okoz boldogságot az, ha bánthatunk valakit?
Olyan erőket hagyunk futni,
amitől szárnyra tudnánk kapni.
Erőt tudnánk adni, annak, aki beteg, és
reményekkel töltenénk fel minden magányos szívet.
Oly kevés kéne a boldogsághoz, én mondom, mert
egy csipetnyi szeretet is megváltoztatná a világot.
Ne bánd meg soha, hogy szerettél,
még akkor sem, ha a végén sírtál,és nem nevettél.
Ne vedd magadra a bántó szavakat, amit kaptál.
Feledd, hogy hiába vártál.
Ne szégyelld, hogy őszintén szerettél,
és szerelemmel öleltél.
Feledd, hogy nem volt ott veled,
mikor fájdalmasan hullt a könnyed.
Te sírtál, ő nevetett, de
fordul majd a kocka, és
az élet mosolyt varázsol arcodra.
Ne feledd, minden csak átmeneti, mert
aki ma sír, az holnap nevet, mert
aki szeretni tud, azt az élet is szereti,
még akkor is, ha olykor próbára teszi.
Hittel, lehet élni, de aki csak hiteget,
azzal nincs dolgod tovább.
Engedd, had járja útját.
Ne kívánj neki soha rosszat, még akkor sem, ha
a legfájdalmasabb perceket tőle kaptad, és
lelkedben örökké érezni fogod a sebet.
Fájnak a szavak, és a tettek, pedig Te nem tettél mást,
csak szeretted, és minden szavát elhitted.
Ez, lett a Te lelki sebed.
Ne bánj semmit, amit érte tettél, hisz szerettél.
Meglátod, boldog leszel újra, mert
az élet feléd sodor majd valakit, aki
úgy fog szeretni, ahogyan ma még el sem tudod képzelni.
Könnyeim nem apadnak.
Fájdalmam nem múlik.
A rohanó világot,
csak kívülről szemlélem.
Napok követik egymást, de
semmi nem lesz könnyebb.
Nyújtottam kezem, de
nem szorította meg az, aki
az életemet boldogabbá tudta volna tenni,
vagy kis erőt tudott volna adni.
Lelkemre több seb nem fér már, de
nem kímél az élet,mert minden egyes percben,
egyre több könnyes fájdalommal ajándékoz meg.
Ó, Uram!
Mindig olyan erős voltam, de most oly gyenge.
Nézz le kérlek, zokogó gyermekedre.
Elengedtem a múltat,
a lelkemet nyomasztó dolgokat.
Elmúlt, a mindenáron akarás.
Aki menni akar, engedem.
Aki jönni akar, fogadom.
Nem nézek vissza.
Nem kísér a múlt fájdalma már.
Amit tudtam, álmaimért megtettem.
Értük, elég sokat küzdöttem.
Oly görcsösen szerettem volna, azt, amit,
álmaimban megformáltam.
De, ma már tudom,
ezekhez görcsösen ragaszkodni,
buta dolog volna.
Akinek fontos vagyok, az majd keres.
Aki, igazán szeret, az majd ölel.
Aki engem keres, az majd rám talál.
Aki kerülni akar, hagyom, hogy fusson.
Kergessen álmokat, vagy madarakat.
Nincs már görcsös akarás,
mert hiába akartam, ha
mást szánt nekem az élet, és
hiába szeretem azt, aki engem nem szeret.
Hiányom, ha mégis érezné, majd visszatér.
De, ha nem így lenne, akkor
vigye útján a szerencse.
Nem kérem már senkitől, hogy
életem része legyen,mert, ha
az szeretne lenni, úgy is fog kopogtatni, és akkor, ott,
abban a pillanatban, majd eldöntöm, hogy
van e még értelme a dolognak,
vagy borítsunk fátylat a múltra, és
menjünk külön utakra.
Az elengedéssel, az izzó vágy is tovatűnt, és
ki tudja, újra éled a tűz.
Majd, a sors eldönti, hogy mi legyen.
Most, csupán hagyom, hogy a dolgok törtjének velem.
Ott voltál velem, mikor
a legnagyobb szükségem volt rád.
Ott voltál, mikor az élet a legjobban fájt.
Nyugtattál.
Édes csókokkal halmoztál el.
Csókkal ébresztettél reggel.
Itt vagyok veled, ne félj, mondtad, míg
arcomat gyengéden simogattad.
„Számomra Te vagy a legfontosabb,
Jöhet zápor, zivatar, én ott leszek veled, és
ketten, még a mesebeli sárkányt is legyőzzük”
Egyből, mosolyt varázsoltál az arcomra.
Te, rám néztél és azt mondtad, de szép vagy.
„ Szeretlek Kedves, hagyd, hogy örökre veled legyek”
Nem is kérhettél volna tőlem ettől szebbet.
Majd, válaszként csókban forrtunk össze.
Itt, ért véget a csodálatos élet, mert
álmodtam az egészet.
 Géza, minden este 18.10.- kor lépett be a lakásba. Órát lehetett volna állítani hozzá. Kati a felesége, nem is nagyon értette, hogy hogyan sikerül ezt a mutatványt minden este ismételnie, hisz a közlekedés eléggé kiszámíthatatlan. Volt idő mikor sokat gondolkodott ezen, de egy idő után ezt is elengedte, mint oly sok mindent az évek során. Harminc közös év, sok mindenre megtanítja az embert. Egy idő után megszokunk dolgokat, még akkor is, ha fenébe kívánnánk, mondván, jobb a béke. Ilyen volt Géza, azon szokása is, hogy miután belépett esténként a lakásba, hangos, megjöttem édesemmel, üdvözölte feleségét. Majd, két puszit adott az arcára / A csókok szép lassan feledésbe merültek. Már három éve, volt csók, nincs csók./ miközben, mint aki ellenőrizni akarja, hogy a helyén vannak e még, Kati mindkét mellét harciasan elkapja. Két, aprócska cuppantással jelezve, hogy minden ok. Ezután, finoman a felesége fenekére csap, na, menj a dolgodra, mondattal kisérve. Házi, kis papucsába varázsolja lábait, miközben nézi, hogy neje a konyha felé tart. Őt, várja a dolgozószoba, ahol a számítógép elé ül és válaszol még néhány levélre. Közben a közösségi oldalra is bekukkant. Fontos számára, hogy hozzászólhasson dolgokhoz, mert meggyőződése, hogy ő, egy zseni. Szereti, ha dicsérik. Nem volt sok barátja, ha volt egyáltalán, de próbált jó fej benyomást kelteni, legalábbis virtuálisan. Személyes találkozásokat, beszélgetéseket, kerülte. Mikor, kikerülhetetlen volt, hogy valakivel váltania kellett néhány szót, azt is mindig rövidre fogta és gyors bocsánatkérés után, már rohant is. Ezzel, sok emberben, azt az érzést erősítette, hogy ő fontos ember, aki örökké rohan. A vacsora hétkor került az asztalra. Gyorsan megvacsoráztak. Közben, ha volt valami fontos, azt megbeszélték és ismét mindenki ment a dolgára. Géza, visszaült a gép elé, és pont a Tamásnak akart írni, mikor egy érdekes cikkre bukkant és elmélyült az olvasásában. El is felejtette, hogy a szomszéd Tamásnak akart írni. A közösségi oldal viszont okos, mert mintha tudta volna, Tamás bejegyzéseit dobta elé. Gyorsan a fejéhez kapott, majd legyintett, ó, már késő van! Már, nem írhatok rá. Ez van. Legyen az ő dolga, de azért megnyitotta a csetet. Zöld volt a kis pont. Ó, még itt van! Írok!
- Helló szomszéd! / Ó, milyen jó fej, laza vagyok, nyugtázta elégedetten. /
- Igazgató úr, jó estét! / Tamás, mindig így köszöntötte. Először humornak szánta, de Géza nem tiltakozott. Így, ez már örökké így is marad / Jó, hogy összefutottunk, mert szeretném kérdezni, hogy nincs e esetleg felvétel nálatok? Az unokahúgomnak keresek valami adminisztratív munkát.
- Tamáskám! Mi, kvalifikált munkaerőt keresünk.
- A Zsófi ügyes! Igaz, nincs felsőfokú végzetsége, de fiatal és gyorsan tanul.
- Értem én, de mi kvalifikált munkaerőt keresünk.
- Ok! / Ó, hogy kakifikálódj meg! /
- Jó lábtörlőtök van. Bár, kicsit nagy. Szerintem balesetveszélyes. Talán, ha levágnál belőle.
- Majd megnézem, vagy kicserélem. / Levágok én belőled egy darabot, hogy miért nem költözöl már el. A lábad bezzeg beletörölted, mikor elmentél előttem. így, már neked felesleges is ilyet vásárolnod, mert az enyémet használod. /
- Így, rendben lesz. Tudod, csak akkor tudunk eredményeket elérni, ha megbeszéljük a dolgokat. A jó szomszédi viszony pedig mindennél fontosabb.
- Így igaz! / Ó, ha én mindent elmondanék, amit gondolok rólad, akkor össze is csinálnád magad a meglepetéstől. Jó szomszédi viszony! Ja, én rohanok, ha segíteni kell. Te, pedig csak örökké cseszegetsz. Ó, ha csak egyszer elmondhatnám, de vigyázok a jó szomszédi viszonyra. /
- Nyugodalmas jó éjszakát! Majd beszélünk.
- Jó éjt! / Álmodj arról, amire én gondolok. /
- Jaj, Tamás! Azért írtam rád, mert rajta hagytad a világítást a kocsin. / Kilépett. Már, nem olvasta el. Majd, holnap elolvassa. Én, szóltam! /
Majd beszélünk, majd hívlak, majd találkozunk,
majd ölellek még, majd veled leszek örökre.
Majd, majd, és majd, hallod és csak, ez a
kis szócska a vendéged, mert tudod,
soha nem jön el az a pillanat, mikor
valósággá válnak az ígért szavak.
Bánatod nem enyhül, dideregsz egyedül,
mert tudod,ha rá vársz, társad a magány lesz csupán,
és fejedben egyetlen szó zakatol szüntelen, hogy majd,
mert ezt adja ő neked.
Nem vagy olyan fontos számára, tudod,
hisz, ha szeretne, az a majd szócska nem is lenne.
Egy hűvös reggelen, mikor lelked már fájdalommal tele,
halkan te is üzensz neki.
Majd hívnál még, majd jönnél még, majd ölelnél még,
majd velem szeretnél még lenni örökre, de az idő kegyetlen,
mert rohan ám, és mikor felednéd a majd szócskát, és
Te szeretnéd, hogy valósággá váljanak a kimondott szavak,
akkor, majd észreveszed, hogy késő már, mert senki nem vár,
és lehet, hogy nem is élek már, mikor ajtómon kopogtatnál.
Napok és hónapok. Ünnepek és hétköznapok. Boldog és boldogtalan percek, évfordulók követik egymást és ahhoz, hogy életünk megváltozzon, elég egy pillanat. Lehet, hogy emlék marad csak a történetből, de lehet, hogy megkapjuk azt, ami számunkra a legnagyobb boldogság.
Ezen gondolatok keringtek Zsuzsa fejében kora reggelen, mikor íróasztalát rendezgette, egy nagy cég irodaházának harmadik emeletén, ahol dolgozott. A számok világában élt nap, mint nap. Kis merengést váltott ki belőle a sok piros szív látványa, ami az óriási iroda íróasztalait borította. Tavaszi virágok és szív formájában sütemények és csokik mindenhol. Különleges nap ez a mai, hisz Valentin napi bál lesz, amit a vállalatnál minden évben megrendeznek. Éveken keresztül nem akart tudomást venni erről a napról, hisz ostobaságnak tartotta. Szeretni minden nap lehet, nem kell ahhoz ünnep, morogta minden évben. Talán az egyedüllét tette, hogy ez volt a véleménye, mert lelke mélyén Neki is jól esett volna, ha valaki azt mondja, szeretlek. Évek óta magányosan élt, mert még a régi szerelmét, Tamást, szívében már rég eltemette és mivel hosszú folyamat volt ez, a boldogságot nem is kereste. Majd jön, ha jönnie kell, szólt, ha valaki erről kérdezte és legyintett, jelezve, hogy ezzel a témát lezárta és a beszélgetést befejezte.
Most viszont nagyon várja az estét, a Valentin napi bált. A gondolttól mosoly ült ki z arcára. Lassan megfordította az asztalon a ceruzatartót, mintha zavarná az, hogy a ceruza van közelebb hozzá és nem a toll, majd belesüppedt a székébe és bekapcsolta a számítógépet. Megkeresett egy képet és a képernyőt megsimogatva emlékezni kezdett, az egy évvel ezelőtt történtekre. Közben megérkezett Fanni is, aki szintén könyvelőként dolgozott és Vele szemben ült. Köszönt Neki, majd felidézte azt a beszélgetést, ami tavaly zajlott le közöttük.
- Olyan magányosan élsz! Kéne tenni valamit, mert vénlány maradsz és besavanyodsz. – mondta Fanni egyik nap. Zsuzsa részéről a válaszismerős volt és kézmozdulatok sem maradtak el.
- Most hiába intesz le, akkor is elmondom, amit szeretnék. Óriási ez a cég. Nem igaz, hogy nem találsz magadnak valakit. Az a gond, hogy Te nem is akarsz, mert bezárod a lehetőségek ajtaját, de úgy, hogy csattanását még én is hallom. Radírozd már ki emlékezetedből Tamást örökre, mert nem érdemli meg, hogy a szívedben hordozd. Hallod?! Ébresztő! Vár a boldogság! – mondta közben odalépett az ablakhoz és kitárta. A friss levegő úgy áramlott be, hogy simogatóan körbe táncolta Őket.
- Na, látod? Nyiss és így fog áradni feléd a boldogság. – Zsuzsa nem szólt semmit. Pár nap múlva később kezdett, mert szerelőket várt, akik vízórát cseréltek a lakásában. Igaz, azt ígérték, kilencre végeznek, de hogy is történhetett volna másként, mint általában ilyenkor lenni szokott, csak tíz után végeztek. Zsuzsa gyors léptekkel rohant a munkahelye felé, mert tizenegykor értekezlet volt és arról nem igazán lett volna szerencsés késni. Van még öt percem, egy kávét veszek gyorsan, döntötte el, mikor az épületbe lépve a nagy fali órára tekintett.
