Főoldal

Légüres térben

Légüres tér minden.

Keresem benne a helyem.

Érzem még bőröd illatát, ami

selyemként fonódott rám.

Nem ölelsz már.

Messze vitt a hajnal.

Búcsúztál édes csókkal, könnyes szemmel,

múló szerelemmel.

Parázsból, nem lesz már soha láng.

Te, régi szerelemmel, nem ölelsz már át.

Szerelmes szívemnek, nem

volt erőd megmondani,hogy

szerelmünknek vége, de

benne volt az ölelésbe.

Lelkem érezte, fájdalmas napok jönnek, hol

légüres térben lebegve, keresem helyem.

Lelkem érted kiált, gyere vissza, de

csendre intem, mert tudom, hiába kérem.

Szívedben új szerelem ébredt, és én ezzel,

harcolni, már nem vagyok képes.

Nekem, belőled, ennyit adott az élet.

A fájdalom, testemet marja, mert

lelkem, már apró darabokban.

Számomra, marad a légüres tér, ahol

nincs mosoly és nevetés.

A romokon túl

• Szerbusz, Palikám! Oly rég láttalak. MI van veled? Látod-látod, majdnem szomszédok vagyunk, és mégsem beszélgetünk soha.
• Ó, Sanyikám, a mai világban megvan mindenkinek a saját gondja és nincs idő másokra. Én, is megvettem már a füzeteket a gyerekeknek, hisz lassan kezdődik az iskola. Tudod, a Lacika most megy negyedikbe, Pancsika meg most lesz hatodikos már.
• Nem irigyellek! Biztosan nehéz velük egyedül. Na, és idős anyukád hogy van?
• Imádom a gyerekeket, de hidd el, nekik nehezebb, mint nekem. Pancsika gyakran felriad éjszaka és annyira sír, hogy nem tudom megvigasztalni. Nagyon hiányzik neki az édesanyja és a testvére. Anyám, szegény, meg 88 éves már. Nehezen jár, és szinte mindent elfelejt. Nincs olyan nap, hogy ne keresnénk valamit. Mindent elpakol és fogalma sincs, hová tette. Engem nem zavar, mert az anyám és szeretem, de a gyerekeket ez is megzavarja.
• Jó lenne, ha külön lakásban élnetek.
• Esélyem sincs rá. Miből, Sanyikám? Mos,t mondd meg. Igaz, a telek ott van, de miből építsek rá? A romeltakarításra is ráment mindenem. Meg, aztán a gyerekeknek is szeretnék megadni mindent, amit csak lehet. Szeretném, ha boldog életük lenne, ha már gyerekkorukat beárnyékolta ez a tragédia. Én, soha nem fogom feldolgozni, az biztos.
• Nem is lehet. Tudod, még az én hátamon is végig fut a hideg, mikor elmegyek a telek előtt. Látom magam előtt a tűzoltókat, a mentőket és hallom a feleségem sikolyát, mikor a robbanástól még nálunk is a földre zuhant a csillár. Jaj, és Palikám, látlak téged, ahogy ömlik arcodon a könny és összefüggéstelenül beszélsz, miközben a mentősök mindenféle tűket szúrnak beléd. Sokkot kaptál, amit nem is csodálok. Már, ne haragudj, hogy felhozom a témát, de felfoghatatlan az egész. Látom, a temetőben azért szépen gondozod a sírt. Hogy van erőd hozzá? Hogy tudsz annak a nőnek a sírjára virágot vinni, aki ezt tette veled, aki boldogtalanná tette a családját.
• Nem haragszom én semmiért. Rád sem neheztelek, mert felhoztad és Panninak is viszek a sírjára virágot, bár megbocsájtani nem tudok neki soha, mert az, hogy rám nem gondolt, nem érdekel, de, hogy a gyerekekre sem gondolt, és elvitte a fiamat is magával, az pedig nagyon fáj.
• Már, ne vedd tolakodásnak, de mi miatt volt ez az egész? Tudom, hogy csalt a feleséged, hisz ezt az egész falu tudta, de valaminek csak kellett történnie, hogy ide jutottatok.
• Úgy fáj, mikor arra gondolok, hogy más ölelte az én feleségemet és tudtam, rajtam röhög az egész falu. Mindenki azt hitte, nem tudok róla, pedig tudtam, de mit tehettem volna? Nem akartam elválni, mert az a gyerekeknek sem lett volna jó. Próbáltam meggyőzni arról, hogy nem való, amit tesz, de csak legyintett. Az utolsó időkben sokat veszekedtünk már, az biztos. Mindig emlékeztettem arra, hogy milyen boldogok voltunk, mikor jegyben jártunk és mennyire örültünk, mikor hosszú próbálkozás után megszületett első gyerekünk.

„Nekem, csak egy gyerekem van, a Zsoltika, a másik kettő olyan, mint Te.”- mondta. Nem értettem, mi történt vele, mert mindig szerette a gyerekeket, de valami nagyon megváltozott benne, miután a Zsoltika apja elutasította őt, és azt mondta neki, többet nem akarja látni. Úgy hiszem, szerelmes volt és a csalódásra nem számított. Ezt, is véletlenül tudtam meg, mikor dühében egyszer elmondta, hozzátéve, minden férfi disznó.

• Te figyelj már! A Zsoltika nem a te fiad volt?
• Nem.
• De, sajátodként nevelted.
• Igen. A gyerek nem tehet semmiről és olyan ragaszkodó gyerek volt, hogy nem is lehetett nem szeretni. Olyan, melegség öntötte el lelkem, mikor azt mondta, apa szeretlek. Két és fél évet kapott csupán az anyjától.
• Mikor tudtad meg, hogy nem a tied a gyerek?
• Szinte a kezdetektől tudtam. Nem csinált titkot belőle a Panni. Közölte, hogy terhes, de ne örüljek, mert nem én vagyok az apa. Igaz, megkérdezte, hogy akarom-e őt úgy is szeretni, hogy mástól terhes. A válaszomat tudta kérdés nélkül is, hisz én őrülten szerelmes voltam balé mindig. Később, még a papírt is elém dobta, amin feketén, fehéren ott állt, hogy nem az enyém a gyerek. Most, így visszagondolva tudatosul bennem az, hogy az utolsó két hétben mennyire más volt. Nem törődött semmivel és csak veszekedtünk és veszekedtünk. A vita végén mindig azt mondta: „majd meglátod, elmegyek és a fiamat is magammal viszem”. Nem igazán gondolkodtam rajta, mit akar ezzel mondani. Mikor először hallottam ezt a mondatot, úgy véltem, szeretne válni, de majd meggondolja magát, zártam le magamban a dolgot. Hiba volt, nem odafigyelni szavára, mert, ha figyelek, akkor nem történik meg a baj.
• Ne kínozd magad! Szerintem úgy sem tudtad volna megakadályozni. Csoda kellett volna ahhoz, hogy megváltozzon nálatok minden. Én pedig, tudod, nem hiszek a csodákban.
• Nem tudom magamnak megbocsájtani soha. Azon a reggelen még jól összevesztünk, mert kértem, hogy ő kísérje el a gyerekeket az iskolába, hisz én késésben voltam. „A Te kölkeid, vidd te!”-  volt a válasza, és a falhoz vágta a teáskannát. Szegény Pancsikám úgy megijedt, hogy sírni kezdett. Vigasztaltam, míg testvérével az iskola felé tartottunk. Nem igazén nyugodott meg, mert az iskola kapuban, mikor elköszöntünk egymástól és puszit adott, azt mondta, ugye apa, Te szeretsz, mert anya nem szeret engem. Biztosan, rossz voltam és azért nem szeret. Anya nagyon szeret téged, csak most gondja van, és kicsit ideges, válaszoltam neki. Szokásos forgatókönyv szerint folytatódott a nap. Én, rohantam a munkahelyemre és elmerültem a munkában, miközben arra gondoltam, hogy feleségem biztosan a konyhát takarítja, miközben Zsoltika ott ugrál körülötte, és arra kéri, anya, játsszál velem. Szép is lett volna, ha az történt volna odahaza, amit elképzeltem, de ott más zajlott. Fél tizenkettőkor kaptam a telefont, hogy menjek haza, mert már nincs otthonom. Nem tudom, hogy vezettem haza, de, mikor megláttam a házunkat, úgy, ahogy te mondtad, sokkot kaptam. Három gázpalackot nyitott ki, az én Pannim, hogy a levegőbe repítse egy élet munkáját, egy család otthonát. Először, abban reménykedtem, hogy valami csoda folytán túlélte, de nem, elment és magával vitte legkisebb gyermekemet is. Mutass nekem olyan embert, aki ezt fel tudja dolgozni. Ez lehetetlen. Kapaszkodom a gyermekeimbe és ők belém, így talán halványul az emlék.
• Ne szégyelld könnyeidet, és gyere át, ha van egy kis időd. Köszönöm, hogy elmondtad.
• Én köszönöm, hogy meghallgattál. Nézd, kisütött a nap. Ott, mosolyog az én Zsoltikám fent! Látod? Szeretlek fiam és hiányzol nagyon!

Testi szerelem nélkül

Szabadulnék a gondolattól, űzném tova, de csak csillapodik néha és nem megy sehova. Itt marad fejemben és gyakran zakatol, hogy feltegye újra és újra a kérdést, miért? Miért? És egy válasz van csupán, nem akarom így tovább, mert felemészt a tudat és apró darabokra szed hónapok alatt. Mivel a gondolat marad, talán nekem kéne menni és hátat fordítani a kapcsolatnak, életem e szakaszát lezárni. Agyam azt sugallja, hagyd, had menjen tova a múlt és ne cipelj tovább fájdalmat, de szívem választ vár és lelkem megnyugvást és valami azt dübörgi bennem, míg nem veszi észre, hogy nő vagyok, addig marad minden.

Apró porszemnek érzem most magam a nagy sivatagban, kit összetaposnak minden nap és egyre kisebb lesz. Már két éve tart. Na de mikor lesz vége és hogyan? Nagyon nem mindegy. Soha nem tudjuk, hogy mit hordoz magában egy találkozás és ajándékot, vagy bánatot tart a kezében. Én, azt hittem, ajándékot hoz nekem. Modern világban, modern forma az ismerkedésre. Remek alap az internet világa. Először hevesen tiltakoztam, még magamnak is, hogy az ismerkedés e formáját válasszam. Így utólag elmondhatom, semmivel sem jobb és semmivel nem rosszabb más ismerkedési formánál. Ugyan úgy találkozhat az ember jóval és rosszal. Egy az egyben azt kapja az ember, mint bárhol máshol. Kinek sikerül e forma által boldognak lenni, az áldja, ki csalódik, az elutasítja, de valljuk be, így van ez mindennel.

Én is bóklásztam a hálón, megismerve sokféle jellemet, míg Dévidben feltűnt valami. Talán a tekintete fogott meg. Nem tudom, gyengéim a szemek. Mindig a szem az első, amit megnézek. Mondanám, vonzanak a tekintetek. Az Ő tekintetében azt láttam, hogy lehet szeretni és bármilyen kis apróságnak is tud örülni. Nem sikerült sokáig cseteltem Vele, mert, ha Ő volt fent a hálón, én nem. Így csak rövid üzenetek jöttek-mentek sokáig, míg egy napon úgy alakult, hogy egyszerre léptünk fel a hálóra. Hihetetlen érzés volt. Valami olyasmi, mint gyermeknek az édesség. Aztán már egyszerre léptünk fel minden nap és kezdtük egymást megismerni. Találkozni kéne, vetődött fel a kérdés. Halogatni nagyon én sem akartam, bár egy egész éjszakán át nem aludtam, mert, hogy menjek, vagy ne menjek, nem igazán tudtam. Túl voltam egy kapcsolaton, miről azt hittem, életem legnagyobb ajándéka lesz, de nem úgy alakult. Ma már másképp, vagy tisztábban látom azt a kapcsolatot. Letisztultak a gondolataim és tudom, kis marionett figura voltam, akit úgy mozgattak, ahogy tetszett. Szerelmes voltam. Őrülten szerelmes. Soha életemben nem éreztem még olyat. Nem tudom, mitől volt, mikor valójában nem is volt, mert többet leveleztünk, mint találkoztunk. Talán azért tört rám a szerelem óriás érzése, mert azokat a szavakat kaptam, amire lelkem egész életében várt.

Bolondot csinált belőlem Laci, ez tény. Az az érdekes az egészben, hogy ezt akkor is tudtam, de én őrülten szerettem. Mikor vége lett, azt hittem, belehalok és csak sírtam és sírtam és gondolataimban csak az volt, hogy egyszer még velem fog ébredni minden nap. Ebben a lelkiállapotban jött ez a netes kapcsolat Déviddel. Túl akartam lépni ezen az egészen és újra szerezni akartam valakit, akinek átadhatom azt az érzést, ami csak számára volt bennem. Az álmatlan éjszaka után igent mondtam a találkozásra. Nagyon izgultam, de nem azért, amiért ilyenkor általában szokott az ember. Magam miatt aggódtam, hogy képes leszek-e megint megnyitni a szívem újra.

Mikor megláttam, nem csalódtam. Érdekes érzések kerítettek hatalmukba. Magam előtt láttam, hogyan fogom simogatni azt a szerethető arcot. Elképzeltem, hogy elhalmozom szeretettel. Jó döntés volt, állapítottam meg első benyomást rögzítve tudatomban. Kedves kis órákat töltöttünk együtt, mert nem fél órás randi volt. Egy kis kávéházban töltöttük el a délutánt. Úgy éreztem, mintha már ismerném régóta, így őszintén beszéltem magamról és életemről.

Szívem dalolt, mikor azzal a szerethető szemével rám nézett és azt mondta, úgy szeretnélek megpuszilni. Még akkor is jó érzés volt, hogy tudtam, érzelmek nélkül született mondat volt. Talán sikerül szeretni újra.

Gyorsan pörögtek az események, mert másnap délután már sétáltunk a Duna parton. Megfogta a kezem és kezdtem úgy érezni, jó lesz minden.

Találkozások találkozásokat követtek és voltak csókok és ölelések. Más, merőben más volt, mint az előző kapcsolatom, de vonzott. Volt közös témánk rengeteg és születtek közös munkával kivitelezhető jövőtervek. Oly szép, gondoltam magamban, hogy az már nem is igaz, hisz társam lehet mindenben.

Nem vártunk sokat azzal, hogy egymás mellett ébredjünk minden nap. Gyorsan összeköltöztünk, hogy boldogok legyünk. Talán túl gyors volt a tempó, vagy ki tudja, mi miatt, a remények lassan kezdtek morzsolódni, mert megváltozott minden. Már nem volt olyan heves a csók, kevesebbet ölelt a kar és egyre többet láttam a hátát az ágyban az arca helyett. Kialakította kis saját világát és úgy éreztem, asszisztálok ehhez. Két éve már annak, hogy egymás mellett élünk és nem egymással. Este van újra és én itt, a konyhában ismétlem a megszokott mozdulatokat. Letörlöm a tálcát, már vagy tízszer áttöröltem, de csak törlöm és törlöm újra. Nem szeretem látni ezt a barna, műanyag valamit, amit tálcának neveznek, mert összetört világomnak ez is a része.

- Na, tegyük rá a tányért és induljunk. - mondom magamnak, már oly sok napja, szavakat ismételve.

- Jó étvágyat! - Leteszem a tálcát és nézem, ahogyan fogyasztja az ételt, úgy, mintha én nem is lennék ott. Van, mikor már nem tudom nézni és inkább felállok és kimegyek, mert reményem tovaszáll és tudom, soha nem érem már meg, hogy azt mondja, „gyere kedves, ülj le”. Hol van már az, mikor megismertem és közösen ültünk asztalhoz, vidáman falatozva. Akkor fényben úszott minden, de gyors volt a változás, mert összeköltözés után nem kellett az asztal, mert kevesebb volt a tálca és fiatalon éltünk úgy, mint húsz éves házasok, akiket már csak az évek kötnek össze.

Mi történt az érzésekkel? Mitől törtek össze? Voltak egyáltalán, vagy csak szavak tengere volt és a legfontosabb, mire kellettem én?

Sokat gondolkodtam ezeken és emésztettem magam. Hiányoztak a kedves szavak, a simogatások, az egybeolvadások, de nem volt semmi. Visszagondolok, mily sok nap volt, mikor csak ültem és néztem Őt, arra gondolva, milyen jó lenne forrón ölelni. Voltak próbálkozásaim, de hiába. Nem mondom azt, hogy hárította, de nem éreztem, hogy igazán akarja. Kényszert láttam a mozdulataiban és oly mélyen szívembe hasított mondata egy ilyen alkalommal, hogy sírtam napokig, mert fájt és a seb örökre megmaradt. Minden mozdulatra emlékszem, mi e szót megelőzte. Simogattuk egymást, de néhány perc után úgy éreztem, minden mozdulatát a helyzet vezeti és nem a vágy. Valahogy nem volt fontos, hogy nekem mi lenne a jó és ezt zsigereimben éreztem, majd elhangzott a lelkemig hatoló mondat: „csináld magadnak”. Lefagytam és hideg villámok csaptak testemen át. Rosszul értelmezted a mondatot, mondta később, mikor egyszer felhoztam a témát. Hogy a fenébe értelmezhettem volna e mondatot? Ő azt mondta, „én csak nézni akartam, ahogyan csinálod”. Nem tudom értelmezni ezt az egészet és sebre csak sebet szereztem. Hetek, hónapok teltek el, de soha nem kívánt meg. Kegyetlenül szenvedtem, mert nem éreztem már nőnek magam. Kevéske önbizalmam is tovaszállt és kis porszem voltam csupán. Egészséges nőnek érzem magam és kívántam, hogy testem kielégüljön, de, mivel nem kaptam meg, egyre idegesebb és feszültebb lettem. Közben közös vállalkozásba kezdtünk, ami szépen épült napról-napra és valami csoda párost alkotunk, az biztos. Minden nap gondolataimban az volt, hogy milyen csodás is lenne, ha kapcsolatunk is így virágozna, de nem. Barátnak, bejárónőnek éreztem magam csupán. Annyira hiányoztak azok a szavak, amit az előző kapcsolatban mondtak nekem. Ezáltal csak azt erősítettem magamban, hogy még is Laci volt az igazi, de kevergett még bennem az a gondolat is, hogy nem egyformán szeret mindenki és nem érnek sokat a szavak, ha nincsenek tettek. Azzal nyugtattam magam, hogy Dévid biztosan szeret, csak nem tudja kimutatni. Van ilyen, de akkor mi a gond? Napokig bújtam a netet, hogy információkat keressek, mi lehet annak az oka, ha egy férfi nem akar szexuális életet élni. Impotencia volt az első, mire rákerestem, de a szavakat értelmezve arra jutottam, hogy a teljesítmény elmaradása nem jelenti a vágy hiányát. Aztán dübörgött bennem egy gondolat, mégpedig az, hogy, ha szeret, akkor fontos kell, hogy legyen számára a boldogságom és akkor miért nem próbál boldoggá tenni?

Szörnyű napok követték egymást. Nagy hibát követtem el az elején, mert nyíltan beszéltem Dévidnek előző kapcsolatomról és arról, mit éreztem.  Nem lett volna szabad elmondanom, mert visszaélt ezzel és, mikor egy következő beszélgetésünkkor azt mondta, azért nem akar engem, mert én még a régi szerelmemmel bújok össze és Ő nem akar ott járni, ahol más is jár. Hú, de fájt ez a mondat, mert nem hogy testem, de kezem sem ért más férfihoz. Nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről, de nem is igazán akartam. Ha nincs bizalom, megette a fene az egészet.

Oly sokat eljátszottam a gondolattal, hogy tud-e Dévid szeretni és hogyan szerethet, ha igen. A sors gyorsan megadta a választ, ami csak seb volt megint, ami rárakódott a meglévőkre.

Történt ugyan is, hogy a telefonom azt mondta, kész, elfáradtam. Így került hozzám Dévid régi készüléke, amit oly gyorsan ajánlott fel nekem, hogy nem volt ideje átnézni, mit is rejt a készülék. Én magamhoz vettem a készüléket és rohantam dolgozni. Napközben ismerkedtem a készülékkel, mikor az üzeneteknél szembesülnöm kellett azzal, hogy az én Dévidem tud szeretni. Soha nem néztem volna meg ezeket, ha nem adja a kezembe. Erősen kellett tartani a készüléket olvasás közben, mert kezem remegett, szemem könnyfátyolos volt a sorok olvasása közben.

Az üzenetekből kivettem azt a szerelmet, azt az aggódást, amit Máriáért érzett. Ölelni, csókolni szerette volna és várta haza nagyon. Dühös voltam és elkeseredett. Én aggódásának töredékét sem éreztem soha. Tudtam, akkor már tudtam, hogy ez az ember őrülten tud szeretni, csak nem engem. Akkor miért? Miért van velem, kérdeztem szüntelen. Egy napon már nem bírtam tovább és elmondtam Neki, hogy mennyire kívánom, és nem tudok Vele élni tovább testi kapcsolat nélkül. Kinevetett. Most is magam előtt látom azt a nevetést és szabadulni nem fogok tőle soha.

Mióta együtt vagyunk, nem festem magam, és kerülöm a nőiesebb ruhákat is, mert ilyenkor azt kapom, mi van, randid van?  Minden mozdulatom már megcsalás számára, ha esetleg ismerőseim, akik nem nőneműek, megkérdezik, hogy vagyok és én válaszolok néhány sorban, akkor már tuti, hogy valami van köztünk. Ilyenkor fülembe cseng az a mondat, mit egyszer hallottam Tőle, hogy Ő mindenkivel szeret jóban lenni és ez alól nem képeznek kivételt elmúlt kapcsolatai sem. Most akkor hogyan van ez? Szeretni szeretném tiszta szívből, őszintén, de, ha nem kellek Neki, akkor hogyan szeressem?

Visszarakom a szekrénybe azt az átkozott tálcát, amit úgy gyűlölök, hogy nem is bírom látni. Lezuhanyozok, lefekszek, de aludni nem tudok, mert gondolataim nem hagynak. Közös ágyunk már a múlté. Külön alszunk már egy ideje. Szuszogását hallom és ég a testem a vágytól. Hirtelen eszembe jut a mondat: „csináld magadnak”, kiráz a hideg és törnek fel a könnyek. Mindenért én vagyok a hibás és felesleges már minden szó, mert csak ezt a mondatot kapom. Úgy érzem, van a tökéletes és van, az, aki vét.

Mit érezhetett akkor, mikor futottam felé és Ő futott felém, a kapcsolatunk elején? Mindig azt várom, egyszer újraélek minden percet és Hozzá bújok és csókkal borítom testét. Lágyan simítom meg arcát és érzem majd, Ő is akarja. Csókra csókkal válaszol, mint rég. Úgy forrunk majd egybe, mint mikor még csak néhány órát töltöttünk együtt.

Emlékszem arra a hűvös, őszi napra, mikor piciny szoknyámat felkapta a szél, fodrokra táncoltatva és egymáshoz simulva indultunk haza. Közben többször meg-megálltunk és magához szorított, úgy, hogy majd összetört és forrón ölelt. Így sétáltunk haza, ami akkor még egyikünknek volt az otthona és illatával telt meg a szoba. Pezsgőt bontottunk boldogan, hogy egymásra koccintsunk, miközben a gyertyák égtek és halk zene szólt. Ültünk egymással szemben és láttam, vagy vélni láttam a vágyat, mit szemeimmel visszasugároztam. Annyira akartam, hogy lehulljon testemről a ruha. Lecsúszott melltartópántomat igazítani próbáltam. Ő lágyan a pánt alá nyúlt és nem vissza, hanem lejjebb húzta.

Lelkem dalolni kezdett, mert szívem érte dobogott. Szívemmel értem hozzá és fogtam meg kezét, remélve azt, hogy az a boldogság örökre megmarad. Olyan jó volna valakivel beszélni erről az egészről, de nem lehet, mert ugyan ki értene meg? És szégyellem is magam, mert kit nem kérnek, csak eltolnak, az nem lehet más, csak egy selejtes darab, azt meg miért kiáltsam világgá, hogy porszemmé töpörödve nem érzem már nőnek magam. Pedig meg van mindenem testemen és nincsenek taszító kiütéseim. Ó nem jó ez így. Volt, hogy fogyókúráztam, volt, hogy hízókúráztam. Volt, hogy hajamat festettem hetente más színre, gondolva, majd csak vágyat ébreszt Benne valamelyik.

Jó volna világgá üvölteni a fájdalmat, hogy ne fájjon tovább, de félek, mert még meghallja valaki és válaszában azt mondja, az nem létezik, hogy, ha két ember együtt él, nem érintik egymást. DE! Létezik, sikoltanám. Annál is fájóbb az egész, mert magam marcangolom minden nap. Keresem a hibát, hogy kijavíthassam és szép legyen minden. Mit tegyek? Tördelem a kezem és testem izzadtságban úszik már, mert kínoz a gyötrődés. Hozzam fel a témát ismét? Ó, már nem lenne értelme, hisz már elhangzott mondatokat hallanám újra. Tegyek pontot az egészre és mondjam ki végre: vége? Megnyugodna akkor a lelkem? Nem tudom. Nagy bűn, hogy hiányoznak a boldogság hormonok? Nagy bűn, hogy akarom? Furcsa az élet, mert agyunk raktároz olyan sok mindent, amit nem is gondolunk, hogy ott van, míg egyszer csak be nem villannak. Most, ilyenek jönnek elő és ezekben is a választ, a megoldást keresem.

Egyik este a tévét néztük és egy nőre megjegyzésként mondta, na ezzel a nővel se feküdnék le. Nem is hasonlított hozzám, de gyorsan a tükörhöz rohantam, hogy megtaláljam azt a közös pontot, ami taszítólag hat rá, de nem találtam. Nehéz perceim vannak. Kereshetném a boldogságom máshol és én itt agyalok, hogy mit tegyek, de ne m tudok mindent csak úgy félre dobni, én attól mélyebben élem meg a dolgokat. Bambán nézem a falat, ami tusom, hogy fehér, de most nem látom a színét, mert beborítja a sötétség.

Lecsendesedik kicsit a lelkem és a belső hangom beszél hozzám. Ő, aki jobban ismer bárki másnál, mert velem van születésem óta. Oly sokszor kételkedtem benne, amit utólag mindig megbántam, mert a belső hang még soha nem hazudott. Most csendbe maradok és lássuk, mit mond Ő.

- Szedd már össze magad, míg nem késő és testedet, lelkedet ne kínozd halálra. Miért hiszed, hogy megváltozik minden? Vedd észre, hogy próbálkozásod reménytelen. Ne, azt keresd, ki hibázott, hisz felesleges. Stoppolni próbáltad, ami elszakadt, de az tovább hasadt. Mélyíted a sebeket magadban csupán. Mondd, meddig csinálod? Addig, míg zavarodott tyúkként éled majd életedet? Mondd, ez boldogság lenne Neked?

Elcsendesedett a hang. Ez volt az üzenet. Most meghallgatom, vagy félre dobom, az az én döntésem, de nagyon nem mindegy, melyiket választom. Javítani kéne önbecsülésemet és csökkenteni a stresszt. Örülnék annak is, ha bőröm szép lenne, amihez kollagén kéne, mert az jó a bőrnek, és ami mind erre jó lenne, az nem más, mint a boldogság hormon, amiből hiányom van, már ugye két éve. Agyam végig játszotta a dolgot, úgy, mint egy zongorista egy zongoradarabot.

Már, csak az a kérdés, hogy mit szeretnék, és mit teszek. Most, halkan suttogom az alábbi mondatokat, talán meghallja és új napra ébredünk holnap.

Olyan ez, mint egy rossz álom. Fel akarok ébredni és karod ölelését érezni, mikor azt mondod: „ne félj, itt vagyok Veled és még a rossz álmoktól is megvédelek, miközben rám mosolyogsz úgy, ahogyan megismertelek és azt mondod, gyere, bújjunk össze kicsit”. Akkor, talán összetört világom is felépül újra és elhiszem azokat a mondatokat, amiket már hallottam, de még nem éreztem, hogy „Téged akarlak”!

Meghallja, vagy nem? Most kicsit izgulok, mert ha holnap is úgy kel fel a nap, mint eddig, akkor barátként megyünk tovább, ki-ki a maga útján.

Jenő levelei

3.

Zsófi, Zsófi!

Hallod, én csak írok, meg írok, de egyszerűen nem is tudom, hogy miért. Na, ilyen nővel még nem találkoztam, aki arra késztet nap, mint nap, hogy a gép elé üljek és levelet írjak.  Nem csak hogy írok, de minden gondolatomat elmondom. Lassan már jobban fogsz ismerni, mint én ismerem önmagamat. Ma nagybevásárlást tartottam. Elmentem a madaras Tescóba, de jól meg is jártam.  Tudod, valaki jó viccnek tartja, hogy nem odavaló dolgokat pakol más kosarába. Képzeld, idehaza vettem észre, hogy egy csomó felesleges dolgot vettem. Ott nem tűnt fel, mert csak pakoltam fel a szalagra és nem figyeltem, mert közben egy bögyös amazonnal beszélgettem. Hallod, akkora mellei voltak, hogy az valami félelmetes. Csak néztem, és majdnem kicsordult a nyálam. Duzzadt a nadrágomban is a fegyver, rendesen. Mindig szerettem volna egy ilyen nővel szeretkezni. Tudnék játszadozni azzal a két csodával. Igaz, ennek a nőnek akkora volt, hogy talán levegőt sem kapnék, ha vele volnék, de azért szívesen kipróbálnám. Nem tudtam szó nélkül hagyni, a nőnek mondtam is, hogy gyönyörűek a mellei. Először meglepődött, de aztán elmesélte, hogy milyen kényelmetlen ez neki, mert oly nagy a súlya, hogy úgy érzi, beszakad tőle a háta. Nem tudtam átérezni, amit mondott, mert a fantáziám már máshol járt. Szóval, így pakoltam közben a cuccot a pénztárosnak. Az meg csak húzogatta, csipogtatta. Ki a fene tudja, hogy a csipogó hang mit takar. Igaz, jókat mosolygott, míg lehúzta az árukat, de én arra gondoltam, jó napja van. De most már tudom, másról volt szó. Ez a nő kiröhögött engem, mert az áruk alapján alkotott véleményt rólam. Én nem is tudom, mit gondolhatott, hogy ki lehetek én és hogyan élek. Sokat, nagyon sokat fizettem a sok baromságért, amit a kocsimba tettek. Vettem vattacukrot. Soha életemben nem vettem ilyet. Vettem gumit, na, nem befőzéshez valót. Eper ízűt. Meg áll az eszem. Eper ízű gumi! Az meg mi a fenének? Ezen röhögött a pénztárosnő.  Soha életemben ilyet nem vettem. Nincs az a pénz, vagy az a nő, akiért ezt a vacakot magamra rántanám.  Döbbenet! Epres gumi. Még jó, hogy nem madártejes! Tej-tej, vagy nem. Dühös vagyok ám, elmondom.  Ilyenért pénzt adni. Na és vettem két doboz tampont.  Na, itt aztán végem. Mi a fenének az a tampon?  Vettem egy normált, meg egy extrát.  EXTRÁT! Érted? Mert én nem. Akkora használati utasítás van hozzá, mint egy nagy lepedő, de, hogy igazán mire való és hogyan kell használni, nem értem. Egy biztos, most már ilyenem is van, hogy a fene egye meg. Cipőfűzőt viszont nem vettem, pedig az nagyon kéne. Azt miért nem tett senki a kosaramba?  Ó, micsoda világot élünk! Minden olyan bonyolult, mint Te is, Zsófi! Anyukám! Ez egy bolond világ, én mondom. Na, jól van, Anyukám, majd írok. Na? Nem szerettél még belém? Kár! Vigyázz, Zsófi a pasikkal, mert sírni fogsz, én mondom! Összetörik azt az érzékeny kis lelkedet, majd meglátod. Velem jobban járnál! Na, ennyi mára.

Jenő.

4,

Zsófi!

Tanulok! Érted? Tanulok! Vénségemre iskolába járok. Az élet iskolájába. Ezt a mai világot nekem tanulni kell. Hihetetlen dolgok történnek velem. Tegnap megkaptam a telefonszámlát, és azt hittem, felrobbanok. Emelt díjas hívásra kértek pénzt, nem keveset, sokat. Én, azt hittem, mikor a jósnőt hívtam, hogy ingyen van. De, nem! Fizetnem kell, nem keveset, sokat, nagyon sokat. De én nem voltam rest, fel is hívtam a kedves lényt, hogy a számlára magyarázatot kérjek. Mert ugyanis, a számla összege felháborít engem. Sokat kellett várni a kapcsolásra, mert mással beszélt a drága. Csak tud valamit az a nő, ha ennyien keresik őt. Mondanám, türelmesen vártam, de nem! A dühtől majd szétrobbantam. A várakozásban elment már a kedvem attól, hogy elmondjam, azt, amit akartam, de már úgy voltam vele, ha ennyi időt rászántam, maradok, és várok. Pedig, nekem is drága az idő. A várakozásnak meg lett az eredménye. Egyszer csak bele csicsergett a jósnő hangja a fülembe. Boldog voltam, mert oly szép hangja van. Alig tudtam megszólalni, de elmondtam, hogy aggaszt engem ez a számla, amit kaptam, mert erre én nem számítottam. Megnyugtatott a drága, hogy mindennek meg van az ára. Ingyen semmit nem adnak, a boldogságnak ára van. De, nyugodjak meg, mert ő látja, hogy minden szép lesz hamarosan. Találok boldogságot, és pénzt sokat, csak ne aggódjak. Mert az nem segít, csak hátráltat. Igazat adtam neki, hisz tudom, mindennek ára van. Az, a rothadt tampon sem volt két forint, de mit kezdek majd vele, nem tudom. Most, meg végképp nem, mert olyan furcsa dolog történt vele, hogy most már kidobom. Leraktam, azt a fránya dobozt a kád szélére, mert idegesített. És gondoltam, majd csinálok vele valamit. Erre, mit csinált az a kis mini vacak? Beleesett a kádba, az ázó ruhák közé. Mikor, reggel megláttam, mi történt, szinte hánytam. Olyan gusztustalan valami úszkált a kádban, hogy azt elmondani sem lehet. Megdagadt az az izé, rendesen. Milyen nagy lenne az extra? Azon töprengtem. Gusztustalan kupacként úszott a vízben. Nem tudom kivenni, mert undorodom tőle, és erőt gyűjtök egyelőre, hogy kiemeljem onnan. Keresek majd valami gumikesztyűt, aztán azzal kiveszem. Jaj, Zsófi! Tiszta kabaré az életem. Nőre lenne szükségem.  Mondd, nem akarsz nekem segíteni? Segíts a Te Jenődnek élni, kérlek szépen!

Többet, most nem írok, mert tiszta ideg vagyok. Mondanám, hogy vigyázz magadra, de minek? Mikor hallgattál te rám?

Holnap is írok.

Csókol a te Jenőd.

HUBA: Ne panaszkodj örökké!

Napi bölcseletem:

Keresd minden napban a boldogságot. Hidd el, ott van, csak érző szív kell hozzá, hogy észrevedd. Ne panaszkodj folyton! Próbálj meg boldogan élni!

/Huba/

Kézcsókom Hölgyeim! Üdvözlet, Uraim!

Minden véget ér egyszer. Ez jutott most hirtelen eszembe. Na, ezért kell minden percet, ami szép megbecsülni és, ha szeret bennünket valaki, azt elfogadni, vagy úgy utasítani el, hogy ne fájjon annak, aki érzelmeket táplál irányunkba, mert való igaz, hogy elmúlik a fájdalom is, de a seb az megmarad, mély nyomot hagyva. Ezért mondom én, szeressünk inkább, és csodáljuk a természet adta szépségeket, mert sokan már semminek nem tudnak örülni.

A szomszédom, a Kata is panaszkodik állandóan, hogy hol meleg van, hol hideg van. Hol esik az eső. Mondtam is Neki:

• Mondd, Kata! Neked mi lenne a jó? – Ő sokáig gondolkodott, majd azt mondta.
• Boldog szeretnék lenni!
• Édesem, kevés a vágy, azért tenni is kéne valamit. Keresed te egyáltalán az életben a szépet, a jót, vagy számodra mi a boldogság?

Rám nézett, azzal az édes zöld szemével, majd azt mondta:

• Most elgondolkodtattál! Tudod, én azt hiszem, csak nagy dolgoktól lehetünk boldogok.
• Egy frászt! Belegondoltál már abba, hogy az életben arányait tekintve mennyi a nagy, és a kis dolog? Mert, ha nagy dolgokra vágysz, akkor –talán- soha nem leszel boldog, mert a kis dolgokban, a minden napok pillanataiban van elrejtve a boldogság, csak rá kell érezni, meg kell találni.

Egy ősrégi történet jut erről eszembe, amit –talán- már mindenki hallott, mikor a Jóska mondja a komájának, arra a kérdésre válaszolva, hogy nálatok ki szokott dönteni a dolgokban, Te, vagy a feleséged?

• Komám, nálunk az úgy van, hogy a kis dolgokban az asszony dönt, a nagyokban én, de húsz éve vagyunk házasok, és nagy dolgokban még nem kellett dönteni.

Szóval, a pillanatokban a boldogság. A panaszkodásról jut eszembe. Örökké panaszkodunk. Ez nem jó, az nem jó, itt fáj, ott fáj, itt nyom, ott nyom.   Fel kell már ébredni kicsit abból a létből, mikor a, hogy vagy kérdésre a válasz úgy kezdődik: „ó, ne is kérdezd”. Negatív gondolatok, negatív élet. Tudom, sok a gondja mindenkinek. Hidd el, tudom. De így nem fog változni semmi. Jussunk már el oda, hogy a kérdésre az legyen a válasz, kösz, jól vagyok. Milyen szép is lenne, ha minden nap attól zengene, a város, sőt az egész ország, hogy kösz, jól vagyok. Ne csóváld a fejed erre, mert való igaz, sok minden kell a változáshoz, de mindenkinek magának kell ráhangolódnia a jóra, és meglátjátok, az univerzumtól megkapjuk.

A héten összefutottam egy nagyon régi ismerősöm feleségével. Tudom, már mondod: ez a Huba mindig összefut valakivel. Így van, és jól látod, mozgásban vagyok, és látod, milyen sok minden történik velem?

Szóval a Zitával futottam össze, és elmesélte, hogy két éve már, hogy elváltak. Csodálkoztam kicsit, mert olyan nagy volt a szerelem rég, hogy azt hittem, ők lesznek azok, akik örökre együtt maradnak, de nem. Elmesélte, hogy elmúlt a szerelem, de megmaradtak barátoknak. Ritka az ilyen, de sokkal normálisabb szerintem, mint kövekkel dobálni egymást, mert az ártó szavak óriási kövek ám. Sírt szegényke, és arra gondoltam, a volt házasságának valamely részlete zaklatta fel. De ő más miatt hullatta könnyeit.

• Tudod, Huba, kitaláltam egy csuda jó dolgot, olyan egyedi valamit, és az lett a vége, hogy a legjobb barátnőm valósította meg. Nekem, nem volt pénzem, Neki volt, és megcsinálta. Nagyon fáj, Huba, annyira, hogy el sem tudom neked mondani. Hogy tehette ezt a legjobb barátnőm? Mondd, a tudás, a szellemi termék nem érték? Azt, ha eltulajdonítja valaki, az normális?
• Sajnos, nem tartják sokan tiszteletben más szellemi termékét, de el kell jönnie annak az időnek, mikor mindenki tudomásul kell, hogy vegye, nem tulajdoníthatja el más ötletét, csupán abból a megfontolásból, hogy az nem kézzel fogható.

A másik szomorú dolog ebben az, mikor egy barát teszi ezt veled. Valójában ő nem is volt barát, de ez későn derült ki. A barátságok is darabokra estek mostanában. Vissza kell hozni valahogyan a mély barátságok értékét, mert barátok nélkül az élet mit sem ér. Rengeteg érdek barátság van mostanában, ami nagyon nem tetszik nekem.

Csöpög az eső, szépen kopog az ablakpárkányon. Az ablakon kinézve látom, hogy a szemben lévő parkban egy aranyos fiatal pár öleli egymást úgy, hogy tekintetük varázsában élnek. Komolyan mondom, jó nézni őket. Szeretik egymást, és boldogok. Én is ezt kívánom nektek!

Legyetek a héten is boldogok, és örüljetek az esőnek is, ami nagy valószínűséggel végigkíséri majd a hetünket.

Vigyázzatok magatokra és ajándékozzátok meg kis szeretettel azt, kivel összehoz a sors a héten benneteket.

Találkozunk egy hét múlva.

Csók és csoki, és mindenkinek sok szeretet.

Huba  

A legrövidebb házasság

- Pistikém, csodaszép lakásod van!

Megengeded, hogy körülnézzek?

- Természetesen.

- Gyors leszek, mert, tudod, dolgoznunk kell.

- Való igaz, rengeteg dolgunk van, de valahol jó is, mert így biztos a cég jövője. Addig én előkészítem a rajzokat.

- Jó lenne nekem is egy saját lakás.

- Lacikám, előtted a lehetőség. Most bizonyíthatsz. Munka van, hajrá!

- Köszönöm, hogy kezdő kollégaként a szárnyaid alá vettél.

- Nincs mit! Ha körülnéztél, akkor kezdhetjük. Ez, a két rajz akkor a tiéd, ez a három meg az enyém.

- Csinálom.

- Lacikám, ha így haladsz, akkor soha nem leszel kész.

- Bocs, de nem tudok koncentrálni.

- Mi történt?

- Nehéz erről beszélni. Tudod, nem ismerlek még, és nem is sok mindent tudok rólad, de, amit az egyik szobádban láttam, az számomra nagyon furcsa.

- Mi az, ami furcsa számodra? Mi lepett meg ennyire, egy harminc éves, egyedül élő férfi lakásában?

- A menyasszonyi ruha. Rettenetesen furcsa.

- Tudom, de annak ott kell lennie. Nem tudom elrakni. Megértem furcsa tekinteted, de talán megérted, ha elmesélem.

Nagyon szerelmes voltam az én Katicámba. Durván egy évig jártunk, mielőtt megkértem a kezét. Mikor megismertem, nyolcvan kiló körül volt a súlya. Próbált folyamatosan fogyókúrázni, vagy – talán – az egész élete arról szólt. Az a rövidke kis élete, hisz huszonnégy éves volt. Gyönyörű arca volt, de, mikor tükörbe nézett, mindig elsírta magát. Nyugtattam, hogy nekem így tetszik, hisz így ismertem meg, de nem igazán nyugodott meg.

- Nézd meg, milyen nagy hájam van. - és csipkedte a hasán lévő súlytöbbletet. Érdekes módon soha nem rejtette el testét előlem, inkább mutatta, hogy itt is, ott is súlyfeleslege van. Gyakran úgy éreztem, mintha tőlem várta volna a megoldást, de nem tudtam mást mondani, csak azt, hogy nekem így tetszik.

Imádtam Őt és nem szerettem volna sokáig húzni az időt, így néhány hónap után megkértem a kezét. Nagyon boldog volt azon az estén, mikor a kis bordó bársonydobozt a kezemben tartva térdre borultam előtte. Mikor meglátta a gyűrűt, elsírta magát.

- Olyan szép ez a gyűrű, nem találok szavakat! - mondta.

Lassan elkezdtük az esküvőt is szervezni. Kerestük a megfelelő helyszínt. Listákat írtunk a meghívandó vendégekről. Katicám ragyogott, és minden reggel és este futott, hogy letudjon néhány kilót dobni az esküvőig. Nem tettek jót ezek a futások. Nagyon megviselték a szervezetét. Mindig, mikor hazaért a futásból, bő fél óra kellett, mire összeszedte magát. Nehezen vette ilyenkor a levegőt, és erősen szúrt a szíve. Kértem, hagyja abba a sportot és menjünk orvoshoz, de ő egyiket sem akarta. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy rávegyem egy orvosi kivizsgálásra. Ő továbbra is futott, sőt, még különböző tornákra is beiratkozott, az étkezési szokásait is megváltoztatta. Rengeteg salátát fogyasztott. Kerülte a tésztaféléket, és a kalória dús ételeket.

Eldöntöttük, a nagy nap időpontját is. Négy hónapunk volt arra, hogy tökéletesítsünk mindent.

Egyik délután, mikor az én drágám hazaért, repült a karjaimba. Szorosan magához ölelt, és olyan forró csókot adott, hogy még mindig érzem.

- Találtam valamit! Kérlek, gyere el velem és nézd meg!

- Természetesen szívem, de mit találtál?

- Egy gyönyörű ruhát. Azt szeretném! Olyan csodálatosan néz ki.

- Megvegyem neked? Tudod, mindent megveszek, ha ez boldogság neked!

- Nem! Ezt én akarom megvenni. Te ezt nem veheted meg.

- Már miért ne vehetném meg?

- Ez a menyasszonyi ruhám lesz, és ezt nekem kell megvenni.

- Most menyasszonyi ruhát akarsz nekem mutatni?

- Igen! Kérlek, nagyon kérlek, gyere el velem!

- Drágám, nem lehet! Tudod, nem láthatom a ruhát, csak a templomban. Rossz ómen, ha meglátom.

- Nem is tudtam, hogy ilyen babonás vagy. Butaság az egész. Valaki, valamikor kitalálta és azóta mindenki elhiszi ezt.

- Jó. Ha nagyon akarod, elmegyek veled, de tudd, nem szívesen teszem.

Egy belvárosi szalonba mentünk, ahol csodálatosabbnál, csodálatosabb ruhák sorakoztak. Ő futva ment az egyik állványhoz, és fejét elrejtette a csodálatos ruha fodrai közé, miközben keze simogatta az anyagot. Hagytam, had örüljön, majd közelebb léptem, hogy megnézzem a ruhát. Valóban csodálatos volt.

- Ez gyönyörű édes! Mindig tudtam, nagyon jó ízlésed van.

- Szerintem is csodálatos, csak...

- Mi a gond, szívem?

- A mérete. Nagyon sokat kell fogynom, hogy beleférjek, de megcsinálom!

- Szívem, biztosan van más méretben is.

- Nincs, és ez a ruha csak ebben a méretben szép. Tudod, nagyon akarom, és azt mondom, hogy belehalok a boldogságba, ha sikerül az esküvőn ebben a ruhában kimondani a boldogító igent.

- Azt szeretném, ha boldog lennél!

Teltek a napok és az én Katicám napról-napra karcsúbb lett. Sajnáltam, mert sokat szenvedett. A futások után továbbra is arca sápadt volt. Hangulata már nem volt olyan, mint rég, de annak tudtam be, hogy az izgalom miatt van. Néhányszor még megemlítettem, hogy menjünk el orvoshoz, de csak a fejét rázta. „Mosta a ruhára kell koncentrálnom”, mondta mindig. Azt, a mondatot pedig, hogy „belehalok a boldogságba, ha sikerül”, egy nap legalább százszor elmondta. Mantra volt ez számára. Csillogott a szeme a mondata közben.

Már csak két hét volt az esküvőig, mikor egyik este nagyon el volt keseredve.

- Még, két kilót kéne leadnom. Nem tudom, fog-e sikerülni, mert, ha nem sikerül, akkor nem lehetek a feleséged.

Potyogtak a könnyei, míg mesélt. Magamhoz öleltem, és biztosítottam arról, hogy ha kell, meztelenül is az oltár elé fogom vinni, mert nem tudok nélküle élni. Ez, egy kicsit enyhítette az aggodalmát, mert elnevette magát.

- Kíváncsi lennék, az Atya mit szólna hozzá! - és csak nevetett. Teste tiszta víz volt, arca sápadt.

- Jól vagy? - Kérdeztem.

- Igen, csak fáradt vagyok.

Az, elkövetkező napokban is elég gyenge volt. Kitartóan fogyózott tovább, aminek meg is lett az eredménye. Végre belefért a ruhába.

- Belehalok a boldogságba! - Ismételgette. Buta egy mondat, gondoltam, de nem szóltam, mert nem akartam megbántani. Nem tetszett, hogy ezt ismételgeti. Zavart.

Végre eljött a várva várt nap. Olyan gyönyörű volt abban a ruhában, hogy el sem tudom neked mondani. Meghatóan szép volt az egész. Könnyek szöktek a szemembe, nem tagadom.

- Nagyon boldog vagyok! - Súgtam a fülébe szertartás közben.

- Belehalok a boldogságba! - Válaszolta. Nem szerettem ezt a mondatot.

- Önök, férj és feleség! Csókolják meg egymást! - Szólt az Atya.

Magamhoz öleltem, és örültem, hogy a feleségem, majd csókban forrtunk össze. Nehezen tudtuk abbahagyni. A csók végén, rám nézett. Furcsa volt a tekintete. Olyan, mint akinek fájdalmai vannak. Elindultunk, hogy fogadjuk a gratulációkat. Belém karolt, de két lépés után, már nem éreztem érintését és mire odafordultam, már a templom hideg padlóján pihent. Gyorsan lehajoltam hozzá. Halkan, még alig érthetően azt súgta:

- Meghalok.

Már megint ez a mondat, de nem folytatta, mert már nem tudta. Ott, véget ért élete és a házasságom. Az óta is vádolom magam, mert hagytam fogyókúrázni, és nem vittem orvoshoz, és főleg, hagytam, hogy ismételje azt a zagyva mondatot.

Tudod, nem mindegy, mit mondogat az ember. Annyiszor mondta a szavakat, hogy valóra váltak.

Az a ruha azóta ott van, és ott is marad,mert nekem soha más nem kell. Az én szerelmem csak az övé, örökre.

Felnőttem egy perc alatt

Utolsó simítások a tortán, már csak a díszeket kell rárakni és kész is. Tizennégy éves a lányom, és ma van a születésnapja. Istenem! Hogy elrepült az idő!  Őt nézem, és a gyerekkorom jut eszembe. Mikor, én voltam ennyi idős, akkor egy perc alatt fel kellett nőnöm. Ő, vidám és boldog, én akkor szomorú voltam és sírtam. Boldog vagyok, mert neki nem kell a könnyeit törölgetni és sikerült úgy csinálni, hogy ne sodorjam őt hasonló helyzetbe, mint én voltam.

Sokkal érettebb, mint én voltam, mégis olyan nagy gyerek még. Szeret hozzám bújni és érzem, nagy szüksége van rám. Nagyon boldog lesz, ha meglátja a tortát. Már, érzem arcomon azt a nagy puszit, amit kapok érte és hallom a mondatot, amit minden születésnapján hallok.

Anya, mesélj, milyen volt 7, 8, 9, 10 évesnek lenni? Ilyenkor nehéz megszólalni, mert nem igazán tudom, mit mondjak és nehéz, mert szakadnak a sebek. Ilyenkor, mindig mesevilágba vonulok és azt mondom el neki, amit szerettem volna átélni abban az életkorban. Nem könnyű szép meséket szőni, mert a boldogság érzését nem tudom hitelesen átadni, hisz soha nem éltem át. Úgy érzem, az idén lesz a legnehezebb történetet szőni.

Az egész gyerekkorom filmszerűen pörög le előttem. Le kell ülnöm és végig nézni a filmet, mert nem engednek a képek. Kezdődjön a vetítés.

Értelmiségi szülők gyerekeként születtem. Ennek, egy kis falusi közösségben nagy jelentősége volt, mert mindig úgy éreztem, skatulyázva vannak az emberek. Talán csak én hittem így, nem tudom, de anyám mindig erősítette ezen érzésemet. Gyakran hallottam, hogy X, Y csak egy egyszerű ember, vagy X, Y az valaki, mert valahol, valami pozíciója van és értelmiségi és ez a lényeg. Ezeket, az embereket számba kell venni, míg a másik csoportba tartozó embereket egyszerűen el kell fogadni. Igaz, ami igaz, láttam, hogy tisztelik szüleimet az emberek, bár gyakran volt olyan érzésem, hogy nem őszinte tisztelet volt ez, csak inkább egy viselkedési forma. Sikerült megszületésemmel megalapozni keserű gyerekkoromat.

Volt két ember, egy férfi és egy nő, akik házasságra léptek és meg voltak győződve arról, hogy csak fiúk születhet, mert annyira azt akartak. Gondolataikban sem volt más, és erre azon az éjszakán kopogtattam, hogy hello, itt vagyok. Nagyon csalódottak voltak, mikor megláttak. Anyám sírt, apám meg mondta az ápolónőnek, hogy csomagoljon ki a pelenkából, mert látni akarja, hogy valóban lánya van. Mikor meggyőződött nememről, már meg is született benne a következő kérdés: Biztos, hogy nem cseréltek el?

Zsuzsának, olyan rosszul esett ez a kérdés, mert apám kétségbe vonta, hogy pontosan végzi a munkáját. Attól, a perctől csak köszönt szüleimnek és kerülte a találkozást. Nem volt egyszerű dolog, mert kis közösségben nehéz volt bárkit is kikerülni.

Életem első két évére nem nagyon emlékszem, bár szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Két éves korom után viszont már vannak emlékeim. Gondolom, addig fejlődtem, mint társaim. Sokat voltam anyai nagymamámnál, többet, mint odahaza. Nem, nem voltam elkényeztetve. A nagyi sokat dolgozott a földeken és jobban érdekelte az, hogy lesz-e eső, amitől nő a kukorica, mint az, hogy én ott vagyok. Volt egy hintalovam, egy olyan fából készült valami, amibe bele tudtak ültetni és ebben tudtam magam hintáztatni. Többet ültem ebben a valamiben, mint az asztalnál. Gyűlöltem ezt a vacakot, nem tudtam kimászni belőle, amikor meg már tudtam és kimásztam, mindég megdorgált a nagymamám, majd felkapott, mint egy lisztes zsákot és visszarakott, és mindig kaptam cukros kenyeret, amit elfogyaszthattam ebben az elmés szerkezetben.

