|
Versek Tévedtél
Mikor, rózsafüzért morzsolva, halk imában kérted az Istent, hogy csak ennek legyen vége, és jók leszünk Uram végre. Hitted, jobbak leszünk, mert a bajban hasonló imák szálltak az égbe. Hitted, hogy összekovácsol minket a járvány, és tanulunk belőle, De! Tévedtél! Lassan teltek a napok, és csillapodott a járvány, és reménykedve lépdeltél a járdán, mert hitted, boldogok leszünk végre. De! Tévedtél, mert nem változott semmi. Még mindig jó gonosznak lenni, a másiknak nekimenni. Mosoly helyett, jól beszólni. Nincs szeretet, győzött a közöny. Reményeid is már veszve, mert hiába imádkozol minden este, semmi nem akar változni. Kiröhögnek, ha szeretetről kezdesz el beszélni. Bolondnak néznek, ha segítesz annak, aki kéri. Olykor, már köszönésed is tolakodónak érzik, és a szemedbe nem akar nézni senki. Hitted, hogy jobb lesz. De! Tévedtél! Nem tanultunk semmit. Imáinkba foglalt álmainkat, feledtük rég. Így van ez!
Eltűnik, majd felbukkan. Megtalál, ha gondja van. Úgy tesz, mintha el sem tűnt volna. Egyből arról mesél, hogy mi a gondja, segítséget, kérve, remélve. Levegőt sem véve meséli, hogy milyen nehéz az élete, és segítségre lenne szüksége. Mikor, beszélgetésünk közé ül a csend, letörten mondja, Jó neked, mert gondtalan az életed. Honnan tudod, kérdezném, mikor hogylétem felől nem is kérdeztél? Választ vár és türelmetlen. Tudni akarja, hogy hogyan döntöttem. Igen válasz esetén, én leszek a világon a legrendesebb, és imába foglalja nevem, mert ez jár nekem. De, ha válaszom nemleges. Sértődötten elköszön és eltűnik újra. Így van ez! A szeretet kunyhója
Kis kunyhó a falu szélén. Ott éltek dédszüleim, réges, régen. Ma, már hiába keresném a barátságos lakot, már nem találnám ott. Nagy és pompázó ház fogadja az arra járót. Egyedül, a vén diófa ismerős, mert nem öregedett semmit, csak nőtt. Ágai, az ég felé mutatnak. Ott vannak Ők, akik engem nagyon szerettek. Milyen sokat tudna ez a vén diófa mesélni. Leveléhez érve, édes csókok ízét adja át ölelve, mert e levelek egy boldog szerelem ízét őrzik. Terveket szőttek lombjai alatt és mamika vásznat. Vesszőből kosarat is fontak. Tarka tyúkok tojtak óriási tojásokat. Ebből készült a finom kalács A diófa termése adta a töltelékét. Ó, de szerettem! Ízét, már régóta nem érzem, de hiányát míg élek érzem. Daloltak is néha a fa alatt, ha ahhoz volt kedvük, és a diófa ágai, vidáman lengedeztek. Karmesterei voltak az öröméneknek. Ó, az a kis kunyhó, de nagyon hiányzik, ahol mindig pattogott a tűz, de ha nem fűtöttek volna, akkor is, a két ember szeretete, befűtötte volna az egész kunyhót, ahol két ember mindig boldog volt. Szeretetet adtak ajándékba annak, aki hozzájuk betért, és meleg kalácsot. Ez volt a legnagyobb ajándék, amit csak ember kaphat. Ma is, sok ilyen kunyhó kéne, mert kevés a szeretet, és sok ember fázik. Mondd
Mondd, igazán meg akartál ismerni? Fontos volt számodra, hogy mit érzek, mit gondolok? Lelkem szirmait ki akartad bontani? Mosolyom oka fontos volt számodra, vagy csak egy görbületet láttál benne? Ölelésem őszintén akartad, vagy csak a játék része volt csupán? Könnyeimet csak szemed érzékelte, vagy lelkedet is megérintette? Csókomat minek kérted? Ölelésed miért adtad? Mondd, meg akartál ismerni, vagy csak a kíváncsiság vezetett, hogy tudd mire lehetek jó neked? Vigye bánatomat a szél
Kisétálok a térre, hogy könnyeimet rábízzam a szélre, mert kezem már letörölni gyenge. Felhő szélére ültetem bánatom, had vigye messze. Lelkem tovább ne eméssze. Itt nyugalom van és béke, mert fák ölelnek körbe. Fájó lelkemnek ez gyógyír, mert itt elhiszem, hogy boldog is lehetek még. Összetört lelkemnek ajándék a tavasz, mert a felhők mögül előbukkan a nap, ami mosolyra fakaszt. Ó, milyen régen nevettem már! De, ma fordul a kocka, mert könnyeimet szélnek eresztem, és feledem, ki összetörte lelkemet, mert nem érdemli meg könnyeimet az, akiben a legjobban bíztam, és úgy hagyott magamra, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, hogy még, azt sem mondta, szia, viszlát. Ne bánd
Ne bánd meg soha, hogy szerettél, még akkor sem, ha a végén sírtál,és nem nevettél. Ne vedd magadra a bántó szavakat, amit kaptál. Feledd, hogy hiába vártál. Ne szégyelld, hogy őszintén szerettél, és szerelemmel öleltél. Feledd, hogy nem volt ott veled, mikor fájdalmasan hullt a könnyed. Te sírtál, ő nevetett, de fordul majd a kocka, és az élet mosolyt varázsol arcodra. Ne feledd, minden csak átmeneti, mert aki ma sír, az holnap nevet, mert aki szeretni tud, azt az élet is szereti, még akkor is, ha olykor próbára teszi. Hittel, lehet élni, de aki csak hiteget, azzal nincs dolgod tovább. Engedd, had járja útját. Ne kívánj neki soha rosszat, még akkor sem, ha a legfájdalmasabb perceket tőle kaptad, és lelkedben örökké érezni fogod a sebet. Fájnak a szavak, és a tettek, pedig Te nem tettél mást, csak szeretted, és minden szavát elhitted. Ez, lett a Te lelki sebed. Ne bánj semmit, amit érte tettél, hisz szerettél. Meglátod, boldog leszel újra, mert az élet feléd sodor majd valakit, aki úgy fog szeretni, ahogyan ma még el sem tudod képzelni. Csend
Nézel rám, mint naiv kis lényre,ki elhiszi minden szavad. Boldog a lelked, mert bármit mondasz, nem cáfolom meg. Csendben bólintok csupán, mert mit is mondhatnék? Hamis szavaidra, mit is válaszolhatnék? Miért szóljak? Vitát miért szítsak, hisz ha elmondanám, amit érzek, és gondolok, egyből haragos lennél, és emelt hangon, dacosan felelnél, hogy szavaidban kételkedni mertem, mikor igaz minden szavad, csak én, nem hiszek neked. Közben, észre sem veszed, hogy szavaid és tetteid, egymásnak ellentmondanak. Így, megértően bólogatok csupán, és csend a válaszom,ami elég beszédes, csak Te nem hallod meg, mit üzenek vele, neked. Engedj el!
Mint összekulcsolt láncszemek, úgy kapaszkodik lelkem, lelkedbe. Mennék már, de nem enged. Fájdalmas szorítással még csavar, lelkemen egyet. Miért oly erős a kötődés, mint az acél? Miért akarom azt, ami már semmit nem ér? Miért táplálom a lelkemben a reményt, hogy egyszer ölelsz még? Szerelmem, nem kéred rég. Nem vagyok számodra más, csak egy név, az ismerősök listáján. Nevemen is, talán gondolkoznod kell, ha fényképem véletlenül a kezedbe kerül. Ez, lett a nagy szerelemből. Múlt minden ma már, csak lelkem fut, lelked után. Tépd, szét a láncot kérlek, mert amíg lelked kis sarkában, hagyod, hogy ott legyek, mint valami tartalék, aki egyszer jól jöhet még, addig nem szabadulok láncaidból én. Engedd, hogy boldog legyek én is, úgy ahogyan Te is az vagy. Én, csupán, csak átutazó voltam életedben, akire rátaláltál keserű perceidben,és kezem erejével,szívem őszinte szerelmével, vezettelek oda,ahol szíved hevesen dobog újra. Légüres térben
Légüres tér minden. Keresem benne a helyem. Érzem még bőröd illatát, ami selyemként fonódott rám. Nem ölelsz már. Messze vitt a hajnal. Búcsúztál édes csókkal, könnyes szemmel, múló szerelemmel. Parázsból, nem lesz már soha láng. Te, régi szerelemmel, nem ölelsz már át. Szerelmes szívemnek, nem volt erőd megmondani,hogy szerelmünknek vége, de benne volt az ölelésbe. Lelkem érezte, fájdalmas napok jönnek, hol légüres térben lebegve, keresem helyem. Lelkem érted kiált, gyere vissza, de csendre intem, mert tudom, hiába kérem. Szívedben új szerelem ébredt, és én ezzel, harcolni, már nem vagyok képes. Nekem, belőled, ennyit adott az élet. A fájdalom, testemet marja, mert lelkem, már apró darabokban. Számomra, marad a légüres tér, ahol nincs mosoly és nevetés. Vénasszonyok nyara a szívemben
Szívem kicsit öreg már, de érzem a szerelem édes dalát, ami oly heves, mintha húsz éves lennék. Nevetek magamon, Ó, te vén bolond, mondom. Gondoltad volna, hogy öreg szíved táncot jár újra? Még, bele is pirulok, ha a szerelemre gondolok. Még, jó hogy senki nem látja, mert el sem hinnék,hogy öreg, bolond szívem így szeret még. Néha, kicsit azért félek, mert talán, el sem hiszi Ö, hogy úgy szeretem, ahogyan mondom, mikor arcát megsimogatom. Tél felé tartok korban. Tavasz van a szívemben. Nyári táncot lejt lelkem. Az ősz, legszebb szerelmét, neked adom Kedvesem, mert életemben ez a legszebb szerelem, mert sokkal hevesebb, mint az első szerelem. Számomra, ez a vénasszonyok nyara, amit megtölt az élet mosolya. A lélek
A lélek, sok mindent kibír. Cipeli a fájdalmat, dacol az ésszel Nyitva hagy olyan ajtókat, amit rég zárni kéne. Elhiszi, hogy igaz a szó. Tűr, vár, remél, Hiszi, hogy jóra fordul minden, közben zokog csendesen. Egy idő után, megrokkan a lélek, mert hiába várta, nem jött a remélt változás. Bezárja a nyitva hagyott ajtót végre, és nem néz vissza már. Fájdalma, nem enyhül, de már nem a reményt szövögeti, és minden egyes könnycseppel, már jövőjét építi, mert lezárta a múltat. Nem néz vissza, mert belehalna. De, oly erős a lélek, hogy egy szép jövőt teremteni is képes. Mit ér az egész?