A büfében ketten voltak előtte. Így idegesen toporgott, de végre a forró kávéval a kezében elindult a lift felé. Közben táskájából próbálta a dossziékat előhúzni, hogy azzal is időt nyerjen, míg egyszer csak egy óriási csattanás, mitől keze könnyebbé vált, mert a kávé a kezéből a földre zuhant és valami útját állta. Olyan falszerű, de sokkal puhább és isteni illatú. Cipőjén látta a kávét szétterülni, miközben idegesen felpillantott és ott állt előtte egy férfi, aki a falat képezte, aminek sikerült neki futnia.
- Sajnálom, kisasszony, de nem figyeltem!
- Én kérek bocsánatot, de, mint egy mérgezett egér rohantam, mert késésben vagyok.
Zsuzsa részéről zavart mosoly. A férfi arcán boldog mosoly viszonzásként. Viszlát, viszlát. És Zsuzsa mögött már csapódott is a lift ajtó. Ez január közepe felé történt. Érdekes módon a különös találkozás után többször összefutottak a liftnél, vagy az ebédlőben, de mosoly és köszönésen kívül nem történt semmi. Mesélte is egyik délután Fanninak, mikor pont egy franciakrémessel küzdöttek a kilók ellen, hogy olyan furcsa ez az egész, eddig soha nem láttam, most meg szinte nincs olyan nap, hogy ne fussunk össze. Lehet, hogy csak mostanában került a céghez.
- Tetszik Neked!
- Nem, nem tetszik, csak … Na, jó! Nagyon jóképű, van benne valami.
- Aha! Valami? Értem!
Teltek múltak a napok, míg elérkezett a bál napja. Szokás szerint mindenki szívekkel díszítette az asztalát és egész nap a beérkező e-mailek varázsától mosolyogtak az arcok.
- Zsuzsi! Délután bulizunk! Te is kikapcsolódsz legalább és lehet, hogy Ő is ott lesz.
- Nincs kedvem menni. Ugyan, minek bulizzak, ha egyáltalán nem vágyom rá.
- Nem kéne a főnökség haragját magadra vonni. Tudod, hogy megjegyzik, ha valaki nincs ott. Egy évig hallgathatod, hogy nem vagy csapatjátékos. Megéri?
- Tudom, ezért megyek el.
Délután hatkor kezdődött a bál. Zsuzsa, gondolta, gyorsan letudja a dolgot, szépen rámosolyog mindenkire, aki számít és már el is tűnik. Hazafelé beugrik egy kis kínaiért és a vacsora is letudva. Mosoly ide, mosolyod, különböző zenei stílusok váltották egymást. Mindenki kedvére szerettek volna járni ezzel. Így a lakodalmastól a rock zenéig minden volt, félórás váltásokban. A mulatósnál, kék a szeme, meg, akinek nótája nincsen. Igen, a szemem kék. Nótám is van, de minek gondolni rá? Azért, hogy könnyeket csaljon a szemembe? Nem! Rock. Ahhoz meg olyan életigenlés kéne, ami most nincs bennem. Nem, nincs kedvem az egészhez, elemezte önmagának a helyzetet.
Rengeteg süti csalogatta kóstolásra, de nem igazán kívánta, de egy óriási csoki szívnek nem tudott ellenállni, olyan szép volt. Ragyogott a csoki rajta és alig várta, hogy beleharapjon. A csoki szívért nyúlt, miközben órájára pillantott és látta, hogy kilenc lesz öt perc múlva. Így elment az idő? Mélyen elgondolkozhattam, mert nem is vettem észre. Szokás szerint kilenckor kezdődött a keringő. Ilyenkor minden férfi azt a nőt kérte fel táncolni, aki szívének a legkedvesebb. Gyorsan szalvétára teszem a sütit és már itt sem vagyok.
Piros szalvétára helyezte a sütit és a kijárat felé indult, de hirtelen elhatározással leemelte a szalvétáról a szívet és nagyot harapott bele. Ó, de finom! Boldogságot okozott Neki az íz harmónia. Kénytelen vagyok még harapni belőle, olyan jó, és harapott. Pont a kilincset érintette keze, hogy elhagyja a termet, mikor háta mögött valaki megszólalt.
- Kisasszony! Felkérhetem?
Megfordult és ott állt Ő, kit várt lelkében, de nem hitte, hogy összefutnak.
- Én! Én! – nem igazán tudott megszólalni, mert szája tele volt a süteménnyel. A férfi rámosolygott, majd a zsebébe nyúlt és elővette zsebkendőjét és Zsuzsa felé nyújtotta.
- Parancsoljon!
- Jó ég! Csak nem csokis a szám? – a férfi nem szólt, csak mosolygott. Zsuzsa gyorsan megtörölte száját, miközben köszönömöt mondott.
- Szeretném, ha elfogadná a virágomat.
A férfi előre emelte a háta mögött várakozó jobb kezét, amiben egy csodálatos orchidea volt bársony szalagra kötve. Óvatosan a nő kezére kötötte és az orchidea karkötőként ékeskedett Zsuzsa kezén.
- Csodálatos, köszönöm!
- Nem szerettem volna, ha tánc közben meg kellett volna válnia a virágtól, ezért gondoltam, így velünk lehet.
Boldog tánc volt. Szemükben csillogott a fény. A bál után sétáltak még a Duna parton. Csodálatos Valentin nap volt. Ennek ma lesz egy éve, mondta és megsimogatta a monitort, amin az orchidea karkötő volt.
- Zsuzsi! Hoztam sütit. Gyere, kóstoljuk meg, olyan pompásan nézettei, hogy nem tudtam otthagyni. Fanni bontani kezdte a selyempapírba csomagolt csodát Hamarosan óriási csoki szív bukkant elő.
- Na, kóstold! Este bál! Ugye, jöttök? – Zsuzsa arcára óriási mosolyt varázsolt a csoki szív látványa.
- Természetes! Ki nem hagynám! Imádom a Valentin napot. Ne nézz már ilyen csodálkozva! Igen is szép ünnep! Miért baj az, ha egyszer egy évben megduplázzuk a szeretetet? Az senkinek nem árt, mert szeretetből soha nem elég. Tudod, azt mondom, légy szerelmes egy valakibe és szeress mindenkit az év minden napján, de Valentin napkor duplázd ezt meg, had legyen mindenki szívében öröm és boldogság.
Titokban aggódom érte ezután.
Álmaimban, meglátogatom minden éjszakán.
Megsimogatom arcát, és azt kérem,
boldogsága útján segítse a jó Isten.
Megsimogatom a kezét, ami nekem,
oly sok jót adott, még akkor is, ha elhagyott.
Elmondok, még egy imát, és hagyom,
had álmodja tovább jövője boldogságát.
Szeme csillogott. Lelke ragyogott, mikor a kezére húzták a gyűrűt, és a szerelem tűzével átitatva kérdezték: Leszel a feleségem? Megszólalni is alig tudott, mert oly váratlanul érte a kérdés, és amit lelke érzett, arra nehéz volt szavakat találni. Boldognak, szerethetőnek, valaki számára fontosnak érezte magát. Sokáig nézte a csillogó kis gyémántot. Szeme könnybe lábadt. Igen, dadogta, és oly hevesen vert a szíve, mint még soha. Hosszasan néztek egymás szemébe. Nem kellettek szavak. Édes volt a csók, édes minden pillanat. Tervezték a jövőt, az örökké együtt érzése járta át a lelküket. Aztán, gyorsan repültek a napok. Ment minden a régi megszokott módon, de minden egyszerűbbnek, könnyebbnek tűnt. Néha, még dalra is fakadt a női lélek, és arcán is egyre gyakrabban jelent meg a mosoly. Elég volt a szerelmére gondolni, vagy rátekinteni a csillogó gyűrűre és már fülig is ért a szája. Találkoztak, mikor tudtak. Boldogan teltek a percek. Minden tökéletes, ismételgette szerelmes lelke. Körülbelül egy hónap telt el a lánykérés után, mikor érezni kezdte, hogy valami nincs rendben. Látszólag minden olyan volt, mint addig, de nem volt már olyan erős az ölelés. Kérdezte ugyan a párját, hogy van e valami gond? De, az röviden válaszolt: „ Nincs semmi, szívem. Minden rendben, szeretlek.” Beárnyékolta az elkövetkező heteket ez a megmagyarázhatatlan érzés. Majd, csak helyre billen minden, nyugtatta magát. Előfordul, hogy nincs az embernek jó kedve. Arra is gondolt, hogy talán szerelmének akadt valami gondja a munkahelyén, de nem akarja vele terhelni. Ezekkel az érzésekkel telt a következő hónap. Vasárnap volt, mikor olvasni próbált, de figyelme csapongott. Majd, valami megmagyarázhatatlan remegés rázta testét. Amit, néhány perc múlva hangos zokogás kísért. Nem tudta, mi lehet ez. Ez, nem olyan volt, mint egy kezdődő betegség. Ez, valami más volt. Majd, ahogy jött el is múlt, de egyre gyakrabban érezte, de csak mindig akkor, mikor nem volt vele a szerelme. Kezdett arcáról eltűnni a mosoly, mert az a bizonyos belső hang, minden nap ostromolta. Döntött! Beszélnem kell a vőlegényemmel, határozta el magát. Húzta, halasztotta a dolgot, mert, mikor arra gondolt, hogy erre rá kell kérdeznie, ismét rátört a megmagyarázhatatlan remegés, sírás. Félelem kerítette hatalmába. Majd, egy szerdai napon, erőt vett magán és feltette azt a kérdést, amit soha nem akart.
- Kedvesem! Valami megváltozott. Már, nem olyan lángoló ez a kapcsolat. Mi történt? Én, nagyon szeretlek, de ez nem mehet így tovább. Döntenünk kell, hogy együtt megyünk, tovább vagy külön folytatjuk életünket?
A férfi nagyon meglepődött. Próbált mondani valamit, de csak csendben hallgatott.
- Együtt vagy külön?
- Nem tudom. Időt kérek.– hangzott szerelme válasza.
Éreztem, suttogta szerelmes lelke, de nem szólt, mert könnyeit próbálta gyorsan elrejteni. Nehezen kapott levegőt, és kellett egy kis idő, míg megszólalt.
- Akkor, gondold át, hogyan tovább, és egy hét múlva adj választ, kérlek.
Kimondta a szavakat, de olyan idegenül csengtek, mintha nem is ő mondta volna, mert tudta csak fájdalmat okoz minden perccel magának. Nem kell, ahhoz egy hetet várnia, hogy tudja a választ, és amin gondolkodni kell, azon már nincs min gondolkodni.
Másnap, lehúzta a gyűrűt. Könnyeivel, tisztára mosta, majd dobozba zárta, úgy ahogyan az izzó szerelmet is.
Ajándékba adtak.
Ó, de boldog voltam,
mikor, a virágosnál a fiúnak,
rám esett a választása.
Mosolyogva mentem vele.
A szeme ragyogott a lánynak,
mikor meglátott, mert szereti a virágot.
Tőlem jobban csak a fiút szereti,
ki a virágot adta neki.
Azt, hitte a szegény lányka, hogy
boldogság költözik a házába.
De, sír szegény reggel óta.
Könnyei nem apadnak.
Bús szemével, rám néz néha, és csak
annyit mond:Te voltál, az utolsó ajándéka.
Letörölném arcát, ha lenne kezem.
Magamhoz ölelném, de nem tehetem.
Úgy, dalolnék egy dalt, amitől boldog lesz majd.
De, hangom nincsen.
Így, vele maradok, amíg csak tehetem, hogy
érezze, én szeretem.
Légüres tér minden.
Keresem benne a helyem.
Érzem még bőröd illatát, ami
selyemként fonódott rám.
Nem ölelsz már.
Messze vitt a hajnal.
Búcsúztál édes csókkal, könnyes szemmel,
múló szerelemmel.
Parázsból, nem lesz már soha láng.
Te, régi szerelemmel, nem ölelsz már át.
Szerelmes szívemnek, nem
volt erőd megmondani,hogy
szerelmünknek vége, de
benne volt az ölelésbe.
Lelkem érezte, fájdalmas napok jönnek, hol
légüres térben lebegve, keresem helyem.
Lelkem érted kiált, gyere vissza, de
csendre intem, mert tudom, hiába kérem.
Szívedben új szerelem ébredt, és én ezzel,
harcolni, már nem vagyok képes.
Nekem, belőled, ennyit adott az élet.
A fájdalom, testemet marja, mert
lelkem, már apró darabokban.
Számomra, marad a légüres tér, ahol
nincs mosoly és nevetés.
Mikor átölelsz, elmúlik a bánat.
A kínzó sebek sem fájnak.
Eshet eső, döröghet az ég, ha
velem vagy, minden oly szép.
Megállítanám az időt, hogy
örökké érezzem,azt a boldogságot,
amit, karjaidban megtalálok.
De, az idő pörög szüntelen.
Hol jó, hol kevésbé jó,
amit ad nekem.
Nem harcolok a sorssal,
mert, mi értelme volna.
Elfogadom, amit ad.
Egyetlen vágyam csupán, hogy
életem utolsó perceiben is,
Te, ölelj át.
Mit ér az egész, ha látszat minden?
Mit ér az érdeklődés, ha nem őszinte?
Összevissza firkált szavak.
Udvariasságnak tűnnek csupán,
mert, nincs benne érzelem.
Szívecskés képek, és csókos hangulatjelek.
Mondani akarják, hogy itt vagyok ám,
gondolok rád.
Ó, micsoda szöveg!
Aki szeret, az keres.
Annak, kevés egy napközben odavetett szó.
Aki szeret, az látni akar, és ölelni,
a világot veled bejárni.
Aki szeret, az hallani akarja hangod, mert
lelkének ajándék a szó, amit mondasz, és
az ő világa, attól boldog, hogy te vagy.
Ámítás az egész, hogy szeret.
Közben, bearanyozza mással az életét.
Mikor kérdezed, mikor látlak?
Egyből jön a válasz:
Mennék, tudod, de ezer még a dolgom.
Ilyenkor, ha búnak ereszted fejed, azért
megsimogatja lelked, mert, azt mondja:
Tudod, hogy szeretlek.