Nem tartozott a cukros kenyér a kedvenceim közé, mert számomra összekapcsolódott a hintalóval. Rohangálni szerettem volna, de csak nézhettem az utca gyér forgalmát. Nagyon örültem, mikor valaki beköszönt és én visszainthettem. Ez, volt a szórakozásom.

Mikor, már nagyon nem akartam így ücsörögni, vettek egy búgócsigát. Szép színes volt és elvarázsolt, ahogy pörgött, de néhány nap után már elmúlt a varázslat, mert szédülésig pörgettem már, és nagyon meguntam és csapkodni kezdtem és addig folytattam, míg szépen itt-ott behorpasztottam és már nem pörgött tovább. Gondoltam, na, ettől is megszabadultam, de nem. Kaptam egy másikat, amivel megismétlődött újra az, ami az előzővel, de nem baj, újra kaptam egyet. A mai napig nem tudom, miért vettek újat mindig. Olyan olcsó lett volna? Nem hiszem! Vagy talán úgy gondolták, ez szolgálja legjobban a fejlődésemet? Volt idő, mikor rá akartam erre kérdezni, de mindig elhessegettem a gondolatot, mert végül is teljesen mindegy, hogy mi okból volt. Fiúként öltöztetett anyám mindig. Süni hajam volt, és rövid és hosszú nadrágom. Ruhám egy volt, az óvodai évzáróra, ha esetleg valaki nem ismert volna, vagy mikor a közeli városba mentünk gyakran megdicsértek. Én, ennek nem örültem, mert a dicséret az volt, hogy de szép kisfiú vagy. Hajat szerettem volna és bele színes masnikat, úgy, mint más kislánynak volt. Emlékszem, milyen sokat és csodálattal néztem már az oviban is Csilla hosszú haját, amiben minden nap más színű masni volt. Olyan, sokszor kértem anyámat, hogy növesszük meg, de ő azt mondta, nem áll jól neked, meg különben is, sokkal praktikusabb a rövid haj és neked kifejezetten jól áll. Én, másként gondoltam, de rajtam kívül még sokan.

A suliban cikiztek miatta. Minden vágyam az volt, hogy egyszer az én copfomat is húzzák meg a fiúk, de soha nem került erre sor. Az általánosból is rövid hajjal ballagtam, de addig volt egy-két nehéz nap. Most látom, letört egy pici darab a marcipán virágból. Ó, de kár! Igaz, a torta szépségét nem rontja el, de én tökéleteset szerettem volna adni az én Pankámnak. Szép, ez a torta.

Mennyire örültem volna, ha hasonlót kaptam volna a szülinapomra. Soha nem kaptam tortát. Nem is nagyon szerettem az édességet, de – talán – azért, mert nem igazán kaptam ilyesmit. Szóval, tortám soha nem volt. Most, azon gondolkodtam, hogy van-e olyan ajándék, amire vissza tudok emlékezni, de nincs. Mindig hasznos dolgokat kaptam. Nadrágot, pulcsit, cipőt és soha nem tudtam, hogy a nadrágot születésnapomra kaptam, vagy az év egy napján, mikor szükség volt rá. Babáim se voltak. Valahogy kimaradt. A lányom babáit úgy csodáltam mindig és magamhoz öleltem, mintha gyerek lennék. Kár, hogy gyerekkoromban nem tudtam. Volt egy plüss valamim, amit évekig hurcoltam magammal, de, hogy mit akart ábrázolni, nem tudom. Volt két keze, két lába és kész. Semmire nem hasonlított.

Nem sok játékom volt és játszani is úgy kellett, hogy rend maradjon körülöttem. Anyám nagyon szerette a rendet. Mindennek elvágólag kellett állni. A parkettát hetente háromszor fényesítette. A lábára kötött valami rongyot és rohangált, hogy fényes legyen. Fénylett is az biztos.

Egyszer, egy ilyen fényesítés után, mikor este apám hazajött és belépett a szobába, akkorát esett és csúnya szó hagyta el ajkát. Anyám megsértődött, mert nem értékelte a munkáját és hosszú évek után sem szokta meg, hogy óvatosan és ne lendülettel közlekedjen.

Akkor, egyszer életemben, kinevettem apámat. Olyan, mókásnak tűnt az egész, de, miután rám nézett, tudtam nem lett volna szabad kinevetnem. Abban, a nézésben benne volt minden. Soha többet az életben nem nevettem ki senkit. Egy életre megtanultam a leckét. Amúgy, sem voltunk egy nevetgélős família. Soha nem láttam szüleimet úgy szívből nevetni. A mosoly, a nevetés, az valami nem illő dolog volt.

Mikor, olyan 10- 11 éves voltam, a korombeli lányok jókat beszélgettek és nevettek. Én, nem tartoztam közéjük. Anyám mindig arra tanított, hogy nem illő nevetgélni, az neveletlen viselkedés és a fiúk sem szeretik a vihogó lányokat. Mekkorát tévedett. Egyetlen férfi sem szereti a bús, mosoly nélküli nőket. Vidám, boldog nőt szeretne minden férfi, nem pedig egy búskomor, megkeseredett nőt.

Nincs mosolygós fényképem. Mikor, az osztályképet készítették és kérte a fotós, hogy mosolyogjon mindenki, hát rólam ömlött a víz. Nem tudtam, hogyan kell, de szerettem volna, ha én is mosollyal arcomon nézek arra, aki a képre tekint. Nem sikerült, elmondom. Ez, volt az én mosoly világom. Gyakran eszembe jut, hogy felnőttként sok férfitól hallottam, hogy olyan szép vagyok, ha mosolygok.  Komolyan olyan volt minden, mintha azért kergette volna a sors őket felém, hogy erősítsenek abban, hogy nekem mosolyogni kell. Kevés olyan férfival találkoztam, aki a mosoly témát ne említette volna.

Érdekes az élet. Soha nem felejtem el, már voltam vagy huszonöt éves és a lányom is meg volt. Utaztam a buszon és egy aranyos kis babára mosolyogtam, mikor egy idős úr megjegyezte:

- Tudja kedves, milyen szép, ha mosolyog?

A sírás közelebb volt hozzám, úgy is mondhatnám, barátok voltunk. Barátnőm, az nem volt. Ugyan is hozzám nem jöhettek osztálytársaim, és én sem mehettem sehova Anyám nem szerette. Mindig azt mondta, mindenki élje a saját életét. Nem kell a más konyhájában nézelődni. Így, magányos gyerek voltam. Egy igazi barátom volt: Fecó. Ő, a negyedik fiú volt a családjában és nem sok figyelmet kapott odahaza. Valahol sorstársak voltunk, és így találtunk egymásra. Úgy, éreztük mindketten, hogy testvérek vagyunk.

Nagyon szerette a vajas-mézes kenyeret. Mindig neki adtam. Ő, pedig a lekváros buktát adta mindig nekem. Sok buktát kaptam tőle, mert nyolc évig, reggeltől estig együtt voltunk, hisz napközibe jártunk mindketten, ami azt jelentette, hogy délelőtt napközi, délután iskola. Mindig lelkiismeret furdalásom volt, mikor nekem adta a sütit, mert tudtam, kevés ennivalójuk van odahaza és azokon a napokon ő nagyon éhes maradt. A húslevesbe is kenyeret csipkedett, mert így tartalmasabb volt.

Jól egymásra találtunk. Jó volt tudni, hogy van valaki, aki hasonló helyzetben van, mint én. Ez, a tudat sokszor átsegített szomorú pillanatokon.

Szeretetre éhesek voltunk mindketten. Az iskolában úgy elvoltam. Nem igazán barátkoztak velem, az igaz, de tudomásul vettem. A tanulmányaimmal nem volt gond, jó fejem volt. Hamar megmaradt benne az anyag. Nem voltam kitűnő, de nagyon nem is küzdöttem érte.

Elvarázsolt a közösségi munka, amit akkoriban kisdobos és úttörő mozgalomban lehetett kibontakoztatni. Versenyek, rendezvények, szervezés az én világom. Jöttek sorban az ötletek, amikben maximálisan támogatott tanárom, aki egyben az úttörő mozgalmát fogta össze. Szép sikereket értem el, aminek egyenes következménye volt, hogy még jobban kerültek a többiek. Nem tetszett a lendületem. Nem sokat voltam odahaza. Egész héten suli, hétvégén pedig a nagymamámnál voltam. Apámmal így – szinte – nem is találkoztam Hét közben hat körül indult és este nyolc- kilenc előtt soha nem ért haza. Hétvégén pedig, ugye, én nem voltam. Nem tudom, miért kellett minden hétvégén a nagyival lenni, de biztos vagyok benne, hogy nem én akartam.

A nagyi nem sokat változott az évek során. Továbbra is sokat dolgozott, de a búgócsigát felváltotta a füzet és a ceruza. Ez, viszont már tetszett nekem. Nagyon szerettem rajzolni és óriásik sikerélményem volt, mert csodálatosabbnál csodálatosabb dolgokat sikerült rajzolnom.

Egyszer apám megkérdezte, hogy mivel foglalatoskodok és mondtam, rajzolok.

- Haszontalan dolog. Tanulj! Meg ne lássam, hogy ezzel töltöd az időt!

Attól fogva titokban rajzoltam és minden rajzot jól elrejtettem, de egyszer apám megtalálta, mikor nem voltam odahaza és darabokra tépte, majd, mikor hazaértem, közölte, hogy vége. Többet nem akar rajzokat látni. Óriási törés volt bennem, mert sajnáltam a rajzokat, ami nagyon kedves volt nekem és nagyon fájt, hogy attól fosztottak meg, ami számomra a legfontosabb volt, és amitől jól éreztem magam. Nem tudtam többet rajzolni. Próbáltam, de nem ment.

Miután félig elkészültem, gyorsan széttéptem. Úgy, éreztem, tiltott dolgot csinálok és haszontalan, amihez még tehetségem sincs. A tehetséggel kapcsolatban nem voltak kétségeim, mert anyám is mindig megerősített abban, hogy nekem nem való a rajzolás. Ő tudta, hogy rajzolgatok és meg is nézte őket. Még, most is előttem van a kép, ahogyan a kezében tartja a papírt, forgatja és azt mondja:

- Hát, nem is tudom, itt, meg itt, nem igazán valósághű. Honnan másoltad?

Fel sem merült benne, hogy én rajzoltam. Fájtak, nagyon fájtak ezek a pillanatok, de hittem neki. Kinek hihettem volna, ha nem neki, akit nagyon szerettem? Nem rajzoltam többet és gondoltam, minden rendben van, de arra nem számítottam, ami következett.

Már azelőtt, mielőtt apám megtalálta a rajzot, egy kis művemet beküldtem egy országos pályázatra. Önálló lépésem volt, mert senkinek nem szóltam, hisz úgy indultam el, hogy úgysem érek el eredményt vele, akkor miért mondjam el? Féltem, hogy kinevetnek, ha megtudják, de másképp alakult. Megnyertem a pályázatot, amiről egy szerdai napon kaptam értesítést, és a vasárnapi országos napilap leközölte. Akkoriban, kevesebb újság volt és az emberek 90 százaléka ezt a lapot olvasta, így gyorsan kiderült. Én, próbáltam elrejteni az újságot, mert nem akartam, hogy a szüleim meglássák, de a hír gyorsan elért hozzájuk.

Szó nélkül hagyták. Semmilyen megjegyzést nem fűztek hozzá. Emlékszem, mikor a kezembe fogtam az újságot, büszke voltam magamra, de tehetségtelennek is éreztem magam.

Kavargott bennem minden. Nem volt felhőtlen a siker.

Érdekes, a belső hangom mindig azt mondta, rajzolj, rajzolj. Mikor egyszer elkeseredetten kérdeztem magamtól, mit kezdjek az életemmel, akkor is azt mondta a belső hang, rajzolj. De, nem tudtam. Elfojtottam magamban. Ma, már tudom, hallgatnom kellet volna a belső hangra, mert akkor boldog életem lett volna és azt csináltam volna, amit szeretek. Így, csak egész életemben kerestem az utam és mindig azt csináltam, amihez nem volt kedvem.

Tehetségtelen, mindenre alkalmatlannak éreztem magam, pedig nem kellet volna soha így éreznem. Voltak tanulmányi sikereim is, mert megyei matek versenyt is nyertem, de anyám csak csodálkozva nézett rám, hogy ez meg hogy történt?

Minden, iskolai szakkörre jelentkeztem, mert érdekelt minden és elterelte a gondolataimat. Jártam néptánc szakkörre és a tánc mindent feledtetett velem. Sikerem volt a nyelvtanulásban is. Orosz volt a kötelező nyelv. Az osztály 80 százaléka a könyvet sem szívesen nyitotta ki. Én, mint valami szorgos kis hangya tanultam, mert sikert akartam. Bizonyítani akartam, hogy van, amit tudok, de nem sikerült. Tanári dicséretet kaptam, de az nekem nem számított, mert én szülői dicséretre, szeretetre vágytam.

Nem kaptam meg.

Azt, viszont sokat hallottam, hogy nem vagyok jó gyerek. Nem tudom, apám mire alapozta ezt, mert soha, semmi rosszat nem csináltam, ha csak az nem minősül annak, hogy „Vörös Moszkva” parfümmel végig locsoltam az egész lakást, mert azt akartam, kellemes illat legyen. Tudom, nem kellett volna, de ez volt az egyetlen csínytevésem, de igazából ez sem volt az. „Javítóba fogsz kerülni”, mondta apám és láttam rajta, komolyan gondolja. Mások, sokkal nagyobb csínytevéseket csináltak és mégis boldogok voltak. A fene értette az egészet, de a félelem is belém költözött, mert minden tettem mögött az a gondolat volt, hogy nehogy rosszat tegyek, mert akkor javító lesz a vége.

Szeretet hiányos gyerek voltam.

A szeretetről jut eszembe, hogy nálunk nem voltak ünnepek, kivéve a húsvétot, mert az volt a szokás, hogy jöttek a fiúk locsolni és piros tojást illett adni. Ebből, nem maradhattunk ki, mert mit szólt volna a falu, de más ünnep nem volt.

Karácsonykor szép, plafonig érő fánk volt, tele dísszel, de ennyi. Nem volt ünnepi vacsora és az ajándékozás sem volt maradandó. Valamit mindig kaptam, ami ott volt a fa alatt. Én rajzoltam, vagy készítettem gyurma figurát, mást nem is tudtam volna, mert zsebpénzem az nem volt soha. Nem volt nálunk divat, mert megkaptam mindent, amire szükségem volt, így fölösleges lett volna még zsebpénz is. Míg rajzoltam, addig a rajzokat nézte még anyám, majd, miután már nem rajzoltam, a gyurma figurákat tekintette meg és azt mondta, köszönöm, majd egy-két nap múlva a szemétbe dobta.

Soha, nem őrzött meg semmit, amit én készítettem.

Ez, csak erősített abban, hogy hova valók a műveim. Feleslegesek az ünnepek, hallottam oly sokat. Mindig arról álmodoztam, hogy, ha majd felnövök, milyen szépek lesznek az ünnepek. Én, nem tudtam anyámmal semmit megbeszélni, mert, mikor valamit mondani szerettem volna neki, mindig valami elintézni valója akadt és „majd megbeszéljük” mondta.

Sokat voltam egyedül és mesevilágot szőttem magam köré és álmodoztam.

Így telt 14 évem.

Készültünk a ballagásra. Nagy izgalom volt mindenkiben, hisz egy ilyen eseményen ott volt a falu apraja-nagyja. A húsvéti szokásokhoz hasonlóan, az volt a divat, hogy az ünnepség után összejött a család. Ezt, a hagyományt nem törhettük meg mi sem, így ez volt gyerekkorom egyetlen olyan eseménye, ahol összejött a család. Szép volt a ballagás és utolsó sikerem abban a közösségben az volt, hogy én búcsúzhattam az osztály nevében az igazgatótól. Azért volt ez siker, mert mindenki erre pályázott nyolc éven át. Boldog voltam, hogy nekem jutott ez a feladat, de ez is addig tartott, míg anyám meg nem jegyezte, hogy szebben is elmondhattam volna.

Apám, nem volt ott az ünnepségen, mert dolgoznia kellett, csak a családi ebédre ért haza. Nem tartott sokáig az ebéd, mert gyorsan távozott mindenki. Olyan érzésem volt, hogy tiszteletköröket futott mindenki.

A szüleim megtették, ami illik.

Meghívták a családot, ők pedig úgy voltak vele, hogy eljöttek, mert illik, de menjünk is, mert mindenhol jó, de legjobb otthon.

Így, maradt meg bennem az a nap. Minden osztálytársam kapott ajándékot. A lányok többsége arany nyakláncot kapott. Én is úgy vártam, hogy majd kapok. Biztos voltam benne, hogy én is azt fogok kapni, de nem. Semmit nem kaptam. Csalódott voltam. Még ma is azt várom, hogy egy ünnepi napon valakitől megkapom azt a láncot és megnyugszik a lelkem. Igaz, soha, senkinek nem meséltem még el, hogy lelkem mire vágyik, így talán úgy élem le az életemet, hogy soha nem kapom meg.

A ballagás után jött a nyári szünet. Én, meg elmehettem táborozni, de nem akartam ott maradni. Három nap után anyámnak értem kellett jönni, mert nem tudtam ott maradni. Hatalmába kerített az az érzés, hogy odahaza akarok lenni anyám közelében.

A továbbtanulásom egyértelmű volt, hogy a közeli város gimnáziumában folytatom. Tudtam, véget ért a gyerekkorom egy szakasza, de ami következett, arra nem voltam felkészülve

Augusztus utolsó napjainak egyikén arra ébredtem, hogy anyám serényen pakol.

- Mi történt? - Kérdeztem.

- Elég nagylány vagy már, hogy megértsd, elválunk!

Ezen, annyira nem lepődtem meg, hogy miért, nem tudom, de a következő mondaton igen.

- Nemsokára jön a kocsi, ami elviszi azt, ami az enyém és én messze költözök, ne is lássam ezt a környéket! Te, napokon belül elkezded a gimnáziumot és a kollégium is el van intézve, addig pedig a nagyinál leszel!

- Nem mehetek veled?

- Nem tudlak magammal vinni, mert új életet kell kezdenem, neked pedig tanulnod kell! Jó helyen leszel.

Nem akartam kollégiumba menni, anyámmal akartam menni, vagy apámmal maradni, de anyám összepakolt és elindult messze. Én, még próbáltam apámmal beszélni arról, hogy vele maradjak, de rövidre zárta a dolgot.

- Te tehetsz arról, hogy anyád elment és kötelességed lett volna szólni, hogy mire készül. Megkapod, amire szükséged lesz a tanuláshoz és a kollégiumi élethez, de nekem nincs időm arra figyelni, hogy tanulsz, mert leköt a munkám és egész nap távol is vagyok, így egyedül lennél. Különben is, egy lánynak az anyjánál van a helye.

Felnőttem egy perc alatt.

Rá kellett döbbennem, hogy sorsom a kezemben van, és nagyon erősnek kell lennem, hogy túléljem. Tudtam, nem lesz egyszerű. Elindultam a kollégium felé és mindennél jobban szerettem volna egy olyan búgócsigát, ami gyerekkoromban volt. Szerettem volna megpörgetni, hogy lássam a gyorsan pergő színes csíkokat, ami azt sugározza felém, hogy minden rossz elmúlik, és szép színes élet vár rám, majd, miután csillapodik a pörgés, apró darabokra törhetném, hogy megnyugodjak, de nem volt búgócsiga, így csendesen bezártam addigi életem kapuját, és félelemmel tele, de már felnőttként, gyerek lélekkel, megnyitottam életem új szakaszát.

Csend

Nézel rám, mint

naiv kis lényre,ki

elhiszi minden szavad.

Boldog a lelked, mert

bármit mondasz,

nem cáfolom meg.

Csendben bólintok csupán, mert

mit is mondhatnék?

Hamis szavaidra,

mit is válaszolhatnék?

Miért szóljak?

Vitát miért szítsak,

hisz ha elmondanám,

amit érzek, és gondolok,

egyből haragos lennél, és

emelt hangon, dacosan felelnél, hogy

szavaidban kételkedni mertem, mikor

igaz minden szavad, csak

én, nem hiszek neked.

Közben, észre sem veszed,

hogy szavaid és tetteid,

egymásnak ellentmondanak.

Így, megértően bólogatok csupán, és

csend a válaszom,ami elég beszédes, csak

Te nem hallod meg, mit üzenek vele, neked.

Vénasszonyok nyara a szívemben

Szívem kicsit öreg már, de

érzem a szerelem édes dalát, ami

oly heves, mintha húsz éves lennék.

Nevetek magamon,

Ó, te vén bolond, mondom.

Gondoltad volna, hogy

öreg szíved táncot jár újra?

Még, bele is pirulok,

ha a szerelemre gondolok.

Még, jó hogy senki nem látja, mert

el sem hinnék,hogy öreg,

bolond szívem így szeret még.

Néha, kicsit azért félek, mert

talán, el sem hiszi Ö, hogy úgy szeretem,

ahogyan mondom, mikor arcát megsimogatom.

Tél felé tartok korban.

Tavasz van a szívemben.

Nyári táncot lejt lelkem.

Az ősz, legszebb szerelmét,

neked adom Kedvesem, mert

életemben ez a legszebb szerelem,

mert sokkal hevesebb, mint az első szerelem.

Számomra, ez a vénasszonyok nyara,

amit megtölt az élet mosolya.

Jenő levelei          

3.

Zsófi, Zsófi!

Hallod, én csak írok, meg írok, de egyszerűen nem is tudom, hogy miért. Na, ilyen nővel még nem találkoztam, aki arra késztet nap, mint nap, hogy a gép elé üljek és levelet írjak.  Nem csak hogy írok, de minden gondolatomat elmondom. Lassan már jobban fogsz ismerni, mint én ismerem önmagamat. Ma nagybevásárlást tartottam. Elmentem a madaras Tescóba, de jól meg is jártam.  Tudod, valaki jó viccnek tartja, hogy nem odavaló dolgokat pakol más kosarába. Képzeld, idehaza vettem észre, hogy egy csomó felesleges dolgot vettem. Ott nem tűnt fel, mert csak pakoltam fel a szalagra és nem figyeltem, mert közben egy bögyös amazonnal beszélgettem. Hallod, akkora mellei voltak, hogy az valami félelmetes. Csak néztem, és majdnem kicsordult a nyálam. Duzzadt a nadrágomban is a fegyver, rendesen. Mindig szerettem volna egy ilyen nővel szeretkezni. Tudnék játszadozni azzal a két csodával. Igaz, ennek a nőnek akkora volt, hogy talán levegőt sem kapnék, ha vele volnék, de azért szívesen kipróbálnám. Nem tudtam szó nélkül hagyni, a nőnek mondtam is, hogy gyönyörűek a mellei. Először meglepődött, de aztán elmesélte, hogy milyen kényelmetlen ez neki, mert oly nagy a súlya, hogy úgy érzi, beszakad tőle a háta. Nem tudtam átérezni, amit mondott, mert a fantáziám már máshol járt. Szóval, így pakoltam közben a cuccot a pénztárosnak. Az meg csak húzogatta, csipogtatta. Ki a fene tudja, hogy a csipogó hang mit takar. Igaz, jókat mosolygott, míg lehúzta az árukat, de én arra gondoltam, jó napja van. De most már tudom, másról volt szó. Ez a nő kiröhögött engem, mert az áruk alapján alkotott véleményt rólam. Én nem is tudom, mit gondolhatott, hogy ki lehetek én és hogyan élek. Sokat, nagyon sokat fizettem a sok baromságért, amit a kocsimba tettek. Vettem vattacukrot. Soha életemben nem vettem ilyet. Vettem gumit, na, nem befőzéshez valót. Eper ízűt. Meg áll az eszem. Eper ízű gumi! Az meg mi a fenének? Ezen röhögött a pénztárosnő.  Soha életemben ilyet nem vettem. Nincs az a pénz, vagy az a nő, akiért ezt a vacakot magamra rántanám.  Döbbenet! Epres gumi. Még jó, hogy nem madártejes! Tej-tej, vagy nem. Dühös vagyok ám, elmondom.  Ilyenért pénzt adni. Na és vettem két doboz tampont.  Na, itt aztán végem. Mi a fenének az a tampon?  Vettem egy normált, meg egy extrát.  EXTRÁT! Érted? Mert én nem. Akkora használati utasítás van hozzá, mint egy nagy lepedő, de, hogy igazán mire való és hogyan kell használni, nem értem. Egy biztos, most már ilyenem is van, hogy a fene egye meg. Cipőfűzőt viszont nem vettem, pedig az nagyon kéne. Azt miért nem tett senki a kosaramba?  Ó, micsoda világot élünk! Minden olyan bonyolult, mint Te is, Zsófi! Anyukám! Ez egy bolond világ, én mondom. Na, jól van, Anyukám, majd írok. Na? Nem szerettél még belém? Kár! Vigyázz, Zsófi a pasikkal, mert sírni fogsz, én mondom! Összetörik azt az érzékeny kis lelkedet, majd meglátod. Velem jobban járnál! Na, ennyi mára.

Jenő.

4,

Zsófi!

Tanulok! Érted? Tanulok! Vénségemre iskolába járok. Az élet iskolájába. Ezt a mai világot nekem tanulni kell. Hihetetlen dolgok történnek velem. Tegnap megkaptam a telefonszámlát, és azt hittem, felrobbanok. Emelt díjas hívásra kértek pénzt, nem keveset, sokat. Én, azt hittem, mikor a jósnőt hívtam, hogy ingyen van. De, nem! Fizetnem kell, nem keveset, sokat, nagyon sokat. De én nem voltam rest, fel is hívtam a kedves lényt, hogy a számlára magyarázatot kérjek. Mert ugyanis, a számla összege felháborít engem. Sokat kellett várni a kapcsolásra, mert mással beszélt a drága. Csak tud valamit az a nő, ha ennyien keresik őt. Mondanám, türelmesen vártam, de nem! A dühtől majd szétrobbantam. A várakozásban elment már a kedvem attól, hogy elmondjam, azt, amit akartam, de már úgy voltam vele, ha ennyi időt rászántam, maradok, és várok. Pedig, nekem is drága az idő. A várakozásnak meg lett az eredménye. Egyszer csak bele csicsergett a jósnő hangja a fülembe. Boldog voltam, mert oly szép hangja van. Alig tudtam megszólalni, de elmondtam, hogy aggaszt engem ez a számla, amit kaptam, mert erre én nem számítottam. Megnyugtatott a drága, hogy mindennek meg van az ára. Ingyen semmit nem adnak, a boldogságnak ára van. De, nyugodjak meg, mert ő látja, hogy minden szép lesz hamarosan. Találok boldogságot, és pénzt sokat, csak ne aggódjak. Mert az nem segít, csak hátráltat. Igazat adtam neki, hisz tudom, mindennek ára van. Az, a rothadt tampon sem volt két forint, de mit kezdek majd vele, nem tudom. Most, meg végképp nem, mert olyan furcsa dolog történt vele, hogy most már kidobom. Leraktam, azt a fránya dobozt a kád szélére, mert idegesített. És gondoltam, majd csinálok vele valamit. Erre, mit csinált az a kis mini vacak? Beleesett a kádba, az ázó ruhák közé. Mikor, reggel megláttam, mi történt, szinte hánytam. Olyan gusztustalan valami úszkált a kádban, hogy azt elmondani sem lehet. Megdagadt az az izé, rendesen. Milyen nagy lenne az extra? Azon töprengtem. Gusztustalan kupacként úszott a vízben. Nem tudom kivenni, mert undorodom tőle, és erőt gyűjtök egyelőre, hogy kiemeljem onnan. Keresek majd valami gumikesztyűt, aztán azzal kiveszem. Jaj, Zsófi! Tiszta kabaré az életem. Nőre lenne szükségem.  Mondd, nem akarsz nekem segíteni? Segíts a Te Jenődnek élni, kérlek szépen!

Többet, most nem írok, mert tiszta ideg vagyok. Mondanám, hogy vigyázz magadra, de minek? Mikor hallgattál te rám?

Holnap is írok.

Csókol a te Jenőd.

Anyám mondta

Anyám mondta, legyek jó.

Néha szóljak, néha hallgassak.

Segítsek, ha kérik, feleljek, ha kérdeznek.,

Legyek tisztelettudó és segítőkész.

Legyek bátor, ki mindenre képes.

Céljaimért harcoljak

Anyám mondta.

Ne legyen számomra lehetetlen feladat,,

mert, ha elhiszem, akkor meg is tudom csinálni.

Legyek őszinte mindenkivel, de azt is viseljem el,

ha bántanak az emberek.

Mennyi intelem, mennyi jó tanács,

de hogy, hogyan csináljam,

azt nem mondta Anyám.

De, az élet megtanított arra,hogy miről is szól,

Anyám intő szava.

Nem volt mindig kerek a világ.

Így vétettem hibát,

mert az ellenkezőjét tettem annak,

amit tennem kellett volna.

De, tanultam belőle és ma már,

értem Anyám szavát.

Rongyos szerelem

Zsóka kerülte a beszélgetéseket. A munkahelyén is igyekezett úgy tenni, hogy szorgosan dolgozik, mert nem volt kedve kérdésekre válaszolni. A barátnőivel való találkozásokat is lemondta, ilyen, olyan indokokkal. Egyedül akart maradni a fájdalmával, mert tudta a lelkében dúló fájdalmat begyógyítani, csak ő tudja. Esténként főzött egy forró teát, majd bekuckózott. Fogta kezében a csészét és nézett maga elé, addig, míg könnyei szabad utat nem nyertek. Néha, belekortyolt az egyre hidegebb italba, minek mennyisége nem csökkent, mert könnyei gondoskodtak arról, hogy tele legyen az a csésze. Milyen boldog voltam, ezt mondogatta magának, és újra és újra, minden este lejátszódott előtte életének az a szakasza, amitől most szabadulni próbált. Hol is kezdődött? Három évvel ezelőtt, egyik este éppen egy kis közértben vásárolt. Pont a pékáruk előtt tétovázott, hogy mit is vegyen vacsorára.

• Vegye a diós csodát. Az, nagyon finom.

Hirtelen, nem is tudta honnan jön a hang. Oldalra nézett, de nem látott senkit. A férfi a háta mögött állt.

• Itt vagyok ám, ha engem keres.

Mókás fazon lehet. Ez, volt az első gondolata, miközben megfordult. Sokat nem látott a férfiból, mert sapkája jó mélyen a fejébe volt húzva.  A nyakát körbeölelő sál is egész arca közepéig fel volt húzva. A szemét látta csupán, ami olyan kedvesen mosolygott. Így, kezdődött az ő ismeretségük Pistával. A férfival összefutott esténként a közértnél, majd egy kávé mellett beszélgettek, egyre gyakrabban. Pista, elmesélte, hogy nem rég vesztette el a munkáját, és most keresi az új lehetőségeket. Kevés sikerrel. A házassága is néhány hónapja ért véget. Zsóka, hallgatta történeteit, és egyre jobban a szívébe zárta a férfit, aki a házasságból is úgy lépett ki, hogy nem kapott semmit. A férfi szemében minden találkozáskor különös csillogást látott. Pista, kedvesen udvarolt is neki. Figyelmes volt és szinte minden kívánságát leste a választott nőnek. Szerelem szövődött köztük, és két hónap után Zsóka felajánlotta, hogy Pista költözzön hozzá. Boldog napok következtek. Minden tökéletesnek tűnt, de Pistának még közel két év után sem sikerült munkát találnia. Voltak próbanapok, de vagy nem hívták vissza, vagy éppen neki nem felelt meg a munka. Zsóka, nyugtatta. Sőt, mindig azt mondta neki, hogy olyan munkát vállaljon, amit szívesen csinálna. Arról, nem mesélt a férfinak, hogy milyen nehezen tudnak egy keresetből megélni, még annak ellenére is, hogy plusz munkát vállalt. Nem szólt, mert ezt Pistának éreznie kellett. Keveset voltak együtt, mert Zsóka korán reggel elment és csak késő este ért haza. A hétvégék viszont csodálatosak voltak. Kirándultak, vagy csak lazítottak. Egy napon Pista talált munkát. Zsóka felsóhajtott, hogy most már könnyebb lesz az életük, de reményei gyorsan tovaszálltak. Kapott ugyan pénzt a férfitól, de csak töredéke volt ez csak a fizetésének. Egy alkalommal ezt szóvá is tette, hogy ez így nem igazán jó. Erre, Pista csak azt válaszolta, hogy adósságai vannak, és azt rendeznie kell. Zsóka, lenyelte a békát és többet nem hozta fel a témát. De, nem csak ez kezdte nyomni a lelkét, hanem az is, hogy kapcsolatuk kezdett megváltozni. Kevesebb volt a törődés, és a férfinak egyre több programja akadt, ahová párját nem vitte magával. Napról, napra egyre több lett a súrlódás. Egyik este, csúnyán összevesztek és Pista el is költözött, de mielőtt elment, elmondta, hogy élni szeretne még kicsit és nem kívánja magát elkötelezni. Zsóka úgy állt az előszobában, mint akit leforráztak. Ott, döbbent rá, hogy őt ez a férfi soha nem szerette, csak azért volt vele, hogy az életében keletkezett vihart átvészelje. Mikor rendszeres jövedelemhez jutott, már élni akart, de nem azzal a nővel, akinek szerelmet hazudott, és aki őt eltartotta és őszintén szerette.

Zsóka, kortyolt még a jéghideg teából, majd próbált aludni, ami az utóbbi időben egyre kevésbé sikerült, mert fájdalmát senkivel nem tudta megosztani, mert szégyellte, hogy ilyen csúnyán kihasználták és tudta, csak röhögnének rajta, hogy milyen bolond volt.

Az izgató piros cicanaci

Tétován bolyongtam azon a délutánon. Gondolataimban az óceán és az a lány, ki összetörte szívem. Akit imádtam délelőtt és délután és minden nap hajnalán. Szép volt, míg tartott, de egy napon szépen összepakolt a drága és elindult egy új világba. Ezen gondolatok voltak fejemben és az óceán, hová készültünk egy nyári délután, de nem jutottunk el oda soha, mert Ő másképp gondolta. Mentem lehajtott fejjel, nem láttam, ki előttem van és azt sem, ki mögöttem haladt. Egyet láttam csupán, a gyönyörűlányt, ki elhagyott, s ki nem akarta már velem nézni a tengert és az óceánt. Hírtelen velem szembe jött két női láb. Mást nem is láthattam volna belőle, mert lehajtott fejem csak ezt érzékelte. Elég volt látnom a lábát, hogy megremegjen kissé testem. Cicanaci volt a csodálatos lábakon, mi úgy feszült a testre, mint festék az ecsetre. Amúgy is gerjedek a női lábra, főleg, ha erős és van tartása. Ennek volt. Felkavart a látvány és felnéztem a nőre. Barnának gondoltam valami miatt, de Ő szőke volt és bájos. Ott állt előttem a női ideálom. Meg kéne szólalni, de torkomban gombóc, testemben vágy. Nehezen megy a megszólítás.

- Ó, gyönyörű nő! Elvarázsolsz engem, oly szép vagy és testem ontja a vágyat, hogy megérintse bőröd és szíved. Vágyat ébresztettél bennem kedves és szikráját a szerelemnek. Mondd, megismerhetlek jobban? Kitárod felém a lelked is, hogy azt is lássam, ne csak a tested? - Rám mosolygott lágyan és én elvesztem a mosolyában.

- Kedves mit mondasz. Örülök minden szónak. Oly kedvesen szóltál, hogy lényed megérintett. Ismerjük meg egymást, nem bánom, nincs ellenvetésem. - Hónapok teltek-múltak és a lány szerelmét megkaptam. Szeretett Ő szívvel és testtel, nagyon. Vele boldog volt minden pillanatom. Megnyugtatott léte és éltetett szerelme. Testre simuló nadrág, ez volt a gyengém, így arra kértem mindig Őt, ha lehet, ilyet vegyen fel, ha velem van. Volt neki sok színes cicanacija, amivel az őrületbe kergetett és heves vágyat ébresztett. Egyik délután megláttam egy piros cicanacit az egyik üzletben és egyből Rá gondoltam. A nadrágban Őt láttam. Elmeséltem neki, mi volt az, mit láttam és megkérdeztem, örülne-e, ha megvenném neki? Mosolygott a Drága, és én nem vártam a válaszára, mert tudtam, a nadrág lesz az ajándéka. Piros dobozba raktam a csodás darabot, majd piros masnival kötöttem át. Szinte a dobozból is dőlt a vágy. Vörös rózsát raktam hozzá neki, mert tudom, azt szereti. Izzott minden, mit kezemben tartottam és remegett a lábam, mikor megláttam. Nehezen jött ki a hang a torkomon, mert oly sok volt a kezemben a piros, ami igaz, nagyon izgatóan hat és testem, lelkem Őt akarta ölelni, csókolni, szeretni. Boldog volt a Kedves, mikor meglátta ajándékát és meghatottan köszönömöt dadogott. Rám mosolygott és adott egy édes csókot. Óvatosan kibontotta a dobozon a masnit, hogy megnézze, mit is kapott. Mikor a fedelet leemelte, pajkosan mosolygott szeme.

- Mindjárt jövök, Kedves, csak fél percet kérek.

A fél percből tíz lett, de nem érdekelt, mert mikor megláttam, lélegzetem el ált, úgy csodáltam. Előttem állt Ő, a piros cica nadrágban. Testére feszült az anyag, követve a fenék vonalat és a combjai vonalát, míg elérte a bokát. Magas sarkú cipő nyújtotta a gyönyörű lábat és fokozta bennem a vágyat. Légzésem nehézzé vált kicsit, a szám száradni kezdett, míg Ő így szólt.

- Kedves, oly selymesen bársonyos ez az anyag, hogy simogatja a combomat. Csodálatos, mit vettél nekem. Gyere, kérlek, érintsd meg.  - Remegő lábbal közeledtem hozzá. A csodás lábak vonalát követtem szememmel, mit tudtam, hamarosan megérintek.

- Érzed, mily bársonyos az anyag tapintása? És mily forró, ami vágyamat sugározza.

- Érzem! - Dadogtam kábán. Alig értem hozzá, mikor rám nézett és mosolygott. Mikor mosolygott, nem tudtam neki ellenállni. Akkor, egyből meg kellett Őt csókolni. Most is így történt. Egybe forrt ajkunk és vadul, hevesen csókolóztunk.  Édes volt a csókja, mint a méz és oly határozott, de mégis oly lágy, hogy csak fokozódott a vágy.

- Kedves! Oly szép-e ruhadarab, mit kaptam és oly szívesen viselem, de most levenném, mert tested akarom érezni. Érezni, mikor bőrömhöz ér tested és általad egy leszek Veled. - Már nem is igazán hallottam, mit akar, hisz csak szófoszlányok jutottak el tudatomig, de azt biztosan éreztem, hogy szeretni akar. Én is alig vártam már, hogy magamhoz húzzam és vágytól hevült testem neki adjam. Bőrének minden milliméterét éreztem, mikor ráfonta testét, testemre. Halkan suttogott szerelmes szavakat fülembe, mitől csak még jobban éreztem, hogy akarom Őt. Simogatta arcom oly lágyan, mint ahogyan mindig szokta, és ez nekem oly jól esik minden alkalommal. Szívvel szeret Ő, ami oly ritka, mert szíve sugározza a testébe a vágyat, ami nem ismer időt és teret, csak boldog, belefeledkező szeretkezést. Kényeztet és kényeztetem. Csókolom és visszacsókol. Mikor, már oly heves a vágy, hogy nem bírjuk tovább, akkor olvadunk egybe. Oly csodás, mondanám, de néma maradok, mert ily szép szeretkezésem csak Vele volt. Szíven keresztül ölel a test, míg eljut oda, ahol azt mondja, "boldogság Veled az élet". Elönti testem-lelkem a boldogság, mert enyém volt e csodálatos lélek, ki bennem vágyat ébresztett. Ránézek a piros cicanadrágra, ami behozott minket az ágyba és oda szólok neki, mintha értené, amit mondok.

"Te, piros cicanadrág! Széppé varázsoltad a délutánomat."

Zsófi naplója

Zsófi naplója

Bevezető

Zsófi a 40-es éveiben járó nő, aki hosszú évek magánya után úgy dönt, hogy megpróbál társat találni.

Egyetlen gondolat kering a fejében, hogy hogyan? Közel fél év eseményeit eleveníti fel a napló. Boldog, és kevésbé boldog pillanatok emlékét. A napló megírására az késztette, hogy mások is elhiggyék azt, hogy 40 fölött is van élet. Rengeteg tudást, és tapasztalatot halmozott fel ez idő alatt. A történet végét, most még nem fedem fel. Először merülj el a napló részleteiben.

Zsófi, úgy összegezte a naplója végén ezt a kis útkereső időszakot, hogy élete legszebb, legboldogabb és legboldogtalanabb időszaka volt, de mégsem adná semmiért. Ezért a közel fél évért már érdemes volt élnie.

A napló első oldala:

Januári fagyos reggel van. Végre péntek. Szép a világ. Végül is elégedett vagyok az életemmel. Szépen építem az életemet. Ó, hogy egyedül vagyok, csak az egyetlen gondom az életemben. Olyan jó érzés volna most valakinek azt mondani, hogy szia szerelmem, legyen szép napod, sietek haza. Jó volna érezni a társ ölelését, erőt adó mosolyát látni –álmodozom kicsit. Hiszen álmodni jó! Na, de indulok, vár a munka. Szívesen megyek dolgozni, bár az a munka nem igazán testre szabott számomra. Úgy érzem, többre lennék képes. Ez a munka csak az életem fenntartására való. Igazi énemet nem tudom kibontakoztatni. Rettenetes a hajam, de már nincs időm rá, futnom kell. Hajnali 4 óra van, 5-re a város másik végére kell érnem. Jó reggel, jó reggelt, mondogatom, hisz ez az első villamos, ami minden reggel ugyanazokkal az utasokkal indul el. Évek óta, mindig ugyanazok az arcok köszöntenek, már mindenkit ismerek. Tudom, ki, hova megy, mi a munkája. Ismeretlen ismerősök ők. Kedves, barátias, családias légkörben dolgoztam. De ezen a reggelen fagyos volt a fogadtatás. Hidegebb volt bent a hangulat, mint amilyen hideg volt az utcán. Túlszárnyalta a kinti  -15 fokot. Nem értettem, mi történik, de elkezdtem napi teendőimet. A meglepetés a nap végén ért: létszámleépítés miatt munkámat megköszönve és elismerve véget ért életem ezen szakasza. Forgott körülöttem a világ. Most mit tegyek? Milyen irányba lépjek? Rengeteg időm volt, hirtelen minden szürkének és reménytelennek tűnt. Elvesztettem azt, amiben olyan biztos voltam, hogy sokáig fog tartani: a munkámat. Éveken keresztül ez volt a legbiztosabb pont az életemben, mégis elég volt néhány óra, hogy minden a múlt eseményévé nője ki magát. Rengeteg szabadidőm volt. Gondolatelterelés, munkalehetőség keresése miatt telepedtem le a számítógép elé. Itt-ott felvillanó szívek, boldogság, meg társ és hasonló szavak bukkantak elém. „Találd meg az igazit!” „Találd meg a társad!” Társat? Akarok én most társat? S, ha akarok, hogyan? Talán nem a legjobb lelkiállapot ez a keresésre, de mit veszíthetek? Hirdesse meg itt, hirdesse meg ott, tedd ezt, tedd azt… Ó, nem! A netes társkeresés olyan messze van tőlem, elképzelhetetlen. Hírleveleket olvasgattam. Mindenhol csak azt láttam: próbáld meg. Ám legyen! Kicsit félve, bátortalanul, de bejelentkeztem egy társkereső oldalra. Megfogalmaztam kis bemutatkozó szövegemet, s –hopp- kint voltam a neten. Fotó nélkül és kevés infóval. Nem kellet sokat várni, postafiókomba kezdtek érkezni a levelek. Elkezdődtek levelezéseim. Mivel természetes módon mindenki arra volt kíváncsi, hogy ki is vagyok valójában, hogyan nézek ki, leegyszerűsítettem a dolgokat azzal, hogy felraktam a fotómat, levélben pedig elmondtam magamról azt, amit fontosnak véltem. Rengeteg ember lelkivilágát, szellemiségét ismertem meg. Így indultam az ismeretlen világ felé.

Második rész

A munkanélküliségnek is megvan az előnye. Nem csörög, a vekker, nem kell a sötét hajnalon indulni. Kicsit jó volt tovább lustálkodni. Ó, csak a fejem ne fájna annyira. Ezt valószínűleg a kávé hiánya okozza. Máskor ilyenkor már két kávé elfogyasztásán túl vagyok. Álmosan még, de lassan bekapcsolom a gépet. Nagyra értékelném önmagam, ha nagyobb számítógépes tudással rendelkeznék, mert sokat vacakolok, mire sikerül elővarázsolni valamit a gépből. Na, egyszerűsítek: a levél írása, és fogadásán kívül semmit nem tudok.  Ha elmesélném, hogy milyen tortúra árán sikerült felvarázsolnom a fotómat a hirdetésére, szerintem a világhálón keringene, mint szőke nő és a számítógépezés, s még az is halálra röhögné magát, aki soha, még mosolyogni sem szokott. Még jó, hogy ezt csak én tudom, mivel nem osztom meg ezen titkom senkivel, így nem is tudja meg a világ. Leegyszerűsítettem ezt a dolgot és csak annyit közlök mindenkivel, hogy kezdő netező vagyok. Ebbe minden belefér. Olyan sötét van. Pedig fél 11-et mutat az óra. Ez a tél szépsége. Beérkezett levelek. Na, sikerült megnyitni.  38db. szép. Nem fogok unatkozni. Na, nézzük, hol kezdjem. Nem tudom, valami miatt felkeltik az érdeklődésemet azon e-mail címek, amelyek valami fantázianévvel futnak. Mit takarnak ezek a nevek? Milyen embert rejt a cím? Az állatövi neveket használóknál általában kiderül majd, hogy születési jegyüket fedi. Ebből már azt a következtetést levonhatom, hogy valamilyen szinten érdekli az asztrológia. (Esetleg ezoterikus beállítottságú) Ezen típusok biztos, hogy egy héten legalább egyszer elolvassák horoszkópjukat valamelyik oldalon. A kommunikáció indításához sem rossz ezt tudni. Náluk indíthatok azzal, hogy engem is érdekel ez a terület. 90%-ban -igaz- nem vállalják fel, hogy érdeklődést mutatnak a horoszkópok és hasonló témák iránt. Viszont, ha megemlítem például, hogy ma a kávézacc szép napot jósolt nekem, tuti biztos vagyok benne, hogy visszakérdez, hogy az mi? Hol lehet elérni?  Vagy, hogy csinálom? Vannak vezeték és keresztnevekből alkotott e-mail címek, ezek első látásra nem mondanak semmit, de legalább tudom, hogy szólítsam meg őket a válaszlevélben, ha elfelejtik aláírni, Vagy közölni a keresztnevüket. Vannak a szakmára utaló címek is. Itt eldönthetem, hogy akarok-e mondjuk kapcsolatba kerülni egy buszsofőrrel, vagy egy életművésszel.  A mai világban az, hogy per pillanat ki, mivel foglalkozik, abból nem lehet semmiféle következtetést levonni. Meglepetések sora érheti az embert, ha erre alapozva válogat. Megfogadtam magamnak, hogy minden levélre válaszolni fogok. Most, ahogy nézem a beérkezett levelek számát, már látom, nem egyszerű feladatra vállalkoztam, de nem szeghetem meg önmagamnak tett ígéretemet, s szerintem ez a levélmennyiség csak nőni fog. Ó Zsófi, tudod, te mire vállalkoztál? –Kérdezem magamtól. Szoktam ilyen párbeszédet, szócsatát vívni önmagammal. Ugyanis, ha az ember egyedül él, kivel is beszélhetné meg a dolgait?  Most találomra megnyitok egy levelet. Katt!

Kedves Zsófi!

30 éves boldog házasság után 1 éve özvegyültem meg. Mindig hűséges voltam az én Klárikámhoz. Minden nap még most is mély szeretettel gondolok Rá. Zsófikám! Mellettem megtalálod majd a boldogságot. Úgy foglak szeretni, mint ahogy az én egyetlen Klárikámat szerettem. Reggel forró csókkal ébresztelek majd.  Kávé-t is vinnék neked az ágyba, de mi a Klárikámmal soha nem kávéztunk. Tudod, nem tesz jót a vérnyomásnak. Egészséges életet élek. Minden nap kerékpározok 4-5 kilométert. Hamarosan, ugye, találkozunk?  Küldök képet, ha gondolod! Szeretem a magyaros ételeket. Ugye, tudsz főzni? Segítek majd a főzésben. Klárikámnak is mindig segítettem.  Esténként mindig tévézgetek. Ezután már együtt is tévézhetünk. Megbeszéljük, hogy milyen pitét süssél, és esténként majd elfogyasztjuk.  Ugye, sütni is tudsz?  Ha nem, az sem gond, majd megtanulod. Alkoholt nem fogyasztok.  Már nyugdíjas vagyok.  40 év kemény munka van mögöttem. A fizetésemet mindig becsülettel haza adtam. Ha már együtt fogunk élni, a nyugdíjamat neked is odaadom és Te beosztod a pénzt. A mai világban nagyon takarékosan kell élni. Ahol lehet, meg kell fogni a forintot. Nem szoktam leveleket írni, de Te nagyon megtetszettél. Véletlenül láttam meg a hirdetésedet. Ha akarod, a lakást is átrendezhetjük, bár nem akarom. Írjál hamar.

Hódolattal: Jenő

Na, Zsófi, erre válaszolj! Igen, válaszolni fogok, csak még gondolkodom a válasz mondatokon. Ó, kattintok még egyet.  Katt! Nézek a monitorra, igen, ez már izgalmasabb számomra. Jaj, fotó is van! Szuper! Sétálunk, kéz, a kézben. Ő Rám néz és én megsimogatom az arcát, majd hozzábújok. Már megint álmodozok, de álmodozni jó!  Most azon töprengek, mit írjak Jenőnek. Közben bekapcsolom a kávéfőzőt. Veszek egy lazító fürdőt, közben álmodozok kicsit még.

Folyt köv.

Lehet, hogy délután sütök egy pitét. Valahogy megkívántam

HUBA

Bemutatom Hubát

Huba egy új figura, kinek élete sokszor olyan, mint a mese, de van olyan, hogy nem történik semmi sem, igaz, ez nagyon ritka.

Huba egy furcsa figura, aki 35 évesen a maga ura szeretne lenni, de nem igazán sikerül neki. Így mást nem tehet, mint a profitot, amit magának szeretne, azt másnak termeli meg.

Okos ez az ember, mondják sokan, főleg azok, akik kevésbé ismerik és nem is értik, miről beszél, mert sok ember számára ismeretlen szavakból szövi mondatait. Na és persze olyan is akad, aki utálja a Hubát, mert ők azt mondják, beképzelt és fent hordja az orrát.

Huba szereti a munkáját és a nőket. Szeret okosakat, és bölcseket mondani. Néha nem árt szavára odafigyelni, mert lehet belőle tanulni.  Az értékesítés a területe, amiben profi az emberke, mert elad ő mindent, ami a raktáron maradt.

Huba kedvence a víziló. Ami a hasát illeti, szeret mindent, ami húsból van. A lakás legyen tiszta, a ruha, jól szabott, és divatos. A cipő legyen bőr, ha lehet. A kocsi fúllosan extra és száguldjon, mint a villám, mert az idő pénz és abból soha nincs elég.

Ez mind Huba. Szereti, ha a nőn szoknya van, mert így a láb vonala szeme előtt van, de elmegy a farmer is a női testen, ha feszül rendesen. A kis kosztüm, pedig vágyat ébreszt benne, hogy a hölgyeményt randevúra hívja. Nincs bélyeg gyűjteménye, mert ő trófeákat gyűjt, de azokkal nem dicsekszik, mert aki ismeri, tudja, jó sok van neki.

Legközelebb már Huba mesél magáról, és arról a világról, amiben él. Először bemutatja majd a főnökét és mesél kicsit a nőkről és minden alkalommal mond valami bölcset, ami köré szövi történetét.

Aki kíváncsi Hubára, térjen vissza.

A főnököm

Kézcsókom a női nemnek, üdv a férfiaknak! Köszönöm a bemutatást, de most már átveszem a szót és én szövöm tovább.

Napi bölcseletem:

Amennyiben a főnököd nő, soha ne kezdj ki vele, mert akkor mellette, le kell horgonyozni ,és nem lehet tovább menni, mert, ha megteszed és tovább evezel, előbb-utóbb munkanélküli leszel.

/Huba/

Az én főnököm is nő. Hogy ez most jó, vagy rossz? Inkább úgy mondanám, nem ugrálok a boldogságtól. Nagy mellein elidőzök néha szemeimmel, körbesimogatva, de ne tovább! Nem mondom, hogy még nem kívántam meg, de nem annyira, hogy lépjek. Úgy voltam vele, hogy eggyel több, vagy kevesebb, végül is mindegy. Van még nő a földön elég és ez a Hubának elég.

Na, a főnökömnél maradva. Haladjunk sorban, fentről lefelé. Az arca szép és sima. Ránc az nincs rajta. Na, de nem is csoda, még csak harmincegy a lelkem. Kicsit lejjebb a tokáját feledheted. A mellét már említettem. A dereka? Hát nem az a darázs. Addig jó is, amíg nem ül le, de mikor lecsüccsen, a redők egymáson pihennek szépen. Nem valami izgató, legalábbis nekem. Na, menjünk tovább. A fenekét azt érinteném néha, olyan jó lenne rácsapni. Méreteit nézve óriási. Na, mi van még? A combja, jó vastag. Nyári melegben összeérnek. lábfeje hanyagolható, nem érdemel szót.