Mit ér az egész, ha látszat minden? Mit ér az érdeklődés, ha nem őszinte? Összevissza firkált szavak. Udvariasságnak tűnnek csupán, mert, nincs benne érzelem. Szívecskés képek, és csókos hangulatjelek. Mondani akarják, hogy itt vagyok ám, gondolok rád. Ó, micsoda szöveg! Aki szeret, az keres. Annak, kevés egy napközben odavetett szó. Aki szeret, az látni akar, és ölelni, a világot veled bejárni. Aki szeret, az hallani akarja hangod, mert lelkének ajándék a szó, amit mondasz, és az ő világa, attól boldog, hogy te vagy. Ámítás az egész, hogy szeret. Közben, bearanyozza mással az életét. Mikor kérdezed, mikor látlak? Egyből jön a válasz: Mennék, tudod, de ezer még a dolgom. Ilyenkor, ha búnak ereszted fejed, azért megsimogatja lelked, mert, azt mondja: Tudod, hogy szeretlek. Érted, megtennék mindent. Fáj a mondat, mert magadban a fentiek fényében, lefordítod a valóság nyelvére. Valamikor, jó leszel még, akarta mondani, de ezt, így, kemény lett volna kimondani. Karjaidban
Mikor átölelsz, elmúlik a bánat. A kínzó sebek sem fájnak. Eshet eső, döröghet az ég, ha velem vagy, minden oly szép. Megállítanám az időt, hogy örökké érezzem,azt a boldogságot, amit, karjaidban megtalálok. De, az idő pörög szüntelen. Hol jó, hol kevésbé jó, amit ad nekem. Nem harcolok a sorssal, mert, mi értelme volna. Elfogadom, amit ad. Egyetlen vágyam csupán, hogy életem utolsó perceiben is, Te, ölelj át. KörforgásAz idő, soha nem fog megállni. Ha, elfáradtál, neked kell megállni. Ha, elestél, felállni. Sebeidet, magadnak kell begyógyítani, mert az idő, soha nem fog megállni. Reggel felkel a nap, este lenyugszik. Ez, ismétlődik napról, napra. Ahol, hol utadat keresed, hol boldog perceidet éled, de az egész, egy örök körforgás. Ahol, ne feledd, csak az öröm perceiben vannak veled. Mikor, könnyes a szemed, kevesen adnak, zsebkendőt neked. De, az is lehet, hogy senki nem akad, aki azt mondaná, Szép az élet, ne sírj már. Szeretetet, csak akkor adj, ha nem vársz érte semmit cserébe,mert nagy lesz a csalódásod, ha azt hiszed, hogy téged is szeretnek azok, akiket te szeretsz. Hidd el! Lehetsz szép, vagy csúnya, vagy rút kiskacsa. Tehetsz bármit, vagy szeretnek, vagy nem. Nem kell ehhez semmit tenned. Ne koldulj szeretetet, szerelmet, mert olyan leszel, mint az utcai koldus, aki csak apró forintokat kap, ami a reményt hordozza csupán, de elmarad a remélt boldogság. Néha, elfárad a lelked, mert nem bírod a terhet. Letennéd, de nem tudod, hogyan és hová, mert egyedül bolyongsz vele, és senki nem lesz, ki segítsen, hogy a válladra nehezedő teherből levegyen. Ekkor, neked kell megállni, mert az idő soha nem fog. Elfáradt lelkedet, ami darabokban hever, csak Te rakhatod össze. Nehéz, tudom, de nem lehetetlen, és senki nem mondta, hogy fájdalommentes. De, ne feledd! Egyedül jöttél e világra, és oly sok akadályt leküzdöttél már, amelyekre, szinte nem is emlékszel már. Ne vedd magadra, a világ vad viharát. Keresd inkább, az élet szép oldalát. Köszönd meg a sorsnak, ha utad során, volt kísérőd, még akkor is, ha rég el kellett engedned őt. Lelkedben keresd a miértekre a választ és megtalálod a kivezető utat. Csupán, legyen időd megállni, és elég erőd elhinni,hogy meg tudod csinálni, mert az idő, soha nem fog megállni.
A virág, bús dalaAjándékba adtak. Ó, de boldog voltam, mikor, a virágosnál a fiúnak, rám esett a választása. Mosolyogva mentem vele. A szeme ragyogott a lánynak, mikor meglátott, mert szereti a virágot. Tőlem jobban csak a fiút szereti, ki a virágot adta neki. Azt, hitte a szegény lányka, hogy boldogság költözik a házába. De, sír szegény reggel óta. Könnyei nem apadnak. Bús szemével, rám néz néha, és csak annyit mond:Te voltál, az utolsó ajándéka. Letörölném arcát, ha lenne kezem. Magamhoz ölelném, de nem tehetem. Úgy, dalolnék egy dalt, amitől boldog lesz majd. De, hangom nincsen. Így, vele maradok, amíg csak tehetem, hogy érezze, én szeretem.
Szerettünk?
Szerettünk, vagy csak úgy tettünk? Öleltünk, vagy csak karunk lendült? Barátság volt vagy szerelem? Valóban édes volt a csók, vagy csak ott éreztük annak? Kérdések, de nincs válasz. Ma, már nem várnak. Nem aggódnak értem. Már, nem én vagyok valakinek a minden. Emlékké fakulnak az együtt töltött percek. Majd, szép lassan begyógyulnak a sebek, és nem lesznek kérdések, mert választ ad mindenre az élet. De, ma még kérdés, hogy miért kellett így történnie annak, amiről azt hittük, hogy örökké tart? Magány
Ami, lazának tűnik, de szorítását érzed. Áthatol rajta a fény, de mit is ér? Csalogatóan hív a világ. Mennél is, de hová? Nem mondja senki, hogy gyere, tarts velem, hisz magányosan éled az életed. Élettered is olyan, mint a lelked, mert ahol élsz, még a ház is azt tükrözi vissza. Omladozó falak, kopott lépcsők. Emeletenként, valaki ott hagyta a falon a kézjegyét. A kutya sem kímélte a falat, mert lepisilte azt. Ez a lépcsősor vezet otthonod felé, ahol miután belépsz, felsóhajtasz, mert ledobhatod álarcod, ami egész nap takarta arcod. Hisz, meg kellett tanulni mosolyogni, hogy tudj élni, és a sok felesleges kérdésre, ne kelljen válaszolni. Ezért, azt hiszik sokan, az élet öröme a magányban van, mert azt sugárzod kifelé, hogy boldog a lelked, miközben darabokra szakad , érzed. Hideg, rideg a fal, hiába a fűtés. Magányos lelkednek hiányzik az ölelés,a szó, ami csak neked szól. Hiába a jó falat, ha egyedül eszed és, csak a falat nézed, remélve, hogy egyszer ez is véget érhet. Ezerédes a sütemény, amit csak nézel, és mint porcukor, úgy hull rá a könnyed, mert neked egyáltalán nem édes az élet. Dolgod, akadna elég, de feleded, mert nincs hozzá kedved. Keresed a helyed, de nem leled. Legyintesz. Ami, ma elmaradt az holnap majd meglesz. Emlékek után kutatsz a múltban, valami megváltást remélve, ami majd megmutatja a kiutat, amiben magányod szertefoszlik végre. De, álom csupán minden, mert a múltban sok mosoly nincsen. Álomba sírod magad szépen. Majd, kezdődik egy új nap, és még egy , meg, még egy, de csak az évszakok váltják egymást. Neked marad a magány. Egy idő után, a saját hangod is idegenné válik, hisz ki kérné, hogy mesélj még? Hosszú, hosszú évek porhálót fonnak a pókhálókra, amin már nem hatol át a fény. Magányosan megöregedsz, és tudod, lassan menned kell, de kinek mondjad el, hogy úgy szerettél volna élni, hogy téged is szeressen valaki. De, kit is érdekelne szavad, hisz azt sem tudják, hogy a Földön vagy. Nincs, aki feledjen, nincs, aki emlékeiben felidézzen, mert nem voltál más, mint egy magányos lélek, ki egy örök pókhálóban élt, és onnan csak akkor szabadul ki, mikor érte jönnek, és azt mondják: Véget ért a léted. Induljunk, kérlek. Az anyai szeretet
Te mosolyoddal takartad azt. Nem látta soha a világ, mi az mi bánt. Könnyeidet sem látta soha senki, mert azok csak akkor mosták arcod,mikor mindenki aludt. Egyedül, Te voltál az, aki zokogott az éjszakai csendben, de akkor is némán, hogy ne zavarjon senkit. De, jött a reggel és ébredtél jókedvvel, mert szeretteidnek erőt kellett adni, és valakinek az ő könnyeiket is le kellett törölni, úgy, hogy fájdalmukat,fájó lelkedre ültetted, és megnyugodtál, mikor ők nevettek. Kezed, oly erős volt mindig, mert szeretettel simogatott az. Olyan volt, mint a lágy szellő. Kellemes és üdítően édes. Lábad, oly fürge volt, ha menni kellett, mert vártak rád, hogy legyőzött minden akadályt. Mindig akadt számunkra egy édes süti falat, ami egy jó beszélgetés mellett elkergette a felhőket, és kisütött a nap. Teltek, múltak az évek. Gondok jöttek, mentek, de Te megtanítottál arra, hogy találjuk meg, mindenben a szépet, és örüljünk mindennek, amíg lehet. Megoldódik, holnap már könnyebb lesz, mondtad, és igazad lett, mert szép lassan megoldódott minden, mert általad, ott volt a hit, ami átsegített mindenen. Lelked még ma is oly erős, csak tested gyenge már. Az évekkel harcolni nem lehet. El kell fogadni, amit ad, de ebben az erőtlennek tűnő kézben is akkora az erő,hogy azt kérem, simogass még, mert az anyai szeretetnél nem létezik nagyobb erő. Köszönöm.
Olykor, olykor Olykor, olykor, felsóhajtok mélyen, milyen jó is volt gyereknek lenni régen. Akkor, még nem volt ilyen sok okos kütyü. Mi, próbáltunk okosak, lenni, vagy tudatlanságunkat leplezni. A Tévé is fekete –fehér volt, ha, volt. Hétfőn, adásszünet volt. Anya, olvasott mesét ilyenkor. A kenyérre, zsírt kent a nagyi. Néha, cukor is került a tetejére. Így, egybe volt a kalória és a desszert, és mi, ettük örömmel. A kertben játszottunk, órákon át. Építettünk homokvárat. Vizes homokból sütöttünk pogácsát. Mindenki boldog volt. Fáról szedtük a gyümölcsöt. Estünk is nagyokat. Maszatos szájjal kértünk bocsánatot, ha rosszfát tettünk a tűzre. ( De, ki az, kinek nincs bűne? ) Tehenet fejtünk este. Az, volt ám az élmény! Főleg, ha rosszul fogtuk meg a tehén tőgyét. Olyankor dőlt a sámli, mert fájdalmára, mindig válaszolt Riska. Ezért, szépen meg tanult fejni Juliska. Az egész gyerekkor, maga volt a vidámság, és a móka. Mi, legalább még láttunk tehenet, és soha nem gondoltuk volna, hogy gyerekeinknek,a tehénről, majd a Milka jut eszébe. Ó, szegény tehén, milyen furcsa, így kékre festve. Nekünk még „ mezei” csokink volt. Olyan, mint például a Kedvenc. Na, nekem ez volt a kedves. Volt kavics is, Duna és Tisza is. De, mi azokat a kavicsokat szerettük, amiből kis kertet építettünk. Szerettük a sóskát, és boldogan kergettük egymást. Bújócskázni is szerettünk. De, annak nem volt mindig jó vége, mert volt, aki úgy elbújt, hogy az egész család estig kereste. Ilyenkor, jött az apai szigor, és a szobafogság, ami elég unalmas volt, és alig vártuk, hogy ismét futhassunk a réten. Olykor, olykor, előjönnek a régi szép emlékek, amit egy szuszra elmesélni lehetetlen, de jobb is így, mert a végén, még kicsordulna könnyem, sóhajommal kisérve, hogy ó, de jó is volt régen gyereknek lenni!