Érted, megtennék mindent.
Fáj a mondat, mert magadban a fentiek fényében,
lefordítod a valóság nyelvére.
Valamikor, jó leszel még, akarta mondani, de
ezt, így, kemény lett volna kimondani.
Nézte, forgatta a kezében lévő fél szelet kenyeret, amin vastag penészréteg pihent. Lehetne ez áfonya lekvár is, merengett magában. Ó, de mikor láttam én olyat? Még, lekvárt sem. Régen, sok barackból főztünk lekvárt. Akkor még szép volt minden. Volt egy kis telkünk. Milyen jó is volt ott tölteni a hétvégéket. Jó, kis lecsót főzött az asszony. Belecsipegettem, egy kis erős paprikát. Büszke voltam arra a zöld csodára, mert én termeltem. Mindig ezek az emlékek! Korral jár. Még, nézte egy ideig a kenyeret, majd a szatyrából egy üveg bort vett elő. Azt, is forgatni kezdte. Életében, még soha nem is fogott kezében ilyen drága italt, nemhogy kóstolt volna. Na, majd most! Sírva vigadok. Húzódott mosolyra arca. Nagy meglepetés volt, mikor az üveget megtalálta, de talán még ettől is nagyobb meglepetés volt az, hogy nem vitte el senki. Szilveszter volt. A nagy ünneplésnek már vége volt. Már, csak néhány ember járt az utcán, mikor ő is álomra hajtotta fejét. Jó mélyen aludt. Arra emlékszik, hogy nagyon szép álma volt. Meg is dörzsölte a szemét, mikor felébredt, mert nem értette hogyan került ebbe a szürke világba, és miért fekszik itt a lépcsőn. Talán rosszullétem? Elég volt egy néhány pillanat, hogy helyére tegye a dolgokat, és megértse az a szépség, amiben volt az csak álom volt csupán. Nézegette az idegenbetűs címkét. Közben zsebében végre megtalálta a dugóhúzót. Parafa dugó! Ez, már döfi!
- Részeg disznó. Erre van pénzed. Ezért tartunk itt. Inkább ennél.
Nem lepődött meg a hangon, mert megszokta már. Nem látta a férfi arcát, mert a dugóval bíbelődött, de nem is volt kíváncsi rá. Ítélkeznek. Olyan könnyű kimondani a sértő, bántó szót. Miért okoz sokaknak örömet, hogy még rúgnak abba, aki már úgy is a földön van? Senki nem tudhatja, hogy ki és miért van, ott ahol van. Itt, sértő szavakkal illet, miközben otthon lehet, hogy két üveg bort iszik meg este, vagy éppen az asszonyt nevelgeti két óriás tenyerével. De, ez rendben van, mert nem látja senki. Arra, külön kíváncsi lennék, hogy ezek az emberek, hogyan viselkednének, ha utcára kerülnének. Ja, hogy soha, hallom ám, de soha ne mondd, hogy soha, mert nem tudhatod.
„ Normális emberként „is, ha valakit bánat vagy nehézség ér, gyakran kis alkohollal oldja a fájdalmat, mert kevésbe fáj egy kupica utána az élet, és talán még sírni is tud az ember, ami megkönnyebbülés a léleknek. Tudni kell persze, hol a határ. Én, még életemben soha nem voltam részeg. Még a legfagyosabb napokon is tudtam, hol a határ. Furcsák az emberek, az már biztos. Inkább egymásnak ugranak, segítő szándék helyett. Mesélhetnék én is életemről, de csak legyintenének, és ugyan kit is érdekelne? Így, már csak esténként, magamnak idézem fel a szebb napokat. Na, sikerült! A dugó megadta magát. Lássuk milyen az íze, de előtte, emelem poharam, vagyis az üvegem, hogy megköszönjem annak, aki itt hagyta nekem. Egészségedre, ismeretlen! Köszönöm! Óvatosan a szájához emelte az üveget, majd egy aprócska korttyal kényeztette magát. Ez, igen! Nagyon finom! Még, néhány kortyot elfogyasztott, majd visszazárta a palackot. Elővette a kenyeret. Lekaparta a penészréteget és elfogyasztotta. Megigazította a kis fekhelyét. Dunyhája alá rejtette minden kincsét. A nadrágja derekán is csavart egyet, mert lötyögött rajta, majd elindult.
Megyek, behúzom a kukákat és lesöpröm a lépcsőházat, de ez nem fontos, mert ezt az emberek nem látják, csak az üveget a kezemben.
Állt a lány a parkban. Hűvös volt, így kardigánját jó szorosan összehúzta testén. Gyomra korgott, lába is fáradt volt már kissé, de a padra nem akart leülni, mert hűvös őszi hajnalon nem szeretett volna megfázni a vizes padon. Haja szürke volt és sampont kívánt, gyomra pedig egy-két finom falatra várt. Két napja már annak, hogy megette az utolsó zsíros kenyeret. Az az egészben a legrosszabb, hogy éjszakák is vannak, melyek kínosan hosszúak és félelmetesek. Hiába gondol arra a világra, amiben élt, az íróasztalra, a meleg szobára, amiből most jól jönne egy kevéske. Véget ért minden. Egy döntés, egy tollvonás és már ott sem vagy, ahol addig minden nap vártak. Az tudja ezt átérezni csak, kinek volt már benne része és elég sokan megtapasztalhatták már sajnos. Mondta így magának, sorolva sorban a történéseket, mert kinek mondja, nem tudja.
Nincs családja, árva Ő már. A szülők két éve haltak meg egy balesetben, amit Ők akartak és okoztak, mert fejükön oly sok volt az adósság, hogy azt hitték, ez a megoldás, de nem oldottak meg semmit, csak összetörték a lány lelkét, s eldobták maguktól a lehetőséget arra, hogy egyszer jobb is lehet, de a lány sorsa mikor és hogyan fordul jóra? Munkája elvesztésével az a piciny világa is összeomlott, ami addig volt. Olyan nagyot szólt annak az aprócska világnak is a szétesése, mert a remények is tovaszálltak. Egyetlen dolog volt, ami előnyére írható és a reményre okot adó, az pedig a kora. Fiatal, még 24 éves és előtte az élet, de milyen? Hol a kiút és hogyan? Most azon gondolkodik, merre tovább, hisz fedél nincs a feje felett, mert fizetni nem tudott, s mondták, akkor máshol keresse útját.
Azóta az utca az otthona, mi büdös és barátságtalan. Hiába süt ki a nap, nem szépíti meg a poros falakat. Legalábbis Neki nem. Elfogyott az utolsó fillér is, abból volt a zsír, meg a kenyér, de most mi lesz, mert kéregetni nem tud és nem is szeretne. Fejében az a gondolat nem hagy pihenést, hogy miért utasították el oly sok helyen? Miért nem látták benne azt, ki tudna és akarna dolgozni?. Fene sem érti, mondta gyakran. Talán, ha lenne tükröm, megadná a választ, de nincs, túr közben hajába, majd kezét szagolta, és brummmm… mondta és még testét is megrázta a felismerés, hogy hajának már nincs illata, csak szaga.
Elképzelte az óriási fürdőkádat, amiben nyakig elmerül az illatos fürdőben. Testébe beissza magát az illat és ott is marad, haja parfümtől illatos és úgy lobognak a bársonyos tincsek, ahogyan a szél repíti őket. Úgy elmerült az álomban, hogy nem is vette észre, hogy már a vizes padon ülve szőtte álmát tovább. Szorosabbra próbálta húzni a kardigánt, de az már nem engedett tovább. Könnycseppek jelentek meg arcán, majd fejét tenyerébe hajtotta és zokogott fájdalmasan.
Egy férfi régóta figyelte már a lányt, miközben ősz haját néhányszor megsimította. Talán kedvet kapott a lánytól, hogy Ő is megsimítsa néhány szál haját, de nem ezért volt a mozdulat. Ez akkor látszott tisztán, mikor a lány mellé lépett, mert újra simította fejét, de nem a haja miatt, hanem az izzadtság miatt, ami itt-ott kopaszodó fejét borította. Tétován állt a lány mellet, majd köhintett, de a lány nem vett tudomást Róla, csak zokogott vigasztalhatatlanul. A férfi köhintett újra, de most kétszer, gondolván, csak észreveszi a lány. Nem tévedett, mert a lány felemelte a fejét, majd a kardigánja ujjába megtörölte arcát.
- Sajnálom, hogy sír és nem tudom nézni, hogy egy szép, fiatal lány zokog e hajnali órán.
A lány nem szólt, csak a férfiara nézett és mintha már nem is lenne ott, lehajtotta a fejét.
- Na, nehogy folytassa, mert meghasad a szívem ha könnyeit kell néznem. Tudja, már tegnap este is láttam itt, sőt, tegnap előtt is. Hoztam reggelit Magának. Kérem, fogadja el.
Közben a férfi a táskájába nyúlt és három szendvicset és két túrós batyut tett le a padra.
- Köszönöm, nagyon kedves! – és gyorsan beleharapott az egyik szendvicsbe. A férfi szíve összeszorult, mert éhes embert már látott, de éhezőt még soha és ez nagyon megérintette.
- Ne haragudjon! – Szólt két falat között a lány. – Még meg sem köszöntem.
- Megköszönte kedves.
- Akkor segíthetek valamiben? Már csak azért kérdezem, mert itt áll és nem mozdul. Ó én kérek elnézést, az oly ostoba gondolataimért. Ugyan, miben tudnék én segíteni? Úgy jött a gondolat, hogy nem is gondoltam át ezt az egészet.
- Ne kérjen bocsánatot, mert nincs miért. Egyen kedves! Mondja, mit szólna egy jó fürdőhöz? Szívesen átadom a fürdőszobámat.
A lány gondolkodóba esett, mert nagyon vágyott arra, hogy illatos, tiszta legyen teste, de tudta, ha a férfi lakására felmegy, tiszta testét a férfinak kell adnia. Két ok miatt is. Azért, mert a férfi ezt várja, a másik ok pedig az, hogy Őt úgy tanították, hogy amit kap, azt köszönje meg és jelen pillanatban ez számára óriási adomány. Soha nem gondolta, hogy ilyen fiatalon élelem és habos fürdő lesz a legnagyobb vágya.
- Igen, köszönöm és elfogadom!
- Nem lakom túl messze, indulhatunk is, ha gondolja.
A lány kicsit félt, mert nem akarta idegen férfinak adni testét, de tudta, mással köszönetet mondani nem tud. Barátságos kis lakása volt a férfinak. Az előszobába lépve a lány letette hátizsákját és szégyenkezve lehúzta cipőjét. A férfi a szoba felé invitálta, de a lány csak a fejét rázta.
- Inkább a fürdőszobát választanám! – Szólt halkan, kipirult arccal. A férfi elmosolyodott, majd a gardróbszekrényhez lépett s törölközőt, meg valami fehér anyagot vett elő.
- Tessék, kedves, a törölköző és egy hálóing, még szegény anyámé volt. Tudom, hogy nem mai darab, de jobbal sajnos nem szolgálhatok.
A lány megköszönte és már záródott is a fürdőszoba ajtó. A férfi még mindig mosolyogva a szobába ment és konyakot öntött magának, majd a kanapéra telepedve kortyolgatta. Itt találta a lány, mikor közel egy óra múlva a szobába lépett. A férfi végig mérte, majd még nagyobb mosoly jelent meg arcán.
- Töltsön magának valamit és jöjjön, üljön le.
- Köszönöm, de nem szoktam inni. Majd magában mondta, jöjjön, aminek jönnie kell. Fodros hálóingét egyenesre húzta és úgy viselkedett, mint egy múzsa. Szeme csillogott, ki tudja miért, arca fénylőn piros volt a pírtől és teste maga volt a tökéletes kép, de a férfinak ettől a látványtól nem festeni, vagy írni támadt kedve, mert a látványtól megmozdult nemes szerve. Észreveszi ezt a lány és illegeti magát. Csípője ring, haja leng, alakul ez, mondja halkan, majd megsimogatja a férfi arcát, hogy ezzel fokozza mosolyát. Elég egy érintés és mesél az arc, miről leolvasható a gondolat. Jó, hogy nekem adod magad. Folytatás gyanánt a férfi magához húzta a lányt és testük szorosan simult egymáshoz. Forró női mell hevíti, a már izzó férfi testet és a lány fülébe súgja, kívánlak. Enyhe mosoly a női arcon, mert büszke arra, hogy a férfi Őt akarja, mert szép a teste, de a lelke más szót kíván és oly régóta nem hallotta már. Úgy simulni test, a testhez, hogy szerelem lángja ég a testben és a lélekben és szeretlek, szó cseng a fülekben. Erre várna Ő, de hiába, marad a test varázsa.
Gondolataiból visszatérve, szemével a férfi szemét kereste újra és ajkát kínálta csókra. Ekkor a férfi óvatosan eltolta magától, miközben teste izzott a vágytól.
- Nem könnyű most nekem, mert hevesen kívánlak, de bármennyire is tökéletes vagy, nem tehetem meg, hogy engedek a testi vágynak, mert az által a lelked törném össze és arra vigyázni kell, mert így is össze van már törve. Én segíteni szeretnék Neked, mert tudom, arra van szükséged és felajánlom szerény hajlékomat, hogy újra kezdhesd életedet.
A lány szemei könnybe lábadtak és ajka köszöntet rebegett.
- Mondd, akkor mivel köszönhetem meg azt, amit értem teszel?
- Azzal, kedves, hogy boldog vagy és gyönyörű tested annak adod, akit nem csak tested, de lelked is kíván.
- Te gondolatolvasó vagy? A ki nem mondott szavaimat is hallod? Hogy van ez?- - - Nem tudom, de nem is ez a lényeg. Az a fontos, hogy légy boldog és hidd el, van aki önzetlenül segít, mert bármennyire is szeretné, nincs kedve egy virágot tönkretenni még azelőtt, mielőtt virágba borult volna.