Na, ő az én főnököm, ki számodra sem ismeretlen már. Süni, fekete haja van. A szeme barna. Amúgy kedves és aranyos, mert mindig mosolyog. Dorgálni is úgy szokott, hogy mosolyogva mondja: Huba! Huba! A múltkor, mikor mindenki ott volt, elénk toppant és így szólt:

-Figyeljen most Pest és Buda, mert világgá megy Huba. /Mókás vagy kislány, dünnyögtem magamban, de hagytam, had folytassa./

Közben mindenki tapsolt, hogy milyen mókás ez a lány, ki néha azt hiszi, ő a királylány, de eddig még nem láttam fehér lovon, csak szürke buszon. BKV, jut eszembe, ami nálam a „Be-Kéne-Vételezni” rövidítése, de hagytam a dolgot, mert ugye, magamnak ártani nem akartam, így hallgattam tovább a kismadár hangját.

-Ami számára nem más, mint egy munka. – folytatta. /Tudom, galambom, hisz mindig munka vár rám, mondtam magamnak, de közben figyeltem./

-Kapsz pár találmányt, elindulhatsz oda, ahol eddig még nem járt más csak Zsolt. Ő nem járt nagy sikerrel, de ezt most hagyjuk. Ott kell neked eladni azt, ami a nyakunkon maradt.

/Ja, a sivatagban sót eladni. Neki mindegy, csak fogyjon a raktárkészlet./

-Útközben tanulmányozhatod az új találmányokat, és így elmondhatod, hogy az idén sikeres évet zártál, mert tanulmányi úton is voltál.

/Mennék én útra, csak nem arra, szívem, amire Te küldesz. A tanulmányozást pedig, én kicsit másként képzelem, hisz szeretem érinteni a találmányt, lent, fent, mindenhol./

Jó vagyok nála, és sok mindent elérhetnék, de nem, köszönöm szépen. Szeretem a nőket, nem tagadom, de nem mindenáron, ez a hitvallásom. Jól elvagyok, mert dolgomat elvégzem, amiben hiba nincsen. Kitanultam a szakmát, és én mondom, olyan nincsen, ami rajtam marad. Egyetlen hiba van ezzel csupán, hogy a bevétel nem nekem dukál, de eljön a nap egyszer, mikor úgy ébred a Huba, hogy a maga ura. Majd meglátjátok, nem tévedek.

Hamarosan visszatérek, akkor majd a munkáról mesélek. Addig is szeressétek egymást, mert úgy szebb a világ.

Csók és csoki, viszlát, puszi!

Két nő karjaiban

• Jó reggelt Misikém. Látom, nagyon gondterhelt vagy. Mi lesz veled így egész héten, ha már hétfőn reggel ilyen sok gondod van?
• Jó reggelt Pista. Látszik rajtam, hogy emésztem magam?
• Mi az, hogy látszik? Olyan vagy, mint aki a világ terheit vette magára.
• Nagy a gondom. Nem tudom, hogyan csináljam a dolgokat és most fel van adva a lecke. Döntenem kell hamarosan, de én nem akarok. Jó, ugyan a logisztikám, de kezd borulni a bili, ahogyan szokták mondani.
• Mesélj már! Felcsigáztad az érdeklődésemet. A másik dolog pedig az, hogy tudod, szívesen segítek, ha tudok. Na, mesélj.
• Zsuzsa és Gréta.
• Kik ők?
• A két nő az életemben.
• Jaj, barátom! Nekem csak egy nő van az életemben huszonöt éve. Valahol irigyellek, de mi van velük?
• Vannak nekem. Szükségem van mind a két nőre. Igaz, szeretek még flörtölgetni is közben, de ez a két nő az, akit szeretek.
• Két nőt szeretsz? Ez, ám a szerelem!
• Nem, szerelmes csak az egyikbe vagyok.
• Akkor, minek a másik?
• Nehezen érthető, tudom, de próbálom elmesélni.
• Zsuzsa a szerelmem. Imádok vele lenni és olyan csodálatos vele minden perc. Remegek testéért és remeg a testem is a fájdalomtól, ha nem vagyok vele, mert hiánya úgy fáj. Őt, nem olyan régen ismertem meg és szerelem volt első látásra. Szeretném vele leélni az életem hátralévő éveit.
• Na, mi itt a gond? Boldog ember lehetsz.
• Nem vagyok az, mert ott van Gréta is, akit már úgy mondanám ezer éve ismerek. Nagyon szeret és őrülten szerelmes belém. Sokat köszönhetek neki, mert mindig mellettem volt, ha gondom volt. Az a gond, hogy tudod őt soha nem tudtam szerelemmel szeretni, csak szeretettel. Volt egy időszak mikor azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé, de nem az volt. Csupán, azért éreztem így iránta, mert magányos voltam és nem volt más nő az életemben. Ámítottam magam, hogy szerelmes vagyok belé, de gyakran éreztem azt, hogy nem kerek a dolog. Az ágyban sem találtuk meg a közös hangot. Bár, ő mindig azt mondta, hogy imádja, mikor egybefonódunk, de számomra csak fájdalmas pillanatok voltak. Nem kívántam őt soha. Mindent kitaláltam, hogy ne kelljen együtt lennünk. Ideges voltam, és ma is az vagyok, ha megyek hozzá, mert tudom, magamhoz kell ölelni, hisz ellenkező esetben elveszítem őt. Szegénykém, még mindig azt hiszi, hogy szeretem, bár már hónapok óta nem igazán mondom neki, hogy szeretlek. Vannak pillanatok, mikor megkérdezi, hogy mondd, miért játszol velem? Te, már nem is szeretsz engem. Nehéz ilyenkor megszólalnom.
• Nem értelek. Engedd el ezt a nőt, hisz van, akiért a szíved dobog. Nem láncolhatod magadhoz, mert ez bizony az, még ha te nem is veszed észre. Engedd, had legyen boldog ő is. Ennyivel tartozol neki, ha szeretted és sokat köszönhetsz neki. Tudod, az őszinteség nehéz, de célravezetőbb, mint az, amit csinálsz. Úgy, érzem, már nem is szeretet az, amit érzel iránta, hanem szánalom és egy kellemes érzés, amit kapsz tőle, mikor ott vagy nála.
• Nem akarom elengedni, mert amúgy egy fantasztikus nő. Jókat tudunk beszélgetni és tudom, bármikor számíthatok rá. Egyetlen nő az életemben, akiben bízhatok és tudom, soha nem hagyna magamra a bajban, de nem tudok vele élni. Egyszer volt egy kis vitánk, mert gyanakodott, hogy más nő is van az életembe. Na, nem tévedett sokat, de én tagadtam. igaz, nehéz volt megmagyarázni neki, hogy a hétvégéim mindig foglaltak és hét közben sem nagyon érek rá. Sírdogált, néha dühös volt, de szeretett, imádott tovább. Ekkor, én idegességemben azt mondtam, legyünk csak barátok. Érted, barátok, testi kapcsolat nélkül. Ó, de örültem volna, ha erre rábólintott volna, de nem. Azt mondta, ez lehetetlen. vagy velem, vagy nélkülem. Most, viszont az a gond, hogy egyre gyakrabban mondja, hogy költözzünk össze, és éljük együtt az életünket. Na, ezt nem akarom. Nehéz minden nap valamit kitalálni, hogy miért várjunk még ezzel. Remeg a léc, mert látom, ő már, ezt az állapotot nem fogja sokáig elfogadni. Ismerni is ismerem annyira, hogy egyszer úgy rám csapja az ajtót, hogy soha többé nem láthatom. Tisztában vagyok azzal is, hogy ez olyan fájdalmat okozna neki, amit talán soha nem dolgozna fel, de meg fogja tenni, még akkor is, ha belehal, mert örökké nem fog rám várni.
• Nem igazán értelek. Szakíts vele, és ott van neked a nagy szerelem.
• Ez, igaz, de Zsuzsa még nem szeretne velem élni és azt a nagy rajongást nem is érzem, mint amit Gréta részéről érzek, bár nagy a szerelem köztünk. Bizonytalan a kapcsolatunk kimenetele még és mit csinálok, ha egy napon azt mondja, nem akar többet? Grétához akkor, már nem mehetek, ha most azt mondom neki, hogy vége.
• Eddig, ahogyan mondod elég jól működtek a dolgok, akkor most mitől félsz ennyire?
• Attól, hogy Gréta elvárja, hogy lépjek.
• Lépjél!
• Nem tudok. Látom rajta, hogy emészti ez a helyzet és sokat sír mostanában, de tudod még a könnyeit sem töröltem le az utóbbi időkben, mert Zsuzsára koncentrálok. Már, háromszor kérte, hogy döntsek így vagy úgy, mert ő nem bírja így tovább, de én mindig időt kértem.
• Jóságos ég! Mit érezhetett az a nő. Tudod, az én feleségem olyan, mint a Te Grétád. Mindig mellettem volt és nem csak a jóban. Sokat köszönhetek neki. Ezért, nem csaltam meg soha. Nem vitt volna rá a lelkiismeret. Voltak szép nők az életben, akivel szívesen eltöltöttem volna néhány órát, de akkor, mindig eszembe jutott, hogy vár engem valaki odahaza, akinek én jelentem a világot és viszont. csúnya játékot űzöl barátom. Félek, hogy ahogyan mondani szokták, két szék közül a földre esel, de ezt csak magadnak köszönheted majd. Most, min agyalsz?
• A heti beosztást próbálom összehozni, úgy, hogy mindkét nő elégedett legyen.
• Na, ebben ne várd a segítségemet, mert ismered a véleményem. Inkább tedd rendbe az életedet és tiszteld azt, aki szeret és bízik benned annyira, hogy őszintén elmondod neki, hogy itt a vége. Azon, pedig ne is lepődj meg, ha nem kíván a barátod maradni. Dönts, gyorsan, mert én, már hallom, hogy csapódik az-az ajtó. Na, megyek, felhívom a feleségemet és elmondom neki, hogy mennyire szeretem. Már, biztosan izgul, hogy mi történt velem, mert tudod, hogy minden reggel mikor beérek, egyből felhívom, de most rád figyeltem barátom.

Valentin - napi tánc

Napok és hónapok. Ünnepek és hétköznapok. Boldog és boldogtalan percek, évfordulók követik egymást és ahhoz, hogy életünk megváltozzon, elég egy pillanat.  Lehet, hogy emlék marad csak a történetből, de lehet, hogy megkapjuk azt, ami számunkra a legnagyobb boldogság.

Ezen gondolatok keringtek Zsuzsa fejében kora reggelen, mikor íróasztalát rendezgette, egy nagy cég irodaházának harmadik emeletén, ahol dolgozott. A számok világában élt nap, mint nap. Kis merengést váltott ki belőle a sok piros szív látványa, ami az óriási iroda íróasztalait borította. Tavaszi virágok és szív formájában sütemények és csokik mindenhol. Különleges nap ez a mai, hisz Valentin napi bál lesz, amit a vállalatnál minden évben megrendeznek. Éveken keresztül nem akart tudomást venni erről a napról, hisz ostobaságnak tartotta. Szeretni minden nap lehet, nem kell ahhoz ünnep, morogta minden évben. Talán az egyedüllét tette, hogy ez volt a véleménye, mert lelke mélyén Neki is jól esett volna, ha valaki azt mondja, szeretlek. Évek óta magányosan élt, mert még a régi szerelmét, Tamást, szívében már rég eltemette és mivel hosszú folyamat volt ez, a boldogságot nem is kereste. Majd jön, ha jönnie kell, szólt, ha valaki erről kérdezte és legyintett, jelezve, hogy ezzel a témát lezárta és a beszélgetést befejezte.

Most viszont nagyon várja az estét, a Valentin napi bált. A gondolttól mosoly ült ki z arcára. Lassan megfordította az asztalon a ceruzatartót, mintha zavarná az, hogy a ceruza van közelebb hozzá és nem a toll, majd belesüppedt a székébe és bekapcsolta a számítógépet. Megkeresett egy képet és a képernyőt megsimogatva emlékezni kezdett, az egy évvel ezelőtt történtekre. Közben megérkezett Fanni is, aki szintén könyvelőként dolgozott és Vele szemben ült. Köszönt Neki, majd felidézte azt a beszélgetést, ami tavaly zajlott le közöttük.

- Olyan magányosan élsz! Kéne tenni valamit, mert vénlány maradsz és besavanyodsz. – mondta Fanni egyik nap. Zsuzsa részéről a válaszismerős volt és kézmozdulatok sem maradtak el.

- Most hiába intesz le, akkor is elmondom, amit szeretnék. Óriási ez a cég. Nem igaz, hogy nem találsz magadnak valakit. Az a gond, hogy Te nem is akarsz, mert bezárod a lehetőségek ajtaját, de úgy, hogy csattanását még én is hallom. Radírozd már ki emlékezetedből Tamást örökre, mert nem érdemli meg, hogy a szívedben hordozd. Hallod?!  Ébresztő! Vár a boldogság! – mondta közben odalépett az ablakhoz és kitárta. A friss levegő úgy áramlott be, hogy simogatóan körbe táncolta Őket.

- Na, látod? Nyiss és így fog áradni feléd a boldogság. – Zsuzsa nem szólt semmit. Pár nap múlva később kezdett, mert szerelőket várt, akik vízórát cseréltek a lakásában. Igaz, azt ígérték, kilencre végeznek, de hogy is történhetett volna másként, mint általában ilyenkor lenni szokott, csak tíz után végeztek. Zsuzsa gyors léptekkel rohant a munkahelye felé, mert tizenegykor értekezlet volt és arról nem igazán lett volna szerencsés késni. Van még öt percem, egy kávét veszek gyorsan, döntötte el, mikor az épületbe lépve a nagy fali órára tekintett.

A büfében ketten voltak előtte. Így idegesen toporgott, de végre a forró kávéval a kezében elindult a lift felé. Közben táskájából próbálta a dossziékat előhúzni, hogy azzal is időt nyerjen, míg egyszer csak egy óriási csattanás, mitől keze könnyebbé vált, mert a kávé a kezéből a földre zuhant és valami útját állta.  Olyan falszerű, de sokkal puhább és isteni illatú. Cipőjén látta a kávét szétterülni, miközben idegesen felpillantott és ott állt előtte egy férfi, aki a falat képezte, aminek sikerült neki futnia.

- Sajnálom, kisasszony, de nem figyeltem!

- Én kérek bocsánatot, de, mint egy mérgezett egér rohantam, mert késésben vagyok.

Zsuzsa részéről zavart mosoly. A férfi arcán boldog mosoly viszonzásként. Viszlát, viszlát. És Zsuzsa mögött már csapódott is a lift ajtó. Ez január közepe felé történt. Érdekes módon a különös találkozás után többször összefutottak a liftnél, vagy az ebédlőben, de mosoly és köszönésen kívül nem történt semmi. Mesélte is egyik délután Fanninak, mikor pont egy franciakrémessel küzdöttek a kilók ellen, hogy olyan furcsa ez az egész, eddig soha nem láttam, most meg szinte nincs olyan nap, hogy ne fussunk össze. Lehet, hogy csak mostanában került a céghez.

- Tetszik Neked!

- Nem, nem tetszik, csak … Na, jó! Nagyon jóképű, van benne valami.

- Aha! Valami? Értem!

Teltek múltak a napok, míg elérkezett a bál napja. Szokás szerint mindenki szívekkel díszítette az asztalát és egész nap a beérkező e-mailek varázsától mosolyogtak az arcok.

- Zsuzsi! Délután bulizunk! Te is kikapcsolódsz legalább és lehet, hogy Ő is ott lesz.

- Nincs kedvem menni. Ugyan, minek bulizzak, ha egyáltalán nem vágyom rá.

- Nem kéne a főnökség haragját magadra vonni. Tudod, hogy megjegyzik, ha valaki nincs ott. Egy évig hallgathatod, hogy nem vagy csapatjátékos. Megéri?

- Tudom, ezért megyek el.

Délután hatkor kezdődött a bál. Zsuzsa, gondolta, gyorsan letudja a dolgot, szépen rámosolyog mindenkire, aki számít és már el is tűnik. Hazafelé beugrik egy kis kínaiért és a vacsora is letudva. Mosoly ide, mosolyod, különböző zenei stílusok váltották egymást. Mindenki kedvére szerettek volna járni ezzel.  Így a lakodalmastól a rock zenéig minden volt, félórás váltásokban. A mulatósnál, kék a szeme, meg, akinek nótája nincsen. Igen, a szemem kék. Nótám is van, de minek gondolni rá? Azért, hogy könnyeket csaljon a szemembe? Nem! Rock. Ahhoz meg olyan életigenlés kéne, ami most nincs bennem. Nem, nincs kedvem az egészhez, elemezte önmagának a helyzetet.

Rengeteg süti csalogatta kóstolásra, de nem igazán kívánta, de egy óriási csoki szívnek nem tudott ellenállni, olyan szép volt. Ragyogott a csoki rajta és alig várta, hogy beleharapjon. A csoki szívért nyúlt, miközben órájára pillantott és látta, hogy kilenc lesz öt perc múlva. Így elment az idő? Mélyen elgondolkozhattam, mert nem is vettem észre. Szokás szerint kilenckor kezdődött a keringő. Ilyenkor minden férfi azt a nőt kérte fel táncolni, aki szívének a legkedvesebb. Gyorsan szalvétára teszem a sütit és már itt sem vagyok.

Piros szalvétára helyezte a sütit és a kijárat felé indult, de hirtelen elhatározással leemelte a szalvétáról a szívet és nagyot harapott bele. Ó, de finom! Boldogságot okozott Neki az íz harmónia. Kénytelen vagyok még harapni belőle, olyan jó, és harapott. Pont a kilincset érintette keze, hogy elhagyja a termet, mikor háta mögött valaki megszólalt.

- Kisasszony! Felkérhetem?

Megfordult és ott állt Ő, kit várt lelkében, de nem hitte, hogy összefutnak.

- Én! Én! – nem igazán tudott megszólalni, mert szája tele volt a süteménnyel. A férfi rámosolygott, majd a zsebébe nyúlt és elővette zsebkendőjét és Zsuzsa felé nyújtotta.

- Parancsoljon!

- Jó ég! Csak nem csokis a szám? – a férfi nem szólt, csak mosolygott. Zsuzsa gyorsan megtörölte száját, miközben köszönömöt mondott.

- Szeretném, ha elfogadná a virágomat.

A férfi előre emelte a háta mögött várakozó jobb kezét, amiben egy csodálatos orchidea volt bársony szalagra kötve. Óvatosan a nő kezére kötötte és az orchidea karkötőként ékeskedett Zsuzsa kezén.

- Csodálatos, köszönöm!

- Nem szerettem volna, ha tánc közben meg kellett volna válnia a virágtól, ezért gondoltam, így velünk lehet.

Boldog tánc volt. Szemükben csillogott a fény. A bál után sétáltak még a Duna parton. Csodálatos Valentin nap volt. Ennek ma lesz egy éve, mondta és megsimogatta a monitort, amin az orchidea karkötő volt.

- Zsuzsi! Hoztam sütit. Gyere, kóstoljuk meg, olyan pompásan nézettei, hogy nem tudtam otthagyni. Fanni bontani kezdte a selyempapírba csomagolt csodát Hamarosan óriási csoki szív bukkant elő.

- Na, kóstold! Este bál! Ugye, jöttök? – Zsuzsa arcára óriási mosolyt varázsolt a csoki szív látványa.

- Természetes! Ki nem hagynám! Imádom a Valentin napot. Ne nézz már ilyen csodálkozva! Igen is szép ünnep! Miért baj az, ha egyszer egy évben megduplázzuk a szeretetet? Az senkinek nem árt, mert szeretetből soha nem elég. Tudod, azt mondom, légy szerelmes egy valakibe és szeress mindenkit az év minden napján, de Valentin napkor duplázd ezt meg, had legyen mindenki szívében öröm és boldogság.

Ne bánd

Ne bánd meg soha, hogy szerettél,

még akkor sem, ha a végén sírtál,és nem nevettél.

Ne vedd magadra a bántó szavakat, amit kaptál.

Feledd, hogy hiába vártál.

Ne szégyelld, hogy őszintén szerettél,

és szerelemmel öleltél.

Feledd, hogy nem volt ott veled,

mikor fájdalmasan hullt a könnyed.

Te sírtál, ő nevetett, de

fordul majd a kocka, és

az élet mosolyt varázsol arcodra.

Ne feledd, minden csak átmeneti, mert

aki ma sír, az holnap nevet, mert

aki szeretni tud, azt az élet is szereti,

még akkor is, ha olykor próbára teszi.

Hittel, lehet élni, de aki csak hiteget,

azzal nincs dolgod tovább.

Engedd, had járja útját.

Ne kívánj neki soha rosszat, még akkor sem, ha

a legfájdalmasabb perceket tőle kaptad, és

lelkedben örökké érezni fogod a sebet.

Fájnak a szavak, és a tettek, pedig Te nem tettél mást,

csak szeretted, és minden szavát elhitted.

Ez, lett a Te lelki sebed.

Ne bánj semmit, amit érte tettél, hisz szerettél.

Meglátod, boldog leszel újra, mert

az élet feléd sodor majd valakit, aki

úgy fog szeretni, ahogyan ma még el sem tudod képzelni.

A szeretett otthon

Nézem a hirdetéseket, gondolván, már mindent láttam, de mekkora tévedés, mert érnek még meglepetések bőven. Most, amiről szólok az egy, eladó ház hirdetés lenne, de szóhoz nehezen jutok. Már, nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, mert amit látok az ledöbbent. Az, hogy egekben az árak, nem lep meg és most nem is ez a lényeg, mert az, hogy mi mennyit ér, arról órákon át vitatkozhatnánk. De, ha van, aki egy ólért ad 20 millát, hát legyen. Vele, boldog legyen. Igaz, szalmát is kap hozzá. Így, már-már meg is van a hálószoba. Romantikázhat, ha akar. Mikor, úgy kezdődik egy hirdetés, hogy szeretett otthonunk eladó, akkor kíváncsian nyitja meg az ember, mert arra számit, hogy átjárja az otthon melegének az érzése, hisz szeretett otthonunk csak az lehet, ahová sok kedves emlék köt. Amiben benne van két kezünk munkája, ahol féltve ápoljuk értékeinket. Szeretett otthon az lehet, amiben benne van mindennapjain boldogsága, ahol minden egyes darabhoz lelki kötődésünk van. Csendes kis meleg zúg és sorolhatnám. Na, ezzel az érzéssel nyitottam meg a napokban egy hirdetést. Szóval, szeretett otthonunk (Ma, már feltételezem, azért kezdte ezzel, mert valahol gondolom hallotta, hogy erre harapnak a vevők. )

Szóval: Szeretett otthonunk eladó. Eddig jó. Falazata vályog, itt-ott tégla. A vályog jó, de hol a tégla? Valahová biztosan beépítette Béla, de a képen nem látható. Majd megkeresi, aki megnézi. Repedés mentes, nem vizes, a tető stabil. De, lássuk a képeket. Nem tudom, hogy a repedés hol kezdődik, de már az első képen látható, hogy hosszanti repedés osztja meg a két ablak közötti falat. Az utcafrontról is látható, hogy nem egy cérnaszál akadt fel a falon. Tovább haladva, a fal derékig felázva. Ez mi lehet? Talán a kacsaúsztatóból terelték erre a vizet a kacsák? Biztosan, mert ugye a ház nem vizes. A bejárati ajtó kicsit görbe, de lépjünk be rajta. Itt egy veranda fogad, vagy divatosabban előtér. Ablakai kicsi kockákból állnak össze. Néhány üveg hiányzik. Így, már a klíma is megoldott. Száradó ruhák uralják a teret. Szemben a konyha, de olyan zsírosa a kő, hogy csúszva érkezhet az ember a mosogatóhoz a tányérokkal. Nem is időzök a képnél sokat, mert van még két szoba és a fürdő. Mindkét szoba mennyezetén beázás foltok, bár lehet, hogy freskóknak mondja, mert beázás ugye nincs a tető stabil. Két heverő az egyik szobában. Egyik két méter magasan ruhákkal teledobálva. Olyan otthonos. A másik szobáról nincs is kép igazán csak egy földön heverő cipő, amiből látom, hogy nincs parketta vagy padló. Hepehupás beton az egész. Már csak a fürdő van hátra, de mikor meglátom, szívesebben mennék hátra. Csempék itt-ott hiányosak, de ahol van ott is hol fehér, hol sárga. Itt, már azt kérdezem, hogy mondd, mit szerettél rajta? Mitől volt ez számodra a szeretett otthon? A kád vastagon vízköves. A csap rozsdás. A kézmosó sarokba dobva, majd legyen rá az új tulajnak gondja. Keresném még a wc-ét, de nincs. Legalábbis képet nem találtam. Biztosan pottyantós van kint valahol. Elég is volt a benti séta. Még néhány külső kép a tetőt mutatja, amin van cserép, de elég rozoga alapokon pihen. Van melléképület, amiről azt mondja, hogy sok lehetőséget kínál. El is gondolkodom nyomban, hogy azonnal bontandó vagy várhat még egy- két hetet. A kert gondozott és ápolt. Ja, dzsungeltúra remek helyszíne lenne, az tuti. Aki megveszi nem fog unatkozni. Ez lenne egy szeretett otthon? Legalább őszinte lenne, és azt írná, hogy szabadulni akarok tőle, mert repedt, vizes, és felújítani nincs se kedvem, se pénzem. Ugye, ilyen esetben másként nézne rá az ember és más érzést keltenének benne a képek, mert talán látná benne a lehetőséget. Sok sikert, mondom, és bezárom a hirdetést. Többet nem is nézek, mert egy napra elég volt ez bőven. A végén az árát látván, ki is kerekedik a szemem, és el is fogyott minden szavam.

Jenő levelei

 Bemutatom Jenőt

Jenő, nem ismeretlen azok számára, akik olvassák a Zsófi naplóját. Ott, már olvashattunk egy-két levelet Jenő tollából. Igaz, még a Zsófi naplója nem ért véget, még több héten át folytatásokban olvashatjuk. DE! Talán, nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, hogy nem ő miatta dobban meg Zsófi szíve. Sőt, egy idő után már a mi Jenőnk, nem is kap választ soraira, de őt, ez nem zavarja, mert napról, napra, újra, és újra ír. Ezekbe a levelekbe kapunk majd betekintést, ha olvassuk majd őt, hétről, hétre. Hol kedves, hol idegesítő, hol humoros írások ezek. Gyakran fognak mosolyt csalni az olvasó arcára a sorok, de a fejünket is csóválhatjuk majd. Egy biztos, egy idő után már hiányozni fognak, mert kis mosolyt csal majd arcunkra, és mosolyra szükségünk van. Lehetne mélyebben is elemezni Jenő lelkét, de az már egy komolyabb feladat, és nem is ezért született ez a rovat. Aki esetleg magára ismerne Jenőben, az csak a véletlen műve lehet, mert szerintem Jenő csak egy van.

 Jó olvasást, szórakozást, kikapcsolódást kívánok a levelekhez.

Kezdésnek, néhány részlet még azokból, amelyek a Zsófi naplójában találhatóak. Így, kicsit jobban megismerhetik azok is Jenőt, akik eddig még nem olvasták a naplót.

Kedves Zsófi!

30 éves boldog házasság után 1 éve özvegyültem meg. Mindig hűséges voltam az Én Klárikámhoz. Minden nap még most is mély szeretettel gondolok Rá. Zsófikám! Mellettem megtalálod majd a boldogságot. Úgy foglak szeretni, mint ahogy az Én egyetlen Klárikámat szerettem. Reggel forró csókkal ébresztelek majd.  Kávé-t is vinnék Neked az ágyba, de Mi a Klárikámmal soha nem kávéztunk. Tudod, nem tesz jót a vérnyomásnak. Egészséges életet élek. Minden nap kerékpározok 5 kilométert. Hamarosan, ugye, találkozunk?  Küldök képet, ha gondolod! Szeretem a magyaros ételeket. Ugye, tudsz főzni? Segítek majd a főzésben. Klárikámnak is mindig segítettem.  Esténként mindig tévézgetek. Ezután már együtt is tévézhetünk. Megbeszéljük, hogy milyen pitét süssél, és esténként majd elfogyasztjuk.  Ugye, sütni is tudsz?  Ha nem, az sem gond, majd megtanulod. Alkoholt nem fogyasztok.  Már nyugdíjas vagyok.  40 év kemény munka van mögöttem. A fizetésemet mindig becsülettel haza adtam. Ha már együtt fogunk élni, a nyugdíjamat Neked is odaadom és Te beosztod a pénzt. A mai világban nagyon takarékosan kell élni. Ahol lehet, meg kell fogni a forintot. Nem szoktam leveleket írni, de Te nagyon megtetszettél. Véletlenül láttam meg a hirdetésedet. Ha akarod, a lakást is átrendezhetjük, bár nem akarom. Írjál hamar.

Hódolattal: Jenő

Kedves Zsófi!

Nagyon örültem a válaszodnak. Tudod, nem reménykedtem abban, hogy fogsz írni. Bevallom, nem TE voltál az első, akinek írtam. Igaz, előző levelemben azt mondtam, hogy nem szoktam társkereső levelekre válaszolni, de ez valójában nem igaz. Rengeteg levelet írtam már, de választ alig-alig kaptam. Tudod, mióta az én Klárikám itt hagyott, azóta nem találom a helyem a világban. Keresem azt, ami nincs. Keresem azt, ami a Klárikámmal elment: a boldogságot. Tudod, néhányan válaszoltak ugyan, de azokkal én nem szeretnék kapcsolatba kerülni. Úgy érzem, csak a lakásom, meg a pénzem érdekli Őket. Volt, akinek gyereke is van, s bennem látta helyzetének a megoldását. Nem, én gyereket már nem akarok nevelni. Belefáradtam már az ilyesmibe. Kaptam durva leveleket is, amiben azt írták, hogy: mit képzelek, én a Klárikámról áradozok és társat keresek. Nem tehetek róla, de még mindig szeretem Őt. De tudom, hogy Téged is tudnálak úgy szeretni, mint Őt szerettem. Számomra a Te leveled nagyon kedves volt. Senkitől még ilyen szép levelet nem kaptam. Drága Zsófiám! Kérlek, írj nekem. Nagyon szeretnék találkozni Veled! Hidd el, jó lenne nekünk együtt. Lehet, hogy bogaras vénember vagyok. A kedvedért a lakást is átrendezem.  Igaz, nem érezném úgy jól magam, de egye fene. Látod, mennyire vonzódom Hozzád? Én tudom, hogy Te pótolnád az én Klárikámat. Benned van valami, amit eddig még senkiben nem éreztem. Sugárzik belőled a szeretet és nekem arra van szükségem. Nagyon foglak szeretni, hidd el nekem! Abban biztos vagyok, hogy tudnál úgy főzni, mint az én Klárikám. Az ízek lehet, hogy nem lennének olyanok és hazudnék, ha azt mondanám, hogy legalább gondolatban nem hasonlítanám össze az én Klárikáméval, de azért megenném. Hidd el! Ha egyszer voltál már konyhában, akkor csak tudsz valamit főzni, ugye, Drágám? Jó volt olvasni azt, hogy becsületes embernek tartasz. Az is vagyok. Minden fillért odaadok majd neked, hidd el! Bár be kell osztani nagyon, mert nagy a drágaság. Mi vezettünk egy füzetet a kiadásokról.  Még a mai napig írom, hogy mire költök. A kiadások vezetésével nem terhellek majd, azt beírom én majd minden nap. Jó, hogy ezt most így szóba hoztam.  Ma befizettem a vízdíjat és még nem írtam be. Várjál egy picit! Beírom és folytatom.  Na, rend a lelke mindennek. Beírtam, Aranyom. Zsófikám! Én megtaláltam, amit kerestem! Te vagy az!  Hidd el, boldogok leszünk. Olyan szép vagy a képen! Tudnál még fényképet küldeni magadról? Boldoggá tennél vele. Nagyon várom a válaszodat! Mondd, van telefonod? Megadnád a számodat? Szeretném hallani a hangodat. Biztos az is nagyon kellemes. Írjál hamar!

Hódolattal: Jenő

Drága Zsófikám!

Olyan boldoggá tettél válaszoddal. Nagyon vártam. Olyan jó beszélgetni Veled. Jaj, de sokat beszélgethetnénk, ha Te is akarnád. Tudom, hogy nem akarsz velem élni, pedig tudnálak szeretni. Tudom, írtad, hogy ne nagyon emlegessem az én Klárikámat, de nagyon nehéz. Tudod, még mindig szeretem és hiányzik. Zsófikám! Te tudnád őt pótolni!  Érzem! Anyukám! Te dohányzol? Ez nagyon nagy csalódás nekem. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen nő, mint Te dohányzik. Na, látod, ez okozna egy kis gondot, mert itt nem dohányozhatnál. Ugyanis én soha nem dohányoztam és nem is viselem el a közelemben a füstöt. Nem baj, Csillagom, majd leszoknál róla. Úgysem egészséges. Amit a kiadásokkal kapcsolatban írsz, az megdöbbent. Tudod, Csillagom, ha nem írunk fel minden kiadást, akkor arra ébredünk egy szép napon, hogy sok mindent elfelejtettünk és viszik a házat. Na, ezt nem akarom. A kakaós csigát nem kéne bekönyvelned, mert én minden reggel készítenék Neked szendvicset. Én úgy is korán kelek.  Szívesen megcsinálom ezt Neked minden nap. Sokkal finomabb és olcsóbb is. Pánikolnod nem kéne, Csillagom, soha, mert én elhinném Neked, hogy mi, mennyibe kerül, számla nélkül is. Szerettem volna egy frissebb fotót Rólad, Anyukám! Nincs telefonod? Ma már minden telefonban van kamera. Csinálhatnál azzal egy képet. Felidegesítettél! Miért nem akarsz képet küldeni? Küldjél! Nagyon szeretném, ha írnál, Zsófikám! Kérlek, írjál nekem, mert olyan jó olvasni a soraidat. Sokat gondolok Rád:

 A Te Jenőd!

/ folyt. köv. /

Pistike segítő keze

- Gizikém, hoztam kenyeret és tejet, úgy, ahogyan kérted. Tudok még valamit segíteni?

- Köszönöm, de most másra nincs szükségem. A kulcsot tartsd magadnál, mert akkor be tudsz jönni hozzám.

- Rendben! Szólj, és jövök. A telefon mindig legyen a közeledben, mert a lábadon a gipsz még néhány hétig rajta marad, az biztos.

- Köszönöm, rendes szomszéd vagy.

- Nem is mesélted, hogyan sikerült eltörni a lábad. Jaj, képzeld, mikor mentem vásárolni, találkoztam Pistikével, az elsőről és kérdezte, hogy vagy. Csodálkoztam is. Az, a mindenki orra alá borsot törő gyerek érdeklődött. Emlékszel, mikor banánhéjakat rakott a lépcsőre, hátha valaki elesik rajta? Tíz éves, de már olyanokat csinál, hogy az embernek égnek áll a haja. Beszélni kéne már az anyjával, hogy kicsit nevelje meg.

- A Marika sokat dolgozik, hogy meg tudjanak élni. Pistike, így sokat van egyedül.

- Most még véded is?

- Neki köszönhetem, hogy nem maradtam a lépcsőházban órákra.

- Miről beszélsz?

- Tudod, valahogy rosszul léptem és elestem. Mozdulni nem tudtam. A Pistike jött, hogy segítsen. Próbált lábra állítani, de nem sikerült, és akkor elővette a kis mobilját és hívta a mentőket. Hidd el, rendes az a gyerek.

- Soha nem gondoltam volna. Az, egész ház ki van borulva a csínytevései miatt és ilyet...

- Na, látod, Katikám? Akkor, ezt is meséld el a lakóknak, mert jó gyerek, én mondom!

- Most nagyon meglepődtem.

- Megkérlek, ha találkozol vele, mondd meg neki, hogy majd látogasson meg és kérlek, engedd be!

- Na, vigyázz magadra! Megyek, ezt elmondom a Julisnak is.

Nyúlpaprikás

Józsikám! Gyere, egyél egy kis nyúlpaprikást. Nem minden nap kerül ilyen az asztalra. Finom, én már megkóstoltam, miközben készült.

- Dénesem, én erről inkább lemondok. Nekem nem ízlene a falat és különben is sietek. Jó étvágyat Nektek hozzá!

- Ennek meg mi baja? Nem szokott ilyen barátságtalan lenni.

- Dénesem, ez a nyúl miatt van.

- Mi köze a nyúlnak a hangulatához?

- Te nem is tudod?

- Mit kéne tudnom?

- A Jóska nagyon szerette a Marikát

- Melyik Marikát?

- A Nagyné lányát.

- Ja? Azt? Hisz az már ezer éve elköltözött a faluból. Na, az a szerelem nem mostanában volt.

- Nem mostanában volt, az biztos és igen, a Nagy Marikáról szólt a szerelem, de, ha állandóan közbe szólsz, akkor nem tudom elmesélni.

- Nem szólok közbe többet, de tudod, azért képben akarok lenni. Nem sokat tudok a Jóskáról, mert olyan magának való. Tudom, hogy neveli azt a sérült gyereket, ami becsületére legyen mondva, nem sok férfi vállalná, de mást szinte nem is tudok. Soha nem gondolkodtam még el az életén, de most, ahogy mondod, érdekel. Folytasd komám!

- Hallod, hogy Te mennyit tudsz feleslegesen fecsegni! Szóval nagy szerelem volt. A Jóska olyan szerelmes volt, mint a nagyágyú. A Mari meg hitegette, hogy majd feleségül megy hozzá és főz neki finomakat, meg szeretni fogja, míg él. Én nem is tudom, miért nem emlékszel erre az egészre. A Marit mindenki ismerte a faluban.

- Én is ismertem.

- Ne szólj már közbe állandóan! Szóval. A Mari szerette a férfiakat és nem is igazán utasította őket vissza. A Jóskában látott viszont valamit, amit másban nem, a jövőjét. A Jóskának volt háza. Tisztességes munkája az erdészetnél és szerelmes volt nagyon. A Mari vele gondolta leélni az életét, de nem akarta siettetni a dolgot. Mindig azt mondta, ha kérdezte valaki, hogy mikor lesz az esküvő, hogy majd eljön annak is az ideje, minek siettetni, nem szalad el a Jóska. Nem kell annak más, csak én. Szegény anyja meg úgy szégyellte ezt az egészet, hogy még a kisboltba is a szomszéd kislányt küldte, mert félt a falu szavától. Nem pocsékolta a lánya ugyan is az időt. Egy-két férfi megfordult naponta az ágyában.

- Ezt a Jóska nem vette észre?

- Már megint belezavarsz! Hiába mondtuk neki, azt mondta, hazugság, az ő kedvese nem csinál ilyet. Irigylitek tőlem, azért mondotok ilyeneket, volt a válasza. Tervezgette az életét. A Mari meg az a fajta volt, hogy szeretett Jóskától kérni. Hol epret kért, mikor már rég leérett, hol dinnyét, ami még meg sem érett, de a Jóska mindég megszerezte neki, amit akart és nem számított, mennyibe került. „Ha az én Marim szeretné, akkor megszerzem neki!” - mondta. Szegény Jóskán röhögött az egész falu. Emlékszem, mikor a Béla egyszer megkérdezte a kocsmában a Jóskától. - Hol lehet ilyen édes epret venni? - A választ várva az egész kocsma elcsendesedett, de a Jóska csak azt kérdezte, Te honnan tudod, hogy édes? - Csak gondoltam, válaszolta a Béla, mert látta, olyat kérdezett, amit nem kellett volna és barátját nem akarta még jobban megszégyeníteni. Elég volt az, hogy kapott az eperből meg a Mariból. Szegény Jóskánk még ezek után sem kapott észbe. Egy napon a mi Marikánk mit kívánt? Nyulat. Tudod, nem egyszerű egy nyulat szerezni, főleg akkoriban nem volt az, de nincs lehetetlen, ha kell, hát kell. Mosolygott Józsi arca, mikor a nyúl két fülét összecsippentve boldogan sietett a Marihoz. Hiába kopogott, nem nyílt az ajtó. Na, nem baj, bemegyek a nyári konyhán keresztül, gondolta, és leteszem a nyulat a konyhaasztalra, had örüljön a Mari, ha hazaér. Biztosan átment az anyjához, játszott el a gondolattal. Így is tett. És a konyhán át már bent is volt, de furcsa zajokat hallott a szoba felől. Mi a fene lehet az? Ki garázdálkodik a lakásban? Csendesen az asztalra rakta a nyuszit, majd lábujjhegyen elindult a szoba felé. Óvatosan nyomta le a kilincset, hogy a betolakodó ne vegye észre, hogy ő ott van, és nyakon tudja csípni alkalmas pillanatban. Jaj de jó, hogy bejöttem, mert, ha a Marimra támad az idegen, az szegény nagyon megijedt volna, játszott tovább a gondolattal, közben óvatosan bedugta a fejét az ajtónyíláson. Hát nem kellett volna, mert amíg ő gondolataival játszott, addig a Mari mással játszadozott. Nem szólt semmit. Óvatosan visszazárta az ajtót.

- Nagy bolond volt. Én, ott elrendeztem volna mind a kettőt.

- Ne szólj már bele folyton!

- Jól van, na! De, hogy lehet ilyen egy férfi? Hagyja, hogy a kedvesét öleljék tovább? Na, én megöleltem volna, abban biztos lehet a világ. Kis ribanc, összefekszik mindenkivel. Ezt a szerencsétlent meg kihasználta. Na, csináltam volna én akkora cirkuszt, hogy zengett volna az egész falu.

- Tudom, de akkor most Te nem is lennél itt, mert hűsölnél. Ahogy téged ismerlek, halálra verted volna mindkettőt.

- Abban biztos lehetsz!

- Na, szóval! Amit szegény Jóska látott, az nagyon fájdalmas volt számára, de nem szólt a Marikának, csak még többet volt vele. Szabadságot is kért az erdészettől. Egy hónap fizetés nélküli szabadságot. Mari csodálkozott is, hogy állandóan vele van, de a csodálkozásra az volt a Józsi válasza, hogy nagyon szereti és feleségül akarja venni. A Mari nem igazán akarta, hogy a Jóska bekösse a fejét, de, mikor kiderült, hogy terhes, igent mondott. Jóska pedig oltár elé vezette.

- De bolond volt!

- Az esküvőn röhögött az egész falu. Fehér ruha és gyerek, na meg egy balek. Jóska úgy volt vele, hogy volt, ami volt, ő szereti a Marit, és ki áll érte és megvédi a falu szájától. A gyerek meg úgy sem lehet másé, csak az övé, hisz Karcsi semmiféleképpen nem lehet az apa, még akkor sem, ha látta őket, hisz az még nem rég történt és az még nem foganhatott meg. Így, ő az apa és vállalja is a gyereket. Mondanám, boldog napok jöttek, de azért volt felhő, mert Marikának nem nagyon tetszett a terhes női szerep. Ideges volt állandóan és mindig pörölt a Jóskával. „Majd megváltozik minden, ha megszületik a kis csemete” nyugtatta magát és másokat is Jóska. Jött is a változás, az biztos, nem kellett sokat várni. Egy nyári napon megszületett a kislány. Boldog volt a Jóska. Talán még ivott is egy felest az örömre, mert dalolva ült a biciklin és, míg elkerekezett a szülőotthonig, mindenkinek elújságolta, hogy gyereke született. Nem volt szerencsés, mert a kislány lábak nélkül született. Mari nem is akarta látni a lányát.

- Nekem nem kell! Csinálj vele, amit akarsz, én összeszedem a cuccomat és elhagylak benneteket!

Így is lett. A Mari összepakolt és elment. Rá se nézett a lányára. Nem tudja senki, hol él, mit csinál. Soha nem jött vissza. Még, az anyja temetésén sem volt ott. A Jóska nagy szeretetben nevelte és neveli a lányt és csak esténként sír, mikor leül a nagy diófa alá, a szekérkerékre.

- Akkor az övé a gyerek?

- Nem.

- Akkor, a Karcsié?

- Nem.

- Nem és nem. Akkor kié? Úgy, csak nem pottyant a Mari hasába!

- A kislányon sok vizsgálatot végeztek, mert három éves koráig eléggé beteges volt és elvégezték közben az apasági vizsgálatot is, de, hogy ki a gyerek apja, azt csak a jó Isten tudja.

- Azt, sem tudja szegény, hogy kinek a gyerekét neveli?

- Nem.

- Hallod, én megemelem a kalapomat előtte és most már megértem, miért nem akart velünk enni. Na, fiúk, nekem már nem kell a nyúlpaprikás. Elment az étvágyam. Inkább iszok egy felest, mert ezt ép ésszel megérteni is nehéz, nem hogy végigcsinálni. Egészségetekre!

Lóci és a lóca

Lóci vágya egy lóca, amiről nagymamája mesél évek óta.  Csuda jó dolog lehet, mert lehet rajta ülni, de ez nem is olyan nagy móka. Annál izgalmasabb, hogy ki ül le mellém beszélgetni. Varázslatos lehetett véli, mert ott esténként sok történet keringett és jókat nevettek az emberek, de könnyeket is ejtettek néha, ha szomorú esemény történt velük. Más világ volt az gyerek, sóhajt nagyokat a nagyi történetmesélés közben. Figyeltünk egymásra és segítettünk is, ha kellett és néha zsebkendőbe rejti könnyeit, miközben történetét mondja. Már ebből is tudom, hogy az élet nem csak móka, néha szomorú az ember sorsa. Sok mindent tanultam már tőle az évek során. Mondtam is neki, hogy nagyi ezt könyvbe kéne szőni, had tanuljon belőle sok gyerek. Ilyenkor jókat nevet és puszit ad a fejemre.” Talán, majd egyszer Te megírod ezeket kicsi Lóci.” Na, ezen meg én nevetek, mert sokat kell ahhoz tanulnom, hogy úgy tudjam elmesélni a történeteket, hogy valaki is elolvassa, de ilyenkor megfogadom, ha másért nem is, de legalább ezért okos leszek, és majd mesélek annak, aki kíváncsi arra, hogy milyen is volt az a lóca. Mert maga volt a csoda, én mondom. Ma is kéne ilyen lóca, mert mesélni volna mit az biztos, és sok jó szó is kéne az embereknek. Nagyikának ötletemet fel is vetettem. Kicsit gondolkodott, majd így szólt.

• Koravén vagy te gyerek, de hát nem tehetsz róla, ha öreganyád tele beszéli a fejed. Tudod Lóci, ma is vannak padok, de ott nem nagyon beszélgetnek az emberek. Mindenki magába fordult és csak a saját élete körül forog a gondolata. Nem akarnak, már megnyílni az emberek egymásnak, mert talán félnek kiadni érzéseiket. Ma, tudod mi a lóca? Az internet és a közösségi oldalak. Itt osztják meg az emberek életük történéseit, de csalóka ez a világ, mert sok az álarc és hamis sok mondat. Megtévesztő ez a világ, mert hamis álmokat kergetünk benne., de ami a legfájdalmasabb, hogy ha véletlenül találkozunk egymással az utcán, mint egy idegenre úgy nézünk egymásra. Milyen szép is lenne, ha ezen a felületeken inkább időpontot egyeztetnének az emberek, hogy mikor és hol találkoznak. Jó lenne, mert több lenne a szeretet és ez által boldogabb lehetne minden ember. Vén öreg gondolataimon csak nevetnek sokan és azt hiszik, hogy a szeretetről már csak ilyen vén lelkek álmodoznak. Ma, már ciki a romantika. Remélem jól használtam a szavakat és talán még ma is érti azt valaki. Na, mára elég volt a meséből menj játszani kicsit, hisz gyerek vagy, ráérsz még ilyen nagy dolgokról elmélkedni.

• Megyek Mami és tudod, mit csinálok? Megtervezem, azt a lócát ahol mesélni fogok én is. Már el is terveztem mindent. Figyelj Mami!

Egy szép téren, egy lombos fa árnyékában lesz majd az én padom, ahová bárki leülhet, ha arra jár és beszélgethetünk kicsit. Talán a történetekből majd egy könyvet is írok, hogy aki olvassa, az érezze milyen gyógyitó ereje van ezeknek a beszélgetéseknek és érezzék, nem vagyunk egyedül, mert mindig van valaki, aki meghallgat minket és talán majd Te is boldogan fogsz mosolyogni, mert újra a szeretet lesz az-az erő, ami mindenre gyógyszer lesz.

• Úgy legyen kicsi Lóci. Váljon valósággá álmod és akkor én is boldog leszek, mert tudni fogom, hogy nem éltem hiába.

A szeretet kunyhója

Kis kunyhó a falu szélén.

Ott éltek dédszüleim, réges, régen.

Ma, már hiába keresném a barátságos lakot,

már nem találnám ott.

Nagy és pompázó ház fogadja az arra járót.

Egyedül, a vén diófa ismerős, mert

nem öregedett semmit, csak nőtt.

Ágai, az ég felé mutatnak.

Ott vannak Ők, akik engem nagyon szerettek.

Milyen sokat tudna ez a vén diófa mesélni.

Leveléhez érve, édes csókok ízét adja át ölelve,

mert e levelek egy boldog szerelem ízét őrzik.

Terveket szőttek lombjai alatt és mamika vásznat.

Vesszőből kosarat is fontak.

Tarka tyúkok tojtak óriási tojásokat.

Ebből készült a finom kalács

A diófa termése adta a töltelékét.

Ó, de szerettem!

Ízét, már régóta nem érzem, de

hiányát míg élek érzem.

Daloltak is néha a fa alatt, ha

ahhoz volt kedvük, és a diófa ágai,

vidáman lengedeztek.

Karmesterei voltak az öröméneknek.

Ó, az a kis kunyhó, de nagyon hiányzik, ahol

mindig pattogott a tűz, de ha nem fűtöttek volna,

akkor is, a két ember szeretete,

befűtötte volna az egész kunyhót, ahol

két ember mindig boldog volt.

Szeretetet adtak ajándékba annak, aki

hozzájuk betért, és meleg kalácsot.

Ez volt a legnagyobb ajándék,

amit csak ember kaphat.

Ma is, sok ilyen kunyhó kéne,

mert kevés a szeretet, és sok ember fázik.

Örökké kerestük

Reményekkel jöttünk.

Hittel éltünk.

Örökké a boldogságot kerestük,

de nem nagyon találtuk.

Küzdöttünk, harcoltunk.

Magunknak otthont akartunk.

Gyereket nemzettünk, boldogságban.

majd neveltük, kisebb, nagyobb sikerrel őket,

miközben mi is tanultuk a szülővé válást.

Kapaszkodtunk apró örömökbe.

Remélve, hogy ha erősen szorítjuk,

akkor nagyobbra nő és végre eljön a boldogság,

amire születtünk.

Betegség és harc, de a boldogság,

jönni nem akart.

Közben szépen peregtek az évek.

Ó, hányszor szerettük volna visszafordítani őket.

Mindig csodára vártunk,

és soha nem értettük, hogy miért nem kaptuk meg.

Ennyi lenne csupán az élet?

Kérdeztük magunktól könnyes éjszakán,

majd reggel letöröltük könnyeinket,

és mentünk tovább, mert várt a munka,

és a rohanó világ.

Aminek először nem is értettük a ritmusát,

majd beletanultunk szépen,

és futottunk mi is, ahogyan mindenki más.

Majd, évről évre, lelkünkre ült a gyász,

mert lassan elmentek azok, akik hosszú évtizedeken át

velünk voltak.

Egyre közelebb az elmúlás.

Tudjuk és érezzük, mert itt-ott már nagyon fáj.

Aztán, eljött a nap,

mikor örömet okozott a felkelőnap, a téli táj,

egy finom falat, egy kiadós séta, egy ölelés.

Ó, mennyi csoda, csak nem vettük észre,

mert nagyban gondolkodtunk,

és nagy boldogságra vágytunk,

és soha nem gondoltuk,

hogy a sok apró, kis boldogság, adja meg azt.

Ma, már öreg fejjel, megtanultuk a leckét,

de már nem soká élvezhetjük,

mert vészesen fogynak az évek.

De, ma már tudjuk,

hogy futva, rohanva, mentünk el a mellett,

ami mindig ott volt és csendesen kérte,

vegyél észre!

Reményekkel jöttünk.

Felismeréssel távozunk,

mert ma már tudjuk,

itt van az, amit kerestünk,

de mi csak kergettük.

Téli éjszakán

Mosolyod, itt hagytad.

Illatodat, magába szívta a szövet.

A tárgyak, mit tőled kaptam,

idézik fel hangod,mert

minden tárgynak története van.

A reggelente bekacsintó nap lágy sugara, a kezed.

A virág illata, a szíved.

A rádió, közös dalunkat játssza.

Ez, mind, itt maradt velem.

Néha, kapaszkodnék, a múlt édes perceibe.

Néha, futnék előle, mert fájdalmas a magány,

hideg téli éjszakán.

Majd

Majd beszélünk, majd hívlak, majd találkozunk,

majd ölellek még, majd veled leszek örökre.

Majd, majd, és majd, hallod és csak, ez a

kis szócska a vendéged, mert tudod,

soha nem jön el az a pillanat, mikor

valósággá válnak az ígért szavak.

Bánatod nem enyhül, dideregsz egyedül,

mert tudod,ha rá vársz, társad a magány lesz csupán,

és fejedben egyetlen szó zakatol szüntelen, hogy majd,

mert ezt adja ő neked.

Nem vagy olyan fontos számára, tudod,

hisz, ha szeretne, az a majd szócska nem is lenne.

Egy hűvös reggelen, mikor lelked már fájdalommal tele,

halkan te is üzensz neki.