Pók szerelem
Egy póklány csókjára vágyott, kit szíve választott. Szerelem volt első látásra, mert elég volt egy pillanat, és a pókfiú teste a vágytól remegett. Mesés képet alkotott arról, hogy milyen csodás is lesz a póknász, ha majd övé lesz, kit teste és szíve kíván. Egyet sajnált csupán, hogy nem született pávapóknak, mert akkor, varázslatos tánccal csábíthatta volna el kedvesét, úgy ahogyan a pávapókok tennék, de ő csak egy, egyszerű mezei póknak született, és színesnek is csak akkor látszott, mikor a fehér falon bóklászott. Bár, színről csak nagy jóindulattal beszélhetünk, mert inkább csak egy barna folt volt ő a fehér falon, kinek senki nem örült igazán. Vágyott ő mindennél jobban a póklányra, ezért hálót szőtt serényen, hogy kedvesét abban ringassa, ha végre szerelmét megkapja. El is készült gyorsan vele, mert hevesen vert a szíve. Már, csak arra várt, hogy a póklány egy napon, majd arra jár. Fel is bukkant a szépség, egy nyári napon, de a pókfiút, észre sem vette. Mintha, nem is létezne, úgy haladt el mellette. Összetört a szövögető pók szíve, mert tudta a póklánynál már nincs esélye. Álmait feladta, és elaludt a sarokban. Póklány csókjára ébredt, és nagyot nézett, mikor felnézett, mert a csók, finom volt és édes, de nem az adta, kitől várta. Egyszerű kis mezei pók ébresztette, de a pókfiú érezte e lány mellett a helye, mert igaz, hogy nem olyan szép, mint a választottja, de aranyból van a szíve, és az ragyogtatja. Megajándékozta hát szerelmével a pókleányt, és boldogan éltek át számtalan édes éjszakát. Feledte lassan a régi lányt, mert megtalálta a boldogságát, a csókos leány oldalán. Ősz a szigeten
mentünk a szigetre. A nyár édes ragyogása ölelt körbe. Nagyot dobbant a szívem, mert szerelmet éreztem. Édes nevetések, boldog ölelések. Padokon pihentünk, egymáshoz simulva. Oly egyszerűnek tűnt akkor az élet, mert velem voltál, és ennél nem is kellett több. Ma, beköszöntött a szigetre az ősz. Itt vagyok újra, de már nincs, ki kezemet fogja. Sárguló falevelek búcsúztatják a nyarat. A szívem megszakad. Minden pad, emléket idéz, de félek leülni már, mert lelkemet tépi szét az emlékezés. Sétálok végtelen órák óta, bízva abban, hogy leteszem a terhet, és sikerül feledni téged. Lakatok vasfalon. Nézem, de ma már keserű a mosolyom. A mi lakatunk, nincs ott a falon. Mintha tudta volna a sors, hogy életünket, mi soha nem kötjük össze. Majd visszatérünk, mondtuk, a sok szép lakatot nézve, de soha nem térünk már vissza,és ez könnyet csal szemembe. Fáradt vagyok, mert magammal cipelem, szerelmünk édes, keserű terhét. Egy sárgult falevelet hoz felém a szél, üzenet, érzem én. Engedni kell, aki már nem szeret, ezt mesélik a sárga falevelek. Felnézek az égre, és kérek szerelmet, az őszbe borult lelkemnek. Becsengettek
Anya, a kezemet nehezen engedte el. Becsengettek!
Én, boldog voltam, de egy kicsit féltem, mert ez már nem az ovi, ahol egésznap lehet játszani. A Gyuri is hiányzott, aki az ovis legjobb barátom volt. Írok majd neki levelet, ha megismerem a betűket. Délutánra a félelmem tovaszállt, mert a tanító néni azt mondta, élmény lesz, minden óra. Mosolygott is az arcom, mikor értem jött a nagyi. Boldogságom okát kérdezte. Büszkén kihúztam magam, és azt mondtam: Én, már iskolás vagyok nagyi. A szerelem édes madara A szerelem édes madara, amilyen gyorsan jött, oly gyorsan repült tova. Hozott boldog perceket, reményeket, ölelést és csókot. Majd amilyen gyorsan jött, oly gyorsan, repült is tova. Hagyott könnyeket, összetört álmokat, szertefoszlott reményeket. Magával vitte a nap édes ragyogását, szívem percnyi boldogságát. Ó, szerelem édes madara, legalább álmaimban térj vissza, had legyek legalább álmaimban boldog.
Kő és fagyos föld Kőre hajtom fejem, puha párna helyett, Így legalább úgy érzem, nem vagyok olyan mélyen. Az esti csillagokat nézem, és boldogabb jövőben reménykedem. Lassan takaró is kéne, mert hűvösek a hajnalok és tudom, reggelente dideregni fogok. Ki takar be engem? Ki ringat el este? Ad e még csókot valaki fázó testemre? Vágyaim oly aprók és mégis oly nagyok. Megveregeti még valaki a vállam? Vágyak, melyek csak álmok maradnak. Nem gondolok már arra, ami volt, hisz nincs már semmi belőle, akkor gondolkodni rajta mi értelme volna. Nem ismernek meg a régi ismerősök, pedig tudják, hogy én vagyok, de egyszerűbb észre sem venniük. Nem dühöngök miatta, mert ez egy hajléktalan sorsa. Kő és föld, ez maradt csupán. Abból is csak egy kis darab, ahol testem megpihenhet. Harang zúgását hallom, és kis falumra gondolok, ahol a harangszó minden este, misére hívott és én, ott imádkoztam a kis templom padlóján térdelve. Mostanában csak kívülről nézem a templomokat, mert ha be is mennék, ugyan mit kérnék? Imádkozni meg kint is lehet. Az úr tudom, meghallgatja imám és mielőtt megfagyok, haza visz engem, hogy azon a földön búcsúzzon testem ahol megszülettem. Ott még a kemény kő is puha párna lesz. Tudja ezt az úr és haza vezet. A keményre fagyott föld is más lesz ott, mert melegen simogat majd. Tudom, mosolyogva halok meg, mert a szülőföldem fog karjaiba ölelni. Érzem, lassan eljön a pillanat, de addig marad a kő és a fagyos föld. Kecske mese Bolyong az utcán egy kecske. Szép Ő pedig nincs is kifestve. Mekeg mindenkinek, akivel találkozik és láss csodát! Visszaköszön neki minden polgár, pedig hangja elég rekedtes, de mégis van valami bája, mert mosolyog mindenki rája. Mit tud ez a kecske, ki utcán sétál és nincs kifestve, de mégis kedvesnek találja mindenki? A szeretet az, ami formálja léptét, mert aki szeret, annak tartásában is van valami báj, és egy kecske is tud szeretni ám! Igaz sok ember ezt nem hiszi, de ez legyen az Ő gondja. Lelkéből mekeg Ő, és ez bizony észrevehető, mert lágy, simogató a hangja. Így feltűnőbb jelenség Ő, mint az a kecske, ki utcán sétál szépen kifestve. Igaz a cicomázott kecskének is van nézőközönsége, de neki nem köszön senki. Nem is csoda, hisz oly magasan van a festett kecske feje, hogy szemeit nem láthatja senki sem. Talán jobb is mert szemeiből a büszkeség, és a fölény sugárzik. A festék nélküli kecske szemébe viszont, bárki belenézhet, és nem lát ott mást csak szeretetet. Így, bolyong az utcán egy kecske, ki nincs kifestve. A madár Láttam egy madarat Törött volt a szárnya Át akart kelni az út túloldalára Szárnyalni hiába próbált, mert elvesztette szárnyalni tudó szárnyát. Átvittem az út másik oldalára, de Ő vissza akart jönni, a kiinduló pontjára. Elhibáztam tettem, hisz oda vittem ahol lenni akart éppen, de elfeledtem, hogy Ő szárnyalni akart és nem itt-ott lenni éppen. Orvoshoz kellett volna vinnem, hogy szabadon szárnyalhasson, ha kedve szökken. Szent Iván éjszakáján
Szent Iván éjszakáján veled szeretnék lenni, összebújva a csillagokat nézni, mert ezen az éjszakán még fényesebb minden csillag, és talán imámat is meghallgatja az ég, amiben azt kérem,hogy örökre velem légy. Varázslatok és csodák történhetnek e napon, de a legvarázslatosabb az lenne, hogy akit szeretek, az itt, velem lenne. Tüzeket gyújtottak ezen az éjszakán, hogy elűzzék a rosszat, és a fahasábokat körbe táncolva kértek, egészséget, bő termést, és szerelmet. Az, én szívemben a szerelem lángja lobban, még nagyobbra, mert napról, napra jobban szeretlek, és én csak azt kérem, légy velem. Szent Iván éjszakája, számomra csak álmokat hoz, ahol boldog szerelemben forrunk össze,és ez így marad örökre. Álmokat kapok csupán. Apró kis vigasz, e gyönyörű éjszakán, de ezek az álmok édesek, és boldogsággal vannak tele, amiből felébredni soha nem szeretnék, mert akkor a rideg valóság fogad, hogy ez a szerelem már csak álmaimban él, de legalább ezt senki, és semmi nem tépheti szét A béka búcsúja
Belvárosi aszfalton kiterítve fekszik, élettelen béka testem. Alul maradtam az éjszakai harcban. Bevallom, vesztettem. Legyőzött az erősebb. Ilyenkor egy béka mit tehetne? Meghajol előtte. A sors úgy döntött, hogy földi létét befejezte. Szét vagyok cincálva apró darabokra. Manapság, ez már a béka sorsa. Legjobban az döbbent meg ezen a hajnalon, amit a legfejlettebb lény, az emberek viselkedésében tapasztalok. Siető, vagy akár tétova léptek,még tovább tapossák az oszló testem. Diadalmas mosoly, győzelmi kézjelek. Hurrá… Legyőztétek a gyengébbet! Büszke vállveregetés, és sikeres napkezdet. Megvolt a napi jó cselekedet. Ó, emberek, mi van Veletek? Tanultnak, bölcsnek és okosnak tartanak benneteket, de jólesik lelketeknek még taposni az élettelen testet. Szívetek helyén kődarab! Miért bántjátok az állatokat? Nekünk is van lelkünk, úgy, mint Nektek. Ne bántsatok bennünket! A lélek szól most hozzátok: Szeressetek minden élőlényt a világon, és soha ne bántsátok Őket! Ha, csak egy szívet is elért búcsúszavam, már nem volt hiába való dolog békának születnem. Egész életemben arra vártam, hogy egyszer gyengéd kezetek megsimogat engem. Királyfivá nem váltam volna ezáltal,de sokkal boldogabb lettem volna. Erősebben mentem volna az éjszakai harcba, és talán még most is az élő béka szólna. Itt hagyom piciny béka fiam. Adjátok Neki, azt a szeretetet, mit én kaphattam volna Tőletek. Neveljetek bátor, erős békát, s ne feledjétek apja szavát. A szívetekben lévő kövekből építsetek hegyeket! A kő helyére, pedig tegyetek szeretetet. ISTEN VELETEK!
Mi vagy nekem?
Mi vagy nekem? Nehéz elmondani. Te vagy a fényem. Te vagy, akiért érdemes élnem. Pillantásod, varázsfénnyel von be, hogy ragyogni tudjak neked, általad. Izzó csókod, maga a boldogság. Ölelő karodban, mindig megnyugszom. Kezed, mikor kezemhez ér, érzem, hogy örökre velem leszel. Tested melege biztonsággal tölt fel. Veled szép minden reggel. Szeretlek, olyannak amilyen vagy, mert számomra ragyogó nap vagy. Ó, milyen szerencsés vagyok, hogy felém vezetett téged az élet, mert legszebb ajándékot kaptam, amit csak ember kérhet. Maradj velem, amíg élek. Boldogságod, bánatod, oszd meg velem. Együtt sírjunk, mikor fáj az élet. Együtt nevessünk, mikor boldogság ér minket. Illatod, bevésődött bőrömbe, így váltunk mi eggyé a jelenben.