Párnának támasztja hátát, hogy a hideg vas ne nyomja hátát. Szeme könnyes. Kezével keresné a könyvet, hogy olvasni tudjon, de nincs, mert valaki elvitte, mikor tegnap a padon felejtette. Nézi a valaha volt fehér falat, ahol jó magasan egy légy járja táncát. Magabiztos, mert tudja, ilyen magasan lecsapni senki nem tudja. Kerekek csikorgása, hangok kavalkádja, illatok vegyes egyvelege. Ez, most az élete. Tekintete a falon pihen, aminek színe olyan, mint az övé, sápadt. Ettől csak a főzelék volt vidámabb tegnap, mert azon volt valami szaft, ami életet adott a lisztes töknek. Étvágya nincs. Napok óta nem kell neki az ebéd. Nem várt csodákat, mert kórházban mit is várjon, de nyomasztó minden és lelke percről, percre törik darabokra, társulva a testi fájdalmakkal. Gyakran kiáltana, hogy nem bírom, de erőt vesz magán, mert vénségére tudja, van, aminek nem adhat hangot és jobb, ha mélyen hallgat. Inna egy pohár vizet, de magára önti, mert gyenge a keze. Könnyes a szeme. Mint egy magatehetetlen csecsemő, olyan vagyok. Erőre vajon mikor kapok? – kérdezi magától. Nehezen kidöcög a folyosóra, hogy sétáljon kicsit. Azon a folyosón, ahol a halál suhan át naponta többször. Ennyi az élet, sóhajt fel ilyenkor, de nincs ideje sokat gondolkodni, mert a nővér szavára összerezdül teste. Mint valami parancsnok, úgy vezényel. Érzékeny lelkének nagyon fáj a szó. Mit keres itt? Pihenjen! Menjen vissza a szobájába. – csattan hangja. Csoszogva visszaviszi lába. Boldog, mert meggyőződött róla, hogy még tud járni. Szobába lépve forog a gyomra, mert szobatársánál tele a pelenka. A nővér is érkezik, ki az ebédet hozza éppen, de sietve távozik, mert sok a dolga. A pelenka csere várat magára. Vízben úszó zöldség. Ez, az ebéd. Nem is nézi tovább. Jöhet a déli gyógyszer, aminek keserű az íze, de talán segít valamit. Elmajszol még egy kekszet, amit a szekrényében őrizgetett, majd elnyomja az álom. Álmában szép és fiatal. Réten futkos és nevet arca. Álmától mosolyog arca. Csapódik a fém szemetes teteje és riadva ébred. Nem is tudja, hol van. Körülnéz és látja, a takarítónő a szemeteszsákot maga után húzza. Megremeg a teste a feketezsák láttán, mert milyen gondolata is lehetne, így gyengén, élete vége felé. Egy ilyen zsák lesz, amiben kiadják majd azt a néhány rongyot, amit magával hozott, mert rongy az már csupán annak, aki átveszi. Egyedül neki oly kedves a pulóver, amit még a lánya vett neki. Kincs csupán az szövet kis papucs, amit párja oly szeretettel a lábára húzott, mikor tavaly az udvaron elesett és bokája darabosra tört. Nézi a papucsot és könnyes szemmel, halkan suttogja, megyek papa hamarosan. Emlékek,.. Szabadulni nehezen tud már, mert csak ezek maradtak. Nem tervez már előre hosszú évekre, mert mi értelme is volna. Mint aki álomból riad, gyorsan az órájára nézett. Könnyeit gyorsan letörölte és minden fájdalmát félretéve készülődni kezdett, mert hamarosan látogatási idő és gyerekei nem láthatják fájdalmát, szomorúságát. Nekik a mosolyt kell látniuk amivel, megajándékozza majd őket. Nem aggódhatnak érte, hisz gondjuk van nekik is elég. Remegő kézzel elővette a rúzst a táskájából ás pirosítóként arcára kente, majd óvatosan szétoszlatta. Belenézett a tükörbe és elégedett volt, mert arca olyan pirospozsgásnak tűnt, mint aki egészséges. Már hallotta lánya lépteit, amit ezer közül is megismert volna. Mosoly ült arcán, mikor magához ölelte gyermekét, mert tudta talán ez az utolsó ölelése és azt akarta mosolya maradjon vele és adjon neki erőt, mikor sírni volna kedve. Szeretlek, mondta és úgy ölelt, mint még soha.
A szeretett otthon
Nézem a hirdetéseket, gondolván, már mindent láttam, de mekkora tévedés, mert érnek még meglepetések bőven. Most, amiről szólok az egy, eladó ház hirdetés lenne, de szóhoz nehezen jutok. Már, nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, mert amit látok az ledöbbent. Az, hogy egekben az árak, nem lep meg és most nem is ez a lényeg, mert az, hogy mi mennyit ér, arról órákon át vitatkozhatnánk. De, ha van, aki egy ólért ad 20 millát, hát legyen. Vele, boldog legyen. Igaz, szalmát is kap hozzá. Így, már-már meg is van a hálószoba. Romantikázhat, ha akar. Mikor, úgy kezdődik egy hirdetés, hogy szeretett otthonunk eladó, akkor kíváncsian nyitja meg az ember, mert arra számit, hogy átjárja az otthon melegének az érzése, hisz szeretett otthonunk csak az lehet, ahová sok kedves emlék köt. Amiben benne van két kezünk munkája, ahol féltve ápoljuk értékeinket. Szeretett otthon az lehet, amiben benne van mindennapjain boldogsága, ahol minden egyes darabhoz lelki kötődésünk van. Csendes kis meleg zúg és sorolhatnám. Na, ezzel az érzéssel nyitottam meg a napokban egy hirdetést. Szóval, szeretett otthonunk (Ma, már feltételezem, azért kezdte ezzel, mert valahol gondolom hallotta, hogy erre harapnak a vevők. )
Szóval: Szeretett otthonunk eladó. Eddig jó. Falazata vályog, itt-ott tégla. A vályog jó, de hol a tégla? Valahová biztosan beépítette Béla, de a képen nem látható. Majd megkeresi, aki megnézi. Repedés mentes, nem vizes, a tető stabil. De, lássuk a képeket. Nem tudom, hogy a repedés hol kezdődik, de már az első képen látható, hogy hosszanti repedés osztja meg a két ablak közötti falat. Az utcafrontról is látható, hogy nem egy cérnaszál akadt fel a falon. Tovább haladva, a fal derékig felázva. Ez mi lehet? Talán a kacsaúsztatóból terelték erre a vizet a kacsák? Biztosan, mert ugye a ház nem vizes. A bejárati ajtó kicsit görbe, de lépjünk be rajta. Itt egy veranda fogad, vagy divatosabban előtér. Ablakai kicsi kockákból állnak össze. Néhány üveg hiányzik. Így, már a klíma is megoldott. Száradó ruhák uralják a teret. Szemben a konyha, de olyan zsírosa a kő, hogy csúszva érkezhet az ember a mosogatóhoz a tányérokkal. Nem is időzök a képnél sokat, mert van még két szoba és a fürdő. Mindkét szoba mennyezetén beázás foltok, bár lehet, hogy freskóknak mondja, mert beázás ugye nincs a tető stabil. Két heverő az egyik szobában. Egyik két méter magasan ruhákkal teledobálva. Olyan otthonos. A másik szobáról nincs is kép igazán csak egy földön heverő cipő, amiből látom, hogy nincs parketta vagy padló. Hepehupás beton az egész. Már csak a fürdő van hátra, de mikor meglátom, szívesebben mennék hátra. Csempék itt-ott hiányosak, de ahol van ott is hol fehér, hol sárga. Itt, már azt kérdezem, hogy mondd, mit szerettél rajta? Mitől volt ez számodra a szeretett otthon? A kád vastagon vízköves. A csap rozsdás. A kézmosó sarokba dobva, majd legyen rá az új tulajnak gondja. Keresném még a wc-ét, de nincs. Legalábbis képet nem találtam. Biztosan pottyantós van kint valahol. Elég is volt a benti séta. Még néhány külső kép a tetőt mutatja, amin van cserép, de elég rozoga alapokon pihen. Van melléképület, amiről azt mondja, hogy sok lehetőséget kínál. El is gondolkodom nyomban, hogy azonnal bontandó vagy várhat még egy- két hetet. A kert gondozott és ápolt. Ja, dzsungeltúra remek helyszíne lenne, az tuti. Aki megveszi nem fog unatkozni. Ez lenne egy szeretett otthon? Legalább őszinte lenne, és azt írná, hogy szabadulni akarok tőle, mert repedt, vizes, és felújítani nincs se kedvem, se pénzem. Ugye, ilyen esetben másként nézne rá az ember és más érzést keltenének benne a képek, mert talán látná benne a lehetőséget. Sok sikert, mondom, és bezárom a hirdetést. Többet nem is nézek, mert egy napra elég volt ez bőven. A végén az árát látván, ki is kerekedik a szemem, és el is fogyott minden szavam.
Levente
Van egy kutyám, Levente.
Leviszem sétálni reggelente.
Neki, van ehhez kedve.
Nekem, gyakran teher,
mert aludnék még ezerrel, de
nem hagy Levente,
mert az ágyamnál állva jelzi,
Jó lenne, ha valaki levinne pisilni.
Álmosam nyitom szemem.
Keresem leventét, de nem lelem.
Ágyam mellett áll a párom.
Én, a valóság és az álom határán lebegek,
miközben jó reggelt kívánok.
Ő, rám néz mosolyogva, és
oly kedvesen mondja,
„Véget ért az álom szívem.
Itt az ideje felkelni,mert vár a munka.”
Érzem, a gőzölgő kávé illatát.
Csodás ez a reggel, csak
Levente hiányzik.
Párom, gondoltomban olvas,
mert mosolyogva mondja:
Levente sétáltatása, az
éjszakai álomig letudva.
Tévedtél
Mikor, rózsafüzért morzsolva,
halk imában kérted az Istent, hogy
csak ennek legyen vége, és
jók leszünk Uram végre.
Hitted, jobbak leszünk, mert
a bajban hasonló imák szálltak az égbe.
Hitted, hogy összekovácsol minket a járvány,
és tanulunk belőle,
De! Tévedtél!
Lassan teltek a napok, és
csillapodott a járvány, és
reménykedve lépdeltél a járdán, mert
hitted, boldogok leszünk végre.
De! Tévedtél, mert nem változott semmi.
Még mindig jó gonosznak lenni,
a másiknak nekimenni.
Mosoly helyett, jól beszólni.
Nincs szeretet, győzött a közöny.
Reményeid is már veszve,
mert hiába imádkozol minden este,
semmi nem akar változni.
Kiröhögnek, ha szeretetről kezdesz el beszélni.
Bolondnak néznek, ha segítesz annak, aki kéri.
Olykor, már köszönésed is tolakodónak érzik,
és a szemedbe nem akar nézni senki.
Hitted, hogy jobb lesz.
De! Tévedtél!
Nem tanultunk semmit.
Imáinkba foglalt álmainkat, feledtük rég.
Kimondod, majd feleded szavad.
Mondd miért?
Szavaiddal miért simogatsz lelkeket,
ha puszta szavak voltak részedről csupán?
Mi lenne, mondd, ha minden úgy lenne,
ahogyan ígérted, és
szavaid hitelesek lennének?
Játszani a másikkal, nem ér, mert a
sors téged is utolér, és
Te fogsz a legjobban csodálkozni, ha
azt kapod vissza, amit adtál és
könnyes szemmel kérdezed majd, hogy miért?
Szavaid legyenek őszinték, és
felelőtlenül soha ne ígérj!
A lélek nem felejt.
Igaz, megbocsát, de
szavaid számára semmit nem jelentenek már,
mert tudja, amit mondasz, azok csupán szavak,
és puszta ígéretek, amiből soha nem lesz semmi,
mert ígéreted az érdek vezérli.
A szónak súlya van, és ha csalódást okoztál, akkor
többé hinni neked már nem fog soha,
mert lelkén a fájdalom szava.
 Ki ne lenne kíváncsi arra hogy sorsában mi van megírva? Én is kíváncsi lettem,és a tettek mezejére léptem és egy napon egy jósnőt felkerestem. Előtte időpontot egyeztettem, majd a megbeszélt időpontban, kicsit izgatottan hozzá becsengettem. Kitárult a nagy tölgyfa ajtó és beinvitált a nagy jövendőmondó. A lakást finom kávé illat lengte be, ami füstölő illatával keveredett. A jósnő intett hogy kerüljek beljebb, majd egy kanapéra heveredett és nagy mosollyal az arcán, kezével mint aki a friss levegőt terelgeti, ismét intett a nagy fotelra mutatva, hogy foglaljak helyet.
- Kártyából vagy zaccból szeretnéd tudni, hogy mit hoz az élet?
- A kártyát már ismerem, így inkább a zaccból kérem.
- Választásod remek, mert ez megmutat mindent ami számodra fontos lehet.
- Lássuk hát!
- Előbb idd meg a kávét, majd jöhet hogy mit hoz neked az élet. Óvatosan igyad és a zaccot ne nyeld le ha lehet, mert akkor az egész nap füstbe mehet.
A kávé elég furcsa. Nem vagyok ilyenhez szokva. Hiányzik belőle az erő, mert vizes és áttetsző. Nem nekem tetsző. Aromája, nulla. Minden korty után háborog a gyomrom és az eszem azt súgja:” Sokba kerül majd ez a lötty neked de ha akarod, hát lelked rajta. Igyál még, aztán sírsz vagy nevetsz ha elhagyod ezt a helyet.” Nagy nehezen lenyeltem az utolsó cseppet is majd a csésze aljára néztem és megrémültem, mert mint valami fekete koromréteg úgy pihent a zacc a csésze alján.
- Na, mit látsz? Alakul már a forma?- kérdezte kicsit türelmetlenül.
- A csésze alját fekete korom borítja de ez egybefüggő valami és nincs forma.
- Mutasd! Jaj, kis buta! Nem látod, hogy ott a forma csak az agyad nem akarja látni, de semmi para, mert én látom ám és a tényeket mindjárt eléd is tárom. Csukd be a szemed ha gondolod, mert akkor amit mondok azt jobban el tudod majd képzelni.
Szememet becsuktam, de lelki szemeim előtt csak gőzölgő kávét láttam, amit úgy szerettem és amit oly szívesen megittam volna.
- Mondjam amit látok, vagy még várjunk?