Majd hívnál még, majd jönnél még, majd ölelnél még,

majd velem szeretnél még lenni örökre, de az idő kegyetlen,

mert rohan ám, és mikor felednéd a majd szócskát, és

Te szeretnéd, hogy valósággá váljanak a kimondott szavak,

akkor, majd észreveszed, hogy késő már, mert senki nem vár,

és lehet, hogy nem is élek már, mikor ajtómon kopogtatnál.

Pistike segítő keze

- Gizikém, hoztam kenyeret és tejet, úgy, ahogyan kérted. Tudok még valamit segíteni?

- Köszönöm, de most másra nincs szükségem. A kulcsot tartsd magadnál, mert akkor be tudsz jönni hozzám.

- Rendben! Szólj, és jövök. A telefon mindig legyen a közeledben, mert a lábadon a gipsz még néhány hétig rajta marad, az biztos.

- Köszönöm, rendes szomszéd vagy.

- Nem is mesélted, hogyan sikerült eltörni a lábad. Jaj, képzeld, mikor mentem vásárolni, találkoztam Pistikével, az elsőről és kérdezte, hogy vagy. Csodálkoztam is. Az, a mindenki orra alá borsot törő gyerek érdeklődött. Emlékszel, mikor banánhéjakat rakott a lépcsőre, hátha valaki elesik rajta? Tíz éves, de már olyanokat csinál, hogy az embernek égnek áll a haja. Beszélni kéne már az anyjával, hogy kicsit nevelje meg.

- A Marika sokat dolgozik, hogy meg tudjanak élni. Pistike, így sokat van egyedül.

- Most még véded is?

- Neki köszönhetem, hogy nem maradtam a lépcsőházban órákra.

- Miről beszélsz?

- Tudod, valahogy rosszul léptem és elestem. Mozdulni nem tudtam. A Pistike jött, hogy segítsen. Próbált lábra állítani, de nem sikerült, és akkor elővette a kis mobilját és hívta a mentőket. Hidd el, rendes az a gyerek.

- Soha nem gondoltam volna. Az, egész ház ki van borulva a csínytevései miatt és ilyet...

- Na, látod, Katikám? Akkor, ezt is meséld el a lakóknak, mert jó gyerek, én mondom!

- Most nagyon meglepődtem.

- Megkérlek, ha találkozol vele, mondd meg neki, hogy majd látogasson meg és kérlek, engedd be!

- Na, vigyázz magadra! Megyek, ezt elmondom a Julisnak is.

Légyott

/A történetet a fantázia szülte, hogy mosolyt varázsoljon az arcokra./

Ha kedd, akkor légyott. Kedvesem mondata, délben légy ott. Többet nem is kellett mondania, hisz minden légyott, ugyanott zajlott. Dohos kis szállodai szoba. Az ablakon lehúzott roletta. Ide ritkán süt be a nap, mondtam is gyakran, de kedvesem csak annyit szólt, lazán:

-Minek a fény drágám?

- Talán már olyan csúnya vagyok, hogy arcomat látni sem akarod? – kérdeztem sértődötten, miközben testemet fürkésztem. Talán híztam, vagy átalakultam, hogy mindig ebbe a lepukkadt fészekbe hoz? Kérdeztem magamtól, de saját kérdésemtől olyan dühös lettem, hogy ismét kérdést intéztem a kedvesemhez.

- Talán nem érdemelnék egy jobb szállodát, ahol van egy baldachinos ágy?

Ő, rám nézett furcsán, majd válaszolt kurtán, még meglátnának minket drágám.

Nincs értelme folytatni, véltem és mellé ültem. Ő, átölelt és kezdődött a légyott, de miért is hittem, hogy zavartalan lesz minden, mert ahová csak néztem, légy keringet és döngicsélt.

Megbánjátok még! Ontottam dühöm rájuk, de ők csak nevettek rajtam.

Megzavarodtam! Legyekkel beszélgetek, pedig szeretni jöttem.

-Hagyd már a legyeket! Mit ártottak azok neked? Inkább ölelj, csókolj, és csak kettőnkre gondolj. – mondta kedvesem, elég szótagolva. Olyan volt, mint aki el van varázsolva.

Legyen, legyintettem, mint aki már túltette magát a légy témán. Lassan a ruháim földre hulltak, és elkezdődött a légyott. Szépen, rendben. Nem zavart már a szoba dohos illata, és a lehúzott roletta, mert kezdtem elveszni a kéjben. De, nem! Mégsem, mert légy itt, légy ott, és csipkedtek serényen. Hallottam, ahogyan beszélgetnek.

-Nézd már! Felnőttek, de játszanak. Gyere, csípjük meg őket!

-Miért zavar ez téged? Hisz csak nézed, vagy talán ez a gond?

-Ugyan már, csak aggódok, hogy ennek a légyottnak, nem lesz jó vége.

-Ó, de kis figyelmes lettél. Mondanám, ha nem ismernélek, de tudom, másra éhes a lelked, és ezért vagy féltékeny. Inkább maradj csendben és tanulj! Ki tudja!

Végre csend lett. A legyek sem zümmögtek. Élveztem a délután minden percét, de mikor elérkezett volna a legszebb pillanat, két légy tartott felém nevetve.

„ Mi szállodában szoktuk, baldachinos ágyban.”

Kész! Szertefoszlott minden. Ott feküdtem megsemmisülten.

Kedvem nem volt valami fényes, mikor az irodába visszatértem. Dühös voltam és csak a legyekre gondoltam, akiknek elég volt egy pillanat, hogy „bearanyozzák” a napomat. Nem is szóltam senkihez. Haladtam asztalom felé csendesen, mikor egy éles hang kérdés intézett felém.

-Na, milyen volt a légyott?

Dühöm mivel még nem csillapodott, így válaszoltam is tüstént.

-Jó volt a légyott, csak légy volt itt-ott.

-Tudtam! – felelte a kis fruska, kinek kérdésére, gondolkodás nélkül válaszoltam, és tudtam, nem lesz több légyott, de mi lesz ebből? Hisz kitudódott az, ami titok volt. Megsemmisülve rogytam a székre, mire így szólt egy arra repülő légy:

„Mondtam, hogy ebből baj lesz még!”

Ez a képlet

Ami, tegnap még fontos volt,

az ma már a sorban az utolsó.

Egy perc alatt képes változni minden.

Már, nem fontos, mit mond a másik,

szíve milyen dallamot játszik.

Ma, már lényegtelen,

ami tegnap még örömet okozott.

Nem számit a rombolás,

hogy mit teszünk tönkre.

Új célok születtek.

A régit tegyük jégre.

Ne, nézzünk hátra, csak előre.

Ma, már a múltból, csak arra emlékszünk, ami fájt.

Ami jó volt, boldogságot okozott, töröljük gyorsan,

mert lelkiismeretünket csak így nyugtathatjuk meg,

mert az üvölt,

Mit tettél? Amit felépítettél azt lerombolod egy perc alatt,

csupán azért, mert valami más édesebbnek tűnik?

Kit érdekel, mondogatod magadnak,

hisz nekem is csak egy életem van.

Büszke vagy, mert volt bátorságod lépni, új életet kezdeni.

Nem számit, mit érez a másik, mert ez csak

olyan lelki dolog, és ebben a világban nem lehet lelkizni,

ha valaki boldog akar lenni.

Így van ez!

Ami, ma fontos az holnap romba dől.

Akinek ma bókolsz, annak holnap hátat fordítasz.

Az, hogy tegnap még ölelted, ma már el sem hiszed.

Akinek tegnap a szívedet adtad,

attól, ma már a szabadságod kéred.

Nem számit semmi, új a cél.

Ami rég volt, mit sem ér.

Előre nézel, nem hátra.

Így, bolyongsz a világban.

Valóban ez a boldogság útja?

A válasz, ott van a lelkünkben mélyen,

de kinek van ideje rá, hisz rövid az élet és

azok új célok felé visznek.

Sajnos, ez a képlet.

Egér szerelem

Ó, te kis ravasz!

Azt, hiszed, elhiszem szavad?

Igaz, először hittem is, de

ó, hol van már az!

Én, egér vagyok, Te, macska.

Ezt, senki nem vitatja.

A macska okos, az egér buta.

Ezért lehet játszani velem.

Igaz, ismereted felületes, de

ez, legyen a te gondod.

Csalódásod, majd feldolgozod.

Úgy, ahogyan én is, hogy

egy macska szerelmében hittem.

Jaj, hogy tudtál hódítani.

Bókokat halmozni.

Először, nem is akartam veled szóba állni, de

elgyengült egér szívem, és

életemben először,

beleszerettem egy macskába,

aki, szerelmemet várta.

Emlékszel, milyen szépen mondtad nekem,

hogy szeretlek szívem.

Vigyázz vele, mondta, a többi egér.

Ne, legyél már csacska!

Nem szeret ez a macska.

Biztosan féltékenyek, véltem, és

neked adtam szívem.

Ki, gondolta volna, hogy

egy mesében hittem

Bár, szerelmünk valódiságában, a

napok múlásával, kételkedni kezdtem,

mert láttam én már sok szerelmes egeret,

de, azok sokkal boldogabbak voltak, mint én.

Igaz, ők nem egy macskát szerettek.

Ülhetsz a hátamra, mondtad, és még

meg is simogatlak.

Ó, én balga egér fejem, még hittem is neked.

Már, magam előtt láttam, hogy egy egér,

és macska, párban járnak.

Sétáltál is velem, hogy higgyem, szeretsz.

Mancsodat, igaz nem adtad séta közben, mert

egy egér iránti szerelmedet  vállalni nem akartad,

mert az kínos lett volna.

Mit szólt volna a többi egér, ha meglátott volna.

Hisz, azok is a te szavaidban bíztak, mert

hallottam ám, hogy sok egérnek csaptad a szelet.

Ó, te kis ravasz!

Ja, és a hátadra sem ültettél.

Olyan vagy, mint egy róka.

Nem is olyan, mint egy macska.

Azt hitted, besétálok a csapdába.

Majdnem sikerült, mert

egér becsületszavamra mondom,

már éreztem a sajt illatát, mikor

felfedeztem, hogy csapda ez csupán.

Egér ösztönöm súgta,

menekülj, amíg nem késő!

Amikor, éppen nevetni készültél,

mancsodat dörzsölve, hogy

végre a mancsodban vagyok,és

azt csinálsz velem, amit akarsz,

ekkor, én szépen elsétáltam.

Na, ez lett a szerelmünk vége.

Olykor, egy egérnek is megjön az esze! 

Én, csak 2025 vagyok!

- Jó reggelt, Géza! Boldog új évet!

- Magának is, Marika! Mi történt? Nagyon rácsodálkozott valamire így, korán reggel, mert úgy maradt az arca.

- Tudja, portás vagyok, így sok mindent látok, de amit ma láttam, az hihetetlen. Soha nem gondoltam volna. A citrom napsugárrá változott.

- A citrom napsugárrá?

- Ne nézzen már ekkora szemekkel! A kolléganőjéről beszélek, a Katikáról.

- A Katika? Citrom? Napsugár? Az, az unott vénlány mivel tudta így meglepni?

- Tudja, karácsony előtt úgy sajnáltam, mert szomorúan, lehajtott fejjel kívánt boldog ünnepeket és mondta, találkozunk jövőre. Én, mondtam is neki, ne keseredjen el Katika, meglátja, jövőre minden szép lesz.  Soha, Géza! - Válaszolta, de én jós vagyok, csak eddig nem tudtam.

- Jós?

- Az ám, mert Katika magánélete ma reggel megváltozott. Az, történt ugyanis, hogy bicegve, kezében a csizmája sarkát tartva, érkezett ma reggel.

- El tudom képzelni! Még jó, hogy nem vágta magához, az a kis idegzsák!

- Dehogy vágta! Sőt, repült és mosoly volt az egész nő.

- Mosoly?

- Igen! Csoda történt!

- Csoda?

- Az bizony! Ma reggel ugyanis, a metró mozgólépcsőn megbotlott és kitört a csizmájának a sarka. Egyensúlyát kicsit elvesztette és a királyfi karjában landolt.

- Királyfi?

- Az. Álmai férfiját látta maga előtt. Nem is akarta elhinni. Szép barna szeme van, azt mondta és tudja, mi a legfontosabb?

- Mi?

- Holnap este TA-LÁL-KOZ-NAK!

- Szuper!

- Én is nagyon örülök neki, mert humoros, kedves fazon lehet, ugyanis azt mondta Katinkának, mikor az csodálkozva nézett rá, hogy ne lepődjön meg annyira, kedves, én csak 2025 vagyok. Erre Katika azt dadogta, hogy Géza. Nem! Nem Gáza, Árpád vagyok!  Bocsánat, csak a Géza jutott eszembe.

Ő megmondta... és elmesélte a férfinak, amit mondtam neki. Ezen, jót nevettek. Így mesélte.  És ma reggel, mikor mosolyogva belépett, azt mondta, köszönöm, Géza! Maga egy Isten és csak utána köszönt.

-  Szép! Na, megyek.

-  Maguknál milyen volt az ünnep?

- Hagyjuk!

- Nem látszik valami vidámnak! Higgye el, drága, nincsenek véletlenek. Mindennek oka van. Így, az Ön szomorúságának is.

Karácsony varázsa

/ Humorra hangolva /

Milyen volt nálatok az ünnep? Nálunk remek, ha egyetlen szóval kéne jellemezni. Minden csodásan sikerült. Tudod, úgy, mint a mesében, de a mi világunk valahogyan nem akar mesés lenni. Így, ha érdekel elmesélem milyen is volt az a csoda ünnep.

Néhány évvel ezelőtt már elhatároztuk, hogy nem veszünk élő fenyőt, mert védjük a természetet, meg hasonló. Na, erre mondják azt, hogy fél igazság, mert igazából azért lett műfenyő, mert sokkal praktikusabb és pénztárcakímélőbb is, hisz egyszer megveszed és évekig használod. Nem hullik a levele, nincs macera vele. Így 24,-én elő is vettük a csodafát, ami úgy hullatta műanyag leveleit, mint mi a könnyeinket mikor megláttuk. Most mi legyen? Késő már bárhova is menni, így marad a szakadt kis fácska, majd a világítás feldobja. Díszek felrakva, világítás körbe csavarva. Jöhet a főpróba. Semmi. Sötét minden égő, max a lemenő nap sugara csillan meg rajta. Marad ez, hisz hova is mennénk már valamit is venni. Párom megnyugodott, hogy nem kell keresnie a hibát, mert vörösen izzott volna feje, ha szenteste izzót kéne szerelnie. Néztük a fát és pislogtunk nagyokat, míg én sóhajtottam nagyokat, hogy de jó is, hogy nem jönnek ma vendégek, mert akkor égnénk, hogy még egy fára sem telik, de így hogy ketten vagyunk, jó is. Most kéne az ajándékot a fa alá rakni, de az nincsen, mert nem az ajándékokról szól az ünnep, hanem a szeretetről. és mi szeretjük egymást. Így párom humorát elővéve próbált befeküdni a fa alá, mondván itt vagyok én neked az ajándék. De, mikor felsőtestét a fa alá helyezte, megroppant a dereka, és jaj, szócska kíséretében próbálta kiegyenesíteni a testét, de ez oly sikereses volt, hogy repült a fa és tört a dísz darabokra. Szerencsére kicsi volt a becsípődés és mire végeztünk a romok eltakarításával helyére is ugrott az a fránya ideg. Na, és akkor ne legyek sík ideg. Mondtam is halkan, jövőre ajándékot kérek a szeretet meg marad 364 napra. Na, lakás kitakarítva, a fa az olyan amilyen, de a miénk. Jöhet a konyha. Ha, már ilyen jól indult az egész majd legalább eszünk valami finomat. A húst bepácoltam, már csak a sütőbe kellet rakni. Örültem, hogy kevés munkával, de finomat fogunk enni. Annál is inkább, mert folyamatosan jelzett a telefonom, hogy üzenetem érkezett. Sok kívánság, amire illik válaszolni. De, közben azon járt az agyam, hogy ezeknél nincs ünnep, hogy így szenteste ráérnek üzengetni? Na, jó nem az én gondom. Én válaszoltam, miközben szaglásztam, hogy mi is az a furcsa illat. Én, nem tudom, ki mit főz a házban, de lehetne ma kicsit kellemesebb is az illat. Gyorsan eszembe is jutott, hogy megnézem a husikámat hogyan sül. Inkább maradtam volna szobában, mert ami fogadott az egy dögkúthoz hasonlított. Olyan büdös illat szabadult ki a sütőből, hogy én még ilyet életemben nem éreztem. Hogy lehet ez, hisz semmi szaga nem volt mikor a sütőbe tettem. Ablak kinyit, közben a szomszédok gyorsan bezárták, mert a verhetetlen illat gyorsan legyőzte a mézes sütik illatát. Mitől büdös? Nem értem. Miért nem éreztem mikor előkészítettem. Már a sírás határán voltam, de a párom kínomat látván ismét kibillentett a negatív síkról, mert így szólt: Programozott hús drágám, mert akkor kezd bűzleni, mikor meg kéne enni. Mit lehet erre mondani, lehet sírva nevetni. A szomszédok, már bontották a csomagokat és ették a finom falatokat, mi pedig azon dolgoztunk, hogy a romlott hústól és a szagtól megszabaduljunk. Most mit eszünk? Nehogy főzzél valamit. Mára ez is elég lesz, mondta bölcsen a párom. Néhány óra után, csipegettünk néhány falatot abból ami itthon volt, de kedvünk nem nagyon volt nevetni. Párom is olyan furcsa kezdett lenni, mert csak ült és nézett maga elé. Mi van veled?- kérdeztem, de csak nézett rám, mint aki a kérdést sem érti, mert mint mondta, minden rendben, szeretlek, de ez is olyan halványan szólt, hogy könny szökött szemembe. Elfáradtam pihenjünk kicsit, szólt rövid idő múlva, majd lepihent. Én még elpakoltam és gyorsan lezuhanyoztam. Nem tudom miért hittem, hogy majd a víz kimossa az emlékezetemből is ezt a csodás estét, de már annak is örültem, hogy a fürdőszobában nem történt semmi gubanc. Futás a páromhoz, de hoppá! Ő, már mélyen alszik és biztosan egy boldog karácsonyról álmodik. Álltam az ágy mellett és néztem őt, majd arra gondoltam, hogy minden olyan remek, hogy kerekedik a szemem és kínomban csak nevetek.

Másnap reggel ,nyugtalan éjszaka után arra ébredek, hogy köhög a párom és izzad nagyon. Ó, ó, ezért volt olyan kedvetlen este, mert a betegség már ott lappangott benne. Újratervezés, már ami a programokat illeti, mert mi már az idén nem megyünk sehova, marad a meleg szoba. Nem is érdekelt már a sok viszontagság, csak egy dolog jár a fejembe, hogy hogyan tegyem könnyebbé párom beteg perceit. Gyógyszer, tea, pihenés és szeretet. Főzni nem nagyon kell, mert étvágy kevés és én sem igazán kívánok semmit.

Hogyan összegezném a mi kis ünnepünket? Olyan szép volt, hogy nincsenek rá szavak, de nem kérnék ismétlést. Egyetlen jó volt benne, hogy fogyok kicsit. Jól van ez így.

Az öreg fenyő meséje

Volt egyszer egy fiatalember, úgy hívták, hogy Jancsi. Ne csóváld a fejed, mert ez nem az a mese, amire Te gondolsz. Ez nem Jancsi és Juliska. Az, hogy Jancsi a  neve annak, akiről mesélek Neked, az csak puszta véletlen, és ebben a történetben nincs Juliska, mert Jancsi párját Annának hívták, édes Annának.

A történet valahol a húszas, harmincas, negyvenes években kezdődött. A dátumra már nem emlékszem, mert már kicsit én is megöregedtem, de nem is ez a fontos, hanem a történet, amit elmesélek. Derék kiállású legény volt a Jancsi, mondták faluhelyen. Sok női szív dobogott érte.

Történet egy napon, hogy meglátott egy lányt és szerelem volt első látásra. Úgy egymásba szerettek, hogy hamarosan egybe is keltek. Nagyon értett a földhöz, a növényekhez Jancsi, mert kertész vér csörgedezett ereiben. Minden olyan szép óriásira nőtt a keze alatt, hogy csodálva nézte mindenki és el nem tudták képzelni, mitől ilyen pompásak. A szeretettől voltak olyan szépek, mert Jancsi beszélgetett velük nap, mint nap.

Mikor a búzaföldre lépett, megsimogatta tekintetével a vetést és azt mondta: "köszönöm, hogy vagytok nekem és nőjetek nagyra".  Hálaként oly sok termést adtak, hogy mindig került kenyér az asztalra. Egy napon, nagy fenyőerdő felé vitte Jancsinkat az útja. Ámultan nézte a zöld fenyőket. Elképzelte udvarán a kis kerti pad mögött, hogy gyönyörű fenyő köszönti nap, mint nap. Átültetett fa nem nő nagyra, vallotta, így fenyőmagot rakott a zsebébe és boldogan hazasietett vele. Piciny kis edénybe ültette és várta, hogy életre kel.

Én voltam az a mag és nem sokat vártam, mert hamarosan zöldellni kezdtem és Jancsi arcára akkora mosolyt varázsoltam, amit látva még gyorsabban nőni akartam. Hamarosan a kis pad mögé kerültem, a legszebb helyre az udvarban. Egy nap Anna, könnyes szemmel nézett Jancsira és kezét szorítva mondta: "Jancsikám, oly szép ez a kis növény", na, ki is húztam magam rendesen. "Köszönöm Neked! Ez örökké zölden fog pompázni. Olyan ez, mint a mi szerelmünk, örök és én pompáztam, mert oly szép életem volt. Kaptam simogatást és szeretetet. Cserébe oly szép zöld voltam, hogy a környékbeliek nem láttak még olyat. Nem volt okom panaszra. Minden napom szép volt, de a legszebbek a karácsonyok voltak. A házban soha nem volt fa, mindig engem álltak körbe szenteste. Soha nem lett volna szívük kivágni egy fát azért, hogy néhány napig a meleg szobában pompázzon. Oly sok karácsonyt megértem és oly sok szeretetet láttam, amit emberi szem ritkán lát.

Az első évben olyan picinyke voltam és csak Jancsi és Anna állt meg előtettem szenteste. Halkan a mennyből az angyalt énekelték, majd imával köszönték meg az Úrnak mindazt a szépet és jót, amit kaptak. Ez minden évben így történt. Változás csak az volt, hogy egyre többen álltak körbe. A pici Pista, a szerelemgyerek volt az, aki először rácsodálkozott a szépségemre. Aztán sok-sok év után már a felesége és az unokák is mind ott voltak. Aztán a kis családból nagycsalád lett.

Anna, minden évben szorgoskodott valamit karácsony előtt. Hol piros almát, hol diót, vagy őszi levelekből hajtogatott díszeket rakott rám. Egyik évben Luca, a kis unoka papírfüzért készített és ágaimra akasztotta és azt mondta, vigyázz rá, nagyon. Én vigyáztam is rá. Olyan hálás voltam a szeretetért, hogy minden évben, mikor elmondták az imát és a vacsora asztalhoz indultak, letörtem egyik ágamat és az Anna lába elé raktam. Ő mindig felvette és a rajta lévő hópelyhekkel arcát végigtörölte és magával vitte a meleg szobába. Az ünnepi asztal közepére tette az ágat és csillogó szemmel nézte. Jó pár év után egyik este öregedő kezével Jancsija kezét simítva mondta, Jancsikám, olyan érdekes ez a fenyő. Egész évben egyetlen ág sem törik le róla, de így, karácsonykor mindig ad nekem pompázó szépségéből. Megérdemled, Anna, mert ő is szeret Téged úgy, ahogyan én, szeretlek. Szép, boldog évek voltak, miket töltöttünk így, együtt.

Egyik évben városi rokonok vendégeskedtek nálunk.  Tamás rácsodálkozott szépségemre, többször is.

- Jancsi! Nagyon szép ez a fa. Honnan szerezted? Nagyon szép lenne ez nálunk a nappaliban. Nekünk adod? Lejövök érte ünnepek előtt.

- Ezt a szép fácskát magról neveltem és sok-sok szeretettel ápoljuk évek óta. Drága Annám kedvence. Nem tudom Neked adni, mert abba belehalnánk.

- Na, jó. Te tudod. Annyira azért nem fontos, hogy harcoljak érte, csak gondoltam, megkérdezem.

A beszélgetés után még többször megállt előttem Tamás és azt mondta, "egyszer úgyis az enyém leszel. Az öregeknek úgysem sok van már hátra". Nem sok szeretet van ebben az emberben, gondoltam. Még azon az őszön Jancsi betegeskedni kezdett. Anna sírva ült az ágya mellett és simogatta arcát aggódva. Három hét alatt vitte el a tüdővész. Árnyat adó lombjaim alá akarták temetni, mert tudták, ott szeretne nyugodni, de faluhelyen nem volt az ilyesmi divat, így a terv nem volt más, mint egy gondolat.

Mély sírhelyet ástak a piciny temetőben és a Jancsit ott temették el, a temetőkapu közelében. Anna magába roskadt és könnyeit törölgetve simogatta ágaimat nap, mint nap. Azon a karácsonyon zokogva állt családja körében, mikor imát mondtak, körbe fogva engem. Nagyon sajnáltam Őt és szokás szerint a kis ágat akkor is a lába elé tettem, de azon az estén nem rakta vázába és nem tette az asztal közepére, hanem az ölébe fektette és könnyes szemmel  simogatta.

Tavasszal Anna hirtelen fogyni kezdett, mert alig evett. Március huszadikán végleg lecsukta szemét és Jancsi után ment. Mikor a falubeliek a fiát kérdezték, hogy mi történt a mamával, rövid volt a válasz. Belehalt a fájdalomba. Azon a tavaszon gyorsan kis ágat növesztettem és a Pista a kis csemetémet Jancsi és Anna sírjához ültette. Ott ad árnyat és örök zöldet Nekik. Temetés után tábla került a házra, amire az volt írva, eladó.

A temetésen megígérte  Pista a városi rokonnak, hogy a fát karácsonyra elviheti. Én már nem fogok többet előtte állni, fűzte hozzá. A házat nyár végén megvették. Két idős ember lett a lakója. Csodáltak Ők is engem és mindig szerettek. Nem lehettem sokáig Velük, mert karácsony előtt jött a városi rokon, hogy elvigyen engem. Az öreg házaspár próbálta lebeszélni Tamást arról, hogy magával vigyen engem, de Tamás ragaszkodott hozzám és azt mondta, ha már ennyit utazott, akkor Ő már fenyő nélkül nem megy haza. Minden ágam tele volt hóval, sőt, törzsemet is tíz centiméteres magasságig hó borította, de ez sem szegte kedvét, mikor a baltát kezébe fogta. Ágaimról nagy bottal ütötte a havat, amibe belesajdultam, majd erősen csapkodta törzsem az óriás baltájával, míg én sírva földet értem.

Megmakacsoltam magam, mert nem akartam Vele menni, így alig tudott a kocsi tetejére felrakni. Sírva búcsúztam otthonomtól. Tudtam, nekem is hamarosan véget ér életem, mert gyökereim nélkül létezni nem tudok. Útban a nagyváros felé még intettem az én kis csemetémnek és ejtettem egy utolsó könnyet.

Több száz kilométert rázkódtam a kocsi tetején lekötözve és remegve, mert hideg havas eső hullott tűleveleimre és süvített a szél. Mikor megérkeztünk, hideg pincébe dobtak és két napig rám se néztek. A sötétben a fényre vágytam, majd értem jöttek és a nappaliba cipeltek. Nem igazán illettem a képbe, mert jó pár ágamat levágták, de nem tették vázába, mint Anna tette. Minden ágnak a kazán lett a végzete.

Nagyon nem éreztem jól magam, de szólni nem tudtam, így sorsomat elfogadtam. A törzsem túl vastag volt a tartóba és ezért Tamás csúnya szavakat ismételgetve nagy nehézségek árán befaragta. Raktak rám olyan sok díszt, hogy roskadozni kezdtem. Én még ilyen sok díszt és csecsebecsét nem láttam. Semmi természetes dolog nem volt rajtam. Biztos, ami biztos, azért a falhoz kötöttek, nehogy eldőljek.  Szenteste nem álltak körbe, csak rám néztek, sietve. Egyedül a gyerekek kapkodtak le egy-egy cukrot rólam.  Nagyon szenvedtem és szeretetre vágytam. Oly bánatos voltam, hogy kezdtem belehalni. Még zölden tündököltem, de ágaimat bánatosan lógattam.

Mikor Tamás rám nézett, a fejét csóválta és azt mondta, "ezért a fáért küzdöttem én?". Indulatosan megfogott és kidobott. Most itt fekszek valami óriás vasdarabon, amit valami kukának, vagy minek hívnak és fázok, nagyon. Didergek és már levegőt sem kapok. Érzem, lassan véget ér életem. Ágaimon még ott vannak a díszek és a cukrok. Azt sem szedték le. Mondták,akkor kezdjek majd el félni, mikor sárga autó közelít felém és egy erős kéz óriásit lendít majd rajtam és ledarál az a nagy sárga kocsi. Eggyé válok a bádogdobozokkal.  Apró, szétzúzott tüskéim beborítják majd a megmaradt ünnepi kalácsot éss írva együtt megyünk a szeméttárolóba.

Ó, fékcsikorgást hallok és látom, befordul a sarkon egy nagy sárga autó. Utolsó perceim. Ágaimra akasztva van egy kis levél, amiben az én történetem van leírva. Nagyon boldog lennék, ha valaki megtalálná és elmesélné történetemet másoknak is.

Piciny, aprócska gyerek fut felém, anyja kezéből kiszabadulva és felkiált: "Anya! Nézd, milyen szép fa és ki van dobva!" Megrázom magam és elé ejtem a levelet. Egy cukrot is adok hozzá. A picinyke kéz felemeli a levelet és felkiált: "Anya! Viszik a fát, de nézd, itt hagyott valamit!"

Az, a picinyke kéz már megöregedve, remegő kézzel nyitotta szét a megsárgult levelet és szemében könnyekkel mesélte el a történetet.

Szeretet nélkül

Előtte jászol. Ami a nagy templom előtt állt. Háta mögött a nyüzsgő élet. Ő, állt némán és nézte azt a jászolt, amit szorgos kezek építettek. Születés, csak ez jutott eszébe és az, hogy miért is született ő? Kezei fáztak. Zsebre is dugta, de az kikukucskált a lukas kabátzseben át, mint aki mindent látni akar. Lábai remegni kezdtek, mikor elképzelte, hogy hogyan is született. Anyja arcára biztosan kiültek a szülés fájdalmai, de lelke minek örült akkor? Talán annak, hogy egy gyereknek ad életet, vagy inkább annak, hogy ennek az egésznek hamarosan vége lesz? Nem várt gyerek volt. Ebben biztos volt, mert ha várták volna, akkor biztosan másként alakult volna a sorsa. Soha nem látta azt a nőt, aki életet adott neki. Azt, hogy ki is az apja, azt szintén nem tudja. Volt idő, mikor kíváncsi lett volna rá, hogy hasonlít e rájuk, de mindig letett arról, hogy felkutassa azokat, akiknek köszönheti az életét. Ami, sok boldogságot, nem hozott neki. Állami gondozásba került születése után és mindig csak remélte, hogy szebb lesz az élete egy napon. A sors viszont nem volt kegyes hozzá, mert csak álmokat adott és kegyetlen utakat, ahol mindig magányosan ballagott. Felnőtt volt, mikor kilépett az intézet kapuján a nagybetűs életbe. Számára ez olyan volt, mint a holdra szállás, hisz fogalma nem volt, mit kezdjen magával. Olyan idegen, de egyszerre szerethető is volt minden, de, hogy ebben az ismeretlen világban hogyan is éljen, nem tudta. Új szabályok, új elvárások. Mit is kezdjen ezekkel, nem tudta. Azt, már tudta, hogy ha meg akar élni, akkor dolgoznia kell, és ehhez munkát kell keresnie. Talált is. Egy gyárban, szalag mellett dolgozott és munkásszállón lakott. Esténként gyakran mondogatta magának, hogy ettől azért jobbat vártam. Nem találta a helyét és igazából azt sem tudta mi tenné boldoggá. Barátok? Azok nem voltak. Ivócimborák, igen. Egy idő után minden nap betért a közeli ivóba és legurított néhány sört vagy felest. Ezeken a napokon, valahogy szebbnek látta az életet és még terveket is kezdett szőni. Minél többet ívott, annál szebb volt számára a világ, mert tele volt tervekkel és reményekkel. Itt, az ivóban ismerkedett meg Gizivel. Nem volt már fiatal. Jó tizenöt évvel volt idősebb nála, de olyan szépeket tudott mondani neki és úgy tudta simogatni az arcát, hogy kezdte azt érezni, hogy itt a boldogság. Gizinek volt egy szobakonyhás lakása a közelben. Először mikor felment hozzá, alig akarta elhinni, amit látott. Több volt ott a borosüveg, mint a bútor, de volt egy nagy ágy, ami végleg megpecsételte sorsát. Gizi, olyan csodás volt az ágyban, amit soha nem remélt. Ezzel magához is láncolta. Gond csak akkor akadt, mikor a Gizi többet ívott a kelleténél és az ágyban csak aludni lehetett vele. Ilyenkor mindig felbontott még egy üveg bort és addig itta, amíg el nem aludt. Két évig éltek így, míg egy napon a Gizi nagyon beteg lett. Kórházba is került, de onnan már nem ment haza. Szépen eltemette. Még fejfát is faragott neki, mert sírkőre nem tellett volna. Nehéz napok jöttek, mert magányosnak érezte magát. A számlák jöttek, de nem tudta, hogy mik azok, mert soha nem látott olyat. Így, nem is nagyon törődött vele. Inkább, minden számlánál ívott egy felest. Mondta is neki az orvos, mikor egyszer a létráról leesett és kórházba került, kéz és lábtöréssel, hogy ember, a maga testében több az alkohol, mint a vér. Egyszer, ha elvágná a kezét, vér helyett, alkohol öntené el a testét. A veszte is az alkohol lett, mert a munkahelyéről elbocsátották italozás miatt. A lakást, meg elvitte a végrehajtó, egy tavaszi napon. Így került az utcára, egy új világba, de ezt nehezen bírta. Fájdalmát, ócska borral gyógyította. Tíz éve már, hogy padokon tölti napjait és hol fázik, hol izzad, de boldogságot csak az italtól kap. Nem vár már az élettől semmit, mert tudja, normális életre képtelen lenne. Valahol mindig az utolsó napot várja, mikor elindulhat oda, ahol állítólag minden szép és nem fáj semmi. Talán, ott boldog lesz. A karácsonyt nagyon szereti, még akkor is, ha az utcán él. Elvarázsolja a csillogás a fények és egy pillanatra, arról szőhet álmokat, hogy milyen szép is lehet, az a valami, amit ugyan ő nem ismer, de létezik. Egyszer valaki mondta neki, hogy ez a varázslat, nem más, mint a szeretet. Így, már tudja, mi lenne az, ami boldoggá tenné, de ő ezt az érzést nem ismeri, mert soha nem szerette senki és ő sem tudott senkihez kötődni. Nézi a jászolt szótlanul, míg megkondul a harang. Ami mindig megrázza testét, mert oly fájdalmasan félelmetes számára ez a hang, de azt, hogy ez miért van, nem tudja. Gyomra is korogni kezd. Dél van. Szól a déli harangszó, de neki ki ad egy jó szót és egy falat kenyeret? Töpreng, majd szépen visszasétál a közeli padhoz és megissza a maradék borát ebédre.

Csikkszedők dala

Vedd kezedbe öreg barát, azt a kopott vén trombitát,

és játszd el rajta a csikkszedők dalát.

Játszd, hogy hajlik a test, majd, érinti a csikket,

mit mások eldobtak rég, de a csikkszedőnek ajándék.

Játszd el, hogy lenéznek sokan, mert utcáról szedem a szemetet.

Én, aki nem is olyan rég, olyan voltam, mint Ők, Ember,

de ma már kutya se vagyok, mert apró csikkektől remélek boldogságot.

Játszd el a vén trombitán, hogy valaha nekünk is volt ünnep,

mikor csillogó díszek lógtak a fán, és együtt volt a család.

Ma már az-az, ünnep, ha egy magamfajta talál egy szelet kenyeret,

mit gondolatban zsírral ken meg.

Legalább illúziója legyen, ha már hagymát sem tehet rá.

Húzd el vén zenész, féltett hangszereden,

hogy neked is csak a trombitád van már.

Oly sok hónap óta éhezel és fázol,

de a hangszeredhez ragaszkodsz, mert ő a barátod,

Ő, a mindened, és az egyetlen, ki kitartott melletted.

Tudod, hogy hamarosan meg kell válni tőle,

mert kell az érte kapott pénz élelemre,

de azt is tudod, hogy a nagy lakoma után már nincs életed tovább,

mert kitépték lelked utolsó darabját.

Játszd el karácsonyi dalunk, had legyen a mi lelkünkben is ünnep,

mert ki tudja, lesz-e még alkalmunk ünnepi fényeket nézni.

Nem baj, ha sír a hangszer, mert vele sírunk mi is.

Játszd, játszd a csikkszedők dalát!

Játszd el azoknak, kik furcsán néznek ránk, hogy ne feledd ember,

ki magasról nézel le reszkető, remegő, eltöpörödött testemre,

hogy bármit hozhat az élet, és lehet,

hogy egyszer a Te kívánságod is az lesz,

hogy valaki játssza el a csikkszedők dalát, egy öreg, vén trombitán.

ÁrvaBence

Nem kell nekem csörgősipka,

zakatoló vonatocska.

Kicsi szívem, nagy ölelést remél.

Lelkem egy szerető anyáért sír.

Nem kell nekem mesekönyv,

mert mesélő anyukát szeretnék,

akinek én is mesélhetnék.

Elmondhatnám neki, hogy mennyire szeretem

és milyen jó, hogy van nekem.

Nem kérek én barkácskészletet,

mert majd apával szerelgetek.

Karácsonyra egy apát is szeretnék,

aki azt mondja nekem,ügyes vagy fiam.

Akkor, én olyan boldog lennék,

hogy mindent összeszerelnék.

Kicsi gyerek, kicsi szíve, családot szeretne.

Olyat, ahol béke van és szeretet,

ahol minden nap megölelnek engem.

Ahol, ha rossz fát teszek a tűzre,

akkor is szeretnek, és finoman dorgálnak,

hogy jó fiú legyél Bence,

és közben puszit adnak a fejemre.

Nem kérek én színes tévét,

mert esténként, anyát és apát nézném,

hogy milyen boldogok, hogy én velük vagyok.

Az ő örömük, az enyém is lenne,

mert egy boldog családom lenne.

Van még egy rajzlapom.

Arra, le is rajzolom, amit szeretnék.

Had lássa a Jézuska, hogy

nem kérek én semmi mást,

csak egy anyukát és apukát,

de azt nagyon szeretném,

mert akkor én boldog gyerek lehetnék.

Ünnep lesz újra

Ünnep lesz újra.

Kitárjuk lelkünk alvó szírmait,

szeretünk, ölelünk újra.

Ajándék minden óra.

Hazamegyünk,

oda ahol már rég nem jártunk,

ahol minden nap aggódva vártak,

de mi úgy rohantunk a napokon át,

hogy ritkán nyitottuk ki a szülői ház ajtaját.

Most belépünk, és lelkiismeretfurdalást érzünk,

mert tudjuk, hogy gyakrabban kellett volna jönnünk.

Ünnep lesz megint, és szeretünk mindenkit.

Adunk annak, aki kéri.

Boldog ünnepet kívánunk mindenkinek,

hisz ünnep lesz újra.

Ajándékokat rejtő, papírok nesze.

Eszünkbe jutnak ők, kik már messze mentek,

és soha nem lesznek velünk.

Mindenkiért, halkan egy imát mondunk.

Örülünk, mert körülvesz a varázs,

az ünnep szeretet varázsa.

Lelkünkben érezzük,

így lenne szép az élet.

Szemünkbe könnyek gyűlnek,

mert feltörnek az emlékek.

Félve, zsebkendőbe töröljük a múltat,

és feltör a fájdalmas sóhaj.

Ünnep lesz újra.

Játszhatunk gyerekként a hóban.

A fenyőfa fénye közelebb hoz szívünkhöz mindenkit,

és érezzük, nagyon jó így.

Néhány nap csupán,

és eltűnik a varázs,

mert vár egy rohanó világ,

ahol halványul a szeretet fénye,

ahol érezzük, hogy az ünnepnek vége, de

ma még izgatottan várjuk a csodát,

mert ünnep lesz újra.

Vágy és lélek

Állt a lány a parkban. Hűvös volt, így kardigánját jó szorosan összehúzta testén. Gyomra korgott, lába is fáradt volt már kissé, de a padra nem akart leülni, mert hűvös őszi hajnalon nem szeretett volna megfázni a vizes padon. Haja szürke volt és sampont kívánt, gyomra pedig egy-két finom falatra várt. Két napja már annak, hogy megette az utolsó zsíros kenyeret. Az az egészben a legrosszabb, hogy éjszakák is vannak, melyek kínosan hosszúak és félelmetesek. Hiába gondol arra a világra, amiben élt, az íróasztalra, a meleg szobára, amiből most jól jönne egy kevéske. Véget ért minden. Egy döntés, egy tollvonás és már ott sem vagy, ahol addig minden nap vártak. Az tudja ezt átérezni csak, kinek volt már benne része és elég sokan megtapasztalhatták már sajnos. Mondta így magának, sorolva sorban a történéseket, mert kinek mondja, nem tudja.

Nincs családja, árva Ő már. A szülők két éve haltak meg egy balesetben, amit Ők akartak és okoztak, mert fejükön oly sok volt az adósság, hogy azt hitték, ez a megoldás, de nem oldottak meg semmit, csak összetörték a lány lelkét, s eldobták maguktól a lehetőséget arra, hogy egyszer jobb is lehet, de a lány sorsa mikor és hogyan fordul jóra? Munkája elvesztésével az a piciny világa is összeomlott, ami addig volt. Olyan nagyot szólt annak az aprócska világnak is a szétesése, mert a remények is tovaszálltak. Egyetlen dolog volt, ami előnyére írható és a reményre okot adó, az pedig a kora. Fiatal, még 24 éves és előtte az élet, de milyen? Hol a kiút és hogyan? Most azon gondolkodik, merre tovább, hisz fedél nincs a feje felett, mert fizetni nem tudott, s mondták, akkor máshol keresse útját.

Azóta az utca az otthona, mi büdös és barátságtalan. Hiába süt ki a nap, nem szépíti meg a poros falakat. Legalábbis Neki nem. Elfogyott az utolsó fillér is, abból volt a zsír, meg a kenyér, de most mi lesz, mert kéregetni nem tud és nem is szeretne. Fejében az a gondolat nem hagy pihenést, hogy miért utasították el oly sok helyen? Miért nem látták benne azt, ki tudna és akarna dolgozni?. Fene sem érti, mondta gyakran. Talán, ha lenne tükröm, megadná a választ, de nincs, túr közben hajába, majd kezét szagolta, és brummmm…  mondta és még testét is megrázta a felismerés, hogy hajának már nincs illata, csak szaga.

Elképzelte az óriási fürdőkádat, amiben nyakig elmerül az illatos fürdőben. Testébe beissza magát az illat és ott is marad, haja parfümtől illatos és úgy lobognak a bársonyos tincsek, ahogyan a szél repíti őket. Úgy elmerült az álomban, hogy nem is vette észre, hogy már a vizes padon ülve szőtte álmát tovább. Szorosabbra próbálta húzni a kardigánt, de az már nem engedett tovább. Könnycseppek jelentek meg arcán, majd fejét tenyerébe hajtotta és zokogott fájdalmasan.

Egy férfi régóta figyelte már a lányt, miközben ősz haját néhányszor megsimította. Talán kedvet kapott a lánytól, hogy Ő is megsimítsa néhány szál haját, de nem ezért volt a mozdulat. Ez akkor látszott tisztán, mikor a lány mellé lépett, mert újra simította fejét, de nem a haja miatt, hanem az izzadtság miatt, ami itt-ott kopaszodó fejét borította. Tétován állt a lány mellet, majd köhintett, de a lány nem vett tudomást Róla, csak zokogott vigasztalhatatlanul. A férfi köhintett újra, de most kétszer, gondolván, csak észreveszi a lány. Nem tévedett, mert a lány felemelte a fejét, majd a kardigánja ujjába megtörölte arcát.

- Sajnálom, hogy sír és nem tudom nézni, hogy egy szép, fiatal lány zokog e hajnali órán.

A lány nem szólt, csak a férfiara nézett és mintha már nem is lenne ott, lehajtotta a fejét.

- Na, nehogy folytassa, mert meghasad a szívem ha könnyeit kell néznem. Tudja, már tegnap este is láttam itt, sőt, tegnap előtt is. Hoztam reggelit Magának. Kérem, fogadja el.

Közben a férfi a táskájába nyúlt és három szendvicset és két túrós batyut tett le a padra.

- Köszönöm, nagyon kedves! – és gyorsan beleharapott az egyik szendvicsbe. A férfi szíve összeszorult, mert éhes embert már látott, de éhezőt még soha és ez nagyon megérintette.

- Ne haragudjon! – Szólt két falat között a lány. – Még meg sem köszöntem.

- Megköszönte kedves.

- Akkor segíthetek valamiben? Már csak azért kérdezem, mert  itt áll és nem mozdul. Ó én kérek elnézést, az oly ostoba gondolataimért. Ugyan, miben tudnék én segíteni? Úgy jött a gondolat, hogy nem is gondoltam át ezt az egészet.

- Ne kérjen bocsánatot, mert nincs miért. Egyen kedves! Mondja, mit szólna egy jó fürdőhöz? Szívesen átadom a fürdőszobámat.

A lány gondolkodóba esett, mert nagyon vágyott arra, hogy illatos, tiszta legyen teste, de tudta, ha a férfi lakására felmegy, tiszta testét a férfinak kell adnia. Két ok miatt is. Azért, mert a férfi ezt várja, a másik ok pedig az, hogy Őt úgy tanították, hogy amit kap, azt köszönje meg és jelen pillanatban ez számára óriási adomány. Soha nem gondolta, hogy ilyen fiatalon élelem és habos fürdő lesz a legnagyobb vágya.

- Igen, köszönöm és elfogadom!

- Nem lakom túl messze, indulhatunk is, ha gondolja.

A lány kicsit félt, mert nem akarta idegen férfinak adni testét, de tudta, mással köszönetet mondani nem tud. Barátságos kis lakása volt a férfinak. Az előszobába lépve a lány letette hátizsákját és szégyenkezve lehúzta cipőjét. A férfi a szoba felé invitálta, de a lány csak a fejét rázta.

- Inkább a fürdőszobát választanám! – Szólt halkan, kipirult arccal. A férfi elmosolyodott, majd a gardróbszekrényhez lépett s törölközőt, meg valami fehér anyagot vett elő.

- Tessék, kedves, a törölköző és egy hálóing, még szegény anyámé volt. Tudom, hogy nem mai darab, de jobbal sajnos nem szolgálhatok.

A lány megköszönte és már záródott is a fürdőszoba ajtó. A férfi még mindig mosolyogva a szobába ment és konyakot öntött magának, majd a kanapéra telepedve kortyolgatta. Itt találta a lány, mikor közel egy óra múlva a szobába lépett. A férfi végig mérte, majd még nagyobb mosoly jelent meg arcán.

- Töltsön magának valamit és jöjjön, üljön le.

- Köszönöm, de nem szoktam inni. Majd magában mondta, jöjjön, aminek jönnie kell. Fodros hálóingét egyenesre húzta és úgy viselkedett, mint egy múzsa. Szeme csillogott, ki tudja miért, arca fénylőn piros volt a pírtől és teste maga volt a tökéletes kép, de a férfinak ettől a látványtól nem festeni, vagy írni támadt kedve, mert a látványtól megmozdult nemes szerve. Észreveszi ezt a lány és illegeti magát. Csípője ring, haja leng, alakul ez, mondja halkan, majd megsimogatja a férfi arcát, hogy ezzel fokozza mosolyát. Elég egy érintés és mesél az arc, miről leolvasható a gondolat. Jó, hogy nekem adod magad. Folytatás gyanánt a férfi magához húzta a lányt és testük szorosan simult egymáshoz. Forró női mell hevíti, a már izzó férfi testet és a lány fülébe súgja, kívánlak. Enyhe mosoly a női arcon, mert büszke arra, hogy a férfi Őt akarja, mert szép a teste, de a lelke más szót kíván és oly régóta nem hallotta már. Úgy simulni test, a testhez, hogy szerelem lángja ég a testben és a lélekben és szeretlek, szó cseng a fülekben. Erre várna Ő, de hiába, marad a test varázsa.

Gondolataiból visszatérve, szemével a férfi szemét kereste újra és ajkát kínálta csókra. Ekkor a férfi óvatosan eltolta magától, miközben teste izzott a vágytól.

- Nem könnyű most nekem, mert hevesen kívánlak, de bármennyire is tökéletes vagy, nem tehetem meg, hogy engedek a testi vágynak, mert az által a lelked törném össze és arra vigyázni kell, mert így is össze van már törve. Én segíteni szeretnék Neked, mert tudom, arra van szükséged és felajánlom szerény hajlékomat, hogy újra kezdhesd életedet.

A lány szemei könnybe lábadtak és ajka köszöntet rebegett.

- Mondd, akkor mivel köszönhetem meg azt, amit értem teszel?

- Azzal, kedves, hogy boldog vagy és gyönyörű tested annak adod, akit nem csak tested, de lelked is kíván.

- Te gondolatolvasó vagy? A ki nem mondott szavaimat is hallod? Hogy van ez?-  - - Nem tudom, de nem is ez a lényeg. Az a fontos, hogy légy boldog és hidd el, van aki önzetlenül segít, mert bármennyire is szeretné, nincs kedve egy virágot tönkretenni még azelőtt, mielőtt virágba borult volna.

Kedves Mikulás!

Én, még soha nem írtam neked levelet. Igaz, minden évben elhatároztam, hogy na, majd most, de aztán mégsem. Miért mondtam le mindig a levélírásról? Nem szerettelek volna levelemmel terhelni, mert tudom nagyon sok gyerek ír neked. Nem tartottam fontosnak, hogy cukrot, diót, mogyorót kérjek. / Amúgy sem nagyon szeretem az édességeket. Gyerekként meg nem is fogyasztottam ilyen cukros dolgokat. Most vénségemre, már egy-két falat édes csodát elfogyasztok, de ezt is hormonok játékának tartom és annak, hogy azért változunk néha. Azért egy jó csípős paprika, még most is többet ér nekem, / Tudom, kicsit meglepődsz, hogy egy ilyen vénasszony írogat neked. Látom arcodon a mosolyt, mikor levelemet olvasod, és magad előtt látod a levél íróját. Mosoly ül arcodra, mert az jut eszedbe, hogy vannak olyanok, akik még vénségükre is hisznek a mesékben. Itt jegyzem meg, te sem vagy már fiatal. Na, ezzel talán megbántottalak, pedig nem is akartam. Akartam mondani azt, hogy szép és fiatal vagy, na meg erővel teli, mert számodra nincs akadály. Te, mész mérföldeken át. Szeretlek Mikulás! Na, ezt nem bóknak szántam. Ezt, így is gondoltam, én a vén testben élő gyermeki lélek. Tudod, néha milyen gyerek vagyok? Nevetek, dúdolok és az utcán is énekelek, ha ahhoz van kedvem. Néznek is az emberek, de bolondnak. Nem lényeg. Az a fontos, amit én érzek. Lázba tud hozni egy plüss álatka is, mert gyerekkorom jut eszembe, mikor még nem volt ekkora választék. Voltam egy játékboltban is a minap és tudod, hogy rácsodálkoztam, hogy vannak már beszélő plüssök is. Na, egy ilyet én is elfogadnék. Ne, nevess!  Sokáig nézelődtem az üzletben. Minden kis plüsst, szépen sorban kézbevettem, megsimogattam. Jó volt. Majd hozzám lépett egy kedves eladó hölgy és imigyen szólt:

-          Segíthetek valamiben? Látom tanácstalan. / Na, a látásoddal gondok vannak, véltem / Vannak nagyon jó, kis ügyességi játékaink. Gondolom, nagyobbacska gyereknek keres. / Ó, hogy ezt miből gondoltad? Egy felnőtt nem lehet gyerek? Rohadt öregnek nézhetek ki, jutott egyből eszembe. Veszek is valami jó ranctalanítot, ha itt végzek, fogalmazódott meg bennem a gondolat. Ügyességi játék? Na, az minek. Elég sokat játszok én minden nap, hogy elég legyen a pénzem hó végéig. Elég ügyességi játék az. Szívesen megkérdeztem volna, hogy ismeri e ezt a játékot, de inkább letettem róla. /

-          Köszönöm csak nézelődni tértem be.

-          Nézelődjön, csak nyugodtan, és szóljon, ha segíthetek. Ezek a kis plüssök nagyon aranyosak, és elég sokat el is adunk belőlük, mert a pici babák nagyon szeretik. Beszél is. Tudta? / beszél, ja mint Te, és elég sokat, de fő a bevétel /

-          Köszönöm, majd szólok.