Körbe – körbe Nem tudta hol van. Nem tudta merre jár. Órák óta rótta már a köröket, és nem egyszer érkezett vissza oda, ahonnan elindult. Hogy miért indult el, és kihez tartott, arról fogalma nem volt. Remegett a teste, mert elveszettnek érezte magát. Szeme könnyes volt, mert lelke tudta, nagy a baj, mert agya cserbenhagyta. Keresni egyik percben ezt, másikban azt. Erre, csak lába képes. Zavaros tudata, csak kergette tova. Nem törődve azzal, hogy valaki hazavárja. Idegen számára mindenki. Még, az is ki rátalált végre. Kinek életet ő adott. Maga kicsoda, kérdezi lányát, ki magához öleli és könnyeit ősz hajába rejti. Véget ér a bolyongás körbe – körbe, mert hazakísérik végre. Szerencsés nap az, ha otthon hajthatja párnára fejét, mert minden napban ott a veszély, hogy már nem tér vissza. Cserbenhagyott elméje, nem idéz már édes képeket. Porrá lettek az emlékek. Ő, meg csak bolyong körbe – körbe, minden nap újra és újra, míg egy napon lába is cserbenhagyja.
Hol vagytok barátok? Hol vagytok barátok? Hova tüntetek? Harsány hangotok hova tűnt? Elég volt egy járvány, hogy feledjetek, vagy csak látszat volt minden csupán? Nincs rohanás a napokban. Nem lehet arra sem hivatkozni, hogy nincs idő semmire. Változunk, és változik körülöttünk minden, és bebizonyítja az élet, hogy kevés az igaz barát, és sok a hamis. Mosolyok jutnak most eszembe, mellyel megajándékoztatok, mert valamit akartatok. Szavak jutnak eszembe, amivel elmondtátok, hogy a barátaim vagytok. Nem vagyok csalódott, mert mindennek oka van, és ennek így kellett történnie. Felértékelődik most azoknak az értéke, akik nem mentek,maradtak. Ma, már tudom, kire számíthatok. Ma, már tudom, ki az, aki úgy szeret, ahogyan vagyok, és ki az, aki segítő kezet is nyújt felém. Ez, nagyobb erőt ad, mint száz vélt barát. Ők, igazi arcukat mutatják. Egyszer, véget érnek majd a nehéz napok. Igaz, semmi nem lesz már olyan, mint rég, mert az én szemem is másként néz majd azokra, akik magamra hagytak a nehéz pillanatokban. Már most, tudom, hogy mire fogtok hivatkozni, hogy miért nem kerestetek, de ezzel már elkéstetek.
Megy az idő Kezem remeg, testem öreg. Ma, már ajándék minden perc. Ragaszkodom az élethez, pedig már járni is alig tudok, de még élni akarok. Unokák önfeledt mosolyára vágyom, de nem jöhetnek ők. Megy az idő. Látom e még őket, vagy marad a magány, míg értem jön a halál egy hűvös éjszakán? Meleg kezemmel érinthetem e még szeretteimet, vagy csak hideg kezem fogadja majd őket? Megy az idő és lassan én is megyek. Arcukról a könnyeket, nem törölhetem már le, érzem. Utolsó perceimre marad a lakás magánya. Sírva megyek oda, ahol mondják, már semmi nem fáj. DE, mi lesz azokkal, akik itt maradnak, és még elbúcsúzni sem tudtak?
Emlékszel még? Emlékszel még a tavaszra? Bontakozó szerelmünkre, az édes csókokra? Emlékszem még a nyárra? A hosszú esti sétákra, a beszélgetős, borozgatós estékre a hold fényében terveket szőve? Emlékszel még az őszre? Az, összebújós hideg estékre, a színes falevelekre? Emlékszel még a télre? A havas háztetőkre, amit együtt csodáltunk, kéz a kézben. A szoba melegére, ahol azt hittük, a boldogságunknak soha nem lesz vége? Emlékszel még rám?
Az erdő közepén Világjárvány idején, kis házat vettem, az erdő közepén. Nincs itt szomszéd, csak csend és béke. Ez, a boldogság szigete. Lassan, feledem a város, rohanó zaját, és egyre kevésbé értem, hogy abban a zajos városban,mit szerettem, amihez úgy ragaszkodtam. Itt, madárdal ébreszt reggel ,és harmatos a fű,ami erővel tölt fel. Ez, a béke szigete, mert nem vágyom már,a közösségi oldalakra,a felugró üzenetekre,az, ezért –azért küldött szívecskékre, az álbarátokra, akik, csak akkor kerestek, mikor valamit akartak. Itt, csak az keres, akinek sokat jelentek, mert azért, hogy lásson, tenni is kell, hisz a hozzám vezető út, több kilométer, de itt őszinte a nevetés, és szeretettel van tele, minden ölelés. Virágba borult az akác. Élvezem illatát, ami álomba ringat esténként, mikor a hold ágyamhoz kísér. Milyen más innen a világ, mert itt nyílik a virág,és érzem, ez a boldog világ. A természet szépsége feltölti lelkem. A föld ad, élelmet nekem. Itt, nem anyáz senki, nem lépnek a lábamra. Nem hazudnak a szemembe. Nem emelkedik a vérnyomásom az egekbe. Gyógyul, testem, lelkem, mióta az erdő lakója lettem. Körül ölel a csend. Becsukom szemem. Meditálok éppen.
DE! Mi ez a zaj? Fékező hang, szirénázó mentő, csipogó telefonhang, zajos ajtócsapódás? Miért nyomja valaki olyan őrülten a csengőt? Valaki, éppen a kaputelefonba üvölt. Mi ez, az ismerős dallam? Telefonon hívnak éppen. Mi ez, a soha véget nem érő zaj? Kinyitom a szemem. Felébredtem! Semmi nem változott, mert álom volt csupán, az a kis ház, az erdő közepén, a világjárvány idején.
Egy asszony Egy asszony, ki harminc éve nem mondott nemet, mire ő,nemet tudott volna mondani. legyen meg a Te akaratod, ha az Úr már hozzám vezetett, én akkor már nem mondhatok Neked nemet. ha ajkát elhagyhatná a nem, de helyette mély sóhajok törtek lelkéből fel, és dadogva mondta ki az igent. mert egyből ellent mondott volna neki az ura. hogy mit szeretne, mihez volna kedve. hogy mindenre igent kell mondania. ezért az éjszakát mindig nagyon várta. és urát egyetértéséről biztosította. mikor egy hajnalon magára maradt, özvegyen, könnyekkel szemében. mert véget ért a harminc évig tartó zárt világ. de ez neki nem ment. hogy igent mondott ő mindenre, és mindenkinek, ha kérdezték.
A fekete herceg Irodai macska volt a Cirmi. Úgy találtak rá az utcán, mikor didergett és fázott és finom tejre vágyott. Aprócska női kezek simogatták. Meleg szobába vitték, dédelgették. Meg is kedvelte a sok szép hölgyet, a fekete herceg. Bundája csillogott, villogott, mert boldog volt. Az iroda egyik sarkába kuporodott, és onnan nézte az eseményeket, mert az volt bőven. Civakodtak, marakodtak a hölgyek, na és hulltak a könnyek. Nevetni ritkán nevettek, akkor is inkább egymáson derültek. Meleg szobában, fagyos volt a hangulat, mert tíz kicsi nő, nem csinált mást, csak marta egymást. A fekete herceget bántotta a dolog. Így, egy napon gondolván egyet, egy nagyot ugrott, amivel elérte, hogy minden szempár őt nézte. Most kell elmondanom, amit akarok, érezte, mert újra nem lesz ekkora közönsége. Így kihúzta magát, és a tíz csodálkozó szempár szemeibe nézve, elkezdte mondandóját. Én, kis árva fekete macska, ki herceggé váltam általatok, Csodálkozva nézem, hogy szavaitokkal egymás lelkét marjátok. Nem jól van ez így, úgy vélem, mert rövid az élet és nem gyűlölni, szeretni kéne. Tíz egyéniség, tíz tehetség, kik egymás ellen harcolnak. Gondoljatok, csak bele mekkora erő lenne az, ha összefognátok, és közös úton haladnátok. Szívetekben ott van a szeretet, mert akik úgy tudnak szeretni egy árva fekete macskát, hogy az egyből hercegnek érzi magát, akkor egymást is tudnátok szeretni. Oly, szép lenne, ha ez lenne a tíz kis boldog nő csapata. Ahol, jó lenni és boldog mindenki. Szeressétek egymást, ha lehet, én csak ezt kérem, mert én is nagyon szeretlek benneteket.
Egy aprócska tánc Egybefonódott testünk az éj dallamára. Boldogsággyöngyök pihentek lelkünkön. Csillagok vezettek a mámor útján. Az, édes mámor ránk szórta varázsát. Reggelig jártuk a boldogság táncát. Felkelő nap simogatta arcunk. Ez volt a földi boldogságunk. Felhők jöttek. Hiába dacolt vele a nap, vesztesként alul maradt. Forgószél kapta fel testünk, hogy egymástól messze repítsen minket. Bús dallamot könnyeztek az esőcseppek. Éreztem, meghalok nélküled. Tovatűnt az élet édes varázs. Véget ért a szerelmünk izzó tánca.
A város Csendes a város. Zárva a kocsma. Lehúzott redőnye, itt, ott, behorpadva. Halkan suhan a troli. Nem akarja a várost felébreszteni. Az, étterem portálján megcsillan a napsugár, de hol van már az a nyár, mikor nyüzsgő méhkas volt a város, és várnunk kellett, hogy asztalhoz jussunk. Bent, terített asztalon, pihen a pohár. Poros a villa, a kanál. A szú, falatozik csupán. A pók, magányosan hálót sző, mert egyedül maradt, mikor az ajtón, lakat kattant. A villamos, hangosan zakatol. Ütemesen kattogja, legyen már vége! Néhány ember sétál csupán, fejüket lehajtva, hogy ne kellejen látni a szomorú valóságot, hogy mily bánatos a város. A virágba borult fák, kicsit szégyellik most tündöklésüket, mert ők, most boldogan élhetnek, nevethetnek, egymáshoz hajolhatnak. A madarak, párban járnak. Néha, meg-megállnak, és édes csókba forrnak össze. Aki, látja, megsajdul a szíve, mert magányos a séta a kihalt utcán. Az ismerősöknek is, csak int az ember csupán. Levegőért kapkod lelkünk, mert a fájdalom ránk telepszik, de visszatartja a sóhajt a maszk. Lehet az, szőtt vagy varrt. Bánatos szemünk feltekint az égre, életet kérve, míg könnyeink, arcunkat mossa végig.