- Essünk túl rajta! Várni mi értelme volna? - Esküszöm ha ennek vége és innen kilépek végre az első amit teszek, hogy valahol egy jó erős kávét veszek és semmi cukor meg tej bele, csak jó erős fekete, hogy had térjek észhez tőle.
- Akkor mondanám, mint ahogyan nagyanyám mondta hajdanán, mert nálunk ez a tudás már generációról- generációra száll és így jósolt már az ük-ük nagyanyám is.
Te jó ég! Akkor még kávé sem volt, kiáltanám de csendben maradok, mert lelkem mélyén arra vágyom, hogy tudjam mit hoz a holnap.
- Szóval! Színes a zacc. Sok mindent mondó!
Ó, te jóságos szalamandra! Hogyan lett színes a fekete? Talán valami színezéket tettek bele? Mű az egész világ! - állapítom meg és legszívesebben kinyitnám a szemem de nem teszem, mert becsuktam rég és ha most rátekintenék akkor az bizalmatlanságot sugallna. Így várom a folytatást és valahol bánom már, hogy erre adtam a fejem de legyen!
- Lesz életedben boldogság és harag de ne emészd magad. Lombos fát is látok, ami azt jelenti, hogy tehetséged szerteágazó csak ne legyél kapkodó. Mosolyban is lesz részed ha a szépet észreveszed. Egy kígyó képe rajzolódik ki éppen. Ez veszteséget jelent. Kérlek szépen, légy óvatos és körültekintő, mert ha nem vigyázol rád tekeredik az illető, mint egy alattomos kígyó. Látok füzeket és szüzeket. Ez hoz új ötleteket. Mocsárt is látok. Ez arra utal, hogy lesz még pár küzdelmes éved de ne izgulj, túléled!
- Egészségem hogyan alakul?
- Nem lesz gáz ha csökkented a bevitt koffein tartalmát, mert nagy kávés vagy úgy látom. Most is a zaccból kicsíptél egy darabot. Te, kis ravasz, mert azt hitted attól erősebb leszel és én majd nem látok semmit, de no para! Egészséged rendben és ez így is marad ha karban tartod magad.
Gondolataim csaponganak és a karról jut eszembe, hogy egy szerető, ölelő kar boldoggá tenne. Így meg is születik a következő kérdés
- Lesz társam vagy egyedül élek?
- Ez tőled függ édes de lássuk mit mutat a képlet! Ez még kicsit bizonytalan de semmi nincs veszve, mert jön egy este, mikor érdeklődésedet felkelti egy férfi.
- Milyen lesz Ő?
- Olyan mint egy nagy maci és jól is alakulhat a helyzet ha hagyod kibontakozni a nagy mackódat.
- Lakásommal kapcsolatosan, mit látsz?
- Hát, nem lesz vár az biztos de a lehetőség adott, hogy olyan legyen mint egy vár, ahol valaki minden este hazavár.
- Anyagi helyzetem?
- Most egy közelgő nagyobb kiadást látok de helyre billen majd a mérleg és amit ma kiadsz azt egy-két hónap alatt pótolni tudod kedves. Egyéb kérdés?
- Nincs, köszönöm, végeztem.
A felől, hogy pénzem nem sok marad már nem volt kétségem és egyetlen vágyam volt csupán, hogy annyi pénzem maradjon, hogy még egy kávét vehessek ha elhagyom e helyet.
Pénzem nem maradt. Kávét nem ittam, de legalább tudom mire számíthatok, mert ezekre amit megtudtam még álmomban sem gondoltam.
Merengek
Repülnek az évek.
Gyorsan véget ér az élet.
Ami, ma a jelen, az holnap,
már csak a múlt.
Maradnak az emlékek, és
talán egy- két barát, akik,
úgy szeretnek, ahogyan vagy, és
nem akarnak megváltoztatni téged.
Hálás lehetsz a sorsnak, ha
megadja ezt neked.
Minden évvel bölcsebb leszel / remélem/ és
talán megérted, hogy a legszebb érték a szeretet,
ami lassan feledésbe merül,
mert sok a gáncs a gyűlölet.
Miért van ez így? – kérdezem napjában ezerszer.
Miért dobjuk el azt, ami a legszebb, és
miért okoz boldogságot az, ha bánthatunk valakit?
Olyan erőket hagyunk futni,
amitől szárnyra tudnánk kapni.
Erőt tudnánk adni, annak, aki beteg, és
reményekkel töltenénk fel minden magányos szívet.
Oly kevés kéne a boldogsághoz, én mondom, mert
egy csipetnyi szeretet is megváltoztatná a világot.
Sírnak a fák
Sírnak a fák, és zokogva kérik,
NE VÁGJ KI! Kérlek!
Tűzre, ne dobj engem!
Fájdalmas sóhajom, halld meg! Kérlek!
Egyszer dobsz tűzre, és
meleget is csak egyszer adok, de
ha maradhatok,
még sok-sok örömet adhatok, és
az élhetőbb bolygóért én is tehetek.
Nélkülem sivárabb lesz a világ, és
egy idő után, fűteni sem kell már,
de nem leszel boldog,
mert sivatagban bolyongsz majd.
Mondd, megéri elvenni életem,
mikor én hűen szolgállak téged?
Feltöltöm lelked nyugalommal.
Kényeztetem szemed szépségemmel.
Megpihenhetsz lombjaim alatt, ha elfáradnál.
Ugye, milyen sok kedves pillanatot adhatok?
Miért nem értékeled, mondd?
Még, mindig ki akarsz vágni?
Ha, nem érintettem meg szíved,
akkor hallgass az eszedre,
és mielőtt kivágsz,
gondolj a következőkre:
Ha, kivágod a fákat, elpusztulnak az erdei állatok, és
a madarak sem dalolnak többet már.
Ugye, nem akarod?
Azért, hogy friss oxigén kerüljön a légkörbe, a fák a felelősek.
Nem kell az oxigén?
Felelj már, mielőtt meglendíted kezedben a baltát!
Kietlen, sivár pusztaságot akarsz?
Unokáidnak milyen életet szánsz?
Kérlek, gondolkozz már!
Dobd tűzre a baltát, és ültess inkább fát, és
kérlek, ne vágj ki több fát!
Ugye hallod a fák zokogását és megérted, hogy
fák nélkül nincs élet?
Ezért, ültess inkább minél több fát!
Meglátod, hasznodra válnak.
Fájdalmas sóhajom, halld meg! Kérlek!
Ilyen az élet
 Van aki nevet, van aki sír.
Van aki addig dolgozik amíg csak bír,
és van aki soha nem dolgozott
és nevet azon ki sírva egy életet ledolgozott.
Van aki kérdez, van aki felel.
Van aki hallgat, mert felelni sem mer.
Nem mer, mert retteg, hogy válasza megfelelő lesz e.
Van aki eszik, van akitől elveszik.
Van aki ad, de soha nem kap és van aki kérés nélkül is kap.
Van aki halad, de olyan is akad, ki mindenről lemarad.
Van aki szeret. Van aki szeretetet színlelve mindent megszerez.
Van aki őszinte, van aki hazug.
Van aki úgy tesz, mint aki mindent tud.
Van aki boldog és van aki boldogtalan.
Van aki remél, és van aki már remélni is fél.
Van aki szeret élni és van aki semminek nem tud örülni.
Van aki egész életében gonosz volt és olyan is akad
ki mindig mindenkinek csak jót akart,
de bárhogyan is élsz ne feledd,
az életed irányítása a Te kezedben van
és egyszer mindenkinek kivétel nélkül eljön a nap
mikor tetteiről számot kell adni,
mert az élet utolsó pillanata az, hogy lepereg előtted az egész életed.
Így, Te döntöd el, hogy jó leszel vagy rossz,
hogy szeretsz vagy gyűlölsz,
de én azt mondom szeress inkább,
mert boldogabb leszel Te is, és boldogabb lesz a világ is.
Ágról, ágra szállok, mint a szabad madár.
Mindenütt ott hagyok egy inget és gatyát,
mert tudom, hogy visszatérek.
Most, éljek, amíg lehet, mert
ha a fejemhez vágják majd, az
otthagyott ruhadarabokat, akkor
már nem kellek senkinek, és inget,
gatyát moshatok magamnak.
Hol itt vagyok, hol ott.
Éppen amihez kedvem van.
Lényeg, hogy jól érezzem magam, és
öleljenek szerelemmel,
főzzenek nekem örömmel.
Elkötelezni magam?
Ugyan minek, amíg menni tudok és várnak,
addig igába nem hajtom fejem, mert
így vagyok boldog, szabad ember.
Miért vegyem más gondját magamra?
Miért vigasztaljam, ha sír?
Nekem nevetés kell és nem könnyek.
Szabad akarok lenni, amíg csak élek.
Kérdezik sokan, a jövőre nem gondolok?
Nem.
A jelenben élek, és minden percet megélek.
Nincs holnap, mert ki tudja, hogy élek e még.
Most kell élni, amíg lehet,
most kell menni, amíg tudok,
mert tudom, boldogok, ha látnak, és
minden nap várnak.
Én, pedig ruhát válthatok,
mielőtt másfelé indulok.
Én, így vagyok boldog.
Nyüstöl a párom, hogy írjak verset.
De, minek?
Annyi már a vers, mint égen a csillag,
majd pont az enyémre vágynak.
Írjál szép, szerelmes gondolatokat,
kedves, szívhez szóló sorokat.
Szerelmes vers?
Ugyan, kinek kell?
Mindenki rohan,
az érzelmekben nem mélyül el.
Csalj boldogságkönnyeket annak a szemébe, aki olvassa,
majd homlokomat megcsókolja.
Olyan Ő, mint egy múzsa, mert egyből megértem,
hogy szerelmes gondolatokat vár tőlem.
Nem jut semmi az eszembe, mert Neki, csak a
legszebb gondolatokat írhatnám le,
de reggel van még nagyon.
Ezért, az írást inkább hagyom, de
hogy kedvét ne szegjem,
és tudja, hogy mit érzek,
ezért egy papírra szívet rajzolok, és alá azt írom,
Szeretlek örökre.
Tudom, ilyen rajz is van ezer,de
szerelmem őszinte, és ezt Ő is tudja.
Így, szerény kis rajzom boldogság számára.
Csókot kapok rajzomért cserébe,
és nem nyüstöl már, hogy írjak verset,
de én fogok, mert tudom, hogy sok a vers,
annyi, mint égen a csillag, de amit én írok,
azzal örömet okozok annak, akit szeretek, és
ezért érdemes törni a fejemet,
még akkor is, ha nincs ihlet,
mert korán van még és aludnék még,
de szerelmes szívem nem hagy már,
mert érzem, el kell mondanom amit, érzek.
Így, lassan születik majd egy vers, Neked Kedves.
 Kérdezed, hogyan születtem? Úgy, mint más. Szülőágyon vajúdott anyám. Szeme könnyel volt tele, mert kínozta a fájdalom és mindent megadott volna azért, hogy vajúdása ne fél napig tartson, de nem segített senki neki, hagyták természetesen szülni. Nagyot sóhajtott, mikor felsírt a gyermeke. Kislány, szólt az orvos és ő elszomorodott. Az, meg hogy lehet, hisz fiú volt programozva? Beletörődött a ténybe, hogy copfba kell majd fonni a hajam, ami elég elképzelhetetlennek tűnt abban a pillanatban, mert fejemen nem volt egy szál haj sem.
Apám a szülőszoba előtt toporgott, a hírre várva, mert úgy érezte, teljesül minden álma. Hosszú várakozás után végre kinyílt az ajtó és kilépett rajta a szülésznő, kinek arcát maszk borította. Olyan volt, mint valami ufó, állapította meg apám, de örült, mert legalább ott volt karján, akit várt.
- Na, apuka! Nézze, megérkezett. Mi legyen a neve? Ezt kérdezi a felesége.
Apám rám nézett és gondolkodva mondta.
- Ó, hát elég béna. A neve legyen Béla.
- Na de Jóska! Ez kislány. - Szólt a szülésznő, fejcsóválva, kicsit durván.
- Kislány? Akkor nevet maga adjon neki, mert számomra nem fontos a léte, hisz nincs, ki nevem öregbítse.
Ó, szegény gyerek, sóhajtott a bába, na, ennek aztán van fogadtatása. Sokat gondolkozott, milyen nevet adjon nekem, hisz azt, hogy családon belüli árva, mégsem adhatta. Így lett a nevem Sára, mert abban reménykedett a bába, mégsem tipornak majd sárba. Ő már akkor érezte, vagy talán tudta, hogy aki életét így kezdi, az talán soha nem lesz boldog, mert életében kevés lesz a boldogság hormon.
Sokat nem tévedett az biztos, mert kevés volt felénk a szeretet. Gyerekkorom néhány éve alatt nőtt azért a hajam. Iskolás koromra elérte azt a hosszt, hogy fonható volt, de akkor ért a sokk, mikor szüleim azt mondták, ez már sok, és fiúsra vágatták. Rajtam röhögött mindenki, mert, hogy hogyan néztem ki, nehéz elmondani. Sokan szó nélkül nem bírták, és hogy vagy tökös, kérdezték, majd jót röhögtek rajta, hogy sírva szaladtam haza.
Repültek az évek és én szépen nőttem, de nem éreztem magam nőnek. Nem billegettem a csípőmet, nem mosolyogtam és, hogy a férfival, ki közeledett felém, mit tegyek, nem tudtam. Egyet éreztem csupán mindig életem során, hogy kivétel nélkül szeretek mindenkit. Úgy, osztottam szeretetemet, mint más az észt, de nem sokat ért. Kevés volt az, ki nem élt vissza vele. Így, mindenki jött és csak addig maradt, míg tele volt a kosár. Nem bántam meg semmit, mert jó adni, csak csupán az fáj, hogy sorsom a magány, mert olyan szegény vagyok, mint a templom egere és kinek kell egy templomi egér? Mikor, mindenki csillogásra vágyik és oda húz, ahol több a fény. Érthető, nincs ebben hiba és eszembe jut egy mondat, amire, mikor hallottam, csóváltam a fejem és azt mondtam, azt nem lehet, mert a mondat imígyen szólt: "ne szeress annyira és akkor boldog leszel". De én nem tudok félgőzzel szeretni és mérlegelve, mint valami patikus, ki grammra méri a porokat. Nem tudom grammra osztani a szeretetet.