Kis dolgok kellenek a boldogsághoz, ezt te is nagyon jól tudod. Emlékszem, mikor még kicsi voltam és sötétedés után futottam haza, mert téged vártalak.  Gyorsan hazafutottam, és fél szemmel a tévét nézve, fél szemmel a bejárati ajtót nézve, vártam rád. Tele voltam izgalommal, mert mindig hoztál mogyorót. Volt az ajtó előtt egy nagy függöny, és oda rejtetted el az ajándékot. Sokáig vártam, míg egyszer csak valami neszezést hallottam. Rohantam ki, a szüleim utánam, majd a nagy függönyt óvatosan húztam szét, de üres volt a csizmám és egy szürke kis egérkét láttam, aki félelmében elfutott előlem. Sikítottam, de olyan élesen, hogy még a szomszédok is hallották. Csalódott voltam akkor, de reggelre mégis volt a kis csizmácskámban ajándék. Ja, ha esetleg eszedbe jutna, hogy megajándékozol egy szürke kis egérrel, akkor ne tedd! Az, az egyetlen, amire nem vágyom. Na, meg a patkányokat is mellőzheted, mert azok sem töltenének el boldogsággal. Elég volt a nyáron, az utcán látni őket. Kérdezheted, hogy akkor most mit is szeretnék? Na, ez nagy kérés és tudom nem is igazán tudod teljesíteni, de azért megpróbálom. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol szeretet van, ahol figyelnek egymásra az emberek. Ahol nincs gáncs, csak szeretet. Lehetetlen! Már hallom is, ahogyan mondod, de ha nem próbáljuk meg, akkor soha nem fogunk ilyen világban élni. Most nagyon kell a jó szó, a szeretet, az ölelés. Nehéz évünk volt. Próbáljuk meg a lehetetlent, mert ezek nélkül még a legédesebb csokoládé is keserű lesz. Biztosra megyek, mert nem csak neked, de a Jézuskának is írok. Hallom a kérdést! Igen. Neki már írtam egyszer, úgy negyven éves korom körül is képzeld teljesítette. Nem semmi, mi? Egyszer nekem is lehet szerencsém. Ne okozz, nekem kérlek csalódást. Próbáljuk meg! Nagyon várlak ám!

Boldog csütörtök

Három kiló nyolcvan. Ötvennégy centiméter és fiú. Most nagyon kéne örülnöm, de nem vagyok felhőtlenül boldog. Van már három lányom. Egy fiú viszont mindent visz. Évekig vártam arra, hogy lesz egyszer egy fiam. Lett, csak az élet kegyetlen játékot űzött velem. Úgy rohannék megnézni de nem lehet. Ennek több oka is van. Nem a feleségem szülte, hanem a barátnőm. A járvány miatt most még a kórházba sem mehetek be. Az kéne még, hogy az asszony gyanút fogjon. Nem gondoltam, hogy ez lesz ebből a kapcsolatból. Negyvenöt éves múltam és lassan húsz éves házasok vagyunk. Boldog életünk volt mindig. Ezért is volt furcsa számomra mikor elszántam magam arra, hogy mást is ölelek magamhoz. Egyszerű kis kalandnak indult. Zsuzsókával a barátnőmmel egy épületben dolgozunk, de nem egy cégnél. Élénken él bennem mikor megismerkedtünk. Nyár volt. Ő, a liftet várta a földszinten, mikor beléptem az épületbe. Nem lehetett nem észrevenni gyönyörű karcsú alakját. Szaporáztam lépteimet, mert kíváncsi voltam az arcára is. Szerencsém volt, mert akkor ért a lift a földszintre mikor odaértem. Nyitottam az ajtót. Ő, megköszönte és egy mosollyal ajándékozott meg. Nem tudtam szótlanul nézni, így elmondtam neki, hogy széppé varázsolta a reggelemet. Ő, szerényen mosolygott, majd a hatodikon kiszállt. Így kezdődött, de az a nap, számomra egy csoda volt. Rég éreztem magam olyan jól. Egész nap a hölgy körül jártak a gondolataim. Másnap és utána minden nap igyekeztem, hogy ismét találkozzak vele. Szerencsém volt, mert minden reggel ott volt ő. Két hét után már ismerősként köszöntöttük egymást. Mindig váltottunk néhány mondatot, míg egy csütörtöki napon, én is kiszálltam a hatodikon és az irodájáig kísértem, majd meghívtam egy kávéra.

- Köszönöm, de már nincs rá időm.

- Sajnálom. Munka után? Meddig dolgozik?

- Négyig

- Itt fogom várni. – és ott vártam. Egy közeli kávézóba mentünk. Este nyolcig beszélgettünk. Nehezen vettem búcsút tőle, mert nagyon jó volt vele, és rég esett ilyen jól egy beszélgetés. Soha nem maradtam még ki. Hazaérve, aggódva fogadott a feleségem, de én szemrebbenés nélkül hazudtam, hogy túlóráztam. Meg is lepődtem magamon és azon, hogy nem éreztem úgy, hogy valami rosszat tettem volna. Sokkal kedvesebb voltam a feleségemhez azon az estén, és szorosabban öleltem magamhoz. Reggel viszont szembe tudtam volna magam köpni, mikor a fürdőszobában a tükörbe néztem, mert megcsaltam a feleségemet. Igaz, őt öleltem és őt tettem boldoggá, de nem az ő arcát láttam, és úgy éreztem Zsuzsu testét ölelem. Amilyen gyorsan jött az érzés, olyan gyorsan tova is repült, mert csak az volt a fontos a számomra, hogy minél előbb lássam őt. Hiányozni kezdett. A metrón azon gondolkodtam milyen lehet vele az ágyban? Kívántam és minél előbb ágyba akartam vinni. Gondoltam, ha megszerzem, utána könnyen útjára is tudom engedni, mert már nem fog vonzani. Nem így történt. Minden héten, csütörtökön találkoztunk és együtt töltöttünk néhány órát a közeli motelban. Boldog csütörtökök voltak. Boldog voltam és boldog volt mindenki, mert gyengédebb voltam a feleségemhez is. Meg is jegyezte, hogy Pistikém úgy megváltoztál, de ez jó. Ó, ha tudnád, nem mondanád ezt. Hónapok teltek el így. Pontosan huszonhárom, mikor egyik találkozásunk alkalmával, könnyes szemmel mondta, hogy valamit meg kell beszélnünk. Megijedtem és szinte remegni kezdett testem, de kértem mondja el mi történt.

- Nagy gond van. Nem is tudom, hogyan mondjam el

- Nyugodtan mondd szívem. Nincs olyan gond, amit ne tudnánk megoldani.

- Terhes vagyok.

- Mi történt? Terhes? Hogyan lehetséges ez? Nem szedtél gyógyszert? Hány éves is vagy? Harmincnégy évesen nem tudod, hogy hogyan védekezz?

- Védekeztem, de mégis így sikerült.

Az nem igaz, mert ha védekeztél volna, akkor most nem lennél terhes. Vetesd el!

- Nem! – szinte üvöltött, úgy mondta.

Én nagyon megijedtem, mert nem akartam gyereket és féltettem a házasságomat is. Soha nem volt olyan gondolatom, hogy valaha is elhagyjam a feleségemet.

- Én, nem tudok neked semmit ígérni. Vetesd el! Fizetem!

- Nem!!! Tudom, hogy miattam nem adod fel a házasságodat nem is kérem. Annyival viszont tartozol nekem, hogy a nevedre veszed és fizeted a gyerektartást, mert azért neked is van valami közöd hozzá.

- Nem!! Nem adom a nevem. Mit mondanék a feleségemnek? Szét akarsz rombolni mindent?

- Engem ez nem érdekel, ha kell, majd jogi úton kérem azt, ami nekem jár. Olyan bolond azért nem leszek, hogy úgy neveljem a gyerekünket, mintha egyedül én csináltam volna magamnak.

Csúnyán összevesztünk. Úgy vágtam be magam után az ajtót, hogy azt hittem ki is szakad. Most mit csináljak? Két hónapig nem is hallottam róla és nem is találkoztunk reggelenként. Kezdtem megnyugodni, hogy el is felejtett. Egyik nap az irodámba érve, nagy boríték várt az íróasztalomon. Nem volt rajta feladó csak a nevem volt rajta. A borítékban egy ultrahangos kép és a terhesség tényét megerősítő leletek voltak. Sokáig néztem a felvételt és lelkem remegni kezdett, mert ott volt a fiam. Egy fiú! Kell nekem! Nem kerestem, és az óta sem láttam, de nagyon vártam a kis jövevény érkezését. Egy fiú! Nem akarok a fiam nélkül élni, de a családom is legalább olyan fontos nekem. Szeretem a feleségemet és imádom a lányokat. Ma reggel jött az sms, amiből megtudtam, hogy megérkezett a fiam. Csütörtök van. Igazi szerelemgyerek, mert szerelmünk napján született. Biztosan nagyon szép és egyre jobban érzem, hogy nem fogok tudni nélküle élni. Az lenne a legjobb, ha elfogadnám azt, amit kért tőlem, de hogyan magyarázzam meg a feleségemnek, hogy a fizetésem egy részét nem tudom hazaadni? Boldog és boldogtalan is vagyok egyszerre. Az biztos, hogy a családom nem áldozhatom fel. Mellettük kell maradnom és szeretni kell őket nagyon, de hogyan tudom így a fiamat szeretni? Mindent meg szeretnék adni neki, de hogyan? Úgy érzem, ebből jól nem jövök ki. Előbb-utóbb el kell mondanom a feleségemnek, még akkor is ha ő ezt soha nem tudja megbocsátani nekem. Tartozom neki. Darabokra hullik az életem.  Bátorságot kell gyűjtenem, és aztán majd meglátjuk. A FIAM! A FIAM! SZERETLEK FIAM!!!!!!!

Edit kezén az én gyűrűm

Ó, minek ez a napsütés? Minek ez a fény? Miért gyötör minden egyes napsugár? Tavaly még örültem a nyárnak, a napnak, a víznek, a madaraknak és még a szúnyogcsípésnek is, pedig, az már nagy dolog, mert mindig úgy összecsipkedtek, hogy sebesre vakartam magam és mit mondjak, ettől nem voltam a legszebb.

Azt hittem, a téli szürkeség után elmúlik a depresszióm, mert mondják, a napsütés meggyógyítja, ezt az állapotot. Nem voltam orvosnál, de tudom, depis voltam, mert minden tünet arra utalt. Vagy a csalódás és a fájdalom tünetei is ugyanazok? Nem tudom, de, hogy reggeltől estig, és estétől reggelig sírtam, az biztos.

Enni nem ettem, és élni sem nagyon akartam és még egyvalami, amit szerettem volna, az az, hogy hagyjon békén mindenki. Bezárkóztam a szobámba és vártam, hogy elmúlik ez az egész, ha előbb nem, akkor, mikor végre kisüt a nap, de még rosszabb lett, és az a tegnapi esküvő, az még jobban megviselt. Úgy sírtam, mint egy temetésen szoktak. Nem is maradtam sokáig, mert nem bírtam és, mikor a pap a szertartás közben kétszer is rám nézett szúrós szemmel, mert úgy zokogtam, inkább kijöttem.

Megnéztem még a templomtornyot. Nem tudom miért, és felsóhajtottam kérdésszerűen, hogy Istenem, ezt most miért tetted? Nem válaszolt. Biztos, megvan mindennek a magyarázata, de az én fájdalmammal ugyan ki törődik?

- Mi van Pannikám? Úgy ülsz itt délelőtt a kapu előtti lócán, mint ahogyan mi szoktunk, öreg tyúkok, esténként. Nincs semmi dolgod? Miért nem segítesz anyádnak húslevest főzni?

- Nincs semmi Gabi néni, csak gondolkodni ültem le, és a húsleves már kész van rég.

- Szép esküvő volt tegnap. Olyan aranyos volt az ifjú pár. Remélem, boldogok lesznek! Na, megyek, mert még a káposztát meg kell főzni, mire jön a család. Ne szomorkodj! Tudom, szerettél volna Te, lenni a menyasszony, de ilyen az élet, szerintem, így kellett történnie.

Na, ilyen az élet a falun. Mindenki mindent tud, még azt is, hogy mi fő a fazékban és még gondolkodni sem hagynak. Bemegyek inkább, mert mindenki tesz majd valami megjegyzést, és ehhez most nincs kedvem és azt sem akarom, hogy sajnáljanak, na és a nap is zavar nagyon.

Jó húsleves illat van a házban, de nem kívánom. Biztosan ilyen volt, az esküvőn is.

Visszavonultam a szobám magányába, még a kulcsot is elfordítottam a zárban, hogy véletlenül se rontson rám anyám, hogy vigasztalni próbáljon. Kint süt a nap, bent pedig depi ezerrel, és emlékek, amik rám törnek, miközben könnyeimmel arcomat mosom.

Palit, gyerekkora óta ismerem. Na, ez mondjuk nem olyan nagy hír itt, faluhelyen, mert itt az lenne a hír, ha valakit nem ismernék. Palit, viszont születése pillanatától ismerem. Igaz, nem emlékszem arra a pillanatra, mikor egy azon napon megszülettünk.

A két anyuka, ott, a kórházban került közelebb egymáshoz és váltak barátnőkké. Mi pedig a Palival egymás kezét fogva tanultunk meg járni is. Olyanok voltunk, mint két mesebeli gyerek, mondták sokan a faluban. Két szőke gyerek, kék szemmel. Az óvodában és az iskolában sem engedtük el egymás kezét. Gyakran mondták nekünk a társaink, hogy „két szerelmes pár, mindig együtt jár”, de minket ez nem zavart. Örültünk ennek – emlékszem – mikor négyévesen a homokozóban, Pali megkérte a kezem. Építettünk egy szép homokvárat, majd mikor az utolsó simításokkal is végeztünk, Pali leporolta a kezét, mert soha nem szerette, ha homokos a keze. A homokozóba is csak a kedvemért jött be mindig, ha nem tudott meggyőzni arról, hogy játszunk valami mást. Majd, mikor az utolsó porszemet is sikerült visszavarázsolnia a homokkupac tetejére, így szólt.

- Na, ezzel is végeztünk. Most, pedig beszéljünk csak meg valamit. Azt akarom, hogy a feleségem légy! Na, mit mondasz? Szerintem csuda jó lenne!

- Igen! Leszek a feleséged! - válaszoltam úgy, mint ahogy a filmekben láttam.

- Akkor jó. Most már a feleségem vagy!

- Csókot nem kapok? - kérdeztem én, mert a filmekben mindig volt. Kaptam.

Attól, a perctől kezdve úgy éreztem, összekötöttük életünket. A suliban sem, és a gimiben sem érdekelt más fiú, csak ő. Csodálatos volt az a négy gimnáziumi év. Tombolt a szerelem közöttünk. Mindenki olyan boldogságra vágyott, mint amit a mi arcunkon láttak. Mosoly volt minden. Egyedül Edit, a barátnőm nem örült ennek az őrült szerelemnek.

Akkor, ezt nem vettem észre, csak később döbbentem rá. Edit, soha nem járt senkivel, Ő a tanulásba vetette magát és mindig, mikor hívtuk moziba, vagy egy szelet sütire a cukrászdába, mindig azt válaszolta, nem érek rá, sokat kell tanulnom, mert különben nem vesznek fel az orvosira, és mindig hozzátette: nagy mázlista vagy te, Panni! Nem is tudom, hogy lettünk mi barátok. Visszagondolva, ég és föld. Így, lehetne jellemezni minket. Valahogy, még az első év elején egymásra néztünk és eldöntöttük, barátnők leszünk. Az érettségi után terveztük az esküvőt. A szülők nagyon le akartak erről beszélni minket, de mi nem akartunk tovább várni. Továbbtanulási szándékunk sem volt, de mindketten beadtuk a továbbtanulási kérelmünket. Én, a tanítóképzőbe, Pali, pedig a mérnökire.

Jó kis játéknak tartottuk, mert tét nélküli volt. Jót nevettünk, mikor megjött az értesítés, hogy felvettek mindkettőnket.

- Most, akkor lesz esküvő, vagy inkább tanulunk tovább? - Kérdezte Pali.

- Én, esküvőt szeretnék, szép, boldog esküvőt. - válaszoltam.

- Így lesz, szívem! - húzott magához és csókja megerősítette szavát.

Nem sikerült bekerülni az orvosira, dühöngött Edit, minden nap.

- A fene, ezt az egészet! Itt volt négy év és nem is pasiztam, csak, hogy orvos lehessek és tessék, nem sikerült!

Nyugtattam mindig, és mondtam:

- Ne keseredj el! Majd, jövőre sikerül!

Augusztus közepére terveztünk egy utolsó osztálykirándulást. Az utolsó olyan alkalmat, amikor együtt lehet még a kis csapat. Jó buli lesz, mondogatta mindenki. Nekem az lett, az indulás előtti napon a kórházban kötöttem ki. Vakbélgyulladás, mondta az orvos. Pali szorította a kezem, és csókolta arcom.

- Ne félj szívem! Rutin műtét az egész. A kirándulásra pedig én sem megyek, ha Te nem jössz.

- Menj nyugodtan, legalább Te érezd jól magad!

- Oké, ha így akarod.

A fenét akartam így! Azt, szerettem volna, ha velem marad, de mégsem mondhattam, hogy ne menjen. Ideges lettem attól, hogy nélkülem megy el, meg a műtéttől is féltem.

- Vigyázz magadra! Majd találkozunk, ha hazajöttem. - volt utolsó mondata, és ott hagyott a kórház magányában.

A műtét jól sikerült és már odahaza lábadozva vártam, hogy végre hazajöjjön. Szinte állandóan rá gondoltam és arra, milyen rossz lehet neki is nélkülem.

Keddi napon jöttek haza. Vártam, hogy egyből átrohan hozzám, de nem. Még szerdán sem jelentkezett. Nem akartam felhívni, mert úgy éreztem, neki kell jönnie. Csütörtökön találkoztam az egyik osztálytársammal, aki néhány mondatváltás után: „sajnállak”, mondta. Miért? Kérdeztem értetlenül. Te még nem is tudod? Nem kérdeztem semmi többet, csak rohantam haza, mert éreztem, valami nagyon nincs rendben. Vártam még egy kicsit, de, miután nagyon nem bírtam tovább, átrohantam Palihoz,, hogy megtudja, mi az, amit tudnom kéne.

A lábam a földbe gyökeredzett, mikor megláttam Pali karjaiban Editet.

- Ti mit csináltok? - Szinte ordítva kérdeztem.

- Ne dühöngj, Panni! Akartam beszélni veled, de most már tudod. - próbált csillapítani Pali.

- Mióta tart? Miért nem vettem észre?

- Már egy ideje együtt vagyok Edittel, és szeretjük egymást.

- Én, nem érdemeltem volna meg, hogy szólj?

- Azért nem szóltam, mert tudtam, dühöngeni fogsz.

- Te, ezen csodálkozol? Te, az enyém vagy!

- Nem! Én, az Edité vagyok már. Hamarosan összeházasodunk.

- Micsoda? Miért ilyen sürgős?

- Mert gyermekünk lesz.

- Hazudsz!

- Nem hazudok. Hat hónap múlva apa leszek.

Nem tudtam többet szólni. Mint egy őrült, rohantam haza és váltam depresszióssá. Soha nem gondoltam, hogy barátnőm így átvág engem és a fejem verem a falba, hogy semmit nem vettem észre. Nagy a fájdalom bennem, mert két embert veszítettem el. A barátomat és a barátnőmet. Akik, kimondták a számomra oly fájdalmas boldogító igent.

Sárika néni a kezében tartotta az unokáját, míg fia elveszi e gyermek anyját. Összetörtek a gyerekkori álmok, és összetört szívem. Oly, sokat gondolkodtam már ezen az egészen, hogy kezdtem az őrület határára jutni.

Így, szépen elővettem a kis bőröndömet és három nap múlva elindulok az ország másik végébe, hogy új életet kezdjek, és talán találok valakit, aki feledteti közel húsz év szerelmét, és visszavarázsolja arcomra azokat a szép mosolyokat.

Mondd, miért nem figyelünk egymásra?

Békésen sétált az öreg a futó-rohanó emberek között. Lábait lassan emelte, mert a járás már nehezére esett, de a séta számára és hű társa számára minden nap fontos volt. Az öreg mesélt kutyájának, a fekete, nagy testű keverék ebnek. Nap, mint nap körbesétálták a teret, miközben az öreg mesélt. Emlékszem és majd meglátod. Általában ezekkel a szavakkal kezdte a mondatokat. Mikor mondandójának fontos részéhez ért, akkor megállt és úgy mesélte tovább a történetet. Na, menjünk, komám, szólt, mikor befejezte a mondanivalóját és sétáltak tovább.

Nyári napokon lehozott egy kis labdát is magával, ami alig volt nagyobb egy teniszlabdánál és látszott már rajta, hogy jó pár éve vásárolták. Így játszottak Ők, majd hazasétáltak. Nevén soha nem szólította, mert talán soha nem is adott neki nevet. Max gyere komám volt az egyetlen megszólítása.

Ködös télvégi nap volt, mikor délelőtt sétáltak. Az öreg mesélt úgy, mint szokott. Néhányan egy-egy pillanatra meg is álltak, majd körülnéztek gyorsan, hogy kihez is beszélhet, de miután rájöttek, hogy a kutyájához beszél, siettek tovább. Magányos lehet az öreg nagyon, jegyezte meg egy nő a párjának, miután ők is siettek tovább.

Süvített a szél, mikor a házak védte járdáról a tér közelébe értek. Nem is gondoltam, hogy ilyen hideg van, szólt az öreg és összefogta magán a kabátot az egyik kezével, a másikkal a kalapját tartotta. Gyere, gyorsan körbejárjuk a teret, ha már eddig eljöttünk, szólt és lépteit próbálta szaporázni, miközben didergett. A szél erősebbnek bizonyult a kezénél és lekapta fejéről a kalapot. Megfordult, hogy kalapja után nézzen, hogy merre is viszi a szél. Hű társa már futásnak is eredt, hogy visszahozza. Még látta, hogy gyorsan fut valami fekete folt a szürke folt után, mert már csak ezt látta, majd elsötétedett előtte minden és teste a járdára zuhant.

Még érezte, hogy kalapja a testére esik és halvány foltként áll mellette az, aki számára az egyetlen volt és ki visszahozta. Halkan köszönöm komámat suttogott, majd megszűnt számára a külvilág. Teste nem mozdult, szó nem hagyta el ajkát.

A fekete keverék kutya megpróbálta szóra és mozgásra bírni, de hiába való volt. Majd körbefutotta az öreget, mint egy mérgezett egér, néhányszor, miután leült mellé és fejét a mellkasára hajtotta. Sokan elmentek mellettük és nézték a fekvő testet. Na, ez is jó korán berúgott. Vagy kevesebbet kellett volna inni mondatok, de volt, aki úgy vélte, részeg hajléktalannak minek kutya.

Az öreg kabátja nem volt az utolsó divat szerinti, az biztos, de tiszta, ápolt emberke volt. Közel sem hasonlított piszkos, ápolatlan emberre. Sokan, nagyon sokan elmentek mellette és senki nem hajolt le, hogy megnézze, mi is van vele. Segítségnyújtás nélkül feküdt ott sokáig, míg egy húsz év körüli pár hívta a mentőket, de már életét nem tudták megmenteni.

-          Sajnos, ha előbb érkezünk, akkor sem tudtunk volna már segíteni. - mondta a mentőorvos. Ez a fiatal párt egy kicsit megnyugtatta, de a lány még hozzátette, biztosan sok ilyen történik nap, mint nap, de mi van akkor, ha még van esély arra, hogy életben maradjon, csak mi nem járunk arra, vagy későn érünk oda?

-          Mondd, miért nem figyelnek az emberek egymásra?

Váratlan ajándék

Sírjak, vagy nevessek? Könnyeim a fájdalom, vagy az öröm könnyei legyenek? Vegyesen keverednek bennem az érzések. Boldogtalan vagyok, de valahol a legboldogabb. Soha nem gondoltam volna, hogy ehhez hasonló érzéseket át fogok élni. Teljesült hihetetlennek tűnő álmom. De hogyan? Rejtély az élet és soha nem tudjuk, mit hoz. Én már tudom.

Katit, az egyetemen ismertem meg. Fülig szerelmes lettem belé. Mióta megláttam, csak ő létezik számomra. Minden szabad percüket együtt töltöttük. Nagyon furcsa volt, mikor végeztünk és már nem lehettünk annyit együtt. Kati egy Kft-hez került, én egy multinál kezdtem dogozni. Szerettünk volna eredményeket elérni és felmutatni, így mindketten belevetettük magunkat a munkába, de este, mikor hazaértünk és végre átöleltük egymást, miénk volt a világ. Sokakkal ellentétben minket még jobban összehozott az, hogy kevesebb időt voltunk együtt. Szép estéink voltak. Úgy is mondhatnám, megadtuk a módját.

Kati nagyon kedvelte a gyertyalángot nézni. Mindig elvarázsolta a fénye és merengve ült sokszor kezemet szorítva. Néha erősebb volt a szorítása, mi kicsit megrémített, mert nem tudtam elképzelni, hol járnak a gondolatai. Valamitől fél ilyenkor, mikor erősebb a szorítása? Merengtem én is. Nem szeretném, ha félne bármitől is, mert azt akarom, hogy boldog legyen.

Gyakran eszembe jutott az is, hogy talán arra gondol, mikor kérem meg a kezét. Éreztem, nagyon szeretné, ha a kérdést feltenném neki. Nagyon szerettem, de úgy voltam vele, minek siettetni a papírt, hiszen együtt vagyunk ugyan úgy, mintha házasok lennénk. Tudom, valami miatt a nőknek fontosabb, hogy a kapcsolatról papírjuk legyen. Talán a biztonságérzés miatt. Nem tudom. Biztonságban van mellettem, mert szeretem, és soha nem hagynám el. Azt szerettem volna, hogy gondolatait a papír hiánya ne árnyékolja be és ezért a tettek mezejére léptem.

Karácsonykor szépen ünneplőbe öltöztettük a bérelt kis lakásunkat, mert saját még nincs, de egyszer az is lesz. Óriási fenyőfát vásároltam. Azt, akartam, hogy csillogjon csodálatos barna szeme, ha meglátja. Nagyon tetszett neki. Hosszú percekig simogatta a fenyőágakat. Rengeteg apró kis díszeket készített rá, még én is leültem esténként filcet vágni, amiből készültek a harangok, fenyők. Bevallom, tetszett. Gyereknek éreztem magam, és az ünnepi készülődés izgalma csak fokozódott bennem napról-napra, egyre jobban. Közösen készítettük a vacsorát, ami maga volt a csoda. Bontottunk egy üveg vörösbort és kóstolgattuk kavargatás közben. Olyan meghitt volt minden. Mikor a bejglit betöltöttük a sütőbe, mert azt is készítettünk, és közben jókat nevettünk, mert nem nagyon akart sikerülni, de végül is összeállt, és már csak a sütés volt hátra, megkérdeztem Katát, mennyi ideig fog sülni. Kb. fél óra, mondta, és én éreztem, nem tudok már tovább várni és vágyaimnak szerettem volna utat engedni. Annál is inkább, mert a vacsora elkészítését sem akadályoztam vele.

Így, lágyan magamhoz öleltem és a hálószoba felé vezettem. Csodálatos volt. Testünk, lelkünk táncolt már akkor, mikor a bejglit kivettük a sütőből. Az asztalon égett a gyertya, halk karácsonyi dallamok szóltak és mi lelkesen fogyasztottuk első közös ünnepi menünk falatjait. Majd, felbontottam egy üveg pezsgőt és két poharat tettem egy tálcára és az egyikbe beledobtam azt a kis aranygolyót, ami az ajándékomat rejtette. A pohár szélére és a pohárba is epret raktam. A pohár szélén lévőket még csokiba is mártottam, mert tudtam, úgy szereti. A tálcával a szoba felé indultam. Óriási szemekkel nézett, hol a pohárra, hol rám, az én szerelmem, mikor beléptem. Kezembe vettem a két poharat és Kati szemébe nézve mondtam, légy a feleségem. Remegett a lábam és vártam a választ. Nem volt kétségem a választ illetően, de nagy csend telepedett ránk hirtelen. Hangja lassan ért el. Igen, mondta ki végre, de nem láttam azt a nagy boldogságot, amit vártam. Úgy gondoltam, körbe repüli a szobát, mint valami fénylő angyal, de nem, csak egyszerűen azt mondta: igen.

Csalódás volt ez nekem, de emeltem poharamat. Éreztem, valami gond van, de nem akartam kérdéseimmel elrontani az estét. Majd, megkérdezed ünnepek után, nyugtattam magam. Mikor kiemelte az aranygolyót a pohárból, könnycseppek jelentek meg szeme sarkában, majd, miután kiemelte belőle a gyűrűt, elindultak arcán a könnyek és köszönöm, súgta a fülembe, csókomat kérve.

Békés, nyugodt volt az este és fergeteges az éjszaka. Soha nem éreztem még vele olyan jól magam, mint akkor. Sokkal felszabadultabb volt és kezdeményezőbb, mint előtte. Éreztem, mélyül a kapcsolatunk. Bársonyos haja, betakarta mellkasomat, mikor fejét ráhajtva aludt el.

Reggel már, mint jegyesek, ébredtünk és gondoltam, ennél nincs szebb és örültem, hogy megkértem kezét, mert így már nem lehet boldogságának akadálya semmi sem, de az ő arcán nem láttam visszatükröződni a boldogságomat. Ült az ágy közepén, térdeit felhúzva és fejét tenyerébe temetve. Mikor bevittem a kávét, nem mosolygott vissza, mint szokott, csak unottan megkeverte, és mint aki álmodozik közben, kortyolgatta.

Megvan, villant át fejemben. Tudom, mi lehet a baj. És eszembe jutott, mikor elmeséltem neki, mitől félek. Hűvös őszi délután volt. Az egyetem parkjában sétáltunk és lábunkkal rugdostuk a sárgult faleveleket. Hosszú csókokat váltottunk és nagyon erősen szorítottam magamhoz, mert nagyon féltem, hogy, ha felfedem titkom, elveszítem őt. Próbáltam megnyugodni és gondolataimat összeszedni.

- Drága! Valamit el kell mondanom neked. Nagyon, mindennél jobban szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Szeretlek úgy, ahogy vagy. Imádom a lelked és a tested. Veled szeretném leélni az életemet, de nem tudom, boldog lennél-e velem, hisz van, amit nem tudok neked megadni soha és ez bánt. Számomra is sok időt vett igénybe, míg próbáltam elfogadni a tényt, sőt, őszinte leszek, még ma sem békéltem meg vele. Talán ezzel nem is lehet, mert egy élet is kevés hozzá.

- Szeretlek, de mi a gond? Olyan sápadt vagy! Beteg vagy?

- Tudod, nem lehet gyerekem. - Mondtam ki gyorsan, mert féltem, ha akkor nem mondom ki, akkor soha nem leszek képes.

- Nem értem, hisz akkor eddig miért védekeztünk?

- Megértelek, hogy furcsállod, hogy ennek ellenére ragaszkodtam a védekezéshez és az sem véletlen, hogy kértelek, ne a gyógyszeres védekezést válasszuk. Nem szerettem volna, ha szervezeted hormonokkal terheled. Addig, pedig nem szerettem volna felfedni titkom, míg nem voltam tisztában érzéseimmel. Megkell értened, és bocsájts meg nekem, hogy eddig nem szóltam.

- Értem! Biztosan szörnyű lehetett, lehet azzal a tudattal élni, hogy soha nem lehet gyereked. Őszinteségre őszinteséggel szerettem volna válaszolni. Én, nem tudnám elképzelni, hogy babakocsit tologassak és éjszakánként felkeljek, mert sír a gyerek. Tudom, ezzel összetörtem benned a rólam alkotott képet. Annyira féltem a terhességtől, hogy gyógyszert is szedtem, de most már abbahagyhatom. Ismét rendszertelenné fog válni a menzeszem, de örülök, mert már nincs mitől félnem.

- Én, szeretlek! Igaz, gondolataimban az volt, hogy majd örökbe fogadunk egy gyereket, mert nagyon imádom az apróságokat, de, ha Te nem akarod, akkor elfogadom a döntésedet.

Ez jutott eszembe azon a reggelen, mikor nem értettem lehangoltságát. Biztosan meggondolta magát, véltem, és még is csak szeretne gyereket. Talán, ezért rettent meg a házasság gondolatától. Sokáig gondolkoztam még ezen, de nem kérdeztem semmit. Vártam, hogy elmúljanak az ünnepek. Kata kedve kezdett visszatérni és egyre jobban ölelt. A szilvesztert baráti körben töltöttük. Fergeteges buli volt.  Mindenki gratulált és osztozott örömünkben. Na, és mikor jön a trónörökös? Vagy már úton is van? Kérdezték. Fájdalomnyíl volt ez nekem. Erőltetett mosollyal válaszoltam, majd jön, ha jönnie kell.

Lassan visszazökkentünk a hétköznapokba. Mindketten szépen haladtunk a ranglétrán. Esténként külföldi utazásokat tervezgettünk és saját lakásról álmodoztunk. Kata már rég abbahagyta a gyógyszert és kínok kínját élte át, mikor menstruált. Emiatt örültem annak, hogy csak két-három havonta került erre sor. Többször megkérdeztem, hogy nem lehetne-e ez ellen tenni valamit, mire az volt a válasz, voltam orvosnál és minden rendben van. Olyan jól alakultak a dolgaink, hogy ez magával hozta a nyugalmat. Nem volt miért aggódnunk. Az esküvő időpontját még nem döntöttük el. Igazából nem is nagyon beszéltünk róla. Esténként csipszet ropogtattunk tévénézés közben. Olyan meghitt volt minden. A fejét ölembe hajtotta, és én szerettem az arcát simogatni.  Ennek a nyugodt életnek tudtam be, na és a sok csipsznek, hogy Katára kezdtek rakódni a kilók. Jól állt neki a plusz súly. Sokszor csaptam finoman a popsijára, és mondtam, jó áll neked ez a plusz kiló.

- Tudod, fogalmam nincs, miért rakódnak rám a kilók. Valószínű, hogy azért, mert a gyógyszert abbahagytam. Valahol örülök annak, hogy szedtem, mert a plusz kilóknak tudom be azt, hogy a havi ciklusom nem visel úgy meg. Tudod, milyen jó, hogy nincsenek görcsök és néhány csepp vér az egész? Leírhatatlanul jó érzés. Rengeteget szenvedtem már miatta.

- Tudom, kicsim! Szeretlek!

Ennek ellenére Kata fogyókúrába kezdett. De tele volt aggodalommal is, hogy mi lesz, ha visszatér a régi súlya ismét. Akkor jönnek a görcsök? Aggodalma feleslegesnek bizonyult, mert az a felszedett öt-hat kiló maradt. Annak ellenére, hogy futott minden reggel, amire engem is rá akart venni, de nem sikerült. Nem az én világom futkározni. A csipszeket visszautasította, de a súly maradt.

Egyik este későn értem haza, mert határidős munkám volt és adódtak problémák, de végül sikerült befejezni és éjfél körül értem haza. A nappaliban ült az én Katám, nagy plédbe csavarva testét és valami könyvet próbált olvasni. Abból tudom, hogy csak próbált, mert, mikor odaléptem hozzá, hogy megcsókoljam, még mindig azon az oldalon volt nyitva a könyv, ahol egy hete abbahagyta.

- Szia, drágám! Miért nem alszol? Pihenned kéne. Ne haragudj, de nem tudtam előbb jönni.

- Vártalak!

- Fázol szívem? Beteg vagy?

- Miért kérdezed ezt?

- Azért kicsim, mert szerintem egyáltalán nincs hideg itt. Gyere, bújj hozzám, megmelegítelek. Rég beszélgettünk már arról, hogy mikor legyen az esküvőnk, és hogy hova menjünk nászútra. Mit szeretnél?

- Nem tudom.

- Olyan határozott szoktál lenni és most olyan bizonytalan vagy! Mi van veled kicsim?

- Valamit el kell mondanom. Úgy érzem, tudnod kell róla, mert így fer a dolog. Megcsaltalak.

- Mikor? Kivel? És hol? - Nem akartam elhinni, amit mond. Ez nem lehet az én Katám. Nem tehetett ilyet.

- Még az előtt, mielőtt megkérted a kezem. Botlás volt részemről. Egyszer történt csak meg.

- Kivel?

- A főnökömmel.

- Miért? Nem vagyok jó neked? Mi történt veled?

- Nem tudom. Elveszítettem a fejem. Meghívott ebédelni és nem tudom, onnan magától jöttek a dolgok.

- Hol?

- Egy közeli panzióban.

- Nem féltél attól, hogy terhes leszel? Hisz, mindig ettől rettegtél és egyáltalán hogyan tudtad ezt tenni velem? Ezért voltál olyan furcsa akkor. Most már értem a viselkedésedet.

- Védekeztünk. Tudod, hogy nem szeretnék gyereket soha. Veled szeretnék élni, mert téged szeretlek és nagyon szeretném, ha megbocsájtanál.

- Nehéz.

- Miért, hisz őszinte voltam hozzád. Nem értékeled?

- Nem tudom, mit értékeljek és mit ne, ne haragudj, de időre van szükségem, hogy a dolgokat átgondoljam.

- Már nem szeretsz?

- Mindig szeretni foglak, de ez most egy váratlan helyzet számomra, és nem tudom, mit tegyek. Meg tudom-e bocsájtani, vagy nem, még nem tudom. Kérlek, adj időt!

Azt hittem, beleőrülök a fájdalomba.  Az én Katám, akit mindennél jobban szeretek, megcsalt.  Vége van egyáltalán, vagy bármikor folytatódhat? Ezért volt a jutalom, az előléptetés, vagy valóban tehetséges? Ezer, és ezer kérdés kavargott bennem. Minden nap azt gondoltam, hogy könnyebb lesz, de nem, egyszerűen nem tudtam megbocsájtani. Az elkövetkező két hónapban nem nagyon beszélgettünk, és elmaradtak az ölelések is, ami nagyon hiányzott, de egyszerűen képtelen voltam megérinteni. Még mindig haragszol, kérdezte meg reggel és este, amire csend volt a válasz. Más módon ő sem közeledett hozzám. Korán lefeküdt minden este és a hétvégeket is szinte végig aludta. Nagyon fáradt vagyok, mondta, így szinte én csináltam mindent. Mostam, főztem, bevásároltam.

- Ma, nem megyek dolgozni, mert nem érzem jól magam! - szólt azon a hétfői reggelen.

- Hívjak orvost, vagy vigyelek inkább orvoshoz?

- Nem, nincs rá szükség. Pihenek és elmúlik.

Olyan elesettnek és gyengének tűnt, így magamhoz húztam és megcsókoltam, mielőtt elindultam. Napközben többször felhívtam, hogy mi van vele, de hallottam a hangjából a választ. Kettő körül hazamentem, mert már nem bírtam tovább. Mellette akartam lenni. Mikor hazaértem, sápadt volt és a hasát fogta, miközben arca meg-megrándult a fájdalomtól.

- Megint visszatérnek a régi görcsök. – mondta, és görcsoldót kért. Hatott a gyógyszer, mert elaludt. Ott, ültem mellette és simogattam arcát, és itattam fel az izzadtság cseppeket a homlokáról. Álmában is meg-meg rándult teste. El is határoztam, hogy miután felébred, nem tűrök ellentmondást, orvoshoz viszem. Nem tudom tovább nézni szenvedését és aggódtam is, nagyon. Egyenletesen vette a levegőt, nyugodtan kezdett aludni, így gondoltam, gyorsan lezuhanyozok. Jól esett a vízsugár alatt állni. Kezdtem felfrissülni, mikor sikítás hangja törte meg a vízsugár hangját. Gyorsan ki ugrottam a zuhany alól és a szobába futottam.

Kata arca teljesen eltorzult, amin az izzadtság és a fájdalom könnyei csordultak végig. Egész teste görcsben volt. Gyorsan tárcsáztam a mentőket, közben a fájdalom csillapodott, majd újra erősödött.

- Azonnal küldök kocsit! - Hallottam még a telefonban a hangot, de én már Katámhoz siettem, hogy átölelhessem.

- Nyugi kicsim! Mindjárt jobb lesz! Hamarosan itt a mentő.

Tíz perc múlva meg is érkeztek. A mentő orvos látva kedvesemet, első kérdésként azt tette fel, hogy terhes-e. Nemet válaszoltam, nem lehet gyerekünk. A mentőorvos rám nézett, majd Katának is feltette a kérdést, aki fájdalmai közepette válaszolta : nem. Hirtelen eszembe jutott a főnöke.

- Csak nem Kata? És mikor?- kérdeztem

- Tudod, hogy védekeztünk és a teszt is negatív volt.

Megnyugodtam és rájöttem, buta kérdést tettem fel, hisz semmi jele nem volt a terhességnek. Nem nőtt a pocakja, nem voltak rosszul létek. Nem, egy terhes nő nem így néz ki. Míg én elmerültem gondolataimban, addig az orvos Katát vizsgálta. Az, zökkentett vissza a valóságba, amikor azt hallottam: nyomjon! Még! Látom a fejét! Na, még! Mindjárt kint van!

Mi van? Mit nyomjon, és mi van kint?  Csak néztem és nem értettem semmit. Mozdulni nem tudtam.

- Gratulálok! Kisfiú! – Hallottam, egyszerre az orvos hangját és a gyerek sírását.

- Ez hogy lehet? - dadogtam.

- Nem tudom! - válaszolta Kata.

Gyönyörű kisfiú. Az én fiam, vagyis nem. Boldog vagyok, mert mégis van gyerekem. Boldogtalan, mert nem az enyém. Egy félrelépés eredménye.  Aggódom, hogy Kata elfogadja-e, hogy anya, ami soha nem akart lenni. Velem marad, vagy nem? Szeretném, ha velem maradna, és igazi család lennénk, de mi van, ha a gyerek apját választja? Akkor elveszik tőlem a boldogságot.

Ezer és ezer megválaszolatlan kérdés. Akarom őket, de most egyik szeme sír, a másik nevet.

Az árva fiú imája

Itt vagyok egyedül, árván. Nézem kis falum templom tornyát. Oly magasan van a kupola, hogy kicsiny szemem alig lát fel oda.

Imádkozom Hozzád Uram! Kérve kenyeret és jobb napokat. Családot elárvult lelkemnek.

Kérlek, szüleimnek mondd meg, hogy tudom, fentről Ők is vigyáznak rám, de hiányuk nagyon fáj. Te minden nap szólhatsz hozzájuk, mert látod őket.

Ó, Istenem! Csak én láthatnám még egyszer mosolygós arcukat és hallhatnám szavukat. Megszorítanám apám kezét és mondanám, amit oly sokszor mondtam, látod, apa, milyen erős fiad van.

Megfognám anyám kezét is és sétára vinném úgy, mint tettem minden délután. Az Ő kezét csak lágyan érinteném, gyenge kezét nehogy összetörjem.

Istenke! Elmondom Neked, hogy sokszor félek, mert nem tudom, mit hoz a holnap. Erősnek kéne lennem, kihúzni magam, de nem megy, mert vállam megroskad. Segíts nekem, Uram, egy árva gyereknek, hogy jó úton haladjak, és soha ne féljek. Üzenhetsz a dalos madarakkal, mert dalukat sokszor hallgatom, vagy üzenhetsz a széllel, kivel futok álmomban minden éjjel.

Arra kérlek nagyon, hogy tekints le rám és, ha utamon rossz felé haladok, akkor onnan visszahúzz. Küldj felém valakit, mert szívem szeretettel tele és had osszam meg vele. Adj olyan boldogságot, ha lehet, mint amilyenben szüleim éltek oly sok napot. Ők, nagyon szerették egymást és tudom, most is egymás kezét fogják odafent. Apám megnyugtatja anyát, ha valami miatt pont nem látnak, hogy „jól van, hidd el, hisz ránk hasonlít, vagány kis srác”. Ilyenkor, anyám elmosolyodik és lelke megnyugszik.

Így van, Uram, megélek én a jég hátán is, még akkor is, ha most nagyon fáj. A bölcsek azt mondják, idővel gyógyulnak a sebek. Nem tudom, Uram, de most, ahogy itt állok előtted, vérzik szívem és beázik cipőm, de lecserélni nem akarom, mert azoktól kaptam, kiket mindennél jobban szeretek, apámtól és anyámtól, kik legjobb emberek voltak a földön. Kérlek, vigyázz rájuk, nagyon!

Már hiába nézem a templomtornyot, nem látom, mert ráborult az este, így gyorsan hazafutok, hogy álmomban futni tudjak a széllel, és talán üzensz is ma éjjel.

Mézeskalács szív

- Munka után sétálunk kicsit? Olyan szép már a város és nézelődhetnénk is egy kicsit a pavilonoknál.

- Remek ötlet! Legalább kikapcsolódunk kicsit.

Lassan peregtek a percek. Az öreg óra mutatója nehezen akarta mutatni a munkaidő végét. Négy órakor a két kolléganő, akik már régóta barátnők is, elindultak, hogy belevessék magukat a város ünnepi forgatagába.

- Csodás! Nagyon szeretem ezeket a fényeket. Boldog vagyok ilyenkor.

- Én is! Érzed ezeket a fűszeres illatokat? Gyere, kóstoljuk meg, hisz a karácsonyhoz a forralt bor is hozzátartozik.

A meleg, gőzölgő bögrét kezükben tartva beszélgettek és ízlelgették az aromás italt. Halk karácsonyi dalok töltötték be a teret. Vidámak és boldogok voltak. Átjárta Őket az ünnep hangulata, majd elindultak felfedezni a pavilonok kínálta ajándékokat. Vettek is egy-két apróságot.

- Nézd, milyen gyönyörű szív!

Panni a szívre tekintett és arcáról eltűnt a mosoly. Merengve tekintett maga elé és a tavalyi szívet látta maga előtt, amit Pétertől kapott. Óriási mézeskalács szív volt és szeretlek volt ráírva. Olyan szép karácsony volt. Ő, és a kedvese együtt töltötték az ünnepeket. Halvány kis mosoly jelent meg az arcán, ahogyan felidézte az egy évvel ezelőtti ünnepet. Majd, elöntötték annak a nyári napnak az emlékei, mikor Péter mélyen a szemébe nézett és röviden csak azt mondta, ennyi volt és vége, és ő könnyes szemmel nézett Péter után, követve távolodó alakját. Az emlékek könnycseppként mosták arcát. Elhaló hangon szólt barátnőjéhez: menjünk, kérlek! Nem törölte le arcáról a könnycseppeket, hagyta végig folyni, mert úgy érezte, Péter simítja arcát végig, újra.

Erősnek maradni

Párnának támasztja hátát, hogy a hideg vas ne nyomja hátát. Szeme könnyes. Kezével keresné a könyvet, hogy olvasni tudjon, de nincs, mert valaki elvitte, mikor tegnap a padon felejtette. Nézi a valaha volt fehér falat, ahol jó magasan egy légy járja táncát. Magabiztos, mert tudja, ilyen magasan lecsapni senki nem tudja. Kerekek csikorgása, hangok kavalkádja, illatok vegyes egyvelege. Ez, most az élete. Tekintete a falon pihen, aminek színe olyan, mint az övé, sápadt. Ettől csak a főzelék volt vidámabb tegnap, mert azon volt valami szaft, ami életet adott a lisztes töknek. Étvágya nincs. Napok óta nem kell neki az ebéd. Nem várt csodákat, mert kórházban mit is várjon, de nyomasztó minden és lelke percről, percre törik darabokra, társulva a testi fájdalmakkal. Gyakran kiáltana, hogy nem bírom, de erőt vesz magán, mert vénségére tudja, van, aminek nem adhat hangot és jobb, ha mélyen hallgat. Inna egy pohár vizet, de magára önti, mert gyenge a keze. Könnyes a szeme. Mint egy magatehetetlen csecsemő, olyan vagyok. Erőre vajon mikor kapok? – kérdezi magától. Nehezen kidöcög a folyosóra, hogy sétáljon kicsit. Azon a folyosón, ahol a halál suhan át naponta többször. Ennyi az élet, sóhajt fel ilyenkor, de nincs ideje sokat gondolkodni, mert a nővér szavára összerezdül teste. Mint valami parancsnok, úgy vezényel. Érzékeny lelkének nagyon fáj a szó. Mit keres itt? Pihenjen! Menjen vissza a szobájába. – csattan hangja.  Csoszogva visszaviszi lába. Boldog, mert meggyőződött róla, hogy még tud járni. Szobába lépve forog a gyomra, mert szobatársánál tele a pelenka. A nővér is érkezik, ki az ebédet hozza éppen, de sietve távozik, mert sok a dolga. A pelenka csere várat magára. Vízben úszó zöldség. Ez, az ebéd. Nem is nézi tovább. Jöhet a déli gyógyszer, aminek keserű az íze, de talán segít valamit. Elmajszol még egy kekszet, amit a szekrényében őrizgetett, majd elnyomja az álom. Álmában szép és fiatal. Réten futkos és nevet arca. Álmától mosolyog arca. Csapódik a fém szemetes teteje és riadva ébred. Nem is tudja, hol van. Körülnéz és látja, a takarítónő a szemeteszsákot maga után húzza. Megremeg a teste a feketezsák láttán, mert milyen gondolata is lehetne, így gyengén, élete vége felé. Egy ilyen zsák lesz, amiben kiadják majd azt a néhány rongyot, amit magával hozott, mert rongy az már csupán annak, aki átveszi. Egyedül neki oly kedves a pulóver, amit még a lánya vett neki. Kincs csupán az szövet kis papucs, amit párja oly szeretettel a lábára húzott, mikor tavaly az udvaron elesett és bokája darabosra tört. Nézi a papucsot és könnyes szemmel, halkan suttogja, megyek papa hamarosan. Emlékek,.. Szabadulni nehezen tud már, mert csak ezek maradtak. Nem tervez már előre hosszú évekre, mert mi értelme is volna. Mint aki álomból riad, gyorsan az órájára nézett. Könnyeit gyorsan letörölte és minden fájdalmát félretéve készülődni kezdett, mert hamarosan látogatási idő és gyerekei nem láthatják fájdalmát, szomorúságát. Nekik a mosolyt kell látniuk amivel, megajándékozza majd őket. Nem aggódhatnak érte, hisz gondjuk van nekik is elég. Remegő kézzel elővette a rúzst a táskájából ás pirosítóként arcára kente, majd óvatosan szétoszlatta. Belenézett a tükörbe és elégedett volt, mert arca olyan pirospozsgásnak tűnt, mint aki egészséges. Már hallotta lánya lépteit, amit ezer közül is megismert volna. Mosoly ült arcán, mikor magához ölelte gyermekét, mert tudta talán ez az utolsó ölelése és azt akarta mosolya maradjon vele és adjon neki erőt, mikor sírni volna kedve.  Szeretlek, mondta és úgy ölelt, mint még soha.

A jósnő / mosolytörténetek /

Ki ne lenne kíváncsi arra hogy sorsában mi van megírva? Én is kíváncsi lettem,és a tettek mezejére léptem és egy napon egy jósnőt felkerestem. Előtte időpontot egyeztettem, majd a megbeszélt időpontban, kicsit izgatottan hozzá becsengettem. Kitárult a nagy tölgyfa ajtó és beinvitált a nagy jövendőmondó. A lakást finom kávé illat lengte be, ami füstölő illatával keveredett. A jósnő intett hogy kerüljek beljebb, majd egy kanapéra heveredett és nagy mosollyal az arcán, kezével mint aki a friss levegőt terelgeti, ismét intett a nagy fotelra mutatva, hogy foglaljak helyet.

- Kártyából vagy zaccból szeretnéd tudni, hogy mit hoz az élet?

- A kártyát már ismerem, így inkább a zaccból kérem.

- Választásod remek, mert ez megmutat mindent ami számodra fontos lehet.

- Lássuk hát!

- Előbb idd meg a kávét, majd jöhet hogy mit hoz neked az élet. Óvatosan igyad és a zaccot ne nyeld le ha lehet, mert akkor az egész nap füstbe mehet.

A kávé elég furcsa. Nem vagyok ilyenhez szokva. Hiányzik belőle az erő, mert vizes és áttetsző. Nem nekem tetsző. Aromája, nulla. Minden korty után háborog a gyomrom és az eszem azt súgja:” Sokba kerül majd ez a lötty neked de ha akarod, hát lelked rajta. Igyál még, aztán sírsz vagy nevetsz ha elhagyod ezt a helyet.” Nagy nehezen lenyeltem az utolsó cseppet is majd a csésze aljára néztem és megrémültem, mert mint valami fekete koromréteg úgy pihent a zacc a csésze alján.

- Na, mit látsz? Alakul már a forma?- kérdezte kicsit türelmetlenül.

- A csésze alját fekete korom borítja de ez egybefüggő valami és nincs forma.

- Mutasd! Jaj, kis buta! Nem látod, hogy ott a forma csak az agyad nem akarja látni, de semmi para, mert én látom ám és a tényeket mindjárt eléd is tárom. Csukd be a szemed ha gondolod, mert akkor amit mondok azt jobban el tudod majd képzelni.

Szememet becsuktam, de lelki szemeim előtt csak gőzölgő kávét láttam, amit úgy szerettem és amit oly szívesen megittam volna.

- Mondjam amit látok, vagy még várjunk?

- Essünk túl rajta! Várni mi értelme volna? - Esküszöm ha ennek vége és innen kilépek végre az első amit teszek, hogy valahol egy jó erős kávét veszek és semmi cukor meg tej bele, csak jó erős fekete, hogy had térjek észhez tőle.

- Akkor mondanám, mint ahogyan nagyanyám mondta hajdanán, mert nálunk ez a tudás már generációról- generációra száll és így jósolt már az ük-ük nagyanyám is.

Te jó ég! Akkor még kávé sem volt, kiáltanám de csendben maradok, mert lelkem mélyén arra vágyom, hogy tudjam mit hoz a holnap.

- Szóval! Színes a zacc. Sok mindent mondó!

Ó, te jóságos szalamandra! Hogyan lett színes a fekete? Talán valami színezéket tettek bele? Mű az egész világ! - állapítom meg és legszívesebben kinyitnám a szemem de nem teszem, mert becsuktam rég és ha most rátekintenék akkor az bizalmatlanságot sugallna. Így várom a folytatást és valahol bánom már, hogy erre adtam a fejem de legyen!