Virtuális ünnep Virtuális világban terítünk asztalt az idén. Ahol, nem nyers a sonka, és nem bódít a vodka. A gyerek nem borítja fel az asztalt. Az, anyós nem kritizálja, hogy kevés a köret. A vendég, nem veszi észre, hogy pókhálós a szoba, és a szőnyegen is van egy-két pihe. Virtuálisa világban, addig maradunk vendégségben, ameddig kedvünk tartja, mert senki nem marasztal. Egy kattintás, és eltűnik velünk együtt az asztal. Nem kell, kölnit sem venni az idén, és ki sem kell mozdulni otthonról, úgy lehet locsolni. Nem kell a sok sampon, hogy hajunkból kimossuk a sok illatot. Nem kell, műköröm, mert minek? Az, hogy kopott a lakk a régin, senki észre nem veszi. A férfiaknak a tavalyi öltöny is megteszi. Cipő sem kell, mert minek? Papucsban, zokniban, kívánhatsz szép ünnepet. HA! Magányos volnál, akkor tehetsz sonkát a kutyatálba, hogy ketten elfogyasszátok vacsorára. Takarítani sem kell, mert minek? Ajtódat úgysem nyitod ki senkinek. Magányodban felbonthatsz egy üveg bort, amitől egyből szebb a hold. Talán, dalra is fakadsz, mikor félig az üveg, és dalolhatod, hogy te rongyos élet. Majd, elmerenghetsz, hogy milyen szép is volt régen az ünnep. Míg, sírva, nevetve, emeled poharad azokra, kik ma nincsenek veled. Reggelre üres az üveg, majd álomra hajtod fejed, ahol oly szép minden, mert veled van mindenki, akit szeretsz. Bódultan ébredsz, mert az álmot valóságnak érzed, de hirtelen, könny szökik szemedbe, mert összetört lelked, arcodra ülteti fájdalmát, és tagadhatatlanul érzed a szeretteid hiányát. Majd, belenyugodsz a ténybe, hogy ez volt az idei húsvét, amit, nem a nyuszi festett ilyen „szépre”, hanem a vírus, ami most mindennél erősebb, és sajnos ő a győztes. Az ünnep végére, egyedül már, csak a reményed marad, hogy jövőre minden szebb lesz.
Rózsaszírmot szórtam Rózsaszirmot szórtam eléd, és köveket kaptam vissza. Nem mondom, hogy nem fájt, ó dehogy nem, de csak halkan suttogom a fájdalmat, hogy Te ne halld meg, mert azt akarom, arcomon mosolyt láss, hisz kőzápor után, könnyet vársz. Örömöd, ne legyen teljes ezért, azt akarom, ne lásd, hogy a kövek által meghal egy lélek. Ezt, a boldogságot, már nem adom meg neked. Küldök feléd inkább százezer rózsaszirmot, hogy köveid megszelídüljenek, és egyszer talán ráébred lelked arra, hogy virágot kővel összetörni, kegyetlen dolog, mert a virágnak az a dolga, hogy ragyogjon, és ne porba hullva zokogjon.
Szerelmes vágyak Vágyad éget, de nem érintheted. Kezed testére nem teheted. Csókolnád ajkát, de nem lehet, mert maszk takarja ajkát. Ölelnéd, mert vágyad visz felé, de adott a távolság, mit tartani kell. Nézed távolról azt, akitől szerelmet remélsz. Szemed sarkában könnycsepp pihen. Még jó, hogy nem látja ő, mert a napszemüveg mindent elfed. Szavakat keresel, hogy el ne veszítsd őt, aki most nagyon fontos neked, de nehezen jön át a szó a maszkon, pedig nagyon akarod. Úgy érzed, szertefoszlik minden, mert semmit nem tudsz most adni. Vinnéd a tavasz édes illatát csokorba kötve, de félsz virágot venni, mert mi van, ha koronás, és érzéseid helyett a vírust adod át. Ó, hogy vártál e pillanatra, de szép lassan szertefoszlik minden, mert ezen a tavaszon, nem bontakozhat ki a szerelem. Kis bimbóba zárva marad az érzés, ami várja a járvány végét, hogy magához ölelhesse szerelmét. Kérdés csupán az, ma már, hogy ő vár e addig rád?
Árva lányka Apró piciny lányka, kinek nincs mamája. Kit soha nem öleltek anyai kezek, mert megszületett, és egyből árva lett. Nem volt már erő az anyai karban, hogy magához ölelje méhének gyümölcsét, kit kilenc hónapig magában hordozott, féltve, szeretet búrokban. Miután, felsírt a piciny lányka, lehunyta szemét, és elment oda, honnan soha nem tér vissza. Fájdalmasan sírt akkor, e picinyke lélek, mert érezte a veszteség óriási. Apja, sem szólt hozzá, soha mert, hogy valahol van valaki, ki létét, neki köszönheti, nem tudta ő. Nem szólt róla az a nő, kit valaha szeretett, de az élet úgy akarta, a szerelemnek legyen vége. Árva gyermeknek, árvaház jutott. Ott, sok sorstársával egy labdán osztozott. Azon, a labdán, ami pöttyös volt, de neki, csak egy aprócska pötty jutott a labda oldalán. Ismeretlen arcok néztek rá néha. Felmérve, mint valami árucikket, hogy vigyék, vagy ne vigyék haza. Meg, meg simogatták fejét olykor, és kapott egy jó szót a távozótól. Most, is maciját magához szorítva, nézi a betoppanó idegent. Ó, látott már sokszor érkező idegent, de most lassan, óvatosan, emelkedik e kéz, kérve szeresse őt valaki. Most! Talán! Felcsillant szemében a remény, mert meglátva a felé intő kezet, lelke megremegett. Hozzá lép az idegen, ki anya szeretne lenni, de számára nem adta meg az élet, hogy méhében kihordjon egy magzatot, és anyaként szerethesse azt. „Oly szép a lányka! Ó, csak a lelke ne lenne összetörve!”-sóhajtott fel. „Tudok én adni annyi szeretetet neki, ami boldoggá teszi?” kérdezte önmagától, miközben, már a kicsi kezét fogta. Fénytelen a szeme, és hideg a keze, kérdő a tekintete, állapította meg. A pici lélek számára furcsa a pillanat, mert ki jött, nem rohan. Ideje van arra, hogy a piciny apró kezet szorítsa. Remény csillan az aprócska szempárban, hogy megtudja milyen jó, ha egy anya simogatja, nem csak a kezét, de aprócska lelkét is. Az, erős felnőtt lelke beleremeg, mert el kel engedni ezt az aprócska kezet. -Visszajövök.- mondja, közben elcsuklik hangja. Mosolyog a pici lányka, mert oly sokszor hallotta már, de aki elment, az soha nem jött vissza. Mégis mosollyal köszöni azt, hogy valaki időt szánt rá, és kezét megsimogatva, ment tova. Vigyél, magaddal szemeivel kéri, és ki a kezet fogta könnyeit törli. Megszólal ezen aprócska őszinte, tiszta lélek: Ne sírj néni! Ó, micsoda erő van ebben az apró lélekben, mert tud úgy szeretni, hogy érte, nem vár semmit. Szeret, önzetlenül szívből. Apró szemeiben egyszerre van csillogás, és könnyek, miközben elcsukló hangon mondja: Vigyázz magadra!- és kezével búcsút int, majd maciját magához szorítja, és reménykedik abban, hogy aki most elment, az holnap visszatér, mert lelkük egy dallamot játszott, a szeretet dallamát.
Két ember dolga
Szép szavak fedik a hamis szavakat. Erőltetett mosolyok az érzelmeket. Az egyik, fényesre csiszolt tulajdonságokkal, keresi mások együttérzését. Próbálja, elhitetni a világgal, hogy mindenki hibás, csak ő nem. Ő, egy meg nem értett áldozat, ki szívét, lelkét adja, de hiába, érzelmeinek, pofon az ára. Mellé áll a világ, mert a másik fájdalmát nem látja, hisz, az nem kiálltja világgá, hogy lelkét mi nyomja. Hallgat, és csendesen várja, hogy elmúljon a rémálom, amiben a világ előtt, ő a vesztes, de a sors, majd bizonyítja, hogy kinek volt igaza. Annak, aki világgá kiáltott mindent, és ezáltal ezer barátot szerzett, vagy annak, aki csendben tette azt, amit érzett, és könnyeit egyedül törölte le. Ő, mindig csendesebb volt, mert úgy gondolta van ami csak két ember dolga. Csendes volt akkor is mikor adott, mikor a nehéz pillanatokban vele volt, és vállát adta a fájó könnyeknek, mert úgy gondolta, ez csak két ember dolga. A múló idő, majd igazságot tesz. A lelkiismeretével magának kell elszámolnia mindenkinek. Lekésőbb akkor, mikor eljön az utolsó óra, csak nehogy késő legyen,mert az utolsó mondatokra, már nem lesz felelet. Lassan, kinyílik az ég kapuja, és onnan, már nincs visszaút. Könnyeit, már csak esőként küldheti, ki oda jut, amiről senki nem tudja majd, hogy bocsánatkérésének fájdalmas könnyei azok.
Gyűrött lepedők
Ölelj át
A tavasz gyönyörű fényében, sír a lelkem, mert nem foghatom kezed. Nem ölelhetlek. Szerelmem édes szavaival, nem halmozhatlak el. Tél van a lelkemben. Hó takarja, védi, szerető, szerelmes érzéseim. A szürke magány, nem nevettet. Halkan suttogom neved. Ugye érzed, bárhol is vagy? Átölellek a végtelen térben, Úgy, mint rég, mikor még itt voltál. Ne, válaszolj, ne szólj semmit, csak ölelj át a végtelen térben. Számomra, már ez is ajándék.
Ó, micsoda élet!
Utcán feküdni, hideg követ ölelni. A tél fagyos takarójába burkolózni. Sebzett lélekkel köszönni a falatot, mit elé bobnak. Ó, micsoda élet! Könnyeket szűz hóba rejteni. Meleg cipőről álmodni, közben az utcán papucsban járni. Olcsó bortól remélni boldogságot, Amiért még meg is szólják, akik arra járnak, mert egyszerűen csak részeges, koszosnak nézik. Közben a szúró fájdalmat nem is érzik, amit adtak. Ó, micsoda élet! Reggelente kávé illatra ébredni, melyek az ablakok résein szökkennek ki. Kezet nyújtani a nem létező csésze felé, közben jó nagyokat nyelni, mert számára a mai nap sem fog kávéval kezdődni. Ó, micsoda élet! Pékségek kukáiban, kenyeret keresni, hogy legyen mit enni. Süteménynek csak az illatát érezni. Meleg levesről, mínuszokban álmodni. Ó, micsoda élet! Szenteste sírni, mert asztalához nem hív senki. Éjszaka, mesés álomvilágban járni, ahol terített az asztal, ahol van, aki vigasztal, és fázni sem kell soha, mert van meleg szoba. Milyen élet az? Egy ilyen álom után a rideg valóságba ébredni, és a nappali valóságban, azon töprengeni, hogy hogyan találnak majd rá, ha eljön az utolsó óra? Talán megfagyott hóba takarva? Ó, milyen élet! Régi emlékek fényében melegedni. Kezét, senkinek soha meg nem fogni. Évek óta nem ölelni senkit. Ó, micsoda élet! Megfagyott, imára kulcsolt kézzel, megszólítani a jó Istent, hogy emeljen kicsit feljebb. Kérni, nyomor helyett, élhetőbb életet. Felnézni az égre, a végtelen magasságba, és kérni, hogy ne a por takarja be azt a testet, ami többre is képes. Ó, micsoda élet! Lassan itt az ünnep, de mit kapnak ők, az utcán könnyezők?