Sokat sírtam életemben, nem tagadom, mert, aki elment azt nehezen engedtem el és gyűjtöttem a sebeket sorban, egymásra pakolva. Mikor önéletrajzot írok, úgy szeretném, ha azt írhatnám, hogy ott születtem, ahol a két folyó összeér, vagy oly gyönyörű a róna, mikor táncol a nap rajta, de még ezt sem írhatom, mert nem volt ott semmi ilyesmi, ahol felsírtam én, azon a reggelen. Mert mi volt arra? Sáros földút és zötyögős, macskaköves út, de nekem akkor is a legszebb.
Lassan véget ér életem és, ha megkérdezik, hogyan összegezném, azt válaszolnám, minden csalódás és fájdalom ellenére is jó volt szeretni. Boldoggá tett a tudat, hogy szeretetem által öröm ült emberek lelkére és boldogok voltak egy pillanatra, még akkor is, ha tudom, elfelejtettek rég. Nincs harag szívemben, a sebek meg elférnek. Könnyek között születtem és ez kísérte sorsom. Azért néha álmodok én, hisz gyerek maradt lelkem és meseszerű álmaimban az van, hogy templomban ül egy szürke kis egérke. Hol is ülhetne máshol? És arra jön egy tarka macska, kinek, mikor meglát, egyből felcsillan a szeme. Hoppá! Megvan az ebédem, dörzsöli mancsát, de előbb leül, hogy vadásztervet szőjön és, miközben gondolatait rendezgeti, a szürke kis egeret nézi, nehogy szem elől tévessze. Minél tovább nézi azt a kis egérkét, annál jobban érzi, hogy már nem akarja zsákmányává tenni, mert szemeiben valami mást fedez fel. Valami olyat, ami szívét melengeti és a szürke egérkét megszereti. Már nem vadászni akar rá, inkább minden percet vele akar élni, csak ezt érzi. Lassan fel is emeli testét és mosollyal arcán a kis egérkéhez lép.
- Megérintetted a lelkem. Tied a szívem, mert szemedben látom azt, amit nem láttam még soha. Az van a szemedbe írva, hogy nagyon tudsz szeretni és nekem semmi másra nincs szükségem, csak szeretetre. Nagyon tudnálak én is szeretni, kérlek, engedd meg nekem. Legyen közös az utunk.
Ekkor elmosolyodik a kis egérke, mi boldogságként ül ki arcára és hozzásimul a macskabundához boldogan, míg halkan suttogja:
Hiszek a mesékben.
Légüres tér minden.
Keresem benne a helyem.
Érzem még bőröd illatát, ami
selyemként fonódott rám.
Nem ölelsz már.
Messze vitt a hajnal.
Búcsúztál édes csókkal, könnyes szemmel,
múló szerelemmel.
Parázsból, nem lesz már soha láng.
Te, régi szerelemmel, nem ölelsz már át.
Szerelmes szívemnek, nem
volt erőd megmondani,hogy
szerelmünknek vége, de
benne volt az ölelésbe.
Lelkem érezte, fájdalmas napok jönnek, hol
légüres térben lebegve, keresem helyem.
Lelkem érted kiált, gyere vissza, de
csendre intem, mert tudom, hiába kérem.
Szívedben új szerelem ébredt, és én ezzel,
harcolni, már nem vagyok képes.
Nekem, belőled, ennyit adott az élet.
A fájdalom, testemet marja, mert
lelkem, már apró darabokban.
Számomra, marad a légüres tér, ahol
nincs mosoly és nevetés.
Nehéz, de kimondod végre, hogy vége, mert
tudod ez- az egyetlen, amit tehetsz, mert
lelked után, már a tested marja szét a fájdalom.
Menj, mondod halkan, és nem várod többé már,
hisz mi értelme volna, csak szavakat adna, és
tudod semmi nem változna.
Sírva idézed fel az elmúlt éveket, de te
nevetni szeretnél, és boldog akarsz lenni, de
tudod, hogy vele, már soha nem leszel boldog,
mert elmúlt a szerelme, amit irántad érzett.
Ezért, a hónapok gyötrő napjai után,
tudod, nincs más választás.
Nem kérheted, hogy szeressen,
nem kérheted, hogy legyen veled,
hisz, oly sokszor kérted már, és válaszként,
bizonytalan ígéreteket kaptál csupán, de, te vártál,
mert, ő volt az életed, de, ma már tudod, az
a holnap, soha nem jön el.
Így, engeded, had járja útját nélküled tovább.
Könnyes szemmel, de reményekkel tele,
álmokat szősz, hogy egyszer, majd jön valaki,
akinek, te leszel a mindene, és boldogan élsz vele.
Majd beszélünk, majd hívlak, majd találkozunk,
majd ölellek még, majd veled leszek örökre.
Majd, majd, és majd, hallod és csak, ez a
kis szócska a vendéged, mert tudod,
soha nem jön el az a pillanat, mikor
valósággá válnak az ígért szavak.
Bánatod nem enyhül, dideregsz egyedül,
mert tudod,ha rá vársz, társad a magány lesz csupán,
és fejedben egyetlen szó zakatol szüntelen, hogy majd,
mert ezt adja ő neked.
Nem vagy olyan fontos számára, tudod,
hisz, ha szeretne, az a majd szócska nem is lenne.
Egy hűvös reggelen, mikor lelked már fájdalommal tele,
halkan te is üzensz neki.
Majd hívnál még, majd jönnél még, majd ölelnél még,
majd velem szeretnél még lenni örökre, de az idő kegyetlen,
mert rohan ám, és mikor felednéd a majd szócskát, és
Te szeretnéd, hogy valósággá váljanak a kimondott szavak,
akkor, majd észreveszed, hogy késő már, mert senki nem vár,
és lehet, hogy nem is élek már, mikor ajtómon kopogtatnál.
- Szerbusz, Palikám! Oly rég láttalak. MI van veled? Látod-látod, majdnem szomszédok vagyunk, és mégsem beszélgetünk soha.
- Ó, Sanyikám, a mai világban megvan mindenkinek a saját gondja és nincs idő másokra. Én, is megvettem már a füzeteket a gyerekeknek, hisz lassan kezdődik az iskola. Tudod, a Lacika most megy negyedikbe, Pancsika meg most lesz hatodikos már.
- Nem irigyellek! Biztosan nehéz velük egyedül. Na, és idős anyukád hogy van?
- Imádom a gyerekeket, de hidd el, nekik nehezebb, mint nekem. Pancsika gyakran felriad éjszaka és annyira sír, hogy nem tudom megvigasztalni. Nagyon hiányzik neki az édesanyja és a testvére. Anyám, szegény, meg 88 éves már. Nehezen jár, és szinte mindent elfelejt. Nincs olyan nap, hogy ne keresnénk valamit. Mindent elpakol és fogalma sincs, hová tette. Engem nem zavar, mert az anyám és szeretem, de a gyerekeket ez is megzavarja.
- Jó lenne, ha külön lakásban élnetek.
- Esélyem sincs rá. Miből, Sanyikám? Mos,t mondd meg. Igaz, a telek ott van, de miből építsek rá? A romeltakarításra is ráment mindenem. Meg, aztán a gyerekeknek is szeretnék megadni mindent, amit csak lehet. Szeretném, ha boldog életük lenne, ha már gyerekkorukat beárnyékolta ez a tragédia. Én, soha nem fogom feldolgozni, az biztos.
- Nem is lehet. Tudod, még az én hátamon is végig fut a hideg, mikor elmegyek a telek előtt. Látom magam előtt a tűzoltókat, a mentőket és hallom a feleségem sikolyát, mikor a robbanástól még nálunk is a földre zuhant a csillár. Jaj, és Palikám, látlak téged, ahogy ömlik arcodon a könny és összefüggéstelenül beszélsz, miközben a mentősök mindenféle tűket szúrnak beléd. Sokkot kaptál, amit nem is csodálok. Már, ne haragudj, hogy felhozom a témát, de felfoghatatlan az egész. Látom, a temetőben azért szépen gondozod a sírt. Hogy van erőd hozzá? Hogy tudsz annak a nőnek a sírjára virágot vinni, aki ezt tette veled, aki boldogtalanná tette a családját.
- Nem haragszom én semmiért. Rád sem neheztelek, mert felhoztad és Panninak is viszek a sírjára virágot, bár megbocsájtani nem tudok neki soha, mert az, hogy rám nem gondolt, nem érdekel, de, hogy a gyerekekre sem gondolt, és elvitte a fiamat is magával, az pedig nagyon fáj.
- Már, ne vedd tolakodásnak, de mi miatt volt ez az egész? Tudom, hogy csalt a feleséged, hisz ezt az egész falu tudta, de valaminek csak kellett történnie, hogy ide jutottatok.
- Úgy fáj, mikor arra gondolok, hogy más ölelte az én feleségemet és tudtam, rajtam röhög az egész falu. Mindenki azt hitte, nem tudok róla, pedig tudtam, de mit tehettem volna? Nem akartam elválni, mert az a gyerekeknek sem lett volna jó. Próbáltam meggyőzni arról, hogy nem való, amit tesz, de csak legyintett. Az utolsó időkben sokat veszekedtünk már, az biztos. Mindig emlékeztettem arra, hogy milyen boldogok voltunk, mikor jegyben jártunk és mennyire örültünk, mikor hosszú próbálkozás után megszületett első gyerekünk.
„Nekem, csak egy gyerekem van, a Zsoltika, a másik kettő olyan, mint Te.”- mondta. Nem értettem, mi történt vele, mert mindig szerette a gyerekeket, de valami nagyon megváltozott benne, miután a Zsoltika apja elutasította őt, és azt mondta neki, többet nem akarja látni. Úgy hiszem, szerelmes volt és a csalódásra nem számított. Ezt, is véletlenül tudtam meg, mikor dühében egyszer elmondta, hozzátéve, minden férfi disznó.
- Te figyelj már! A Zsoltika nem a te fiad volt?
- Nem.
- De, sajátodként nevelted.
- Igen. A gyerek nem tehet semmiről és olyan ragaszkodó gyerek volt, hogy nem is lehetett nem szeretni. Olyan, melegség öntötte el lelkem, mikor azt mondta, apa szeretlek. Két és fél évet kapott csupán az anyjától.
- Mikor tudtad meg, hogy nem a tied a gyerek?
- Szinte a kezdetektől tudtam. Nem csinált titkot belőle a Panni. Közölte, hogy terhes, de ne örüljek, mert nem én vagyok az apa. Igaz, megkérdezte, hogy akarom-e őt úgy is szeretni, hogy mástól terhes. A válaszomat tudta kérdés nélkül is, hisz én őrülten szerelmes voltam balé mindig. Később, még a papírt is elém dobta, amin feketén, fehéren ott állt, hogy nem az enyém a gyerek. Most, így visszagondolva tudatosul bennem az, hogy az utolsó két hétben mennyire más volt. Nem törődött semmivel és csak veszekedtünk és veszekedtünk. A vita végén mindig azt mondta: „majd meglátod, elmegyek és a fiamat is magammal viszem”. Nem igazán gondolkodtam rajta, mit akar ezzel mondani. Mikor először hallottam ezt a mondatot, úgy véltem, szeretne válni, de majd meggondolja magát, zártam le magamban a dolgot. Hiba volt, nem odafigyelni szavára, mert, ha figyelek, akkor nem történik meg a baj.
- Ne kínozd magad! Szerintem úgy sem tudtad volna megakadályozni. Csoda kellett volna ahhoz, hogy megváltozzon nálatok minden. Én pedig, tudod, nem hiszek a csodákban.
- Nem tudom magamnak megbocsájtani soha. Azon a reggelen még jól összevesztünk, mert kértem, hogy ő kísérje el a gyerekeket az iskolába, hisz én késésben voltam. „A Te kölkeid, vidd te!”- volt a válasza, és a falhoz vágta a teáskannát. Szegény Pancsikám úgy megijedt, hogy sírni kezdett. Vigasztaltam, míg testvérével az iskola felé tartottunk. Nem igazén nyugodott meg, mert az iskola kapuban, mikor elköszöntünk egymástól és puszit adott, azt mondta, ugye apa, Te szeretsz, mert anya nem szeret engem. Biztosan, rossz voltam és azért nem szeret. Anya nagyon szeret téged, csak most gondja van, és kicsit ideges, válaszoltam neki. Szokásos forgatókönyv szerint folytatódott a nap. Én, rohantam a munkahelyemre és elmerültem a munkában, miközben arra gondoltam, hogy feleségem biztosan a konyhát takarítja, miközben Zsoltika ott ugrál körülötte, és arra kéri, anya, játsszál velem. Szép is lett volna, ha az történt volna odahaza, amit elképzeltem, de ott más zajlott. Fél tizenkettőkor kaptam a telefont, hogy menjek haza, mert már nincs otthonom. Nem tudom, hogy vezettem haza, de, mikor megláttam a házunkat, úgy, ahogy te mondtad, sokkot kaptam. Három gázpalackot nyitott ki, az én Pannim, hogy a levegőbe repítse egy élet munkáját, egy család otthonát. Először, abban reménykedtem, hogy valami csoda folytán túlélte, de nem, elment és magával vitte legkisebb gyermekemet is. Mutass nekem olyan embert, aki ezt fel tudja dolgozni. Ez lehetetlen. Kapaszkodom a gyermekeimbe és ők belém, így talán halványul az emlék.
- Ne szégyelld könnyeidet, és gyere át, ha van egy kis időd. Köszönöm, hogy elmondtad.
- Én köszönöm, hogy meghallgattál. Nézd, kisütött a nap. Ott, mosolyog az én Zsoltikám fent! Látod? Szeretlek fiam és hiányzol nagyon!