- Lesz életedben boldogság és harag de ne emészd magad. Lombos fát is látok, ami azt jelenti, hogy tehetséged szerteágazó csak ne legyél kapkodó. Mosolyban is lesz részed ha a szépet észreveszed. Egy kígyó képe rajzolódik ki éppen. Ez veszteséget jelent. Kérlek szépen, légy óvatos és körültekintő, mert ha nem vigyázol rád tekeredik az illető, mint egy alattomos kígyó. Látok füzeket és szüzeket. Ez hoz új ötleteket. Mocsárt is látok. Ez arra utal, hogy lesz még pár küzdelmes éved de ne izgulj, túléled!

- Egészségem hogyan alakul?

- Nem lesz gáz ha csökkented a bevitt koffein tartalmát, mert nagy kávés vagy úgy látom. Most is a zaccból kicsíptél egy darabot. Te, kis ravasz, mert azt hitted attól erősebb leszel és én majd nem látok semmit, de no para! Egészséged rendben és ez így is marad ha karban tartod magad.

Gondolataim csaponganak és a karról jut eszembe, hogy egy szerető, ölelő kar boldoggá tenne. Így meg is születik a következő kérdés

- Lesz társam vagy egyedül élek?

- Ez tőled függ édes de lássuk mit mutat a képlet! Ez még kicsit bizonytalan de semmi nincs veszve, mert jön egy este, mikor érdeklődésedet felkelti egy férfi.

- Milyen lesz Ő?

- Olyan mint egy nagy maci és jól is alakulhat a helyzet ha hagyod kibontakozni a nagy mackódat.

- Lakásommal kapcsolatosan, mit látsz?

- Hát, nem lesz vár az biztos de a lehetőség adott, hogy olyan legyen mint egy vár, ahol valaki minden este hazavár.

- Anyagi helyzetem?

- Most egy közelgő nagyobb kiadást látok de helyre billen majd a mérleg és amit ma kiadsz azt egy-két hónap alatt pótolni tudod kedves. Egyéb kérdés?

- Nincs, köszönöm, végeztem.

A felől, hogy pénzem nem sok marad már nem volt kétségem és egyetlen vágyam volt csupán, hogy annyi pénzem maradjon, hogy még egy kávét vehessek ha elhagyom e helyet.

Pénzem nem maradt. Kávét nem ittam, de legalább tudom mire számíthatok, mert ezekre amit megtudtam még álmomban sem gondoltam.

Mondd miért?

Kimondod, majd feleded szavad.

Mondd miért?

Szavaiddal miért simogatsz lelkeket,

ha puszta szavak voltak részedről csupán?

Mi lenne, mondd, ha minden úgy lenne,

ahogyan ígérted, és

szavaid hitelesek lennének?

Játszani a másikkal, nem ér, mert a

sors téged is utolér, és

Te fogsz a legjobban csodálkozni, ha

azt kapod vissza, amit adtál és

könnyes szemmel kérdezed majd, hogy miért?

Szavaid legyenek őszinték, és

felelőtlenül soha ne ígérj!

A lélek nem felejt.

Igaz, megbocsát, de

szavaid számára semmit nem jelentenek már,

mert tudja, amit mondasz, azok csupán szavak,

és puszta ígéretek, amiből soha nem lesz semmi,

mert ígéreted az érdek vezérli.

A szónak súlya van, és ha csalódást okoztál, akkor

többé hinni neked már nem fog soha,

mert lelkén a fájdalom szava.

Mókuska, már másé

Imádom a mókusokat, de legjobban azt a mókust szerettem, akit most vittek el. Kitépték a szívem egy darabját. Könnyes szemmel néztem az én mókusom után. Milyen hű társam volt ő. Minden reggel együtt indultunk és mindig oda vitt ahová én szerettem volna menni. Soha nem hagyott cserben. Lelke volt. Most viszont nem akart menni, mert nem nagyon akart indulni. Kérette magát rendesen. Már kezdtem úgy érezni, hogy itt marad velem, de aztán hirtelen egy dacos indulással meggondolta magát. Tudom, hogy haragudott rám, mert nem simogattam meg. Minden indulás előtt megsimogattam. Legszívesebben meg is csókoltam volna, ha nem tartottam volna attól, hogy bolondnak néznek az emberek. Mókuskát, két évvel ezelőtt vettem. Először idegenkedtem tőle, mert az a vadító piros színe, nem igazán volt férfias, de megfogott és nem engedett. Így kétszáznegyvenezerért megvettem. Nem mai darab, de nekem tökéletesen megfelel. Nem vágytam soha nagy luxusra. Mindig felesleges dolognak tartottam valamire sokat költeni. Ezért a telefonom is egy olcsó kis készülék, de nekem tökéletesen megfelel. Szóval, a piros csoda a boldogságom forrása lett. Mókuska iránti imádatom miatt neveztem el őt is Mókuskának. Szerette a nevét, mert komolyan mondom, mosolygott mikor nevén szólítottam. Sok kilométert megtettünk együtt. Hét közben, munkába és haza. Hétvégeken beültem a kocsiba és elindultam arra amerre kedvem támadt. Rengeteg szép hely van ebben az országban. Minden kirándulás erővel töltött fel. A nőknél nem volt nagy szerencsém Mókuskával. Csóróságom olvasták ki belőle, mikor arra kértem őket, hogy tartsanak velem. Micike nagyon a lelkembe mászott mondataival. Kezdtek jól alakulni a dolgaink. Már a remény is kezdett ébredni arra, hogy talán megtalálom az igazi társam, de egy pillanat alatt omlott össze minden. Vasárnap volt, mikor délelőtt találkoztunk és úgy terveztük, hogy kirándulunk kicsit. Mikor viszont meglátta Mókuskát, szinte üvöltött.

- Most ezt komolyan gondolod? Ezzel a szakadt kis kocsival akarsz meghódítani? Klíma sincs benne, gondolom. Nem képzeled, hogy egész nap a homlokomat fogom törölgetni, mert egy csóróval utazgatok. Én többet érek annál, hogy egy pénztelen senkinek adjam az éveimet. Én, nem nyomorogni akarok, hanem élni. Biztosan még egy ebédet sem tudnál venni. Keress mást, ha egyáltalán létezik még olyan nő, aki ilyen csóróval szóba áll.

Még mindig a lelkembe hasít a nyíl, ha felidézem azokat a szavakat. Nem vagyok gazdag, az igaz. Most pedig végképp nem. Ezért is váltam meg Mókuskától, mert nem maradt pénzem és most munkát sem találok. Fáj, jó, hogy fáj, de átmeneti minden. Egyszer ennek is vége lesz és hiszem, hogy közel a harminchoz még fel tudom építeni az életem újra. Kilencvenezer forint. Ennyit kaptam érte. Addig kell megváltoznia a dolgoknak, míg tart a pénzem, mert ha nem javul a helyzet, akkor az én helyzetem fog romlani. Most, olyan fájdalmat érzek mókuska elvesztése miatt, hogy nincs is szívem elkölteni a pénzt. Szeretnék most is kirándulni, de nem is lehet és nincs is mivel. Egyhamar nem kocsikázok, az biztos, de egyszer talán lesz még egy mókuskám, amivel száguldozhatok és talán lesz majd egy Mókuska is, akit karjaimba zárhatok.

Mit érek én?

Mit érek én? – kérdezte egy asszony, két gyereke kezét fogva. Egy szürke téli reggelen, mikor sem a hó nem akarta fehér takaróval beborítani a tájat, és mikor a nap is úgy gondolta ma inkább pihen kicsit és sugaraival nem simogat meg senkit. „Ó, simogatás, de jó is volna!” – mondta Éva önmagának, mert egy ideje már csak a belsőhangjával beszéli meg ezeket a dolgokat.

– Anya, a macit nem akarom, hogy elvidd!

– Tudod kicsim, hogy a csoportba nem viheted be, de délután mikor jövök érted, akkor hozom. Vigyázni fogok rá, ígérem.

– Jó.

A gyerekek, Ők boldogságom forrásai és Ők azok, kik megváltoztattak mindent. – állapította meg Éva, kinek hónapok óta csak egy kérdés motoszkált fejében az, hogy „ Mit érek én? „

Valaki tanácsolta neki, hogy vegyen egy füzetet és írja le mi az ami nyomja lelkét és az segít és ha szerencséje van, akkor mire a története végére ér, talán a megoldás is világossá válik számára. Kicsit hitetlenkedve kezdett bele ebbe az egészbe. Őrültségnek tartotta az egészet, de hosszas töprengés után mégis nekilátott, és írt és írt.

Mit érek én? – kérdezem, de nincs válasz. Talán semmit. Vagyok, de csak létezem. Mitől változott meg minden? Akkor ,ért véget a boldogságom mikor terhes lettem Lacikával.

Addig felszabadult, boldog fiatal házasok voltunk. Sokat sétáltunk. Néha elmentünk vacsorázni, hétvégén kirándulni. Szerettünk volna gyereket, de nem szőttünk olyan terveket, hogy majd ekkor, meg akkor lenne jó. Úgy döntöttünk, hogy akkor foganjon meg mikor a sors úgy akarja. Két év házasság után, egy őszi estén nagyon furcsán kezdtem érezni magam. Először nem gondoltam terhességre. Igaz, a menzeszem késett, de az máskor is előfordult. Émelygés, fáradság és valami olyan különleges érzés volt rajtam amit addig soha nem éreztem. Nem sokat vártam annak kiderítésével, hogy mi okozhatja a tüneteket. A terhességi teszt hamarosan megadta a választ. Boldog voltam, és Péter is boldog volt. Hosszú estéket átbeszélgettünk, egymáshoz bújva, hogy hogyan fog megváltozni az életünk. Tudtam, hogy minden más lesz, mint addig volt, de ekkora változásra nem számítottam. Kezdtem szépen hízni és hisztizni is. Én, a mindig csendes, visszahúzódó kislány hisztiztem mint egy gyerek. Utáltam magam ezért, mert nem akartam ilyen lenni. Azt, hogy mi váltotta ezt ki nálam, nem tudom. Talán a félelem az aggódás, hogy jó anya leszek e és jó feleségként is helyt akartam állni. Tökéletes akartam lenni, de egyre rosszabb lettem. A harmadik hónaptól veszélyeztetett terhes lettem, és már kezdtem gurulni, mint egy labda, mert a kilók úgy rakódtak rám, mint bútorra a por. Először, Péter nem szólt semmit, de egyik este, hosszas torokköszörülés után megkérdezte:

– Mondd, ez természetes, hogy ilyen sok kiló rakódik rád? Mit mond az orvosod?

– Nem, egyáltalán nem természetes. – fakadtam ki.

– Talán, ezért is vagy veszélyeztetett terhes, és ezért vagy eltiltva a szeretkezésektől is.

Nem szóltam semmit, mert tudtam, ha bármit is mondok az csak olaj lesz a tűzre, hisz rettenetesen szenvedtem attól, hogy nem bújhattunk úgy össze ahogyan régen tettük. Lelkem mélyén viszont örültem, mert szégyelltem testem. Kezdtem egy delfinre hasonlítani. A karcsúságom, rég odavolt már. Mikor, a tükörbe néztem elszörnyülködtem, de tudat alatt még mindig azt hittem, hogy az a karcsú nő vagyok aki voltam. Milyen őrült dolog az, hogy látod, mert a tükör nem hazudik, hogy lassan nem fogsz már az ajtón beférni, de agyad még mindig abban a kis csinos miniszoknyában lát amiben meghódítottad a szerelmedet. Egyből kiírtak táppénzre miután kiderült, hogy terhes vagyok, így rengeteg időm volt. Első időkben még be-be sétáltam a munkahelyemre, egy héten egyszer, mert hiányzott a munka, de lassan leszoktam erről is, mert csak azt hallottam ott is, hogy nagyon megváltoztatott a terhesség. Így, csak álmodoztam arról, hogy hamarosan dolgozni fogok és gyógyszerész leszek újra. Imádtam a munkámat és szerettem az embereket is nagyon. Otthon is felborult minden, mert nem csak szeretkezés nem volt, de a simogatás is elmaradt. Úgy éreztem undorodik tőlem a férjem és nem sokat tévedtem. Sehol nem volt szerencsém. Egy nap mikor vásárolni indultam, gondoltam betérek egy fehérnemű boltba és veszek valami szexi darabot, amitől talán jobb kedvre derülök. Tanácstalanul nézelődtem mert nem igazán tudtam mit is akarok és tulajdonképpen minek is, hisz semmi értelme az egésznek. Tanácstalanságomat látva egy eladó a segítségemre sietett és megkérdezte, miben segíthetne?

– Szeretnék melltartót venni.

– Tudja a méretet?

– Igen, 75-ös.

– Kell oda a 90-es is legalább.

– Mit beszél? 90-es? Soha életemben nem kellett.

– Most viszont kicsi is lesz.

Hiába az agyam becsapott. Sírva mentem haza. Kudarc és fájdalom. Ez, volt bennem. Jó lett volna valakivel beszélni, de nem volt kivel. Úgy éreztem valami boldogság faktorra szükségem van, és így mielőtt hazamentem, még betértem egy cukrászdába és addig nem álltam fel míg 5 franciakrémest meg nem ettem. Hazaérve, próbáltam erősnek tűnni, mert nem akartam, hogy Péter észrevegye rajtam, hogy sírtam. Szerencsém volt, mert ahogy beléptem a lakásba hallottam, hogy Laci telefonál. Nem is vette észre, hogy hazaértem. Megpróbáltam levenni a cipőmet, de a fűző nem engedett. Lehajolni elég nehezemre esett volna, így a konyhába mentem, mert ott le tudtam ülni és könnyebben elértem így a cipőmet. Talán jobb lett volna, ha haza sem mentem volna, mert a konyhában ülve tisztán hallottam mit mond Péter a hívónak.

– Édes kincsem, tudod, hogy Téged szeretlek, de nem hagyhatom most itt Évát, mert Te is tudod, hogy terhes. Azt, is mondtam már, hogy csak te vagy nekem. Vele, már nem bújok ágyba. Nem is tudnám megtenni, mert undorodom tőle.

Ekkor, kiesett a kezemből a pohár és apró darabokra tört., pedig a vízre nagy szükségem lett volna, hisz alig kaptam levegőt.

Péter, gyorsan kiszaladt a konyhába és meglepődve tapasztalta, hogy odahaza vagyok. Nem szólt egy szót sem és én nem kérdeztem semmit. Mit is kérdezhettem volna, hisz már mindent tudtam. Még, azon az estén kiköltöztem a hálószobából és átköltöztem a nappaliba. Keserves hónapok következtek. Egész nap egyedül voltam és este sem volt kivel beszélgetnem. Egyszerűen nem láttam semmi értelmét az életemnek. Negatív gondolataimat azzal próbáltam pozitívra változtatni, hogy minden csodás lesz ha megszületik a gyermekem, mert Ő lesz a boldogságom. Boldog voltam azon a reggelen mikor megindultak a fájásaim. Egy, szebb életben reménykedve tűrtem a néha már elviselhetetlennek tűnő fájdalmat. Harmincnyolc kilót szedtem magamra kilenc hónap alatt. Hiába intett óvatosságra az orvosom én csak ettem és ettem. Több órás vajúdás után végre magamhoz ölelhettem Lacikát. Péternek, fülig ért a szája mikor meglátta a fiát. Velem is olyan kedves volt, mint már hónapok óta nem. Megsimogatta a fejem és megpuszilta az arcom, miközben azt mondta: „Köszönöm, hogy megajándékoztál egy ilyen szép fiúval.” Olyan boldog voltam, mert úgy éreztem minden rendbe jön. Tévedtem. Minden olyan volt mint szülés előtt, csak volt egy gyerekem aki gondozást és szeretetet igényelt. Szerettem is nagyon, de igazán csak az tud bárkit is szeretni akit szeretnek. Engem, viszont senki nem szeretett. Péter ugyanúgy élte a napjait mint szülés előtt. Csupán annyi változott, hogy minden este legalább egy órát játszott a fiával. Úgy kezdtem érezni magam mint dédanyáink az őskorban. Tettek, vettek a ház körül, de közel sem hasonlított az életük házasságra. Inkább hasonlított egymás mellett élésre. Lacika jó gyerek volt, és hála égnek szépen fejlődött. Egy éves születésnapja előtt néhány nappal, egyik este Péter részegen jött haza. Soha nem ívott, így nem tudtam mi miatt nyúlt a pohár után. Próbáltam lefektetni, de Ő nem akarta.

– Nem akarok aludni! Megakarlak dugni!

Te jóságos ég, sikítottam, mert én soha nem dugni hanem szeretkezni szerettem volna. A kettő pedig nem ugyanaz ugye? Nem volt kedvem ágyba bújni vele, de ő makacsul ragaszkodott hozzá. Rám vetette magát és öt perc alatt végzett. Még a nadrágját sem vette le csak lazán letolta. Mikor végzett, tántorogva elindult a hálószoba felé, miközben mondta „Többet nem akarlak megdugni! Szar volt veled!

Míg, élek nem fogom elfelejteni azt az estét. Nem volt elég, hogy megalázottnak éreztem magam, de akkora fájdalom hasított a szívembe amit feldolgozni soha nem tudok. Sírva készültem Lacika születésnapjára, miközben próbáltam erős maradni, hogy legalább a gyerek nyugalmát ne törjem meg. Próbáltam sokat játszani vele, két okból is. Egyik ok az volt, hogy talán a gondolataimat kicsit sikerül elterelnem. A másik ok pedig az volt, hogy imádtam mikor Lacika rakosgatta az építőkockákat és mikor sikerült neki valamit építenie akkor nagyokat nevetett és tapsolt. Próbáltam feledni a történteket de nem sikerült. Hamarosan kiderült, hogy terhes vagyok. Sírtam mert nem akartam gyereket és főleg így nem. Hogyan fogok majd a gyerekre nézni ha megszületik, gyötört a gondolat. Tudtam mikor ránézek majd, akkor mindig az-az este fog eszembe jutni amikor Apja részegen nekem esett. Hogyan teltek napjaim? Egyik gyerek a karomban a másik a pocakomban. A háztartás vezetésében sem sikerült nagy eredményeket elérnem. A takarítás olyan szinten idegesített, hogy üvölteni lett volna kedvem. Az őrületbe kergetett a porrongy. Nincs annál unalmasabb dolog, mint minden egyes apró darabot letörölgetni. Nem voltam praktikák tudója sem, mert nem tartoztam azok táborába, kik apró kis füzetecskébe írogatják a hasznosnál, hasznosabb dolgokat. Szerettem volna kicsit kimozdulni, de nem tudtam. Péter csak este volt odahaza, még hétvégéket sem töltötte odahaza. Nem volt titok, hogy hol és kivel van. Bár soha nem beszéltünk erről, de tudtam és éreztem, hogy az a kapcsolat még nem ért véget, sőt egyre mélyebb talán. Talán ezért is bukott ki Péter mikor megtudta, hogy jön a második baba.

– Nem akarom! Nem akarok több gyereket. Nem akarom egyre jobban hozzád kötni az életemet. Szeretnék inkább minél távolabb kerülni tőled, de egyszerűen nincs lelkem megtenni, hisz a gyermekeimért felelős vagyok. Te, pedig még így is képtelen vagy betölteni anyai szerepedet, hogy itt vagyok veled, hát mi lenne akkor ha nem lennék veled. Romba döntöd az életemet. Miért nem vigyáztál jobban? Nem szedsz Te fogamzásgátlót?

– Nem. Miért szednék?

– Talán azért mert az lenne a dolgod.

– Nem gondoltam, hogy valaha is együtt leszünk még, hisz már régóta megszűnt közöttünk minden testi kapcsolat.

– Szerinted, én vagyok ennek az oka? Nézz már magadra! Mi lett belőled? Ne akard, hogy megmondjam mire hasonlítasz. Utálom a kövér nőket és, ha tudni akarod elmondom, hogy szörnyű volt veled lenni

Gabriella és Gábor

Gábor és Gabriella oly szépen, dallamosan csengenek e nevek és, ha hozzátesszük, hogy barátok ők, akkor még szebbek. Férfi és nő barátsága, mi tíz éve már megbonthatatlan. Jöhet vihar, zápor, irigység, vagy áskálódás nem ejt sebet a barátság burkán.

Munkahelyen kezdődött e kapcsolat. Egyetem után kerültek mindketten a KF T-hez. A kezdeti nehézségek hozták őket egyre közelebb egymáshoz. Közös munkák, sikerek és kudarcok, napról-napra mélyítették az akkor még bontakozó barátságot. Közös érdeklődési körük a színház és a mozi, sok szép estét adott kettőjüknek. Azok a vidám esték, mikor pattogatott kukoricát ropogtattak és diétás Colát ittak, mert a cukros dolgokat mellőzték életükből.

Gabi mindig meg akart szabadulni néhány kilótól, Gabriella meg vigyázott a vonalaira. Néha előfordult, hogy betértek egy cukrászdába egy sütemény szeletre, de ez nagyon ritka alkalom volt. Mindig barátként tekintettek egymásra. Nem szőttek szerelmes álmokat, de megbeszélték egymás szerelmi kapcsolatait is.

Nem volt ez másként akkor sem, mikor Gábor megismerkedett Zsuzsával. Illettek egymáshoz. Zsuzsa szép arcú, okos nő volt. Egyetlen hibája a féltékenység volt. Az, a nagyon nagy féltékenység. E miatt volt, hogy állandóan szurkálta megjegyzéseivel Gabriellát, ha találkoztak és, mikor Gabival kettesben voltak, akkor is mindig ellenségesen beszélt róla.

- Egy férfinak nem lehet nő barátja! Biztosan van köztetek valami! Mondd, mit akarsz tőlem, ha őt szereted?

- Drága! Ő, a barátom és nincs köztünk semmi! Igazi barátság az, ami kettőnk közt van. Én, téged szeretlek és veled akarok élni, de a barátság gondolatával meg kell barátkoznod, mert az nem olyan dolog, hogy fogjuk és eldobjuk. A barátokat mi választjuk magunknak, szabad döntésünk alapján és, ha találunk egy igaz barátot, azt nem dobhatjuk el semmiért.

- Szóval, ő a fontosabb?

- Nincs fontossági sorrend. Veled akarok élni és ő, a barátom!

Zsuzsa látta, hogy hiába minden, ettől a nőtől nem fog könnyen megszabadulni. Ezért, akcióba lendült. Sikerült elérnie, hogy esküvő után új városban kezdjenek új életet. Gabi nem nagyon lelkesedett, mert szerette a régi munkahelyét és a várost. Nehéz volt a búcsúzás. Elmentek hármasban vacsorázni az utolsó estén. Bár, mindannyian próbáltak úgy viselkedni, hogy ne bántsák meg a másikat, de nem igazán sikerült. Zsuzsa szurkált szavaival.

A két Gabi, meg nem tudta megállni, hogy ne idézzenek fel jeleneteket közös éveikből. Mókás, vidám dolgokról beszélgettek, és nagyokat nevettek, ami Zsuzsát zavarta. Egymást átölelve, sírva búcsúzott a két barát. Zsuzsa, a szája szélét harapdálta, és dobolt lábaival idegességében, de nem szólt semmit, mert holnaptól úgy is minden megváltozik.

Gabriella, mikor másnap reggel belépett az irodába, végtelen nagy ürességet érzett, mert nagyon hiányzott Neki Gábor. Nem is igazán tudta, hét év után, hogyan fognak telni napjai barátja nélkül. Leült az íróasztalához, és visszagondolt az elmúlt évekre, és hagyta szabadon folyni könnyeit.

Az emlékekből a telefon csörgése hozta vissza a valós világba. Gyorsan megtörölte arcát és megpróbálta hangját bársonyossá varázsolni és beleszólt a kagylóba.

- Igen, tessék!

- Ne sírj, drága! Nekem is nagyon hiányzol! És, hiányzik minden, ami Te vagy. Nem volt, aki szóljon reggel, hogy már tettem édesítőt a kávéba, így mézédesen ittam a fekete nedűt.

- Nem sírok, és örülök neked!

- Tudom, hogy sírsz, hisz ismerlek, és nem tagadom, én is elmorzsoltam egy-két könnycseppet, de tudd, nincs az az óceán, nincs az az erő, ami a mi barátságunkat szét tudná rombolni. A mi barátságunk addig tart, míg élünk!

- Így van, és vigyázz magadra!

Megváltozott életük, de szinte minden nap vagy telefonon beszéltek, vagy e-mailt váltottak. Továbbra is olyan volt minden, mint rég, csak éppen nem voltak egymás közelében, de szívükben érezték egymást.

Évek teltek így el.  Gabriellának volt egy futónak nevezhető kalandja, de egyedül élte napjait. Gábor szép sikereket ért el munkájával és a házasságuk második évében született egy fia. Sokat mesélt a kis trónörökösről Gabriellának. Rajongott a fiáért, csak a házassága kezdett összeomlani. Három év után, Zsuzsa kifelé kezdett kacsintgatni a kapcsolatból és Gabi szenvedett, mert nem volt elég, hogy szembesülnie kellett a ténnyel, de még ő volt a felesége szerint a tehetetlen, semmirekellő alak. Gabriella nyugtatgatta, hogy jóra fordul minden és nagyon szeretett volna segíteni, de csak szavakkal tudott, amiért Gabi hálás volt.

Őszi, esős délután volt, mikor Gabriella hazafelé sétált és Gabira gondolt. Már, egy hónapja semmi hír róla, se telefon, se levél. Mi történhetett? Mert, hogy valami történt, az biztos. Nézegette a kirakatokat és az édességbolt kirakatában felfedezte azt a svájci csokit, ami oly drága volt most is, mint rég. Eszébe jutott, mikor közösen, jó pár éve felfedezték együtt ezt a csokit, és úgy döntöttek, megvásárolják, mert biztosan nagyon finom lehet, ha ilyen drága. De, csalódniuk kellett, mert valami borzalmas íze volt.

Veszek egyet, jött az elhatározás és belépett az üzletbe. Nehezen adta ki e csoki csodára a pénzt, de magához ölelve lépett ki az üzletből. Próbálta kinyitni az ernyőjét, mert elég rendesen kezdett esni, de ekkor megcsörrent a telefon. Na, most ez egy kicsit sok. Ernyő, csoki, telefon. Nem veszem fel, mert képtelenség most előhalászni.

Vedd fel, szólt valami belső hang. Fel kell venned!

- Igen, igen, itt vagyok már! - szólt a kagylóba. - Bárki is vagy, várjál picit, mert elejtem a csokit. Na, itt vagyok!

- Szia, kedves! Csak, nem csoki faló lettél?

- Gábor! Mi van veled? Halálra aggódtam magam!

- Tudom, éreztem! Itt vagyok a lakásod előtt. Szeretnék beszélni veled, ha lehet.

- Mi az, hogy! Várj meg, futok!

Nagy volt a viszontlátás öröme. Percekig ölelték egymást és ott voltak a piciny könnycseppek az arcokon.

- Mi van veled, mesélj!

- Vége a házasságunknak, válunk.

- Nem, az nem lehet!

- Lehet.

- Egy, nagy szerelem nem érhet így véget. Lehetetlen!

- Vége. És tudod, sokat gondolkoztam. Te vagy az a nő, aki megért engem. Szeretnék veled élni, légy a feleségem!

- Most össze vagy zavarodva, és azért mondasz ilyeneket!

- Nem vagyok összezavarodva! Zsuzsának már nem kellek. Fél éve, nem is szeretkeztünk. Nagyon hiányzik, hisz férfi vagyok.

- Nézd! Kedves, amit mondasz, és jól esik, hogy el tudnád képzelni velem az életedet, de most neked szépen vissza kell menned Zsuzsához és a fiadhoz, mert ők a legfontosabbak számodra. Le kell ülnötök, és meg kell beszélni a dolgokat. Tudod, te is nagyon jól, ha nem beszéljük meg a problémákat, akkor csak tovább tetézzük a gondolat. Ismerlek, Te egy érzést, egy szerelmet nem vagy képes csak úgy eldobni. Emlékezz arra, mit mondtál a barátságunkról! Azt, hogy örök! Hasonlót mondtál Zsuzsának is, mielőtt kimondtad az igent, tudod, jóban, rosszban és most az utóbbi van. Varázsold jóvá! Lefeküdni veled, viszont nem fogok, mert az romba döntene mindent. Tested arra a nőre vár, aki iránt szerelem ébredt benned, hát, vidd szíved, lelked, tested haza és javítsd meg azt, ami elromlott. Gyere, együnk egy kis csokit.

- De, ezt nem is szeretjük!

- Dehogy nem! Majd, most megszeretjük.

- Szerinted képes vagyok megjavítani a házasságomat? Szeretem Zsuzsát, de …

- Nincs de, csak Te és Ő!

Elmajszolták a csokit, majd Gábor vette a kabátját és elindult. Gabriella nagyon szorított, hogy sikerüljön boldog családot varázsolnia maga köré Gábornak, és várta a híreket.

Napokig semmi. Majd jó három hét után érkezett levél.

Drága Barátnőm!

Köszönöm, hogy vagy nekem és köszönöm, hogy segítettél! Ha, Te nem vagy, akkor most elvált férfi lennék, aki havonta egyszer látja a fiát. Most, viszont boldog férj és apa vagyok. Sikerült megbeszélni.

Rájöttem arra is, hogy eddig alig beszélgettünk gondjainkról, de ez most már másként van. Olyan szerelmesek vagyunk, mint évekkel ezelőtt, köszönöm neked drága!

Örök barátsággal ölel: Gábor

Mondd miért?

Kimondod, majd feleded szavad.

Mondd miért?

Szavaiddal miért simogatsz lelkeket,

ha puszta szavak voltak részedről csupán?

Mi lenne, mondd, ha minden úgy lenne,

ahogyan ígérted, és

szavaid hitelesek lennének?

Játszani a másikkal, nem ér, mert a

sors téged is utolér, és

Te fogsz a legjobban csodálkozni, ha

azt kapod vissza, amit adtál és

könnyes szemmel kérdezed majd, hogy miért?

Szavaid legyenek őszinték, és

felelőtlenül soha ne ígérj!

A lélek nem felejt.

Igaz, megbocsát, de

szavaid számára semmit nem jelentenek már,

mert tudja, amit mondasz, azok csupán szavak,

és puszta ígéretek, amiből soha nem lesz semmi,

mert ígéreted az érdek vezérli.

A szónak súlya van, és ha csalódást okoztál, akkor

többé hinni neked már nem fog soha,

mert lelkén a fájdalom szava.

Egymás vállán / búcsú /

Mindketten belehalunk.

Egymás vállára, sírva borulunk.

Mélyen tudjuk, el kell engednünk egymást.

Nagyon fáj, de nincs más választás.

A mi utunk, itt véget ér.

Ebben a fájdalomban az a szép, hogy

tiszta szívvel érzünk egymás felé.

Felőrölte a kapcsolatunkat a vívódás, a

külső körülmények sora.

Próbáltunk a gondokkal szembenézni,

legyőzésében hinni.

Erős volt szerelmünk, mégis megtört, mert

másra fókuszáltunk,

 ezzel az időt egymástól véve el.

Ilyen az élet, ilyen az ember.

Tökéletes boldogságot szeretne, miközben

maga teszi tönkre, úgy, hogy nem is veszi észre.

Én erre, Te arra, de a szeretet marad, és a

szép emlékek kapaszkodót adnak.

Lesznek még könnyek bőven, és

hiányozni fog az a szerető váll, miközben

kezünk, lelkünk, kapaszkodót keresve,

csodára vár.

Halk sóhajunk, ezerszer mondja még el,

hiányzol nagyon.

A mi utunk itt véget ér.

Nem mehetünk tovább,

mert megmérgeznénk egymás életét,

és összetörnénk, ami szép.

Ami, egyszer megrepedt az tovább fog repedni.

Kár lenne az ellenkezőjében reménykedni.

Óvnunk kell, amit egymásnak adtunk.

A perceket, amit ajándékul kaptunk.

Magány, és könnyes napok jönnek.

A fájdalom árán megtanuljuk, hogy jobban kell, arra

vigyáznunk, amit megkaptunk, és a

legdrágább kincsnek tartottunk.

Vissza, már semmit nem fordíthatunk.

Utunkat, ott ahol abbahagytuk, már nem folytathatjuk.

Mindketten belehalunk

Egymás vállára sírva borulunk.

A csend mondja még el, amit szavakkal már nem tudunk.

Mit ér az egész?

Mit ér az egész, ha látszat minden?

Mit ér az érdeklődés, ha nem őszinte?

Összevissza firkált szavak.

Udvariasságnak tűnnek csupán,

mert, nincs benne érzelem.

Szívecskés képek, és csókos hangulatjelek.

Mondani akarják, hogy itt vagyok ám,

gondolok rád.

Ó, micsoda szöveg!

Aki szeret, az keres.

Annak, kevés egy napközben odavetett szó.

Aki szeret, az látni akar, és ölelni,

a világot veled bejárni.

Aki szeret, az hallani akarja hangod, mert

lelkének ajándék a szó, amit mondasz, és

az ő világa, attól boldog, hogy te vagy.

Ámítás az egész, hogy szeret.

Közben, bearanyozza mással az életét.

Mikor kérdezed, mikor látlak?

Egyből jön a válasz:

Mennék, tudod, de ezer még a dolgom.

Ilyenkor, ha búnak ereszted fejed, azért

megsimogatja lelked, mert, azt mondja:

Tudod, hogy szeretlek.

Érted, megtennék mindent.

Fáj a mondat, mert magadban a fentiek fényében,

lefordítod a valóság nyelvére.

Valamikor, jó leszel még, akarta mondani, de

ezt, így, kemény lett volna kimondani.

Küldj egy jelet

Ó, Istenke! Karácsonyra kéne, mert apának és anyának nincs rá pénze.

Térdepelt a templom falai között, kezét imára kulcsolva az apró fiúcska. Délután volt, kevesen voltak, csak néhányan imádkoztak. Iskolatáskája a pad mellett hevert, míg a picinyke fiúcska az Istenkével beszélgetett. Tíz éves lehetett. Oly hittel kérte a szép ünnepet, hogy a hátsó sorban ülő öregúrnak a lelke beleremegett, mert oda is elértek a kérő szavak.

Jó Istenkém, arra kérlek, most az egyszer segíts szüleimnek. Oly sokat tettek Ők már értem, hogy most úgy érzem, nekem kell tennem valamit Értük. Tudod, én még soha nem voltam templomban, de tudom, ha valamit nagyon szeretnék, akkor Neked elmondhatom. Anya és apa munkanélküli lett. A tesóm tegnap már óvodába sem ment. Nekem a suliba füzet kéne, de nem szóltam a szüleimnek, mert tudom, nincs most rá pénzük. Majd kisebb betűkkel írok, és akkor kitart az idén és jövőre majd csak szerzünk, de most ezzel nem szeretném még az ünnepeket jobban elrontani. Tegnap este ugyan is hallottam, mikor mi már aludtunk, a konyhában beszélgettek. Legalább is azt hitték, mi már alszunk rég, de én fent voltam és mindent hallottam. Anya mondta apának, hogy az idén fára nem telik és kérdezte, mit mondjunk majd a gyerekeknek, hisz oly nehéz ezt elmesélni. Apa válaszában azt mondta: nagyon szeretném, ha lenne fánk, tudod Te is, Zsuzsám, de munkát nem kapok, lopni pedig nem fogok. "Majd csak megsegít a jó Isten!" Mondta anya és az arcát simogatta. Apa elöl próbálta a könnyeit így elrejteni, de apa észrevette és jó szorosan átölelte. "Ne sírj édes pici lelkem, eddig még mindég volt valahogy, csak ne sírj, mert az nekem is nagyon fáj!"  Anya elmosolyodott és "gyere, feküdjünk le" szólt apának és egymás kezét fogva a szoba felé indultak. Tudod, Istenke, szeretnék hazavinni az ünnepekre egy fát, hogy ne kelljen Nekik mindenféle magyarázatot kitalálni, hogy a mi csalódásunkat enyhítsék. Ajándékot nem kérek, mert kibírom nélküle is. Igaz, ha a tesóm kapna valamit, az jó lenne, mert Ő még kicsi és biztosan csalódott lenne, ha nem találna a fa alatt semmit. Díszek nem kellenek a fára, azzal ne foglalkozz, mert nagyon sok díszünk van, amit tavaly, meg tavaly előtt csináltunk anyával, sok-sok délutánon át. Vannak harangok és fenyőformák, meg papírkarikákból összefont girland. Ezt a tesóm csinálta tavaly az oviban. Sok szép színes karika, zöld, piros, kék, fehér, csak sárga nincsen. Ezért sírt keservesen a tesóm, mert Ő sárgát is szeretett volna belefűzni,de másnak jutott a sárga papír. Akkor megígértem Neki, hogy idén sárga karika is kerül a fára. Még ezt az ígéretemet is be kell tartani és papírt kell szereznem. Tavaly karácsonykor olyan boldogok voltunk. Igaz, akkor még apa és anya is dolgozott. Szép fánk is volt, tele cukorral és ajándékot is kaptunk. Volt diós és mákos bejgli. Jaj, a diósat nagyon szeretem, a mákosat meg inkább a tesóm kedveli. Este sokat társasoztunk és apa és anya is mesélt szép történeket, hogy régen milyen volt az ünnep. Nagy szeretetben teltek az ünnepek. Jó lenne, ha az idén is így lenne és a szereteten kívül fa is lenne.

Szépen kérlek, segíts, ha tudsz, mert számomra is Te vagy az egyetlen, aki segíteni tud. Az a furcsa, hogy nem szólsz semmit, így nem tudom, mit válaszolsz. Anyától hallottam egyszer, hogy Te jeleket küldesz. Egy hét múlva, pontban négykor eljövök és, ha tudsz adni egy fát, kérlek, a templom lépcsőjére tedd le.  Így tudni fogom, hogy értem fáradoztál és a fát nekem hagytad ott.  Lassan megyek, mert anya vár és nem szeretném, ha idegeskedne, mert nem értem időre haza.

Futva jöttem a suliból Hozzád és futva megyek haza is, így nem fogok késni. Számomra megéri ez a kis futás, ha arra gondolok, hogy lehet, hogy segítesz.

Köszönöm, hogy meghallgattál! Ámen!

Óvatosan felállt a picinyke fiú, majd táskáját a vállára dobta és a kijárat felé indult. Elhaladt az öreg előtt, ki végig hallgatta imáját és gondolkodott nagyon, mert végig, míg imádkozott a fiú, csupa ránc volt az arca. A fiú a kijárat előtt még visszafordult és így szólt.

- Kérlek, küldj valami jelet, ha tudsz segíteni!

És lenyomta a kilincset, ami a templom ajtaját nyitotta. Az ajtót nehezen nyitotta, de bármennyire is sietett, óvatosan húzta be maga után. Már majdnem bezárult az ajtó, mikor hangot hallott a háta mögül:

- PONTOS LÉGY!

Egy pillanatra megtorpant, majd mosolyra derült az arca és futásnak eredt.

Csikkszedők dala

Vedd kezedbe öreg barát, azt a kopott vén trombitát,

és játszd el rajta a csikkszedők dalát.

Játszd, hogy hajlik a test, majd, érinti a csikket,

mit mások eldobtak rég, de a csikkszedőnek ajándék.

Játszd el, hogy lenéznek sokan, mert utcáról szedem a szemetet.

Én, aki nem is olyan rég, olyan voltam, mint Ők, Ember,

de ma már kutya se vagyok, mert apró csikkektől remélek boldogságot.

Játszd el a vén trombitán, hogy valaha nekünk is volt ünnep,

mikor csillogó díszek lógtak a fán, és együtt volt a család.

Ma már az-az, ünnep, ha egy magamfajta talál egy szelet kenyeret,

mit gondolatban zsírral ken meg.

Legalább illúziója legyen, ha már hagymát sem tehet rá.

Húzd el vén zenész, féltett hangszereden,

hogy neked is csak a trombitád van már.

Oly sok hónap óta éhezel és fázol,

de a hangszeredhez ragaszkodsz, mert ő a barátod,

Ő, a mindened, és az egyetlen, ki kitartott melletted.

Tudod, hogy hamarosan meg kell válni tőle,

mert kell az érte kapott pénz élelemre,

de azt is tudod, hogy a nagy lakoma után már nincs életed tovább,

mert kitépték lelked utolsó darabját.

Játszd el karácsonyi dalunk, had legyen a mi lelkünkben is ünnep,

mert ki tudja, lesz-e még alkalmunk ünnepi fényeket nézni.

Nem baj, ha sír a hangszer, mert vele sírunk mi is.

Játszd, játszd a csikkszedők dalát!

Játszd el azoknak, kik furcsán néznek ránk, hogy ne feledd ember,

ki magasról nézel le reszkető, remegő, eltöpörödött testemre,

hogy bármit hozhat az élet, és lehet,

hogy egyszer a Te kívánságod is az lesz,

hogy valaki játssza el a csikkszedők dalát, egy öreg, vén trombitán.

A bor

Nézte, forgatta a kezében lévő fél szelet kenyeret, amin vastag penészréteg pihent. Lehetne ez áfonya lekvár is, merengett magában. Ó, de mikor láttam én olyat? Még, lekvárt sem. Régen, sok barackból főztünk lekvárt. Akkor még szép volt minden. Volt egy kis telkünk. Milyen jó is volt ott tölteni a hétvégéket. Jó, kis lecsót főzött az asszony. Belecsipegettem, egy kis erős paprikát. Büszke voltam arra a zöld csodára, mert én termeltem. Mindig ezek az emlékek! Korral jár. Még, nézte egy ideig a kenyeret, majd a szatyrából egy üveg bort vett elő. Azt, is forgatni kezdte. Életében, még soha nem is fogott kezében ilyen drága italt, nemhogy kóstolt volna. Na, majd most! Sírva vigadok. Húzódott mosolyra arca. Nagy meglepetés volt, mikor az üveget megtalálta, de talán még ettől is nagyobb meglepetés volt az, hogy nem vitte el senki. Szilveszter volt. A nagy ünneplésnek már vége volt. Már, csak néhány ember járt az utcán, mikor ő is álomra hajtotta fejét. Jó mélyen aludt. Arra emlékszik, hogy nagyon szép álma volt. Meg is dörzsölte a szemét, mikor felébredt, mert nem értette hogyan került ebbe a szürke világba, és miért fekszik itt a lépcsőn. Talán rosszullétem? Elég volt egy néhány pillanat, hogy helyére tegye a dolgokat, és megértse az a szépség, amiben volt az csak álom volt csupán. Nézegette az idegenbetűs címkét. Közben zsebében végre megtalálta a dugóhúzót. Parafa dugó! Ez, már döfi!

- Részeg disznó. Erre van pénzed. Ezért tartunk itt. Inkább ennél.

Nem lepődött meg a hangon, mert megszokta már. Nem látta a férfi arcát, mert a dugóval bíbelődött, de nem is volt kíváncsi rá. Ítélkeznek. Olyan könnyű kimondani a sértő, bántó szót. Miért okoz sokaknak örömet, hogy még rúgnak abba, aki már úgy is a földön van? Senki nem tudhatja, hogy ki és miért van, ott ahol van. Itt, sértő szavakkal illet, miközben otthon lehet, hogy két üveg bort iszik meg este, vagy éppen az asszonyt nevelgeti két óriás tenyerével. De, ez rendben van, mert nem látja senki. Arra, külön kíváncsi lennék, hogy ezek az emberek, hogyan viselkednének, ha utcára kerülnének. Ja, hogy soha, hallom ám, de soha ne mondd, hogy soha, mert nem tudhatod.

„ Normális emberként „is, ha valakit bánat vagy nehézség ér, gyakran kis alkohollal oldja a fájdalmat, mert kevésbe fáj egy kupica utána az élet, és talán még sírni is tud az ember, ami megkönnyebbülés a léleknek. Tudni kell persze, hol a határ. Én, még életemben soha nem voltam részeg. Még a legfagyosabb napokon is tudtam, hol a határ. Furcsák az emberek, az már biztos. Inkább egymásnak ugranak, segítő szándék helyett. Mesélhetnék én is életemről, de csak legyintenének, és ugyan kit is érdekelne? Így, már csak esténként, magamnak idézem fel a szebb napokat. Na, sikerült! A dugó megadta magát. Lássuk milyen az íze, de előtte, emelem poharam, vagyis az üvegem, hogy megköszönjem annak, aki itt hagyta nekem. Egészségedre, ismeretlen! Köszönöm! Óvatosan a szájához emelte az üveget, majd egy aprócska korttyal kényeztette magát. Ez, igen! Nagyon finom! Még, néhány kortyot elfogyasztott, majd visszazárta a palackot. Elővette a kenyeret. Lekaparta a penészréteget és elfogyasztotta. Megigazította a kis fekhelyét. Dunyhája alá rejtette minden kincsét. A nadrágja derekán is csavart egyet, mert lötyögött rajta, majd elindult.

Megyek, behúzom a kukákat és lesöpröm a lépcsőházat, de ez nem fontos, mert ezt az emberek nem látják, csak az üveget a kezemben.

Szerepet cseréltünk / Anya és én /

Szép csendesen, észre sem vettük,

de szerepet cseréltünk.

Te, gyerek lettél újra, és

én vigyázok Rád, ahogyan Te vigyáztál rám,

sok-sok éven át.

Könnyes a szemünk, ha egymásra nézünk, mert

te erős anya akartál maradni, amíg csak élsz.

Én, pedig örökké gyerek szerettem volna maradni,

mert jó volt gyereknek lenni.

A sors furcsán alakította a szerepeket,

mert remeg öreg kezed.

Tested gyenge, fáj már minden rajta.

Memóriád cserben hagy olykor –olykor.

Ilyenkor durcás vagy.

Olyan, mint én voltam valaha,

mert haragszol magadra.

Hisz tudtam, tudom, de nem jut eszembe,

suttogod elkeseredve.

Étvágyad olyan, mint egy csibének,

egy falatot is nehéz lenyelned.

Ilyenkor, kis mosoly ül ki arcomra,

mert eszembe jut, mikor te mondtad:

Csibém! Egyél még! –és megsimogattad fejem.

Éreztem, nagyon szeretsz.

Most, én simogatom arcod, és kérem,

egyél még egy falatot a kedvemért.

Úgy szorítasz magadhoz,

mint ahogyan én szorítottalak téged, mikor féltem és

karjaidban védelmet véltem.

Megöregedtem, suttogod becsukott szemmel,

hogy könnyeidet ne lássam,

de szempillád remegéséből tudom,

lelkedben oly nagy a fájdalom,

mert adni, adni akarsz még, de

gyenge vagy már rég.

Nincs gond, suttogom,

szeretlek nagyon.

Ma már én, takarlak be este, és

mesélek neked olyan meséket, amit szépre színezek,

hogy gondjaimmal ne terheljelek.

Te is ezt tetted, mikor gyerek fejemet simogattad, és

mesébe szőtted, hogyan viselkedjek, hogy jó ember legyek.

Ágyad szélén ülve várom, hogy

az –az apró mosoly megjelenjen arcodon,

mert akkor tudom, hogy

szépeket álmodsz, és álmodban boldog vagy.

Nézlek, és őrzöm álmod, úgy ahogyan Te tetted,

amíg fel nem nőttem.

Nézlek, és csendesen suttogom imámat, amiben azt kérem:

Istenem! Nézz kétségbeesett szemébe,

mikor feltekint az égre, és

adj még kis boldogságot életébe.

Könnyeit, hadd feledje.

Én, csak ezt kérem.

A többit majd megoldom.

Köszönöm!

Szerepet cseréltünk anya, suttogom.

Megsimogatom arcod, úgy

hogy álmod ne zavarjam, és

könnyű pilleként puszit adok.

Anya, szeretlek nagyon.

Merengek

Repülnek az évek.

Gyorsan véget ér az élet.

Ami, ma a jelen, az holnap,

már csak a múlt.

Maradnak az emlékek, és

talán egy- két barát, akik,

úgy szeretnek, ahogyan vagy, és

nem akarnak megváltoztatni téged.

Hálás lehetsz a sorsnak, ha

megadja ezt neked.

Minden évvel bölcsebb leszel / remélem/ és

talán megérted, hogy a legszebb érték a szeretet,

ami lassan feledésbe merül,

mert sok a gáncs a gyűlölet.

Miért van ez így? – kérdezem napjában ezerszer.

Miért dobjuk el azt, ami a legszebb, és

miért okoz boldogságot az, ha bánthatunk valakit?

Olyan erőket hagyunk futni,

amitől szárnyra tudnánk kapni.

Erőt tudnánk adni, annak, aki beteg, és

reményekkel töltenénk fel minden magányos szívet.

Oly kevés kéne a boldogsághoz, én mondom, mert

egy csipetnyi szeretet is megváltoztatná a világot.

Lelkemben tavasz van

Ne bánd

Ne bánd meg soha, hogy szerettél,

még akkor sem, ha a végén sírtál,és nem nevettél.

Ne vedd magadra a bántó szavakat, amit kaptál.

Feledd, hogy hiába vártál.

Ne szégyelld, hogy őszintén szerettél,

és szerelemmel öleltél.

Feledd, hogy nem volt ott veled,

mikor fájdalmasan hullt a könnyed.

Te sírtál, ő nevetett, de

fordul majd a kocka, és

az élet mosolyt varázsol arcodra.

Ne feledd, minden csak átmeneti, mert

aki ma sír, az holnap nevet, mert

aki szeretni tud, azt az élet is szereti,

még akkor is, ha olykor próbára teszi.

Hittel, lehet élni, de aki csak hiteget,

azzal nincs dolgod tovább.

Engedd, had járja útját.

Ne kívánj neki soha rosszat, még akkor sem, ha

a legfájdalmasabb perceket tőle kaptad, és

lelkedben örökké érezni fogod a sebet.

Fájnak a szavak, és a tettek, pedig Te nem tettél mást,

csak szeretted, és minden szavát elhitted.

Ez, lett a Te lelki sebed.

Ne bánj semmit, amit érte tettél, hisz szerettél.

Meglátod, boldog leszel újra, mert

az élet feléd sodor majd valakit, aki

úgy fog szeretni, ahogyan ma még el sem tudod képzelni.

Könnyeim nem apadnak

Könnyeim nem apadnak.

Fájdalmam nem múlik.

A rohanó világot,

csak kívülről szemlélem.

Napok követik egymást, de

semmi nem lesz könnyebb.

Nyújtottam kezem, de

nem szorította meg az, aki

az életemet boldogabbá tudta volna tenni,

vagy kis erőt tudott volna adni.

Lelkemre több seb nem fér már, de

nem kímél az élet,mert minden egyes percben,

egyre több könnyes fájdalommal ajándékoz meg.

Ó, Uram!

Mindig olyan erős voltam, de most oly gyenge.

Nézz le kérlek, zokogó gyermekedre.

Elengedtem

Elengedtem a múltat,

a lelkemet nyomasztó dolgokat.

Elmúlt, a mindenáron akarás.

Aki menni akar, engedem.

Aki jönni akar, fogadom.

Nem nézek vissza.

Nem kísér a múlt fájdalma már.

Amit tudtam, álmaimért megtettem.

Értük, elég sokat küzdöttem.

Oly görcsösen szerettem volna, azt, amit,

álmaimban megformáltam.

De, ma már tudom,

ezekhez görcsösen ragaszkodni,

buta dolog volna.

Akinek fontos vagyok, az majd keres.

Aki, igazán szeret, az majd ölel.

Aki engem keres, az majd rám talál.

Aki kerülni akar, hagyom, hogy fusson.

Kergessen álmokat, vagy madarakat.

Nincs már görcsös akarás,

mert  hiába akartam, ha

mást szánt nekem az élet, és

hiába szeretem azt, aki engem nem szeret.

Hiányom, ha mégis érezné, majd visszatér.

De, ha nem így lenne, akkor 

vigye útján a szerencse.

Nem kérem már senkitől, hogy

életem része legyen,mert, ha

az szeretne lenni, úgy is fog kopogtatni, és akkor, ott,

abban a pillanatban, majd eldöntöm, hogy

van e még értelme a dolognak,

vagy borítsunk fátylat a múltra, és

menjünk külön utakra.

Az elengedéssel, az izzó vágy is tovatűnt, és

ki tudja, újra éled a tűz.

Majd, a sors eldönti, hogy mi legyen.

Most, csupán hagyom, hogy a dolgok törtjének velem.

Ott voltál velem, mikor

a legnagyobb szükségem volt rád.

Ott voltál, mikor az élet a legjobban fájt.

Nyugtattál.

Édes csókokkal halmoztál el.

Csókkal ébresztettél reggel.

Itt vagyok veled, ne félj, mondtad, míg

arcomat gyengéden simogattad.

„Számomra Te vagy a legfontosabb,

Jöhet zápor, zivatar, én ott leszek veled, és

ketten, még a mesebeli sárkányt is legyőzzük”

Egyből, mosolyt varázsoltál az arcomra.

Te, rám néztél és azt mondtad, de szép vagy.

„ Szeretlek Kedves, hagyd, hogy örökre veled legyek”

Nem is kérhettél volna tőlem ettől szebbet.

Majd, válaszként csókban forrtunk össze.

Itt, ért véget a csodálatos élet, mert

álmodtam az egészet.

Én, szóltam!