Vigyél magaddal Szeretlek Anna. Ne hagyj magamra. Veled tudtam csak élni, a reménytelen időkben is remélni, mert megtanítottál szeretni. Az nem lehet, hogy már nem foghatom kicsiny, remegő kezed, mi a betegségtől napról napra jobban remegett, de én még jobban szerettelek. Elesett voltál, és gyenge, de szemedben égett a szerelem tüze. Az, nem halványult el soha. Öregebb lettél, és tested marta a kór, mi számomra szívszorító fájdalom volt. Ó édes Anna, ne hagyj magamra! Szemed örök fényben égett. Azzal, a betegség sem birkózott meg. Most, e kis kápolna falai között, suttogva mondom, köszönöm. Nem akarom, hogy égi utakon haladj, bár tudom, lelked már rég fent van. Angyalok között vagy, mert Te is az vagy. Hiányozni fogsz Anna! Utánad akarok menni, és örökre Veled lenni. Nem tudok várni, Veled akarok menni! Vigyél magaddal kérlek, oda, hol Veled lehetek. Mondd, mit ér az életem, ha nem vagy már velem? Most nekem remeg a kezem, és az egész testem, mert Nélküled élni lehetetlen. Ne hagyd, hogy sírjak Anna. Vigyél magadhoz, a mennyországba.
Mi lett velünk? Jaj Úram, mi lett velünk? Elrejtjük segítő kezünk. Szívünk mintha nem is volna. Szerető szavunk pedig olyan ritka, hogy néha azt hisszük körülöttünk mindenki néma. Nem figyelünk egymásra csak rohanunk, mert egyre többet akarunk, pénzt és posztot de közben nem vagyunk boldogok, de hogyan is lehetnénk ha szeretni elfeledtünk már rég. Nincs idő semmire, mondjuk rohanva és nem ölelünk már magunkhoz senkit, mert futni kell tova, és még azt sem mondjuk futva, rohanva, hogy szeretlek, vigyázz magadra, pedig de jó is volna. Majd holnap, majd holnap szakítunk rá időt, mondjuk, hogy magunkat megnyugtassuk, de Úram egyszer eljön a pillanat mikor nem lesz már holnap, és hiába szólnánk, hiába ölelnénk, már nincs tovább, mert vár egy másik világ. Úram kérlek, taníts meg minket újra szeretni, mert elmagányosodunk ha így haladunk, és az élet szépségét soha nem ismerjük meg, pedig létünknek a boldogság lenne a célja, és ennek egyetlen titka a szeretetben van.
Házad előtt Ma házad elé vitt a lábam. Ablakod előtt álltam. Csendes volt minden. Mozdulatlanul nézett a sárga virág a függönyről az utcára. Kicsit megkopott a színe, mert tovatűnt aranyban csillogó fénye. Fájdalmasan nagy volt a csend, csak lelkem zokogott, mert feltörtek a régi szép emlékek. Vártam, hogy kinyíljon az ablak és azt mondd, de jó, hogy itt vagy, majd kedvesen szerető karoddal ölelj át. Látni és hallani akartalak. Magamtól csak azt kérdeztem: Hol van, mikor jön már? De nem mozdult semmi, és lábam sem akart menni. Vártam, vártam a csodára, hogy megszólalsz és behívsz egy kávéra. Csodára, csodára vártam, mert amit kértem, tudtam már nem kaphatom meg soha. Az odavezető út porát arcomról a könnyek már rég lemosták. Lábam remegett, lelkem zokogott. Hozzád, hozzád akartam menni. Ez volt az egyetlen, amit akartam, és nem érdekelt más semmi. Az utcát sárga falevelek borították, melyek számomra csak az elmúlásról meséltek. Nem láttam pompázó színüket, mert a bennem lévő fájdalom szürkére festett minden falevelet. Hirtelen zajra kaptam fel fejem. Nyílt az ablak. Még mindig úgy nyikorog, mint rég Lelkem kezdett mosolyogni, de letörölte apró kis örömömet, egy éles női hang - Maga miért áll itt? Talán keres Valakit? Mit válaszolhattam volna, hisz hangjától csak fájdalmam nőtt. - Mondjon már valamit vagy menjen! - szólt rám élesen. Nem tudtam megszólalni, mert megfagyott bennem a szó, és dühös voltam rá, mert úgy éreztem nincs joga ott lenni. Az a Te otthonod és senki másé. Ó, kegyetlen az élet, mert bántom Őt, pedig semmi rosszat nem tett. Kérdésére mivel nem kapott választ, gyorsan bezárta az ablakot, és elfordította a zárat. Még mindig úgy nyikorog, mint rég. Összerezzent testtel, felemeltem fejem, és láttam a sárga virág elköszön könnyesen. Ez már nem a Te otthonod, de elfogadni nem akarom. Nincs már ott mit keresnem. Most már magányos az utam. Mázsás terhet cipelve, elindultam lassan. Fel akartam nézni oda, hol új otthonod van már egy idő óta, de tudtam nem lehet, mert szomorú lennél, ha sírni látnál, hisz mindig azt szeretted, mikor nevettem. Imát mondtam az úton hazafelé, arra kérve az angyalokat, hogy úgy vigyázzanak Rád ahogyan én tenném. Most meleg takaróba burkoltam testem, mely őrzi még illatod, és arcomon folynak könnyeim, mert nélküled, boldogtalan vagyok. Holnap este majd felnézek az égre, és megkeresem a legfényesebb csillagot, és Rád mosolygok, hogy lásd, erős vagyok. Szeretlek, míg élek, suttogom majd halkan, miközben a fájdalomba belehal lelkem, mert nélküled szomorú az életem.
Valósággá válik egyszer Vágyam, valóra válik valaha? Kérdezem magamtól, de lelkem mélyén, a Te válaszodat várom. Ami nem is lehetne más, csak az, hogy kezembe teszed kezed, és együtt maradunk egy életen át. Álom, álom csupán, suttogom, és mosolyra derül arcom, hisz Te még nem is tudod, hogy beléd szerettem, egy édes nyári hajnalon. Szerelmem napról, napra nőtt, és ragyogott a lelkem. Nem árnyékolta felhő az érzéseimet, mert tiszták voltak, és őszinték, és hittem, viszonzatlan nem marad az érzés. De, hogyan mondjam el, hogy szeretlek, és neked adnám az életemet? Vágyból, valóság lesz, suttogom, mély meggyőződéssel, mert valóra válik az, amit nagyon szeretne az ember. Tudom, egyszer arra ébredek, hogy itt leszel velem, és valósággá válik az álomkép, mert oly régóta álmodom már, e szép szerelmes mesét. A szerelmes ló Van egy lovam, neve Ráró Mondom neki, hej hó, de ő, nem mozdul csak áll és vár Ráró, indulj már, szólok újra, de olyan mintha füle se volna Máskor csipkedi magát, most meg olyan mint aki vakarja a farát Ráró, Ráró, Gyía! De nem mozdul a pata Na ennek meg mi a baja? Szerelmes a lelkem, most már látom, mert oldalra kacsintgat, az én lovam Ráró és tekintete viszonzatlan nem marad, mert visszamosolyog rá, egy lány ló Ó, ez a szerelem! Úgy, látom elér mindenkit, legyen az ló vagy ember, egyszer szerelemre lobban a szív, ami megbénítja az agyat Ezért van az, hogy a Ráró áll, és nem halad Ó, lovam Te drága! Szerelmes lelked, mikor engedi a lábad? Indulnunk kéne, mert engem is vár valaki, kinek szíve értem dobban Na, induljunk nyomban! Ráró, Ráró, indulj már! De az én lovam, csak áll csillogó szemmel, mert lelke tele van szerelemmel Szerelmes a lovam is, meg én is, most már csupán az a kérdés, hogy kit ölel majd előbb a kedvese? A válasz nem lehet vitás, mert előbb a munka és csak aztán az ölelés Ez így működik már réges, rég Én, ma már dolgoztam, de Te csak álltál, így Ráró, indulj már! Minél gyorsabban szeded majd a patád, annál előbb ölel majd a babád Na, rajta Ráró! Indulj már! Szomorú tekinteteddel nem hatsz meg tudod, még akkor sem ha aranyból van a szívem Na, jól van Ráró, engedek Egy csókot megengedek, de aztán, hajrá, induljunk már, mert engem is vár valaki, aki szeretne megcsókolni
Hittem Neked
Azt mondtad, szeretsz. Én hittem Neked, mert oly ékesen szóltál, és jó szorosan magadhoz húztál. Éreztem a tüzet, vagy csak érezni akartam? Egy szép napon elmentél, csendben, halkan. Didergek azóta, mint téli fák. Ölelésre várva és arra, hogy velem legyél újra. Ez minden álmom. Talán eljön az óra, mikor engem ölelsz újra. Nekem szól majd szavad és nem csak mondod, de azt is érzed, mit szavad szól. Eljön az óra talán, mikor értelmet kap a szó, ami a világon a legszebb, mi elhagyhatja ajkad, az, hogy szeretlek!
Ki törli le könnyeimet? Ki törli le könnyeimet, melyet lelkem sebei arcomra ültettek? Ki mondja, hogy ne sírj, mert jóra fordul minden? Ki az, ki megért engem? Magányosan ülve, arcomat törölve, úgy érzem, mindennek vége. Nem csodákra, nagy beteljesült álmokra vágyom, csak csupán egy szóra, mely hitet ad arra, hogy ami ma rossz az holnap szebb lesz, csak hinnem kell. Oly sokat mondtam már másoknak bátorító mondatot, de most én vagyok oly gyenge, hogy szükségem lenne a szóra. Ki az, ki szavak nélkül is észreveszi, hogy valami fáj ott belül? Szólnék, de szólni sincs erőm, mert szétmar ott belül valami, aminek fájdalom a neve, és csak zokogok, napfényt remélve. Varázsoltam már mosolyt, oly sok arcra, de ki fakaszt ma engem mosolyra? Ki az, ki átvezet azon a ponton, mikor a felhők mögött, látni tudom a napot? Egy szó, egy mondat kéne csupán és tudom megváltozna körülöttem a világ.
Közös volt Közös volt a tányér, közös volt az ágy, hevített a vágy. Egyszer aztán eltörött a tányér, hideg lett az ágy, és tovatűnt a vágy. Két ember ki rég szerette egymást, oly annyira, hogy szerelmes szavakat suttogtunk, egymás fülébe. Szívünk oly hevesen dobogott, és ragyogott felettünk az ég. Azt hittük, hogy soha nem lesz vége, és együtt öregszünk meg, örök szerelemben. Mese, mondom, ma már. A mesékben hittünk hajdanán. Két ember itt áll, egymással szemben, de nincsenek érzelmek már. Kérdések vannak csupán, melyek a kegyetlen valóságba visszahoznak. Osztjuk a vagyont, amit gyűjtöttünk ketten, de minden darab, csak egyikünké lehet. Mi értelme van a tárgyaknak? Kérdezem halkan. Anyagok csupán, de aki magával viszi, az viszi a múltat is, mert magukba szívtak azok, minden pillanatot, és ha ránézünk, mesélni kezdenek. Kell ez? Kellenek a könnyek, a fájdalmas mosolyok? Ki viszi a házat? Ki viszi a kocsit? Ki a maradékot? Vitatkozunk mint kutya a koncon. Hol van már a közös tányér, a közös ágy, és az izzó vágy. Múlt minden, múlt csupán.
Elmentél Elmentél, de itt maradt illatod, mi, mint meleg takaró körbe fon. Szívemben őrzöm szerelmünk napjait, és újra élek minden percet, mert én még mindig szeretlek. Könnyes a szemem olykor, hisz, hogy voltál, oly jó volt. Minden reggel mikor kinyitom a szemem, első gondolatom, Te vagy szerelmem. Téged köszöntelek, szép napot kívánva, miközben könnyes a párna.