 Az utóbbi időben, azt vettem észre, hogy egyre kisebbek a betűk és ezért gyorsan el is fárad a szemem. Mivel is szembesültem naponta? Alig-alig tudom a csomagoláson található információt elolvasni. Nem derített nagy örömre ez a tény, de gondoltam, ez sem véletlen. Hisz, manapság minden kevesebb, mint ahogyan megszoktuk. Ami rég egy kiló volt, az most nyolcvan deka, ami fél liter volt, az most négy deci és sorolhatnám még. Na, persze az ára az nem lett kevesebb, sőt. Így, nem volt meglepetés, hogy a betűk kisebbek lettek, hisz változó világunkban semmi sem lehetetlen. Az viszont, hogy a tű foka is kisebb lett, és nem tudom már a cérnát befűzni, na, az már dühített. Megáll az ember esze, hogy még ezen a vacakon is spórolnak. Ezek után, nem volt meglepő, hogy gyakran fájt a szemem és könnyezett is. Aki gyakran lát, még azt fogja hinni, hogy örökké sírok, gondoltam. Aztán rájöttem, hogy e miatt nem kell aggódnom, mert a járványnak köszönhetően az én szememre, nem igen kíváncsi senki. Volt azért olyan pillanat is, amikor mindent rendben találtam. Ilyen volt mikor a tükörbe néztem és elég karcsúnak találtam magam. Na, ugye, hogy nem is híztam, győzködtem magam. A nadrág anyagával lehet gond, éreztem én, mert mosás után, szépen összement. A lakást is szépen, rendben valónak találtam. Igaz, kicsit furcsa volt, mert régebben naponta törölgettem a port, de ez a csoda bútorfény. Na, ez jó! Veszek még! Kevés elégedettség, sok bosszúság. Ez volt az életem. A helyzet akkor kezdett dühíteni, mikor a közértben láttam egy szép kis dobozt. Olyan gusztán volt csomagolva. Gondoltam, ez kell nekem, de mi lehet benne? Jó lenne azért tudni, hogy mit is veszek. Forgattam a dobozt és meg is találtam rajta az aprócska cetlit, aprócska betűkkel, de, hogy mi a bánat lehet benne, bizony elolvasni nem tudtam. Így fájó szívvel, de ott hagytam, mert azért nem mindegy, hogy teát veszek, vagy valami gyógyhatású készítményt, vagy ne adj ég valami rovarirtót. Szomorúan és csalódottan sétáltam, mikor a belsőhangom szólt hozzám.
- Te! Figyelj már! Esetleg egy szemüveg? Ki tudja. Talán. Lehet, hogy sokat segítene. //határozott volt ez a belsőhang./
- Soha! Érted! Soha! Hogy gondolod? Én, meg a szemüveg! Ó, nem! Isten őrizz! Olyan lennék, mint egy kis okos tojás. Na, haladjunk tovább!
Jól elbeszélgettem magammal, míg azon kaptam magam, hogy már veszem is le a szemüveget az egyik üzlet polcáról. Na, ez is megvan! Hazaérve, gyorsan fel is próbáltam az új szerzeményt, és láss csodát! Lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet? Elém tárult egy új világ. Bizony, a polcon ott pihentek a porszemek, és jót röhögtek rajtam. A szőnyeg színe is elég fakult már. Ezt is észrevettem, és az ablak sem csillogó tiszta, de láss csodát befűztem a tűbe a cérnát. Csodás! Milyen nagy találmány! Minden rendben is volt addig, amíg a tükörbe nem néztem, mert amit ott láttam, azt nagyon nem akartam látni. Bizony, bizony láthatóvá váltak azok a kilók, amik észrevétlenül rakódtak ide, oda a tavaszi bezártság alatt. Szomorú is lettem, mert kitisztult látásom által, karcsú alakom is elvesztettem. Nagy csalódás ez nekem. De, mivel minden kristálytiszta lett így ezt a csalódást is csak túlélem, mert szemüveggel még a borsószem is nagyobb a tányéron. Így, nem lesz nehéz kevesebbet ennem, mert az adagokat is reálisabban mérhetem fel és egyszer talán a tükör is azt mutatja majd, amit a lelkem szeretne. Egy biztos. Szemüvegen keresztül minden más.
Útközben elveszett
Emlékszem a kis szőke fejű gyerekre, ki futott hozzám labdát pattogtatva. Szeretlek, mondta, majd ölelt karja. Tiszta és őszinte volt szava, mert ölelésének ereje és szeme elárulta. Piciny gyermeki lélek, még oly tiszta és igaz minden kimondott szava. Minden nap láttam Őt hisz szemem előtt nőtt, mert a szomszédban lakott és mindig mikor meglátott, mondott egy csókolomot és küldött egy nagy mosolyt. Édes kis szerethető pici lélek, én is szeretlek, mondtam ilyenkor. Egyre nagyobb lett a fiúcska, míg egy napon beült az iskolapadba. Nem volt egy nagy termet, így inkább két nagy szeme kukucskált a padból ki. Okos volt és vágott az esze, mint a borotva, mondta mindig a nagypapa. Nem is tévedett a fehér szakállú öreg, mert a szőke kisfiú polcain gyűltek az érmek, a kitüntetések és iskola első lett. Büszkén tapsoltam én is Neki, mikor átvette az oklevelet. Aztán egy napon nagy bőröndöt fogott a kezébe, hogy a nagyvárosba menjen, és ott tanuljon tovább. Anyja sírva borult a vállára, mikor kikísérte az állomásra. Én is el akartam köszönni Tőle, így csendben meghúzódva megálltam a tölgyfa tövében. Észrevette, hogy könnyeimet törlöm. Odalépett hozzám és fehér zsebkendőjével letörölte könnyem. Szeretlek, mondta és ölelt karja. Vigyázz magadra, ez volt utolsó mondata és felszállt a vonatra. Sok-sok évig nem is láttam Őt. Azt tudtam csupán, hogy tanul és egyetemre jár. Ó, de jó lenne már látni, sóhajtottam fel oly sokszor.
Gyorsan repültek az évek és én is öregedtem szépen. Sokat gondoltam a szőke kisfiúra magányos napjaimban. Nem volt nekem már más, csak a Cirmos, a fehér kis macska, ki együtt öregedett velem. Látásom nem csak nekem romlott, de neki is. Ennek ellenére ő azért szeretett kószálni. Egy napon nagyot fékezett egy autó a ház előtt, mire felkaptam fejem. Nem sokat tétováztam, mert öreg lábaimat gyors mozgásra késztetve mentem, hogy megnézzem, mi miatt fékezett ekkorát, ki erre jár.
A kapuba érve vettem észre, Cirmos volt a fékezés okozója. Valami kocsi csoda állt a ház előtt, miből dühösen ugrott ki a sofőr.
- Maga vén marha, miért nem vigyáz a macskájára? Még a végén kárt okoz a kocsimban!
Döbbenten álltam, mert erre nem számítottam. Ki lehet ez, aki olyan, mint egy pokróc, azon gondolkodtam, de gyors volt a felismerés, mert a nagyra nőtt szőke kisfiú volt az, nem más. Kicsit vak már a cica, suttogtam halkan, mire Ő azt válaszolta, akkor zárja lakatra az ajtót, hogy ne kószáljon.
- Lacika! Te vagy az? - Folytattam és a karomat ölelésre tártam. De Ő nem akart karjaiba zárni, csak furcsán fintorgott és azt mondta, én nem akarom Magát megölelni. Mondtam még valami viszontlátás félét és Cirmivel az ölemben sírva mentem be. Mi történt ezzel az emberrel, kérdeztem magamtól, mert oly érthetetlen volt számomra az, ami abból az édes kisfiúból lett, kinek minden mozdulatát átjárta a szeretet.
Később megtudtam, mert faluhelyen semmi nem marad titokban, hogy nagyon gazdag ember lett és van egy szép családja. Felesége olyan, mintha divatlapból lépett volna ki, mondták sokan, de finnyás a kicsike, mert vendégségben nem evett Ő semmit sem. Nem igazán tetszett Neki a szülői ház sem, ahol felnőtt férje, mert nem aludt Ő ott egy percet sem. Szállodában foglaltak szobát és napközben meglátogatták a mamát, aki kacsát és csirkét vágott, hogy adhasson valamit, ha majd indulnak haza, de oly nagy volt a bánata, mikor fia azt mondta, nem kérjük anyám, de milyen egy anya, adni akart, mert ez a boldogsága.
- Vigyed csak fiam, jó kis hazai ízek, majd megeszitek.
A fiú nem vitatkozott tovább, mert csomagtartóba dobta a kacsát és már ott sem volt a család. Könnyei záporoztak az anyának, de az igazi sokk akkor érte, mikor másnap csöngetett a Gyula, az erdőkerülő és kezében tartott egy csomagot, amit az út szélén talált. Szerintem ez a Magáé, nyújtotta át azt a csomagot, amit a fia a falu határában kidobott. Hetekig magára zárta az ajtót az Erzsi, mert nem akart senki látni. Fájdalmával egyedül akart maradni, amit nagyon megértettem, mert nekem is sajgott a szívem, hisz oly sok év után nem ölelhettem át azt, akit nagyon szerettem, de talán anyja is csak érintette azt, kit hazavárt nap, mint nap.
Lassan tavaszodni kezdett és Erzsi sem maradhatott bent. Ásni kellett a kertet és ültetni a virágokat, mert nem csinálja meg helyette azt más. Egy ilyen napsütéses reggelen átköszöntem Neki a kerítésen. Ő halkan visszaköszönt és lesütötte szemét, mint aki szégyelli létét. Tudom, nem jó az, ha valaki magában hordozza fájdalmát, mert megbetegíti a testet, így beszélgetést kezdeményeztem és belevágtam a közepébe, gondolván arra, legalább megszabadul a tehertől, ha fájdalmát valakinek elmondja.
- Megváltozott a fiad, Erzsi. - Mondtam Neki. Sokáig hallgatott az aprócska anya, majd zsebébe nyúlt és zavartan zsebkendőt vett elő. Hófehéret, vasaltat és arcáról felitatta a könnyet. Torkából a gombócot félretolta és alig hallhatóan mondta.
- Tudom, én is észrevettem és olyan nagy fájdalom ez lelkemnek, mert én nem erre neveltem. Mi tette ilyenné, nem tudom. Talán az élet keményítette meg ennyire? Nem, az nem lehet, mert oly sok szépet kapott és én mindig ott voltam mellette. A pénz tette talán, hogy átértékelte a dolgokat és feledte azt, amit otthon kapott. Tanácstalan vagyok, mert rossz úton halad, de szólni nem merek, mert talán többet meg sem látogatnak. Legutóbb is, mikor beszélni próbáltam Vele, azt mondta, anyám, Magának ehhez semmi köze. Megváltozott az én fiam, az tény és az unokám is hasonlít Rá nagyon, mi számomra aggasztó, mert milyen lesz itt az élet, ha az emberek úgy gondolkodnak, mint Ők és elfelejtik honnan jöttek és elfelejtik azt a nevelést, amit útravalóul kaptak. - Zsebében ismét keresett valamit, ami nem volt más, mint egy szépen összehajtogatott papírdarab. - Tudod, ezt az unokám írta. Ez volt az irodalom dolgozata, minek az volt a címe, az én példaképem. Büszkén adta át a dolgozatot a fiam nekem, mert úgy vélte, zseni a fia és már most tudja, hogyan kell dolgokhoz állnia az életben. Mikor elolvastam a döbbenettől először szólni sem tudtam csak suttogtam, hogy ó fiam, az unokám soha nem lesz boldog. Anyám, az én fiam már most tudja, kivel hogyan kell beszélni és sokkal talpraesettebb, mint én voltam ennyi idősen De, ha anyám ezt másképp látja, akkor nincs miről beszélni. Hosszú lenne az egészet végigolvasni, így kiragadok egy részletet. Na, ezt hallgasd meg!
"Számomra apám a példakép, mert határozott és magabiztos. Odafigyel mindenre, a munkájára, a házra, a személyzetre. Nem tűr feleselést, mert, ha valakinek nem tetszik valami, akkor mehet. Precíz és pontos és ezt mindenkitől el is várja. A múltkor is elküldte a kertészt, mert nem vágta olyan méretre a füvet, mint amilyen méretre kérte és akkor is igaza volt, mikor elküldte a szakácsnőt, mert annak fontosabb volt a beteg anyja, mint az elvállalt munka. Apám azt mondja, az életben csak az érvényesül, aki határozott és tudja, mit akar és a cél érdekében nem tűr el kompromisszumokat." - Eddig ért a dolgozat olvasása közben Erzsi, mikor megakadt szava és az olvasást folytatni nem tudta.
- Most mondd meg, miket ír ez a gyerek? Olyan szavakat használ, amit nem is nagyon értek, pedig csak tizenegy éves, és ami a szavak mögött van az fájdalmas, mert az nem tükröz mást csak egy kemény, érzelmek nélküli világot. Ez lenne az élet? Ez lenne a jövő? Mond meg nekem, mi történt ezzel a világgal, mi lett az én fiamból? Biztosan nagy rajta a teher azért ilyen, hisz kemény az élet és megkeményítette Őt is. Minden ezzel magyarázható. Olyan volt, mintha egy idegen látogatott volna meg, nem is a fiam. Mikor kérdeztem, mikor látlak, azt mondta, majd jövök anyám, ha tudok.
Tudod, mi fáj a legjobban? Azt sem tudom, hol lakik, mert soha nem voltam nála, hisz nem hívott meg soha. Mikor menni szerettem volna, akkor pedig azt mondta, anyám öreg már az utazáshoz. Így maradok otthonomban és örökké várom, hogy hazatérjen az, akit mindennél jobban szeretek. Csak tudnám mit rontottam el?
- Nem rontottál el semmit. - Mondtam Neki csendesen, miközben megfogtam remegő kezét. - Az történt csupán, hogy útközben elveszett a szeretet, de erről nem Te tehetsz
Nem számít, hogy
szemed színe, kék vagy zöld.
A hajad, fekete vagy ősz, mert
úgy szeretlek, hogy nem fontos a külsőd.
Lelkemmel nézlek, és számomra
Te vagy a legszebb.
Te vagy a ragyogó nap az életemben.
Te adsz hitet és erőt, hogy
nem történhet semmi rossz velünk,
hisz szerelmünk legyőz minden akadályt.
Elvehetnek tőlünk mindent, de addig, amíg
őszinte szerelemmel tudjuk ölelni egymást,
addig miénk a világ összes kincse, mert az
életben a legszebb dolog, valakiben bízni, és
két embernek egymást őszintén szeretni.
Elengedtem a múltat,
a lelkemet nyomasztó dolgokat.
Elmúlt, a mindenáron akarás.
Aki menni akar, engedem.