Géza, minden este 18.10.- kor lépett be a lakásba. Órát lehetett volna állítani hozzá. Kati a felesége, nem is nagyon értette, hogy hogyan sikerül ezt a mutatványt minden este ismételnie, hisz a közlekedés eléggé kiszámíthatatlan. Volt idő mikor sokat gondolkodott ezen, de egy idő után ezt is elengedte, mint oly sok mindent az évek során. Harminc közös év, sok mindenre megtanítja az embert. Egy idő után megszokunk dolgokat, még akkor is, ha fenébe kívánnánk, mondván, jobb a béke. Ilyen volt Géza, azon szokása is, hogy miután belépett esténként a lakásba, hangos, megjöttem édesemmel, üdvözölte feleségét. Majd, két puszit adott az arcára / A csókok szép lassan feledésbe merültek. Már három éve, volt csók, nincs csók./ miközben, mint aki ellenőrizni akarja, hogy a helyén vannak e még, Kati mindkét mellét harciasan elkapja. Két, aprócska cuppantással jelezve, hogy minden ok. Ezután, finoman a felesége fenekére csap, na, menj a dolgodra, mondattal kisérve. Házi, kis papucsába varázsolja lábait, miközben nézi, hogy neje a konyha felé tart. Őt, várja a dolgozószoba, ahol a számítógép elé ül és válaszol még néhány levélre. Közben a közösségi oldalra is bekukkant. Fontos számára, hogy hozzászólhasson dolgokhoz, mert meggyőződése, hogy ő, egy zseni. Szereti, ha dicsérik. Nem volt sok barátja, ha volt egyáltalán, de próbált jó fej benyomást kelteni, legalábbis virtuálisan. Személyes találkozásokat, beszélgetéseket, kerülte. Mikor, kikerülhetetlen volt, hogy valakivel váltania kellett néhány szót, azt is mindig rövidre fogta és gyors bocsánatkérés után, már rohant is. Ezzel, sok emberben, azt az érzést erősítette, hogy ő fontos ember, aki örökké rohan. A vacsora hétkor került az asztalra. Gyorsan megvacsoráztak. Közben, ha volt valami fontos, azt megbeszélték és ismét mindenki ment a dolgára. Géza, visszaült a gép elé, és pont a Tamásnak akart írni, mikor egy érdekes cikkre bukkant és elmélyült az olvasásában. El is felejtette, hogy a szomszéd Tamásnak akart írni. A közösségi oldal viszont okos, mert mintha tudta volna, Tamás bejegyzéseit dobta elé. Gyorsan a fejéhez kapott, majd legyintett, ó, már késő van! Már, nem írhatok rá. Ez van. Legyen az ő dolga, de azért megnyitotta a csetet. Zöld volt a kis pont. Ó, még itt van! Írok!

-          Helló szomszéd! / Ó, milyen jó fej, laza vagyok, nyugtázta elégedetten. /

-          Igazgató úr, jó estét! / Tamás, mindig így köszöntötte. Először humornak szánta, de Géza nem tiltakozott. Így, ez már örökké így is marad / Jó, hogy összefutottunk, mert szeretném kérdezni, hogy nincs e esetleg felvétel nálatok? Az unokahúgomnak keresek valami adminisztratív munkát.

-          Tamáskám! Mi, kvalifikált munkaerőt keresünk.

-          A Zsófi ügyes! Igaz, nincs felsőfokú végzetsége, de fiatal és gyorsan tanul.

-          Értem én, de mi kvalifikált munkaerőt keresünk.

-          Ok! / Ó, hogy kakifikálódj meg! /

-          Jó lábtörlőtök van. Bár, kicsit nagy. Szerintem balesetveszélyes. Talán, ha levágnál belőle.

-          Majd megnézem, vagy kicserélem. / Levágok én belőled egy darabot, hogy miért nem költözöl már el. A lábad bezzeg beletörölted, mikor elmentél előttem. így, már neked felesleges is ilyet vásárolnod, mert az enyémet használod. /

-          Így, rendben lesz. Tudod, csak akkor tudunk eredményeket elérni, ha megbeszéljük a dolgokat. A jó szomszédi viszony pedig mindennél fontosabb.

-          Így igaz! / Ó, ha én mindent elmondanék, amit gondolok rólad, akkor össze is csinálnád magad a meglepetéstől. Jó szomszédi viszony! Ja, én rohanok, ha segíteni kell. Te, pedig csak örökké cseszegetsz. Ó, ha csak egyszer elmondhatnám, de vigyázok a jó szomszédi viszonyra. /

-          Nyugodalmas jó éjszakát! Majd beszélünk.

-          Jó éjt! / Álmodj arról, amire én gondolok. /

-          Jaj, Tamás! Azért írtam rád, mert rajta hagytad a világítást a kocsin. / Kilépett. Már, nem olvasta el. Majd, holnap elolvassa. Én, szóltam! /

Majd

Majd beszélünk, majd hívlak, majd találkozunk,

majd ölellek még, majd veled leszek örökre.

Majd, majd, és majd, hallod és csak, ez a

kis szócska a vendéged, mert tudod,

soha nem jön el az a pillanat, mikor

valósággá válnak az ígért szavak.

Bánatod nem enyhül, dideregsz egyedül,

mert tudod,ha rá vársz, társad a magány lesz csupán,

és fejedben egyetlen szó zakatol szüntelen, hogy majd,

mert ezt adja ő neked.

Nem vagy olyan fontos számára, tudod,

hisz, ha szeretne, az a majd szócska nem is lenne.

Egy hűvös reggelen, mikor lelked már fájdalommal tele,

halkan te is üzensz neki.

Majd hívnál még, majd jönnél még, majd ölelnél még,

majd velem szeretnél még lenni örökre, de az idő kegyetlen,

mert rohan ám, és mikor felednéd a majd szócskát, és

Te szeretnéd, hogy valósággá váljanak a kimondott szavak,

akkor, majd észreveszed, hogy késő már, mert senki nem vár,

és lehet, hogy nem is élek már, mikor ajtómon kopogtatnál.

Valentin - napi tánc

Napok és hónapok. Ünnepek és hétköznapok. Boldog és boldogtalan percek, évfordulók követik egymást és ahhoz, hogy életünk megváltozzon, elég egy pillanat.  Lehet, hogy emlék marad csak a történetből, de lehet, hogy megkapjuk azt, ami számunkra a legnagyobb boldogság.

Ezen gondolatok keringtek Zsuzsa fejében kora reggelen, mikor íróasztalát rendezgette, egy nagy cég irodaházának harmadik emeletén, ahol dolgozott. A számok világában élt nap, mint nap. Kis merengést váltott ki belőle a sok piros szív látványa, ami az óriási iroda íróasztalait borította. Tavaszi virágok és szív formájában sütemények és csokik mindenhol. Különleges nap ez a mai, hisz Valentin napi bál lesz, amit a vállalatnál minden évben megrendeznek. Éveken keresztül nem akart tudomást venni erről a napról, hisz ostobaságnak tartotta. Szeretni minden nap lehet, nem kell ahhoz ünnep, morogta minden évben. Talán az egyedüllét tette, hogy ez volt a véleménye, mert lelke mélyén Neki is jól esett volna, ha valaki azt mondja, szeretlek. Évek óta magányosan élt, mert még a régi szerelmét, Tamást, szívében már rég eltemette és mivel hosszú folyamat volt ez, a boldogságot nem is kereste. Majd jön, ha jönnie kell, szólt, ha valaki erről kérdezte és legyintett, jelezve, hogy ezzel a témát lezárta és a beszélgetést befejezte.

Most viszont nagyon várja az estét, a Valentin napi bált. A gondolttól mosoly ült ki z arcára. Lassan megfordította az asztalon a ceruzatartót, mintha zavarná az, hogy a ceruza van közelebb hozzá és nem a toll, majd belesüppedt a székébe és bekapcsolta a számítógépet. Megkeresett egy képet és a képernyőt megsimogatva emlékezni kezdett, az egy évvel ezelőtt történtekre. Közben megérkezett Fanni is, aki szintén könyvelőként dolgozott és Vele szemben ült. Köszönt Neki, majd felidézte azt a beszélgetést, ami tavaly zajlott le közöttük.

- Olyan magányosan élsz! Kéne tenni valamit, mert vénlány maradsz és besavanyodsz. – mondta Fanni egyik nap. Zsuzsa részéről a válaszismerős volt és kézmozdulatok sem maradtak el.

- Most hiába intesz le, akkor is elmondom, amit szeretnék. Óriási ez a cég. Nem igaz, hogy nem találsz magadnak valakit. Az a gond, hogy Te nem is akarsz, mert bezárod a lehetőségek ajtaját, de úgy, hogy csattanását még én is hallom. Radírozd már ki emlékezetedből Tamást örökre, mert nem érdemli meg, hogy a szívedben hordozd. Hallod?!  Ébresztő! Vár a boldogság! – mondta közben odalépett az ablakhoz és kitárta. A friss levegő úgy áramlott be, hogy simogatóan körbe táncolta Őket.

- Na, látod? Nyiss és így fog áradni feléd a boldogság. – Zsuzsa nem szólt semmit. Pár nap múlva később kezdett, mert szerelőket várt, akik vízórát cseréltek a lakásában. Igaz, azt ígérték, kilencre végeznek, de hogy is történhetett volna másként, mint általában ilyenkor lenni szokott, csak tíz után végeztek. Zsuzsa gyors léptekkel rohant a munkahelye felé, mert tizenegykor értekezlet volt és arról nem igazán lett volna szerencsés késni. Van még öt percem, egy kávét veszek gyorsan, döntötte el, mikor az épületbe lépve a nagy fali órára tekintett.

A büfében ketten voltak előtte. Így idegesen toporgott, de végre a forró kávéval a kezében elindult a lift felé. Közben táskájából próbálta a dossziékat előhúzni, hogy azzal is időt nyerjen, míg egyszer csak egy óriási csattanás, mitől keze könnyebbé vált, mert a kávé a kezéből a földre zuhant és valami útját állta.  Olyan falszerű, de sokkal puhább és isteni illatú. Cipőjén látta a kávét szétterülni, miközben idegesen felpillantott és ott állt előtte egy férfi, aki a falat képezte, aminek sikerült neki futnia.

- Sajnálom, kisasszony, de nem figyeltem!

- Én kérek bocsánatot, de, mint egy mérgezett egér rohantam, mert késésben vagyok.

Zsuzsa részéről zavart mosoly. A férfi arcán boldog mosoly viszonzásként. Viszlát, viszlát. És Zsuzsa mögött már csapódott is a lift ajtó. Ez január közepe felé történt. Érdekes módon a különös találkozás után többször összefutottak a liftnél, vagy az ebédlőben, de mosoly és köszönésen kívül nem történt semmi. Mesélte is egyik délután Fanninak, mikor pont egy franciakrémessel küzdöttek a kilók ellen, hogy olyan furcsa ez az egész, eddig soha nem láttam, most meg szinte nincs olyan nap, hogy ne fussunk össze. Lehet, hogy csak mostanában került a céghez.

- Tetszik Neked!

- Nem, nem tetszik, csak … Na, jó! Nagyon jóképű, van benne valami.

- Aha! Valami? Értem!

Teltek múltak a napok, míg elérkezett a bál napja. Szokás szerint mindenki szívekkel díszítette az asztalát és egész nap a beérkező e-mailek varázsától mosolyogtak az arcok.

- Zsuzsi! Délután bulizunk! Te is kikapcsolódsz legalább és lehet, hogy Ő is ott lesz.

- Nincs kedvem menni. Ugyan, minek bulizzak, ha egyáltalán nem vágyom rá.

- Nem kéne a főnökség haragját magadra vonni. Tudod, hogy megjegyzik, ha valaki nincs ott. Egy évig hallgathatod, hogy nem vagy csapatjátékos. Megéri?

- Tudom, ezért megyek el.

Délután hatkor kezdődött a bál. Zsuzsa, gondolta, gyorsan letudja a dolgot, szépen rámosolyog mindenkire, aki számít és már el is tűnik. Hazafelé beugrik egy kis kínaiért és a vacsora is letudva. Mosoly ide, mosolyod, különböző zenei stílusok váltották egymást. Mindenki kedvére szerettek volna járni ezzel.  Így a lakodalmastól a rock zenéig minden volt, félórás váltásokban. A mulatósnál, kék a szeme, meg, akinek nótája nincsen. Igen, a szemem kék. Nótám is van, de minek gondolni rá? Azért, hogy könnyeket csaljon a szemembe? Nem! Rock. Ahhoz meg olyan életigenlés kéne, ami most nincs bennem. Nem, nincs kedvem az egészhez, elemezte önmagának a helyzetet.

Rengeteg süti csalogatta kóstolásra, de nem igazán kívánta, de egy óriási csoki szívnek nem tudott ellenállni, olyan szép volt. Ragyogott a csoki rajta és alig várta, hogy beleharapjon. A csoki szívért nyúlt, miközben órájára pillantott és látta, hogy kilenc lesz öt perc múlva. Így elment az idő? Mélyen elgondolkozhattam, mert nem is vettem észre. Szokás szerint kilenckor kezdődött a keringő. Ilyenkor minden férfi azt a nőt kérte fel táncolni, aki szívének a legkedvesebb. Gyorsan szalvétára teszem a sütit és már itt sem vagyok.

Piros szalvétára helyezte a sütit és a kijárat felé indult, de hirtelen elhatározással leemelte a szalvétáról a szívet és nagyot harapott bele. Ó, de finom! Boldogságot okozott Neki az íz harmónia. Kénytelen vagyok még harapni belőle, olyan jó, és harapott. Pont a kilincset érintette keze, hogy elhagyja a termet, mikor háta mögött valaki megszólalt.

- Kisasszony! Felkérhetem?

Megfordult és ott állt Ő, kit várt lelkében, de nem hitte, hogy összefutnak.

- Én! Én! – nem igazán tudott megszólalni, mert szája tele volt a süteménnyel. A férfi rámosolygott, majd a zsebébe nyúlt és elővette zsebkendőjét és Zsuzsa felé nyújtotta.

- Parancsoljon!

- Jó ég! Csak nem csokis a szám? – a férfi nem szólt, csak mosolygott. Zsuzsa gyorsan megtörölte száját, miközben köszönömöt mondott.

- Szeretném, ha elfogadná a virágomat.

A férfi előre emelte a háta mögött várakozó jobb kezét, amiben egy csodálatos orchidea volt bársony szalagra kötve. Óvatosan a nő kezére kötötte és az orchidea karkötőként ékeskedett Zsuzsa kezén.

- Csodálatos, köszönöm!

- Nem szerettem volna, ha tánc közben meg kellett volna válnia a virágtól, ezért gondoltam, így velünk lehet.

Boldog tánc volt. Szemükben csillogott a fény. A bál után sétáltak még a Duna parton. Csodálatos Valentin nap volt. Ennek ma lesz egy éve, mondta és megsimogatta a monitort, amin az orchidea karkötő volt.

- Zsuzsi! Hoztam sütit. Gyere, kóstoljuk meg, olyan pompásan nézettei, hogy nem tudtam otthagyni. Fanni bontani kezdte a selyempapírba csomagolt csodát Hamarosan óriási csoki szív bukkant elő.

- Na, kóstold! Este bál! Ugye, jöttök? – Zsuzsa arcára óriási mosolyt varázsolt a csoki szív látványa.

- Természetes! Ki nem hagynám! Imádom a Valentin napot. Ne nézz már ilyen csodálkozva! Igen is szép ünnep! Miért baj az, ha egyszer egy évben megduplázzuk a szeretetet? Az senkinek nem árt, mert szeretetből soha nem elég. Tudod, azt mondom, légy szerelmes egy valakibe és szeress mindenkit az év minden napján, de Valentin napkor duplázd ezt meg, had legyen mindenki szívében öröm és boldogság.

Már, csak...

Titokban aggódom érte ezután.

Álmaimban, meglátogatom minden éjszakán.

Megsimogatom arcát, és azt kérem,

boldogsága útján segítse a jó Isten.

Megsimogatom a kezét, ami nekem,

oly sok jót adott, még akkor is, ha elhagyott.

Elmondok, még egy imát, és hagyom,

had álmodja tovább jövője boldogságát.

A lány

Szeme csillogott. Lelke ragyogott, mikor a kezére húzták a gyűrűt, és a szerelem tűzével átitatva kérdezték: Leszel a feleségem? Megszólalni is alig tudott, mert oly váratlanul érte a kérdés, és amit lelke érzett, arra nehéz volt szavakat találni. Boldognak, szerethetőnek, valaki számára fontosnak érezte magát. Sokáig nézte a csillogó kis gyémántot. Szeme könnybe lábadt. Igen, dadogta, és oly hevesen vert a szíve, mint még soha. Hosszasan néztek egymás szemébe. Nem kellettek szavak. Édes volt a csók, édes minden pillanat. Tervezték a jövőt, az örökké együtt érzése járta át a lelküket. Aztán, gyorsan repültek a napok. Ment minden a régi megszokott módon, de minden egyszerűbbnek, könnyebbnek tűnt. Néha, még dalra is fakadt a női lélek, és arcán is egyre gyakrabban jelent meg a mosoly. Elég volt a szerelmére gondolni, vagy rátekinteni a csillogó gyűrűre és már fülig is ért a szája. Találkoztak, mikor tudtak. Boldogan teltek a percek. Minden tökéletes, ismételgette szerelmes lelke. Körülbelül egy hónap telt el a lánykérés után, mikor érezni kezdte, hogy valami nincs rendben. Látszólag minden olyan volt, mint addig, de nem volt már olyan erős az ölelés. Kérdezte ugyan a párját, hogy van e valami gond? De, az röviden válaszolt: „ Nincs semmi, szívem. Minden rendben, szeretlek.” Beárnyékolta az elkövetkező heteket ez a megmagyarázhatatlan érzés. Majd, csak helyre billen minden, nyugtatta magát. Előfordul, hogy nincs az embernek jó kedve. Arra is gondolt, hogy talán szerelmének akadt valami gondja a munkahelyén, de nem akarja vele terhelni. Ezekkel az érzésekkel telt a következő hónap. Vasárnap volt, mikor olvasni próbált, de figyelme csapongott. Majd, valami megmagyarázhatatlan remegés rázta testét. Amit, néhány perc múlva hangos zokogás kísért. Nem tudta, mi lehet ez. Ez, nem olyan volt, mint egy kezdődő betegség. Ez, valami más volt. Majd, ahogy jött el is múlt, de egyre gyakrabban érezte, de csak mindig akkor, mikor nem volt vele a szerelme. Kezdett arcáról eltűnni a mosoly, mert az a bizonyos belső hang, minden nap ostromolta. Döntött! Beszélnem kell a vőlegényemmel, határozta el magát. Húzta, halasztotta a dolgot, mert, mikor arra gondolt, hogy erre rá kell kérdeznie, ismét rátört a megmagyarázhatatlan remegés, sírás. Félelem kerítette hatalmába. Majd, egy szerdai napon, erőt vett magán és feltette azt a kérdést, amit soha nem akart.

• Kedvesem! Valami megváltozott. Már, nem olyan lángoló ez a kapcsolat. Mi történt? Én, nagyon szeretlek, de ez nem mehet így tovább. Döntenünk kell, hogy együtt megyünk, tovább vagy külön folytatjuk életünket?

A férfi nagyon meglepődött. Próbált mondani valamit, de csak csendben hallgatott.

• Együtt vagy külön?
• Nem tudom. Időt kérek.– hangzott szerelme válasza.

Éreztem, suttogta szerelmes lelke, de nem szólt, mert könnyeit próbálta gyorsan elrejteni. Nehezen kapott levegőt, és kellett egy kis idő, míg megszólalt.

• Akkor, gondold át, hogyan tovább, és egy hét múlva adj választ, kérlek.

Kimondta a szavakat, de olyan idegenül csengtek, mintha nem is ő mondta volna, mert tudta csak fájdalmat okoz minden perccel magának. Nem kell, ahhoz egy hetet várnia, hogy tudja a választ, és amin gondolkodni kell, azon már nincs min gondolkodni.

Másnap, lehúzta a gyűrűt. Könnyeivel, tisztára mosta, majd dobozba zárta, úgy ahogyan az izzó szerelmet is.

A virág, bús dala

Ajándékba adtak.

Ó, de boldog voltam,

mikor, a virágosnál a fiúnak,

rám esett a választása.

Mosolyogva mentem vele.

A szeme ragyogott a lánynak,

mikor  meglátott, mert szereti a virágot.

Tőlem jobban csak a fiút szereti,

ki a virágot adta neki.

Azt, hitte a szegény lányka, hogy

boldogság költözik a házába.

De, sír szegény reggel óta.

Könnyei nem apadnak.

Bús szemével, rám néz néha, és csak

annyit mond:Te voltál, az utolsó ajándéka.

Letörölném arcát, ha lenne kezem.

Magamhoz ölelném, de nem tehetem.

Úgy, dalolnék egy dalt, amitől boldog lesz majd.

De, hangom nincsen.

Így, vele maradok, amíg csak tehetem, hogy

érezze, én szeretem.

Légüres térben

Légüres tér minden.

Keresem benne a helyem.

Érzem még bőröd illatát, ami

selyemként fonódott rám.

Nem ölelsz már.

Messze vitt a hajnal.

Búcsúztál édes csókkal, könnyes szemmel,

múló szerelemmel.

Parázsból, nem lesz már soha láng.

Te, régi szerelemmel, nem ölelsz már át.

Szerelmes szívemnek, nem

volt erőd megmondani,hogy

szerelmünknek vége, de

benne volt az ölelésbe.

Lelkem érezte, fájdalmas napok jönnek, hol

légüres térben lebegve, keresem helyem.

Lelkem érted kiált, gyere vissza, de

csendre intem, mert tudom, hiába kérem.

Szívedben új szerelem ébredt, és én ezzel,

harcolni, már nem vagyok képes.

Nekem, belőled, ennyit adott az élet.

A fájdalom, testemet marja, mert

lelkem, már apró darabokban.

Számomra, marad a légüres tér, ahol

nincs mosoly és nevetés.

Karjaidban

Mikor átölelsz, elmúlik a bánat.

A kínzó sebek sem fájnak.

Eshet eső, döröghet az ég, ha

velem vagy, minden oly szép.

Megállítanám az időt, hogy

örökké érezzem,azt a boldogságot,

amit, karjaidban megtalálok.

De, az idő pörög szüntelen.

Hol jó, hol kevésbé jó,

amit ad nekem.

Nem harcolok a sorssal,

mert, mi értelme volna.

Elfogadom, amit ad.

Egyetlen vágyam csupán, hogy

életem utolsó perceiben is,

Te, ölelj át.

Mit ér az egész?

Mit ér az egész, ha látszat minden?

Mit ér az érdeklődés, ha nem őszinte?

Összevissza firkált szavak.

Udvariasságnak tűnnek csupán,

mert, nincs benne érzelem.

Szívecskés képek, és csókos hangulatjelek.

Mondani akarják, hogy itt vagyok ám,

gondolok rád.

Ó, micsoda szöveg!

Aki szeret, az keres.

Annak, kevés egy napközben odavetett szó.

Aki szeret, az látni akar, és ölelni,

a világot veled bejárni.

Aki szeret, az hallani akarja hangod, mert

lelkének ajándék a szó, amit mondasz, és

az ő világa, attól boldog, hogy te vagy.

Ámítás az egész, hogy szeret.

Közben, bearanyozza mással az életét.

Mikor kérdezed, mikor látlak?

Egyből jön a válasz:

Mennék, tudod, de ezer még a dolgom.

Ilyenkor, ha búnak ereszted fejed, azért

megsimogatja lelked, mert, azt mondja:

Tudod, hogy szeretlek.

Érted, megtennék mindent.

Fáj a mondat, mert magadban a fentiek fényében,

lefordítod a valóság nyelvére.

Valamikor, jó leszel még, akarta mondani, de

ezt, így, kemény lett volna kimondani.

A bor

Nézte, forgatta a kezében lévő fél szelet kenyeret, amin vastag penészréteg pihent. Lehetne ez áfonya lekvár is, merengett magában. Ó, de mikor láttam én olyat? Még, lekvárt sem. Régen, sok barackból főztünk lekvárt. Akkor még szép volt minden. Volt egy kis telkünk. Milyen jó is volt ott tölteni a hétvégéket. Jó, kis lecsót főzött az asszony. Belecsipegettem, egy kis erős paprikát. Büszke voltam arra a zöld csodára, mert én termeltem. Mindig ezek az emlékek! Korral jár. Még, nézte egy ideig a kenyeret, majd a szatyrából egy üveg bort vett elő. Azt, is forgatni kezdte. Életében, még soha nem is fogott kezében ilyen drága italt, nemhogy kóstolt volna. Na, majd most! Sírva vigadok. Húzódott mosolyra arca. Nagy meglepetés volt, mikor az üveget megtalálta, de talán még ettől is nagyobb meglepetés volt az, hogy nem vitte el senki. Szilveszter volt. A nagy ünneplésnek már vége volt. Már, csak néhány ember járt az utcán, mikor ő is álomra hajtotta fejét. Jó mélyen aludt. Arra emlékszik, hogy nagyon szép álma volt. Meg is dörzsölte a szemét, mikor felébredt, mert nem értette hogyan került ebbe a szürke világba, és miért fekszik itt a lépcsőn. Talán rosszullétem? Elég volt egy néhány pillanat, hogy helyére tegye a dolgokat, és megértse az a szépség, amiben volt az csak álom volt csupán. Nézegette az idegenbetűs címkét. Közben zsebében végre megtalálta a dugóhúzót. Parafa dugó! Ez, már döfi!

- Részeg disznó. Erre van pénzed. Ezért tartunk itt. Inkább ennél.

Nem lepődött meg a hangon, mert megszokta már. Nem látta a férfi arcát, mert a dugóval bíbelődött, de nem is volt kíváncsi rá. Ítélkeznek. Olyan könnyű kimondani a sértő, bántó szót. Miért okoz sokaknak örömet, hogy még rúgnak abba, aki már úgy is a földön van? Senki nem tudhatja, hogy ki és miért van, ott ahol van. Itt, sértő szavakkal illet, miközben otthon lehet, hogy két üveg bort iszik meg este, vagy éppen az asszonyt nevelgeti két óriás tenyerével. De, ez rendben van, mert nem látja senki. Arra, külön kíváncsi lennék, hogy ezek az emberek, hogyan viselkednének, ha utcára kerülnének. Ja, hogy soha, hallom ám, de soha ne mondd, hogy soha, mert nem tudhatod.

„ Normális emberként „is, ha valakit bánat vagy nehézség ér, gyakran kis alkohollal oldja a fájdalmat, mert kevésbe fáj egy kupica utána az élet, és talán még sírni is tud az ember, ami megkönnyebbülés a léleknek. Tudni kell persze, hol a határ. Én, még életemben soha nem voltam részeg. Még a legfagyosabb napokon is tudtam, hol a határ. Furcsák az emberek, az már biztos. Inkább egymásnak ugranak, segítő szándék helyett. Mesélhetnék én is életemről, de csak legyintenének, és ugyan kit is érdekelne? Így, már csak esténként, magamnak idézem fel a szebb napokat. Na, sikerült! A dugó megadta magát. Lássuk milyen az íze, de előtte, emelem poharam, vagyis az üvegem, hogy megköszönjem annak, aki itt hagyta nekem. Egészségedre, ismeretlen! Köszönöm! Óvatosan a szájához emelte az üveget, majd egy aprócska korttyal kényeztette magát. Ez, igen! Nagyon finom! Még, néhány kortyot elfogyasztott, majd visszazárta a palackot. Elővette a kenyeret. Lekaparta a penészréteget és elfogyasztotta. Megigazította a kis fekhelyét. Dunyhája alá rejtette minden kincsét. A nadrágja derekán is csavart egyet, mert lötyögött rajta, majd elindult.

Megyek, behúzom a kukákat és lesöpröm a lépcsőházat, de ez nem fontos, mert ezt az emberek nem látják, csak az üveget a kezemben.

Vágy és lélek

Állt a lány a parkban. Hűvös volt, így kardigánját jó szorosan összehúzta testén. Gyomra korgott, lába is fáradt volt már kissé, de a padra nem akart leülni, mert hűvös őszi hajnalon nem szeretett volna megfázni a vizes padon. Haja szürke volt és sampont kívánt, gyomra pedig egy-két finom falatra várt. Két napja már annak, hogy megette az utolsó zsíros kenyeret. Az az egészben a legrosszabb, hogy éjszakák is vannak, melyek kínosan hosszúak és félelmetesek. Hiába gondol arra a világra, amiben élt, az íróasztalra, a meleg szobára, amiből most jól jönne egy kevéske. Véget ért minden. Egy döntés, egy tollvonás és már ott sem vagy, ahol addig minden nap vártak. Az tudja ezt átérezni csak, kinek volt már benne része és elég sokan megtapasztalhatták már sajnos. Mondta így magának, sorolva sorban a történéseket, mert kinek mondja, nem tudja.

Nincs családja, árva Ő már. A szülők két éve haltak meg egy balesetben, amit Ők akartak és okoztak, mert fejükön oly sok volt az adósság, hogy azt hitték, ez a megoldás, de nem oldottak meg semmit, csak összetörték a lány lelkét, s eldobták maguktól a lehetőséget arra, hogy egyszer jobb is lehet, de a lány sorsa mikor és hogyan fordul jóra? Munkája elvesztésével az a piciny világa is összeomlott, ami addig volt. Olyan nagyot szólt annak az aprócska világnak is a szétesése, mert a remények is tovaszálltak. Egyetlen dolog volt, ami előnyére írható és a reményre okot adó, az pedig a kora. Fiatal, még 24 éves és előtte az élet, de milyen? Hol a kiút és hogyan? Most azon gondolkodik, merre tovább, hisz fedél nincs a feje felett, mert fizetni nem tudott, s mondták, akkor máshol keresse útját.

Azóta az utca az otthona, mi büdös és barátságtalan. Hiába süt ki a nap, nem szépíti meg a poros falakat. Legalábbis Neki nem. Elfogyott az utolsó fillér is, abból volt a zsír, meg a kenyér, de most mi lesz, mert kéregetni nem tud és nem is szeretne. Fejében az a gondolat nem hagy pihenést, hogy miért utasították el oly sok helyen? Miért nem látták benne azt, ki tudna és akarna dolgozni?. Fene sem érti, mondta gyakran. Talán, ha lenne tükröm, megadná a választ, de nincs, túr közben hajába, majd kezét szagolta, és brummmm…  mondta és még testét is megrázta a felismerés, hogy hajának már nincs illata, csak szaga.

Elképzelte az óriási fürdőkádat, amiben nyakig elmerül az illatos fürdőben. Testébe beissza magát az illat és ott is marad, haja parfümtől illatos és úgy lobognak a bársonyos tincsek, ahogyan a szél repíti őket. Úgy elmerült az álomban, hogy nem is vette észre, hogy már a vizes padon ülve szőtte álmát tovább. Szorosabbra próbálta húzni a kardigánt, de az már nem engedett tovább. Könnycseppek jelentek meg arcán, majd fejét tenyerébe hajtotta és zokogott fájdalmasan.

Egy férfi régóta figyelte már a lányt, miközben ősz haját néhányszor megsimította. Talán kedvet kapott a lánytól, hogy Ő is megsimítsa néhány szál haját, de nem ezért volt a mozdulat. Ez akkor látszott tisztán, mikor a lány mellé lépett, mert újra simította fejét, de nem a haja miatt, hanem az izzadtság miatt, ami itt-ott kopaszodó fejét borította. Tétován állt a lány mellet, majd köhintett, de a lány nem vett tudomást Róla, csak zokogott vigasztalhatatlanul. A férfi köhintett újra, de most kétszer, gondolván, csak észreveszi a lány. Nem tévedett, mert a lány felemelte a fejét, majd a kardigánja ujjába megtörölte arcát.

- Sajnálom, hogy sír és nem tudom nézni, hogy egy szép, fiatal lány zokog e hajnali órán.

A lány nem szólt, csak a férfiara nézett és mintha már nem is lenne ott, lehajtotta a fejét.

- Na, nehogy folytassa, mert meghasad a szívem ha könnyeit kell néznem. Tudja, már tegnap este is láttam itt, sőt, tegnap előtt is. Hoztam reggelit Magának. Kérem, fogadja el.

Közben a férfi a táskájába nyúlt és három szendvicset és két túrós batyut tett le a padra.

- Köszönöm, nagyon kedves! – és gyorsan beleharapott az egyik szendvicsbe. A férfi szíve összeszorult, mert éhes embert már látott, de éhezőt még soha és ez nagyon megérintette.

- Ne haragudjon! – Szólt két falat között a lány. – Még meg sem köszöntem.

- Megköszönte kedves.

- Akkor segíthetek valamiben? Már csak azért kérdezem, mert  itt áll és nem mozdul. Ó én kérek elnézést, az oly ostoba gondolataimért. Ugyan, miben tudnék én segíteni? Úgy jött a gondolat, hogy nem is gondoltam át ezt az egészet.

- Ne kérjen bocsánatot, mert nincs miért. Egyen kedves! Mondja, mit szólna egy jó fürdőhöz? Szívesen átadom a fürdőszobámat.

A lány gondolkodóba esett, mert nagyon vágyott arra, hogy illatos, tiszta legyen teste, de tudta, ha a férfi lakására felmegy, tiszta testét a férfinak kell adnia. Két ok miatt is. Azért, mert a férfi ezt várja, a másik ok pedig az, hogy Őt úgy tanították, hogy amit kap, azt köszönje meg és jelen pillanatban ez számára óriási adomány. Soha nem gondolta, hogy ilyen fiatalon élelem és habos fürdő lesz a legnagyobb vágya.

- Igen, köszönöm és elfogadom!

- Nem lakom túl messze, indulhatunk is, ha gondolja.

A lány kicsit félt, mert nem akarta idegen férfinak adni testét, de tudta, mással köszönetet mondani nem tud. Barátságos kis lakása volt a férfinak. Az előszobába lépve a lány letette hátizsákját és szégyenkezve lehúzta cipőjét. A férfi a szoba felé invitálta, de a lány csak a fejét rázta.

- Inkább a fürdőszobát választanám! – Szólt halkan, kipirult arccal. A férfi elmosolyodott, majd a gardróbszekrényhez lépett s törölközőt, meg valami fehér anyagot vett elő.

- Tessék, kedves, a törölköző és egy hálóing, még szegény anyámé volt. Tudom, hogy nem mai darab, de jobbal sajnos nem szolgálhatok.

A lány megköszönte és már záródott is a fürdőszoba ajtó. A férfi még mindig mosolyogva a szobába ment és konyakot öntött magának, majd a kanapéra telepedve kortyolgatta. Itt találta a lány, mikor közel egy óra múlva a szobába lépett. A férfi végig mérte, majd még nagyobb mosoly jelent meg arcán.

- Töltsön magának valamit és jöjjön, üljön le.

- Köszönöm, de nem szoktam inni. Majd magában mondta, jöjjön, aminek jönnie kell. Fodros hálóingét egyenesre húzta és úgy viselkedett, mint egy múzsa. Szeme csillogott, ki tudja miért, arca fénylőn piros volt a pírtől és teste maga volt a tökéletes kép, de a férfinak ettől a látványtól nem festeni, vagy írni támadt kedve, mert a látványtól megmozdult nemes szerve. Észreveszi ezt a lány és illegeti magát. Csípője ring, haja leng, alakul ez, mondja halkan, majd megsimogatja a férfi arcát, hogy ezzel fokozza mosolyát. Elég egy érintés és mesél az arc, miről leolvasható a gondolat. Jó, hogy nekem adod magad. Folytatás gyanánt a férfi magához húzta a lányt és testük szorosan simult egymáshoz. Forró női mell hevíti, a már izzó férfi testet és a lány fülébe súgja, kívánlak. Enyhe mosoly a női arcon, mert büszke arra, hogy a férfi Őt akarja, mert szép a teste, de a lelke más szót kíván és oly régóta nem hallotta már. Úgy simulni test, a testhez, hogy szerelem lángja ég a testben és a lélekben és szeretlek, szó cseng a fülekben. Erre várna Ő, de hiába, marad a test varázsa.

Gondolataiból visszatérve, szemével a férfi szemét kereste újra és ajkát kínálta csókra. Ekkor a férfi óvatosan eltolta magától, miközben teste izzott a vágytól.

- Nem könnyű most nekem, mert hevesen kívánlak, de bármennyire is tökéletes vagy, nem tehetem meg, hogy engedek a testi vágynak, mert az által a lelked törném össze és arra vigyázni kell, mert így is össze van már törve. Én segíteni szeretnék Neked, mert tudom, arra van szükséged és felajánlom szerény hajlékomat, hogy újra kezdhesd életedet.

A lány szemei könnybe lábadtak és ajka köszöntet rebegett.

- Mondd, akkor mivel köszönhetem meg azt, amit értem teszel?

- Azzal, kedves, hogy boldog vagy és gyönyörű tested annak adod, akit nem csak tested, de lelked is kíván.

- Te gondolatolvasó vagy? A ki nem mondott szavaimat is hallod? Hogy van ez?-  - - Nem tudom, de nem is ez a lényeg. Az a fontos, hogy légy boldog és hidd el, van aki önzetlenül segít, mert bármennyire is szeretné, nincs kedve egy virágot tönkretenni még azelőtt, mielőtt virágba borult volna.

Erősnek maradni

Párnának támasztja hátát, hogy a hideg vas ne nyomja hátát. Szeme könnyes. Kezével keresné a könyvet, hogy olvasni tudjon, de nincs, mert valaki elvitte, mikor tegnap a padon felejtette. Nézi a valaha volt fehér falat, ahol jó magasan egy légy járja táncát. Magabiztos, mert tudja, ilyen magasan lecsapni senki nem tudja. Kerekek csikorgása, hangok kavalkádja, illatok vegyes egyvelege. Ez, most az élete. Tekintete a falon pihen, aminek színe olyan, mint az övé, sápadt. Ettől csak a főzelék volt vidámabb tegnap, mert azon volt valami szaft, ami életet adott a lisztes töknek. Étvágya nincs. Napok óta nem kell neki az ebéd. Nem várt csodákat, mert kórházban mit is várjon, de nyomasztó minden és lelke percről, percre törik darabokra, társulva a testi fájdalmakkal. Gyakran kiáltana, hogy nem bírom, de erőt vesz magán, mert vénségére tudja, van, aminek nem adhat hangot és jobb, ha mélyen hallgat. Inna egy pohár vizet, de magára önti, mert gyenge a keze. Könnyes a szeme. Mint egy magatehetetlen csecsemő, olyan vagyok. Erőre vajon mikor kapok? – kérdezi magától. Nehezen kidöcög a folyosóra, hogy sétáljon kicsit. Azon a folyosón, ahol a halál suhan át naponta többször. Ennyi az élet, sóhajt fel ilyenkor, de nincs ideje sokat gondolkodni, mert a nővér szavára összerezdül teste. Mint valami parancsnok, úgy vezényel. Érzékeny lelkének nagyon fáj a szó. Mit keres itt? Pihenjen! Menjen vissza a szobájába. – csattan hangja.  Csoszogva visszaviszi lába. Boldog, mert meggyőződött róla, hogy még tud járni. Szobába lépve forog a gyomra, mert szobatársánál tele a pelenka. A nővér is érkezik, ki az ebédet hozza éppen, de sietve távozik, mert sok a dolga. A pelenka csere várat magára. Vízben úszó zöldség. Ez, az ebéd. Nem is nézi tovább. Jöhet a déli gyógyszer, aminek keserű az íze, de talán segít valamit. Elmajszol még egy kekszet, amit a szekrényében őrizgetett, majd elnyomja az álom. Álmában szép és fiatal. Réten futkos és nevet arca. Álmától mosolyog arca. Csapódik a fém szemetes teteje és riadva ébred. Nem is tudja, hol van. Körülnéz és látja, a takarítónő a szemeteszsákot maga után húzza. Megremeg a teste a feketezsák láttán, mert milyen gondolata is lehetne, így gyengén, élete vége felé. Egy ilyen zsák lesz, amiben kiadják majd azt a néhány rongyot, amit magával hozott, mert rongy az már csupán annak, aki átveszi. Egyedül neki oly kedves a pulóver, amit még a lánya vett neki. Kincs csupán az szövet kis papucs, amit párja oly szeretettel a lábára húzott, mikor tavaly az udvaron elesett és bokája darabosra tört. Nézi a papucsot és könnyes szemmel, halkan suttogja, megyek papa hamarosan. Emlékek,.. Szabadulni nehezen tud már, mert csak ezek maradtak. Nem tervez már előre hosszú évekre, mert mi értelme is volna. Mint aki álomból riad, gyorsan az órájára nézett. Könnyeit gyorsan letörölte és minden fájdalmát félretéve készülődni kezdett, mert hamarosan látogatási idő és gyerekei nem láthatják fájdalmát, szomorúságát. Nekik a mosolyt kell látniuk amivel, megajándékozza majd őket. Nem aggódhatnak érte, hisz gondjuk van nekik is elég. Remegő kézzel elővette a rúzst a táskájából ás pirosítóként arcára kente, majd óvatosan szétoszlatta. Belenézett a tükörbe és elégedett volt, mert arca olyan pirospozsgásnak tűnt, mint aki egészséges. Már hallotta lánya lépteit, amit ezer közül is megismert volna. Mosoly ült arcán, mikor magához ölelte gyermekét, mert tudta talán ez az utolsó ölelése és azt akarta mosolya maradjon vele és adjon neki erőt, mikor sírni volna kedve.  Szeretlek, mondta és úgy ölelt, mint még soha.

A szeretett otthon

Nézem a hirdetéseket, gondolván, már mindent láttam, de mekkora tévedés, mert érnek még meglepetések bőven. Most, amiről szólok az egy, eladó ház hirdetés lenne, de szóhoz nehezen jutok. Már, nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, mert amit látok az ledöbbent. Az, hogy egekben az árak, nem lep meg és most nem is ez a lényeg, mert az, hogy mi mennyit ér, arról órákon át vitatkozhatnánk. De, ha van, aki egy ólért ad 20 millát, hát legyen. Vele, boldog legyen. Igaz, szalmát is kap hozzá. Így, már-már meg is van a hálószoba. Romantikázhat, ha akar. Mikor, úgy kezdődik egy hirdetés, hogy szeretett otthonunk eladó, akkor kíváncsian nyitja meg az ember, mert arra számit, hogy átjárja az otthon melegének az érzése, hisz szeretett otthonunk csak az lehet, ahová sok kedves emlék köt. Amiben benne van két kezünk munkája, ahol féltve ápoljuk értékeinket. Szeretett otthon az lehet, amiben benne van mindennapjain boldogsága, ahol minden egyes darabhoz lelki kötődésünk van. Csendes kis meleg zúg és sorolhatnám. Na, ezzel az érzéssel nyitottam meg a napokban egy hirdetést. Szóval, szeretett otthonunk (Ma, már feltételezem, azért kezdte ezzel, mert valahol gondolom hallotta, hogy erre harapnak a vevők. )

Szóval: Szeretett otthonunk eladó. Eddig jó. Falazata vályog, itt-ott tégla. A vályog jó, de hol a tégla? Valahová biztosan beépítette Béla, de a képen nem látható. Majd megkeresi, aki megnézi. Repedés mentes, nem vizes, a tető stabil. De, lássuk a képeket. Nem tudom, hogy a repedés hol kezdődik, de már az első képen látható, hogy hosszanti repedés osztja meg a két ablak közötti falat. Az utcafrontról is látható, hogy nem egy cérnaszál akadt fel a falon. Tovább haladva, a fal derékig felázva. Ez mi lehet? Talán a kacsaúsztatóból terelték erre a vizet a kacsák? Biztosan, mert ugye a ház nem vizes. A bejárati ajtó kicsit görbe, de lépjünk be rajta. Itt egy veranda fogad, vagy divatosabban előtér. Ablakai kicsi kockákból állnak össze. Néhány üveg hiányzik. Így, már a klíma is megoldott. Száradó ruhák uralják a teret. Szemben a konyha, de olyan zsírosa a kő, hogy csúszva érkezhet az ember a mosogatóhoz a tányérokkal. Nem is időzök a képnél sokat, mert van még két szoba és a fürdő. Mindkét szoba mennyezetén beázás foltok, bár lehet, hogy freskóknak mondja, mert beázás ugye nincs a tető stabil. Két heverő az egyik szobában. Egyik két méter magasan ruhákkal teledobálva. Olyan otthonos. A másik szobáról nincs is kép igazán csak egy földön heverő cipő, amiből látom, hogy nincs parketta vagy padló. Hepehupás beton az egész. Már csak a fürdő van hátra, de mikor meglátom, szívesebben mennék hátra. Csempék itt-ott hiányosak, de ahol van ott is hol fehér, hol sárga. Itt, már azt kérdezem, hogy mondd, mit szerettél rajta? Mitől volt ez számodra a szeretett otthon? A kád vastagon vízköves. A csap rozsdás. A kézmosó sarokba dobva, majd legyen rá az új tulajnak gondja. Keresném még a wc-ét, de nincs. Legalábbis képet nem találtam. Biztosan pottyantós van kint valahol. Elég is volt a benti séta. Még néhány külső kép a tetőt mutatja, amin van cserép, de elég rozoga alapokon pihen. Van melléképület, amiről azt mondja, hogy sok lehetőséget kínál. El is gondolkodom nyomban, hogy azonnal bontandó vagy várhat még egy- két hetet. A kert gondozott és ápolt. Ja, dzsungeltúra remek helyszíne lenne, az tuti. Aki megveszi nem fog unatkozni. Ez lenne egy szeretett otthon? Legalább őszinte lenne, és azt írná, hogy szabadulni akarok tőle, mert repedt, vizes, és felújítani nincs se kedvem, se pénzem. Ugye, ilyen esetben másként nézne rá az ember és más érzést keltenének benne a képek, mert talán látná benne a lehetőséget. Sok sikert, mondom, és bezárom a hirdetést. Többet nem is nézek, mert egy napra elég volt ez bőven. A végén az árát látván, ki is kerekedik a szemem, és el is fogyott minden szavam.

Levente

Van egy kutyám, Levente.

Leviszem sétálni reggelente.

Neki, van ehhez kedve.

Nekem, gyakran teher,

mert aludnék még ezerrel, de

nem hagy Levente,

mert az ágyamnál állva jelzi,

Jó lenne, ha valaki levinne pisilni.

Álmosam nyitom szemem.

Keresem leventét, de nem lelem.

Ágyam mellett áll a párom.

Én, a valóság és az álom határán lebegek,

miközben jó reggelt kívánok.

Ő, rám néz mosolyogva, és

oly kedvesen mondja,

„Véget ért az álom szívem.

Itt az ideje felkelni,mert vár a munka.”

Érzem, a gőzölgő kávé illatát.

Csodás ez a reggel, csak

Levente hiányzik.

Párom, gondoltomban olvas,

mert mosolyogva mondja:

Levente sétáltatása, az

éjszakai álomig letudva.

Tévedtél

Mikor, rózsafüzért morzsolva,

halk imában kérted az Istent, hogy

csak ennek legyen vége, és

jók leszünk Uram végre.

Hitted, jobbak leszünk, mert

a bajban hasonló imák szálltak az égbe.

Hitted, hogy összekovácsol minket a járvány,

és tanulunk belőle,

De! Tévedtél!

Lassan teltek a napok, és

csillapodott a járvány, és

reménykedve lépdeltél a járdán, mert

hitted, boldogok leszünk végre.

De! Tévedtél, mert nem változott semmi.

Még mindig jó gonosznak lenni,

a másiknak nekimenni.

Mosoly helyett, jól beszólni.

Nincs szeretet, győzött a közöny.

Reményeid is már veszve,

mert hiába imádkozol minden este,

semmi nem akar változni.

Kiröhögnek, ha szeretetről kezdesz el beszélni.

Bolondnak néznek, ha segítesz annak, aki kéri.

Olykor, már köszönésed is tolakodónak érzik,

és a szemedbe nem akar nézni senki.

Hitted, hogy jobb lesz.

De! Tévedtél!

Nem tanultunk semmit.

Imáinkba foglalt álmainkat, feledtük rég.

Mondd miért?

Kimondod, majd feleded szavad.

Mondd miért?

Szavaiddal miért simogatsz lelkeket,

ha puszta szavak voltak részedről csupán?

Mi lenne, mondd, ha minden úgy lenne,

ahogyan ígérted, és

szavaid hitelesek lennének?

Játszani a másikkal, nem ér, mert a

sors téged is utolér, és

Te fogsz a legjobban csodálkozni, ha

azt kapod vissza, amit adtál és

könnyes szemmel kérdezed majd, hogy miért?

Szavaid legyenek őszinték, és

felelőtlenül soha ne ígérj!

A lélek nem felejt.

Igaz, megbocsát, de

szavaid számára semmit nem jelentenek már,

mert tudja, amit mondasz, azok csupán szavak,

és puszta ígéretek, amiből soha nem lesz semmi,

mert ígéreted az érdek vezérli.

A szónak súlya van, és ha csalódást okoztál, akkor

többé hinni neked már nem fog soha,

mert lelkén a fájdalom szava.

A jósnő / mosolytörténetek /

Ki ne lenne kíváncsi arra hogy sorsában mi van megírva? Én is kíváncsi lettem,és a tettek mezejére léptem és egy napon egy jósnőt felkerestem. Előtte időpontot egyeztettem, majd a megbeszélt időpontban, kicsit izgatottan hozzá becsengettem. Kitárult a nagy tölgyfa ajtó és beinvitált a nagy jövendőmondó. A lakást finom kávé illat lengte be, ami füstölő illatával keveredett. A jósnő intett hogy kerüljek beljebb, majd egy kanapéra heveredett és nagy mosollyal az arcán, kezével mint aki a friss levegőt terelgeti, ismét intett a nagy fotelra mutatva, hogy foglaljak helyet.

- Kártyából vagy zaccból szeretnéd tudni, hogy mit hoz az élet?

- A kártyát már ismerem, így inkább a zaccból kérem.

- Választásod remek, mert ez megmutat mindent ami számodra fontos lehet.

- Lássuk hát!

- Előbb idd meg a kávét, majd jöhet hogy mit hoz neked az élet. Óvatosan igyad és a zaccot ne nyeld le ha lehet, mert akkor az egész nap füstbe mehet.

A kávé elég furcsa. Nem vagyok ilyenhez szokva. Hiányzik belőle az erő, mert vizes és áttetsző. Nem nekem tetsző. Aromája, nulla. Minden korty után háborog a gyomrom és az eszem azt súgja:” Sokba kerül majd ez a lötty neked de ha akarod, hát lelked rajta. Igyál még, aztán sírsz vagy nevetsz ha elhagyod ezt a helyet.” Nagy nehezen lenyeltem az utolsó cseppet is majd a csésze aljára néztem és megrémültem, mert mint valami fekete koromréteg úgy pihent a zacc a csésze alján.

- Na, mit látsz? Alakul már a forma?- kérdezte kicsit türelmetlenül.

- A csésze alját fekete korom borítja de ez egybefüggő valami és nincs forma.

- Mutasd! Jaj, kis buta! Nem látod, hogy ott a forma csak az agyad nem akarja látni, de semmi para, mert én látom ám és a tényeket mindjárt eléd is tárom. Csukd be a szemed ha gondolod, mert akkor amit mondok azt jobban el tudod majd képzelni.

Szememet becsuktam, de lelki szemeim előtt csak gőzölgő kávét láttam, amit úgy szerettem és amit oly szívesen megittam volna.

- Mondjam amit látok, vagy még várjunk?

- Essünk túl rajta! Várni mi értelme volna? - Esküszöm ha ennek vége és innen kilépek végre az első amit teszek, hogy valahol egy jó erős kávét veszek és semmi cukor meg tej bele, csak jó erős fekete, hogy had térjek észhez tőle.

- Akkor mondanám, mint ahogyan nagyanyám mondta hajdanán, mert nálunk ez a tudás már generációról- generációra száll és így jósolt már az ük-ük nagyanyám is.

Te jó ég! Akkor még kávé sem volt, kiáltanám de csendben maradok, mert lelkem mélyén arra vágyom, hogy tudjam mit hoz a holnap.

- Szóval! Színes a zacc. Sok mindent mondó!

Ó, te jóságos szalamandra! Hogyan lett színes a fekete? Talán valami színezéket tettek bele? Mű az egész világ! - állapítom meg és legszívesebben kinyitnám a szemem de nem teszem, mert becsuktam rég és ha most rátekintenék akkor az bizalmatlanságot sugallna. Így várom a folytatást és valahol bánom már, hogy erre adtam a fejem de legyen!

- Lesz életedben boldogság és harag de ne emészd magad. Lombos fát is látok, ami azt jelenti, hogy tehetséged szerteágazó csak ne legyél kapkodó. Mosolyban is lesz részed ha a szépet észreveszed. Egy kígyó képe rajzolódik ki éppen. Ez veszteséget jelent. Kérlek szépen, légy óvatos és körültekintő, mert ha nem vigyázol rád tekeredik az illető, mint egy alattomos kígyó. Látok füzeket és szüzeket. Ez hoz új ötleteket. Mocsárt is látok. Ez arra utal, hogy lesz még pár küzdelmes éved de ne izgulj, túléled!

- Egészségem hogyan alakul?

- Nem lesz gáz ha csökkented a bevitt koffein tartalmát, mert nagy kávés vagy úgy látom. Most is a zaccból kicsíptél egy darabot. Te, kis ravasz, mert azt hitted attól erősebb leszel és én majd nem látok semmit, de no para! Egészséged rendben és ez így is marad ha karban tartod magad.

Gondolataim csaponganak és a karról jut eszembe, hogy egy szerető, ölelő kar boldoggá tenne. Így meg is születik a következő kérdés

- Lesz társam vagy egyedül élek?

- Ez tőled függ édes de lássuk mit mutat a képlet! Ez még kicsit bizonytalan de semmi nincs veszve, mert jön egy este, mikor érdeklődésedet felkelti egy férfi.

- Milyen lesz Ő?

- Olyan mint egy nagy maci és jól is alakulhat a helyzet ha hagyod kibontakozni a nagy mackódat.

- Lakásommal kapcsolatosan, mit látsz?

- Hát, nem lesz vár az biztos de a lehetőség adott, hogy olyan legyen mint egy vár, ahol valaki minden este hazavár.