Csillagokkal üzenek Két karodban ringattál kedvesen. Megsímoggattad arcom, édesen. A szemed boldogan csillogott. Szeretlek, mondtad, és én tudtam, igaz minden szavad, mert étintésed, magát az izzó szerelmet adta át. Ringattál, becéztél, és feltétel nélkül szerettél. Megtennék érted mindent, mondtad, és én tudtam, hogy, ez így is van. Csókod izzó láva volt mindig, én úgy szerettem, hogy kértem még. Ritkán sírtam, míg velem voltál, de ilyenkor, mindig kis apró puszikkal itattad fel, arcomról a fájó könnycseppeket. Rendbe jön minden, mondtad, és ez így is lett, mert szép lassan, rendbe jött minden. A szeretlek, nem puszta szavak voltak, mert szívből, őszintén szóltak. Ma már, nem ringatsz, nem hallom hangod, hogy rendbe jön minden, nem mondod. Ma már, arcomon végig folynak a könnyek, mert puha csókoddal, nem szárítod fel azt. A fájdalom testemet rázza, mert már többé, nem érzem, szerető kezed. Égi tündérek vesznek ma már körbe, míg hiányod örök sebet vés lelkembe. Nevess! Hallok egy hangot, messziről, távolról. Te vagy az, vagy csak képzelődöm csupán? Nem, nem lehetsz Te. Vagy talán mégis? Onnan fentről is szólsz hozzám? Vagy, csak puszta képzelgés csupán? Mit tegyek? Életem nélküled, hogy legyen? Ki simogat meg este? Kinek mondhatom, hogy szeretlek? Csillagokkal üzenek neked, örökké szeretlek, kedves.
Anyám mondta
Anyám mondta, legyek jó. Néha szóljak, néha hallgassak. Segítsek, ha kérik, feleljek, ha kérdeznek., Legyek tisztelettudó és segítőkész. Legyek bátor, ki mindenre képes. Céljaimért harcoljak Anyám mondta. Ne legyen számomra lehetetlen feladat,, mert, ha elhiszem, akkor meg is tudom csinálni. Legyek őszinte mindenkivel, de azt is viseljem el, ha bántanak az emberek. Mennyi intelem, mennyi jó tanács, de hogy, hogyan csináljam, azt nem mondta Anyám. De, az élet megtanított arra,hogy miről is szól, Anyám intő szava. Nem volt mindig kerek a világ. Így vétettem hibát, mert az ellenkezőjét tettem annak, amit tennem kellett volna. De, tanultam belőle és ma már, értem Anyám szavát.
Mi vagy nekem?
Mi vagy nekem? Nehéz elmondani. Te vagy a fényem. Te vagy, akiért érdemes élnem. Pillantásod, varázsfénnyel von be, hogy ragyogni tudjak neked, általad. Izzó csókod, maga a boldogság. Ölelő karodban, mindig megnyugszom. Kezed, mikor kezemhez ér, érzem, hogy örökre velem leszel. Tested melege biztonsággal tölt fel. Veled szép minden reggel. Szeretlek, olyannak amilyen vagy, mert számomra ragyogó nap vagy. Ó, milyen szerencsés vagyok, hogy felém vezetett téged az élet, mert legszebb ajándékot kaptam, amit csak ember kérhet. Maradj velem, amíg élek. Boldogságod, bánatod, oszd meg velem. Együtt sírjunk, mikor fáj az élet. Együtt nevessünk, mikor boldogság ér minket. Illatod, bevésődött bőrömbe, így váltunk mi eggyé a jelenben.
Két szív
Két szív, egymástól távol. Szemükön könnyfátyol. Hangjuk elcsukló. Együtt lenni, volna jó! A csillagos égen, csillagok keresik, az egymáshoz vezető utat, majd összeölelkeznek az éj leple alatt. Két szív, egy dobbanás. Halk zene szól az éjben. Megérintik egymást a végtelen térben. Szemük felcsillan, lelkük ragyog, ajkuk felkiált, nem vagyok egyedül már, mert nincs az a tér és idő, amin a szeretet át nem hatol. Két szív, egy dobbanás, már nincs is távolság, mert mindent a szeretet fénye ölel át. Így, ölelkezik, két szív, egymástól oly távol, és mégis oly közel, azon a csillagfényes téli éjszakán, az ünnep ragyogó fényében.
Hiányod
Az óra ugyanúgy ketyeg. A könyvem az asztalon pihen. Minden megszokott, egyedül hiányod az, amit megszokni, nem tudok. Magányos éjszakák. Hideg reggelek. Sivár az élet nélküled. Nem ér semmit a lét, ha nincs velem az, akit a szívem szeret. Minden perc, csak egy szürke pillanat. Az élet gyorsan elszalad. A rohanó időben, vágyaim vannak velem csupán, hogy eljössz újra, és ölelsz egy forró éjszakán. Szerelem, édes pillangói táncolnak nekem. Én, az életet végig táncolnám veled. Az óra, ketyeg tovább. Nincs megállás. Peregnek a percek, min apró homokszemek. Könnyes a szemem. Fájó hiányod, szürkévé festi napjaimat. A remény éltet, hogy ölelhetlek újra. Siess, kérlek, mert múlna a percek, és lehet, hogy mire ideérsz, már nem ölelhetsz.
A szürke ház
A virágok beköltöztek. Az emberek beöltöztek. Arcukat maszk takarja. Nem is tudod, ki van alatta. Mosolytalan, szürke napok jönnek, ahol ritkán üdvözölnek. Boldog, vagy boldogtalan, ki veled szembe jön? Nem tudhatod, mert két szemét látod csupán, de azt is csak egy pillanatra. Fátyolos a tekintete a veled szemben jövőnek, de betudod annak, hogy szemekbe könnyet csaló, fagyos már a hajnal. Szürkeségbe burkolózott a ház. A folyosókon a kutya sem jár. Reggel, este, suhannak alakok ablakod előtt csupán, mikor dolgozni mennek, akik itt élnek, hogy szorgos munkával pénzt keressenek. Lépteik csendesek, mert félnek, hogy a betegség vagy ők győznek. Esténként, kékes fények szűrődnek ki az ablakok résein. Szinte egyetlen szórakozás, hogy tévét néz kicsi és nagy, mert esténként mindenki otthon marad. Egyre több függönyt húznak össze, hogyne lássa, aki arra jár, hogy az asztalon zsíros kenyér sincs már. Halk zokogást hallani minden este, mert a hangoknak nem parancsolnak a falak. Besurran otthonodba a halk zokogás, mint egy éji madár. Elhozva fájdalmát a harmadikról a nagymamának, ki családját hónapok óta nem ölelhette. Ki, imájában azt kéri, hogy ne legyek teher, senkinek soha. A másodikon az anya, keserű cseppekkel eteti gyermekét, mert kétségbe esett fájdalma, minden csepp anyatejben ott van. Az elsőn sem kapcsolják már minden hajnalban a villanyt, mert aki dolgozott, az most otthon van. Farhátat főznek ebédre, és imára kulcsolják kezüket, minden délben. Kérve, egészséget és erőt, és sok – sok hitet, hogy legyőzzük azt, ami szürke fájdalomba borított mindent. A belső folyosón, kókadt virágok, mert nyári pompájukat elvesztették rég, mert érzik a fájdalmat, ami őket is betakarja szürke lepedőként. Szürke a ház, ami oly vidám volt mindig. Csupán intünk egymásnak, ha a lépcsőházban összefutunk. Fájdalmát mindenki magába zárja. Fájó szívek, zokogó lelkek, de mindenki megáll egy percre, a kókadt virágok előtt. Innen tudható, hogy szívünk még szeretettel van tele. Így talán sikerül a halálba futó sok virágot is megmenteni, mert szeretetünkkel életet kérünk nekik. Remélve, hogy tavasszal együtt mosolygunk újra, ott a gangokon, ahol oly sok erőt kaptunk már egymástól, az évek során. Addig, csendesen imádkozunk kicsiny falaink között.
Anyám Ott állt előttem. Ráncait, maszk takarta. Egyedül szemei tükrözték érzéseit. Könnyes volt az a két szem. Próbálta leplezni fájdalmait, de az, már olyan nagy volt, hogy titkolni lehetetlen volt. Néha, már rosszul látok, főleg, ha süt a nap, mondta, mikor észrevette, hogy látom, amit ő, nem akart. Fején sapka, teste télikabátba bújtatva, de, mintha lötyögne rajta. Fogyott, mióta nem láttam. Álltam, és néztem őt. Ölelni szerettem volna. Jó, szorosan magamhoz, de féltem őt, és nem szerettem volna, életéből egy percet sem elvenni. Így, csak csendesen néztem őt. Csendes vagy. Valami baj van? Kérdezte, de remegett hangja. Minden rendben, szóltam, mert gondjaimmal terhelni nem akartam. Nem fázol? Van rajtad pulóver? Ó, a nyakad is kint van, hogy áll az a sál? Ösztönösen hozzám lépett, és a sálamat megigazította szépen, úgy ahogyan mindig is tette, szerető anyai keze. Nem vagyok már gyerek, de neki az leszek, amíg csak élek, és ő örökké vigyázni akar majd rám, amíg csak él. Majd, gyorsan, mint aki a szabályoknak vétett, visszalépett. Jaj, vigyázz magadra! Aggódó volt a hangja. Mesélj még, kérte, de torkomon oly nagy gombóc volt már, hogy szólni sem tudtam. Néztük egymást, hangtalanul, némán. Nem kellett szó, mert mesélt a szeme. Ó, csak már vége lenne! Indulok anyám. Vigyázz magadra! A világ gondjait, ne vedd magadra. Szólni, már többet nem tudtam, mert könnyeim harcoltak velem. Menj csak, örülök, hogy láttalak. Megfogta kezem, és azt mondta, Isten veled. Ugye látlak még? Ugye nevetünk még? Ugye szép lesz minden? Most, halk imában kérem, hogy vigyázzon rá a jó Isten, mert én most nem tehetem.
Már, nem Nem fekszik már hideg kőre. Nem kér már kenyeret Magától sem kérdezi, miért van az, hogy engem senki nem szeret? Hópaplan sem takarja már testét többet. Érte már senki semmit nem tehet. Szakadt paplanja még visszavárja, de fejét már nem hajtja rája. Égi mezőkön sétál. Virágzó kertekben, nyugodt a lelke. Találgatják, kik arra járnak, hogy mi történhetett vele, hisz utcakép volt ő, ha akarta, ha nem. Bár, van kibe érzés oly kevés szorult, hogy csak azt érzékeli, az utcáról hiányzik valami. Majd nagyot sóhajt és nyugtázza magában, hogy ezt is eltakarították végre. Számára szemét, mint egy eldobott csikk. Szomorú ez így. Talán, ott fent majd szeretik, nem úgy, mint ahogyan mi szerettük itt lent. Ember volt ő is. Többet érdemelt volna, még akkor is, ha mindenki saját sorsának kovácsa. Boldogságra született, és mi lett a vége? Sírva hagyta itt e földi létet, mert amit érzett, kinek mondhatta volna el? Talán annak, ki sietve dobott neki egy szelet kenyeret? Sírva jövünk, és sírva megyünk, ezzel nyugtatta magát, és elment ő egy őszi éjszakán. Ma, boldog vagy Ó, Te hóban baktató, fázó, didergő, tekergő cél nélkül ide, oda, jövő, menő, aprócska emberke, kinek nincs már otthona. Ki már úgy szemléli magát, mint egy idegen. Kínomban nevetek, belülről szenvedek. Dudorászok és ugrálok a hóban, a szemlélőnek ez jó móka. Ajkakról szólnak a „dicsérő” szócskák, mit meghall fülem. „Ennek elment az esze” de nem veszem fel e hangokat, mert megszoktam azokat. Mi lehet előttem a cél, ha asztalomon nincs kenyér? Korgó gyomrom hangja, dalomnak zenei alapja. Néha hangosabb, mint hangom Ilyenkor felsóhajtok, Ó éhen halok! de ugrálok tovább, mert így nem fázik a láb. Külföldiek, utcai szórakoztatónak néznek. Nevetnek, majd megtapsolnak Ó ha tudnátok, hogy minek tapsoltok, kezeiteket gyorsan elraknátok. Furcsa hang csapja meg fülem, mert fényes érme csillan meg előttem. Meghajolok és felveszem és mosolygok újra, mintha mi sem fájna. Közben rádöbbenek arra, megérte bolondnak lenni, mert ma legalább tudok enni. Ó micsoda ünnep! Ó micsoda boldogság e nap, mert úgy énekelhetek újra, hogy csak hangom hallja, a nagyérdemű közönség. Sokkal szebb magában csengve, mint mikor elnyomja a zene. Ó Te hóban toporgó, baktató, fázó, didergő, tekergő. Cél nélkül ide, oda, jövő, menő emberke, ki kívülről szemléled magad. Láthatod ma boldog vagy!