Aki jönni akar, fogadom.
Nem nézek vissza.
Nem kísér a múlt fájdalma már.
Amit tudtam, álmaimért megtettem.
Értük, elég sokat küzdöttem.
Oly görcsösen szerettem volna, azt, amit,
álmaimban megformáltam.
De, ma már tudom,
ezekhez görcsösen ragaszkodni,
buta dolog volna.
Akinek fontos vagyok, az majd keres.
Aki, igazán szeret, az majd ölel.
Aki engem keres, az majd rám talál.
Aki kerülni akar, hagyom, hogy fusson.
Kergessen álmokat, vagy madarakat.
Nincs már görcsös akarás,
mert hiába akartam, ha
mást szánt nekem az élet, és
hiába szeretem azt, aki engem nem szeret.
Hiányom, ha mégis érezné, majd visszatér.
De, ha nem így lenne, akkor
vigye útján a szerencse.
Nem kérem már senkitől, hogy
életem része legyen,mert, ha
az szeretne lenni, úgy is fog kopogtatni, és akkor, ott,
abban a pillanatban, majd eldöntöm, hogy
van e még értelme a dolognak,
vagy borítsunk fátylat a múltra, és
menjünk külön utakra.
Az elengedéssel, az izzó vágy is tovatűnt, és
ki tudja, újra éled a tűz.
Majd, a sors eldönti, hogy mi legyen.
Most, csupán hagyom, hogy a dolgok törtjének velem.
Könnyeim nem apadnak.
Fájdalmam nem múlik.
A rohanó világot,
csak kívülről szemlélem.
Napok követik egymást, de
semmi nem lesz könnyebb.
Nyújtottam kezem, de
nem szorította meg az, aki
az életemet boldogabbá tudta volna tenni,
vagy kis erőt tudott volna adni.
Lelkemre több seb nem fér már, de
nem kímél az élet,mert minden egyes percben,
egyre több könnyes fájdalommal ajándékoz meg.
Ó, Uram!
Mindig olyan erős voltam, de most oly gyenge.
Nézz le kérlek, zokogó gyermekedre.
Ott voltál velem, mikor
a legnagyobb szükségem volt rád.
Ott voltál, mikor az élet a legjobban fájt.
Nyugtattál.
Édes csókokkal halmoztál el.
Csókkal ébresztettél reggel.
Itt vagyok veled, ne félj, mondtad, míg
arcomat gyengéden simogattad.
„Számomra Te vagy a legfontosabb,
Jöhet zápor, zivatar, én ott leszek veled, és
ketten, még a mesebeli sárkányt is legyőzzük”
Egyből, mosolyt varázsoltál az arcomra.
Te, rám néztél és azt mondtad, de szép vagy.
„ Szeretlek Kedves, hagyd, hogy örökre veled legyek”
Nem is kérhettél volna tőlem ettől szebbet.
Majd, válaszként csókban forrtunk össze.
Itt, ért véget a csodálatos élet, mert
álmodtam az egészet.
Eltűnik, majd felbukkan.
Megtalál, ha gondja van.
Úgy tesz, mintha el sem tűnt volna.
Egyből arról mesél, hogy mi a gondja,
segítséget, kérve, remélve.
Levegőt sem véve meséli, hogy
milyen nehéz az élete, és
segítségre lenne szüksége.
Mikor, beszélgetésünk közé ül a csend,
letörten mondja,
Jó neked, mert gondtalan az életed.
Honnan tudod, kérdezném, mikor
hogylétem felől nem is kérdeztél?
Választ vár és türelmetlen.
Tudni akarja, hogy hogyan döntöttem.
Igen válasz esetén, én
leszek a világon a legrendesebb, és
imába foglalja nevem, mert ez jár nekem.
De, ha válaszom nemleges.
Sértődötten elköszön és eltűnik újra.
Így van ez!
Mondd, igazán meg akartál ismerni?
Fontos volt számodra, hogy mit érzek,
mit gondolok?
Lelkem szirmait ki akartad bontani?
Mosolyom oka fontos volt számodra, vagy
csak egy görbületet láttál benne?
Ölelésem őszintén akartad, vagy
csak a játék része volt csupán?
Könnyeimet csak szemed érzékelte, vagy
lelkedet is megérintette?
Csókomat minek kérted?
Ölelésed miért adtad?
Mondd, meg akartál ismerni, vagy
csak a kíváncsiság vezetett, hogy tudd
mire lehetek jó neked?
Kisétálok a térre, hogy
könnyeimet rábízzam a szélre,
mert kezem már letörölni gyenge.
Felhő szélére ültetem bánatom,
had vigye messze.
Lelkem tovább ne eméssze.
Itt nyugalom van és béke,
mert fák ölelnek körbe.
Fájó lelkemnek ez gyógyír,
mert itt elhiszem, hogy
boldog is lehetek még.
Összetört lelkemnek ajándék a tavasz,
mert a felhők mögül előbukkan a nap,
ami mosolyra fakaszt.
Ó, milyen régen nevettem már!
De, ma fordul a kocka,
mert könnyeimet szélnek eresztem, és
feledem, ki összetörte lelkemet, mert
nem érdemli meg könnyeimet az,
akiben a legjobban bíztam, és
úgy hagyott magamra, mikor
a legnagyobb szükségem lett volna rá, hogy
még, azt sem mondta, szia, viszlát.
Ne bánd meg soha, hogy szerettél,
még akkor sem, ha a végén sírtál,és nem nevettél.
Ne vedd magadra a bántó szavakat, amit kaptál.
Feledd, hogy hiába vártál.
Ne szégyelld, hogy őszintén szerettél,
és szerelemmel öleltél.
Feledd, hogy nem volt ott veled,
mikor fájdalmasan hullt a könnyed.
Te sírtál, ő nevetett, de
fordul majd a kocka, és
az élet mosolyt varázsol arcodra.
Ne feledd, minden csak átmeneti, mert
aki ma sír, az holnap nevet, mert
aki szeretni tud, azt az élet is szereti,
még akkor is, ha olykor próbára teszi.
Hittel, lehet élni, de aki csak hiteget,
azzal nincs dolgod tovább.
Engedd, had járja útját.
Ne kívánj neki soha rosszat, még akkor sem, ha
a legfájdalmasabb perceket tőle kaptad, és
lelkedben örökké érezni fogod a sebet.
Fájnak a szavak, és a tettek, pedig Te nem tettél mást,
csak szeretted, és minden szavát elhitted.
Ez, lett a Te lelki sebed.
Ne bánj semmit, amit érte tettél, hisz szerettél.
Meglátod, boldog leszel újra, mert
az élet feléd sodor majd valakit, aki
úgy fog szeretni, ahogyan ma még el sem tudod képzelni.
- Jó reggelt Misikém. Látom, nagyon gondterhelt vagy. Mi lesz veled így egész héten, ha már hétfőn reggel ilyen sok gondod van?
- Jó reggelt Pista. Látszik rajtam, hogy emésztem magam?
- Mi az, hogy látszik? Olyan vagy, mint aki a világ terheit vette magára.
- Nagy a gondom. Nem tudom, hogyan csináljam a dolgokat és most fel van adva a lecke. Döntenem kell hamarosan, de én nem akarok. Jó, ugyan a logisztikám, de kezd borulni a bili, ahogyan szokták mondani.
- Mesélj már! Felcsigáztad az érdeklődésemet. A másik dolog pedig az, hogy tudod, szívesen segítek, ha tudok. Na, mesélj.
- Zsuzsa és Gréta.
- Kik ők?
- A két nő az életemben.
- Jaj, barátom! Nekem csak egy nő van az életemben huszonöt éve. Valahol irigyellek, de mi van velük?
- Vannak nekem. Szükségem van mind a két nőre. Igaz, szeretek még flörtölgetni is közben, de ez a két nő az, akit szeretek.
- Két nőt szeretsz? Ez, ám a szerelem!
- Nem, szerelmes csak az egyikbe vagyok.
- Akkor, minek a másik?
- Nehezen érthető, tudom, de próbálom elmesélni.
- Zsuzsa a szerelmem. Imádok vele lenni és olyan csodálatos vele minden perc. Remegek testéért és remeg a testem is a fájdalomtól, ha nem vagyok vele, mert hiánya úgy fáj. Őt, nem olyan régen ismertem meg és szerelem volt első látásra. Szeretném vele leélni az életem hátralévő éveit.
- Na, mi itt a gond? Boldog ember lehetsz.
- Nem vagyok az, mert ott van Gréta is, akit már úgy mondanám ezer éve ismerek. Nagyon szeret és őrülten szerelmes belém. Sokat köszönhetek neki, mert mindig mellettem volt, ha gondom volt. Az a gond, hogy tudod őt soha nem tudtam szerelemmel szeretni, csak szeretettel. Volt egy időszak mikor azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé, de nem az volt. Csupán, azért éreztem így iránta, mert magányos voltam és nem volt más nő az életemben. Ámítottam magam, hogy szerelmes vagyok belé, de gyakran éreztem azt, hogy nem kerek a dolog. Az ágyban sem találtuk meg a közös hangot. Bár, ő mindig azt mondta, hogy imádja, mikor egybefonódunk, de számomra csak fájdalmas pillanatok voltak. Nem kívántam őt soha. Mindent kitaláltam, hogy ne kelljen együtt lennünk. Ideges voltam, és ma is az vagyok, ha megyek hozzá, mert tudom, magamhoz kell ölelni, hisz ellenkező esetben elveszítem őt. Szegénykém, még mindig azt hiszi, hogy szeretem, bár már hónapok óta nem igazán mondom neki, hogy szeretlek. Vannak pillanatok, mikor megkérdezi, hogy mondd, miért játszol velem? Te, már nem is szeretsz engem. Nehéz ilyenkor megszólalnom.
- Nem értelek. Engedd el ezt a nőt, hisz van, akiért a szíved dobog. Nem láncolhatod magadhoz, mert ez bizony az, még ha te nem is veszed észre. Engedd, had legyen boldog ő is. Ennyivel tartozol neki, ha szeretted és sokat köszönhetsz neki. Tudod, az őszinteség nehéz, de célravezetőbb, mint az, amit csinálsz. Úgy, érzem, már nem is szeretet az, amit érzel iránta, hanem szánalom és egy kellemes érzés, amit kapsz tőle, mikor ott vagy nála.
- Nem akarom elengedni, mert amúgy egy fantasztikus nő. Jókat tudunk beszélgetni és tudom, bármikor számíthatok rá. Egyetlen nő az életemben, akiben bízhatok és tudom, soha nem hagyna magamra a bajban, de nem tudok vele élni. Egyszer volt egy kis vitánk, mert gyanakodott, hogy más nő is van az életembe. Na, nem tévedett sokat, de én tagadtam. igaz, nehéz volt megmagyarázni neki, hogy a hétvégéim mindig foglaltak és hét közben sem nagyon érek rá. Sírdogált, néha dühös volt, de szeretett, imádott tovább. Ekkor, én idegességemben azt mondtam, legyünk csak barátok. Érted, barátok, testi kapcsolat nélkül. Ó, de örültem volna, ha erre rábólintott volna, de nem. Azt mondta, ez lehetetlen. vagy velem, vagy nélkülem. Most, viszont az a gond, hogy egyre gyakrabban mondja, hogy költözzünk össze, és éljük együtt az életünket. Na, ezt nem akarom. Nehéz minden nap valamit kitalálni, hogy miért várjunk még ezzel. Remeg a léc, mert látom, ő már, ezt az állapotot nem fogja sokáig elfogadni. Ismerni is ismerem annyira, hogy egyszer úgy rám csapja az ajtót, hogy soha többé nem láthatom. Tisztában vagyok azzal is, hogy ez olyan fájdalmat okozna neki, amit talán soha nem dolgozna fel, de meg fogja tenni, még akkor is, ha belehal, mert örökké nem fog rám várni.
- Nem igazán értelek. Szakíts vele, és ott van neked a nagy szerelem.
- Ez, igaz, de Zsuzsa még nem szeretne velem élni és azt a nagy rajongást nem is érzem, mint amit Gréta részéről érzek, bár nagy a szerelem köztünk. Bizonytalan a kapcsolatunk kimenetele még és mit csinálok, ha egy napon azt mondja, nem akar többet? Grétához akkor, már nem mehetek, ha most azt mondom neki, hogy vége.
- Eddig, ahogyan mondod elég jól működtek a dolgok, akkor most mitől félsz ennyire?
- Attól, hogy Gréta elvárja, hogy lépjek.
- Lépjél!
- Nem tudok. Látom rajta, hogy emészti ez a helyzet és sokat sír mostanában, de tudod még a könnyeit sem töröltem le az utóbbi időkben, mert Zsuzsára koncentrálok. Már, háromszor kérte, hogy döntsek így vagy úgy, mert ő nem bírja így tovább, de én mindig időt kértem.
- Jóságos ég! Mit érezhetett az a nő. Tudod, az én feleségem olyan, mint a Te Grétád. Mindig mellettem volt és nem csak a jóban. Sokat köszönhetek neki. Ezért, nem csaltam meg soha. Nem vitt volna rá a lelkiismeret. Voltak szép nők az életben, akivel szívesen eltöltöttem volna néhány órát, de akkor, mindig eszembe jutott, hogy vár engem valaki odahaza, akinek én jelentem a világot és viszont. csúnya játékot űzöl barátom. Félek, hogy ahogyan mondani szokták, két szék közül a földre esel, de ezt csak magadnak köszönheted majd. Most, min agyalsz?
- A heti beosztást próbálom összehozni, úgy, hogy mindkét nő elégedett legyen.
- Na, ebben ne várd a segítségemet, mert ismered a véleményem. Inkább tedd rendbe az életedet és tiszteld azt, aki szeret és bízik benned annyira, hogy őszintén elmondod neki, hogy itt a vége. Azon, pedig ne is lepődj meg, ha nem kíván a barátod maradni. Dönts, gyorsan, mert én, már hallom, hogy csapódik az-az ajtó. Na, megyek, felhívom a feleségemet és elmondom neki, hogy mennyire szeretem. Már, biztosan izgul, hogy mi történt velem, mert tudod, hogy minden reggel mikor beérek, egyből felhívom, de most rád figyeltem barátom.
Hozzászólás / vendégkönyv
|