- Anyagi helyzetem?

- Most egy közelgő nagyobb kiadást látok de helyre billen majd a mérleg és amit ma kiadsz azt egy-két hónap alatt pótolni tudod kedves. Egyéb kérdés?

- Nincs, köszönöm, végeztem.

A felől, hogy pénzem nem sok marad már nem volt kétségem és egyetlen vágyam volt csupán, hogy annyi pénzem maradjon, hogy még egy kávét vehessek ha elhagyom e helyet.

Pénzem nem maradt. Kávét nem ittam, de legalább tudom mire számíthatok, mert ezekre amit megtudtam még álmomban sem gondoltam.

Merengek

Repülnek az évek.

Gyorsan véget ér az élet.

Ami, ma a jelen, az holnap,

már csak a múlt.

Maradnak az emlékek, és

talán egy- két barát, akik,

úgy szeretnek, ahogyan vagy, és

nem akarnak megváltoztatni téged.

Hálás lehetsz a sorsnak, ha

megadja ezt neked.

Minden évvel bölcsebb leszel / remélem/ és

talán megérted, hogy a legszebb érték a szeretet,

ami lassan feledésbe merül,

mert sok a gáncs a gyűlölet.

Miért van ez így? – kérdezem napjában ezerszer.

Miért dobjuk el azt, ami a legszebb, és

miért okoz boldogságot az, ha bánthatunk valakit?

Olyan erőket hagyunk futni,

amitől szárnyra tudnánk kapni.

Erőt tudnánk adni, annak, aki beteg, és

reményekkel töltenénk fel minden magányos szívet.

Oly kevés kéne a boldogsághoz, én mondom, mert

egy csipetnyi szeretet is megváltoztatná a világot.

Sírnak a fák

Sírnak a fák, és zokogva kérik,

NE VÁGJ KI! Kérlek!

Tűzre, ne dobj engem!

Fájdalmas sóhajom, halld meg! Kérlek!

Egyszer dobsz tűzre, és

meleget is csak egyszer adok, de

ha maradhatok,

még sok-sok örömet adhatok, és

az élhetőbb bolygóért én is tehetek.

Nélkülem sivárabb lesz a világ, és

egy idő után, fűteni sem kell már,

de nem leszel boldog,

mert sivatagban bolyongsz majd.

Mondd, megéri elvenni életem,

mikor én hűen szolgállak téged?

Feltöltöm lelked nyugalommal.

Kényeztetem szemed szépségemmel.

Megpihenhetsz lombjaim alatt, ha elfáradnál.

Ugye, milyen sok kedves pillanatot adhatok?

Miért nem értékeled, mondd?

Még, mindig ki akarsz vágni?

Ha, nem érintettem meg szíved,

akkor hallgass az eszedre,

és mielőtt kivágsz,

gondolj a következőkre:

Ha, kivágod a fákat, elpusztulnak az erdei állatok, és

a madarak sem dalolnak többet már.

Ugye, nem akarod?

Azért, hogy friss oxigén kerüljön a légkörbe, a fák a felelősek.

Nem kell az oxigén?

Felelj már, mielőtt meglendíted kezedben a baltát!

Kietlen, sivár pusztaságot akarsz?

Unokáidnak milyen életet szánsz?

Kérlek, gondolkozz már!

Dobd tűzre a baltát, és ültess inkább fát, és

kérlek, ne vágj ki több fát!

Ugye hallod a fák zokogását és megérted, hogy

fák nélkül nincs élet?

Ezért, ültess inkább minél több fát!

Meglátod, hasznodra válnak.

Fájdalmas sóhajom, halld meg! Kérlek!

Ilyen az élet

Van aki nevet, van aki sír.

Van aki addig dolgozik amíg csak bír,

és van aki soha nem dolgozott

és nevet azon ki sírva egy életet ledolgozott.

Van aki kérdez, van aki felel.

Van aki hallgat, mert felelni sem mer.

Nem mer, mert retteg, hogy válasza megfelelő lesz e.

Van aki eszik, van akitől elveszik.

Van aki ad, de soha nem kap és van aki kérés nélkül is kap.

Van aki halad, de olyan is akad, ki mindenről lemarad.

Van aki szeret. Van aki szeretetet színlelve mindent megszerez.

Van aki őszinte, van aki hazug.

Van aki úgy tesz, mint aki mindent tud.

Van aki boldog és van aki boldogtalan.

Van aki remél, és van aki már remélni is fél.

Van aki szeret élni és van aki semminek nem tud örülni.

Van aki egész életében gonosz volt és olyan is akad

ki mindig mindenkinek csak jót akart,

de bárhogyan is élsz ne feledd,

az életed irányítása a Te kezedben van

és egyszer mindenkinek kivétel nélkül eljön a nap

mikor tetteiről számot kell adni,

mert az élet utolsó pillanata az, hogy lepereg előtted az egész életed.

Így, Te döntöd el, hogy jó leszel vagy rossz,

hogy szeretsz vagy gyűlölsz,

de én azt mondom szeress inkább,

mert boldogabb leszel Te is, és boldogabb lesz a világ is.

Egy férfi életfilozófiája

Ágról, ágra szállok, mint a szabad madár.

Mindenütt ott hagyok egy inget és gatyát,

mert tudom, hogy visszatérek.

Most, éljek, amíg lehet, mert

ha a fejemhez vágják  majd, az

otthagyott ruhadarabokat, akkor

már nem kellek senkinek, és inget,

gatyát moshatok magamnak.

Hol itt vagyok, hol ott.

Éppen amihez kedvem van.

Lényeg, hogy jól érezzem magam, és

öleljenek szerelemmel,

főzzenek nekem örömmel.

Elkötelezni magam?

Ugyan minek, amíg menni tudok és várnak,

addig igába nem hajtom fejem, mert

így vagyok boldog, szabad ember.

Miért vegyem más gondját magamra?

Miért vigasztaljam, ha sír?

Nekem nevetés kell és nem könnyek.

Szabad akarok lenni, amíg csak élek.

Kérdezik sokan, a jövőre nem gondolok?

Nem.

A jelenben élek, és minden percet megélek.

Nincs holnap, mert ki tudja, hogy élek e még.

Most kell élni, amíg lehet,

most kell menni, amíg tudok,

mert tudom, boldogok, ha látnak, és

minden nap várnak.

Én, pedig ruhát válthatok,

mielőtt másfelé indulok.

Én, így vagyok boldog.

Reggel

Nyüstöl a párom, hogy írjak verset.

De, minek?

Annyi már a vers, mint égen a csillag,

majd pont az enyémre vágynak.

Írjál szép, szerelmes gondolatokat,

kedves, szívhez szóló sorokat.

Szerelmes vers?

Ugyan, kinek kell?

Mindenki rohan,

az érzelmekben nem mélyül el.

Csalj boldogságkönnyeket annak a szemébe, aki olvassa,

majd homlokomat megcsókolja.

Olyan Ő, mint egy múzsa, mert egyből megértem,

hogy szerelmes gondolatokat vár tőlem.

Nem jut semmi az eszembe, mert Neki, csak a

legszebb gondolatokat írhatnám le,

de reggel van még nagyon.

Ezért, az írást inkább hagyom, de

hogy kedvét ne szegjem,

és tudja, hogy mit érzek,

ezért egy papírra szívet rajzolok, és alá azt írom,

Szeretlek örökre.

Tudom, ilyen rajz is van ezer,de

szerelmem őszinte, és ezt Ő is tudja.

Így, szerény kis rajzom boldogság számára.

Csókot kapok rajzomért cserébe,

és nem nyüstöl már, hogy írjak verset,

de én fogok, mert tudom, hogy sok a vers,

annyi, mint égen a csillag, de amit én írok,

azzal örömet okozok annak, akit szeretek, és

ezért érdemes törni a fejemet,

még akkor is, ha nincs ihlet,

mert korán van még és aludnék még,

de szerelmes szívem nem hagy már,

mert érzem, el kell mondanom amit, érzek.

Így, lassan születik majd egy vers, Neked Kedves.

Hiszek a mesékben

Kérdezed, hogyan születtem? Úgy, mint más. Szülőágyon vajúdott anyám. Szeme könnyel volt tele, mert kínozta a fájdalom és mindent megadott volna azért, hogy vajúdása ne fél napig tartson, de nem segített senki neki, hagyták természetesen szülni. Nagyot sóhajtott, mikor felsírt a gyermeke. Kislány, szólt az orvos és ő elszomorodott. Az, meg hogy lehet, hisz fiú volt programozva? Beletörődött a ténybe, hogy copfba kell majd fonni a hajam, ami elég elképzelhetetlennek tűnt abban a pillanatban, mert fejemen nem volt egy szál haj sem.

Apám a szülőszoba előtt toporgott, a hírre várva, mert úgy érezte, teljesül minden álma. Hosszú várakozás után végre kinyílt az ajtó és kilépett rajta a szülésznő, kinek arcát maszk borította. Olyan volt, mint valami ufó, állapította meg apám, de örült, mert legalább ott volt karján, akit várt.

- Na, apuka! Nézze, megérkezett. Mi legyen a neve? Ezt kérdezi a felesége.

Apám rám nézett és gondolkodva mondta.

- Ó, hát elég béna. A neve legyen Béla.

- Na de Jóska! Ez kislány. - Szólt a szülésznő, fejcsóválva, kicsit durván.

- Kislány? Akkor nevet maga adjon neki, mert számomra nem fontos a léte, hisz nincs, ki nevem öregbítse.

Ó, szegény gyerek, sóhajtott a bába, na, ennek aztán van fogadtatása. Sokat gondolkozott, milyen nevet adjon nekem, hisz azt, hogy családon belüli árva, mégsem adhatta. Így lett a nevem Sára, mert abban reménykedett a bába, mégsem tipornak majd sárba. Ő már akkor érezte, vagy talán tudta, hogy aki életét így kezdi, az talán soha nem lesz boldog, mert életében kevés lesz a boldogság hormon.

Sokat nem tévedett az biztos, mert kevés volt felénk a szeretet. Gyerekkorom néhány éve alatt nőtt azért a hajam. Iskolás koromra elérte azt a hosszt, hogy fonható volt, de akkor ért a sokk, mikor szüleim azt mondták, ez már sok, és fiúsra vágatták. Rajtam röhögött mindenki, mert, hogy hogyan néztem ki, nehéz elmondani. Sokan szó nélkül nem bírták, és hogy vagy tökös, kérdezték, majd jót röhögtek rajta, hogy sírva szaladtam haza.

Repültek az évek és én szépen nőttem, de nem éreztem magam nőnek. Nem billegettem a csípőmet, nem mosolyogtam és, hogy a férfival, ki közeledett felém, mit tegyek, nem tudtam. Egyet éreztem csupán mindig életem során, hogy kivétel nélkül szeretek mindenkit. Úgy, osztottam szeretetemet, mint más az észt, de nem sokat ért. Kevés volt az, ki nem élt vissza vele. Így, mindenki jött és csak addig maradt, míg tele volt a kosár. Nem bántam meg semmit, mert jó adni, csak csupán az fáj, hogy sorsom a magány, mert olyan szegény vagyok, mint a templom egere és kinek kell egy templomi egér? Mikor, mindenki csillogásra vágyik és oda húz, ahol több a fény. Érthető, nincs ebben hiba és eszembe jut egy mondat, amire, mikor hallottam, csóváltam a fejem és azt mondtam, azt nem lehet, mert a mondat imígyen szólt: "ne szeress annyira és akkor boldog leszel".  De én nem tudok félgőzzel szeretni és mérlegelve, mint valami patikus, ki grammra méri a porokat. Nem tudom grammra osztani a szeretetet.

Sokat sírtam életemben, nem tagadom, mert, aki elment azt nehezen engedtem el és gyűjtöttem a sebeket sorban, egymásra pakolva. Mikor önéletrajzot írok, úgy szeretném, ha azt írhatnám, hogy ott születtem, ahol a két folyó összeér, vagy oly gyönyörű a róna, mikor táncol a nap rajta, de még ezt sem írhatom, mert nem volt ott semmi ilyesmi, ahol felsírtam én, azon a reggelen. Mert mi volt arra? Sáros földút és zötyögős, macskaköves út, de nekem akkor is a legszebb.

Lassan véget ér életem és, ha megkérdezik, hogyan összegezném, azt válaszolnám, minden csalódás és fájdalom ellenére is jó volt szeretni. Boldoggá tett a tudat, hogy szeretetem által öröm ült emberek lelkére és boldogok voltak egy pillanatra, még akkor is, ha tudom, elfelejtettek rég. Nincs harag szívemben, a sebek meg elférnek. Könnyek között születtem és ez kísérte sorsom. Azért néha álmodok én, hisz gyerek maradt lelkem és meseszerű álmaimban az van, hogy templomban ül egy szürke kis egérke. Hol is ülhetne máshol? És arra jön egy tarka macska, kinek, mikor meglát, egyből felcsillan a szeme. Hoppá! Megvan az ebédem, dörzsöli mancsát, de előbb leül, hogy vadásztervet szőjön és, miközben gondolatait rendezgeti, a szürke kis egeret nézi, nehogy szem elől tévessze. Minél tovább nézi azt a kis egérkét, annál jobban érzi, hogy már nem akarja zsákmányává tenni, mert szemeiben valami mást fedez fel. Valami olyat, ami szívét melengeti és a szürke egérkét megszereti. Már nem vadászni akar rá, inkább minden percet vele akar élni, csak ezt érzi. Lassan fel is emeli testét és mosollyal arcán a kis egérkéhez lép.

- Megérintetted a lelkem. Tied a szívem, mert szemedben látom azt, amit nem láttam még soha. Az van a szemedbe írva, hogy nagyon tudsz szeretni és nekem semmi másra nincs szükségem, csak szeretetre. Nagyon tudnálak én is szeretni, kérlek, engedd meg nekem. Legyen közös az utunk.

Ekkor elmosolyodik a kis egérke, mi boldogságként ül ki arcára és hozzásimul a macskabundához boldogan, míg halkan suttogja:

Hiszek a mesékben.

Légüres térben

Légüres tér minden.

Keresem benne a helyem.

Érzem még bőröd illatát, ami

selyemként fonódott rám.

Nem ölelsz már.

Messze vitt a hajnal.

Búcsúztál édes csókkal, könnyes szemmel,

múló szerelemmel.

Parázsból, nem lesz már soha láng.

Te, régi szerelemmel, nem ölelsz már át.

Szerelmes szívemnek, nem

volt erőd megmondani,hogy

szerelmünknek vége, de

benne volt az ölelésbe.

Lelkem érezte, fájdalmas napok jönnek, hol

légüres térben lebegve, keresem helyem.

Lelkem érted kiált, gyere vissza, de

csendre intem, mert tudom, hiába kérem.

Szívedben új szerelem ébredt, és én ezzel,

harcolni, már nem vagyok képes.

Nekem, belőled, ennyit adott az élet.

A fájdalom, testemet marja, mert

lelkem, már apró darabokban.

Számomra, marad a légüres tér, ahol

nincs mosoly és nevetés.

Kimondod végre

Nehéz, de kimondod végre, hogy vége, mert

tudod ez- az egyetlen, amit tehetsz, mert

lelked után, már a tested marja szét a fájdalom.

Menj, mondod halkan, és nem várod többé már,

hisz mi értelme volna, csak szavakat adna, és

tudod semmi nem változna.

Sírva idézed fel az elmúlt éveket, de te

nevetni szeretnél, és boldog akarsz lenni, de

tudod, hogy vele, már soha nem leszel boldog,

mert elmúlt a szerelme, amit irántad érzett.

Ezért, a hónapok gyötrő napjai után,

tudod, nincs más választás.

Nem kérheted, hogy szeressen,

nem kérheted, hogy legyen veled,

hisz, oly sokszor kérted már, és válaszként,

bizonytalan ígéreteket kaptál csupán, de, te vártál,

mert, ő volt az életed, de, ma már tudod, az

a holnap, soha nem jön el.

Így, engeded, had járja útját nélküled tovább.

Könnyes szemmel, de reményekkel tele,

álmokat szősz, hogy egyszer, majd jön valaki,

akinek, te leszel a mindene, és boldogan élsz vele.

Majd

Majd beszélünk, majd hívlak, majd találkozunk,

majd ölellek még, majd veled leszek örökre.

Majd, majd, és majd, hallod és csak, ez a

kis szócska a vendéged, mert tudod,

soha nem jön el az a pillanat, mikor

valósággá válnak az ígért szavak.

Bánatod nem enyhül, dideregsz egyedül,

mert tudod,ha rá vársz, társad a magány lesz csupán,

és fejedben egyetlen szó zakatol szüntelen, hogy majd,

mert ezt adja ő neked.

Nem vagy olyan fontos számára, tudod,

hisz, ha szeretne, az a majd szócska nem is lenne.

Egy hűvös reggelen, mikor lelked már fájdalommal tele,

halkan te is üzensz neki.

Majd hívnál még, majd jönnél még, majd ölelnél még,

majd velem szeretnél még lenni örökre, de az idő kegyetlen,

mert rohan ám, és mikor felednéd a majd szócskát, és

Te szeretnéd, hogy valósággá váljanak a kimondott szavak,

akkor, majd észreveszed, hogy késő már, mert senki nem vár,

és lehet, hogy nem is élek már, mikor ajtómon kopogtatnál.

A romokon túl

• Szerbusz, Palikám! Oly rég láttalak. MI van veled? Látod-látod, majdnem szomszédok vagyunk, és mégsem beszélgetünk soha.
• Ó, Sanyikám, a mai világban megvan mindenkinek a saját gondja és nincs idő másokra. Én, is megvettem már a füzeteket a gyerekeknek, hisz lassan kezdődik az iskola. Tudod, a Lacika most megy negyedikbe, Pancsika meg most lesz hatodikos már.
• Nem irigyellek! Biztosan nehéz velük egyedül. Na, és idős anyukád hogy van?
• Imádom a gyerekeket, de hidd el, nekik nehezebb, mint nekem. Pancsika gyakran felriad éjszaka és annyira sír, hogy nem tudom megvigasztalni. Nagyon hiányzik neki az édesanyja és a testvére. Anyám, szegény, meg 88 éves már. Nehezen jár, és szinte mindent elfelejt. Nincs olyan nap, hogy ne keresnénk valamit. Mindent elpakol és fogalma sincs, hová tette. Engem nem zavar, mert az anyám és szeretem, de a gyerekeket ez is megzavarja.
• Jó lenne, ha külön lakásban élnetek.
• Esélyem sincs rá. Miből, Sanyikám? Mos,t mondd meg. Igaz, a telek ott van, de miből építsek rá? A romeltakarításra is ráment mindenem. Meg, aztán a gyerekeknek is szeretnék megadni mindent, amit csak lehet. Szeretném, ha boldog életük lenne, ha már gyerekkorukat beárnyékolta ez a tragédia. Én, soha nem fogom feldolgozni, az biztos.
• Nem is lehet. Tudod, még az én hátamon is végig fut a hideg, mikor elmegyek a telek előtt. Látom magam előtt a tűzoltókat, a mentőket és hallom a feleségem sikolyát, mikor a robbanástól még nálunk is a földre zuhant a csillár. Jaj, és Palikám, látlak téged, ahogy ömlik arcodon a könny és összefüggéstelenül beszélsz, miközben a mentősök mindenféle tűket szúrnak beléd. Sokkot kaptál, amit nem is csodálok. Már, ne haragudj, hogy felhozom a témát, de felfoghatatlan az egész. Látom, a temetőben azért szépen gondozod a sírt. Hogy van erőd hozzá? Hogy tudsz annak a nőnek a sírjára virágot vinni, aki ezt tette veled, aki boldogtalanná tette a családját.
• Nem haragszom én semmiért. Rád sem neheztelek, mert felhoztad és Panninak is viszek a sírjára virágot, bár megbocsájtani nem tudok neki soha, mert az, hogy rám nem gondolt, nem érdekel, de, hogy a gyerekekre sem gondolt, és elvitte a fiamat is magával, az pedig nagyon fáj.
• Már, ne vedd tolakodásnak, de mi miatt volt ez az egész? Tudom, hogy csalt a feleséged, hisz ezt az egész falu tudta, de valaminek csak kellett történnie, hogy ide jutottatok.
• Úgy fáj, mikor arra gondolok, hogy más ölelte az én feleségemet és tudtam, rajtam röhög az egész falu. Mindenki azt hitte, nem tudok róla, pedig tudtam, de mit tehettem volna? Nem akartam elválni, mert az a gyerekeknek sem lett volna jó. Próbáltam meggyőzni arról, hogy nem való, amit tesz, de csak legyintett. Az utolsó időkben sokat veszekedtünk már, az biztos. Mindig emlékeztettem arra, hogy milyen boldogok voltunk, mikor jegyben jártunk és mennyire örültünk, mikor hosszú próbálkozás után megszületett első gyerekünk.

„Nekem, csak egy gyerekem van, a Zsoltika, a másik kettő olyan, mint Te.”- mondta. Nem értettem, mi történt vele, mert mindig szerette a gyerekeket, de valami nagyon megváltozott benne, miután a Zsoltika apja elutasította őt, és azt mondta neki, többet nem akarja látni. Úgy hiszem, szerelmes volt és a csalódásra nem számított. Ezt, is véletlenül tudtam meg, mikor dühében egyszer elmondta, hozzátéve, minden férfi disznó.

• Te figyelj már! A Zsoltika nem a te fiad volt?
• Nem.
• De, sajátodként nevelted.
• Igen. A gyerek nem tehet semmiről és olyan ragaszkodó gyerek volt, hogy nem is lehetett nem szeretni. Olyan, melegség öntötte el lelkem, mikor azt mondta, apa szeretlek. Két és fél évet kapott csupán az anyjától.
• Mikor tudtad meg, hogy nem a tied a gyerek?
• Szinte a kezdetektől tudtam. Nem csinált titkot belőle a Panni. Közölte, hogy terhes, de ne örüljek, mert nem én vagyok az apa. Igaz, megkérdezte, hogy akarom-e őt úgy is szeretni, hogy mástól terhes. A válaszomat tudta kérdés nélkül is, hisz én őrülten szerelmes voltam balé mindig. Később, még a papírt is elém dobta, amin feketén, fehéren ott állt, hogy nem az enyém a gyerek. Most, így visszagondolva tudatosul bennem az, hogy az utolsó két hétben mennyire más volt. Nem törődött semmivel és csak veszekedtünk és veszekedtünk. A vita végén mindig azt mondta: „majd meglátod, elmegyek és a fiamat is magammal viszem”. Nem igazán gondolkodtam rajta, mit akar ezzel mondani. Mikor először hallottam ezt a mondatot, úgy véltem, szeretne válni, de majd meggondolja magát, zártam le magamban a dolgot. Hiba volt, nem odafigyelni szavára, mert, ha figyelek, akkor nem történik meg a baj.
• Ne kínozd magad! Szerintem úgy sem tudtad volna megakadályozni. Csoda kellett volna ahhoz, hogy megváltozzon nálatok minden. Én pedig, tudod, nem hiszek a csodákban.
• Nem tudom magamnak megbocsájtani soha. Azon a reggelen még jól összevesztünk, mert kértem, hogy ő kísérje el a gyerekeket az iskolába, hisz én késésben voltam. „A Te kölkeid, vidd te!”-  volt a válasza, és a falhoz vágta a teáskannát. Szegény Pancsikám úgy megijedt, hogy sírni kezdett. Vigasztaltam, míg testvérével az iskola felé tartottunk. Nem igazén nyugodott meg, mert az iskola kapuban, mikor elköszöntünk egymástól és puszit adott, azt mondta, ugye apa, Te szeretsz, mert anya nem szeret engem. Biztosan, rossz voltam és azért nem szeret. Anya nagyon szeret téged, csak most gondja van, és kicsit ideges, válaszoltam neki. Szokásos forgatókönyv szerint folytatódott a nap. Én, rohantam a munkahelyemre és elmerültem a munkában, miközben arra gondoltam, hogy feleségem biztosan a konyhát takarítja, miközben Zsoltika ott ugrál körülötte, és arra kéri, anya, játsszál velem. Szép is lett volna, ha az történt volna odahaza, amit elképzeltem, de ott más zajlott. Fél tizenkettőkor kaptam a telefont, hogy menjek haza, mert már nincs otthonom. Nem tudom, hogy vezettem haza, de, mikor megláttam a házunkat, úgy, ahogy te mondtad, sokkot kaptam. Három gázpalackot nyitott ki, az én Pannim, hogy a levegőbe repítse egy élet munkáját, egy család otthonát. Először, abban reménykedtem, hogy valami csoda folytán túlélte, de nem, elment és magával vitte legkisebb gyermekemet is. Mutass nekem olyan embert, aki ezt fel tudja dolgozni. Ez lehetetlen. Kapaszkodom a gyermekeimbe és ők belém, így talán halványul az emlék.
• Ne szégyelld könnyeidet, és gyere át, ha van egy kis időd. Köszönöm, hogy elmondtad.
• Én köszönöm, hogy meghallgattál. Nézd, kisütött a nap. Ott, mosolyog az én Zsoltikám fent! Látod? Szeretlek fiam és hiányzol nagyon!

Szemüvegen keresztül minden más

Az utóbbi időben, azt vettem észre, hogy egyre kisebbek a betűk és ezért gyorsan el is fárad a szemem. Mivel is szembesültem naponta? Alig-alig tudom a csomagoláson található információt elolvasni. Nem derített nagy örömre ez a tény, de gondoltam, ez sem véletlen. Hisz, manapság minden kevesebb, mint ahogyan megszoktuk. Ami rég egy kiló volt, az most nyolcvan deka, ami fél liter volt, az most négy deci és sorolhatnám még. Na, persze az ára az nem lett kevesebb, sőt. Így, nem volt meglepetés, hogy a betűk kisebbek lettek, hisz változó világunkban semmi sem lehetetlen. Az viszont, hogy a tű foka is kisebb lett, és nem tudom már a cérnát befűzni, na, az már dühített. Megáll az ember esze, hogy még ezen a vacakon is spórolnak. Ezek után, nem volt meglepő, hogy gyakran fájt a szemem és könnyezett is. Aki gyakran lát, még azt fogja hinni, hogy örökké sírok, gondoltam. Aztán rájöttem, hogy e miatt nem kell aggódnom, mert a járványnak köszönhetően az én szememre, nem igen kíváncsi senki. Volt azért olyan pillanat is, amikor mindent rendben találtam. Ilyen volt mikor a tükörbe néztem és elég karcsúnak találtam magam. Na, ugye, hogy nem is híztam, győzködtem magam. A nadrág anyagával lehet gond, éreztem én, mert mosás után, szépen összement. A lakást is szépen, rendben valónak találtam. Igaz, kicsit furcsa volt, mert régebben naponta törölgettem a port, de ez a csoda bútorfény. Na, ez jó! Veszek még!  Kevés elégedettség, sok bosszúság. Ez volt az életem. A helyzet akkor kezdett dühíteni, mikor a közértben láttam egy szép kis dobozt. Olyan gusztán volt csomagolva. Gondoltam, ez kell nekem, de mi lehet benne? Jó lenne azért tudni, hogy mit is veszek. Forgattam a dobozt és meg is találtam rajta az aprócska cetlit, aprócska betűkkel, de, hogy mi a bánat lehet benne, bizony elolvasni nem tudtam. Így fájó szívvel, de ott hagytam, mert azért nem mindegy, hogy teát veszek, vagy valami gyógyhatású készítményt, vagy ne adj ég valami rovarirtót. Szomorúan és csalódottan sétáltam, mikor a belsőhangom szólt hozzám.

•  Te! Figyelj már! Esetleg egy szemüveg? Ki tudja. Talán. Lehet, hogy sokat segítene. //határozott volt ez a belsőhang./
• Soha! Érted! Soha! Hogy gondolod? Én, meg a szemüveg! Ó, nem! Isten őrizz! Olyan lennék, mint egy kis okos tojás. Na, haladjunk tovább!

Jól elbeszélgettem magammal, míg azon kaptam magam, hogy már veszem is le a szemüveget az egyik üzlet polcáról. Na, ez is megvan! Hazaérve, gyorsan fel is próbáltam az új szerzeményt, és láss csodát! Lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet? Elém tárult egy új világ. Bizony, a polcon ott pihentek a porszemek, és jót röhögtek rajtam. A szőnyeg színe is elég fakult már. Ezt is észrevettem, és az ablak sem csillogó tiszta, de láss csodát befűztem a tűbe a cérnát. Csodás! Milyen nagy találmány! Minden rendben is volt addig, amíg a tükörbe nem néztem, mert amit ott láttam, azt nagyon nem akartam látni. Bizony, bizony láthatóvá váltak azok a kilók, amik észrevétlenül rakódtak ide, oda a tavaszi bezártság alatt. Szomorú is lettem, mert kitisztult látásom által, karcsú alakom is elvesztettem. Nagy csalódás ez nekem. De, mivel minden kristálytiszta lett így ezt a csalódást is csak túlélem, mert szemüveggel még a borsószem is nagyobb a tányéron. Így, nem lesz nehéz kevesebbet ennem, mert az adagokat is reálisabban mérhetem fel és egyszer talán a tükör is azt mutatja majd, amit a lelkem szeretne. Egy biztos. Szemüvegen keresztül minden más.

Útközben elveszett

Emlékszem a kis szőke fejű gyerekre, ki futott hozzám labdát pattogtatva. Szeretlek, mondta, majd ölelt karja. Tiszta és őszinte volt szava, mert ölelésének ereje és szeme elárulta. Piciny gyermeki lélek, még oly tiszta és igaz minden kimondott szava. Minden nap láttam Őt hisz szemem előtt nőtt, mert a szomszédban lakott és mindig mikor meglátott, mondott egy csókolomot és küldött egy nagy mosolyt. Édes kis szerethető pici lélek, én is szeretlek, mondtam ilyenkor. Egyre nagyobb lett a fiúcska, míg egy napon beült az iskolapadba. Nem volt egy nagy termet, így inkább két nagy szeme kukucskált a padból ki. Okos volt és vágott az esze, mint a borotva, mondta mindig a nagypapa. Nem is tévedett a fehér szakállú öreg, mert a szőke kisfiú polcain gyűltek az érmek, a kitüntetések és iskola első lett. Büszkén tapsoltam én is Neki, mikor átvette az oklevelet. Aztán egy napon nagy bőröndöt fogott a kezébe, hogy a nagyvárosba menjen, és ott tanuljon tovább. Anyja sírva borult a vállára, mikor kikísérte az állomásra. Én is el akartam köszönni Tőle, így csendben meghúzódva megálltam a tölgyfa tövében. Észrevette, hogy könnyeimet törlöm. Odalépett hozzám és fehér zsebkendőjével letörölte könnyem. Szeretlek, mondta és ölelt karja. Vigyázz magadra, ez volt utolsó mondata és felszállt a vonatra. Sok-sok évig nem is láttam Őt. Azt tudtam csupán, hogy tanul és egyetemre jár. Ó, de jó lenne már látni, sóhajtottam fel oly sokszor.

Gyorsan repültek az évek és én is öregedtem szépen. Sokat gondoltam a szőke kisfiúra magányos napjaimban. Nem volt nekem már más, csak a Cirmos, a fehér kis macska, ki együtt öregedett velem. Látásom nem csak nekem romlott, de neki is. Ennek ellenére ő azért szeretett kószálni. Egy napon nagyot fékezett egy autó a ház előtt, mire felkaptam fejem. Nem sokat tétováztam, mert öreg lábaimat gyors mozgásra késztetve mentem, hogy megnézzem, mi miatt fékezett ekkorát, ki erre jár.

A kapuba érve vettem észre, Cirmos volt a fékezés okozója. Valami kocsi csoda állt a ház előtt, miből dühösen ugrott ki a sofőr.

- Maga vén marha, miért nem vigyáz a macskájára? Még a végén kárt okoz a kocsimban!

Döbbenten álltam, mert erre nem számítottam. Ki lehet ez, aki olyan, mint egy pokróc, azon gondolkodtam, de gyors volt a felismerés, mert a nagyra nőtt szőke kisfiú volt az, nem más. Kicsit vak már a cica, suttogtam halkan, mire Ő azt válaszolta, akkor zárja lakatra az ajtót, hogy ne kószáljon.

- Lacika! Te vagy az? - Folytattam és a karomat ölelésre tártam. De Ő nem akart karjaiba zárni, csak furcsán fintorgott és azt mondta, én nem akarom Magát megölelni. Mondtam még valami viszontlátás félét és Cirmivel az ölemben sírva mentem be. Mi történt ezzel az emberrel, kérdeztem magamtól, mert oly érthetetlen volt számomra az, ami abból az édes kisfiúból lett, kinek minden mozdulatát átjárta a szeretet.

Később megtudtam, mert faluhelyen semmi nem marad titokban, hogy nagyon gazdag ember lett és van egy szép családja. Felesége olyan, mintha divatlapból lépett volna ki, mondták sokan, de finnyás a kicsike, mert vendégségben nem evett Ő semmit sem. Nem igazán tetszett Neki a szülői ház sem, ahol felnőtt férje, mert nem aludt Ő ott egy percet sem. Szállodában foglaltak szobát és napközben meglátogatták a mamát, aki kacsát és csirkét vágott, hogy adhasson valamit, ha majd indulnak haza, de oly nagy volt a bánata, mikor fia azt mondta, nem kérjük anyám, de milyen egy anya, adni akart, mert ez a boldogsága.

- Vigyed csak fiam, jó kis hazai ízek, majd megeszitek.

A fiú nem vitatkozott tovább, mert csomagtartóba dobta a kacsát és már ott sem volt a család. Könnyei záporoztak az anyának, de az igazi sokk akkor érte, mikor másnap csöngetett a Gyula, az erdőkerülő és kezében tartott egy csomagot, amit az út szélén talált. Szerintem ez a Magáé, nyújtotta át azt a csomagot, amit a fia a falu határában kidobott. Hetekig magára zárta az ajtót az Erzsi, mert nem akart senki látni. Fájdalmával egyedül akart maradni, amit nagyon megértettem, mert nekem is sajgott a szívem, hisz oly sok év után nem ölelhettem át azt, akit nagyon szerettem, de talán anyja is csak érintette azt, kit hazavárt nap, mint nap.

Lassan tavaszodni kezdett és Erzsi sem maradhatott bent. Ásni kellett a kertet és ültetni a virágokat, mert nem csinálja meg helyette azt más. Egy ilyen napsütéses reggelen átköszöntem Neki a kerítésen. Ő halkan visszaköszönt és lesütötte szemét, mint aki szégyelli létét. Tudom, nem jó az, ha valaki magában hordozza fájdalmát, mert megbetegíti a testet, így beszélgetést kezdeményeztem és belevágtam a közepébe, gondolván arra, legalább megszabadul a tehertől, ha fájdalmát valakinek elmondja.

- Megváltozott a fiad, Erzsi. - Mondtam Neki. Sokáig hallgatott az aprócska anya, majd zsebébe nyúlt és zavartan zsebkendőt vett elő. Hófehéret, vasaltat és arcáról felitatta a könnyet. Torkából a gombócot félretolta és alig hallhatóan mondta.

- Tudom, én is észrevettem és olyan nagy fájdalom ez lelkemnek, mert én nem erre neveltem. Mi tette ilyenné, nem tudom. Talán az élet keményítette meg ennyire? Nem, az nem lehet, mert oly sok szépet kapott és én mindig ott voltam mellette. A pénz tette talán, hogy átértékelte a dolgokat és feledte azt, amit otthon kapott. Tanácstalan vagyok, mert rossz úton halad, de szólni nem merek, mert talán többet meg sem látogatnak. Legutóbb is, mikor beszélni próbáltam Vele, azt mondta, anyám, Magának ehhez semmi köze. Megváltozott az én fiam, az tény és az unokám is hasonlít Rá nagyon, mi számomra aggasztó, mert milyen lesz itt az élet, ha az emberek úgy gondolkodnak, mint Ők és elfelejtik honnan jöttek és elfelejtik azt a nevelést, amit útravalóul kaptak. - Zsebében ismét keresett valamit, ami nem volt más, mint egy szépen összehajtogatott papírdarab. - Tudod, ezt az unokám írta. Ez volt az irodalom dolgozata, minek az volt a címe, az én példaképem. Büszkén adta át a dolgozatot a fiam nekem, mert úgy vélte, zseni a fia és már most tudja, hogyan kell dolgokhoz állnia az életben. Mikor elolvastam a döbbenettől először szólni sem tudtam csak suttogtam, hogy ó fiam, az unokám soha nem lesz boldog. Anyám, az én fiam már most tudja, kivel hogyan kell beszélni és sokkal talpraesettebb, mint én voltam ennyi idősen De, ha anyám ezt másképp látja, akkor nincs miről beszélni. Hosszú lenne az egészet végigolvasni, így kiragadok egy részletet. Na, ezt hallgasd meg!

"Számomra apám a példakép, mert határozott és magabiztos. Odafigyel mindenre, a munkájára, a házra, a személyzetre. Nem tűr feleselést, mert, ha valakinek nem tetszik valami, akkor mehet. Precíz és pontos és ezt mindenkitől el is várja. A múltkor is elküldte a kertészt, mert nem vágta olyan méretre a füvet, mint amilyen méretre kérte és akkor is igaza volt, mikor elküldte a szakácsnőt, mert annak fontosabb volt a beteg anyja, mint az elvállalt munka. Apám azt mondja, az életben csak az érvényesül, aki határozott és tudja, mit akar és a cél érdekében nem tűr el kompromisszumokat." - Eddig ért a dolgozat olvasása közben Erzsi, mikor megakadt szava és az olvasást folytatni nem tudta.

- Most mondd meg, miket ír ez a gyerek? Olyan szavakat használ, amit nem is nagyon értek, pedig csak tizenegy éves, és ami a szavak mögött van az fájdalmas, mert az nem tükröz mást csak egy kemény, érzelmek nélküli világot. Ez lenne az élet? Ez lenne a jövő? Mond meg nekem, mi történt ezzel a világgal, mi lett az én fiamból? Biztosan nagy rajta a teher azért ilyen, hisz kemény az élet és megkeményítette Őt is. Minden ezzel magyarázható. Olyan volt, mintha egy idegen látogatott volna meg, nem is a fiam. Mikor kérdeztem, mikor látlak, azt mondta, majd jövök anyám, ha tudok.

Tudod, mi fáj a legjobban? Azt sem tudom, hol lakik, mert soha nem voltam nála, hisz nem hívott meg soha. Mikor menni szerettem volna, akkor pedig azt mondta, anyám öreg már az utazáshoz. Így maradok otthonomban és örökké várom, hogy hazatérjen az, akit mindennél jobban szeretek. Csak tudnám mit rontottam el?

- Nem rontottál el semmit. - Mondtam Neki csendesen, miközben megfogtam remegő kezét. - Az történt csupán, hogy útközben elveszett a szeretet, de erről nem Te tehetsz

Szeretlek

Nem számít, hogy

szemed színe, kék vagy zöld.

A hajad, fekete vagy ősz, mert

úgy szeretlek, hogy nem fontos a külsőd.

Lelkemmel nézlek, és számomra

Te vagy a legszebb.

Te vagy a ragyogó nap az életemben.

Te adsz hitet és erőt, hogy

nem történhet semmi rossz velünk,

hisz szerelmünk legyőz minden akadályt.

Elvehetnek tőlünk mindent, de addig, amíg

őszinte szerelemmel tudjuk ölelni egymást,

addig miénk a világ összes kincse, mert az

életben a legszebb dolog, valakiben bízni, és

két embernek egymást őszintén szeretni.

Elengedtem

Elengedtem a múltat,

a lelkemet nyomasztó dolgokat.

Elmúlt, a mindenáron akarás.

Aki menni akar, engedem.

Aki jönni akar, fogadom.

Nem nézek vissza.

Nem kísér a múlt fájdalma már.

Amit tudtam, álmaimért megtettem.

Értük, elég sokat küzdöttem.

Oly görcsösen szerettem volna, azt, amit,

álmaimban megformáltam.

De, ma már tudom,

ezekhez görcsösen ragaszkodni,

buta dolog volna.

Akinek fontos vagyok, az majd keres.

Aki, igazán szeret, az majd ölel.

Aki engem keres, az majd rám talál.

Aki kerülni akar, hagyom, hogy fusson.

Kergessen álmokat, vagy madarakat.

Nincs már görcsös akarás,

mert  hiába akartam, ha

mást szánt nekem az élet, és

hiába szeretem azt, aki engem nem szeret.

Hiányom, ha mégis érezné, majd visszatér.

De, ha nem így lenne, akkor 

vigye útján a szerencse.

Nem kérem már senkitől, hogy

életem része legyen,mert, ha

az szeretne lenni, úgy is fog kopogtatni, és akkor, ott,

abban a pillanatban, majd eldöntöm, hogy

van e még értelme a dolognak,

vagy borítsunk fátylat a múltra, és

menjünk külön utakra.

Az elengedéssel, az izzó vágy is tovatűnt, és

ki tudja, újra éled a tűz.

Majd, a sors eldönti, hogy mi legyen.

Most, csupán hagyom, hogy a dolgok törtjének velem.

Könnyeim nem apadnak

Könnyeim nem apadnak.

Fájdalmam nem múlik.

A rohanó világot,

csak kívülről szemlélem.

Napok követik egymást, de

semmi nem lesz könnyebb.

Nyújtottam kezem, de

nem szorította meg az, aki

az életemet boldogabbá tudta volna tenni,

vagy kis erőt tudott volna adni.

Lelkemre több seb nem fér már, de

nem kímél az élet,mert minden egyes percben,

egyre több könnyes fájdalommal ajándékoz meg.

Ó, Uram!

Mindig olyan erős voltam, de most oly gyenge.

Nézz le kérlek, zokogó gyermekedre.

Ott voltál velem

Ott voltál velem, mikor

a legnagyobb szükségem volt rád.

Ott voltál, mikor az élet a legjobban fájt.

Nyugtattál.

Édes csókokkal halmoztál el.

Csókkal ébresztettél reggel.

Itt vagyok veled, ne félj, mondtad, míg

arcomat gyengéden simogattad.

„Számomra Te vagy a legfontosabb,

Jöhet zápor, zivatar, én ott leszek veled, és

ketten, még a mesebeli sárkányt is legyőzzük”

Egyből, mosolyt varázsoltál az arcomra.

Te, rám néztél és azt mondtad, de szép vagy.

„ Szeretlek Kedves, hagyd, hogy örökre veled legyek”

Nem is kérhettél volna tőlem ettől szebbet.

Majd, válaszként csókban forrtunk össze.

Itt, ért véget a csodálatos élet, mert

álmodtam az egészet.

Így van ez!

Eltűnik, majd felbukkan.

Megtalál, ha gondja van.

Úgy tesz, mintha el sem tűnt volna.

Egyből arról mesél, hogy mi a gondja,

segítséget, kérve, remélve.

Levegőt sem véve meséli, hogy

milyen nehéz az élete, és

segítségre lenne szüksége.

Mikor, beszélgetésünk közé ül a csend,

letörten mondja,

Jó neked, mert gondtalan az életed.

Honnan tudod, kérdezném, mikor

hogylétem felől nem is kérdeztél?

Választ vár és türelmetlen.

Tudni akarja, hogy hogyan döntöttem.

Igen válasz esetén, én

leszek a világon a legrendesebb, és

imába foglalja nevem, mert ez jár nekem.

De, ha válaszom nemleges.

Sértődötten elköszön és eltűnik újra.

Így van ez!

Mondd

Mondd, igazán meg akartál ismerni?

Fontos volt számodra, hogy mit érzek,

mit gondolok?

Lelkem szirmait ki akartad bontani?

Mosolyom oka fontos volt számodra, vagy

csak egy görbületet láttál benne?

Ölelésem őszintén akartad, vagy

csak a játék része volt csupán?

Könnyeimet csak szemed érzékelte, vagy

lelkedet is megérintette?

Csókomat minek kérted?

Ölelésed miért adtad?

Mondd, meg akartál ismerni, vagy

csak a kíváncsiság vezetett, hogy tudd

mire lehetek jó neked?

Vigye bánatomat a szél

Kisétálok a térre, hogy

könnyeimet rábízzam a szélre,

mert kezem már letörölni gyenge.

Felhő szélére ültetem bánatom,

had vigye messze.

Lelkem tovább ne eméssze.

Itt nyugalom van és béke,

mert fák ölelnek körbe.

Fájó lelkemnek ez gyógyír,

mert itt elhiszem, hogy

boldog is lehetek még.

Összetört lelkemnek ajándék a tavasz,

mert a felhők mögül előbukkan a nap,

ami mosolyra fakaszt.

Ó, milyen régen nevettem már!

De, ma fordul a kocka,

mert könnyeimet szélnek eresztem, és

feledem, ki összetörte lelkemet, mert

nem érdemli meg könnyeimet az,

akiben a legjobban bíztam, és

 úgy hagyott magamra, mikor

a legnagyobb szükségem lett volna rá, hogy

még, azt sem mondta, szia, viszlát.

Ne bánd

Ne bánd meg soha, hogy szerettél,

még akkor sem, ha a végén sírtál,és nem nevettél.

Ne vedd magadra a bántó szavakat, amit kaptál.

Feledd, hogy hiába vártál.

Ne szégyelld, hogy őszintén szerettél,

és szerelemmel öleltél.

Feledd, hogy nem volt ott veled,

mikor fájdalmasan hullt a könnyed.

Te sírtál, ő nevetett, de

fordul majd a kocka, és

az élet mosolyt varázsol arcodra.

Ne feledd, minden csak átmeneti, mert

aki ma sír, az holnap nevet, mert

aki szeretni tud, azt az élet is szereti,

még akkor is, ha olykor próbára teszi.

Hittel, lehet élni, de aki csak hiteget,

azzal nincs dolgod tovább.

Engedd, had járja útját.

Ne kívánj neki soha rosszat, még akkor sem, ha

a legfájdalmasabb perceket tőle kaptad, és

lelkedben örökké érezni fogod a sebet.

Fájnak a szavak, és a tettek, pedig Te nem tettél mást,

csak szeretted, és minden szavát elhitted.

Ez, lett a Te lelki sebed.

Ne bánj semmit, amit érte tettél, hisz szerettél.

Meglátod, boldog leszel újra, mert

az élet feléd sodor majd valakit, aki

úgy fog szeretni, ahogyan ma még el sem tudod képzelni.

Két nő karjaiban

• Jó reggelt Misikém. Látom, nagyon gondterhelt vagy. Mi lesz veled így egész héten, ha már hétfőn reggel ilyen sok gondod van?
• Jó reggelt Pista. Látszik rajtam, hogy emésztem magam?
• Mi az, hogy látszik? Olyan vagy, mint aki a világ terheit vette magára.
• Nagy a gondom. Nem tudom, hogyan csináljam a dolgokat és most fel van adva a lecke. Döntenem kell hamarosan, de én nem akarok. Jó, ugyan a logisztikám, de kezd borulni a bili, ahogyan szokták mondani.
• Mesélj már! Felcsigáztad az érdeklődésemet. A másik dolog pedig az, hogy tudod, szívesen segítek, ha tudok. Na, mesélj.
• Zsuzsa és Gréta.
• Kik ők?
• A két nő az életemben.
• Jaj, barátom! Nekem csak egy nő van az életemben huszonöt éve. Valahol irigyellek, de mi van velük?
• Vannak nekem. Szükségem van mind a két nőre. Igaz, szeretek még flörtölgetni is közben, de ez a két nő az, akit szeretek.
• Két nőt szeretsz? Ez, ám a szerelem!
• Nem, szerelmes csak az egyikbe vagyok.
• Akkor, minek a másik?
• Nehezen érthető, tudom, de próbálom elmesélni.
• Zsuzsa a szerelmem. Imádok vele lenni és olyan csodálatos vele minden perc. Remegek testéért és remeg a testem is a fájdalomtól, ha nem vagyok vele, mert hiánya úgy fáj. Őt, nem olyan régen ismertem meg és szerelem volt első látásra. Szeretném vele leélni az életem hátralévő éveit.
• Na, mi itt a gond? Boldog ember lehetsz.
• Nem vagyok az, mert ott van Gréta is, akit már úgy mondanám ezer éve ismerek. Nagyon szeret és őrülten szerelmes belém. Sokat köszönhetek neki, mert mindig mellettem volt, ha gondom volt. Az a gond, hogy tudod őt soha nem tudtam szerelemmel szeretni, csak szeretettel. Volt egy időszak mikor azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé, de nem az volt. Csupán, azért éreztem így iránta, mert magányos voltam és nem volt más nő az életemben. Ámítottam magam, hogy szerelmes vagyok belé, de gyakran éreztem azt, hogy nem kerek a dolog. Az ágyban sem találtuk meg a közös hangot. Bár, ő mindig azt mondta, hogy imádja, mikor egybefonódunk, de számomra csak fájdalmas pillanatok voltak. Nem kívántam őt soha. Mindent kitaláltam, hogy ne kelljen együtt lennünk. Ideges voltam, és ma is az vagyok, ha megyek hozzá, mert tudom, magamhoz kell ölelni, hisz ellenkező esetben elveszítem őt. Szegénykém, még mindig azt hiszi, hogy szeretem, bár már hónapok óta nem igazán mondom neki, hogy szeretlek. Vannak pillanatok, mikor megkérdezi, hogy mondd, miért játszol velem? Te, már nem is szeretsz engem. Nehéz ilyenkor megszólalnom.
• Nem értelek. Engedd el ezt a nőt, hisz van, akiért a szíved dobog. Nem láncolhatod magadhoz, mert ez bizony az, még ha te nem is veszed észre. Engedd, had legyen boldog ő is. Ennyivel tartozol neki, ha szeretted és sokat köszönhetsz neki. Tudod, az őszinteség nehéz, de célravezetőbb, mint az, amit csinálsz. Úgy, érzem, már nem is szeretet az, amit érzel iránta, hanem szánalom és egy kellemes érzés, amit kapsz tőle, mikor ott vagy nála.
• Nem akarom elengedni, mert amúgy egy fantasztikus nő. Jókat tudunk beszélgetni és tudom, bármikor számíthatok rá. Egyetlen nő az életemben, akiben bízhatok és tudom, soha nem hagyna magamra a bajban, de nem tudok vele élni. Egyszer volt egy kis vitánk, mert gyanakodott, hogy más nő is van az életembe. Na, nem tévedett sokat, de én tagadtam. igaz, nehéz volt megmagyarázni neki, hogy a hétvégéim mindig foglaltak és hét közben sem nagyon érek rá. Sírdogált, néha dühös volt, de szeretett, imádott tovább. Ekkor, én idegességemben azt mondtam, legyünk csak barátok. Érted, barátok, testi kapcsolat nélkül. Ó, de örültem volna, ha erre rábólintott volna, de nem. Azt mondta, ez lehetetlen. vagy velem, vagy nélkülem. Most, viszont az a gond, hogy egyre gyakrabban mondja, hogy költözzünk össze, és éljük együtt az életünket. Na, ezt nem akarom. Nehéz minden nap valamit kitalálni, hogy miért várjunk még ezzel. Remeg a léc, mert látom, ő már, ezt az állapotot nem fogja sokáig elfogadni. Ismerni is ismerem annyira, hogy egyszer úgy rám csapja az ajtót, hogy soha többé nem láthatom. Tisztában vagyok azzal is, hogy ez olyan fájdalmat okozna neki, amit talán soha nem dolgozna fel, de meg fogja tenni, még akkor is, ha belehal, mert örökké nem fog rám várni.
• Nem igazán értelek. Szakíts vele, és ott van neked a nagy szerelem.
• Ez, igaz, de Zsuzsa még nem szeretne velem élni és azt a nagy rajongást nem is érzem, mint amit Gréta részéről érzek, bár nagy a szerelem köztünk. Bizonytalan a kapcsolatunk kimenetele még és mit csinálok, ha egy napon azt mondja, nem akar többet? Grétához akkor, már nem mehetek, ha most azt mondom neki, hogy vége.
• Eddig, ahogyan mondod elég jól működtek a dolgok, akkor most mitől félsz ennyire?
• Attól, hogy Gréta elvárja, hogy lépjek.
• Lépjél!
• Nem tudok. Látom rajta, hogy emészti ez a helyzet és sokat sír mostanában, de tudod még a könnyeit sem töröltem le az utóbbi időkben, mert Zsuzsára koncentrálok. Már, háromszor kérte, hogy döntsek így vagy úgy, mert ő nem bírja így tovább, de én mindig időt kértem.
• Jóságos ég! Mit érezhetett az a nő. Tudod, az én feleségem olyan, mint a Te Grétád. Mindig mellettem volt és nem csak a jóban. Sokat köszönhetek neki. Ezért, nem csaltam meg soha. Nem vitt volna rá a lelkiismeret. Voltak szép nők az életben, akivel szívesen eltöltöttem volna néhány órát, de akkor, mindig eszembe jutott, hogy vár engem valaki odahaza, akinek én jelentem a világot és viszont. csúnya játékot űzöl barátom. Félek, hogy ahogyan mondani szokták, két szék közül a földre esel, de ezt csak magadnak köszönheted majd. Most, min agyalsz?
• A heti beosztást próbálom összehozni, úgy, hogy mindkét nő elégedett legyen.
• Na, ebben ne várd a segítségemet, mert ismered a véleményem. Inkább tedd rendbe az életedet és tiszteld azt, aki szeret és bízik benned annyira, hogy őszintén elmondod neki, hogy itt a vége. Azon, pedig ne is lepődj meg, ha nem kíván a barátod maradni. Dönts, gyorsan, mert én, már hallom, hogy csapódik az-az ajtó. Na, megyek, felhívom a feleségemet és elmondom neki, hogy mennyire szeretem. Már, biztosan izgul, hogy mi történt velem, mert tudod, hogy minden reggel mikor beérek, egyből felhívom, de most rád figyeltem barátom.