Már nyomokban sem Már nyomokban sem vagyok önmagam, mert árnyékként követlek, és ahogyan te szeretnéd, úgy élek. Szavam, rég elapadt már, hisz mit is szólhatnék? Megszoktam már, hogy az utolsó szó, mindig a tiéd. Az irántad érzett szerelem kötött gúzsba, de nem sírok már, csak nevetek rajta. Keserű a nevetés. Hagytam, hogy átformáld lelkem. Jelenem, magamnak köszönhetem. Bólogatok minden szavadra. Elmém csodás játéka csupán, mikor bekúszik a kép, ahol boldogan nevetek még. Ahol még éltem, terveket szőttem, és vezettek vágyaim feléd. Rosszul döntöttem?! Ez a sors már az enyém. Nem kérted, hogy más legyek, csak szépen, lassan, formáltad lelkemet. Mondd, tudnál szeretni? Mondd, tudnál szeretni? Szíveddel magadhoz ölelni? Én, szeretlek rég csak féltem kimondani még, mert talán öreg vagyok már a szerelemhez és talán kinevetsz, ha bevallom, szeretlek régóta. Testem üdesége tovaszállt. Arcomon kisebb, nagyobb ránc. Lábaim sem olyan fürgék már, de szívem úgy érez irántad, mint még soha nem érzett, mert oly hevesen dalolja, szeretlek, úgy ahogyan még senkit soha. Mondd, tudnál szeretni? Őszülő hajszálaimat nem észrevenni? Nevető ráncaimat előcsalogatnád, hogy együtt nevessünk azon,hogy arcomon maradt a boldogságunk örök lenyomata, apró kis ráncokat formálva? Öreg kezem, ha fázna, mondd, melegítenéd? Én melegíteném kezed, kezembe fogva. Ölelnélek magamhoz. Csókolnám ajkad elpirulva, mert öreg testem olyan hevesen szorítana, mint ahogyan egy ifjú kéz tud csak szívvel ölelve. Sétálnál velem kézen fogva? Én sétálnék veled boldogan mosolyogva. Esténként betakarnálak, miközben hozzád bújnék, és füledbe azt súgnám, szeretlek rég. Szabad utat engednék a vágynak, még akkor is, ha már nem vagyok az a vadóc fiatal. Reggel a nappal együtt simogatnám arcod, míg ki nem nyitod szemed, mert akkor rám mosolyognál tudom, és én érted mindent megtennék, mert szeretlek rég. Mondd, tudnál szeretni? Orvosod lennék, ha beteg lennél, és szeretetemmel gyógyítanálak, mert minden gyógyszernél többet ér egy szerető szív. Mondd, tudnál szeretni? Kinyújtom feléd kezem és szívem. Mondd, megfogod öreg kezem? Nagyon tud fájni Ó, de nagyon tud fájni, hogy nincs már kire várni. Mikor Rád gondolok, lelkemen mindig legördül egy könnycsepp, mert hiába telnek- múlnak a napok, semmi nem lesz könnyebb, mert nem jössz többet. Eddig még élt bennem a remény, hogy eljössz újra, de mára már lelkembe örök fájdalomként íródott, hogy elmentél örökre. Ó, de nagyon tud fájni, hogy nincs már kire várni. Nyitnám az ajtót, de nem zörgetsz. Ölelnélek, de már nem kéred. Sivár és céltalan nélküled az életem. Mosolyom nem fog már soha úgy ragyogni, mint hajdanán ragyogott,hisz Te ragyogtattad azt, és attól volt az olyan szép, hogy napsugárként szórta fényét. Angyalok dalát hallgatod esténként a szavaim helyett, pedig én adnék magam mellett helyet. Hozzád bújva mesélnék arról, hogy milyen boldog veled az élet, de Te az angyalok dalát hallgatod a szavaim helyett. Lassan a megmaradt illatod is elillan tova, és az emlékek maradnak csupán, mibe görcsösen kapaszkodok, mert félek egy napon azt is elveszítem, és akkor mi marad nekem? Ó, de nagyon tud fájni, hogy nincs már kire várni. Mikor az Úr úgy akarja, találkozunk újra, mert eljön annak is a napja. Akkor karomba zárlak és rád mosolygok, úgy ahogyan csak általad tudok mosolyogni, de addig még megszámlálhatatlanul sok könnycseppet szárit fel arcomról a szél, mert nagyon fáj, hogy elmentél.
Csikkszedők dala / Egy hajléktalan emlékére /
Vedd kezedbe öreg barát, azt a kopott vén trombitát, és játszd el rajta a csikkszedők dalát. Játszd, hogy hajlik a test, majd érinti a csikket, mit mások eldobtak rég, de a csikkszedőnek ajándék. Játszd el, hogy lenéznek sokan, mert utcáról szedem a szemetet. Én, aki nem is olyan rég olyan voltam, mint Ők, ember, de ma már kutya se vagyok, mert apró csikkekből remélek boldogságot. Játszd el a vén trombitán, hogy valaha nekünk is volt ünnep, mikor csillogó díszek lógtak a fán és együtt volt a család. Ma már az az ünnep, ha egy magamfajta talál egy szelet kenyeret, mit gondolatban zsírral ken meg. Legalább illúziója legyen, ha már hagymát sem tehet rá. Húzd el vén zenész, féltett hangszereden, hogy neked is csak a trombitád van már. Oly sok hónap óta éhezel és fázol, de a hangszeredhez ragaszkodsz, mert ő a barátod, ő a mindened és az egyetlen, ki kitartott melletted. Tudod, hogy hamarosan megkell válni tőle, mert kell az érte kapott pénz élelemre, de azt is tudod, hogy a nagy lakoma után már nincs életed tovább, mert kitépték lelked utolsó darabját. Játszd el karácsonyi dalunk, had legyen a mi lelkünkben is ünnep, mert ki tudja,lesz-e még alkalmunk ünnepi fényeket nézni. Nem baj, ha sír a hangszer, mert vele sírunk mi is. Játszd, játszd a csikkszedők dalát! Játszd el azoknak, kik furcsán néznek ránk, hogy ne feledd ember, ki magasról nézel le reszkető, remegő, eltöpörödött testemre, hogy bármit hozhat az élet és lehet, hogy egyszer a Te kívánságod is az lesz, hogy valaki játssza el a csikkszedők dalát, egy öreg, vén trombitán. Ősz a szigeten Emlékszem, mikor még kéz a kézben, mentünk a szigetre. A nyár édes ragyogása ölelt körbe nagyot dobbant a szívem, mert szerelmet éreztem. Édes nevetések, boldog ölelések. Padokon pihentünk, egymáshoz simulva. Oly egyszerűnek tűnt akkor az élet, mert velem voltál, és ennél nem is kellett több. Ma beköszöntött a szigetre az ősz. Itt vagyok újra, de már nincs ki kezemet fogja. Sárguló falevelek búcsúztatják a nyarat. A szívem megszakad. Minden pad, emléket idéz, de félek leülni már, mert lelkemet tépi szét az emlékezés. Sétálok végtelen órák óta, bízva abban, hogy leteszem a terhet, és sikerül feledni téged. Lakatok vasfalon. Nézem, de ma már keserű a mosolyom. A mi lakatunk, nincs ott a falon. Mintha tudta volna a sors, hogy életünket, mi soha nem kötjük össze. Majd visszatérünk, mondtuk, a sok szép lakatot nézve, de soha nem térünk már vissza, és ez könnyet csal szemembe. Fáradt vagyok, mert magammal cipelem, szerelmünk édes, keserű terhét. Egy sárgult falevelet hoz felém a szél, üzenet, érzem én. Engedni kell aki már nem szeret, ezt mesélik a sárga falevelek. Felnézek az égre, és kérek szerelmet, az őszbe borult lelkemnek. Szeretlek Szeretlek, őszintén, igazán. Szeretlek, szívből, tisztán. Szeretlek, úgy ahogyan nem szerettem még senkit, soha tán. Minden este a neved suttogom, mikor fejem a párnára hajtom. Álmaimban, szívemmel kereslek, ajkammal hívlak Karommal ölellek, és szerelmes testemmel, puha takaróként betakarlak. Karjaimban tartalak, míg ablakomon beköszönt a hajnal. Ne menj még, maradj még, mondom. Ne érjen még az álom véget, mert oly jó veled. Lelkemnek zenéje, Te vagy. Általad ragyogok úgy, mint a nap. Boldogsághálót font körém az élet, mióta ismerlek téged. Oly csodás minden, mert bátor vagyok, és semmitől nem félek, mert a szerelem boldog érzése legyőz minden nehézséget. Te vagy az erőm, a fényem. Te vagy, akiért érdemes élnem. Szeretve aggódom érted, és mindig azt kérem, hogy semmi baj ne érjen. Mikor, rám nézel, szemed csillogása, egy ékszer, mert lelkem boldogságát tükrözi vissza, és ez az élet legszebb ajándéka. Mint kagyló a gyöngyöt, úgy zártalak a szívembe, és Te lettél lelkem ragyogó gyöngyszeme. Szeretnélek, örökre magamhoz ölelni, és soha el nem engedni. Szeretnék veled örök szerelemben megöregedni, és ősz fejjel is füledbe szerelmes szavakat suttogni, emlékeket idézni hűvös estéken, mikor kezedre kulcsolnám, szerető kezem. Kézfejemre ültetem csókom, és elküldöm neked, és azt kívánom,légy Te is olyan boldog, mint amilyen én vagyok most.
|
Mint pókhálóval körbefont pók, éled az életed.
Fájdalmat ültetett arcodra az élet, de
Hálót szőtt a pók, ki nagyon szerelmes volt.
Emlékszem, mikor még kéz a kézben,
Nagy volt az izgalom reggel.
- Főoldal
- Köszöntő
- Napi szösszenetek
- Világjárvány idején
- Versek
- Életmesék
- Életmesék 2.
- Férfi könnyek
- Jenő levelei
- HUBA
- Zsófi naplója
- Zsófi naplója 2.
- Novellák
- Bemutatkozás
- Köteteim
György
névnap van!
Holnap
Márk
névnap lesz!